| |
A délvidéki németség körében lejátszódó gazdasági fejlődés eredményeként a parasztság mellett kialakult egy helyi, a polgárosodás útján meginduló iparos-, kereskedő-, értelmiségi réteg. Ezzel magyarázható, hogy a svábság nemzetiségi mozgalma éppen itt kezdett kibontakozni. Az első szerveződések még inkább csak gazdasági jellegűek voltak. A hasonló magyar agrárkezdeményezésekkel (Apponyi Albert) állt kapcsolatban az 1891-ben Temesváron létrehozott Dél-magyarországi Mezőgazdasági Parasztegylet. Az egylet sokat tett a mezőgazdaság fejlesztéséért, politikai képviseletet azonban nem vállalt. Edmund Steinacker (1839-1929), egy debreceni protestáns pap fia volt az, aki felismerte, hogy a svábság politikai akaratnyilvánítása önálló politikai pártot igényel. Ebben olyan személyiségek segítettek neki, mint a bánáti Adam Müller-Guttenbrunn (1852-1923), aki műveiben a svábok történetét, hagyományait, mondakincsét felhasználva hozzájárult ahhoz, hogy a svábok újra büszkék legyenek származásukra. Steinackerék erőfeszítéseként Dr. Ludwig Kremling elnökletével a bánáti Versec (Werschetz) székhellyel 1906-ban alakult meg a Magyarországi Német Néppárt. A párt azonban nem tudott országossá válni, és tevékenységét németországi pángermán szervezetekkel (Általános Német Iskolaegylet, Össznémet Szövetség) való kapcsolata miatt a magyar kormány akadályozta. Az 1910-es parlamenti választásokon nem sikerült egyetlen mandátumot sem szereznie. A magyarországi németséget egyedül az erdélyi szászok képviselték a magyar parlamentben. Az 1876-ban létrehozott Szász Néppárt kormánytámogató politikával próbálta képviselni a szász autonómia 1876-ban történő megszüntetése után is az erdélyi szászság érdekeit. 1890-re szakadás történt a pártban, a „zöldek"-nek nevezett ifjú radikálisok elégedetlenkedtek a párt politikájával, új ellenzéki pártot alakítottak és kapcsolatot kerestek a már említett németországi szervezetekkel. A'Rudolf Brandsch, Guido Gündisch körül csoportosuló „zöldek", a „feketékének nevezett konzervatívokkal szemben, akik a svábok „népi halálát" feltartóztathatatlannak vélték, együttműködésre törekedtek a svábsággal is.
Az első világháború alatt a pártok tevékenysége háttérbe szorult. Viszont sváb férfiak ezrei kerültek a frontra, ahol közvetlen érintkezésbe kerültek Ausztria és a Német Birodalom katonáival. Megismerkedtek azok gazdasági és katonai erejével. Tudatára ébredtek annak, hogy egy nagy kultúrnemzet tagjai.
Az első világháború vége az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását jelentette és az ezt követő határkijelölések a svábok életében is döntő változásokat hoztak. A Bánát keleti része, Erdély, Bukovina Romániához került, a későbbi Jugoszlávia pedig megkapta a Bánát nyugati részét, a Bácskát és a Dunától, illetve a Drávától délre eső területeket. Az így összezsugorodott Magyarországon kb. 550 000 fős német lakosság maradt, amely lényegében három területre koncentrálódott: Dél-Magyarországra (Schwäbische Türkei), a magyarországi középhegységre (Ungarisches Mittelgebirge) és egy vékonyabb sávra az osztrák határ mentén. Országos aránya 10%-ról 5-6%-ra csökkent, miközben a magyar lakosságé a háború előtti 48%-ról 90%-ra nőtt. Eltolódott a városi (17%), illetve vidéki németek (83%) aránya is. Ehhez járult Magyarországon belüli szétszórtságuk. Legnagyobb részük kis- és középparaszt volt. Jelentős volt a németek száma a bányászok között, illetve a budapesti ipari munkásság körében, elenyésző azonban a szabad foglalkozásúak, az értelmiség, a hivatalnokok és a politikusok között. Az 1920-as népszámlálás szerint az 551 211 német 56%-a az agrárszektorban dolgozott, 25%-a ipari munkás volt, mintegy 15%-a a kereskedelemben és a kisiparban tevékenykedett és kb. 4%-a volt értelmiségi. Ez utóbbi csoport nagymértékben asszimilálódott. A szociális felemelkedéssel éppep ezért együtt járt az anyanyelv fokozatos elvesztése, amelyet már csak otthon használtak, valamint sok esetben a névmagyarosítás is. Az 1914-ig kifelé relatív zárt falusi világban, a háborút követően változások álltak be mind az anyagi, mind pedig a szellemi struktúrákat illetően. Első helyen említhető itt az iparosodás (az agrárszektorban is), a kommunikációs fejlődés, a világgazdasági válságot követő szocioökonómiai megrendülés, amely tényezők együttesen a vidéki társadalom szociális differenciálódásához vezettek. Mindez a németség politikai helyzetére is nagy hatással volt. Tekintve, hogy az ipari munkásság a szociáldemokrácia felé orientálódott, lényegében csak a parasztság lehetett a népi német politizálás bázisa. Ennek identitástudata azonban ekkor még gyenge volt, tartalmilag egyfajta alattvalói patriotizmust, s inkább lokális, legjobb esetben is csak regionális kötődést jelentett.
Sajnálatos módon az ígéretesnek mutatkozó nemzetiségpolitikai kezdeményezések elhaltak és a Trianon okozta sokkból magához térni nem tudó Magyarországon egyre inkább felerősödtek az egységes nemzetállam eszméjében gyökerező magyarosítási tendenciák. A magyarországi németség megosztott volt a helyzet megítélésében. Vezető köreiben ebben az időben két jelentős vonalat különböztethetünk meg. Rudolf Brandsch és köre egy markánsabb álláspontot fogalmazott meg: „Bárhogy is alakuljanak a körülmények hazánkban, mi németek követeljük nemzeti kultúránk szabad fejlődését minden területen és minden vonatkozásban, követeljük anyanyelvünk szabad használatát a nyilvánosság legkülönbözőbb területein és olyan törvények meghozatalát és betartását, amelyek ezeket a jogokat mindenkor biztosítják. "Jákob Bleyer ezzel szemben nemcsak a közös haza, hanem a magyar nemzet iránti lojalitásra is felszólította a magyarországi németséget. „Népünk jogai szentek előttünk, de szentek azok az állami és érzelmi kötelékek is, amelyek évszázadok óta fűznek bennünket jóban-rosszban a magyar nemzethez." Bleyer középtávon nem fektetett nagy hangsúlyt a magyarországi németség szervezett együttműködésére. A szászok és a svábok között pedig áthidalhatatlan ellentéteket látott, s ez a Brandsch-sal való szakítással tetőzött. A Bleyer alapította Ma-gyar-Német Népi Tanács (Deutsch-Ungarischer Volksrat) fontosnak tartotta Magyarország területi egységének megőrzését, a németek számára ugyanazokat a jogokat kérte, amelyeket más nemzeti kisebbségeknek biztosítanak. Programjában a németnyelvű iskolarendszer és az anyanyelvű helyi kommunikáció megteremtését szorgalmazta, nem tartotta azonban szükségesnek a saját vezető elitréteg országos szintű képzését. Úgy tervezték, hogy a budapesti tanács alá több vidéki körzeti tanács tartozzon, amelyek azonban - a tervezet szerint - saját ügyeikben szabadon dönthettek volna, s ezt az elképzelést több hazai német szervezet is támogatásáról biztosította.
Önállóbb és talán reálisabb volt egy másik kezdeményezés, a Magyarországi Német Népi Tanács (Deutscher Volksrat für Ungarn), amely Brandsch vezetése alatt állott és szintén több szervezetet tömörített magában. A hatékony fellépést természetesen ez a megosztottság akadályozta. Ehhez járult az a tény, hogy az erdélyi szászok elvesztésével a legaktívabb, legöntudatosabb csoport vált le a hazai németségről. Ebben a helyzetben a reális cél csak az identitás megőrzése lehetett. Bleyer e cél megvalósítása érdekében 1924-ben megalapította a Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet (Ungarländischer-Deutscher Volksbildungsverein) és a Vasárnapi Lap (Sonntagsblatt) c. hetilapot. Az egyesület politikamentesen volt hivatott a magyarországi németség kulturális érdekeit, nemzeti sajátosságait és keresztény erényeit képviselni, támogatni. 1926 után Bleyer egyedül képviselte a németséget a magyar parlamentben, de jellemző, hogy mandátumához ő is a kormánypárton keresztüljutott. Bleyer vitathatatlan érdeme, hogy megteremtette azt a szervezeti apparátust, amely egy hatékonyabb érdekvédő politizáláshoz elengedhetetlenül szükséges volt. Ez a tény különösen annak fényében jelentős, hogy ezen kívül sem gazdasági, sem pedig politikai területen nem tudott önálló német nemzeti szervezet létrejönni.
A sebzett magyar társadalom a németek minden politikai törekvését, azok jelenlétét a nyilvánosságban láten„s veszélyként érzékelte az ország integritására és biztonságára nézve. A nem-magyar identitáshoz való ragaszkodás egyenlő volt a lojalitás hiányával. Ez a magatartás határozta meg gyakorlatilag 1948-ig a magyar állam nemzetiségpolitikai intézkedéseit és egyben kijelölte azt a szűkös mozgásteret is, amely a németségnek jutott. Bleyer kénytelen volt belátni, hogy idealisztikus elképzelései, megingatathatatlan hűsége a magyar nemzethez és természetes vonzódása a német paraszti réteghez nem talált támogatásra az értelmiség köreiben. 1933. május 9-i parlamenti beszédében keserűen állapította meg, hogy a német ifjúság 70%-a németül sem olvasni, sem írni nem tud, sok katolikus iskolában még a hittant sem tanítják anyanyelven. Ezt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy igyekezett maga köré gyűjteni a fiatal értelmiség azon köreit, amelyek készek voltak tevékeny részt vállalni a németség sorsának alakításában. Ezek közül többek számára lehetőség nyílt arra, hogy néhány szemesztert Németországban tölthessenek. A weimari Németország kultúrpolitikájához tartozott, hogy ösztöndíjakkal segítette elő a német kisebbségekhez tartozó fiatalok németországi tanulmányait. Ezeket az ösztöndíjakat a nemzetiségi vezetők javaslatai alapján, az illető kormányok tudta nélkül osztották, kifejezetten azzal a céllal, hogy megfelelő, vezetésre alkalmas értelmiséget képezzenek ki az illető kisebbségek számára. Ehhez a tendenciához kapcsolódott az a változás, amely a magyar politikában bekövetkezett, 1928 óta Magyarország szorosabb kapcsolatokra törekedett Németországgal. Ez kedvezett a nemzetiségi politizálásban is, és főként az iskolai kérdésben kedvezőbb rendezéssel kecsegtetett. 1926 és 1927 között -az 1923-as rendezés szerint - 48 iskola tartozott az "A", 63 a "B" és 308 a "C" típushoz. Az "A" típus volt a tulajdonképpeni kisebbségi iskola, ahol a magyar nyelv kötelező tárgy volt, minden más tárgyat az anyanyelven oktattak. A "B" típusú iskolákban a nyelvtan, jog, gazdaság, természettudományok és a gyakorlati oktatás anyanyelven folyt, a magyar nyelvtan, földrajz, történelem és testnevelés tanítási nyelve a magyar volt. Végül a "C" változatnál a német csak kötelező tárgy volt, minden mást magyarul tanítottak. A probléma ott jelentkezett, hogy a nemzetiségi iskolák túlnyomó része a "C" típushoz tartozott, tehát nem volt valódi kisebbségi iskolának tekinthető. A magyarországi németek egyik fő törekvése a következő években ezért az volt, hogy minél több "C" iskola kerüljön át "B" minősítésbe. További nehézséget jelentett az anyanyelvi tanárok képzése. Egy korabeli statisztika szerint mintegy 1400 tanárra lett volna szükség az anyanyelvi oktatás zökkenőmentes biztosításához. Ehhez képest 1923-ban 101 német anyanyelvű tanárt találunk, akik közül csak 4 oktatott kisebbségi iskolában. Az iskolapolitika tehát«zoros összefüggésben állt az asszimilációs nyomással.
Bleyer halálával óriási űr keletkezett a német nemzetiségi politikában. Gratz Gusztáv egyenesen a nemzetiségi politizálás teljes beszüntetéséért szállt síkra, és megelégedett a kulturális identitás megőrzésével. Véleménye szerint egy konzekvens nemzetiségi politika a svábokat egyrészt a Harmadik Birodalomtól való függésbe taszította volna, másrészt konfrontációhoz vezetett volna a magyar nacionalizmussal. Mások azt a következtetést vonták le, hogy a magyarországi németek létezése csak a Berlin felé való közeledéssel és a német kisebbség aktív önszerveződésével biztosítható. Amint látható, mindkét irányzat ellentétben állt Bleyer célkitűzéseivel. Egyre nyilvánvalóbbá vált a német birodalom felé történő orientálódás, amely nemzetpolitikai célkitűzéseket, illetve ezek agitáció és propaganda formájában történő megnyilvánulását jelentette. A feszült gazdasági helyzet, az ismét felerősödő magyarosítási politika és nem utolsósorban a Harmadik Birodalom fenyegető közelsége együttesen a nemzetiszocialista népi politika vonzásába taszította a hazai németséget. Az 1938 novemberében megalapított Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) 1940-ben a bécsi szerződés után a magyarországi német népcsoport legitim vezetője lett.
Ennek a váltásnak és radikális megújulásnak előharcosa a Bleyer-tanít-vány Basch Ferenc köré szerveződött csoport, a Népi-német Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) volt. Naiv lelkesedéstől áthatottan, céljaik elérése érdekében a németek lakta falvakat hatásos propagandával árasztották el, amelyet birodalmi német pénzekből finanszíroztak. Velük szemben állt az aggályoskodó konzervatívok köre, élén a már említett Gratz Gusztávval, aki a hivatalos kormányálláspontot magáévá téve, minden iránymódosítást elutasított. A "Bajtársakkal", illetve később a Volksbunddal és vezetőivel egy új generáció lépett porondra. Bleyer generációjának még az okozott problémát, hogyan magyarázza meg, miként lehet valaki magyarként német is. Baschék ellenben azt a kérdést tették fel, miként létezhet valaki Magyarországon németként. Az erősödő magyar intolerancia hatása alatt ebben a generációban növekedett a hajlandóság, hogy integráció helyett az elkülönülést, asszimiláció helyett pedig a disszimilációt válassza. Célja a magyarországi német kisebbség egzisztenciális érdekeinek védelmezése volt.
Ez a cél a Volksbund 1938. november 26-i megalapításával elérhető közelségbe került. A népcsoportszervezet létrejött, autonóm önkormányzatra irányuló jogait Berlin közbenjárására kibővítették. A Volksbund nem tudta ugyan teljesen mobilizálni az egész hazai németséget, mindazonáltal lényegesen több embert tudott megszólítani, mint elődei. Sikerének oka valószínűleg az volt, hogy ki tudta elégíteni sok német rég felhalmozott igényét az önrendelkezésre és az aktívabb politikai részvételre. Külső formáját tekintve a Volksbund mása volt a nemzetiszocialisták pártapparátusának. Különböző területekre volt felosztva - Asszonycsoport (Frauenschaff), Német Népi Segélyezés (Deutsche Volkshilfe), Gazdaszövetség (Landesbauernschaft), Faj- és Népességpolitikai Hivatal (Amt für Rassen und Bevölkerungspolitik), vagya Hitlerjugend mintájára kialakított Német Ifjúság (Deutsche Jugend), iskolai tanfolyamokon képezték ki hivatali munkatársait. Ha a világnézeti beállítottságot másodlagosnak is fogták fel, céljaik elérése érdekében, az ehhez elengedhetetlen orientálódási irányvonalak Németországba vezettek részben politikai okokból, részben pedig saját hagyományok hiányában. A Gömbös-kormány idején Bascht - nemzetgyalázás vádjával - börtönbüntetésre ítélték, amely számára megteremtette a mártír nemzetvezetö mítoszát. A háború kezdetekor a magyarországi németség tulajdonképpen már kényszerpályán mozgott. A helyi szervezetek megalakítását követően a Volksbund kapcsolatai egyre szorosabbá váltak a hitleri Németországgal. Ennek keretében birodalmi tanfolyamokat szerveztek, amelyeken sok hazai német vett részt. 1941 -ben mintegy 1000 sváb fiatal jelentkezett németországi "sportkurzusokra", akiket a német hatóságok megpróbáltak arra rávenni, hogy belépjenek az SS kötelékébe. Ezzel kezdetét vette a svábok behálózása a német hadsereg katonai potenciáljának utánpótlása érdekében. 1942-ben Bárdossy miniszterelnök és Ribbentropp külügyminiszter megegyeztek abban, hogy a magyar kormány lehetővé teszi 20 000 önként jelentkező sváb besorozását a német hadseregbe. Feltételként Bárdossy azt szabta meg, hogy csak önkéntesek hívhatók be, amihez minden esetben szükséges a szülők beleegyezése, a besorozottak elveszítik magyar állampolgárságukat, a Birodalom gondoskodik róluk és családtagjaikról, s végül az egész akciót a sajtó kizárásával kellett végrehajtani/Mégis elterjedt a hír, miszerint a magyar kormány számára ez kiváló alkalmat kínál arra, hogy megszabaduljon a legaktívabb volksbundistáktól. Az emberek arról is beszéltek, hogy aki jelentkezik az SS-be, azt családjával együtt áttelepítik Németországba. Most sokan arról is elgondolkodtak, vajon helyes döntés volt-e 1941-ben a népszámláláskor német nemzetiségűnek vallani magukat. (Ez a kérdés tragikusan jelentkezett ismét a háborút követő években, amikor a német nemzetiség meg-vallását egyenlőnek tekintették a Volksbundhoz, sőt a hitleri német birodalomhoz való hűséggel). Később már nem volt szó önkéntes jelentkezésről. Magyarország német megszállása után a svábokat gyakorlatilag kiszolgáltatták az SS-nek, besorozásuknál magyar csendőrök segédkeztek. Ezalatt a Volksbund vezetői megtartották pozícióikat. A svábok ellenállása elsősorban Berencz Ádám és lapja a Duna (D/e Donau) köré szerveződött. A lapot 1944-ben betiltotta a magyar kormány, a Volksbund ellenfeleit, köztük Gratzot is a Gestapo letartóztatta, de a "Hűségmozgalom" tagjai jelentős tevékenységet fejtettek ki az SS akciók ellen. Már csak emiatt sem szabad a magyarországi németeket kollektive felelőssé tenni a nácizmus bűneiért, de ugyanígy igazságtalan az a vád, hogy az egész magyarországi németség államon belüli állam alapítására törekedett volna.
A háború vége kettős megpróbáltatást hozott a svábok számára. Több tízezer svábot hurcoltak marhavagonokban kényszermunkára a Szovjetunióba, munkatáborokba, ahol embertelen munka- és életkörülmények közé kerültek. A legfiatalabbak még a 17. életévüket sem töltötték be. Ezrek pusztultak el a hidegtől és a nélkülözésektől. Az elhurcoltak mintegy 20%-a halt meg a Szovjetunióban. Eközben Magyarországon egyre inkább elmélyült a kollektív felelősség alkalmazásának gondolata. Különösen a Nemzeti Parasztpárt szította a tüzet. Főtitkára, Kovács Imre azt hangoztatta, hogy minden sváb volksbundista volt és 1945. április 10-i beszédében a következőket mondta: "A svábság egy batyuval jött ide. Egy batyuval is menjen. Most osztozzanak a németek sorsában. A svábokat ki fogjuk telepíteni." Ezeket a gondolatokat támogatták a magyarországi kommunisták is. A tervezet magyar állampolgárságuk és vagyonuk elvesztésére, az országból való kitelepítésre kárhoztatta mindazokat a németeket, akik az 1941-es népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vallották magukat.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy magyar részről is voltak tiltakozások a németek kitelepítése ellen. Mindenekelőtt Bibó István nevét kell itt megemlíteni, aki memorandumában elítélte a kollektív felelősség gondolatát és óva intett a túlkapásoktól. De nemcsak ő, hanem az egyházak is síkra szálltak a németek ügyéért. Mindszenty hercegprímás pásztorieveiében emelt szót a németekért, de pártok, így a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt is helytelenítették a kitelepítést. Hasztalan, mert a magyar kormány a potsdami egyezményre hivatkozva eldöntötte a kérdést. Ezt megkönnyítette, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság az amerikai zónába kitelepítendő németek számát 500 000-ben állapította meg. Senki sem tudja, honnan származik ez a szám. Magyarországon ugyanis legfeljebb 450 000-500 000 német élt, s ez a szám a katonákat és az elmenekülteket figyelembe véve legalább 100 000 fővel csökkent. Az 1946 januárjában megindult kitelepítés tömegesen sújtott olyan magyarországi németeket, akiknek semmi közük nem volt a Volksbundhoz, az SS-hez, hanem egyszerűen német nemzetiségük, anyanyelvük miatt jutottak erre a sorsra, sőt, esetenként az ellenállás tagjai voltak. Egy 1982-es magyar tanulmány adatai szerint mintegy 135 000 személyt telepítettek ki Németország amerikai megszállási zónájába és kb. 50-60 000-re tehető azok száma, akiket a szovjet zónába irányítottak. A svábok ezzel elvesztették teljes értelmiségi, illetve vezető rétegüket. A Magyarországon maradt német lakosság mindezzel gyakorlatilag arra a szintre került, ami emlékeztetett a betelepedés idejére: tulajdon nélkül, megfosztva a népcsoport összetartó erejétől, a családoknak csak saját magukra számítva kellett mindent elölről kezdeniük. A németség megtorló intézkedések sorának lett kitéve, amelyek éppúgy tartalmaztak politikai diszkriminációt, mint gazdasági hátrányokat. A következmény a német lakosság gazdasági és szociális struktúrájának teljes átalakulása volt. De jure 1950-ig (az alkotmány 1949-ben biztosította minden nemzetiség egyenjogúságát), de facto 1955-ig jogfosztottak maradtak. 1955-ben megalakították a Magyarországi Német Dolgozók Kultúrszövetségét (Kulturverband der Deutschen Werktätigen in Ungarn), amely 1969-től a Magyarországon élő Németek Demokratikus Szövetsége (Demokratischer Verband Ungamländischer Deutscher) 1978-tól Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége (Demokratischer Verband der Ungarndeutschen), majd 1989-től - ezzel is kifejezve a bekövetkezett változásokat -Magyarországi Németek Szövetsége (Verband der Ungarndeutschen) néven működött. Ez fordulatot és a jogfosztottság megszűnését jelentette ugyan, mindazonáltal a Magyarországon visszamaradt németség többségét az átélt események megfélemlítő hatása még hosszú évekig visszatartotta nemzetisége meg-vallásától. Az 1950-es évek elejéig a német gyermekek anyanyelvi oktatásban egyáltalán nem részesültek, semmiféle német nemzetiségi kulturális tevékenység nem folyt. 1961-ben lezárult az erőszakos téeszesítés, amely nagy változást jelentett a döntő többségében falusi környezetben élő svábok számára. Általánosságban is elmondható, hogy 1968-ig a magyarországi nemzetiségi politikában az automatizmus elve uralkodott, mely szerint a szocializmus építésének folyamatában a nemzetiségi problémák tulajdonképpen maguktól megoldódnak. Így tehát nincsen szükség különösebb intézkedésekre.
1968-tól új koncepció figyelhető meg, amely szerint elö kell segíteni a nemzetiségek integrációját, míg a nyelvi asszimilációt fel kell tartóztatni. Ezzel az volt a probléma, hogy csak központilag hozott szabályzó intézkedéseket jelentett, de lehetetlenné tette egy autonóm, helyi szinten is működő német önszerveződés kialakulását. Aktívabb fellépést és ezzel változást az váltott ki ebben a szemléletben, hogy a magyar közvélemény egyre növekvő nyugtalansággal kísérte a szomszédos országok magyarságát fenyegető, az 1970-es évektől beálló asszimilációs politikát. Ez lett a magyarországi szemléletváltás kiváltója, amennyiben szomszédaink nemzetiségpolitikáját azzal kívánták pozitív irányba befolyásolni, hogy igyekeztek "mintaszerűen" kezelni a hazai nemzetiségeket. Itt a "híd funkció" felértékelődése játszott fontos szerepet, amelyet a nemzetiségek voltak hivatottak betölteni a szocialista országok között. A Kádár-éra, amely látszólag támogatta a nemzetiségi politikát, alapjában véve meg sem kísérelte a második világháború után felszakított sebek be-gyógyítását. Bár a rendszer 1955-ben lehetővé tette az országos szövetség megalapítását, a '80-as évek közepéig gondosan ügyelt arra, hogy az önszerveződési törekvéseknek, a regionális és helyi szervezetek és egyesületek alapításának gátat vessen. Hazai német civil szervezetek megalakulását nem engedélyezték. Az akkori NDK hivatalos kulturális kapcsolatok keretében szinte kisajátította a hazai németséget, amelyre másfelől a magyar hatalom az NDK-val fennálló kapcsolatok erősítésében számított. Főleg iskolaügyi tekintetben sok segítség érkezett, amelyre nagy szükség is volt, hiszen mind tanerőben, mind pedig oktatási anyagban óriási hiány mutatkozott. Meg kell említeni itt azt is, hogy az akkori NDK-tól jelentős segítséget kapott a hazai tudományos élet, több kutató mehetett tanulmányútra, s az államközi szerződések alapján a magyarországi német szakos hallgatók fél évet tölthettek kelet-német egyetemeken. Sajnos jó ideig nem lehetett szó ilyen kapcsolatokról az NSZK vagy Ausztria esetében. Csak a nemzetközi helyzet kedvezőbb alakulása tette később lehetővé, hogy ezekkel az országokkal és ott lakó rokonaikkal, elszakított családtagjaikkal is normális kapcsolatot ápolhassanak a hazai németek. Az NDK által nyújtott támogatás ugyan sok területen volt képes segítséget nyújtani, ám a magyarországi németek soha sem fogadták el az NDK-t anyaországnak. 1986 októberétől a hivatalos magyar politika egyre fokozódó mértékben preferálta az NSZK anyaországként való elismerését, s ezt Richard von Weizsäcker NSZK államfő látogatása tovább erősítette.
1987. október 7-én Magyarország és az NSZK egyezményt írt alá a magyarországi német kisebbség és kultúrája támogatásáról. Partnerkapcsolatok és kultúrkapcsolatok jöhettek létre, cserelátogatások kezdődhettek meg. Az igazi változást azonban Magyarországon is az 1980-as évek végén jelentkező politikai események hozták el. A "német" szó újra jól cseng Kelet-Európában, egyre több segítség érkezik a német nyelvű országokból, amely helyi szinten is szép eredményekhez vezetett. A megindult átalakulást tovább erősítette a Magyar Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság között 1992. február 6-án a baráti együttműködésről és partnerségről aláirt "alapszerződés". Ezen megállapodás 19. cikke részletesen, az európai jogi normáknak megfelelően rögzítette a hazai kisebbségek jogait, igy 1992. szeptember 25-én az 1987-es "közös nyilatkozatot" az alapszerződés szellemében további öt évre meghosszabították. Az NSZK rengeteg segítséget nyújtott mind szellemi, mind anyagi téren. Különösen fontos volt ez a segítség a regionális irodák megalakulásánál, infrastrukturális ellátásánál, de ugyanígy nélkülözhetetlen volt a Szekszárdi Német Színház létrehozásakor, vagy a bajai oktatási és kulturális központ létrehozásakor, hogy csak néhány példát említsünk a sok közül. Feltétlenül meg kell említeni az egyes német tartományok, alapítványok segítségét is. Példaként állhat itt Bajorország támogatása a pilisvörösvári nemzetiségi gimnázium korszerűsítésében, de megemlíthetjük a düsseldorfi Herrmann-Niermann-Stiftung tevékenységét is, amely az ország több pontján nyújtott felbecsülhetetlen értékű támogatást nemzetiségi iskolák, óvodák korszerűsítéséhez. Kiemelkedő jelentőségű Baden-Württemberg szerepe, amely már korábban magára vállalta a háború után elüldözött vagy kitelepített Kelet-Európai németek feletti gyámkodás feladatát. Most nem utolsósorban e kapcsolat segítségével tudott effektív segítséget nyújtani a hazai németeknek. E célra önálló alapítványt hozott létre a Dunai Németek Kulturális Alapítványa (Donauschwäbische Kulturstiftung) néven. Ily módon válhatott valóra a hazájuktól elszakított németek óhaja is, amennyiben közvetítő szerepet kívántak betölteni Magyarország és Németország között.
Lassan-lassan lehetőség nyílt egy szerény német nemzetiségi irodalom kialakulására. Sváb képzőművészek kapcsolódhattak be az ország kulturális vérkeringésébe. A tudományos kutatások - elsősorban a dialektológia és a néprajz terén - intenzívebbé váltak, és mára a hazai németség saját kutatóintézettel rendelkezik (Id. alább!). Megkezdődött a német nemzetiség szervezeti pluralizálódása, a korábbi egy helyett ma már több német hetilap, időszakos kiadvány működik, számos kulturális és egyéb egyesület alakult. 1990 óta a németek - helyi szinten - bele tudnak szólni nemzetiségi létüket érintő kérdésekbe, több helyen tisztán nemzetiségi önkormányzatok jöttek létre, másutt a helyi önkormányzatokba kerültek nemzetiségi képviselők. 1995-ben 164 német önkormányzat jött létre. A hazai németek társadalmi megbecsültségét jel- zi az a tény, hogy országos számukhoz képest nagyobb arányban iaptak szavazatokat a helyi szintű választásokon. Ugyanebben az évben saját határozata alapján megszűnt a Magyarországi Németek Szövetsége (Verband der Ungarndeutschen), és megválasztották a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatát (Landesselbstverwaltung der Ungarndeutschen). Még 1993-ban megalkotásra került ugyan a nemzetiségi törvény, de a nemzetiségek parlamenti képviseletét a mai napig nem oldották meg. Másfelől viszont örvendetesen felerősödött a fiatalok aktivitása. A Magyarországi Ifjú Németek Közössége [Gemeinschaft Junger Ungamdeutscher) aprólékos szervezőmunkával az ország minden, németek által lakott területén baráti körökbe, helyi szervezetekbe (jelenleg mintegy 50 kör több mint 1800 taggal) tömöríti a német fiatalokat, ifjúsági táborokat, kulturális- és sporteseményeket, vetélkedőket kirándulásokat szervez tagjainak. Ezen túl felvette a kapcsolatot a fontosabb európai ifjúsági szervezetekkel és együttműködik azokkal. A legújabb ifjúsági csoportosulás napjainkban szerveződött meg Magyarországi Német Hallgatók Egyesülete (Verein Ungarndeutscher Studentinnen) néven, és a magyarországi német egyetemi, illetve főiskolai hallgatókat gyűjti össze zászlaja alatt. Több ígéretes kezdeményezés létezik, a háború előtt Magyarországon is hagyományokkal rendelkező diákegyletek (Burschenschaft) felélesztésére.
Magyarországi német kisebbségi szervezetek, intézmények és vezetőik
Országos Egyesületek
(A csillaggal jelzett egyesületek előreláthatólag 1999-től a Jákob Bleyer Házban találhatók: Budapest, VI., Lendvay u. 22.)
| |