Előző fejezet Következő fejezet

A NYELVCSERÉRŐL ÉS A ROMA/CIGÁNY GYEREKEK NYELVI HÁTRÁNYAIRÓL AZ ISKOLÁBAN

Kemény István

 

Ismeretes, hogy a magyarországi cigányok/romák három nagy nyelvi csoportba tartoznak. Ezek: a magyarul beszélő magyar cigányok, romungrók (más néven zenész cigányok, muzsikus cigányok), a két nyelven, magyarul és cigányul beszélő oláh cigányok (más néven romák, romok) és a két nyelven, magyarul és románul beszélő román cigányok (más néven beások).

Az oláh cigányoknál és a beásoknál a kétnyelvűségnek azzal a változatával van dolgunk, amelyet diglossziának neveznek, és amelynél az egyik nyelvet a családon belül használják, a másik pedig a cigányok és a nem cigányok közötti érintkezés nyelve. Ez utóbbit használják az iskolában, a munkahelyen, a hatóságokkal való érintkezésben, az orvosnál, a rendelőintézetben, a védőnővel, az üzletben, a piacon, és ezt a nyelvet használják a cigány közösségen belül is olyankor, amikor az iskoláról, a munkahelyről, a hivatalról van szó.

Az 1893 januárjában végrehajtott országos cigányösszeírás idején a jelenlegi ország területén lakó cigányok körében a magyar anyanyelvű cigányok aránya 79,5% volt, az oláh cigányoké 10%, a román cigányoké 4,5%, további 6% pedig szerb, szlovák, német, rutén, horvát és egyéb anyanyelvű.

Az 1971-es országos kutatás idejére jelentékeny változások mentek végbe a nyelvi megoszlásban. Ebben az időpontban a cigányok 71%-a volt magyar cigány, 21,2%-a oláh cigány, 7,6%-a román cigány. A cigányok létszáma 320 ezer volt, ebből 224 ezer magyar cigány, 61 ezer oláh cigány és 25 ezer román cigány.

1893 és 1971 között a cigányok összlétszáma majdnem ötszörösére emelkedett, és ezenbelül az oláh cigányoké több mint kilencszeresére, a beásoké több mint nyolcszorosára. A nyolc- vagy kilencszeres növekedést csak bevándorlással magyarázhatjuk.

Abeások nagy része 1893 és 1918 között költözött Magyarországra, de a bevándorlás folytatódott a két háború között, sőt még a második világháborút közvetlenül követő években is, mint az Havas Gábor kimutatta.1

Kovalcsik Katalin2 a beások három etnikai alcsoportját különböztette meg. A Baranya megye déli részén élő muncsanok kiterjedt rokonsággal rendelkeznek Horvátországban, és nyelvükben is sok horvát szót használnak. A Baranya, Somogy, Zala és Tolna megyében élő argyelánok a román nyelv bánáti dialektusait használják. Nagyvárad környékéről költöztek az 1910-es években Szabolcs és Szatmár megyébe a ticsánok.

Az oláh cigányok egy része is a Bánátból költözött az ország mai területére. Jóval többen érkeztek Erdélyből, illetőleg Romániából Szabolcs-Szatmár, Bihar, Békés és Hajdú megyébe, de jöttek oláh cigányok a mai Szlovákia területéről is Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Heves megyébe.

1971 és 1993 között nagymérvű nyelvi asszimiláció zajlott le. Az 1993-94-es országos vizsgálatban a legalább 15 éves, már nem tanuló megkérdezettek 89,5%-a vallotta magát magyar, 5,5%-a beás és 4,4%-a cigány anyanyelvűnek. Az anyanyelvet váltók jó része azonban még tud cigányul, illetőleg románul. A felnőtt cigányok 11,3%-a beszélte 1993 végén a beás és 11,1%-a a cigány nyelvet. Ebben az időpontban tehát az ország területén 22 ezer volt a cigány anyanyelvűek, 55 ezer a cigány nyelvet is használók, 28 ezer a beás anyanyelvűek és 56 ezer a beás nyelvet is használók száma.3

Az anyanyelvváltásnak ez a mértéke Magyarországon nem egyedülálló, és nem is szokatlan jelenség. Az 1960. évi és az 1996. évi népszámlálás között például a román anyanyelvűek száma 15 787-ről 8730-ra csökkent, a szlovák anyanyelvűeké 30 690-ről 12 745-re.4 De már korábban, a mai Magyarország területén élő szlovákok száma az 1880 és 1930 közötti ötven év alatt 213 849-ről 104 819-re csökkent.5

Nyelvváltás már korábban is folyt, a cigányok között is, de az 1960-as évek második felétől kezdődően felgyorsult.

Az ország erőltetett iparosítása teljes foglalkoztatottságot, majd munkaerőhiányt hozott magával, és ennek következtében rohamosan növekedett a cigányok foglalkoztatottsága is. Már 1971-ben a beás férfiak 84%-a és az oláh cigány férfiak 75%-a bányában, kohóműben, gyárban, útépítésen, építkezésen, vagyis olyan munkahelyeken dolgozott, amelyeken az érintkezés nyelve magyar volt, és a hétköznapokon magyar nyelvű környezetben lakott.

A cigányok elhelyezkedése és állandó keresethez jutása tette lehetővé a cigánytelepek döntő többségének felszámolását 1965 és 1985 között. Az 1971-es vizsgálat idején az oláh cigányok 74%-a és a beások 48%-a élt telepen, a magyar településtől elkülönülten és elszigetelten. Az 1993-as vizsgálat idején a telepen lakók aránya az oláh cigányoknál 4,9%-ra, beásoknál 1,1 %-ra csökkent.

A telepről való elköltözés felbontotta a hagyományos közösséghez fűződő kapcsolatokat, értelmetlenné vagy kérdésessé tette a régi szokásokat, mindennapossá tette a magyar többséggel való érintkezést, és elkerülhetetlenné a magyar nyelv egész napon át történő használatát. Ezekben az években épült ki a gyermekorvosi és védőnői hálózat is, és vált szokásossá és rendszeressé a cigánycsaládok érintkezése a védőnővel, a gyermekorvossal és a háziorvossal.

A legnagyobb hatást azonban az óvoda és az iskola gyakorolta. Az hatvanas évek elején az oláh cigány és a beás gyerekek egy része egyáltalán nem járt iskolába, és mindenkire nézve kötelezővé az iskolába járás csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején vált. Az 1971-es vizsgálat idején a cigány gyerekek negyede végezte el az általános iskolát. A nagy változás e téren 1971 és 1993 között zajlott le: 1993 végén már a cigány gyerekek háromnegyede végezte el az általános iskolát.

Az óvoda és az iskola nyelve ebben az egész időben magyar volt, de ezen túlmenően az óvoda és iskola nem fogadta be a cigány és a beás nyelvet, hanem tiltotta annak használatát. Az oláh cigány és a beás gyerek első tapasztalata az iskolában az volt, hogy nem érti azt, amit mondanak neki, tartós és alapvető tapasztalata pedig az, hogy anyanyelve miatt szenved, anyanyelve miatt nem boldogul, és akkor boldogult volna, ha már az iskolába lépésekor a többségi gyerekekhez hasonlóan tudott volna magyarul. Ezekből a tapasztalatokból könnyen adódott és adódik a felnőtt cigányoknál az a következtetés, hogy gyerekeiket ezektől a szenvedésektől meg kell kímélni, és éppen ezért minél hamarabb magyarul kell beszélni velük.

A magyar nyelv családon belüli használatára való áttérés azonban nem feltétlenül tudatos elhatározás következménye. A gyerekek az iskolában nemcsak a tanítási órákon beszélnek magyarul, hanem azokon kívül is. Magyarul beszélnek az iskolán kívül is. Otthon magyarul számolnak be az iskolában történtekről, mint ahogyan a szülők magyarul tárgyalják meg munkahelyi ügyeiket és a többségi társadalommal kapcsolatos tranzakciókat. A megélhetés, a fennmaradás, a szórakozás, a többségi társadalom mindennapi életében való részvétel fokozatos, és szinte észrevétlenül fejti ki hatását.

A gilvánfai beás közösségről szóló kiváló munkájukban Fleck Gábor és Virág Tünde a nyelvhasználatot illetően három stratégiát különböztetnek meg.6 A beletörődőknél „folyamatos, viszonylag lassú, intergenerációs nyelvelhalást" figyeltek meg. A stratégfaváltó családokat a tudatos intragenerációs nyelvváltás jellemzi. A harmadik stratégia a funkcióteremtőké. Az e típusba tartozóknál a beás nyelv és hagyomány a politikai presztízsteremtés és a megélhetés eszköze. Fleck és Virág beszámol arról is, hogy néhány gilvánfai fiatal olyan tanfolyamokon vett részt, amelyeknek célja a beás nyelv használatának felelevenítése és a beás írásbeliség létrehozása volt. E tanfolyamok révén a résztvevők egy időre rendszeres keresethez jutottak, és ezért a beás nyelv fontossá vált számukra, a tanfolyamon kívüli mindennapi életben azonban alig használták. Az anyanyelv cseréjét előidéző tényezők a késleltető tényezőknél erősebbeknek és tartósabbaknak bizonyultak.

De térjünk vissza a nyelvelhalás mikéntjére és eredményére. „A gyerekek korán, hároméves korukban bekerülnek az intézményesített gyereknevelés keretei közé, az óvoda pedig, hasonlóan az iskolához, a magyar nyelv használatát követeli meg. Az óvodai, iskolai idő után sem a családban töltik a gyerekek fennmaradó idejük nagy részét, hanem az utcán, óvodai, iskolai barátaikkal. E közegben szinte kizárólagos a magyar nyelv."

Ezek az állítások - ugyanúgy, mint Fleck és Virág korábban idézett megállapításai - a Baranya megye délnyugati részén fekvő aprófalura, Gilvánfára vonatkoznak, de érvényesek Baranya megye valamennyi beás többségű településére is, és hasonló jelenségek tapasztalhatók mindazokban a falvakban, amelyekben viszonylag nagy számban élnek beások vagy oláh cigányok.

Ismeretes az is, hogy az általános iskola elvégzésében a cigány gyerekek között „az anyanyelv szerinti különbségek a legfontosabbak: az általános iskolánál kevesebbet végzettek aránya a magyar anyanyelvűeknél 22,9%, a beásoknál 41,6%, a cigány anyanyelvűeknél 48,2%",7 „hogy a beásoknál és az oláh cigányoknál az általános iskola elvégzésének az a fő akadálya, hogy hat-hét éves korban a gyerekek nagy része igen rosszul tud magyarul".8 Ismeretes továbbá, hogy „egyelőre a roma gyerekek nagy többségénél [...] az a gond, hogy tartós munkanélküliség vár azokra, akik az általános iskolát nem végzik el".9

A nem magyar anyanyelvből, illetőleg a kétnyelvűségből származó nyelvi hátrány leküzdésének eszköze a három évig tartó kétnyelvű óvoda lehetne - és kellene is hogy legyen -, amely óvodában nem tiltott vagy megvetett a beás, illetve a cigány nyelv, hanem egyenrangú, szükség esetén elsőbbséget élvező, és amelyben a gyerekek megtanulják a magyar nyelvet, és az első elemibe lépve már jól tudnak magyarul. Ehhez elegendő számú beás, illetőleg cigány nyelven legalább valamennyire tudó óvó nénire és óvó bácsira van szükség, akiket arra is kiképeztek, hogy az óvodát a gyerekek számára barátságos és vonzó hellyé tudják tenni. Ezek az óvodák csak akkor jöhetnek létre, ha a beás vagy oláh cigány szülők ezt kívánják Létrejöttük aránylag egyszerű azokban a falvakban, amelyekben a gyerekek mind beás vagy oláh cigány családból jönnek, és bonyolultabb azokon a településeken, amelyekben vegyes az összetétel. Azokban a falvakban, amelyekben a gyerekek két vagy három nyelvi csoporthoz tartoznak, ésszerűnek látszik az elkülönülés, azzal a két feltétellel, hogy megvan hozzá a szülők beleegyezése, és hogy eredménnyel jár, vagyis a három év leteltével az elkülönülés sikeres feloldásához vezet.

Nyelvi hátránnyal küszködnek azonban a magyar anyanyelvű cigány gyerekek is. Már az 1971-es országos kutatás beszámolója felhívta a figyelmet a következőkre: „Ma már közismert, hogy a különböző és ennek megfelelően nyelvhasználatban is különböző társadalmi rétegekben különbözik a családi életben, a kisgyermekekkel szemben használt nyelv, valamint a kisgyerekek által hallott felnőttek közötti beszéd nyelve is. Mivel az iskola nyelve a középosztály nyelvéhez áll közel, ezért a munkás- és parasztgyerekek hátránnyal indulnak az iskolában. Még inkább igaz ez a cigány gyerekékre. Ha igaz az, hogy az iskola az egész kultúrát kéri számon, és az egész kultúrában való előrehaladást osztályozza, megtanítani azonban csak az egyik felét tanítja meg, és a másik felét a családra bízza, ha igaz továbbá, hogy a kultúrának ez a lényegesebb fele nincs tankönyvekbe foglalva, és ezért rejtett kultúrának nevezhetjük, ha végül igaz az, hogy ebből a rejtett kultúrából az értelmiségi családban többet adnak át a gyereknek, mint a munkáscsaládban, akkor ehhez hozzátehetjük, hogy legkevesebbet családjában a cigány gyerek kap ebből a rejtett kultúrából."10

A társadalmi rétegek nyelvhasználatában mutatkozó különbségek elméletével a nemzetközi irodalomban elsőnek Basil Bernstein foglalkozott. Nézeteinek rövid összefoglalása már 1971-ben magyarul is megjelent,11 és már 1972-ben Pap Mária és Pléh Csaba kvantitatív empirikus vizsgálat eredményeit közölte a szociális helyzet és a beszéd összefüggéseiről.12 Meg kell jegyeznem, hogy magyar viszonylatban elsőnek az 1969 szeptemberében tartott nemzetközi szociológiai konferencián mutattam rá arra, hogy az iskolai hátrányos helyzet hogyan függ össze a társadalmi rétegek nyelvhasználatával.13 Meg kell jegyeznem továbbá, hogy akkori és mai nézeteim eltérnek a Bernstein által használt „korlátozott" vagy „szűk", illetve „kidolgozott" kód kategorizálásától. Az alsóbb rétegek vagy a cigányok kódját, ha szabad ezt a szót használni, nem szűk, hanem más kódnak nevezném.

Az 1971-es kutatás beszámolója a cigány gyerekek nevelésének más vonásait is említette. „Az átlagos cigány szülő és az átlagos cigány gyerek kapcsolatában több az intimitás, a bensőség, és kevesebb az agresszivitás, mint az átlagos magyar szülő-gyerek viszonylatában. Ennek az előnynek azonban a cigány gyerek az iskolában semmi hasznát nem veszi; a cigány családi nevelés rendszerének csak hátrányos oldalai érvényesülnek."14 A cigány gyerekek a családban szabadabbak, mint a nem cigány gyerekek. A mai magyar iskola számára ez azt jelenti, hogy fegyelmezetlenebbek. A szabadabb szóhoz hozzá kell tennünk, hogy a cigány családban a gyerekeket általában felnőttebbnek, egyenjogúbbnak tekintik, mint a nem cigány családokban. Ez az egyenjogúság pedig végképp elfogadhatatlan a mai magyar iskola számára.

Az is világos volt már 1971-ben, hogy a cigány gyerekek nyelvezete nemcsak szerkezetében tér el a középosztálybeli gyerekek és az iskola nyelvezetétől, nemcsak a nyelv absztraktabb fogalmi elemei hiányoznak belőle, hanem különbözik a szókincs is: hiányzik konkrét és a többi gyermek által nagyon is ismert tárgyak sokaságának megnevezése, mivel maguk a tárgyak is ismeretlenek.

A hetvenes és a nyolcvanas években egész sor tanulmányban Réger Zita hívta fel a figyelmet arra, hogy a cigány gyerekek nyelvi nevelődéséből az iskolás kor előtt hiányzik az írásra-olvasásra való szocializálás: hiányzanak a mesekönyvek, a leporellók, a könyvek általában.

A magyar anyanyelvű cigány gyerekek nyelvi hátrányai leküzdésének is a három évig tartó és erre a feladatra felkészült óvoda lehet az eszköze.

Vannak az országban óvodák és iskolák, amelyek le tudják küzdeni a nyelvi hátrányokat, azokat is, amelyekkel a kétnyelvű cigány gyerekek, és azokat is, amelyekkel a romungro gyerekek küzdenek. Korábban javasoltam ezeknek az óvodáknak és iskoláknak, illetve a jól működő programoknak a kiválogatását, valamint azt, hogy a kiválogatott programokat ajánlás formájában a cigány gyerekekkel foglalkozó óvodák és általános iskolák rendelkezésére bocsássák. Eddig ez nem történt meg. Ma sem tudjuk, és természetesen az Oktatási Minisztériumban és a Nemzeti, Etnikai és Kisebbségi Hivatalban sem tudják, hogy merre találhatók a jól működő intézmények, és nincs elég információ a bevált és használható módszerekről.

Az érem másik oldalát sem ismerjük jobban. A cigány gyerekek egy része három évig, más része két évig jár óvodába, harmadik része csak a kötelező iskola-előkészítő évben, negyedik részük pedig egyáltalán nem. Az OM-nek vagy a NEKH-nek nincsenek adatai az egyes korévekben a cigány gyerekek számáról és az óvodába, iskolába járók számáról sem. Az 1992-93-as tanévig Magyarországon iskolai statisztikát vezettek a cigány tanulókról. Az adatgyűjtésnek addig gyakorolt módját az adatvédelmi szabályozás eltiltotta. Kertesi Gábor 1994-ben olyan javaslatot készített, amely a személyiségi jogok és az adatvédelem biztosításával lehetővé tenné adatok gyűjtését a cigány tanulók számáról, iskolai eredményeiről, valamint azokról az oktatási intézményekről, amelyekbe cigány tanulók járnak. Az adatvédelmi szakemberek javaslatát jóváhagyták, életbeléptetése mégis elmaradt.

1995 tavaszán a Művelődési és Közoktatási Minisztérium megrendelésére a Tankerületi Oktatási Központok nemzetiségi munkatársai kérdőíves felmérést végeztek azokban az oktatási intézményekben, amelyekben tudomásuk szerint a cigány tanulók létszáma elérte a 10%-ot.

Rigó Rozália 1995-ös cikkéből tudjuk, hogy a felmérés során 838 óvodában 18 459 cigány gyereket számoltak össze.15 Az óvodás korú cigány gyerekek száma a felmérés idején 33 ezer körül volt (1993-94-es országos kutatás alapján). A cikkből nem tudjuk meg a 18 459 gyerek életkorát, és azt sem, hogy mennyi ideig jártak óvodába. „Megközelítőleg a gyermekek 11%-a maradt távol az óvodai nevelés keretében folyó, iskolai életmódra felkészítő foglalkozástól" - állapítja meg Rigó Rozália. Ez a becslés nyilvánvalóan az iskola-előkészítő évre vonatkozik, arról azonban nem tájékoztat a szerző, hogy milyen alapon számították ki ezt az arányt. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a felmérés során az óvodás korú gyerekek 56%-áról gyűjtöttek adatokat. A felmérés alapján nem lehet becslést készíteni arra vonatkozólag, hogy az iskola-előkészítő előtti két évben mekkora az óvodába járó cigány gyerekek száma.

Ugyancsak Rigó Rozália cikkéből tudjuk meg, hogy az említett felmérés keretében 898 általános iskolában 52 618 cigány tanulót és 309 eltérő tantervű általános iskolában 11258 cigány tanulót számoltak össze, összesen tehát 63 876 tanköteles korú gyereket. A felmérés idején a tanköteles korú cigány gyerekek száma 110 ezer körül volt, a felmérés tehát a gyerekek nem egészesen 58%-át érintette.

Nem sokat vagy inkább semmit sem tudunk azokról az etnikainak vagy cigány felzárkóztatónak (esetleg egy szóban cigányfelzárkóztatónak) nevezett programokról, amelyekhez 1991 óta állami támogatást igényelhetnek az oktatási intézmények, illetőleg az azokat fenntartó önkormányzatok. Idézett cikkében említi Rigó, hogy 838 vizsgált óvoda közül 484-ben volt felzárkóztató program, de semmit sem közölt annak tartalmáról.

Az általános iskolák vonatkozásában Radó Péter 1997-es tanulmányából tudjuk meg, hogy az említett felmérésben vizsgált iskolák közül 433 iskolában folyt felzárkóztató oktatás.16 A programokról két elemzés készült, de egyik sem nyújt tájékoztatást a programok tartalmáról és a felhasznált módszerekről.17

Nincs tisztább képünk a szegregáció mértékéről, a cigány osztályokról és a kisegítő iskolákról sem.

Az első cigány osztályok a hatvanas évek elején jöttek létre, az országban akkor uralkodó MSZMP 1961-es határozatának hatására, amely a „cigány lakosság helyzetének megjavítását" tűzte ki célul. A párthatározatot 1962-ben miniszteri rendelet követte, amely lehetővé tette és ösztönözte külön cigány osztályok szervezését, átmeneti jelleggel. A rendelet így fogalmazott: „a cigány tanulócsoportok, napközi otthoni csoportok átmeneti jelleggel működnek, és azt a célt szolgálják, hogy az abban tanuló gyerekek egy-két év után tanulmányaikat a normál osztályokban eredményesen folytathassák."

Az átmenet azonban tartósnak bizonyult. 1962-ben hetven ilyen osztályt hoztak létre, 1963-ban kilencvennégy, 1974-ben száznyolcvanegy volt a cigány osztályok száma.18

A hetvenes években vita folyt a cigány osztályokról. A vitákban részt vevők egy részre azért javasolta elkülönített cigány osztályok és iskolák fenntartását és szervezését, hogy ezzel cigány nemzeti közösség kialakítását segítse elő. Mások azzal érveltek, hogy az elkülönített osztályokban a cigány gyerekek kevesebb kudarcot, több sikert élnek át, és cigányellenes előítéletektől sem kell szenvedniük. Az elkülönítés ellenzői azzal érveltek, hogy a cigány osztályokban rosszabbak az oktatás körülményei, osztatlanok ott is, ahol a nem cigányok osztott osztályokba járnak, gyengébb a pedagógusok képzettsége és felkészültsége, az oktatás rosszabb épületekben folyik, kisebbek a tanulókkal szemben támasztott követelmények, kisebb a gyerekek tudása is, ugyanazon érdemjegyek és osztályzatok mögött rosszabb a teljesítmény és a színvonal, mindezekért a gyerekek egy idő után nem vihetők át normál osztályba, és hátrányaik visszafordíthatatlanná válnak.19

Ma nem ismerjük a cigány osztályok és a cigány osztályokban tanulók számát,20 nem tudjuk, hogy milyen arányban osztottak vagy osztatlanok, nincs információnk a pedagógusok képzettségéről, az épületek állapotáról és felszereltségéről, a gyerekekkel szemben támasztott követelményekről és az iskolába járás rendszerességéről.

Mindezek megismeréséhez reprezentatív felmérésre van szükség, amelynek arra is ki kell térnie, hogy a cigány gyerekek jártak-e, illetőleg mennyi ideig és milyen rendszerességgel jártak óvodába, ki kell térnie az eltérő tantervű általános iskolákra és a kisegítő iskolákra, valamint az elkülönülésnek azokra az eseteire is, amelyekben a cigány többségűvé vált településekről a nem cigány szülők más, nem cigány többségű települések iskoláiba viszik gyerekeiket. A kisegítő iskolákat illetően ennek a felmérésnek azt is meg kell állapítania, hogy milyen eljárással és milyen kritériumok alapján helyezik át a gyermekeket, és hogy milyen az áthelyezett gyermekek tényleges értelmi fejlettsége.

 

Lábjegyzetek:

  1. Havas Gábor: A Baranya megyei teknővájó cigányok. In Cigányvizsgálatok. Budapest, 1982, Művelődéskutató Intézet, 61-140. o.
  2. Kovalcsik Katalin: A beás cigányok népzenei hagyományai. XaCigány néprajzi tanulmányok. Szerk. Barna Gábor. Salgótarján, 1993, Mikszáth Kiadó, 231-244. o.
  3. A legutóbbi népszámlálás szerint 1990-ben a cigány anyanyelvű személyek száma 48 072 volt. A valóságban azonban a népszámlálás során a román anyanyelvű cigányoknál cigány anyanyelvet regisztráltak. Ennek az a magyarázata, hogy a magyarországi román cigányok nem cigányok jelenlétében magyarul beszélve anyanyelvűket cigánynak mondják, noha tudják, hogy az általuk beszélt nyelv román eredetű. Vö. Szálai Andrea: A beások. Kritika, 1997. december, 7. o.
  4. Mészáros Arpád-Fóti János: Nemzetiségek, etnikai csoportok a 20. századi Magyarországon. Regio, 1995, 322. o.
  5. Gyivicsán Anna: Anyanyelv, kultúra, közösség. Budapest, 1993, Teleki László Alapítvány, 62. o.
  6. Egy beás közösség múltja és jelene. Budapest, 1999, MTA PTI Regionális Kutatóközpont.
  7. Kemény István: A romák és az iskola. Educatio, 1996, tavasz, 74. o.
  8. Uo.79. o.
  9. Uo.84.o.
  10. Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatás ról. 45. o.
  11. Valóság, 1971. november.
  12. Valóság, 1972. február.
  13. Iparosodás, urbanizáció és életmód. Nemzetközi Szociológiai Konferencia. Balatonfüred, 209-210. o.
  14. Beszámoló... 45. o.
  15. Rigó Rozália: Tapasztalatok a cigány gyermekekkel foglalkozó intézményekben./sfolakulíúra, 1995, 24. szám, 89. o.
  16. Radó Péter: Jelentés a magyarországi cigány tanulók oktatásáról. Budapest, 1997, kiadó, 48. o.
  17. Forray R. Katalin: A nemzetiségi-etnikai oktatás kiegészítő állami támogatása. Budapest, 1994, kiadó; Setényi János: Felzárkóztató programok az alapfokú oktatásban, Regio, 1996,2. szám.
  18. A létrehozás körülményeiről részletesen tudósít Kozák Istvánná aPhralipe 1998. februári és márciusi számában.
  19. A hetvenes évek vitáit illetően lásd Réger Zita: Kétnyelvű cigánygyerekek az iskoláskor elején. Valóság, 1974, január. Uő.: Cigányosztály, „vegyes" osztály a tények tükrében. Valóság, 1978, augusztus. Solt Ottilia: Még egyszer a cigány osztályokról.£ter és Irodalom,1976, 40. szám.
  20. Radó Péter idézett Jelentése szerint 840 adatokat közlő iskola közül 132-ben működött cigány osztály. Tudjuk azonban, hogy a Radó Péter által használt felmérés a cigány gyerekek 58%-ára terjed ki.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet