Előző fejezet Következő fejezet

METAKSZO

 

Arvanitidu Metakszo egyike azoknak az idős asszonyoknak, akik ritkán maradnak el a magyarországi görögök kulturális és más rendezvényeiről. Sem súlyos rokkantsága, sem 77 éves életkora nem akadályozta ebben. Ám a legutóbbi görög pünkösdi rendezvény óta, amit a Jókai Művelődési Házban tartottak, hiányzik a megnyilvánulásainkról. Ezért is látogattam meg otthonában ez év január 2-án, hogy még az ünnepek elmúlta előtt beszélgessünk egy kicsit a máról, és felidézzük a régi emlékeket.

- Nem akarok hazudni, Filip. Most a bal oldalam bénulása mellett, amelyet 56 éve cipelek a fejsebem miatt, megzsibbadt és fáj a jobb lábam is, az egészséges. Az elmúlt években az viselte a legnagyobb súlyt, úgy látszik elfáradt, megkopott, ahogy az orvosok mondják. Annyira fáj, hogy már egyáltalán nem tudok rálépni erre se. Úgy tűnik, végképpen ágyhoz ragadtam. Nehezen, csak gyermekeim, különösen Sztamatula lányom segítségével tudok beülni a tolókocsimba, és idebent egyik helyről a másikra mozdulni. Néhány nappal ezelőtt a zsibbadás a jobb kezemre is átterjedt úgy, hogy nem tudom megfogni a telefonkagylót vagy a kanalat, nem érzem őket.

Hát ez nem jó jel. Az a legrosszabb, hogy az orvosok se mondanak semmi biztatót, valami kézzelfogható konkrétumot.

Csak azt mondják, ne nyugtalankodjam, szanatóriumba utalnak, kapok valamilyen különleges kezelést, és legyek türelemmel... De ülj csak le, beszélgessünk egy kicsit, ne törődj vele,én már annyi mindent átéltem, remélem, ez is elmúlik.

- Hogy töltötted az ünnepeket? - kérdezem.

Nagyon jól. Gyerekeimmel, unokáimmal és régi barátnőimmel, az Aposztoliákkal.

- Hány Aposztoliád van?

- Az egyik, aki éppen most tette elénk saját készítésű pitáját, a Ruci. Ő innen települt vissza Görögországba, de csak nyaranta lakik ott, télen mindig ide jön haza, és amíg itt van, a hétvégeket nálam tölti, itt is alszik. Segít, néhanapján főz is nekem ritka, finomabbnál finomabb ételeket. Nagyon jól főz. Kóstold meg a pitát, és meggyőződhetsz róla.

- Ne dicsérj annyira, mert elárulhatom, hogy közülünk nálad jobban senki nem tud főzni - szól közbe Aposztolia.

- Nem igaz - mondja Metakszo, majd folytatja. - Másik Aposztolia a Cukala, aki fölöttem lakik. Nagyon aranyos ő is. Mindig jókedvű, mosolygós és segítőkész. A melletted ülő Nikolaidu Vaiát és Szideri Elenit te is ismered, de másokat is említhetnék. Sohase vagyok egyedül. Vannak barátaim, barátnőim, akik messzebb laknak, nálam is idősebbek vagy betegek, de velük is szoros kapcsolatban vagyok. Telefonálunk egymásnak. Ismered Nica Papageorgiut. Nap mint nap felhív engem. Van miről beszélgetnünk, hiszen még az ellenállás idején ismerkedtünk össze, együtt dolgoztunk az EPON-ban (Egységes Osszgörögországi Ifjúsági Szervezet). Ő egy arany ember. Hatzopulu Taszia, Benatosz Vangelisz és még sokan mások is rendszeresen felhívnak. Ez jó érzés. Azért se vagyok egyedül, mert itt van a lányom Sztamatula és a vejem, Sommer Vili. Ugyanebben a házban laknak, vásárolnak, főznek, takarítanak nekem. Úgy ápolnak, ahogy kell.

- És Péter fiad, elsőszülötted?

-  Ő és Ilona, a menyem kicsit messzebb laknak, a IX. kerületben. De függetlenül a távolságtól, ahogy munkájuk és családi elfoglaltságuk engedi, gyakran itt vannak. Petrosz a férfi teendőket, Sztamatula a női teendőket végzi ellátásommal kapcsolatban. Kicsi koruk óta nagyon szeretik és jól megértik egymást az aranyoskáim.

- Látszik, hogy nagyon elégedett vagy velük.

Igen, és büszke vagyok rájuk. Mindketten jól sikerült, okos és életre való emberek. Petrosz karbantartó lakatosként kezdte, de eszével és kitartó tanulással olyannyira emelkedett, hogy komputer programokat készít, és irányítja az automatizált munkafolyamatokat a budapesti Chinoin Gyógyszergyárban. Sztamatulám megbecsült mérlegképes könyvelő. Négy unokával ajándékoztak meg engem, és biztosították jövőjüket.

- Boldog vagy?

-  Igen. Gyermekeim és négy unokám erőt és bizakodást adnak nekem. Amikor rám jön a bánat, ránézek erre a fényképre a tévékészüléken. Ő az első dédunokám, Nauszika, Nikosz unokám és Andrea menyem első gyermeke. Görög nevet adtak neki. Látod, micsoda tekintet, micsoda szemek! Derűt sugárzó látvány, ahogy fintorog nekem. Múlt év júliusában született Esztergomban. Ott laknak .A másik két unokám - szintén Petrosztól - Sztefosz és Szofula. Külön öröm számomra, hogy aktívan bekapcsolódtak az itteni görög közösség kulturális tevékenységébe. Julianna, Sztamatula lányom kislánya mind az általános iskolában, mind a gimnáziumban kitűnő tanuló volt. Most Szegeden egyetemista, szintén kitűnő eredményeket ér el. Ötödéves francia-angol szakos hallgató, idén végez, és megkapja a tanári diplomát. Párhuzamosan újgörög nyelv és irodalmat tanul Purosz Alexandrosz tanártól, és arra készül, hogy kihasználja mindazokat a továbbképzési lehetőségeket, amelyeket a görög állam nyújt a külföldön élő görög értelmiségiek számára. Öt éve, mióta Szegeden tanul, nagyon aktívan vesz részt az ottani görög kisebbségi önkormányzat munkájában, ahogy édesanyja is itt Budapesten. Nem titkolom, hogy külön is büszke vagyok rá, meg arra is, hogy mindegyikük erős, egészséges és életrevaló.

Ilyesmit képzeltél fiatalkorodban?

- Ilyesmit és még jobbat is. Apám azt vallotta, hogy meg kell teremtenünk az új világot, ahol az igazság fog uralkodni, és mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy tanuljon, és akadálytalanul boldoguljon az életben. Tőle örököltem az új világba vetett hitet. Nekünk akkoriban eszünkbe se juthatott a közép- vagy felsőfokú tanulás. Kicsi korunktól kezdve belecsöppentünk a munkába.

- Milyen emlékeid vannak ezekről a régi időkről családod életéről apádról anyádról a faludról?

- Azt mondják, hogy nekem jó az emlékezetem. Ez így igaz. Sokszor, főleg éjjel vissza-visszaemlékszem a múltra. Falum Szofiko Didimoticho környékének egyik legnagyobb, legszebb faluja. Szép családunk volt, három lány és egy fiú. Én voltam az idősebb, 1927-ben születtem. Nem voltunk gazdagok, de szegények sem. Apámat Karaszmanakisz Szarantisznak hívták. Erős és szép férfi volt. Aranykezű építő mester volt, jó híre járt nem csak a falunkban, de azon kívül is. Nem volt tanult ember, mégis ő maga készítette az épületek tervrajzát. Ő tervezte falunk templomát, és maga építette fel, ahogy más szép épületeket is. Nagyon igazságos és tekintélyes embernek számított, soha nem élvezte a mindenkori hatalom rokonszenvét, sőt gyakran zaklatták a hatalmi szervek. Csak később tudtam meg, hogy a szen'ezett baloldali mozgalomhoz tartozott, és tagja volt a Görög Kommunista Pártnak. Anyámat Litaki Sztamatulának hívták. Ő foglalkozott velünk gyerekekkel, a házimunkával, meg a földdel, a gyönyörű kertünkkel. Szeretetben éltünk. Nagyobbik gyerekként mindenben sokat segítettem, különösen 1939-től, amikor elvégeztem a hatodik osztályt. Ilyen korban nálunk mindenki beállt a munkába.

Mikor kezdted segíteni apád politikai tevékenységét?

- A fasiszta megszállás első évétől tudatosan és felelősen bekapcsolódtam a mozgalomba. Apám akkor a falu párt titkára volt, komoly tapasztalattal rendelkezett az illegális politikai munkában. Társaival együtt megalakították a helyi ellenállási szervezeteket. Magam elsők között léptem be az EPON ifjúsági szervezetbe. Mindnyájan nagy lelkesedéssel, hittel dolgoztunk a győzelmért, a szabadságért, hogy valóra váltsuk álmainkat. Micsoda idők voltak azok! Most is, amikor rám jön a szomorúság, mert mi tagadás ettől senki nem menekülhet, halkan, de néha hangosabban is dúdolom régi dalainkat a győzelemről és a szabadságról. Erőt, biztatást adnak, még a fájdalmaimat is enyhítik.

- És mit érzel, amikor arra gondolsz, ahogy letettétek   a   fegyvereiteket?

- Keserűséget, fájdalmat, mit mondjak? Ki tudta volna elképzelni, milyen szörnyűségek fognak utána bekövetkezni?

- Hol szolgáltál akkor?

- Komotini városnál, az ELASZ egyik női osztagában. Parancsnokságunk közölte velünk, hogy létrejött a nemzeti egységről szóló megegyezés, és mindenki hazamehet. Az volt a felső parancs, hogy tegyük le a fegyvert. Akkor ott senki nem sejtett semmi rosszat. Hazamentem, mint mindenki. Hazajött az apám is. Örültünk, hogy újra együtt van a család. Apám és régi fegyvertársai nyugtalankodtak, mert sokan ismerték a decemberi athéni eseményeket, a népi ellenállás vérbe fojtását. Sajnos, bebizonyosodott, hogy aggodalmuk indokolt volt. Néhány nappal hazaérkezésünk után mifelénk is megkezdődött az ellenállási mozgalom harcosainak üldözése. Apámat meg engem az elsők között tartóztattak le Anton Csauszisz emberei. Csak azok menekültek meg, akiknek sikerült elbújniuk. Engem egy hónapon át tartottak fogva, kihallgattak, aztán szabadon engedtek. Apámat tovább tartották bent, mert nemcsak ELASZ harcos volt,  hanem  párttitkár is.  Információkat  akartak  kicsikarni tőle. Amikor látták, hogy nem árul el semmit, őt is kiengedték, de csak azért, hogy megöljék.

- De hogyan?

- így, ahogy mondtam-, hogy megöljék. Akkoriban ez gyakori eset volt. Néhány nappal kiengedése után, 1945 június 7-én, egy pénteki nap délután megölték azok, akik együtt működtek a német megszállókkal, és az angol szövetségesek támogatásával kezükbe vették a hatalmat. Csapdát állítottak, botokkal, késekkel támadtak rá éppen ott, a saját kezével épített templom előtt. Amikor kintről meghallottuk az emberek kiáltozásait, kirohantunk anyámmal és Argirisz unokabátyámmal, de már késő volt. A vérbe fagyott holttest körül sok ember állt döbbenten, síri csendben. Apám elment örökre, árván hagyott bennünket. Egy hónap múlva megkereszteltük az akkor egyéves húgocskámat. Apánk emlékére a Szarandó nevet adtuk neki.

- Téged nem bántottak?

- Apám meggyilkolása után sokáig békén hagytak. Amikor letartóztatták ifjúsági szervezetünk titkárát, és én vettem át a helyét, hallottuk, hogy követnek, és nagyon vigyáztam. 1947 őszén házasodtunk össze Mermingakisz Antonisszal. Ő is az ELASZ és az EPON aktív harcosa volt, nagyon rendes fiatal ember. Úgy terveztük, hogy szép családot alapítunk, sok gyerekkel, de sajnos nem sikerült.

- Miért nem?

- Egy hónappal esküvőnk után értesüléseket kaptunk, hogy rendőrség követ minket, veszélyben vagyunk. A pártvezetés azt tanácsolta, hogy menjünk el a partizánokhoz, a Görög Demokratikus Hadseregbe. így kezdődött számunkra a második fegyveres partizánharc. Mivel szabály volt, hogy házaspárok nem szolgálhattak azonos csapatban, mi se maradhattunk együtt. Antonisz a közép-makedóniai csapatoknál tevékenykedett, én meg Keleten partizánkodtam. Időnként kaptam hírt róla. így tudtam meg azt is, hogy fogságba esett, és egy hét múltán 1948. április 12-én Dráma városában kivégezték. Így apám után a másik imádott emberemet is elveszítettem.

- Hogyan élted át ezt a szomorúságot?

- Sírtam, nagyon fájt, de azt mondtam magamnak, hogy továbbra is erősnek kell maradnom. Ez mindig így volt. Valakinek folytatnia kell. De sohasem szabad elfeledkeznünk - ezt nemcsak az enyéimről mondom - azokról az emberekről, akik utolsó csepp vérüket is odaadták, hogy felvirágoztassák mindannyiunk kertjét, a jövő paradicsomát. Ne hidd, hogy nagy szavakat mondok. Ezek az emberek a szó szoros értelmében feláldozták magukat a haladásért, az emberek egyenlőségéért, mindannyiunk jólétéért. Mégis azt kell mondanom, hogy az élet nem áll meg, folytatódik.

Te hol voltál akkor, hogyan folytattad?

- 1948 tavaszán elindultunk Nyugat-Makedónia, a Gramosz hegység felé, ahol várható volt a nagy nyári hadművelet. Ez június 15-én kezdődött, és augusztus 21-én a GDH csapatainak áttörésével fejeződött be. A mi csoportunknak nem sikerült Gramoszba érni. Az áttörés napján Malimadi környékén voltunk, Ieropigi falu felett, és készülődtünk az ott várható hadműveletekre. Ezek hamarosan el is kezdődtek, és csoportunk teljes pusztulását okozták.

- Mi történt?

- Szeptember l-jén egy nehéztüzérségi lövedék esett közénk az árokba, éppen amikor leültünk enni. Egyedül én maradtam életben. Amikor magamhoz tértem, nem tudtam megmozdulni, testemet kőtörmelék és föld borította. Segítségért kiáltoztam. Egy arra járó partizánfiú talált rám. Ledobálta a köveket rólam, és kihúzott az árokból. Szanitéceket hívott, akik bekötözték sebeimet. Azután nem tudom, mi történt. Albániában Korica város kórházában tértem magamhoz. Megoperáltak, szilánkokat távolítottak el a fejemből. De a bal oldalam megbénult. Két szilánkot nem tudtak kioperálni a fejemből. 1949- június 2-án sebesült társaimmai együtt repülőre tettek, és Budapestre hor.tak. Minden sebem szépen begyógyult, de a bénulásomat okozó két szilánkot itt se tudták kioperálni. A világhírű Zoltán László idegsebész több vizsgálat után közölte velem, hogy a szilánkok olyan helyen vannak, ahonnan sebészeti beavatkozással nem távolíthatók el.

- Hogyan fogadtad a professzor közlését? Nem tört le lelkileg?

- Nem. Bátran vettem tudomásul szavait. Nemcsak én voltam ilyen állapotban. Most is, mint már annyiszor, mondtam magamnak, hogy erősnek kell lennem, mindent meg kell tennem, hogy éljek, méghozzá úgy, ahogy az egészséges emberek. Röviden szólva meg kellett tanulnom együtt élni a bénulásommal. Ez nem volt könnyű. Erő és akarat kellett, kemény és következetes mozgásgyakorlatokat végezni, szó szerint betartani az orvosi utasításokat. Először lábra álltam, majd járni kezdtem. Ki tudtam szolgálni magamat, házimunkákat is végeztem. 1950-ben a hadirokkantak putnoki központjában megismerkedtem Arvanitidisz Nikosszal. Neki is súlyos fejsérülése volt. Megszerettük egymást, és házasságot kötöttünk. 1951. március 19-én nagy örömünkre megszületett Petrosz fiunk. Budapesten a Dohánygyárban kaptunk egy kis szobát. Itt született meg 1953- május 25-én második gyermekünk, Sztamatula. Megteremtettük családunkat.

- A gyerekeket bölcsödébe adtátok?

- Csak egy évig járattuk Petroszt nappali bölcsödébe, de féltem a betegségektől, ezért inkább otthon tartottam. Sztamatulát egy napra se vittük bölcsödébe. Magunk gondoztuk, neveltük őket. Amikor a lányom anya lett, megkérdezte, bénán, fél kézzel hogy pelenkáztam, fürdettem őket. Röviden csak annyit mondtam neki: a számmal, lányom. Nikosz, a férjem dolgos ember volt. Rokkantsága ellenére mindig talált magának munkát, itthon is segített, foglalkozott a gyerekek-ke! is. 1954 tavaszáig laktunk itt a Dohánygyárban. Akkor Beloiannisz községben kaptunk lakást. Nehéz volt, mert a férjem számára nem volt munka, a rokkantsági nyugdíj nagyon kevés volt, mint akkoriban mindenkinek. 1959 novemberében visszaköltöztünk Budapestre. Akkor épült ez a két ház.-a Szobránc utcai és a Hungária körúti a többgyermekes görög politikai emigránsok számára. Mintegy 75 görög család költözött ide, a kétgyermekesek a Szobránc utcai, a három- vagy több gyermekesek a Hungária körúti házba. Jó kis görög közösséget alkottunk több mint kétszáz gyerekkel, úgy éltünk mint egy faluban, mint egy nagy család, közelről ismertük egymást. Nagyon fontos volt számunkra, hogy Nikosz el tudott helyezkedni rokkantságának megfelelő munkakörben, így kiegészíthettük jövedelmünket, hogy a gyerekek ne nélkülözzenek semmit azokhoz az osztálytársaikhoz képest, akiknek egészséges szüleik voltak.

- Nikosz hogy sebesült meg, és hogy került Magyarországra?

- Története, gyötrelmei szinte leírhatatlanok. Azok közé az ellenállók közé tartozott, akiknek 1945 elején sikerült elrejtőzni és megszökni. Jugoszláviában, Bulkeszben talált ideiglenes menedéket. 1946 elején visszatért Görögországba, és csatlakozott az akkor alakult első partizáncsoportokhoz. Végig Trákiában harcolt. 1948-ban egy csatában Kszanthi környékén súlyos fejsebet kapott. Bulgárián keresztül Bukarestbe szállították. Sok szilánkot eltávolítottak a fejéből, de nem mindet. Lefterisz Aposztolu, nemzeti hősünk, Elektra testvére kérte meg Zoltán professzort, hogy utazzon Bukarestbe, és mentse meg Nikosz életét. Ő operálta. A műtét sikerült, meggyógyult,   de   még   maradtak   szilánkok   a   fejében.   Ennek ellenére 1949-ben saját felelősségére visszatért Trákiába a csapatához. Egy idő után a fejsebe begyulladt, és 1950-ben Bulgáriából repülővel hozták Budapestre. Itt Zoltán professzor újabb sikeres műtétet hajtott végre rajta, újabb szilánkokat távolított el a fejéből. Ha nem is teljesen, de meggyógyult. Tudott dolgozni, bár az évek során egyre rosszabbodott egészségi állapota. 1996-ban halt meg.

- Hogyan tartod a kapcsolatot Görögországgal, ott élő rokonaiddal?

- Évtizedeken át én is, mint mindenki ki voltam rekesztve. Csak 1976-ban engedélyezték, hogy hazalátogassak. Másoknak még ennél is később, bár állandóan arról beszéltek, hogy a junta bukása után megtörtént a demokratikus változás. Azóta, amikor csak lehetőségem van, megyek. Meghatók, nagyon jók ezek a látogatások, a találkozások testvéreimmel, rokonaimmal, gyerekkori barátaimmal. Amikor először látogattunk haza, éppen lakodalom volt a faluban. Ahogy hallották, hogy megérkeztem, az egész násznép odasereglett köszönteni minket. Nemcsak engem nem felejtettek el, apámat se. Elevenen őrzik jó hírét, hősi harcainak emlékét.

- Tavaly a görög állam megítélte neked a hadi rokkantsági nyugdíjat.

- Nagy örömöt és megelégedést éreztem, hogy a görög állam nemcsak szavakban, hanem tettel is elismeri harcomat a hazáért. Elégedettebb lettem volna, ha ez korábban történik, mielőtt véglegesen eltávozott volna az életből a legtöbb harcos, akiknek szintén járt volna az anyagi elismerés is, és nem lennének mások, akik hosszú évek óta várnak erre az elismerésre. De ahogy a közmondás mondja: jobb későn, mint soha.

(Megjelent a Kafenio 2004/1. számában)

 

  
Előző fejezet Következő fejezet