| |
A magyarországi bolgár közösség anyagi kultúrájának fogalma hosszú időszakot ölel fel a XVIII. század végétől a XIX. és XX. századon át napjainkig. Ez idő alatt a kolónia arculata összetételét, lakhelyét, szociális és foglalkozásbeli helyzetét tekintve nagy változásokon ment keresztül. Fejlődés és hanyatlás, a nemzeti öntudat megőrzéséért vívott harc, a környezethez való erőteljesebb és lassabb adaptáció váltogatták egymást. Ezzel egyidejűleg azon bulgáriai falvak hagyományos arculatán, ahonnan a bolgár közösség nagy része származik, a magyar hatás is megfigyelhető. Ezek a települések: Polikraiste, Draganovo, Ljaszkovec, Gorna Orjahovica, Dolna Orjahovica, Damjanovo, Priszovo, Seremetevo, Pcseliste, Csiflika, Részen, Polszki Szenovec, Mariino, Elena, Szamovodene stb.
A szinte azonossá vált életkörülmények Bulgáriában és Magyarországon, valamint a különböző foglalkozású emberek áttelepülése Bulgária különböző részeiből Magyarországra ma már más, az általános közép-európai kultúra fogalmához közelebb álló arculatot adott a közösségnek. Mindennek ellenére az ősi bolgár hagyományok bizonyos esetekben háttérbe szorítják az uniformizálódást.
A magyarországi bolgárkertészekről terjedelmes szakirodalom jelent meg, amely foglalkozik a kert elrendezésével, a gazdasági munkával, a zöldségtermesztéssel és az áru piaci értékesítésével. Készültek elemzések a kertészcsoportok struktúrájáról, szociális összetételéről és fokozatos letelepedésükről Magyarországon.1
Az anyagi kultúra három fő eleme a lakó- és a gazdasági épületek, a ruházat és az élelem. Ezek mutatják a legjobban a változások intenzitását, az új sajátosságok megjelenését a magyarországi bolgárok mindennapjaiban, útmutatóként az idegenben történő munkavállalás, a fokozatos letelepedés időszakán át napjainkig.
A kertészet kialakítása mellett az egyik legfőbb gond az emberek, az állatok és a gazdasági eszközök elhelyezésére szolgáló épületek felépítése. Ez a gazda feladata volt, aki a földet bérbe vette. Általában olyan sík helyet választott, amely víz közelében volt, és ügyelt arra, „hogy út mentén legyen, könnyebb legyen felrakodni és elszállítani az árut".
A legrégebbi építményeket a földbe vájták, 1,5-1,8 m mélyek voltak, 3-4 lépcsőfokon lehetett lejutni beléjük.2 Hosszuk 7-10 m, szélességük 5-6 m volt. A tető majdnem a föld szintjén volt, szerkezete fából készült és nád borította. Az épületnek nem volt ablaka, csak egy ajtaja a keskenyebbik oldalán. Ezek az épületek az Észak-Bulgáriában elterjedt, földbe vájt házakhoz hasonlóak, de a Duna két partjának löszös talajához alkalmazkodva ilyen típusú házakra van példa Szlovákiában, Szerbiában és Romániában is.3 Ezekben aludtak szalmazsákon a kertészek, télen pedig azok, akik ott maradtak őrizni a kertet (a telelők). A földbe vájt épület télen meleg volt. „Meleg, mert a földben van, de subánk is volt" (Paszkal Popgeorgiev - Polikraiste, Paun Kusev - Polikraiste, Rizo Todorov Kalicov - Draganovo, Ivan Ivanov Nenov - Draganovo).
Ezeket a földbe vájt kunyhókat hamarosan deszkából épített kalyibák váltották fel, a föld szintjén, körülbelül hasonló méretekkel. Ezeknek már voltak ablakaik, az ajtajuk szintén a keskenyebbik oldalon, ez a többi építmény által határolt tágas térre nyílt. A fatető szintén kétszintes volt, nád vagy szalma borította. A padlót sárga sárból (agyagból) döngölték. Belül kétoldalt helyezkedtek el a priccsek, az alvóhelyek, középen egy hosszú étkezőasztal állt, kétoldalt padokkal. Egyes fakunyhókban a priccsek fölé polcokat ácsoltak, ezeken helyezték el a kertészek személyes holmijaikat. Ezt az épületet nyáron használták alvásra és étkezésre. A kerti munka befejeztével, amikor a kertészek visszatértek hazájukba, az itt maradók vályogból vagy téglából épített házban laktak. A deszkakunyhóba raktározták el a munkaeszközöket, a kosarakat, a gyümölcsösládákat, a kapákat, a lapátokat stb.
A kunyhó építésével egyidejűleg zajlott a ház építése is. Míg a földbe vájt vagy deszkából készült kunyhókat a csoport tagjai építették, a ház építéséhez Bulgáriából hoztak mestert, különösen a kezdeti időszakban. Ez szükséges volt, hiszen a házban tűzhelyet (kemencét) is építettek, amihez speciális ismeretek kellettek. Általában jött a csoporttal szakács is, az ő véleményét is figyelembe vették a ház kialakításánál. Ő döntötte el, melyik oldalon álljon a tűzhely, és hogy össze legyen kapcsolva a sütőkemencével. A kemencét a tűzhely felől gyújtották be, és mindig eresz alá építették. Voltak olyan kemencék is, amelyek nem voltak összekapcsolva a tűzhellyel, de ezek is mindig száraz helyen álltak.
A tűzhelyek, amelyeket a magyarországi bolgárkertek házaiban építettek, a nyílt tűzhely regionális hagyományát folytatják, amely nemcsak Veliko Tarnovo környékére, de egész Bulgáriára jellemző.4 Maga a hely, ahol a tüzet gyújtják, gyakran téglalap alakú, a padló szintjétől 15-20 cm-re megemelve. Téglával vagy apró folyami kavicsokkal rakták ki, és tetejét homokkal vagy agyaggal egyengették simára. Hátsó falán van a kemence felé vezető nyílás - az ún. száj, amelyen keresztül be lehet gyújtani kenyér- vagy hússütéshez.
A vándor munkavállalás időszakában minden az emberek elhelyezésére kialakított építménynél ilyen belső berendezés figyelhető meg, amely megteremtette a körülményeket a munkához és a pihenéshez. A földbe vájt kunyhók elsősorban az éjszakai pihenés alapvető szükségletét elégítették ki. A deszkából készült föld feletti kunyhók már több komfortot kínáltak - alvó-priccseket, étkezőasztalt és padokat, polcokat, éjszakai világítást - kezdetben petróleumlámpával, később villannyal.
A legjobb körülmények a téglából épített házban voltak. Ebbe az ablakokon át beszűrődött a fény, télen meleg volt, és el lehetett készíteni benne az ételt a munkásoknak. Belső elrendezése is megfelelt rendeltetésének. A házban az egyik falon volt a liszt tárolására szolgáló nagy láda - a hombár, a bejárati ajtó melletti fapadra állították sorba a vízhordáshoz szükséges edényeket (korsókat), és egy vagy két falon húzódtak a főzőedények, valamint a tálak és tányérok tárolására szolgáló polcok.
A házat általában egész évben lakták, nyáron a szakács, télen a telelők éltek benne. Ok a tűzhely mellé leterített szalmazsákokon aludtak. A házban mindig volt egy asztal két-három székkel. Ebből a házból nőttek ki később a kertészházak át- és hozzáépítések révén.
A lakóépületek kommunikációs és funkcionális kapcsolatait a kerttel a gyakorlati szükségletek - az életvitel, a termelés, a gazdasági igények - határozták meg. A kertészet munkájában nagy jelentőséggel bíró gazdasági épületek egyike az istálló. A ló fontos segítőtárs volt a zöldségtermelésben és -kereskedelemben, így különleges gondoskodásban részesült. Lóval szántották a földet, forgatták a vízemelő kereket és húzták a terménnyel megrakott szekereket a piaci központokba. Az egész éves gondoskodás jegyében, a telelésre is alkalmas istállókat téglából húzták fel, s a meleg őrzése érdekében náddal vagy szalmával fedték be. Egy vagy két falára jászolt ácsoltak, az ajtóval szembeni harmadik falon karikák voltak, ahova a lovakat kötötték.
Gyakran az istálló folytatásaként, ugyanazon tető alatt alakították ki a színt, amely 7-10 m hosszú volt. Általában egy hátsó fala volt, és az egyik keskeny végén, valamint elöl 3-4 gerendán állt. Ebben a színben tárolták a szekereket, a lószerszámokat, a hombárokat, az ekéket, a lapátokat, a kapákat, a palántázókereteket, a gyékényeket stb.
Az épületek a kert szabad tágas részén egy sorban helyezkedtek el és kapcsolódtak egymáshoz. Az építmények előtt állt a kút, az adta a vizet a mosakodáshoz, az iváshoz, a mosáshoz és minden más célra. A kert öntözését vízikerékkel végezték, a kútból kezdetben kézzel húzták fel a vizesvödröt. A lovak itatásához hosszú itatóvályúkba öntötték a vizet. Később, főként a kertészek letelepedése után, a vizet benzin, majd elektromos motorral hajtott szivattyúval hozták a felszínre.
A palántázó kereteket, amelyekben a palántákat nevelték, a kunyhó és a ház közelében helyezték el, azért, mert hideg időben le kellett takarni a palántákat, nehogy elfagyjanak. (Koszta Gancsev, Miskolc). Egy távolabbi helyen alakították ki a disznóólat, a tyúkólat és az árnyékszéket, valamint a trágyadombot. Ezeket deszkából ácsolták vagy fűzfavesszőből fonták.
A kezdeti időszakban nem alakítottak ki tárolóhelyiségeket, mert az egész termést elszállították és eladták. Csak a telelők ástak vermeket, amelyekben a burgonyát, a tarlórépát, a sárgarépát és a póréhagymát tárolták. A főzőhagymát, a fokhagymát és a szárított paprikát füzérekben a színben akasztották fel. Ugyanoda akasztották fel a borsikafű- és a mentafüzéreket is.
Az épületegyüttes elhelyezkedésének, felépítésének és funkcionális rendeltetésének sémája ugyanaz minden magyarországi településen, ahol bolgárkertek voltak. A gyakorlat diktálta racionalitásra, az emberekről, az állatokról és a terményről való gondoskodásra, valamint a környezettel való összhangra utal ez az építészeti megoldás.
A két világháború közötti időszak a bolgárkertészek fokozott letelepülésének időszaka. Bérelt és saját tulajdonú földeken alakítják ki a kertészeteket. Mivel ott már a gazda egész családja dolgozik, egyre élesebben vetődik fel az új körülményekhez igazodó lakó- és gazdasági épületek kérdése. Egyes esetekben bővítik a már álló házat, még két-három helyiséget, szobát építenek hozzá. A kemencét felváltja a főzőtűzhely, bevezetik a vizet és kialakítják a mosdót. A berendezést üzletben vásárolt asztalokkal, székekkel, tálalókkal, szekrényekkel stb. egészítik ki. A helyiségek mennyezete deszkából készül, a padló is deszkákból áll, és gyékénnyel vagy háziszőttesekkel takarják le. A szobákat városi mintára rendezik be ágyakkal, díványokkal, tálalókkal, könyvszekrényekkel, dohányzóasztalokkal, karosszékekkel, az ablakokra függönyt tesznek. A díszítés horgolt térítőkből, művirágokból, szobor alakú kis vázákból áll. Minden házban megtalálhatók a bolgár, leggyakrabban trojani kerámiából készült tányérok, csészék, kulacsok (Bojanka Andonova - Pécs, Todorka Jordanova - Miskolc, Dimitra Kuseva - Szigetszentmiklós, Verona Jordanova - Szentendre).
Az újonnan épített házak tervei és építési technikája már szoros összefüggést mutat a magyar építési hagyományokkal. Ezek határozzák meg a ház külső képét és a helyiségek funkcionális rendeltetését. Az új épületekben általában a lakótéren kívül voltak a mellék- és az élelem tárolására szolgáló helyiségek -spájzok is. A tető alatti teret is kihasználták.
A gazdasági épületek is változásokon mennek keresztül. Az istálló funkciója átalakul, az építményre nagyobb ajtót vágnak, és ott tárolják a kisebb-nagyobb traktorokat, kisteherautókat stb. A színt zöldségraktárrá alakítják át, itt tárolják a zöldséget, amelyet késő őszig árusítanak a piacon. A legtöbb kertben kemencét is építenek - innen csövek segítségével a zöldséget és a virágot fűtik a melegházakat, ahol a téli időszakban termesztik (Tódor Atanaszov - Pécs, Koszta Gancsev - Miskolc).
Ebben az időszakban a bolgárkertészek házépítési szokásai Bulgáriában is változnak a. Átalakulnak a hagyományos lakóépületek, ami nagyon jól megfigyelhető a Veliko Tarnovohoz közeli Ljaszkovec, Polikraiste, Dzsuljunica, Varbica stb. falvakban. Egyes kertészek magyar mestereket vittek magukkal a faluba, mások bolgár építőmesterekkel építtettek tervrajzok alapján. A házak gyakran két-három emeletesek, emeletenként 3-4 szobával. Ez a hatás különösen 1930 után erősödik fel. Az új házak az utca vonalában vagy beljebb, a „tisztaudvarban" helyezkednek el, a ház előtt virágoskert található. A ház mögött alakítják ki a zöldségeskertet, amelyben a legfontosabb zöldségféléket termesztik házi felhasználásra, ott található a tyúkól és gyakran a disznóól is. Az említett falvakban az így kialakított épületegyüttesek, amelyben a ház (nem bolgár) városi típusú, és a gazdasági építmények a helyi szokás szellemében a hátsó udvarban helyezkednek el, a hagyomány és az új divat érdekes szimbiózisát jelentik. A házak homlokzata tornyok, kupolák, erkélyek, párkányok, marseille-i cserepek vagy fém keverékét kínálja. Az ablakokat domborműves, gyakran különböző színekben pompázó díszekkel emelik ki.
Az ilyen típusú ház ellentétben áll a bolgár építészeti hagyományokkal. A Balkán-hegység alatti városokban épült újjászületés kori fejlett városi házaktól, a plovdivi és a koprivsticai háztól, valamint Duna menti városokban a nyugati szecesszió hatására épült házaktól is különbözik.5 Ezek az épületek, függetlenül a lakó- és a gazdasági funkciók keveredésétől, a helyiségek vendégfogadó, lakó és háztartási funkciót betöltő csoportokba különülését jelzik. A vendégfogadó helyiségek berendezése városi típusú, a háztartásiakban azonban több hagyományos jegyet őriznek meg.
A zöldségtermesztéssel foglalkozó bolgár közösség mai lakóépületeiről elmondható, hogy funkcionális és gazdasági tekintetben sokkal lassabban változnak, hasonlóak maradtak a letelepülés időszakában kialakult formákhoz. A bolgár közösség azon része azonban, amely már nem foglalkozik kertészkedéssel és modern házban vagy lakásban lakik, ugyanazon uniformizált környezetben él, mint a magyarok.
Fontos megjegyezni, hogy az utóbbi években a kolónia kiegészült Bulgária különböző részeiből, főleg városokból áttelepült, európai lakáskultúrával rendelkező bolgárokkal. Esetünkben nem szükséges különösebb adaptáció a lakásoknál.
A magyarországi bolgárkertészek anyagi kultúrájának egyik fontos jellemzője a ruházat, amely minden összetevőjében nagyon gyorsan változik. Már az első év, amelyet a „kertben" töltenek, nagy változásokat okoz. Ez elsősorban a férfiruházatra vonatkozik. A más környezetbe került kertészek azonnal figyelembe veszik, mi különbözteti meg őket a helyi lakosságtól, különösen a városokban és a piacokon.
A hagyományos falusi ruházatban az első változások lényegében még Bulgáriában következnek be, amikor szigorúan meghatározzák, milyen ruházat szükséges azon munkások számára, akik egy kertészcsoporttal külföldre akarnak menni. A csoport összegyűjtése során a gazda pontos utasítást ad a kertben tartózkodás során szükséges ruházatról és személyes holmikról. A ruhákat általában a családban lévő asszonyok által házilag szőtt anyagból készítették. Vinniük kellett magukkal munkaruhát, általában régibb ruhadarabokat, valamint újabb, városi módon varrt „a városba" való ruhát. Ha a faluban volt szabó, ő varrta darócból, de városi mintára a városi ruhákat. A „kertbe" való elutazáshoz minden kertésznek a következőkre volt szüksége:
A csoport azon tagjai, akiknek volt anyagi lehetőségük, több ruhát is vihettek magukkal. Az ily módon kötelezővé tett ruhadarabokat minden évben újakra kellett cserélni, miután elnyüvődtek.
A kötelező személyes holmik közé tartozott a házilag szőtt, színes párna az alváshoz, amelyet megérkezésük után azonnal kitömtek szalmával. Minden kertésznek volt bicskája, fésűje, kanala, törlőruhája, borotvája és törülközője. Ezeket a tárgyakat egy nagy tarisznyába vagy zsákba tették, így vitték magukkal a vonaton, majd a dunai gőzhajón Magyarországig.
Vasár- és ünnepnapokon a kertészeknek, akik kimentek a kerthez közeli lakott településre, kötelező volt új, tiszta ruhát felvenniük. Erre nagyon adott a gazda és az intéző. Az árusoknak minden nap, amikor a kocsival kimentek a piacra, szintén tiszta és rendes városi ruhát kellett viselniük - „hogy mindenki lássa, hogy bolgárkertészek".
Késő ősszel, a munka befejezése és a haszon elosztása után elérkezett az idő, amikor mindenki lehetőségeihez mérten ajándékot vásárolt a családjának. A megkeresett pénz egy részét félretették a bulgáriai szükségleteik kielégítésére. Mivel az idősebbek és a fiatalok együtt éltek, a pénzt a közös háztartás legidősebb férfitagjának adták, ebből vettek ingatlant - földet, szőlőt vagy házépítésre fordították. Ekkor indult meg a jótékonysági tevékenység is, pénzt adományoztak templomok, iskolák, művelődési házak stb. építésére.6
A kertészek hazatérésekor minden családtag kapott ajándékot. Maga a kertész még Magyarországon vett magának egy új, gyárilag készített öltönyt, egy fekete sapkát, egy bundát, cipőt (bakancsot), ingeket, nyakkendőket, gyárilag kötött pamutzoknit, kalocsnit. A fiatal munkások csokornyakkendőt, kamáslit, nadrágtartót, csizmát, esernyőt, botot, zsebórát vettek maguknak. „Amikor hazamentem az esernyővel Polikraistébe, futottak utánam a lányok" - mondja Petko Dzsongov (Halásztelek). -„Akkor Gincse nénéd a szavát adta nekem és összeházasodtunk, így volt a többi kertész is, szegényen mentünk el, de pénzt hoztunk a faluba."
A ruházatnak ezen változásai már meggyökeresedtek a bulgáriai kertészfalvakban. A régi, hagyományos falusi öltözetet csak munka közben viselték a férfiak. Ünnepnapokon, a fonóban, a körtáncban, esküvőkön a „magyar" városi viseletet vették fel.
A hagyományos női ruházat is változott, bár lassabb ütemben. Kezdetben a változás csak a városokra jellemző. Amíg nők nem dolgoztak a magyarországi kertekben, a változásokat csak az ajándékba hozott és csak ünnepnapokon viselt készruházat egyes elemei jelentették: ruhák, szoknyák, kabátok, cipők, vékony harisnyák, fejkendők és sálak az idősebb asszonyok számára. Büszkén viselték őket mint a férfi törődésének jelét feleségével vagy menyasszonyával. A készen vett ruhákba öltözött falusi nők gyakran úgy nevezték egymást, hogy „ljaszkoveci dámák", mivel Ljaszkovec városában honosodott meg először az idegen hatás.
Ezeket a ruhákat kezdetben, amíg újak voltak, csak ünnepnapokon viselték, majd amikor kopottabbá váltak, a mindennapokon is hordták őket, így ezek egyre inkább kiszorították a Veliko Tarnovo környéki hagyományos női viseletet (Bojanka Todo-rova Atanaszova - Pécs).
A gyermekruházat is változott az idegen hatás következtében. A gyerekek mellényeket, ruhácskákat, nadrágokat, sapkákat, harisnyákat, kis kabátokat, cipőket stb. kaptak ajándékba. A legbüszkébbek a fiatal anyukák voltak, akik városi módon öltöztették gyermekeiket, és így hangsúlyozták az apa törődését a kicsikkel. Kezdetben az öregek nem helyeselték a „pénzszórást", de később őket is magával ragadta az új irányzat, elhallgattak és megadták magukat az új divatnak.
A családok Magyarországon való letelepedésének időszakától kezdve gyökeres változás megy végbe az öltözködésben is. Mind a férfi-, mind a női és a gyerekruházat teljességgel ún. városi típusú ruházattá válik. Csak az idős asszonyok őrizték meg még egy ideig a házilag szőtt anyagból készült ruháikat. Ma már szinte semmi sem maradt meg a hagyományos öltözékből. Továbbra is viselnek kötényt a konyhai munkához, az idősebb asszonyok kendőt kötnek a fejükre, az idősebb férfiak pedig kucsmát hordanak vagy fekete gyapjúsapkával, illetve ellenzős sapkával helyettesítik azt. A munkaruházat is változott, elsősorban régi ruhákat hordanak, leginkább flanell melegítőket.
Az ünnepi öltözék is teljesen megváltozott. Az esküvőn a vőlegény fekete vagy más színű öltönyt visel, a menyasszony pedig fehér, fátylas ruhát. A temetésen feketébe öltöznek. A fiatal férfiak és nők körében erős a törekvés a modern divatirányzatok követésére, a később érkezett bolgárok jobban válogatnak a stílusok között, kevésbé érezhető az utánzás. Emellett megfigyelhető egy másik tendencia is - a hagyományos viselet hangsúlyozása a különböző ünnepeken, különösen a tánccsoportoknál, ahol kísérletet tesznek a népviselet teljes rekonstruálására. Ily módon a bolgár etnikumot kihangsúlyozó hagyomány egy része, bár másodlagosan, de mégis megjelenik a magyarországi bolgárok körében. A kétirányú hatás, amely a lakó- és a gazdasági épületeknél, a mezőgazdasági szerszámoknál és más eszközöknél figyelhető meg, nem érinti az öltözködést. Itt a hatás iránya Magyarországról Bulgáriába mutat, és végleg megszűnik a ruházat uniformizálódásával Bulgáriában.
Már a korai gyerekkorban kialakul, hogy ki milyen ételeket kedvel. Az ízlés, amely emiatt konzervatív, sok tényezőtől függ: az élelmiszerektől és a feldolgozásuk lehetőségeitől, a szociális és etnikai kölcsönhatásoktól. Kialakulnak mindennapi, ünnepi és szertartásokhoz kapcsolódó ételek és italok, valamint a táplálkozás módja. A bolgár közösségnél ebben a tekintetben is elkülönülnek a már említett időszakok: az idegenben való munkavállalás, a letelepedés és a mai kor szakaszai. 1935—36-ig a férfi munkáscsoportok túlnyomó többsége miatt az étkezési szokások a legszegényebb bolgár falusi lakosság szokásait követik. Emellett a legfontosabb helyen a nagyobb haszon iránti vágy áll, ezért „megvonják maguktól a falatot" - étkezéseik szegényesek és nem változatosak. Az intenzív munka miatt azonban kenyeret korlátlan mennyiségben fogyasztottak. Emiatt körülbelül 1942-ig minden csoportnak volt saját szakácsa, aki maga dagasztotta és sütötte a kenyeret. A 40-es évek végétől, a letelepedés időszakától kezdve a pékségben vásárolták a kenyeret.
Az első időszakban az élelmiszer-ellátásról a gazda vagy az intéző gondoskodott. A megvásárolt élelmiszer árát beírták egy füzetbe, és levonták a munkásoknak járó pénzből. Hogy olcsóbban jöjjenek ki, tyúkot, libát, kacsát tartottak, ezeket általában ünnepeken vágták le. Nagyobb mennyiségben szereztek be lisztet, sót, zsírt, cukrot, petróleumot és tűzifát. Minden élelmiszert a házban tartottak, ahol főztek. Ott voltak a főzőedények is. Ezeket helyben vásárolták, és otthagyták őket a következő évre. Kezdetben mindannyian közös tálból ettek, de mindenkinek volt saját kanala. A Pomázon élő Docso Lazarov így meséli: „12 főből állt a csapatunk, két nagy tálból ettünk, mindannyian együtt, fakanalakkal. Volt több tálunk, de nem volt időnk mosogatni, a szakácsnak is együtt kellett dolgozni a többiekkel. Mindenkinek volt saját fakanala és tányérja. Az ételt kanalaztuk, ha hús is volt, azt késsel és kézzel ettük. Most nagyon finomkodókká váltak, mindennek meg kell lennie, de nem dolgoznak úgy, mint mi régen. Az árusok a piacon, a piaci asztalon ettek. A kertből vitték magukkal a kenyeret. Valamit vettek is maguknak a saját költségükön. Néha főtt ételt is ettek a kocsmában, de csak ritkán".
Az ételek egyszerűek és „levesesek" voltak. Leggyakrabban babot és krumplit főztek. Csak akkor ettek zöldséget, amikor már rengeteg termett, vagy valamitől - szárazságtól, jégesőtől vagy valami mástól tönkrement. Akkor általában zöldséglevest főztek. Rendszerint napjában kétszer főztek - ebédet és vacsorát - hogy mindig legyen meleg étel. Amikor külön tányérból ettek, a szakács mindenkinek egy merőkanállal mert az ételből. Amikor hús is volt, ami csak vasár- és ünnepnapokon fordult elő, annyi darabra vágták, ahányan az asztalnál ültek. Mindenkinek csak egy darab jutott. Kenyeret azonban „korlátlanul fogyaszthattak, mert erőt ad".
Munkanapokon napközben csak vizet ittak, amelyet a kútból húztak. Alkoholt csak ünnepnapokon fogyasztottak, és mindenki maga vásárolta. A névnaposok és a gazda borral és sörrel kínálták meg a bandát. Munkaidőben nem ittak alkoholt, munka után, aki akart, vett magának bort vagy sört, de „ez sem volt rendjén való, rossz szemmel nézték".
Naponta háromszor étkeztek:
A reggeli reggel 8 órakor volt, függetlenül attól, hogy a munka sokkal korábban kezdődött. Teát ittak, kenyeret, sót és hagymát kaptak hozzá. Amikor megérkezett a csoport, a reggeli gazdagabb volt, mert mindenki hozott magával szalonnát, szalámit, túrósajtot és sózott, szárított húst. Ezeket nem osztották meg egymással.
Az ebéd 12 órakor volt. Leggyakrabban bab- és krumplilevest vagy -főzeléket fogyasztottak. Amikor sok zöldség volt, káposztából, paprikából, paradicsomból, zöldbabból stb. készült ételeket ettek. Salátát nem készítettek: „ha valaki szakított egy tőről, volt salátája, de mindenki inkább eladni akarta, nem megenni".
Este 8 órakor ültek le vacsorázni. Ha volt maradék ebédről, megették vacsorára, ha nem, a szakács új ételt főzött. Naponta kétszer szokás volt meleg ételt enni. Az ételkészítésben változatosság nem volt. Húst ritkán ettek, tejtermékek nem kerültek az asztalra, és édességek sem. A munkások erejét a kenyér táplálta: „Csak a kenyér tartott minket, jó, hogy mindenki annyit evett, amennyit akart" (Jurdan Petkov Mircsev - Debrecen).
Az étkezés rendjét szigorúan betartották. Minden munkás, élükön a gazdával együtt étkezett. A kunyhóban a hosszú asztalon megterítettek. Az asztalfőn a gazda ült, kétoldalt „tudás és kor szerint" a többi férfi. Az asztal végén voltak a legfiatalabb segítők, akik még tanonckodtak. Az étel elosztását a szakács végezte, a kenyeret vastag karéjokra vágták és úgy rakták közvetlenül az asztalra, amelyre nem tettek terítőt. Az étkezés után a szakács dolga volt leszedni az asztalt, majd kefével, homokkal és vízzel lesúrolni. Ezután felseperték a padlót, és az edényeket elmosták a kútnál.
A vándormunkásság idejére esik néhány naptári ünnep is, amelyeken kötelező volt az adott hagyományos rituális ételek elkészítése. Húsvétra a szakács kalácsot sütött és piros tojásokat festett. Néha az üzletben vették a fonott kalácsot, de tojást mindig festettek, amelyeket összeütöttek „szokásból". Györgynapkor egész bárányt sütöttek, Péter-napkor csirkét. Ünnepnapokon általában bort vagy sört ittak. Erre összeadták a pénzt, vagy a gazda fizette, hogy „bőség és egészség legyen". Ebben az időszakban esküvők nem voltak, ha valaki elhunyt, Magyarországon temették el, és a sírjánál ittak egy pohár bort, hogy „isten nyugosztalja".
A letelepedés időszakában, amikor már a nők foglalkoztak az ételkészítéssel, az étkezések rendje és módja, az élelmiszerek beszerzése és az ételek elkészítése alapvetően megváltozott. Elkezdődött a nyersanyagok elrakása, konzerválása és feldolgozása, az idegen, a környezettől függően szerb, magyar, német stb. receptek elsajátítása. Ebben az időszakban jelennek meg a speciális gyermekételek azokban a háztartásokban, ahol kisbaba vagy kisgyerek volt. Érdekes az ételek elkülönülése is, ami egyre szükségesebbé vált a magyar munkások felvétele miatt. Nekik „magyar módon" főztek - mindig lisztes rántással (Ginka Dzsongova - Halásztelek). Az étkezések külön folytak, de ha ünnepnapon volt magyar munkás a kertben, meghívták a gazda asztalához.
Miután egész évben folyamatosan a kertben éltek, szükségessé vált az élelmiszerek hosszabb időre való eltevése. A zöldségféléket homokba vagy földbe ásták, megszárították vagy sózással és főzéssel konzerválták. A gyümölcsökből dzsemet vagy lekvárt főztek, vagy vékony szeletekre vágva megszárították. A sózás is szerepelt mint konzerválási mód - így tették el a savanyú káposztát, a feldarabolt vagy egész karfiolt, a zöldparadicsomot, a hosszú, hegyes zöldpaprikát stb. 25-30 év óta csak a savanyítandó káposztát hagyják fahordókban, minden mást befőttesüvegekben tesznek el (Zlatka Lazarova, Ginka Dzsongova, Zsivka Vladova, Dimitra Kuseva és mások).
Húst is tettek el, általában a kertben tartott disznó és szárnyas húsát. Zsírt disznószalonnából és libából olvasztottak. A szalonnát ősi hagyomány szerint sózták, de az idők folyamán elkezdték füstölni is. Kezdetben a szomszédban lakó magyarok segítségével, majd egyedül. Ehhez „füstölőt" is építettek. A füstölt hús ízét teljesen megszokták a bolgárkertészek. Még azok is, akik visszatértek Bulgáriába, építettek maguknak „füstölőt", ahol a szalonnát, combot, oldalast stb. füstölték (Paun Kusev - Poli-kraiste, Rizo Kalicov - Draganovo).
A letelepedés időszakában a kenyeret mindig készen vették a pékségben. Az asszonyok azonban továbbra is dagasztottak és sütöttek cipókat, lepénykenyereket és nyújtottak rétest, amelyet különböző töltelékkel töltöttek meg. Kedvelték a különböző kenyérleveseket és kásaféléket is. A magyar és a szerb lakosságtól átvettek néhány ételfélét, például a lángost, a káposztás tésztát, a diós tésztát, a mákos kiflit stb. A húsvéti kalács készítésénél megkülönböztettek „üres kalácsot" (töltelék nélkül) és „teli kalácsot" dióval és mákkal (Dimitra Kuseva, Gina Dzsongova, Zlatka Lazarova, Bojanka Todorova Atanaszova és mások).
A tejtermékek mind a gyerekek, mind a felnőttek ételei között fontos helyet foglalnak el. Tej, aludttej, tejes kásák, tejberizs, tejbegríz stb. gyakran került a bolgárkertészek asztalára. A különböző sajtféléket, a vajat, a túrót készen vették. Amikor Bulgáriában jártak, mindig hoztak magukkal juh- vagy tehéntejből készült túrósajtot.
A naponta kétszer történő melegétel-fogyasztás megmaradt a Magyarországon való letelepedés időszakában is.7 A receptek változatosabbá váltak, és gyakran keveredtek a magyar, a szerb és a sváb konyha elemeivel.
A leveseket bolgár módra készítik, tojással és aludttejjel habarva, nem magyar módra liszttel és zsírral rántva. A kertészfeleségek a magyar konyhából átvették a tojáslevest, a lebbencslevest és a krumplilevest. A bolgár konyhára jellemző ételek mellett főztek lecsót, paprikás krumplit, gulyást, hamis gulyást stb. Ott, ahol szerb lakosság volt, a bolgárok ételei közé bekerül a „kuhan krompir", amelyet általában a húsvét előtti nagypénteken főztek, mert nincs benne zsír. A másik kedvelt szerb étel a tojásos „kajgana" (Dimitra Kuseva, Zlatka Lazarova). Sváb étel a „milchprei" - kása főtt csirkéhez. A hagyományos bolgár konyha az egész második időszakon át napjainkig is megőrződött. Tavasszal és nyáron inkább a zöldségételeket részesítik előnyben, télen több húst esznek savanyú káposztával, töltött káposztát stb. A hüvelyesek közül leggyakrabban babot és lencsét főznek.
Az első időszakban az italok között csak a tea (általában hársfatea) és ünnepnapokon a bor és a sör szerepelt. Szomjukat a kútból húzott vízzel oltották. A különböző italfélék fogyasztása fokozatosan nő. Általánossá válik a tea- és a kávéfogyasztás, nyáron ajrant készítenek aludttejből. Minden, az üzletekben kapható üdítőt fogyasztanak. Nő az alkoholfogyasztás is, elsősorban a pálinka-, a bor- és a sörfogyasztás. Egyre több röviditalt isznak - konyakot, rumot, whiskyt és más divatos italt.
A modern étkezési szokásokat Magyarország és Bulgária földrajzi és éghajlati közelsége határozza meg, a két ország szinte egyazon élelmiszereket kínálja, a receptek és az ízek között sok a hasonlóság. Természetesen minden nemzeti konyhának megvannak a maga sajátosságai. Az elkészített étel minőségét és mennyiségét illetően három fontos tényező - az etnikai, az anyagi és a szociális -játszik szerepet. A külföldi munkavállalás időszakában a bolgár közösségnél a legfontosabb szerepet az anyagi tényező játszotta. Az ételek egyhangúak voltak, nem voltak eléggé táplálóak, a mennyiség és a minőség egyetlen célnak voltak alárendelve - hogy több pénzt keressenek. A szociális tényező a kertészcsoportok tagjai, a gazda és a munkások között jutott kifejezésre. Az ételek terén a bolgár tradíciók hordozója a szakács volt. Ebben az időszakban nem volt kölcsönhatás a két ország között.
Csak a kertészcsaládok magyarországi letelepedése után kezdenek fokozatosan megváltozni az ételek. A hagyomány hordozói, az asszonyok által történő főzés az ételek választékát sokáig statikus állapotban tartja, különösebb változásoktól mentesen. A huzamos itt-tartózkodás és a fiatal nemzedék felnövekvése miatt elkezdődik a gyorsabb adaptáció a magyar konyhához. Erre hatással van az üzletekben kínált választék is. A más etnikumokkal való kapcsolattól függően a bolgár közeget idegen hatás is éri, amely magyar talajon valósul meg. A hétköznapi és az ünnepi ételek nagyobb változáson mennek keresztül, csak a naptári ünnepekhez kötődő szertartási ételek maradnak változatlanok. Ezek a mai napig megmaradtak.
Azok a családok, amelyek elvesztették endogám jellegüket, függetlenül attól, hogy melyik időszakban települtek át, ötvözik a más etnikumok hétköznapi és ünnepi ételeit is. Néhány ünnep kétszeri ünneplése azonban különböző szertartási ételek elkészítését követeli meg, ez gazdagítja minden Magyarországon élő etnikai csoport étkezési kultúráját.
A bolgár közösség anyagi kultúrájának három összetevője és azok változásai a bulgáriai Veliko Tarnovo környéke kultúrájának megváltozott képén is megfigyelhetők, valamint elszórtabban egyes magyarországi települések perifériáján is. A más etnikai csoportokkal való együttélés is szerepet játszik. A magyar kultúra hatása a legerősebb.8
A külföldi munkavállalás időszakában a kertészek nem változtatták meg az építkezési, étkezési és italokkal kapcsolatos szokásaikat. A leggyorsabb változás a ruházatukban mutatkozott, amely részben még saját falvaikban ment végbe, és az új környezethez való alkalmazkodás tette szükségessé. Mivel akkor a bolgár munkások élete különböző időszakokban különböző helyeken folyt, a változások lassabbak. A magyar hatás abban az időben nagy szerepet játszott a felsorolt bulgáriai körzetek tradicionális kultúrájának felbomlásában.
A legfontosabb változások a második időszakban, a letelepedés idején mennek végbe. Az adott településen való folyamatos tartózkodás, valamint a környezettel való kapcsolat, a lakóépület, a ruházat megváltozása, az élelmiszerek üzletben történő beszerzése egyre jobban uniformizálja a bolgárok és a magyarok életmódját. Ebben fontos szerepet játszanak azok a nemzedékek is, amelyek magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek és már bekerültek egy más társadalmi közegbe. Ebben az időszakban jellemző a magyar hatás is, amely a „magyar" házak építésében nyilvánul meg a bulgáriai kertészfalvakban. Ez megváltoztatja a falvak jellegét, és a közép-európai építészet sajátos megjelenését jelenti.
A jelen kor sokrétegű, amelyre a foglalkozási és iskolázottsági különbségek és a más, elsősorban magyar társadalmi közegbe való bekerülés van hatással.
Jegyzetek
| |