Előző fejezet Következő fejezet

TÖBBSÉG - KISEBBSÉG - INTÉZMÉNYEK

Neményi Mária

 

A közelmúltban két olyan kutatásnak voltam részese, amely a magyarországi romákra vonatkozott, de elsősorban a többség-kisebbség relációban fogalmazta meg a kutatás fő kérdéseit. Mindkettő bizonyos értelemben a hatóság-kliens viszonnyal foglalkozott, és arra a problémára fókuszált, hogy egyes intézmények - esetünkben a rendőrség, illetve az egészségügy - képviselői hogyan viszonyulnak a velük kapcsolatba kerülő romákhoz, hogyan látják azt a társadalmi csoportot, amelyet cigánynak tartanak A két kutatás számos módszertani és tartalmi különbsége ellenére abban hasonlított, hogy nyitva hagyta azt a kérdést, amelyet a legtöbb cigánykutatás már kiindulópontjában felvet: ki minősül cigánynak. Nem volt szüksége erre a definícióra, mert rábízta a válaszolókra, azokra, akiknek romaképe volt a tulajdonképpeni vizsgálat tárgya.

Szociálpszichológiai szempontból tehát a többség - illetve a többségi társadalom hatalommal felruházott képviselői - megismerési sémái voltak vizsgálataink tulajdonképpeni tárgyai. Az emberi csoportok észlelése kollektíve kidolgozott, generációkon keresztül áthagyományozódott sémák alapján történik. Ezek a sémák teszik lehetővé, hogy segítségükkel olyan kategóriákba rendezzük el az általunk belátható világot benépesítő embertársainkat, amelyek könnyen azonosíthatóak, világosak, és ezáltal lehetővé teszik az eligazodást, a csoportok tagjaira vonatkozó, adekvátnak érzett viszonyulást. De azt is tudjuk, hogy azok a megismerési sémák, amelyek a társadalom különböző csoportjaira vonatkoznak, szükségképpen leegyszerűsítő jellegűek, és érzéketlenek az individualitással, az egyénekre jellemző változatokkal szemben. Különösen igaz ez olyan csoportok esetében - és éppen ezeket a csoportokat nevezhetjük kisebbségi csoportoknak-, amelyek azonosítását lehetővé tevő, a kategória alapját képző vonás valamilyen külső, testi jegy, amilyen például a másik ember neme, bőrszíne, életkora, testi állapota, esetleges fogyatékossága. Az ilyen típusú csoportba sorolás szinte lehetetlenné teszi a keresztkategorizációt, azaz a kategóriát képző, meghatározó vonás uralkodik a többi lehetséges tulajdonságon, a csoport tagjainak egyéb lehetséges azonosulási pontján. Aki cigány, nő, öreg vagy nyomorék, az elsősorban az, és másféle identitása - adott esetben foglalkozása, osztály-hovatartozása, ideológiai-politikai elkötelezettsége - alárendelődik biológiai adottságainak a többségi percepcióban. Mindezen túl szociálpszichológiai közhely, hogy a kisebbségi státus önmagában elegendő alap negatív értékítéletek tulajdonítására. A ritka előfordulás összekapcsolása a devianciával, az illuzórikus korreláció olyan pszichológiai csapda, amely alól csak a kisebbségek empatikus megközelítése, megismerése segítségével szabadulhatunk ki.

A kisebbség sztereotipikus, előítéletes szemlélete akkor vezet ún. kisebbségi kérdéshez, ha a többség és a kisebbség közötti határ áthatolhatatlanná válik. A roma kisebbség és a magyar többség közötti viszony esetében jól kimutatható, hogyan jött létre magyarok és cigányok között közös történelmünk évszázadai során a mára már szinte átjárhatatlan fal. Hogyan keletkezett az a mára evidens helyzet, hogy a társadalmi többséghez tartozóknak nem kell attól tartaniuk, hogy átkerülnek a lakóhelyük, kultúrájuk, életformájuk, valamint iskolai és munkavállalói karrierjük tekintetében szegregált és a stigmatizált, az előítéletek és sztereotípiák által pszichológiailag is körbezárt kisebbség soraiba. A roma kisebbség tagjai viszont csak azon az áron kerülhetnek a társadalmi többség tagjai közé, ha elveszítik „roma sajátosságaikat", identitásukat, nyelvüket, és ha már nincs visszaút számukra a saját közösségükbe. Ezt az átjárhatatlan falat többség és kisebbség között tovább emelheti, erősítheti az a kisebbségpolitika, amely megfosztja az adott kisebbség tagjait a maga szabta identitás jogától, és monopolizálja azt a romaképet, amelyet nem maguk az érintettek, hanem a többség tagjai alakítottak ki, és szándékosan vagy tudattalanul, a többség kezében levő minden eszközzel továbbra is fenntartanak.

A többség intézményei - az önkormányzatok, a közigazgatás, a rendőrség és az igazságszolgáltatás, az egészségügy, a szociálpolitika, az oktatás intézményei, a munkahelyek, a média és sorolhatnám tovább -, melyek többek között az emberek egymás közti viszonyaival, társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, tevékenységük során egyúttal értékeket, attitűdöket is közvetítenek, és hatékonyan hozzájárulnak ahhoz aszociális reprezentációhoz, amely a társadalom egyes csoportjairól a lakosokban - a többség és kisebbség tagjaiban egyaránt - kialakul. Nem felesleges tehát a többségkisebbség viszonyainak elemzésekor figyelmünket az egyes intézményekre és az intézmények képviselőire fordítani, mert a viszony egyúttal nagymértékben kijelöli a kisebbség tagjainak lehetséges életútját, mozgásterét, döntéseit.

Az ELTE Szociológiai Intézetének munkatársai által 1996-ban, a Belügyminisztérium megrendelésére lefolytatott kutatás többek között azt a célt tűzte ki, hogy egy mintegy 1500 fős, rétegzett rendőr mintán feltárja, milyen elgondolások, képzetek, hitek, nézetek, sztereotípiák, attitűdök és előítéletek élnek a magyar rendőrök körében a roma kisebbséggel kapcsolatban. A kutatás következtetése az volt, hogy a rendőrök romaképe sem mentes a kisebbségekre vonatkozó, kollektíve kidolgozott észlelési sémák alkalmazásától. A csoport-hovatartozás puszta tényéből a rendőr válaszolók jelentős része önkényesen a bűnözési hajlandóság, felelőtlenség, agresszivitás levezetéséhez jutott el. Sokuk számára a romák társadalmi integrációja lehetetlennek tűnt, sőt egyesek szemében olyan mértékű a romák társadalmonkívüliségének tételezése, hogy magát az alapvető emberi azonosság elismerését is kétségbe vonták. Ez a felfogás az előítéletességnek olyan szélsőséges megnyilvánulása, amely nemcsak a minden egyes individuumnak járó egyéni elbírálás lehetőségét tagadja meg a cigányoktól, hanem egyértelműen diszkriminatív, kirekesztő jellegű.

A rendőrök válaszai szerint a cigány minősítés több olyan tulajdonságot tartalmaz, amelyek bár a közvetlen tapasztalat számára nem hozzáférhetőek, de kikövetkeztethetőek, és amelyeket a társadalmi többség elítélendő tulajdonságnak tart. Ilyen a bűnelkövetési hajlandóság, a munkakerülés, a szociális segélyezésre hagyatkozó gyermekvállalási motiváció, a szegénység mint belső tulajdonságok - lustaság, igénytelenség -következménye, valamint a többségtől való elkülönülés és az összetartás. Ez utóbbi akár pozitív tulajdonságnak is lenne tekinthető, bár a rendőrök szemében a romák erőteljes kisebbségi kohéziója inkább az önkéntes szegregációt valószínűsíti, és deviáns viselkedésnek minősül.

Bár a megkérdezett rendőrök meglehetősen egységesek voltak a cigányok negatív megítélésében, mégis a válaszok többváltozós elemzése alapján öt jellegzetes csoportjuk rajzolódott ki. A legszélsőségesebbek, a rasszisták csoportja az egész minta 10%-át tette ki. Az ő romaképüket az elutasítás, a türelmetlenség, az előítéletesség, sztereotipizálás jellemezte, és a cigányellenes közvéleményben találtak igazolást erre a felfogásukra. A megkérdezettek 27%-a minősült előítéletesnek, akik az előző csoporthoz hasonló felfogást mutattak, de véleményük kevésbé volt szélsőséges. A válaszolók 23%-át a vizsgálat előítélet-mentesnek találta, ők a készen kapott jellemzőktől tartózkodtak a roma népesség megítélésében. Ugyanilyen arányú volt a beleérzők csoportja, akik megértést mutattak a cigányok hátrányai iránt, és ezeket a cigányságtól független, strukturálisan meghatározott, történeti-gazdasági és társadalmi okokkal magyarázták. Végül toleránsnak minősült a válaszolók 17%-a, akikre nemcsak az elszemélytelenítő megismerési szerkezetek hiánya voltjellemző, hanem a sematikus és előítéletes megjelenítés tagadása is.

A másik, itt említendő kutatást a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal felkérésére 1997-ben folytattuk le. Célja az egészségügyi ellátó rendszer és a roma lakosság tagjai közti viszony kommunikációs mintáinak felderítése volt. A kutatás az előzőtől eltérően nem reprezentatív, kérdőíves, matematikai statisztikai módszerekkel feldolgozható metódust választott, hanem mélyinterjús megközelítést, méghozzá a többség-kisebbség interakciójának és kommunikációjának feltárása érdekében mindkét fél megkeresésével. A téma a terhes, szülő vagy kisgyermekes cigány anya és az ellátására szakosodott egészségügyi szereplők viszonya volt. Jelen előadás szempontjából az egészségügy képviselőivel folytatott húsz mélyinterjú tanulságait érdemes bemutatni. Az egészségügyiek által konstruált romakép egy olyan populációt jelenít meg, amely a többségi társadalomra jellemző civilizációs fokra nem érkezett el, valahol félúton van a „természeti nép", a „vadember" és a „kultúrember" állapota között. A cigány nő mint a természeti nép tagja olyan jellegzetességeket mutat, amelyeket a többségi kultúra már túlhaladott, még ha az archaikus állapot időnként idillinek tűnhet is a válaszolók szemében. A terhesség könnyű viselése, a könnyű szülés, a magas termékenység, a szoptatási képesség ugyan pozitív tulajdonságok, de tételezésük megfosztja a cigány nőket attól az objektív megközelítéstől, ami az egyes embert megilleti, amikor kliensként az egészségüggyel kapcsolatba kerül. Ugyanakkor a tervezésre való képtelenség, a türelmetlenség, az időérzék hiánya, a tudatlanság, a felfokozott érzékenység a vélt előítéletességgel kapcsolatban, az agresszivitás, valamint a gyermekszülés mint a szociális támogatás kicsikarásának eszköze, így a másokon való élősködés már a roma nőkre vonatkozó negatív sztereotípiák sora.

Miután az egészségügyi interjúkat négy különböző roma közösség tagjaival folytatott interjúkkal állítottuk szembe, amelyek során olyan asszonyokkal beszélgettünk, akik éppen a megkérdezett egészségügyi szereplők saját gondozottjai voltak, alkalmunk volt a hatósági oldalon konstruált romaképet összevetni interjúalanyaink személyes történeteivel. (Cigány válaszolóink egyébként jól körülhatárolt településrészeken éltek, ahol a helyi cigány kisebbségi képviselő segítségével kerestük fel beás, romungro, illetve oláh cigány interjúalanyainkat, valamint budapesti kontrollcsoportunkat.) Lehetőségünk volt tehát összevetni - szakkifejezéssel élve - a romákra vonatkozó heteroreprezentációt azzal az autoreprezentációval, amely a roma asszonyok élettörténeti narratíváiból kerekedett ki. És bár magunk is tetten érhettük, milyen mértékben hatott a külső, többségi szemlélet az egyes válaszolók önképére (például a nemritkán tapasztalt szégyen, védekező magyarázkodás a többség által „normálisnak" tekintett gyermekszám meghaladása esetében), kutatásunk fő tapasztalata mégis az volt, mennyire eltérő a kétfelől megrajzolt kép. így könnyen levonhattuk azt a következtetést, hogy nem alakulhat ki adekvát kommunikáció hatóság és kisebbségi kliense között a közös cél érdekében - azaz nem hatékony az egészségügyiek mégoly jó szándékú szakmai munkája a terhesség, a szülés és a korai gyermekgondozás időszakában, ha az előítéletesség torzító prizmája megakadályozza az individuális, személyre szóló megismerést és az ennek alapján felépíthető orvos-beteg kapcsolatot.

A két itt említett kutatás tehát egy-egy hatóság, intézmény képviselőinek romákról alkotott képét vizsgálta, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a közvélemény elé tárja: a sematikus, sztereotipikus, előítéletes megközelítés hogyan járul hozzá a kisebbségi csoport tagjainak kirekesztéséhez, szegregációjához.

És itt térnék rá egy harmadik intézményre, annak képviselőire, azaz magára a tudományos közösségre, az Akadémiára, egyetemi kutatóhelyekre, amikor a többség-kisebbség és az intézmények viszonyáról beszélek. Nem lehet nem észrevenni, hogy a kutatók többsége - kivétel nélkül mindig a többségi társadalom hatalommal felruházott képviselői (mert a kutatáshoz szükséges tudás, pénz, infrastruktúra stb. az ő kezükben van) - ugyanúgy, ahogy az előbb említett kutatás alanyai, a rendőrök, orvosok, védőnők, önkényesen és a saját, kívülről megalkotott romaképük prizmáján keresztül közelítik meg azt a problémát, amit kutatni kívánnak. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek egyik legélénkebb vitája cigányügyben a körül a más etnikai csoport esetében elképzelhetetlen kérdés körül zajlott: ki a cigány. Az utóbbi évek reprezentatív kutatásai, statisztikai számításai, demográfiai jelzései mind - látszólag kényszerűen, de jobb híján - úgy jelölték ki a kutatni kívánt roma etnikai kisebbség határait, hogy minden önbevalláson alapuló csoportkategorizációt mint pontatlant és megbízhatatlant elvetettek, és csakis a többség minősítését fogadták el alapul.

Ki nyíltabban, ki burkoltabban, de cigánynak azokat tekintette, és a cigányságra vonatkozó kutatásaiban arról a populációról számolt be, amelyet például a KSH által készített korfa-összehasonlítás egyszerűen„cigány életvitelűnek" nevez, és állít szembe a „nem cigány életvitelűekkel". Ez a „bizonyíték" aztán számos egészségügyi kutatás kiindulópontjaként megjelenik, bizonyítva, hogy a cigányságot a magyarokhoz képest a sokkal nagyobb gyerekszám jellemzi, viszont sokkal magasabb a halálozások száma és aránya is, ennek következtében sokkal rövidebb a várható élettartam. Miután azonban a többség - beleértve a kutatókat - szemében a „cigány életvitel" éppen olyan jellemzőkből tevődik össze, mint a korai és sokszoros gyermekvállalás, a nagy és minden statisztikai összefüggés szerint ennek következtében nagy valószínűséggel szegény család, amely zsúfoltan és egészségtelen körülmények között él, amelyben az iskolázási szint szignifikánsan alacsonyabb, mint az átlagos gyermekszámmal rendelkezőkben, ezért az ilyen családban felnövekvőknek rosszabbak a munkavállalási esélyeik, nehéz, sokszor embertelen körülmények között kényszerülnek fizikai munkát végezni stb., stb., nem csoda hát, hogy rosszabbak az életesélyeik, ezért ez a korfaábrázolás ugyancsak tautologikusnak tűnik. De ez a tautológia fedezhető fel mindazokban a kutatásokban, amelyek az iskola, a munkaügy, az önkormányzat vagy más intézmények képviselőinek egybehangzó vélekedése alapján jelöli ki a cigányok csoportját, hiszen ugyancsak azok fognak ebbe a kategóriába kerülni, akik életmódjukkal, problémáikkal a többség szemében „cigány életvitelűnek" minősülnek. így aztán nem csoda, ha a kutatások sorra a reménytelenséget, a változatlanságot, sőt, a problémák súlyosbodását jelzik, hiszen a kutatások látóköréből kikerülnek azok, akik elnyerték a többség jóindulatát, úgymond „beilleszkedtek".

Sokan vannak-e ilyenek vagy kevesen? Tudunk-e róluk? Érdekes-e nekünk egyáltalán, valóban kik a cigányok? És nekik, a cigányoknak érdekesek-e azok a kutatások, amelyek állítólag róluk szólnak? Odafigyelünk-e egyáltalán arra, hogyan reagálnak jó szándékú vizsgálódásainkra, elfogadjuk-e az ő nézőpontjukat a kutatások kérdéseinek kialakításakor?

A Kritika egyik legutolsó számában Csepeli György és szerzőtársai Hogyan lesz az ember cigány címen írást jelentettek meg. Fókuszcsoportokban folytatott beszélgetéseikről számoltak be, amelyek során különféle, cigányokkal kapcsolatban álló szervezetek, intézmények képviselőivel, illetve a roma önkormányzatok tagjaival beszélgettek. A nem cigányok csoportjai szemében a cigányok elsősorban bőrszínt, testalkatot, ruházatot, másrészt un. cigányokra jellemző tulajdonságokat, végül bizonyos viselkedéstípusokat jelentettek. Ezek mind olyan - többnyire negatív - meghatározók, amelyek a többségi társadalomtól való eltérést, különbözőséget hangsúlyozzák. Bár az eltérő embercsoportok tagjainak empatikus megközelítése azt a feltevést is magában foglalja, hogy a különbözőség nem elsősorban genetikai, biológiai eredetű, hanem társadalmi körülmények termékea, ami már „természetté" vált, de ez a szemlélet alkalmas arra, hogy „természetes" igazolást olvassunk ki belőle a különbözőség okára nézve. Ezt paradox módon megerősíti a szerzőknek az a megfigyelése, miszerint a cigányok alkotta fókuszcsoport fő tanulsága az volt, hogy az elutasítás, a megkülönböztetés, a lenézés, az averzió, ami a cigányoknak minősítetteket születésüktől fogva körülveszi, olyan tapasztalatokat épít be a szocializáció során, amelyek a negatív identitáshoz, a másodrendűség érzéséhez vezet.

Ameddig a tudományos kutatás nem vesz tudomást arról, hogy kérdései - még ha jobbító szándékúak is - nem a cigányok problémájáról szólnak, addig a kívülről szemlélő kutató - ahogy Bourdieu fogalmaz - „miközben azt hiszi, világosan érti, miről van szó, valójában csak az igazolás szándéka vezérli, még ha nem is tud róla, és a szenzációs felismerések, amelyeket a vizsgált csoport előfeltevéseiről és előítéleteiről közöl, tulajdonképpen azonosak a tulajdon gondolkodásában érvényesülő előfeltevésekkel és előítéletekkel; [...] azokat az észlelési és gondolkodási kategóriákat alkalmazza a megismerés eszközéül, amelyeket a megismerés tárgyaként kellene kezelnie".

Így hát állításom szerint a romákról szóló tudományos kutatás, amíg önkényesen és a többségi nézőpontból határozza meg a kutatandók körét, fogalmazza meg a kutatások problémáit, ugyanúgy viselkedik, mint azok az intézmények, amelyeknek kirekesztést erősítő mechanizmusait máskor feltárni igyekszik. Kisajátítja, divatos szóval élve kolonializálja mások tapasztalatait, de nem képes arra, hogy autentikusan szólaltassa meg azokat a problémákat, amelyeket a kisebbségi csoport tagjai átélnek, és valójában nem a romákról szól, hanem -jó esetben - csupán a többségi társadalom működési zavarait képes feltárni.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet