JURICSKAYNÉ SZABEVA ASZJA

A magyarországi bolgárkertészek szokásai a XVIII-XX. században

Az első kertészcsapatok, az úgynevezett tajfák vagy kompániák, amelyek érkezését az Osztrák-Magyar Monarchiába a XVIII. század végén, a XIX. század elején jegyezték fel, szellemi kultúrájukban, ünnepi rendszerükben és világnézetükben teljes egészében annak a közegnek a jegyeit hordozták magukon, amelyekben e csapatok tagjai felnőttek. Utazás közben, illetve amikor létrehozták kertjeiket a román fejedelemségekben, Erdélyben, Oroszországban, Moldovában, Szerbiában, Horvátországban, Németországban, Csehországban, Szlovákiában és még nyugatabbra is, az életmód és a szellemi kultúra számos idegen formájával találkoztak, sok újdonságot és hagyományt tanultak az egyes nemzetektől, amelyekkel kapcsolatba kerültek munkájuk során.

A bolgárkertészek szokásainak alapvető vonása külföldön, hogy bár a bulgáriai szülőföld helyi tradíciói mélyen konzervatívak, a csoportokra erős hatást gyakorol a külföldön való ideiglenes tartózkodás. A kertészek szezonális kétlakisága - az egyik a munka helye, a másik a szülőföld, az otthoni környezet -akárcsak a naptári év két szakaszra bomlása hatással van a bolgár csoportok szellemi életére, kéthelyivé és kétidejűvé teszi azt. így a Bulgária különféle vidékein, a kertészek származási helyein élő helyi szellemi tradíció a gyakorlatban választás alapján érvényesül körükben. A szellemi örökségnek csak a legalapvetőbb, a család és rokonság nélkül élő, dolgozó férfiközösségek szellemi igényeit kielégítő része érvényesül. Ez az első szakasza a kertészcsoportok megtelepedésének Magyarországon, a vándormunkás („gurbetcsijszka") néven ismert szakasz, amelyben a kultúra azon területeit művelik csupán, amelyek kapcsolódnak a külföldi léthez, az ideiglenes munka környezetéhez.1

A vándormunkásság kérdésköre a bolgár néprajztudományban alaposan feldolgozott, és átfogja a piaci viszonyok kialakulásának, a bérmunka jelentkezésének idejét az Oszmán Birodalomban, de különösen a török uralom alóli felszabadulás utáni korszakot. A vándorláshoz kötött munka formái egyben az elszakadást is jelentik a szülőhely mezőgazdasági termelésének zárt ciklusától és azt, hogy a megélhetést a szülőföldtől messzi vidékeken keresik. Az ilyen jellegű munkavégzés jellemzi például az úgynevezett djulgerszki (építő), kiradzsijszki (fuvaros) és más kézműves „csapatokat", de a Márvány-tenger vidéki vándorló juhtenyésztést is. A női munkavégzés hasonló formáit is tanulmányozták például az aratócsoportok körében, amelyeket a nagybirtokok használtak segítségként, s amelyet a „románjába" járás kifejezéssel jelöltek. Ugyancsak ismeretes az úgynevezett női „ihcsilak", szezonális munkára, mint például a pamutszedésre vállalkozó női és gyermekmunkáscsoport.2

Ezen a bázison a XVIII. század végén és a XIX. század elején kezdődik meg a bolgár földekről a kertész munkaerő kiáramlása, amelynek kiindulási központja a Veliko Tarnovo-i terület. Közép-Európában és így részben az Osztrák-Magyar Monarchiában jelentős piaci igény jelentkezett akkoriban a zöldségek iránt, ami elősegítette, hogy a bolgárkertészek legális lehetőséget kapjanak a megtelepülésre, főként a nagyobb városok környékén.

Az alapvető anyagi bázis a munkavégzésre a kert, vagyis az a föld, amelyet bérelnek és amely az árutermelés forrása. Az ilyen ingatlan az, amelyen keresztül érvényesül a bolgárkertészek megtelepedésének egyik mechanizmusa valamivel később a magyar földeken is. Az olyan vándormunkások, mint például az aratók, a juhászok, a kőművesek vagy a fuvarosok különféle helyeken dolgoznak, és miután befejezték munkájukat, visszatérnek lakóhelyükre. Az ő esetükben nincs olyan ingatlan, amely territoriális értelemben a munkahelyükhöz kötné őket.

A kertészek számára a kert konstans érték. Ez az a hely, amelybe beruháznak, amelybe munkájukat és vagyonukat fektetik. Még télen sem lehet teljesen üresen hagyni. Ott maradnak az úgynevezett „telelők", akik vigyáznak a kertészetre, az építményekre, a munkaeszközökre, ahogy mondani szokták, belakják akkor is. így a kert az első lépcsőfok a szezonális ideiglenes jelenléttől a letelepedés felé. Ezzel természetesen megváltozik a vándormunkás anyagi helyzete is. Ideiglenesen itt-tartózkodóból tartósan letelepült lakos lesz belőle. Szociális státusza is átalakul, hiszen a bolgárkertészréteg képviselőjéből a magyarországi bolgár közösség képviselőjévé válik.3 A kert az első hely, amelyben megjelennek a szellemi kultúra sajátos formái, amelyeket a bolgárok magukkal hoztak Magyarországra.

A bolgárkertészek magyarországi jelenlétének második fázisa a folyamatos letelepedés időszaka, amikor beilleszkednek az új földrajzi és népi-társadalmi környezetbe. Ez a szakasz a két világháború közötti időszakban kezdődik, eltérő intenzitással jelentkezik, a bolgár közösség létszámától és attól függően, hogy az ideérkezők egymáshoz milyen közelségben települnek le.

Naptári ünnepek és szokások

A vándormunkás életmód a szokások gyakorlása szempontjából két szakaszra osztja az évet - tavaszt, nyarat és őszt magában foglaló időszakra, amikor a főként férfiakból álló csoportok a kertben dolgoznak családjuk nélkül, illetve a télre, amikor hazatérnek bolgár falusi környezetükbe, a családjaikhoz. A második szakaszban helyreáll az éves ciklus egysége, létrejön a szokások rendszere magyar földön, miközben erősek maradnak a rokonsági és szülőföldi kapcsolatok és hagyományok. Ezzel együtt jelentkezik a régi hagyományos szokásrendszer változása is Magyarországon, az idegen etnikai és szociális környezet hatása alatt. Bulgáriában már a nemzeti újjászületés korszakában megkezdődik a tradicionális szokásrendszer szétesése, így a kertészkultúra már a kezdetekben, a vándormunkási szakaszban sem hordozza a szokások klasszikus formáit.

A február és október közötti periódusban a naptári ünnepek formáit erősen befolyásolta a családi környezet, a nő, mint a hagyományos elemeket stabilizáló tényező hiánya, ami miatt az ünnepi szokásciklus egysége sérül. Érzékelhetően mutatkozik ez meg az olyan idézett kijelentésekben, mint például a következő: „nem ünnepelni mentünk, hanem dolgozni és pénzt keresni". Ez a vándormunkás kertészek célja, a tevékenység motivációja. Az ebbe a csoportba tartozó emberek saját magukat úgy jellemzik, hogy „dolgos és nem ünneplő" kollektíva. Naptári ünnepeiket határozott agrárirányultság jellemzi, elhanyagolják azokat a szokáselemeket, amelyek családi körben kötelezőek, s amelyeket elsősorban a nők gyakorolnak.

Ebben az első szakaszban a magyarországi bolgárok csak a jelentős ünnepeket tartották meg, amelyek itt-tartózkodásuk idejére estek, ezek a Vrabnica, Velikden (húsvét), Gergjovden (György-nap), Petrovden (Péter-nap), Petkovden (Petkó-nap) és esetleg a Dimitrovden (Demeter-nap). Ünnepi szokásaikat nem befolyásolta a szociális környezet, és az irányította, hogy biztosítsák a jó zöldségtermést, az eredményes értékesítést a piacon, a kert, a munkások és az állatok egészségét.

A Vrabnica a húsvét előtti utolsó vasárnap. Ezen a napon nem dolgoztak. A kertészek nem „túl erősen" ünnepelték ezt a napot. Az ünnepet megelőző napon elküldtek valakit a segédek közül, hogy gyűjtsön fűzfavesszőket a Duna vagy a környéken folyó valamely patak partjáról. Fűzfavesszőkkel díszítették fel a házat, a pajtát, a csirkeólat, a gazdasági épületeket. A jasztaci-nak nevezett palántanevelők helyére szurkálták be a leveles ágakat, „hogy a zöldségek magasra nőjenek" (Halász-telek). Az ágakból koszorúkat is fontak, amelyeket kiakasztottak az ajtóra, a régi hagyomány szerint ezzel biztosították a jó termést a kertben és az emberek egészségét. (Szentendre, Pomáz). Délben a munkások együtt ültek asztalhoz a gazdának nevezett vezetővel, aki borral, sörrel és húsétellel vendégelte meg őket (Szigetszentmiklós, Ercsi). Ezen a napon tartották névnapjukat a Zdravko, Cvetko vagy Varban nevet viselők. A névnapjukat ünneplők megvendégelték a többieket (Pomáz).

A Velikden (húsvét) „nagyon nagy ünnep" volt, ünnepélyes keretek között tartották. A csapat ahcsijának nevezett szakácsa csütörtökön vagy szombaton 100-150 darab tojást festett úgy, hogy minden munkásra jusson öt darab (Halásztelek), és „szlad-ka pita"-t (édes cipót készített tojással, cukorral és élesztővel) vagy „kozunak"-ot (a kalácshoz hasonlító bolgár étel). Évekkel később úgynevezett „foszlós kalácsot" vásároltak az ünnepre (Szentendre). Az elsőként festett piros tojást elrakták a házban, és akkor vették elő, ha jégesőtől tartottak, ilyenkor a tojást a kert közepére helyezték el. Úgy gondolták, hogy a tojás ereje megállíthatja a jégesőt (Dunaharaszti). A feltört tojások héját vagy a veteményesbe szórták áldásként és a károkozók ellen, vagy a tyúkokkal etették fel, hogy azok egészségesek legyenek (Miskolc). Szombat este mentek a templomba a feltámadásra, amit „Vazkreszenje vagy Vazkrasz" néven említenek. Budapesten, Pécsett és Miskolcon a bolgár templomba, illetve kápolnába, másutt, ha volt a közelben, szerb vagy görög templomba mentek. Ezen a napon a hagyományos köszöntéssel fordultak egymáshoz: „Krisztus feltámadt", „Valóban feltámadt". Vasárnap a „gazda" a templomból szenteltvizet hozott. Amikor visszatért a kertbe, a munkások ott vártak rá, köszöntötték az ünnep alkalmából, ő pedig a szenteltvízzel megöntözte a veteményest, illetve a szabadban kiültetett zöldségeket, a fennmaradó vízzel pedig az épületeket fröcskölte le, miközben áldásokat mondott (Szigetszentmiklós). Ezután jött a tojástörés „a bő termésért és nagy nyereségért" (Ercsi, Szigetszentmiklós, Szentendre). Ezen a napon mindig tiszta, új ruhát öltöttek magukra, és egész nap ünnepeltek. A húsvéti ünnepi asztalt úgy is nevezték, hogy „hosszú asztal", amelyhez mindannyian odaültek. Az ünnepi étrendben szerepelt sült bárány, kalács, tojás és pálinka. Az ünnep második napján általában dolgoztak a kertben, de nem mentek árusítani a piacra. A visszaemlékezések alapján felelevenített szokás szerint a húsvéti asztalról elvitték a csontokat és a piros tojást, és elásták a kertben, mert mint mondták „ajándékozd meg a földet, hogy ő is ajándékot adjon neked" (Debrecen).

A Gergjovden (György-nap) ugyancsak olyan ünnep volt, amikor nem dolgoztak a kertben. A gazda e napon is hozott szenteltvizet a templomból, amellyel megöntözték a veteményest, a kertet „hogy legyen egészség és bő termés", de jutott a szenteltvízből a lovakra is, hogy „legyen erejük a vízikerék hajtására" (Pomáz, Szentendre, Miskolc). Galagonyából fontak zöld koszorúkat, és ezeket kiaggatták a házra, az épületekre, illetve jutott belőlük a palántanevelőre is (Halásztelek, Szigetszentmiklós).

Az ünnepnapon mindig vettek egy bárányt, amelyet zöld fűzfa-és galagonyaágakkal díszítettek fel. A szarvacskáira gyertyát erősítettek, amelyet meggyújtottak, imákat olvastak fel, majd végül ősi áldozati szokások szerint levágták (Miskolc, Halásztelek). Az állat vérét összegyűjtötték, és az udvar egy meghatározott helyén elásták, ahova egész évben nem volt szabad lépni (Miskolc, Lórév). Közös ünnepi asztalt is terítettek ilyenkor, sült báránnyal, borral és sörrel.

Petrovden (Szent Péter és Szent Pál napja - június 29). Nem tartozott a legnagyobb ünnepek közé, ilyenkor a kertekben is folyt a munka, csak az ősi szokások szerint „péteri csirkét" ettek, ami krumplival és zöldségekkel készült (Szigetszentmiklós, Miskolc, Lórév). A csirkét vagy a tyúkot a saját nevelésűekből választották, amelyeket húsukért és tojásaikért tartottak. A névnapot ünneplők este borral és sörrel vendégelték meg a többieket, de kizárólag a munkanap végén. Napközben nem fogyasztottak alkoholt, mivel „hát ez munkanap volt" (Szentendre).

Petkovden (Szent Paraszkeva - tarnovói Petka napja - október 14). Ezt az ünnepet akkor ülték meg, hogyha az éves munka elhúzódott és a kertben munkálkodott még ilyenkor a csapat. Felköszöntötték azokat, akiknek ekkor volt a névnapjuk, borral és sörrel vendégelték meg egymást. Ez az ünnep nem kapott túl sok figyelmet: „hogy ünnepeltünk volna, hiszen már csomagoltunk a hazamenetelhez" (Szigetszentmiklós). Általában Petkovden környékén tértek vissza a vándormunkások Bulgáriába, miután elkészítették a végelszámolást, és véget ért a gazdasági év.

Dimitrovden-kor (Demeter-nap) már otthon voltak, legalábbis a vizsgált időszak első szakaszában, és e nap csak akkor vált a magyarországi bolgárkertészek egyik jelentős, a kerti munka végét jelentő ünnepévé, miután nagyobb számban letelepültek itt.

Magyarországon különös ünnepélyességgel tartották meg azon falvak napját, ahonnan a bolgárkertészcsoportok származtak. Kőbánya-Kispestről (Budapest egyik kerülete) származó dokumentumokban találhatók elbeszélések a Polikraiste nevű falu kertészcsapatáról, amelynek harminc tagja volt. Szent Marina (július 17.) napján tartották Polikraiste ünnepét. Ezen a napon az onnan származók Magyarországon is ünnepeltek, nem dolgoztak a kertben és a piacra sem mentek ki. Közös ünnepi asztalt terítettek a gazdával, csirke-, bárány- vagy birkahús is került az asztalra. Bulgáriai falujuk védőszentjét ünnepelve a csapat ápolta a faluval élő kapcsolatát. Ezt az ünnepet még azután is kiemelt helyen kezelték, miután a csapat egyes tagjai családosan letelepültek Magyarországon. Az ünnep nyomai megtalálhatók Halásztelken is, amelyet „kis Polikraiste" névvel illettek, miután egy nagyobb csapat érkezett oda ebből a bolgár faluból. Hasonló módon ünnepelték Pécsett, a bolgár Draga-novo ünnepét Ilindenkor (Szent Illés napja), akiről a falu templomát is elnevezték. Egyesek még emlékeznek az ünnep létrejöttének történetére is. A Jantra folyó a múltban gyakran megáradt, és sok kárt okozott a földeken és a faluban. Akkor választották ki Szent Illést, a vizek, az esők, a jégverés urát, a vetés védőszentjét a falu védőszentjének. Pécs városában az ünnep a rilai Szent Iván kápolnában kezdődik közös imádsággal és folytatódik ezt követően vendégeskedéssel. Idővel ez az ünnep olyan alkalommá vált, amelyen a város bolgár közösségében felvetődő, a munkával kapcsolatos vagy személyes jellegű problémák megoldására is lehetőség nyílt.

Ősszel Petkovden (Petkó-nap) tájékán, miután véget ért a gazdasági év Magyarországon és értékesítették a termékeket, megtörtént a kifizetés, és a vándorcsapatok visszautaztak Bulgáriába. A fő szabály, amit a kertészek követtek életükben „amikor vándormunkán vagy, dolgozz, mikor véget ért a munkád télen, ünnepelj" (Ercsi, Szentendre, Szigetszentmiklós, Dunaharaszti). Ez a naptári évet a szokások és ünnepek szempontjából két periódusra osztja, s mindkettő utazással kezdődik és végződik.

A vándormunkáscsapatok együtt indultak az útra, főképpen, hogyha ugyanazon bolgár helységből származtak. Az út először a Dunán vezetett Szvistovig vagy Ruszéig, majd onnan Górna Orjahovicáig vonattal. Az utolsó szakaszra az állomástól többen hintót fogadtak fel. Ezzel ünnepélyesen vonultak be szülőfalujukba.

A fogadtatás is csoportos volt, a falu főterén, ahova összegyűlt az egész népesség. A nőtlen kertészeket az eladósorban lévő leányok vörös fonallal összekötözött bazsalikom-csokorral fogadták. Egész nap az egyes házakban folytatódott a hazatérés ünneplése, étellel-itallal, míg este az emberek kimentek a falu főterére táncolni, „mindenki új ruhát öltött", amit a hazatérők hoztak külföldről (Polikraiste, Draganovo, Górna Orjakovica, Ljaszkovec). Még ma is őrzik a Veliko Tarnovo környéki falvakban a gazdag gazdák fogadásának emlékeit, akik nagy-nagy nyereséggel tértek haza szülőföldjükre, ajándékokkal teli kocsival, és természetesen megnőtt önbizalommal.4

Mint krónikái leírás hangzik a történet a Polikraistéből származó Tódor Nejkov gazda hazatéréséről, aki hatalmas kerttel rendelkezett Budapesten, amelyben több mint százan dolgoztak. A ruszei kikötőben várta megbízott embere saját lovával és szekerével, amelyre felpakolták a holmit, amit hozott, de felfértek rá a kertészek is, akik vele együtt jöttek. Vagy tíz szekérből álló karaván alakult így ki. Amikor a gazda odaért Polikraistébe, a lován ülve ment be a kocsmába, és bort rendelt magának. Jöttek a zenészek, és mindenkit megvendégelt, és csak ezt követően indult a szülőháza felé. A rokonai alázatosan sorban állva várták őt, hogy szétossza az ajándékokat.5

Hagyományos gyakorlat volt, hogy a ház gazdaasszonya gyümölcsöt és zöldséget ábrázoló tésztafigurákkal, „a termékenység cipójával" fogadta hazatérő férjét, akinek a mézzel ízesített cipó mellé egy teli boros kulacsot adott, vörös fonallal átkötött gólyaorrcsokorral díszítve (Polikraiste, Cerova Korija, Górna Orja-hovica). Más helyeken gyümölcsökkel teli tálcával fogadták a hazatérőket, amelyen volt szőlő, körte, alma, dió és naspolya, s a tálca közepén egy agyagkorsóban méz. A háziasszony megkérte a férjét, hogy kóstolja meg a mézet, miközben a férj hagyományosan azt kérdezte: „édes vagy-e, mint a méz?" (Polikraiste). A gyümölcsök és a méz a népi szimbólumok rendszerében a szerelem jelei. A férjek fogadásakor használatukkal a háziasszony kifejezte, milyen magányos volt mindaddig, amíg a férje távol volt és örömét az ismételt találkozás miatt.

Az év ezen időszakában a földműves munka a bolgár falvakban is véget ért. A kertészek megérkezésével kezdődött a téli ciklus az ünnepi szokások terén is, ami bulgáriai tartózkodásuk jellemzője volt. Ekkor ünnepelték az összes őszi-téli ünnepet a helyi hagyományok alapján.

A vándormunkásnaptárban két ünnep van, amely elhatárolja az időciklusokat. Az egyik a Petkovden (Petkó-nap) az őszi-téli periódus kezdete, amikor befejeződik a kertész munkaév, és visszatérnek a vándormunkások Bulgáriába. A másik a tavaszi Trifonovden (Trifon-nap környékén van), ekkor indulnak ismét útra a vándormunkások Magyarországra, és ez a kezdete az új gazdasági kertészeti évnek.

Szent Trifon napja (Szent Szőlőmetsző Trifon -február 1-2-3.) Ezt a napot a vándormunkások Bulgáriában az egész falu közösségével együtt ünneplik, és nemcsak a szőlészet és a borászat naptári ünnepeként, amelyhez hagyományosan kapcsolódik a szőlőmetszés is. A kertészettel foglalkozó vidékeken ez az ünnep egyben a kertész kereskedők támogató ünnepe is. Első alkalommal mint kertészünnepet Ljaskovec Szent György kerületében tartották meg 1890-ben Szent Trifon napján, utóbb ez gyorsan terjedt más kertészegyesülések között is. Fontos mutató elterjedésének útvonala. A kertész vándormunkások védőszentje a régmúltban Szűz Mária volt.6 A szent anyát tartották segítőjüknek, akinek a hit szerint volt egy kertje a Szvetla Gorában. Ide jártak a kertészek tiszteletadásra a leggyakrabban. Másrészt a Trifon-nap a szőlészet és a borkészítők hagyományos ünnepe volt Bulgáriában. A kertészek a Veliko Tarnovo környékéről (ahol igen elterjedt a szőlészet is) felcserélték védőszentjüket, és elkezdték a Szőlőmetsző Szent Trifont ünnepelni már Bulgáriában. Szent Trifon nevét egyre inkább hozzákapcsolják az általuk széles körben intenzíven végzett kertészmunkához. Ezzel egy időben megfigyelhető, hogy a szőlészetről egyre inkább a kertészetre helyeződik a hangsúly ezen a vidéken, mivel ez az intenzív földművelés új, jövedelmező forrássá válik.

Az ünnep reggelén a kertészek felvonulnak, a helyi földműves egyesülés tagjai a templomhoz mennek, ahol először istentiszteletet, majd vízzel történő felszentelést tartanak. Meghívják a terület püspökét, illetve a tarnovói Szveta Gora kolostorainak valamelyik elöljáróját, amellyel a kertészegyesületek lelki kapcsolatban voltak. Esténként ünnepet tartottak az olvasóház termében, asztalt terítettek, megajándékozták egymást, de sorsolásokat és különféle előadásokat is tartottak.7

Szent Trifon ünnepén a kertészcsapatok már általában kialakultak, és várták a hírt a Magyarországon hagyott úgynevezett telelőktől. A telelők, amikor az idő kissé felmelegedett, előkészítették a veteményeseket és hírt küldtek Bulgáriába, hogy a csoport elindulhat. így a kertészek általában egy-két héttel Trifon napja után indultak Magyarországra.

Az elbúcsúztatásuk is ünnepélyes keretek között zajlott, a falu ünnepévé vált. Általában minden csapat, amely egy-egy faluban vagy városban jött létre, együtt utazott. Polikraisteről - ez az egyik falu, ahonnan a legtöbb kertészcsapat érkezett Magyarországra - azt beszélik, hogy amikor a férfiak elindultak a kerti munkára, akkor a falu szinte kiürült, csak öregek, nők és gyerekek maradtak ott.

Az induláshoz egy sor szokás kapcsolódott, amelyek célja az volt, hogy biztosítsák az út sikerét, az eredményes munkát, a jó nyereséget és végül a szerencsés visszaérkezést ősszel Bulgáriába. Ezen a napon mindenki összegyűlt a térre. Itt tartották a búcsúztató ünnepséget, az emberek meghívták egymást egy-egy pohár borra, pálinkára, s a végén mindannyian táncoltak. Az indulásra készülők élelmet vettek magukhoz - réteseket, sült tyúkot, bort -, piros fonallal átkötött gólyaorr és szegfűcsokrokkal díszítették fel magukat a „rontások ellen, az egészség megőrzéséért". A búcsúztatók vízzel locsolták le a szekereket „így biztosítva a kertészek szerencséjét, hogy minden olyan könnyedén menjen nekik, ahogy a víz folyik". A férj elbúcsúztatását követően az udvaron a kapu mellett letört ágakat gyűjtöttek össze, amit utóbb bevittek a házba, és az ikon alá helyeztek el, s tartottak ott mindaddig, amíg a vándormunkás vissza nem tért otthonába ősszel. így biztosították a munkára távolba ment gazda jelenlétét a házban, illetve szerencsés visszatértét (Draga-novo, Polikraiste). Az egyik tiltás szerint a férj távozásakor tilos volt söpörni, takarítani és mosni, nehogy valami rossz történjen az úton vele. Ismertek voltak úgynevezett „jó napok" a vándormunkások indulására a hosszú útra, ilyenek voltak a hétfő, a szerda és a szombat, és kerülték azt, hogy ez kedden vagy pénteken történjen (Draganovo, Polikraiste, Cerova Korija, Ljasz-kovec).

A naptári szokásrend második fázisa akkor kezdődik, amikor a kertészek letelepednek Magyarországon. A letelepülés egyes eseteit már az I. világháború előtt is feljegyezték. így a XX. század 50-es, 60-as éveiben Magyarországon már létezett bolgár közösség, saját társadalmi struktúrával és intézményekkel. Ez leginkább a kertészfamíliákra alapozva jött létre. A letelepedéssel a bolgár családok immár egész évben magyar társadalmi környezetben éltek, és ennek hatása megmutatkozott a naptári ünnepi rendben is. A naptári ünnepek visszakapták egész éves funkciójukat, családi és csoportos bolgár környezetben, azonban az ezentúl létező környezetük már idegen nyelvű, más vallású és más szociális szerkezetű volt. Kezdetben a bolgár ünnepeket a pravoszláv és népi naptári rend szerint tartották (főként ott, ahol a férj és a feleség is bolgár volt). Az idő múlásával azonban megfigyelhető néhány magyar ünnep átvétele is, mert „rossz szemmel néztek ránk, ha dolgoztunk az ő ünnepeiken." (A húsvétról szóló elbeszélés Dunaharasztiból). Ugyancsak elítélte a kertészek környezete az állandó munkát, azt, hogy a kertészek szombaton és vasárnap is dolgoztak, a környező magyarok ezért istenteleneknek tartották a bolgárokat, és távol tartották magukat a környezetüktől.8

így az éves ciklus Magyarországon a következő rend szerint zajlott: Andrejevden (Andrej-nap, november 30.) és Varvara, Szava (december 4-5). Ezek az első téli ünnepek, amelyeket teljes egészében megőriztek ott, ahol a bolgár családok letelepedtek, és ahol kompakt közösségben éltek, vagy a Magyarországon már régebben letelepült, és kialakult naptári ünneppel rendelkező pravoszláv szerb környezetbe kerültek. (Halásztelek, Pomáz, Lórév, Szentendre, Ráckeve, Pécs, Miskolc). Az ilyenkor kötelező szokásos étel volt a főtt búza vagy kukorica cukorral, ez a szokás ahhoz a hithez kapcsolódott, hogy ekkor kezdenek el hosszabbodni a napok, naponta egy-egy kukorica-, búza- vagy zabszemnyivel. A családokban, ahol a feleség magyar volt, a férj pedig bolgár, az „András-napot" névnapként ünnepelték, és a vendégeknek magyar ételeket tálaltak fel - húslevest, pörköltet, rántott húst, magyar rétest, kalácsot, bort és pálinkát.

A Nikulden (december 6.) a bolgárok és a magyarok között is nagy ünnepnek számít. A bolgár hagyományokból táplálkozik az a kötelező elem, hogy az asztalra ilyenkor mindig kerül egy ribniknek nevezett halétel (töltött ponty hagymával és dióval, tésztába csavarva és kisütve), valamint a Nikul-napi rétes. E napot névnapként is ünneplik. Különösen a vegyes házasságokban, de manapság már a tiszta bolgár családok esetében is az ünnep új elemekkel gazdagodott. Nikul napjának estéjén az ajtó mellé vagy az ablak alá kiteszik a gyerekek cipőjét vagy csizmáját, és azokba bonbont vagy csokoládét raknak, amely Szent Miklóst ábrázolja. Pedagógiai céllal a rendetlen gyermekeket büntetik, az ő csizmáikba virgácsot helyeznek és ördögöt ábrázoló krampusznak hívott fekete figurákat. Ezt a szokást, amely Közép- és Nyugat-Európában elterjedt és funkcionál, leginkább katolikus vidékeken tartják meg, és Szent Miklóshoz kapcsolódik, aki a gyerekek és tanulók barátja és védőszentje.9

Így a Nikul-nap ünneplése a magyarországi bolgárok részéről két kulturális és vallási történeti réteg keveredése. Az egyik a vizek, a tengerek, az utak és a szakmák védőszentjéhez, ahogyan ez a keleti pravoszláv hit szerint van, míg a másik a katolikus és protestáns közép-, illetve nyugat-európai keresztény elképzelések szerinti, a gyermekek védelmét szolgáló szerepé.

Karácsony estéje és másnapjai. Bolgár környezetben a múltban ezt a régi naptár szerint január 6-án és 7-én ünnepelték, ma az ünnep dátuma december 24—25. A bolgár naptári ünnepek közül ez az egyik legnagyobb és szokásokban leggazdagabb ünnep. Ott, ahol a családok egynemű bolgár családok voltak, megőrizték a tradicionális szokásokat. Karácsonyeste kötelező jelleggel ünnepi asztal készült, amely alá szalmát helyeztek. Az étrend is szigorúan meghatározott volt, kötelezően húsmentes - bab, rizs-zsel töltött savanyúkáposzta-levél, tökből készült édesség, osah (szárított gyümölcsökből készült kompót), főtt búza, bogovica nevű rétes és bor. Miskolcon a főtt búzából cukorral és dióval édesített kását készítettek (hasonlóan az asure nevű bolgár ételhez). A töltött káposztából sokat kellett készíteni, kicsiket és nagyokat is, s az asztalhoz ülve hagyományosan ez a köszöntés hangzott el: „ahány töltött káposzta van az asztalon, annyi bárány lesz tavasszal". Usahot a jó gyümölcstermés biztosítására készítettek. A múltban az asztalra feltétlenül került búza is, és a búzaszemek közé diót raktak, ilyen alátétre helyezték el a gyertyákat, annyit, ahányan ültek az asztalnál. Az asztalnál imákat olvastak fel, és az ételt tömjénnel füstölték (Miskolc). Másutt cipót készítettek, amelyet kadenicának (füstöltkének) hívtak, s amelynek közepére egy lyukat fúrtak díszítésként villával. Karácsonytól kezdődött a három füstölt este ünnepe, az első karácsony estéje, a másik az újév előestéje, míg a harmadik az isteni eljövetel napja előtti este. Ezen ünnepekhez kapcsolódott a diójóslás szokása. Akik egészséges és fehér diót kaptak, azokról úgy tartották, hogy egész évben egészségesek lesznek, míg azok, akiknek fekete dió jutott, a jóslat halált és betegséget jelentett (Halásztelek). Emlékek alapján fel lehet idézni egy nagyon régi hagyományt is. A karácsonyi böjtöt követően az erő visszanyerése érdekében, amikor véget ért a disznóhúsevés tilalma, először sült verebet ettek (a gyerekek lőtték ki csúzlijukkal a verebeket, megtisztították és megsütötték azokat), hogy könnyű legyen az év (Halásztelek, Polikraiste). A karácsony előtti disznóvágásokkor jósoltak a levágott állat lépéből, amelyet másként „télnek" neveztek. Amennyiben formája hosszúkás volt, abból arra következtettek, hogy hosszú lesz a tél (Halásztelek). Minden étkezésnél a karácsonyi asztalon terítettek „Isten Apónak" is. Egész éjjel nem rakták el az asztalt, „nehogy elvesszen a termés" (Halásztelek). Mindenütt eltűnt azonban az a régi hagyomány, hogy a házi tűzhelyhez badniknek nevezett fát állítsanak (ez olyan fadarab volt, amelyet felszenteltek vajjal, borral, tömjénnel, és ezzel kellett meggyújtani a karácsonyi tüzet). Ezt a szokást váltotta fel a Magyarországon megtelepült bolgároknál a karácsonyfa-állítás. A tény, hogy a karácsonyfát magyar névvel illették, arra utal, hogy az itt letelepültek e szokást közvetlenül a magyar közegből vették át és nem a bolgár városi kultúrából. Ugyancsak a magyar hatásra átvett szokás a lucabúza. Szent Lucia napján, december 13-án a katolikus naptár szerint vízbe merítik a búzacsírákat. A kicsírázott búzaszemeket a karácsonyfa alatt helyezik el. Növekedésükből karácsony este megjósolták, hogy milyen lesz a következő év termése. A karácsonyi ünnepek alatt a bolgár családokban hagyományosan fogadják a betlehemező magyar gyerekeket és a „kriszkindlisek"-et, akik egymás után járják a házakat. A gyerekeket pénzzel, cukorkával és dióval ajándékozzák meg. Karácsonykor kötelező a templomba járás is. A Hriszto nevű bolgárok ekkor ünneplik névnapjukat is. Fennmaradt az a hit, amely szerint karácsonykor nem szabad fát vágni, így előzhetők meg a jégverések (Halásztelek).

Vasziljovden (január 1.) Az ünnep elején tartották a „második füstös estét". Karácsony és újév előestéjén jósoltak arról, hogy havonta milyen lesz az idő az évben (Pécs, Miskolc). Hat fej hagymát vágtak félbe. Minden félhagymáról leválasztottak egy-egy gerezdet, összesen tizenkettőt, és a gerezdeket elnevezték a hónapokról. Mindegyik gerezdbe raktak egy kis kanál sót, és a gerezdeket így hagyták állni egész éjszaka. Reggel ebből született az időjárás-előrejelzés. Ha a gerezdben víz volt, akkor az arra utalt, hogy az a hónap esős lesz, míg ha száraz volt, akkor meleg és száraz hónapról szólt az előrejelzés. Az eredményeket felírták a naptárba, vagy egy erre a célra félretett könyvbe. Megismételték a diójóslást is. Január l-jén a szokásos étel fokhagymás kocsonya, sült hús és egy különleges rétes volt, amelybe szerencsekívánatokat rejtettek. A gyerekek somfaágakkal járták a házakat, ahol nem volt som, ott orgonafa ágaiból készítettek úgynevezett szurováknicát oly módon, hogy az ágakat feldíszítették színes papírokkal és kis csengőket aggattak rá. Egy miskolci asszony - felidézve emlékeit - azt mesélte, hogy szülei, akik bolgárok voltak, meglepetést ígértek neki az újévre. Az édesapja titokban készítette el a szurovácskát „régi szokás szerint", az ünnepnapon odaadta neki, hogy köszöntse fel azzal édesanyját. Az édesapa megtanította lányának az ilyenkor szokásos áldás szövegét is. A miskolci asszony azóta is kedves szokásként őrzi emlékeiben ezt a napot. A szokás szerint január l-jén semmit sem volt szabad kivinni a házból, nehogy „kivigyék a termést" (Lórév, Szigetszentmiklós, Pomáz). A családban, ahol a feleség magyar volt, ugyancsak hagyományos módon készítették el a kocsonyát. Az általános hit szerint a disznó az orrával előrefelé túrja a földet, míg a tyúk hátrafelé kapar. Ezért úgy gondolták, hogy ezen a napon rossz előjel a szárnyas fogyasztása. A vegyes családokban készítettek (édes) magyar rétest az óévre, amit körbekerítettek egy tésztacsíkkal, vagyis szimbolikusan bekerítették az óévet, vagyis befejezték azt (Ercsi).

Szilveszter (január 2). Ezt az ünnepnapot a háziállatok egészsége érdekében tartották. Az asszonyok, akik Polikraiste faluból jöttek dolgozni Budapestre a kertészetekbe, emlékeznek arra, hogy ezen a napon bolgár fehér sajttal töltött rétest készítettek, és ezt osztották szét, de csak a bolgároknak, mint magyarázták azért, „mert a mi szokásainkat megtartottuk csak magunknak". Az áldás, amit mondtak, így szólt: „Szilveszter, veszter, a lovak és az ökrök egészségére!" (Halásztelek).

Jordanovden - az isteni megjelenés napja (január 6). Ezen a napon szokás volt a vízzel keresztelés. A „harmadik füstösnapon" az asztalra megint böjti, hús nélküli ételek kerültek -zab, búza, szárított gyümölcsök, cipó, szőlő és alma. Harmadszor végezték el a diójóslást. Az ünnepnapon a pap végigjárta a kerteket és szenteltvízzel megáldotta azokat (Pécs). Ezzel párhuzamosan fennmaradt az a hit, hogy ha Jordan-nap megfagy a csokor, amelyikkel a pap az áldást osztja, akkor jó lesz a termés abban az évben. A Jordan-napi vízzel megáldották a kertet, a házat és az embereket is. Pécsett megőrizték a jégtörés szokását is. A Balokany-tó jeges vizébe ugrottak be a fiatalok, hogy kivegyék az oda bedobott keresztet. A szenteltvizet egészen György napig őrizték, ezzel áldották meg a palántanevelőket, és ha valaki megbetegedett, ebből a vízből adtak neki inni, hogy meggyógyuljon (Halásztelek, Szigetszentmiklós, Pécs).

Babinden (január 8). A mai naptárban ez a nap a szülésznők ünnepe. Magyarországon azóta tartják meg ezt a napot, amióta teljes bolgár családok települtek le. A kultúrház felépítése előtt a nők egy-egy kertben gyűltek össze, ahol megvendégelték egymást. Este táncoltak és mulattak, szórakoztak. A bolgár asszonyok ilyenkor bolgár rétest és bort hoztak, a magyarok pedig édességeket. Minden évben felelevenítik a Bábin-napi szokásokat, az utóbbi időben egyre jellemzőbb a régi szokások rekonstrukciója, megáldják a gyerekeket, táncolnak, régi történeteket és vicceket mesélnek egymásnak, és hagyományosan ételfőző versenyt rendeznek.

Trifonovden (Trifon-napja -február 1). Manapság szervezetten ünneplik ezt a napot, a kisebb magyar helységekben kibérelnek egy éttermet vagy termet, míg Budapesten a kultúrház az ünnep helyszíne. Hivatalos személyek, a nagykövet, a kertészegyesület elnöke ünnepélyesen metszik a szőlőt, amelyet a Szent Cirill és Metód templom udvarán ültettek. A lemetszett vesszőket megöntözik borral, és áldásokat mondanak. Szőlővesszőkből font koszorúkat raknak a hivatalos személyek fejére. így él tovább az észak-bulgáriai vidékeken jellemző szokás, hogy megválasztják a szőlő cárját. A szőlőmetszést követően ünnepi asztalhoz ülnek az emberek, amelyen feltétlenül van sült bárány, bor és a vacsorát tánc követi. Ezen a napon rendezik az egyesület szervezeti kérdéseit is.

Március 1-je, a nap, amikor a bolgárok martenicákat készítenek és raknak fel.

A fehér és piros fonalból készült martenicát régebben otthon készítették, később viszont már az üzletekből vásárolták, Budapesten a Bolgár Kulturális Központban lehetett kapni. E tradíciót mindmáig megőrizték az itt élő bolgárok, főleg ott, ahol gyerekek is vannak a családban. A martenica valójában egy amulett, amely megvédi az embereket a rossztól, egészséget és sikert hoz az évben, martenicákat akasztottak régebben az állatokra a kertészetben és a lovak nyakára (Halásztelek, Pécs, Miskolc). Egyes helyeken megőrizték az emlékét annak, hogy a régi gyakorlatban ezen a napon piros ruhákat és szőtteseket vittek ki az udvarra (Szentendre, Halásztelek). Miskolcon mindmáig készítenek fonott, szőtt vagy filcből kivágott martenicskákat, amelyekkel megajándékozzák egymást az itt élő bolgárok, illetve küldenek levélben is bolgár rokonaiknak. A magyar környezetben ez az ünnep nem lett elfogadott, ezért a martenicskák kapcsán gyakran mondják mosolyogva, „babonás vagy?" Ez a mondat is arra utal, hogy ezt már azon szokások közé sorolják, amelyek elvesztették tartalmukat Magyarországon.

A negyven szent vértanú napja (március 9). Ezt a napot szinte egyáltalán nem ünneplik Magyarországon. Csupán azokban a családokban ismeretes, amelyek virágtermesztéssel foglalkoznak. A hagyományos hit szerint ezen a napon kell ültetni a virágokat ahhoz, hogy „minden szál negyven virágot hozzon" (Poli-kraiste, Halásztelek).

A szent hír napja (március 25). Nem ünneplik rendszeresen. Az emlékek alapján rekonstruált szokás szerint kora reggel tüzet raknak ezen a napon, és azon háromszor át kellett ugrani, „hogy a kertet ne támadják meg kígyók és rovarok" (Polikraiste).

Szent Cirill és Metód ünnepe (május 24). Ezt a napot leginkább szervezett keretek között ünneplik a bolgárok Magyarországon. Általában a lakott település környékén választanak ki egy helyet az ünneplésre. Az ünnepen a bolgárokon kívül ott vannak a vegyes bolgár-magyar családok is. Az ünnepre programot készítenek, és büfét is szerveznek, amely bolgár ételeket árusít.

A fent leírt ünnepeket - Vrabnica, Velíkden, Gergjovden, Pet-rovden, Petkovden, Dimitrovden - a második fázisban már családi vagy összbolgár környezetben ünneplik. Ez a tény, valamint a magyar környezet hatása érződik az ünnepek változásán is.

A vegyes házasságokban, ahol a feleség magyar, a férfi pedig bolgár a húsvét mélyen gyökerező, konzervatív ünnep marad. Mindig kettősen ünneplik, egyszer a katolikus naptár, másodszor pedig a pravoszláv naptár szerint. Az első esetben magyar módon ülik meg az ünnepet, a lányokat és az asszonyokat meglocsolják vízzel vagy kölnivel. A bolgár ünnephez tartozik a piros tojások összeveregetése és az úgynevezett „győztes" kiválasztása. (Pécs, Ercsi)

Dimitrovden (október 26). Különösen, miután a bolgárkertészek már letelepültek, nagy ünnepélyességgel ülték meg ezt a napot mint a nyár és a tél fordulónapját. A népi felfogásban november 8-a körül (a régi naptár szerint ekkor volt Dimitrovden) az idő hidegre vált, „jön a tél és kiált a gazdagoknak, készüljetek, mert jövök". A szegényeknek nem mond semmit, hiszen nekik nincs mit csomagolniuk (Górna Orjahovica). Magyarországon az ünnep szorosan kötődik a szokásjoghoz, amelynek értelmében köttetnek és érnek véget a megállapodások a gazdák és a bérmunkások között, ezért az ünnep másik ismert neve „a felosztás napja". Az ünnepség ezen a napon először is egy meg-vendégeléssel kezdődött, mindig volt sült hús, pálinka, bor és sör az asztalon. Ma is a Dimitrov-nap az egyik legnagyobb ünnep a magyarországi bolgár kolónia tagjai számára, és a régi hagyomány folytatásaként e napot tekintik a gazdasági év zárásának, ezen a napon veszik számba az éves jövedelmeket.

Rangelovden, Mihály arkangyal napja (november 8). Ez a leggyakrabban ünnepelt halottak napja az évben. Szertartásosan búzát főznek, és proszkúrának nevezett kenyeret sütnek a halottak számára ilyenkor. Meglátogatják a temetőt, virágot visznek a sírokra, amelyeket meg is tisztítanak ilyenkor. A halottak tisztelete főként a női szokásokat érintik. Bolgár környezetben száraz búzát készítenek dióval, és különféle édességeket is tesznek az asztalra a bor mellé, a halottak lelkének megengesztelésére.

Családi ünnepek és szokások

A kertészeti munka sajátossága miatt a családi szokások is számos olyan vonást mutatnak, amelyben az életrendszer kétlaki volta és párhuzamos időbelisége fejeződik ki. Jelen dolgozatban a szokások két nagy csoportját vizsgáljuk. Az első csoport átfogja a házassági és a szülési szokásokat, valamint azokat, amelyek a gyermekek felneveléséhez kapcsolódnak. A második csoportba azokat a szokásokat soroljuk, amelyek a halálhoz és a temetéshez kötődnek.

A bolgár hagyomány a következőképpen írja le a családi és életciklust: „az ember egyszer születik, egyszer hal meg, és egyszer házasodik. Avagy másként az az ember, aki nem született meg, nem is hal meg, aki nem házasodott meg, nem is ember."10 Ezek a népi bölcsességek a hagyományos népi tapasztalat szintézisét adják a családi, a munkás és a társadalmi élet teljességéről. Az első fázisban, amikor a bolgár vándormunkás-kertészet megjelenik a magyar földön, szinte kizárólag a temetéshez kapcsolódó szokások jelennek meg, amelyeket a csoport egyes tagjainak halálakor gyakoroltak. Házassági szokások egyáltalán nem ismertek ebből az időből, mivel az egynemzetiségű családmodell ebben az időszakban még nagyon erős, gyakorlatilag bolgárok, magyarok, szerbek, szlovákok, svábok és más nemzetiségűek szinte soha nem kötöttek házasságot egymással.

Házassági, születési és a gyermekek neveléséhez kapcsolódó szokások

A kertészeti munka szervezete férfi professzionális közeget feltételez, erőltetett munka- és életritmussal, amelynek közelébe nem is kerülhettek nők, miként a kertészcsoportokban sem találunk női tagokat. így a különféle nevet viselő csapatokban (Bahcsa, Tafja) nem ünnepeltek sem házasságot, sem keresztelőket, hiszen a kertészek feleségei és gyermekei Bulgáriában voltak (Halásztelek, Polikraiste, Ljaszkovec, Pécs). Szigetszentmiklóson így emlékeznek vissza erre: „a feleségeink otthon voltak, ki az, aki egy magyar nővel házasodott volna". Miként a naptári ciklus, úgy az életmód és a családi élet ritmusa is két féléves szakaszra oszlott, amelyek földrajzi értelemben is kettéváltak. Az egyik félév a csapaté, a munkacsoporté volt, ahol igen intenzív munka folyt, a másik volt az otthon, a falu, amely helyet adott a házasságnak, ahol a családi élet folyt, falusi, nemzetségi, monoetnikus környezetben.

Általában a bolgár férfiak Magyarországon nem házasodtak magyar nőkkel, és szerb feleséget is csak ritkán választottak maguknak. Ha valaki mégis feleségül vett egy szerb asszonyt, akkor ott maradt abban a faluban végleg, ahonnan az asszony származott, és „az ünnepei is másokká váltak" (Szentendre, Dunaharaszti). A magyar és a sváb feleségekre rossz szemmel néztek, mert „két hit egy ágyban, hogy lehet ilyen?" (Ercsi, Szigetszentmiklós). E kezdeti szakaszban a bolgárok azért hajlottak jobban a szerb nőkkel való házasságra, mert velük egy- -pravoszláv - vallásúak voltak. Mint szabály azonban, az rajzolódik ki, hogy a bolgárkertészek általában bulgáriai szülőfalujukból választották házastársukat. Különösen a vándormunkásrendszerben, amely megköveteli a hosszú távollétet a szülőfalutól, a rokonsági és családi közegtől, a kiházasítás az egyik legfontosabb aktusa az egyes ember szocializációjának a hagyományos társadalomba, és ugyanakkor ez volt a garanciája a nemzetség folytatódásának, az etnosz újrateremtődésének. A házassági szokások tartóssága, ami nemcsak a rituálék, de az életszemlélet állandóságát is magán viselte, szolgálta a nemzetség és az etnosz folytatódását.11 Ezen az alapon mindmáig ismertek nagy bolgár kertészdinasztiák Magyarországon, amelyek túlélték és legyőzték a modern politikai korszak kihívásait, megőriztek egy darabot a régi nemzetségi tradícióból. Az endogámia (az azonos nemzetiségből való párválasztás) révén a bolgárkertészek házassági szokásai megegyeznek a bolgár szülőfalu és szülőváros szokásaival, hiszen ott helyben gyakorolják őket a téli periódusban.

Ezzel párhuzamosan elmondható, hogy a házassági szokások a vándormunkás időszakban sajátos nemzetmegtartó funkcióval is rendelkeznek.

Szokásos volt, hogy miután a vándormunkáscsoport nőtlen férfi tagjai néhány évet már ledolgoztak, férfivá váltak és valamennyi pénzt is megkerestek, akkor házasították ki őket. Ez is azt mutatja, hogy a család sajátos szerepben, mint gazdasági egység jelent meg a hagyományban. Cani Gincsev, a bolgár népművészet alkotásainak nagy gyűjtője és kiemelkedő társadalmi személyiség, aki Ljaszkovecben született, a Házasság című regényében elmeséli részletesen mindazokat a szakaszokat és az ezekhez kapcsolódó szokásokat, amelyek egy klasszikus ljaszko-veci házasságot kísértek, és regényében még azt az atmoszférát is sikerült visszaadnia, amely az ottani házasságokat jellemezte. Az esküvőre való anyagi felkészüléshez kapcsolódó szokások rendszere, kezdve a menyasszony által összegyűjtött hozomány rendezgetésétől, a leendő házaspár szociális önmegvalósításától, a választás szülői jóváhagyásától, a házasság szokásos kellékeinek előkészítésétől, a különféle ajándékok kiválasztásáig stb. egy mondattal jellemezhető: „nem könnyű dolog esküvőt csinálni".12 A regény főhőseinek egyike „Dobri jó pénzt keresett. Három évet dolgozott mesterként és négyet önállóan - saját uraként - a testvérével és nyolc segédfiúval, két szolgálóval, akiket arra fogadtak fel, hogy a vízikereket hajtsák a kertben. 1848 őszén, amikor visszatért a kertből, saját részeként kétszáz arany nyereséget hozott magával. Akkoriban Szerbiában minden kertész és főként a Belgrád környékiek nagyon jó pénzeket kerestek, mert abban az évben volt a magyar felkelés, és a Bánátból sokan Szerbiába menekültek, ... ezért a nyáron a menekültek áradata felverte a zöldségek árát, ahogyan minden élelmiszer megdrágult akkor. Télen úgy döntöttek, hogy kiházasítják Dobrit".13 A tradíció kötelező a család és a nemzetség minden tagjára: „ahogy minket kiházasítottak apáink és anyáink, úgy vagyunk kötelesek mi is gyerekeinket".14

Amikor a vándormunkások visszatértek Bulgáriában az őszitéli naptári periódusban, akkor kezdődött a házasságkötések időszaka. A bolgár hagyomány szerint a legtöbb esküvőt karácsony után tartják, főleg januárban és februárban. Mivel a házasodási korba lépett férfiak az év nagy részében hiányoztak a kertészfalvakból, ezeken a helyeken a házasságkötések időszaka előbbre került az őszi hónapokra. Szinte azonnal a vándorcsapatok megérkezését követően, vagyis Petkovden és Dimitrovden környékén kezdődik a házasságkötések időszaka, amely eltart februárig, márciusig, amikor megkezdődött a vándorcsapatok visszaáramlása Magyarországra és Közép-Európa más országaiba. Az adatok azt mutatják, hogy például Ljaszkovec városában a XIX. század végén és a XX. század elején telente két-háromszáz esküvő volt, s ezeket mind ebben a rövid periódusban tartották.15 Az esküvők legkedveltebb időszakaként mutatja be ezt a periódust a születések, halálozások és házasságkötések elöljárósági könyve a Veliko Tarnovo-i Draganovo faluból.16 A statisztika azt mutatja, hogy 1898 és 1900 között a házasságkötések száma az alábbi megoszlást mutatta:

A kertészesküvőkre Magyarországon is emlékeznek: amikor visszatértünk a kertből az esküvőket hatalmas mulatozás kísérte, amúgy a magunk módján. így a házasságok őszi-téli ciklusa ismeretes volt, s ezzel összefüggésben gyakran mondogatták: „akinek sikerült, megnősült, aki nem, majd jövőre" (Polikraiste, Draganovo).

A házasságkötések időszakát az úgynevezett férfiesküvő szokása zárta le, amelyet minden évben február végén, március elején tartottak az úgynevezett „végső vasárnapon". Ekkor értek véget az esküvők, vagyis többet már nem kötöttek abban az évben. A szokás szerint az ünnepen csak maszkot viselő férfiak vettek részt. Ez a nap is része volt a téli-tavaszi karneváli játékoknak, és rendelkezett bizonyos, a házasságkötést ösztönző funkcióval - a maszkokba öltözött férfiak csoportja áldotta a frissen összeházasodott párokat és egyben megrótta az öreg, magányos férfiakat, akik még nem határozták el magukat a házasságra (Dragonovo).

Az esküvőre való készülődés szakaszainak az egyik legfontosabbika, amikor a menyasszony előkészíti saját hozományát. A kertészfalvakban az életmód kétarcúsága és az, hogy két államban folyt, visszatükröződött e szokásban is. Egy Polikraisteből származó asszony, aki egy halásztelki faluban dolgozott, mesélte el, hogy a nagybátyja és a nagynénje, akik gyermektelen pár voltak, örökbe akarták fogadni őt, és elhívták Magyarországra, hogy éljen velük. így neki két anyja volt, egy Bulgáriában, aki a szülőanyja volt, a másik pedig, aki örökbe fogadta Magyarországon. Néhány évet dolgozott a kertben, de később úgy döntött, hogy férjhez megy egy bolgár emberhez, és visszatért Polikrais-tébe.

Az összegyűjtött saját hozománya két részből állt, az egyiket Bulgáriában, a másikat Magyarországon állították össze, és így néztek ki:

A házasodás főbb szakaszai nem húzódtak el különösebben, figyelemmel voltak arra, hogy a kertészcsapatok ideje véges volt a bolgár lakóhelyen. A „rábeszélés" vagyis a házasság megbeszélése, a feltételek pontosítása vagy a házassági időszak elején történt vagy még egy évvel korábban. Ekkor beszélték meg a hozományt, az ajándékokat és az egyéb apróságokat. Az „édes pálinka" megivása volt a jel arra, hogy megszületett a megállapodás a felek között.

„Az eljegyzés a menyasszony házában történt, ekkor adták át a pénzbeli hozományt, és megállapodtak arról, hogy mely szőlőket, földeket és más tulajdont ajándékozzák az ifjú párnak. A jelenlévőket süteménnyel, vajas pogácsával, borral, pálinkával és kávéval vendégelték meg (Draganovo). Maga az esküvő időben nem volt távol az eljegyzéstől. Amikor a férfi rokonai elmentek a menyasszonyért a menyasszony házába, bezárták a kapukat és hagyományosan „váltságdíjat követeltek." Ekkor a násznép addig kiabált és verte a kaput, amíg be nem engedték őket. Miután átadták a váltságdíjat és beengedték őket, már „Isten hozott"-tal fogadták és vörösborral vendégelték meg őket. A hagyomány szerint az esküvő kötelező attribútuma volt egy kakas, amelyet egy kendővel és szárított pirospaprikával kötöztek össze, valamint az esküvői és a násznagyi fa. A menyasszony házának udvarában bolgár népi táncot jártak, miközben a férfiak azon vetélkedtek, hogy ki tudja megszerezni a kakast és a két párnát, amelyekkel folytatták a táncot. Ez idő alatt hordták ki a házból a hozományt, amelyet felpakoltak a szekérre. Szokás volt, és ezt emlékekben Magyarországon is megőrizték, hogy a menyasz-szony házában lakók bevittek egy-egy darab fát a házba (Dunaharaszti, Pomáz, Szentendre). így töltötték be szimbolikusan azt a helyet, amely megüresedett azzal, hogy a család egyik tagja elhagyta a házat, „hogy ne maradjon üres a ház" (Draganovo). Hasonló szokást jegyeztek fel a vendégmunkások távozásakor is (Polikraiste). A menyasszony házától a vőlegény házáig vezető út mindig a templomon keresztül haladt, s a templomban tartották meg az esküvőt. Onnan folytatta a násznép az utat a vőlegény házához. A vőlegény házában a násznépet és a fiatal házasokat az anyós fogadta, kaláccsal és tyúkkal, s az ifjú menyasz-szonynak egy lovat, tehenet és borjút ajándékozott. A ház elé egy lepedőt terítettek, azon át mentek be az ifjú házasok. A vőlegény édesanyja elvégezte az úgynevezett itatási szertartást. Az ifjú férj és feleség együtt, egy pohárból ivott meg egy kis bort. Ljaszkovec városában és Draganovóban, de Pécsett is emlékeznek arra, hogy az ifjú házasokat rituális módon „befogták", övekkel és kendőkkel kötötték össze, amikor beléptek a házba.17 Szimbolikus az áldás is, amelyet ilyenkor az ifjú férj édesanyja mondott: „Fogjuk be a fiatalokat, hogy megtanuljanak együtt húzni, hogy megtudják, az eke, amelyet húznak, nehéz, a szántóföld pedig hosszú".18 A következő szokások tradicionálisak voltak. A menyasszony szüzessége kötelező feltétel volt, és tény, hogy mind Bulgáriában, mind Magyarországon a XX. század 50-es éveiig szokásjogi és írott jogi következményekkel járt annak hiánya. Ezzel együtt a gyakorlatban gyakorlatilag megszűnt a házassági ing bemutatása, viszont szokásban maradt az édes pálinka elfogyasztása. A második fázisban, amikor a kertészek már megtelepedtek Magyarországon, a két világháború közötti időben a férfiak egyre gyakrabban hozták magukkal feleségüket a kertészetbe is. Ezzel együtt a vándormunkás ünnepi rendszer is változásokon ment át. Megszűnik széttagoltsága mind földrajzi értelemben, mind abban a vonatkozásban, hogy az év két fele alapvetően különbözik egymástól, az ünnepi rend egész évessé válik, és már egyazon helyszínen zajlik egész évben. A bolgár vándormunkások nemzedéke, amely megtelepedett magyar földön, továbbra is tömegesen bolgár házastársat választ magának, még az első és második nemzedéket követően is. Ezt vagy a „régi hagyományok" alapján teszik, vagy azért, mert „figyelembe veszik az öregek kívánságát" (Szentendre, Halásztelek, Pomáz). Manapság azonban ez már nem tapasztalható.

Amikor a menyasszony és a vőlegény is bolgár, az esküvői szertartást bolgár pravoszláv templomban vagy kápolnában tartják. A templomi esküvőt megelőzi az aláírás a városházán, míg a lakodalmat otthon tartják, vagy Budapesten a bolgár kultúrházban, esetleg különféle éttermekben Magyarország más városaiban. Mindmáig az egyházi esküvő liturgikus szokásai között fennmaradt az ifjú pár köszöntésének az a módja, hogy búza-, zab-, rizsszemekkel, illetve pénzzel és bonbonnal szórják meg őket, amikor kilépnek a templomból. Fennmaradt néhány más régi szokás is. Az 1965-70-es évekig a fiatalok keresztszülei voltak a tanúk. Azóta azonban már a fiatalok maguk keresnek maguknak tanút, vagyis lehetővé vált, hogy egymás barátai tanúskodjanak az esküvőn. A bolgár esküvőn a feleség testvérének fontos, kultikus szerepe van. Ő hívja meg a rokonokat és a barátokat, és ő viszi az esküvői zászlót, amikor kivezetik a menyasszonyt a házból és eljárják az apóstáncot, amelyet a menyasszony édesanyja vezet (Dunaharaszti). A templomban az esküvő végén a lány szülei megkínálják az ifjú párt, hogy egyen egy cipóból, amelynek tetejére sót helyeznek, „hogy olyan elválaszthatatlanokká váljanak, mint a kenyér és a só" (Szentendre). Az „etetés" mint ősi elem mindmáig fennmaradt a házassági szokásokban, amikor az ifjú házasoknak együtt kell enniük az esküvői tortából, esetleg valamilyen más édességből (Pécs, Halásztelek). Az ifjú férj házában járják el az úgynevezett deverit, a feleség testvérének táncát, amelynek élén a feleség testvére ropja, kezében az esküvői zászlóval (Szigetszentmiklós). Ismert az úgynevezett tanúi tánc is. Ezt a tanú vezeti, miközben felesége egy csípős paprikákkal díszített kalapot hordoz mellette. Az apóstáncot maga az após vezeti (Szigetszentmiklós). A vegyes házasságok esetén is, legyen az bolgár-magyar vagy bolgár-szerb vegyes házasság, megőrizték a szokást, hogy a házassági tanúk lesznek később az ifjú pár leendő gyermekeinek keresztszülei.

Az első feljegyzett bolgár-magyar házasságot Magyarországon Czibulya Ferenc írta le a XIX. század végén. A kertész Iván Sztojanov Ivanov vette feleségül a napszámos Barbani Marikát. Az eljegyzést karácsonyra hirdették meg, maga az esküvő a farsangi időszakban volt.19 Érdekes Miskolcról származó feljegyzés, hogy ott kerülték a házasodási a bolgárok, akik egy városból származtak azzal a magyarázattal, hogy: „akik Bulgáriából egy faluból jöttek, azok biztos rokonok, hát tilos összeházasodniuk". A pravoszláv egyház a hetedik nemzedékig tiltja a rokonházasságot, hogy elkerüljék a vérfertőzést, a szellemi és fizikai születési rendellenességeket.

A XX. század elejéről ismerjük bolgár-magyar házasságok leírását Pécs városából. Például a Draganovóból származó Angel Drumkov házasságát Kozma Juliannával, de ezen kívül tudunk bolgár és bunyevác, illetve bolgár-sokác párokról is. A bolgár férfiak házasságát szerb nőkkel ritkának nevezhetjük, de ebbe a csoportba tartozik például Boriszlav Ivanov esküvője Százhalombattán, aki Szofija Radovánt vette feleségül. Jellemző, hogy a vegyes házasságoknál a legtöbb esetben a férj a bolgár, aki egy más etnikai csoportba tartozó feleséget választ magának. Ezeknél a házasságoknál a hagyományok rendszerébe beépülnek idegen elemek is, amelyeket nem ismer a bolgár tradíció. Ilyen például a kötelező menyasszonytánc, amelyet éjfél után járnak el a lakodalomban, mint ahogy néhány szerb elem is megjelenik, például az, hogy szerb zenészeket hívnak a lakodalmakra. A szokások változására hatással van az is, amikor a partner katolikus hitű. A katolikus egyház szerint az ilyen házasságokban született gyerekek közül az anya hitét kell felvennie a leányoknak, míg az apa hitén maradnak a fiúk. Mégis az ilyen házasságokban a legtöbb esetben a gyerekek áttérnek a katolikus hitre. Ilyen esetekben - figyelembe véve, hogy elkerülhetetlen változásokat hoznak ezek az elemek a hagyományokban és az etnikai hovatartozásban is - gyakran megjegyzik: „ej, magyarokká váltunk!" (Pécs).

A szülési szokások nagyrészt a házassági szokások folytatását jelentik. Bolgár környezetben, de Magyarországon is ismert a kifejezés, „ma menyasszony, jövőre bölcső", amelyet áldásként használnak az esküvő napján (Dunaharaszti, Szigetszentmiklós). A mai körülmények között a születés kórházban történik, és így elveszett szinte mindegyik hagyományos szokás, amely erre az időszakra volt jellemző, és közvetlenül kötődött a szülés fiziológiai menetéhez. Néhány szülés előtti és szülés utáni gyakorlat és ünnep mégis arra mutat, hogy nem szakadt meg teljesen a kapcsolat a hagyománnyal. A vándormunkás periódusban, amikor a férfiak egyedül voltak Magyarországon, az asszonyaik egyedül szültek Bulgáriában. Érdekes jelenség az úgynevezett Babinden, a szülésznők napja ünneplésének bevezetése (január 8.), amely azonnal megkezdődött, miután a kertészcsaládok letelepedtek Magyarországon. A női közösség koncentrált figyelme, amit erre az ünnepre fordít, a szülésznők megbecsülése, és az ünnep bevezetése Magyarországon a bolgár közösségbe párhuzamosan folyik, a kertészréteg egy új nemzedékének születésével Magyarországon.

Ismertek bizonyos jóslások a gyerek nemével kapcsolatban Pécsről és Miskolcról. Ha a terhes nő hasa lapos, akkor leánya fog születni, míg, ha hegyes, akkor fiú lesz a gyermek. Hogyha a leendő édesanya megcsúnyul és az arcán foltok jelennek meg, akkor a gyermek leány lesz, ha pedig megszépül és az arca tiszta és sima, akkor a gyermek fiú lesz, vélik.

A szülést követően, miután a kismama hazatért a szülőotthonból, kötelezően betartandó az úgynevezett 40 napos határ szokása. Ez alapján az édesanya és gyermeke ez alatt az idő alatt tisztátlannak számít, de egyben a különféle hatások jelentős veszélyt is jelentenek számukra. Mindmáig ezt az időszakot tartják a legveszélyesebbnek és legnehezebbnek fiziológiai szempontból, legyen szó a szülő nőről vagy a gyerekről, s ezen idő alatt különös gondot fordítanak mindkettőjükre.20 A szülést követően azonnal készítenek az anyának egy cipót apróra vágott hagymával, és ezt kell megennie az anyának ahhoz, hogy legyen teje (Pécs, Miskolc). Ha a gyermek leány, akkor az édesanyának gyors cipót készítenek, hogy a gyermek gyorsan és fiatalon menjen férjhez (Draganovo, Pécs). A 40. napon látogatják meg vendégek a kismamát és a gyermeket, ilyenkor rétest visznek ajándékba. A kisbaba sapkájára aranypénzt vagy keresztet varrnak „a rontás ellen", a csuklójára pedig vörös fonalat kötnek (Dra-gonovo, Pécs, Miskolc). Az első látogatás végén a babának, illetve a kismamának minden egyes nő hagy egy-egy vörös fonalat, hogy „a gyermek ne sírjon". A gyermek születésekor és nevelése során őrzött hagyományok ápolása azért is erős, mert Magyarország és Bulgária viszonylag közel van egymáshoz, így megvan a lehetőség a gyakori és viszonylag gyors utazásra, vendégeskedésre a két ország között, mint ahogy leveleket, csomagokat is lehet küldeni.

A keresztelést a gyermek leendő vallása szerint végzik. Ha a gyermek pravoszláv, akkor bolgár, szerb vagy görög templomban. Ezzel együtt a keresztanya lehet magyar is. Különösen kedvelik a magyarokat keresztanyának, ha a férjük a bolgár közösség tagja. Egyes helyeken a keresztelést otthon végzik, helybe hívják a pravoszláv papot (Miskolc). A pravoszláv szokás szerint a gyermek haját négy helyen kereszt formában vágják le. A keresztelést követően a vendégeket és a papot ünnepi asztalhoz hívják, általában magyar menü szerint húsleves, rántott hús, krumpli és édesség van az étlapon.

A legősibb hagyomány a név átadása, amely a bolgár szokás szerint a második nemzedéknél ismétlődik, vagyis az unokák a nagyszülők nevét kapják. A gyermek nevének kiválasztása a tanúk vonalán is szokásos. Boriszlav Ivanov (Boró bácsi), aki egy kertészcsaládból származik, azt mesélte, hogy nevének megválasztásában a fő motívum az volt, hogy édesapja házassági tanújának két gyermeke volt, akik közül az egyik a Borisz, a másik a Szlava nevet viselte (Százhalombatta). Manapság a névválasztás egyre inkább a magyar keresztnév-rendszer felé irányul.

Gyakran találkozhatunk kettős névalkotással - az egyik a bolgár, ami a hivatalos dokumentumokban szerepel, a másik a magyar, amely megfelel a magyar környezetnek. így például az olyan nevek, mint a Kalina vagy a Nikola átalakulnak Kativá, Miklóssá, az Ivánkából Jolána lesz, mert ez segíti a kommunikációt a bolgárok számára a magyar környezetben.

Manapság is széles körben elterjedt a magyarországi bolgárok között az úgynevezett prostapulnik. E szokás ahhoz az időponthoz kapcsolódik, amikor a gyermek elkezd járni, s ezzel az új képességgel egyben átlép egy határt, a fekvő babából a már járni tudó kisgyerek korszakba lép. Ezt a pillanatot is felhasználják arra, hogy jósoljanak arról, hogy milyen élete, milyen munkája lesz. Ez a szokás kapcsolódik a leválasztáshoz is, hiszen a hagyományok szerint a szoptatás a születést követő első év végéig tartott. A szokás alapján pruszurnik nevű kerek cipót sütnek, elgurítják a padlón egy pénzdarabbal együtt, és figyelik, hogy merrefelé megy a gyerek. Hogyha elindul a cipó felé, akkor megtalálja a boldogságot az életben, ha pedig a pénz után megy, akkor a gazdagságot találja meg (Halásztelek). A cipó kisütése és gurítása a gyerekért van, „azért, hogy erőt merítsen a cipóból" (Draganovo, Pécs). A Bonev családban, akik Pécsett laknak, mesélik a következő történetet. Az egyik gyermek már egyéves és hét hónapos lett, de még mindig szopott. Az édesanyja nem tudta leválasztani. Még nevettek is rajta: „nahát, ez a felnőtt meddig fog még szopni?!" A férj édesanyja jött vendégségbe ekkor Bulgáriából, és amikor megértette, hogy miben is áll a probléma, mindjárt kisütött egy cipót. Elgurította azt a gyermek előtt a következő szavakkal: „fuss, baba, fogjuk meg a cipót!" A gyermek elkezdett szaladni, elkapta a cipót, és akkor a nagymama azt mondta, „nincs már cici!", amivel jelképesen véget vetett a szoptatásnak.

Megőriztek még más szokásokat is, amelyek az első kihulló tejfoghoz kapcsolódnak, amikor a gyermek tejfogait fokozatosan felváltják a felnőtt fogak. A kihullott tejfogat a cserepek közé dobták, miközben azt kántálták: „itt van, anyó, csontfog, adj nekem vasfogat", ami egy összbolgár hagyomány megjelenése.

A halálhoz és a temetéshez kapcsolódó szokások

A családi szokások közül az egyetlen csoport, amelyet a vándormunkás fázisban is gyakoroltak Magyarországon, a temetéshez kapcsolódik. Az akkor élők állítása szerint: „a zöldségtermesztés az egyik legbarbárabb foglalkozás. Nincs olyan kert, amelyikben ne lenne egy vagy két sír, pedig az emberek, akik odamennek, fiatalok és egészségesek".21

Ha valaki megbetegedett, azt általában a kertészetben gyógyították. Ha a megbetegedés nagyon súlyos volt, csak akkor szállították a munkásokat a kórházba. A gyógyítás költségeit a belső szokásjog szerint közösen viselték 15 napig. Hogyha a gyógyítás tovább tartott, akkor az beteg által beadott pénz (tőke) terhére számolták el a költségeket, míg ha nem rendelkezett ilyennel, akkor levonták az addig megkeresett pénzéből (Pomáz, Szigetszentmiklós, Dunaharaszti). Ha a beteg a kertben halt meg, akkor a helyi temetőben temették el, mivel a koporsó szállítása a szülőhelyig nagyon sokba került. A temetés költségeit a vándormunkáscsapat viselte, megosztották a tagok között. A halálhírt azonnal megüzenték Bulgáriába, de általában senki nem jött el onnan, mert nem volt rá idő. A halottat gyorsan kellett eltemetni. A temetési szertartást mindig pravoszláv pap végezte. Egyes helyeken, ahol nem volt pap, aki énekeljen a halott fölött, a gazda vette át a temetési szertartás vezetésének funkcióját -imákat olvasott fel a sír fölött, és megöntözték azt borral, illetve vízzel. A temetői hely megszerzését a helyi hatóságoknál a gazda intézte. A sírt a helyi sírásók ásták, munkájukért általában baksisnak nevezett borravalót vagy zsebkendőt és pénzt kaptak. A koporsót szekéren szállították a sírig, majd onnan a vándormunkás társak kézben vitték és helyezték el a sírban azt (Szigetszentmiklós, Dunaharaszti, Pomáz). A szertartáson, amelyet a sírnál végeztek, kötelező jelleggel jelen volt a kertészet minden dolgozója, mindenki dobott egy-egy kis földet a koporsóra, hogy könnyű legyen a föld neki, ne nehezedjen rá, „mert az nagyon súlyos dolog, ha valaki idegen földben nyugszik." A sírnál a temetés végén ittak egy-egy pohár bort az elhunyt emlékére: „könnyű legyen neki, és legyünk egészségesek mi" (Kőbánya-Kispest).

A halott felkészítése a vándorcsapat szakácsának feladata volt, akinek valamelyik idősebb munkás segített ebben. A halott testét lemosták vízzel és borral, új ruhákba öltöztették, ha ifjú házas volt, akkor az esküvői öltönyébe (a koporsóba ilyenkor mindig raktak mellé egy rituális esküvői kendőt). Hagyományosan került a koporsóba pénz is útravalóul, „hogy semmi se tartsa itt" (Pomáz). Az útravaló pénz kötelező kellék volt, „hogy eljusson a túlvilágra, és nehogy visszatérjen onnan". A halott ruházatán lévő minden csomót szétbontottak, ami ugyancsak a lélekről való gondoskodás jele volt, mert így biztosították, hogy az könnyen és akadály nélkül hagyja el a jelen világot. Emlékezők beszélnek arról, hogy a koporsóba ételt is raktak, mégpedig az elhunyt saját tányérjában (Polikraiste), ugyancsak került a koporsóba egy kapa vagy más földművelő eszköz, amellyel a lélek igazolni tudta magát abban a világban, amelyikbe ment. Az elhunyt tárgyait összegyűjtötték és gondoskodtak arról, hogy eljusson rokonaihoz Bulgáriába. A temetést követően mindannyian visszatértek a kertészetbe és folytatták a munkát.

A harmadik, a hatodik és a kilencedik napon rendeztek halotti tort Magyarországon. A 40. napon elküldtek valakit a segítők közül, hogy öntözze meg a sírt, és hogy mondjon egy „Miatyánkot" a halott lelkéért (Dunaharaszti). A kertészetben a gazda ilyenkor egy-egy pohár borral vendégelte meg a többieket, „neki az Isten bocsásson meg, nekünk pedig legyen egészség" (Pomáz). A sírfeliratokat helyi mesterek készítették a temetőben, így hiányoztak róla a hagyományos megkülönböztető jelek. Egyedül a felirat a fejfán és a koporsón utalt arra, hogy egy bolgár nyugszik itt, mert azt cirill betűkkel bolgárul írták fel. Később a nevet már két nyelven is feltüntették, cirill és latin betűkkel is kiírva azt.

A sír jelenléte nagymértékben hatott a temetési szokásokra. Többek között ennek alapján határozták meg a halotti torok rendszerét, amelyek közül az elsőt magánál a sírnál végezték vagy a templomban, esetleg otthon, amikor a sír a messzi Magyarországon volt. Ha a temetést Magyarországon végezték, a szülőfalu templomában Bulgáriában akkor is egész nap harangoztak az elhunyt lelkéért, ilyenkor a harang ritka, egyes ütésekkel szólt, ez adta hírül mindenkinek, hogy a kertészcsapatból valaki elhunyt. A templomban ilyenkor is elvégezték a szükséges szertartásokat, hiába volt a sír a messzi Magyarországon. Bulgáriában megtartották az összes tort, amelyeket a hagyományok és a pravoszláv vallás előír. A feleségek a szokásoknak megfelelően készítettek száraz búzát és ábrákkal díszített cipókat (egyes helyeken annyi cipót, ahány nap az elhalálozás óta eltelt). Mindig megülték a 40. napot. Az egyéves tor alkalmával kötelezően levágtak egy bárányt, és sült hal is került az asztalra. Szárnyast sosem vágtak ilyenkor, mert a néphit szerint az hátrafelé kapar, s ennek alapján attól féltek, hogy a családból mást is elérhet a halál (Polikraiste, Draganovo, Ljaszkovec).

A magyarországi vándormunkások halála esetén is gyakran találhatók utalások az úgynevezett szimbolikus temetésre. Ezt a gyakorlatot ismerték egész Bulgária területén, azokra az esetekre alkalmazták, amikor a család egyik tagja külföldön halt meg, és ott is temették őt el. Sok olyan eset van, amikor a bolgár településen a családi sírhelyre temetnek az elhunyttól valamilyen tárgyat, inget, ruhát vagy egyebet, illetve a legújabb időkben üvegezett képet az elhunytról, valamilyen tárgyat, amelyik az elhunyt személyéhez kötődik. Ugyancsak feljegyezték azt a szokást, hogy a magyarországi sírról vittek földet Bulgáriába, hogy azt ott eltemessék az elhunyt szülőhelyén. Ez a gyakorlat nemcsak szimbolikus megerősítése a külföldön történt halálesetnek, de megerősíti a kettős sír felfogását is, egyben lokális értelemben is kettős tiszteletadás. Ezzel is megerősítést nyer az elhunyt lokális értelemben vett kettős megjelenése, kötődése az elhalálozás helyéhez, illetve lelki kapcsolata anyaországával, szülőhelyével.

A visszacsatolást bulgáriai halálesetek esetében, illetve a Bulgáriában a halottakra való emlékezés rendszerében, amely a temetkezési szokásrendszer egy ősi állapotát eleveníti fel, Czibulya Ferenc leírásában is ismerjük: Miután a bolgárkertészek Szegváron hírt kaptak arról, hogy elhunyt a tanáruk, szomorú dalokat énekelve elindultak a kertbe, s útközben megtépték ruhájukat. Miután megérkeztek az udvarba, asztal köré ültek, és késő estig vagy hallgattak, vagy régi dalokat énekeltek nagy hősökről, illetve csatákról, Aszparuh kánról, a Balkánról, Bulgáriáról. Ezen a napon nem ettek és nem ittak, és még csak nem is dohányoztak, és a hagyomány szerint egy hónapig nem dolgoztak (munkájukat a magyar munkások végezték addig). Ez idő alatt nem borotválkoztak, megszaggatott ruhákban jártak, csak vizet ittak, és csak olyan dolgokat ettek, amelyeket a föld terem - hal, kenyér, zöldség. A gyászhónap végeztével kora reggel keltek fel, megborotválkoztak, levágták egymás haját, és napfelkeltekor elmentek a Kurca-folyóba fürödni. Egy magyar szakácstól megrendelték, hogy készítsen egy nagy üstben birkapörköltet. Az ebédhez meghívták az összes munkást. Ebéd után bort ittak, zenészeket hívtak, akik harmonikán, kávaion és nagydobon játszottak, és estig táncoltak is. Másnap már mindenki elment dolgozni, a gyász véget ért.22 Ez a szabadon leírt hagyomány teljes egészében megegyezik a Bulgáriában hagyományosan megtartott siratással. Sajnos arra nincs utalás, hogy milyen dalokat énekeltek a kertészek. A régi hagyományos felfogásból kiindulva, hogy esküvő gajda nélkül és halott szomorú dalok nélkül nem lehet,23 feltételezhetjük, hogy a gyász alkalmával előadott dalok olyanok voltak, amelyek az elhalálozás miatti panaszt fejezték ki. Ez utóbbi dalokat azonban Bulgáriában csak nők énekelték, a férfiakra nem jellemző az ismeretük. A halott elsiratásának kötelező volta a hagyományokban feltételezi, hogy a siratás feladata funkcionálisan áthelyeződött a gyászoló férfiakra. Másrészt ismertek olyan gyászdalok, amelyek stiláris sajátosságaikban hasonlítanak a hősi vitéz epikus dalokhoz.24 Ezekben az esetekben a dal, a tánc, a böjt, a szakadt ruhák viselése, a külső elhanyagolása mind a búcsú eszköze, egy utolsó viszontlátás.

A kertészcsaládok megtelepedésének második fázisában már megfigyelhetők sajátosságok, elsősorban a temetési szokások kiszélesedésében olyan elemekkel, amelyekben az asszony aktívabb szerepet kap, hiszen a hagyományos szemléletmód szerint a halál és a születés folyamataiban az asszony a fő összekötő kapocs.

A nagyobb magyarországi településeken külön temetői részek jöttek létre, ahova a bolgárokat temették, saját vallási és nemzeti szokásaik szerint. Bolgár temetőre utaló jelek vannak Felső-zsolcán, Miskolcon, Szigetszentmiklóson, Halásztelken és Ló-révben. A vegyes lakosságú területeken, ahol vannak például szerbek, külön parcellába temették a magyarokat, a szerbeket és a bolgárokat. A kisebb településeken ezek a parcellák nem alakultak ki, a nagyobb településeken pedig már eltűntek azok a határvonalak, amelyek a parcellákat jelölték. Egy halásztelki 1979-es temetés leírásában jól ábrázolják, hogy bolgár környezetben milyen temetési szokások uralkodtak ebben az időben. Az elbeszélés rövidített formája szerint a koporsót kirakták az elhunyt házában. A nevet cirill betűkkel írták a koporsóra. Ide nem hoztak virágot, csak koszorúkat. Az elhunytat hangosan siratták megrendelésre, legjobb ruháiba öltöztették fel. Jobb oldalon a fejénél a koporsó falához erősített gyertya égett. A lábainál helyezték el a sapkáját, a koporsó tetejét és oldalát fehér vászonnal díszítették. Az egyházi rituálé elvégzését követően búcsúztak el az elhunyttól a rokonai, akik egyenként a nyitott koporsóban fekvő halott fölé hajoltak. Ezután egy keresztet megöntöztek vörös borral és így zárták be a koporsót. A koporsót a sírásók vitték kezükben a sírig. Ott a pap ismét imákat olvasott fel, majd egy marék földet szórt a koporsó tetejére. Ismét vörös borral öntöztek meg egy keresztet. Miután a koporsót leengedték a sírba és a sírt befedték földdel, annak tetejére helyezték el a koszorúkat. A pap ekkor megint csak megismételte a kereszt vörösboros megöntözését, a sír fejrészéhez, illetve lábrészéhez elhelyeztek egy marék főtt búzát. Az asszonyok kötelezően elkészítették a száraz búzát is, amelyhez diót és prézlit kevertek, ezzel kínáltak meg minden jelenlévőt, illetve emellé kínáltak még kalácsot és egy pohár vörösbort. Mielőtt a koporsót leengednék a sírba, a pap rövid beszédet tart az elhunyt életéről, amelyben megemlíti a bolgár kolóniát is Magyarországon. A temetést követően a rokonok hazamennek, ahol ünnepi tort tartanak.

A fizetett siratok említése a XX. század 80-as éveiben arra utal, hogy a temetési szokások területén nagyon erősen érvényesül a konzervativizmus, e szokások tartós megőrzésének egyik oka a bolgár környezetben, hogy ezek leginkább a családi körben jelennek meg, az asszony erőteljes részvételével. A szülőföldhöz való ragaszkodás nagyon erőteljesen jelenik meg abban, hogy sok elhunyt utolsó kívánsága a fia felé így szól: „Menj el a szülőfalumba, hogy találkozz a családommal Polikraistében" (Százhalombatta).

Összefoglalva az eddig leírtakat, a következőket állapíthatjuk meg a temetési szokásokról. A kertészcsapatok első fázisában a fő jellemző a férfi szokások túlsúlya, így azok az elemek, amelyek a népi és pravoszláv temetési szokásokban kötelező jelleggel jelennek meg és amelyeket a férfiak is el tudnak végezni, erőteljesen vannak jelen. Ilyenek az elhunyt lelkének szükségleteiről való gondoskodás, a túlvilágra való utazás kellékeinek biztosítása, az „úti pénz" adásával, az önmeghatározáshoz szükséges eszközök, mint például a munkaeszközök, az étkezéshez való tányér vagy a ruhák, például az esküvői öltöny vagy a sapka elhelyezése. Amikor már a második fázisban az asszony is megjelenik a szokásos rituálék elvégzésében, kiteljesednek az általános temetési szokáselemek, az olyanok, mint a siratás, a halotti torok étrendjének szigorúbb betartása, a gyász tárgyi kifejezőeszközeinek gazdagodása. így maga a temetési szokásrendszer is szélesedik. Megállapítható, hogy a hagyományos népi kultúra ezen rétegébe épülnek be a legkevésbé a magyar szokások és gyakorlatok. Ott ahol a vegyes házasságokban az asszony magyar, mégis megfigyelhető, hogy e szempontból is hat a tény, hogy a feleség egy idegen kultúra hordozója.

A munkához kapcsolódó szokások és ünnepek

A termeléshez, a szakmai tevékenységhez kapcsolódnak az úgynevezett munkaünnepek és szokások. Mivel erősen kötődnek a létfenntartás forrásához, egyik fő jellemzőjük, hogy közvetlenül visszatükröződnek bennük a munkafolyamatok, illetve azok ciklikussága. Amikor változik a technológia, az anyag vagy a munka szervezete, e szokások adaptálódnak a leggyorsabban az új feltételekhez, illetve azok, amelyek szükségtelenné válnak, eltűnnek. Amíg a naptári és a családi szokások erősen konzervatív jellegűek, a munkaszokások a legrugalmasabbak és a leggyorsabban reagálnak a termelés minden változására.

A munkaszokások a bolgárkertészek körében elsősorban agrárjellegűek.25 A bázisuk három tényezőben jelenik meg. Az első az erőteljes szakmai meghatározottság, amely a zöldségtermesztésben mutatkozik meg, a másik az agrárkultúrának az a része, amely a kispolgári szakmai egyesülések törvényes kereteit adja. A harmadik ilyen elem az agrártermék piaci termékké válása.

Ezek a folyamatok állnak jó néhány munkaszokás mögött, amelyeket ma már nem gyakorolnak, de fennmaradtak az emlékekben, és jól körülhatárolják e szokások működésének világnézeti és termelési alapját a múltban.

Az első ilyen szokásegység a kert kiválasztásához és létrehozásához tartozik, más néven ezt úgy is hívták, hogy a zöldségeskert megnyitása. Ez szezontól függő szokáskör, hiszen kapcsolódik a föld bérléséhez, illetve vásárlásához, amely majd később a zöldségtermesztést szolgálja. Miután megszerezték a földet, annak művelése szezonális ciklikusság által meghatározott, és ez válik az alapjává a munkaszokások rendszerének is.

A kert földjeinek kiválasztását néhány jelentős elem határozza meg. A földnek erősnek és gazdagnak kell lennie, s fontos a folyóvíz közelsége, illetve az, hogy maga a kert magasabb helyen legyen, védve az esetleges áradástól. Arra is odafigyeltek, hogy ne legyen belvizes a kert területe. A közlekedés szempontjából szerencsésnek tartották, hogyha a kert egy út mellett volt, amely a piaci központokba vezetett a településeken. Mindenütt megjelenő szokás volt, hogy a pravoszláv pap felszentelte, szenteltvízzel megöntözte a földeket, s eközben imákat olvasott fel. Szokás volt - s ez leginkább a vándormunkás időszak első fázisában jelentkezett - hogy a férfiak egy farudat állítottak a föld egy meghatározott pontján. Ez nagyon régi szokás, és széles körben ismert bolgár földön, általában falvak, kerületek, de esetleg egyes épületek és házak létrehozásakor gyakorolták, illetve ez szolgált a művelt földek megjelölésére.26 Ennek megfelelően, amikor új kertészetet alapítottak, a felszenteléskor a kert határában felállítottak egy vastag nyárfaágat úgy, hogy azon meghagyták a leveleket, és egyben színes papírszalagokkal díszítették fel (Miskolc). Jogilag és szimbolikusan is így jelölték a föld tulajdonjogát, azt, hogy ki használhatja annak gyümölcseit, és ez teremtette meg a kapcsolatot a föld és az abból nyert zöldség között. A kertészet alaprajzának meghatározásakor fontos szerepet játszottak az első palántanevelők, az úgynevezett jasztaci. Ezeket szélvédett helyeken helyezték el, általában épületek közelében, hogy mindig szem előtt legyenek. A „palántanevelő szent dolog, mondják az öreg kertészek, arra vigyázni kell, abba nem szabad szemetet dobni, és megengedhetetlen, hogy valaki ott végezze el kisdolgát. E szabályok megszegőire nagy büntetés várt" (Halásztelek). A palántanevelők különleges tárgyai a szokások gyakorlásának, így van ez a vándormunkásság első periódusában, de azt követően is, miután már letelepedtek itt a bolgárok. A palántanevelőket gyakran megáldják, megöntözik szenteltvízzel, feldíszítik fűzfakoszorúkkal, imákat olvasnak fel akkor is, amikor azt kialakítják, és ezt követően is szinte minden naptári ünnepen az év során.

A kertészeti öntözőmű, a „dulap", a földdel együtt a termelés egyik alapvető eszköze volt, és így számos szokás tárgyává vált.27 Az öntözőműveket bolgár mesterek építették, akik megfelelő szaktudással rendelkeztek ehhez. Őket külön keresték a kertészetekbe, és gyakran a csapat tagtársaiként maradtak a csoporttal.28 Az építkezés befejezését követően a felszentelés volt az első szokás, amelyen részt vett a csapat minden tagja, és amelyre papot is hívtak. Az öntözőművet virágcsokrokkal díszítették, amelyeket piros fonallal kötöttek össze, az öntözőmű minden részét szenteltvízzel locsolták meg, és különféle áldásokat mondtak (Pécs, Miskolc). Az ezekhez az építményekhez kapcsolódó szokások nagyon hasonlatosak a házépítésnél gyakoroltakhoz.

Fontos munkaszokás volt, bár nem tartozott az agrárszokások közé, a kertészet épületeinek felszentelése. Először egy ideiglenes burdejnek nevezett épület készült, később a férfiak felépítették a házat is. Ismét csak megfigyelhető, hogy az épület felszentelésénél számos magukkal hozott hagyományt őriztek: Szent Trifon napjáról megőrzött szenteltvízzel telt üvegeket „Trifon-vizet" építettek be a ház alapjába, a ház elkészültekor azt virágokkal, gólyaorral díszítették, a tetőszerkezetre piros fonallal kötötték fel a csokrokat, áldásokat mondtak, amikor a kész házba először léptek be. A bolgárok számára, akik részt vettek az építkezésben, ünnepi asztalt készítettek, de egy kevertre meghívták azokat a magyarokat is, akik részt vettek a munkában, „hogy édes legyen az élet" (Polikraiste, Pécs).

Szokások egységes köre alakult ki a zöldségpalánták elültetése körül is. Amikor a kertészet már elkészült, felépítették az ideiglenes szállást, illetve a házat, és kijelölték a területet is, megkezdődhetett a kertészeti munka. Ez jelentette a kezdetét a szezonális szokásrendszer működésének is, amelyet részben meghatározott, hogy milyen zöldségeket termeltek. A palánták elültetésekor, márciusban-áprilisban szigorú szokásrendhez tartották magukat, amelyek az egyes fajta zöldségek termesztési ismeretein alapultak. A szokások is erősen kapcsolódtak a meteorológiai jelenségekhez, amelyek alapvetően befolyásolják a mezőgazdasági munkát. „A palántanevelőket a Hold változásainak fázisaihoz igazítva telepítették, mindig olyan napokon, amikor a Hold növekvő állapotban volt. Ezt követően kezdődött meg a teli hónap, illetve a teli év, hogy teljes legyen a termés is, mint ahogy teljes az év is, hogy a vetőmag közé ne keveredjen gyom (Halásztelek, Polikraiste, Cerova Korija, Draganovo, Pécs, Miskolc, Szigetszentmiklós). Egy miskolci idős kertész mondta: „A Hold szüli az árut. A Hold valamikor élt, víz is volt rajta. A Hold alapján tudtunk meg mindent. Amikor a Holdnak udvara volt, tudtuk, hogy esni fog." Amikor a Hold az „elalvás fázisában volt", vagyis elkezdett csökkenni, olyankor nem ültettek. Általában a gazda vagy valamelyik másik férfi végezte az első ültetést. Ez a feladat azért is hárult a férfiakra, mert úgy tartják, hogy „a férfi szerencsésebb az asszonynál". Ebben is megmutatkozott a nemek szerinti munkamegosztás - a zöldségtermesztés férfi feladat volt, az asszonyok csak segítőként vehettek abban részt. Másik alapvető mozzanat az ültetés folyamatában a nap kiválasztása volt. Hagyományosan jónak számítanak a hét napjai közül a hétfő, a szerda és a szombat. A föld felszántását, a kert megtervezését és a palánták ültetését nagy munkának tartották, így azt csakis hétfőn végezték (Pomáz, Szentendre). A hétfőről azt mondják, „új nap, új szerencse". Rossz napok a héten a kedd, a péntek, vasárnap pedig a keresztény szokás szerint nem dolgoztak, az a pihenés napja volt.

Amikor a zöldségpalántákat már elültették, kezdődött a hagyományos munkaszokások harmadik időszaka - ezek a kert megőrzését, a jó termés biztosítását szolgálták. A növények növekedése alapvetően függ a kedvező meteorológiai feltételektől. Számos olyan szokás van tehát, amelyek azt szolgálják, hogy megvédjék a növényeket a jégveréstől, mint a zöldségeskertek egyik legveszedelmesebb ellenfelétől. A jégverés eljövetelére következtettek a felhőkből - úgy tartották, hogyha először fekete, majd piszkos fehér felhők jönnek, akkor kell jégverésre számítani. Az ehhez kapcsolódó hitek és szokásgyakorlatok hagyományosak voltak. A népi ismeretanyagot is ezekben a dolgozták fel, mint például azt az ismeretet, hogy a vastárgyak vonzzák az elektromosságot. Hogy megelőzzék a jégverést, az udvarban mindenfelé baltákat, szekercéket szórtak szét. A földbe kést, baltát, kapát, ekevasat szúrtak. Ugyanakkor a legnagyobb kést vagy legnagyobb baltát a hegyével felfelé állították fel az udvarban, hogy „annak éle felaprózza a jégverést" (Pécs, Zsolca, Miskolc, Ercsi). Ilyenkor gyakran mondogatták: „Istenem, vágd szét a felhőt" (Halásztelek). Másik hit szerint, ha a jégverésből származó egy jégdarabot etetnek meg az anya elsőszülött gyermekével, akkor a jégverés gyengülni kezd és eláll.

Bár a kertészeteknek mindig volt öntözőrendszerük, az eső és a pára mégis meghatározták a termést. Sok emlékezésben megjelenik az az elem, hogy különösen száraz években a kertészetekben a pap részvételével áldozati asztalt terítettek és a kertet megöntözték szenteltvízzel, áldásokat mormolva. Ismert az a hiedelem is, hogy amikor szalamandra jelenik meg a kertben, akkor esőre lehet számítani (Pécs, Draganovo). „A szalamandra hívja az esőt, amikor kiált, az Isten meghallja és küldi az esőt" (Miskolc).

Feltűnő, hogy a vízzel és az esővel kapcsolatos szokások csak igen minimális számban vannak jelen a kertészetekben, minden bizonnyal azért, mert a kertészek nem hagyatkoztak teljes egészében a természetes öntözésre, mindig rendelkeztek öntözőrendszerrel, ami állandó vízforrást jelentett számukra.29 Másrészt nagyobb veszélyt jelentett számukra a kertészetek szomszédságában lévő folyók okozta árvíz.

Ismert néhány mágikus gyakorlat is, amelyek alapját adják a szakmai mágiának. Nagyon régi és csak emlékekből rekonstruálható a békás esővarázslat. Ennek alapját az a hit adja, hogy a béka olyan állat, amely a vízhez, a nedvességhez kötődik. Úgy tartották, hogyha egy levágott békát elásnak a kert földjébe, akkor az meghozza az esőt (Miskolc). Amíg a béka az eső előidézését segítette, addig a szamár a népi hit szerint szárazság előidézését segíthette. Miskolci emberek emlékeznek arra a szakmai varázslatra, amelyet kőművesek végeztek, különleges rituálék betartásával levágtak egy szamarat, a tetemét elásták a földbe úgy tartva, hogy így szárazságot idéznek elő, és az erős nap kiszárítja majd a téglákat. Egy 1868-ból származó forrásban fellelhető érdekes elbeszélés: „Magyarországon, amely a kereszténységben felvilágosultnak és műveltnek számít, 1868-ban két-három faluból összegyűltek az emberek és lerombolták egy Ljaszkovecből érkezett csoport öntözőművét és kocsiját, mert úgy tartották, hogy ők állították el az esőt. Ezt az a mester mesélte el nekem, aki 1869-ben Ruszcsukból érkezett az osztrák konzulhoz, hogy megkérdezze, mi történt bírósági keresetével. Mert az esetet követően beperelték a falvakat, hogy miattuk tette tönkre a szárazság a kertészetét...".30

Ismert védekezési mód volt a „termés ellopása", a rosszindulatú varázslatok, mint a kenyér, hús vagy ruhák elásása, hogy lókoponyát vagy piros fonalakat, rongyokat helyeztek el (Pécs, Polikraiste). Ugyancsak ismert a szappandarabbal történő varázslat, amely abból állt, hogy a szappandarabkába gombostűket szurkáltak és azt beledobták a Dunába, közben azt hajtogatva: „amikor ez a szappan kiemelkedik a víz felszínére, akkor legyen gazdag az ember". A hit szerint a gombostűk szurkálják majd az embert úgy, ahogy a szappanba szúrták azokat, kínozva őt, míg végül, ahogyan a szappan elolvad, úgy az ember is meghal. Míg a szakmai varázslatok alapvetően jellemzik a férfi munkások csapatát és alapvetően kötődnek az adott szakma jövedelemforrásához, addig a termésre vonatkozó, rosszindulatú, ártó varázslatok inkább a női társadalmat jellemzik. Egyes elemek ezek közül máig megőrződtek, legalábbis emlékként arról az időről, amikor a kertészek és családjaik letelepültek, de hatókörük igen szűk, mivel Bulgáriában is visszaszorult a hagyományos hit.

A kertészeti termelés célja a mezőgazdasági termék, illetve az ezen alapuló árutermelés. Fontos elem tehát, hogy a termékek kikerüljenek a piacra. Ez meghatároz egy sor munkaszokást is. Számos szokás kapcsolódott például az első zöldséghez és annak kiszállításához a piacra. A piaci viszonyok között jelentős előnyre tudott szert tenni az, aki a leggyorsabban juttatta el a termékét a felhasználókhoz. A zöldség gyorsan romló áru, tehát a lehető leggyorsabban kellett eladni. Az áru így kiált: „ha nem adsz el gyorsan, én adlak el téged".31 Ennek megfelelően csak akkor lehet sikeres az év, ha a termény begyűjtésekor, szállításakor és eladásakor is minden feltétel adott. Általános szabály, hogy amíg az első zöldséget ki nem szállították a piacra, addig otthon sem szabad zöldséget fogyasztani. „Először meg kell szerezni a pénzt, és utána lehet enni, egyébként megeszed a szerencsédet", „nehogy megegyed a piacodat" - mondják az öreg kertészek (Pécs, Miskolc, Draganovo, Ercsi, Dunaharaszti). Egy Polikraistéből származó asszony, aki Magyarországon, Halásztelken dolgozott, a következő történetet mesélte el. „Amikor a retek megérett és már el lehetett vinni a piacra, egy ötéves fiú megevett egy retket. Ekkor az apja nagyon megverte ott helyben, hogy örökre megjegyezze: a zöldségből nem szabad enni addig, amíg azt ki nem szállították a piacra".

Amikor az árut felrakták a kocsikra, ismert szokás volt, hogy az egész csapat összegyűlt, élükön a gazdával, a munkaszervezővel és az árussal. A gazda dicsérte a terméket, és kiválasztotta minden fajtából a legszebbeket. Ezek a kertészetben maradtak, gondosan őrizték őket a tisztaszobában egy polcon, hogy a kert mindig tele legyen szép terméssel, „hogy lába ne keljen a termésnek" (Miskolc, Pécs, Dunaharaszti, Ljaszkovec). Ez a gyakorlat is az első terméshez kapcsolódik, célja, hogy biztosítsa a jó termést a következő évben is. Amikor az árukkal megrakott kocsik elindultak, ősi szokás szerint vízzel locsolták fel az utat előttük, hogy sikeres legyen az eladás (mintha vízen úszna). Amikor az első zöldséget eladták a piacon, az eladó keresztet vetett, az első megkeresett pénzt sosem vitték vissza, az kötelezően ottmaradt az árusnál. A hagyományos felfogás szerint, ha az első vevő férfi, az jó jel, a piac jó lesz (Pécs).

A magyarországi bolgárkertészekre nagyon jellemző néhány nézet is. Amikor például egy kisgyereknek zöldhagymát adtak, megfigyelték, honnan kezdi azt enni. Ha a zöldjétől kezdte, akkor az anyja odaszaladt hozzá, átölelte és így szólt: „0, a mama kertészkéje". Ha viszont a fehér végéről kezdte el enn a hagymát - ez rossz jel volt -, úgy vélték, semmi sem lesz belőle, csak könnyű kézzel szétszórja majd apai örökségét.32 Mindmáig egyes helyeken kötelezően a zöld részéről kezdik enni az újhagymát és az új fokhagymát, ami a takarékosság kifejezése.

A vándorcsapat tagjainak kiválasztásakor Bulgáriában a gazda a kiválasztottakat meghívta egy ebédre a házába, és figyelte, ki hogyan eszik. Aki mindent jó étvággyal megevett, azt alkalmasnak tartották a nehéz kertészmunkára. Azok viszont, akik soványak voltak, lassan ettek és válogattak az ételek között, nem számíthatott arra, hogy magukkal viszik. Ilyenkor azt mondták: „Te még enni sem tudsz, várd meg a jövő évet" (Miskolc).

A munkaszokások a bolgárkertészek között csak részben maradtak fenn ott, ahol még mindig foglalkoznak zöldségtermesztéssel. A termelési módszerek változása, egy sor technológiai folyamat kiesése, az öntözéses módszerek megváltozása, valamint az eszköztár lecserélődése mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományok többsége már csak az emlékekben él, bár ezek az emlékek az etnikai identitástudat részeivé váltak. Sok szokás elveszett az ünnepi szokásrendszerből is, és ma már mosolyogva említik: „ezek csak mágiák" (Pécs, Miskolc, Zsolca).

Zárszó

A magyarországi bolgárkertészek szokásrendszerében három alapvető történelmi periódus különül el, amelyek egybeesnek a bolgárkertészek adaptációjának három rétegével, szellemi kultúrájuk fejlődési szakaszaival.

1. A legősibb hagyományos réteg a XVIII. század végétől az első világháborúig tartó időszakra jellemző. Ez az az időszak, amikor az első vándormunkás kertészek, akik utóbb családjukkal együtt letelepednek itt, megjelentek a nagyobb magyar városok környékén. Mivel a kertészek nagyobbrészt Észak-Bulgáriából jöttek, az ottani helyi kulturális hagyományokat hozták magukkal. Ehhez a réteghez tartoznak az agrárelemek a naptári és a munkaszokásokban: a tavaszi és nyári ünnepek alkalmával a házak és a megművelt föld díszítése zöld növényekkel, az első piros tojás használata jégeső ellen, az áldozati szokások a kertészet megalapításakor vagy a ház felépítésekor, akárcsak az első zöldségterméshez kapcsolódó szokások, stb.. A két időhatárt jelző ünnep, a Trifon-nap és a Demeter-nap az általános agrár- és a vándormunkás-jellemzők szempontjából is meghatározzák a közösség naptári szokásainak időszakait. Különösen erősen kötődik a hagyományhoz a bolgár falu napjának megünneplése, ahonnan a kertészek érkeztek. Konzervatívak még az ünnepi étrendet meghatározó elemek, miként azok a szokások is, amelyek a különféle jóslásokhoz kapcsolódnak az ünnepek és az ünnepi étrend vonatkozásában. Ősiek a temetkezési szokások is, amelyek belső csoport- és családi jellegük miatt teljesen megőrzik az archaikus világnézet alapjait egészen a mai napig - az elhunyt lelkével kapcsolatos szokások, az elképzelés az útról, amely a másvilágra vezet, a gyász viselkedési szabályai, akárcsak a férfiközegben történő siratás mind ezt a jelleget erősíti. Amikor a szokáskultúra legősibb rétegeit keressük, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején a hagyományos szokásrend felbomlóban volt Bulgáriában is. így az, amit a bolgárkertészek magukkal hoztak, csak részben és nem teljes egészében tartalmazott tartós, a legkonzervatívabb jelleget magán viselő struktúrákat, a szellemi kultúra hagyományos elemeit. 2. A következő szakasz egybeesik az adaptáció újabb szakaszával az első világháborútól kezdve a XX. század 50-es éveiig. Ebben az időszakban számos gazdasági, szociális és a bolgárkertészek belső csoportviszonyait érintő változás történik. Intenzív a letelepedés folyamata, amely már az előző időszakban elkezdődött. Ezzel együtt a kertészetekben már teljes családok élnek és dolgoznak, feleségekkel, gyerekekkel, ami alapvetően megváltoztatja a szellemi élet struktúráját. A naptári, családi és munkaünnepek, illetve szokások hatókörében, amelyek korábban kizárólag férfiközegben jelentek meg, meghatározó szerepet kezd játszani a nő. Megkezdődik a közösség önújrateremtésének folyamata magyar földön. Az endogámia - az azonos nemzetiségű párral kötött házasság - meghatározó, a hagyományokat megőrző szerepet játszik, míg az exogámia - a vegyes házasságok - az a tényező, amely elősegíti, hogy az idegen közeg teljes szokásrendszerei vegyüljenek a közösség szokásai közé. Ezt a szakaszt a nő konzervatív szerepe jellemzi, ami abban mutatkozik meg, hogy nagyobb teret kapnak a naptári szokások. A nők alapvető szerepe a családban mint feleség, anya és nagymama kifejeződik a házassági szokásokban, de jelen van a gyermekek születésekor és nevelésekor, akárcsak a temetési rituálékban is. A magyar környezet hatása jól megfigyelhető két vonalon is. Az egyik ilyen vonal a házasság magyar asszonyokkal, a másik az együttélés magyar közegben. A bolgár hagyományok gyengüléséhez vezetnek a vegyes házasságok szerb és sváb asszonyokkal is, ezekben a helyzetekben a környező idegen közeg szokásaiból sok elemet vesznek át a bolgárok, és így megváltoznak hagyományaik is. Ebben a szakaszban egyszerre van jelen a magyar közeg hatása a bolgár kulturális közegre, és viszont. 3. A harmadik kulturális réteg működése egyszerre alapul az előző időszakok tapasztalatán, egyesítve a bolgár kultúrával való tartós hagyományos kapcsolatokat és a modern kor társadalmi változásait, amelyek a második világháború utáni időszakot jellemezték. Ebben az időszakban megerősödnek a korábbi korszakban alapított bolgár kulturális, oktatási és vallási intézmények, a magyarországi bolgár közösség fejlődése. Ezek a szervezetek a hagyományok alapján jöttek létre, de hatott rájuk a magyar és a bolgár hivatali rendszer is. Hogy csak néhányat említsünk közülük, a bolgár iskolák Pécsett, Miskolcon és Budapesten, a bolgár templom Budapesten és a kápolna Pécsett. A kultúrház és a Bolgár Kulturális Központ (későbbi intézet) és mások. A bolgár csoportok társadalmi szükségleteinek kielégítésére több olyan szervezetet hoztak létre, amelyek a két ország, Magyarország és Bulgária közötti intenzív kapcsolattartást szolgálták. A 90-es években jöttek létre az önkormányzatok - országos, fővárosi és helyi -, valamint a Bolgár Kulturális Fórum, mint a magyarországi bolgár társadalom egyik civil egyesülése. Mindezek az intézmények megerősítik, hogy tudatos erőfeszítések történnek a magyarországi bolgár jelenlét, kultúra és nemzeti öntudat megőrzésére.

A bolgárok, akik nem a kertészet nyomán telepedtek le Magyarországon, hanem egyéb munkakapcsolatok vagy vegyes házasságok révén szintén a bolgár kulturális közösség tagjaivá váltak, különleges szerepet játszanak a Bulgária és Magyarország közötti kapcsolatok megújításában, élénkítésében. A bolgár kisebbségről történelmi aspektusból kétlaki és két idősíkú modell figyelhető meg a szomszédos európai országokból származó adatokban is. Ez volt a múltban a bolgár identitás megőrzésének a záloga. Manapság a bolgár közösségek hídszerepet töltenek be a kultúrák között, közvetítőként kapcsolódnak az összeurópai integráció legújabb folyamataiba. Ez feltételezi a tradíciók és az új kulturális értékek intenzív cseréjét, valamint a toleráns egymás mellett élés mechanizmusait a nagyobb közösségek kereteiben.

Adatközlők

A jelen tanulmány a következő adatközlők szíves közreműködésével készült. Köszönetet kell mondanom mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy fel tudjuk mutatni a magyarországi bolgárkertészek szellemi kultúrájának elemeit, s hogy azokat megőrizhessük a jövő nemzedékek számára. Az interjúalanyok egy része már nincs az élők sorában, de szellemi hagyományuk egy része tovább él.

Miskolc: Gancsev Koszta; Valcsev János; Bajcsev Maiinka és Bajcso; Nikolajeva Marija; Mircsev Jordán; Gugova Netka; Szőlősi Györgyné Kalina; Szőlősi György.

Felsőzsolca: Adámné Bocseva Margarita.

Pécs: Sztankov Sztefan; Drunkov-Sudárné Éva; Bonev Andon és Nadesda; Parusev Nikola; Török Mária; Atanaszov Bojánka és Tódor; Bojcsev András.

Százhalombatta: Ivanov Boriszlav; Radovan Szofia.

Halásztelek: Dzsongov Petko és Ginka; Vladova Zsivka; Kusev család.

Dunaharaszti: Zakov Angel; Poptodorov Georgij és Donka; Petrov Donyo.

Pomáz: Genov Koszta; Lazarov Docso és Zlatka; Penkova Csonka.

Ercsi: Kosztadinov Georgij; Ivanov Pejo.

Szentendre: Krivulev Kosztadin és Donka; Marinov Petar.

Szigetszentmiklós: Muszev Dimitar; Glavanov Dimitar; Kuse-va Dimitra; Mangov Encso; Bajcsev Krasztyo; Karabadzsakov Ilija.

Kőbánya-Kispest: Popgeorgijev Paszkál.

Debrecen: Boriszov-Sziderovné Klári; Boriszov Sziderov Dimitar.

Lórév: Mitov Iván és Julianna.

Polikraiste: Jordanka Radonova; Ivánka Maglova Szpaszova; Paun Kusev.

Draganovo: Iván Botev; Hriszto és Ganka Posztamovi; Zorka Gocseva; Vaszja Karaatanaszova.

Ljaszkovec: Sztojka Uzunova - a ljaszkoveci kertész múzeum igazgatója; Górna Orjahovica: Koljo Guncsev, dr. Sztefan Bacs-varov.

Jegyzetek

1. Az alapkifejezés (bolgárul gurbet) eredeti jelentése 'idegen helyre menni vagy ott tartózkodni nyereségszerzés céljából'. Az arab nyelvből származik, és a török nyelven keresztül épült be a bolgárba. A kifejezés, hogy gurbet-re járok külföldre, teremti meg a kapcsolatot a bolgár jelentéssel, amely szerint valaki szülőhelyétől távol talál kereseti, pénzszerzési lehetőséget - Български етимологичен речник, I, C. 1971, 295 - H. Геров, Речник на българския език, I, С, 1975, 260.
2. Ив. Гешов, Овчарите от Котленско и жътварите от Търновско, Периодично списание, кн. 32-33, 1890, 310-327, Ив. Гешов, Нашите градинарски дружества, Пер.сп., кн.27, 1888, 324-341. Т. Колева, Женско и детско гурбетчийство (ишчилък) в Разложко и Благоевградско през 1856-1912 г., ИЕИМ, т. VII, С. 1964, 83-106, Д. Москова, Обществен живот, Сборник Пирински край. Етнографски, фолклорни и езикови проучвания, С. 1980, 31-37, Т. Бонева, Професионални групи, Сборник Родопи. Традиционна народна духовна и социалнонормативна култура, С. 1994, 230-249.
3. Тошо Дончев, От преселници градинари - българско малцинство, в. Българи в Унгария, Будапеща, 1999, 32-42.
4. Így a vándormunkásság új szociális oldala jelenik meg, a jólét forrásává válik a siker, a szociális hierarchiában való felemelkedés jelképévé az adott bolgár településen. A külföldön dolgozók élen járnak az adományozásokban is, amivel hozzájárulnak a Veliko Tarnovo-i települések jólétéhez. П. Чангова, Дарителството като израз на родолюбив на българите в Унгария, в. Българите в Средна и Източна Европа, Будапеща, 1995, 127-132. Magyar közéleti személyiségeknek is feltűnt, hogy a bolgárkertészek jelentős nagyságrendű nyereséghez jutottak, amit évente kivittek Magyarországról. Rákosi Viktor, országgyűlési képviselő 1911-ben arról számolt be, hogy minden nagyobb magyarországi település környékén több bolgárkertész telepedett le, s becslése szerint évente 100 millió korona nyereséget vittek ki az országból. Dankó I. A magyarországi bolgárok művelődési viszonyai a dualizmus korában (kézirat). 27. Rákosi V. Konyhakertészet Hajdúnánáson, Hajdúnánás 1.1911,1-2.
5. M. Шалаверова, В. Мутафов, По света за късче хляб, С. 1978, 46-47. Az ajándékok osztása a fogadási rituálé része volt. Általában ruhákat, kendőket, blúzokat vásároltak a nőknek, öltönyt, csizmát, sárga magyar bundát, gamasit és sisernek nevezett puha magyar kalapot, esernyőt, órát, sétapálcát a férfiaknak, míg a gyerekek ingeket, sapkákat, szalagokat és ruhácskákat kaptak. Ezeket az ajándékokat a hagyományos előírások és a szokásjog szerint bemutatták az egész falunak, vagy a városon belüli közösségnek. Ez vagy úgy történt, hogy magukkal vitték a rokonlátogatásokkor, de úgy is lehetett, hogy közösségi ünnepekre a templomba vagy éppen a táncmulatságba vitték bemutatásra е tárgyakat. Minél drágábbak voltak az ajándékok, és minél több volt belőlük, annál többre értékelték a gazda nyereségét. A nyereségként hazahozott pénzt is bemutatták, de ezt már csak a család idősebb tagjainak. Az első világháborúig hagyományos szokás volt az első piaci napon, miután a kertész hazatért a vándormunkából, hogy a feleségével elment a legközelebbi városba, a piacra, hogy ott együtt vásároljanak. Lásd: Ст. Бъчваров, Българско градинарство, С. 1986, 73.
6. Цани Гинчев, Няколко думи от историята на нашето градинарство (бахчованлък) и за уредбата на градината, По няколко думи, С. 1988, 262-323. Azokon a településeken, ahol a bolgárok szerb környezetben élnek, úgy tartják, hogy Szent Trifon ünnepét csak a bolgárok tartják, vagyis Trifon bolgár szent. (Lórév, Szentendre, Pomáz, Ráckeve). Lórév faluból származók mesélik, hogy Szent Trifon náluk eltűnt, mert már nem maradtak bolgárok a faluban. így е szent egyben nemzeti jelentőséggel is bír a magyarországi bolgárok számára, akárcsak Szent Cirill és Metód vagy Iván Rilszki.
7. В. Мутафов, Българско гурбетчийство - етнографски аспекти, С. 1981 (ръкопис), ОИМ, Търново.
8. Ст. Бъчваров, i. m. 72.
9. А népi falusi és városi hagyomány a közép- és nyugat-európai népeknél szimbiózisban él, és kölcsönösen kiegészíti egymást. így ezt az ünnepet a karácsony előtti szokásokhoz sorolják. Е hagyománykörbe tartozik, hogy a vörös ruhába öltözött, szakállas Mikulások körbejárják a települést (Wörterbuch der deutschen Volkskunde, Stuttgart, 1955, 562-565, Magyar Néprajzi Lexikon, III, Bp. 1980, 618-619) Lórév faluban a bolgárok részt vettek a Szent Miklós-i (mikulási) szokásokban, a Mikulásnak öltözött férfiak meglátogatták azokat a házakat, ahol több gyermek is volt, és ott édességeket, bonbonokat osztottak szét.
10. Xp. Вакарелски, Бит на тракийските и малоазийските българи, I, С, 1935, 325.
11. Р. Иванова, Българската фолклорна сватба, С, 1984, 8.
12. Цани Гинчев, Избрани произведения в два тома, И, С, 1986, 267.
13. Uo., 78.
14. Uo., 28.
15. Цани Гинчев, Няколко думи..., 297.
16. А születésekre, halálozásra és esküvőkre vonatkozó feljegyzéseket a Veliko Tarnovo-i Dragano falu polgármesteri hivatalából Vaszja Karaata-naszova, a dragonovói kultúrház titkárának segítségével szereztük be.
17. Régi hagyományos gyakorlat, amely egész Bulgáriában ismert a fiatal házasok szimbolikus bekötése, járomba fogása. Az utóbbi időben a zabla helyett a lovak vezetésére használt kötelet fehér kendő vagy öv helyettesíti. Lásd: P. Иванова, цит. съч., 119. a bőrszíjakkal eke elé való befogás főként a trákiai bolgárok körében terjedt el, akik Besszarábiában telepedtek meg, amiről C. Gincsev számol be.
18. Ц. Гинчев, Избр. произведения, 276.
19. Czibulya Ferenc, Bolgárkertészet magyar földön, Bp., 1987, 76.
20. Polikraistéből származik az elbeszélés, amely egy ősi, nagyon konzervatív szokást elevenít fel, hogy a születést követő 40. nap nagyon fontos mind a kismama, mind az újszülött számára. „A bolgár kismamák a szülést követő 40. napig sehova sem mentek a gyermekükkel, akire nagyon vigyáztak. Addig arra is figyeltek, hogy a gyermek és a kismama ruháit nem hagyják az udvaron naplemente után. Betartják a negyven napot, nem mint a cigányok. A cigány anyák a születés utáni első 40 napban éppenséggel mindenhová magukkal viszik a gyermeket, utaznak vele buszon, vonaton, autóval, húzgálják maguk után, hogy egészséges és boldog legyen. így tartják a cigányok. A 40. napon az anyós vezeti el a kismamát és a gyereket a templomba, hogy megkereszteljék a gyereket és ezzel végződik a 40 nap a bolgárok között."
21. Szt. Bacsvarov a bolgárkertészekről írt könyvének 72. oldalán arról számol be, hogy a családi ünnepeket csak akkor tartották be, ha valaki a csapatból megházasodott vagy meghalt.
22. Czibulya, i. m. 100.
23. Xp. Вакарелски, Български погребални обичаи. Сравнително изучаване, С. 1990, 68-69.
24. Uo., 74.
25. Р Дражева, Трудови празници и обичаи, Етнография на България, III, С, 1985, 214-222., Р. Дражева, Аграрни магически обреди, свързани с деня на лятното слънцестоене при източните и южните славяни, ИЕИМ, 14, С, 1972, 214-193, Р. Дражева, Вярвания и предсказания, свързани със стопанската дейност у българите, Българска етнография, кн. 1,1976, 54-64.
26. Szabeva A. A bolgár falutelepítési szokások és hiedelmek és európai vonatkozásaik. Folklór és tradíció, VII, Bp. 1994.136-143.
27. A zöldséges kertészetek öntözőművének egyik legrégebbi ábrázolása egy, az időszámítás előtti 2. évezredből származó kínai vázán található. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a vízikerék Mezopotámiából származik, ezeket az eszközöket már az antik korszakban ismerték a Földközi-tenger vidékén. Széles körben elterjedt Közép-Ázsiában, ahol csigir, csarhi, mahara (Kis-Azsia) néven ismerik őket, míg Észak-Afrikában szakié a neve. Bolgár földeken két fő elnevezés ismert, a kara doláp és az aszma doláp. Bulgáriában az öntözőművek legrégebbi említése a XV-XVI. századból való, a jamboli és karnobáti piaci szabálykönyvből. Ezekben a törvényhozó külön adótételt említ azon zöldségeskertekre, ahol öntözőművet használnak. В. Мутафова, Българско гурбетчийско градинарство -етнографски аспекти, Дисертация, С. 1982, М. Борош, Български гради-нари и градини по български образец в Унгария 1870-1945. в: Българоунгарски културни взаимоотношения, С. 1980, 240, К. Végh, Bolgárkertészet, Budapest, 1921, 8-9. Más hipotézis szerint az öntözőművek elterjedése török közvetítéssel történt Bulgáriában. Ц. Гинчев, По няколко думи..., 262-263. Легендата за научаването тайната на дулапа - Czibulya, i. m. 7-9.
28. А bolgárok magukkal hozzák Magyarországra a vízikerék építésének és használatának ismeretét. C. Gincsev idézi fel egy ljaszkoveci bolgár által elmondottakat: „egy német mester 500 forintot kért azért, hogy csináljon nekem egy vízikereket. De még így is három hónapot kellett volna várnom, hogy elkészítse. A kertészek megharagudtak, hogy egy ilyen istentelen árajánlatot kaptak, és úgy döntöttek, hogy inkább maguk készítik el a vízikereket, ami így 120 forintjukba került." Lásd: По няколко думи..., 302-303.
29. A bolgárkertészek pontosan felmérték a víz minőségének fontosságát a zöldségek fejlődése szempontjából. Két fajta vizet különböztettek meg. Az egyik - amelyiket szívesebben használtak, az úgynevezett élővíz (folyóvíz - folyók, patakok), mivel ez a víz magasabb hőmérsékletű és nem hűti le a növényeket annyira, s egyben több szervesanyagot is tartalmaz, mint a kútvíz, amit más néven szűzvíznek neveztek, és csak akkor használtak, ha más lehetőség az öntözésre nem adódott. M. Boros, i. m. 242.
30. Ц. Гинчев, нит. Съч., 306-307.
31. M. Шалаверова, В. Мутафова, цит. Съч., 35.
32. Uo., 38.