| |
Előadásának elején Papadopulosz Filiposz újságíró, Hadzisz volt munkatársa méltatta az író publicisztikai munkásságát, majd felidézte a Laikosz Agonasz című lapnál töltött ötéves közös munkájuk emlékeit.
Hadzisz 1963-ban tért vissza Berlinből, ahol öt éven át folytatta tanulmányait. Visszaérkezése után azonnal bekapcsolódott a Laikosz Agonasz szerkesztésébe, hiszen e lapnak megalapításától kezdve szerkesztője és munkatársa volt. Addig személyesen nem ismertem, csak az írásain keresztül, illetve azokból a történetekből, amelyeket gyakran meséltek a kezdetektől ott dolgozó Popov (Papanikolau Hrisztosz) szerkesztőségi titkár és Papageorgiu Nica nyomdász.
Amint megérkezett, Driciosz Thomasz főszerkesztő rábízta a külpolitikai rovatot, valamint a második oldal felügyeletét és szerkesztését, ahol az itt élő görög közösségről szóló anyagok szerepeltek. A görögországi híreket Polizosz Aposztolosz szerkesztette az Igazság Hangja rádióadó és az Avgi című napilap alapján. A magyarországi politikai fejlemények ismertetésébe a napi szükségletek szerint csaknem mindnyájan bekapcsolódtunk. Az újságnál végzett munka mellett az Egyesület megbízta Hadziszt egy görög irodalmi- és nyelvtanfolyam szervezésével az itt végzett értelmiségiek és egyetemisták számára. Ezzel egy régi álma valósult meg.
Számomra kellemes meglepetésként hatott Takisz (mindnyájan így neveztük) megérkezése. Személyében egy nagyon képzett, tapasztalt és rendkívül tehetséges görög újságírót ismertem meg, aki a-tól z-ig ismeri a szakmát, gyorsan és pontosan dolgozik. Szerencsés voltam, hogy öt éven át vele dolgozhattam.
Takisz mindig gyorsan döntött a napi munkában, sokszor még a főszerkesztő illetékességéhez tartozó kérdésekben is. Érdekes, hogy a mindnyájunk számára félelmetes Driciosz, aki szívesen, okkal ok nélkül "kekeckedett" mindenkivel, Takisszal szemben tőle ismeretlen udvariasságot és megbecsülést tanúsított. Még akkor is elnéző volt vele, amikor hibák maradtak az anyagaiban. Pedig ilyenek is előfordultak, különösen akkor, amikor protokoll riportokat kellett készíteni a különböző nemzeti és nemzetközi ünnepek alkalmából. Ezek az anyagok igen unalmasak voltak, nem csoda, hogy nem tudott végig figyelni az apróságokra. Hibák a fáradtság miatt is becsúszhattak. Gyakran hajnali háromkor kelt fel, megitta a kávéját, majd nekiállt dolgozni. Ilyenkor készült előadásaira, tanulmányokat készített, könyveket lektorált. Mire fél kilenc, kilenc körül beért a szerkesztőségbe, már fáradt volt, könnyebben eltéveszthetett kisebb adatokat, de a főszerkesztő ezekre se figyelmeztette. Még azt is elnézte neki, ha időnként elkésett a szerkesztőségi értekezletről, pedig ezt mindenkinek nagyon keményen felrótta. De Takisz is elnéző volt a főnökkel szemben. Nem is törődött a főszerkesztő olyan megnyilvánulásaival, amelyek miatt a többiek felháborodtak. " És ha kritizálod, változik valami?" - szokta mondani. "Legfeljebb nem emeli a fizetésedet, vagy nem ad prémiumot" - jegyezte meg ilyenkor Mitruszisz (Alevrasz Dimitrisz), ez pedig gyakran megtörtént.
Takisz bekapcsolódásával a szerkesztőségben megolvadt a jég, teljesen megváltozott a légkör. A szobánkban dolgozott rajtam kívül Szimu Vaszilisz, a szlavomacedón melléklet szerkesztője, Mitruszisz, Popov, és most hozzánk csatlakozott Takisz. Reggelenként fél kilenc, kilenc tájban érkezett, és jókedvűen, hangosan köszönt: "Üdv nektek, hősi munkások!...", "Üdv nektek, Hellasz teremtményei!...", vagy gyakrabban "Üdv nektek, helóták!". Ez utóbbi illett leginkább ránk. Ezt követően átment a másik szobába, ahol Aposztolisz fuldokolt az Igazság Hangja híreivel, majd beköszönt a főnökhöz. A munka előtt vagy után egy fél órácskát, esetleg kicsit többet filozofálgattunk nagy politikai, "komoly" ideológiai kérdésekről, amelyek a szovjet meg a kínai elvtársakat foglalkoztatták. Ilyen fontos kérdés lehetett például az, hogy mikor haladja túl a Szovjetunió az USA-t a vajtermelésben. Soha semmiben nem értettünk egyet. Ilyenkor lépett közbe Mitruszisz a Naszredin Hodzsáról szóló anekdotáival, melyek történései mindig az ő falujában zajlottak le. Miután jól kikacagtuk magunkat, munkához láttunk. - Gyermekeim, kinek mije van? - kérdezte Takisz, és rögtön hozzátette, hogy neki egy ékezete sincs. Mondtam, hogy van néhány anyagom, de még nincs mind begépelve. - Add ide a kész anyagot, és spuri a gépedre! Mitruszisz, nézz bele a fiókodba, ott mindig lapul egy levél, tudósítás, esetleg egy halott. - Miskolcról van egy tudósítás, de még nem tudtam desifrírozni. (Mindig voltak olyan tudósítások, amelyekből csak Mitruszisz meg én tudtunk kiolvasni valami közölhetőt.) Itt van még egy halott is, meg néhány közlemény tölteléknek. - Csodálatos! -harsant fel Takisz. - Dolgozzatok hiba nélkül, mert randevúm van Erzsivel (a felesége)! - Délben csaknem mindig sietett, hazament ebédelni, meg aludni egyet, hogy pihenten tudjon eleget tenni délutáni és esti feladatainak. Amikor lezártuk a lapot, így szólt: - Filip, ezt az anyagot tedd el a következő számra! A miskolci tudósításból is csak a felét tesszük be, maradjon valami a következőre. - Egyetértünk, Taki -jegyeztem meg - mert itt a nyári uborkaszezon, amikor a légyből is zsírt kell kiolvasztani. Amikor az oldalakat és a kéziratokat elrendezte, odaszólt Popovnak: - Hriszto, kedves, fogd az anyagokat, és határtalan szeretetünkkel együtt vidd el Nicának, Szotirisznak (Klicasz) és Eftihiának (Sziani)!
Másnap mentünk a nyomdába javítani. A javításoknál Takisz gyors és pontos volt. Ha új szöveget kellett szedni, odaállt a szedőszekrényhez, és olyan gyorsan szedte a szöveget, mintha ez lenne a szakmája. Akkoriban monotípián, kézi szedéssel készült az újság. Akkor is biztonsággal és szakszerűen mozgatta az anyagokat, ha át kellett tördelni az oldalt. Eftihia aggódott, hogy szétszóródik az anyag, de Nica, aki már hosszú évek óta ismerte, tudta, hogy nem lesz baj, ahogy tudta azt is, hogy Takisz nem megy el úgy a nyomdából, hogy ne legyen festékes a keze. Talán a nemzeti ellenállás vagy a polgárháború idejéből maradt ez a szokása, amikor sokszor az újságírónak kellett a nyomdai munkát is elvégeznie, talán az ötvenes évekből, amikor kizárták a pártból, és nyomdába küldték dolgozni, hogy erősödjék benne a munkás öntudat.
Amikor egy ideje már együtt dolgoztunk, meggyőztük, hogy lépjen vissza a pártba*. Az első taggyűlés után Szimu Vaszilisz kollégánk megkérdezte tőle, milyenek a benyomásai. Takisz őszinte iróniával válaszolt: - Kedves Vaszil, csodálatosak a benyomásaim. Pártunk továbbra is olyan acélosan szilárd, ahogyan régebbről emlékszem. Tizennégyszer emeltem fel a kezemet, még most is fáj.
Egyszer Nica megkérdezte tőle, miért lépett be újra a pártba. - Aranyom, megmondom neked, de ne szólj erről senkinek! Azért léptem be, hogy ne kelljen magyarázkodnom, miért zártak ki annak idején. Nagyon untam már a magyarázkodást.
(Az ötvenes évek elején a Görög Kommunista Pártban átigazolás folyt le azzal a céllal, hogy megtisztuljon a párt az oda nem illő elemektől. Sok embert kizártak, köztük Takiszt is. Az indoklás az volt, hogy a polgárháború egész ideje alatt tollforgatóként újságokat gyártott a hátországban, nem harcolt fegyverrel, és az ilyen gyáva embereknek nincs helyük a pártban.)
Amikor Hadzisz megindította görögóráit az értelmiségiek és egyetemisták számára, elsőként jelentkeztem. Órái alatt gyakran eszembe jutott egy régi tanárom, a ciprusi Harilaosz. A romániai Florikában rövid ideig órákat tartott a volt fiatal partizánoknak, akik tovább akartak tanulni, hogy "meghódítsák a tudomány és művelődés bástyáit". Tudásával, módszereivel teljesen elkápráztatott minket. Sokat tanultam tőle, s még most öregkoromban is emlékszem a geometriára meg mindarra, amit tanított. Ugyanilyen szemléletesek és érthetőek voltak Takisz órái is. Irodalomóráin nagy szeretettel és alapos ismeretek birtokában, mindenkit magával ragadóan beszélt a görög irodalomról. De vonatkozik ez a nyelvórákra is. Fel tudta éleszteni a nyelv gazdagságát, választékosságát, az igéket, főneveket, mellékneveket és mindazt, ami oly hajlékonnyá és kifejezővé teszik anyanyelvünket.
Órák után gyakran együtt indultunk haza gyalog az Eötvös utcai klubhelyiségből a Nyugati felé, majd a Váci úton az Árpád hídig, ahol lakott. Sok mindenről beszélgettünk ilyenkor, kommentáltuk az eseményeket, jelenségeket. Egyszer késő este a Váci út és az Élmunkás (Ferdinánd) híd kereszteződésénél megláttunk egy öreg bácsit, amint megpróbált lábra állítani egy ittas nénit. Mikor felállította, a néni ismét hátra esett, és a feje nagyot koppant a behavazott aszfalton. Még jó, hogy nem takarították el a havat, mert nagyobb baj is történhetett volna. Mikor észrevettük, Takisz azt mondta: - Szaladjunk oda, Filip, próbáljunk segíteni. Ketten karon fogtuk, elbúcsúztunk a szintén ittas bácsitól, és elindultunk, hogy hazavigyük. Mentünk, mentünk, mindig abban az irányban, amerre mutatta. Egy jó órán át barangoltunk az angyalföldi utcákon, és a néni egyre csak ismételgette: "ott, ott a következő sarkon". Végül egy fiatalokból álló társasággal találkoztunk, akik ismerhették a nénit, mert meg tudták mutatni a pincét, ahol lakott. Bevittük, lefektettük, és jól betakartuk. Rögtön el is aludt. Amikor kiléptünk, Takisz keserű iróniával azt mondta: - Bravó, Filip! Megmentettünk egy lelket a biztos agyrázkódtatástól vagy a fagyhaláltól. Láttad, hányan mentek el mellettük teljes közönnyel, csak a részeg öregember próbált segíteni. Senkinek nem jutott eszébe, milyen tragikus következményei lehettek volna ennek a küzdelemnek az alkohollal és a hóval. Ez az emberség, nemde?
Így teltek-múltak a hétköznapok 1967 tavaszáig, amikor is az ezredesek fasiszta puccsa mindnyájunkat megrázott. Természetesen az újság és az Egyesület is tevékeny részt vállalt a fasiszta diktatúra ellen kibontakozó mozgalomban. Szolidaritási gyűléseket, tüntetéseket szerveztünk a katonai junta ellen, a politikai foglyok szabadon bocsátásáért. Mindezekben Hadzisznak is nagy szerepe volt. E harc forgatagában jelentek meg a Görög Kommunista Párt 12. plénumá-nak határozatai is, és ezzel együtt a kettészakadás a magyarországi görög közösségben. Takisz akkor a Parcalidisz-féle csoportot támogatta, amelyhez az újság munkatársai közül csak Driciosz csatlakozott. Mi többiek a Görög Kommunista Pártot támogattuk, amelyet a jobboldaliak GKP külsőnek neveztek, saját csoportjukat pedig GKP belsőnek. A nagy viták idején Takisz kórházban volt, az epéjét operálták, s felgyógyulása után már nem jött vissza az újsághoz.
Lábadozása idején meglátogattam a lakásán, elvittem a fizetését. Maga mellé ültetett, és megkért, hogy mondjam el a híreket. Mint a vízfolyás, elkezdtem mondani az Igazság Hangja aznapi görögországi híreit. Egy darabig figyelt, de aztán dühösen félbeszakított: - Elég, egy szót se többet! Folytattuk beszélgetésünket, ő igyekezett engem meggyőzni, én pedig őt arról, milyen nagy kárt jelent a diktatúra elleni harcban a Parcalidisz-frakció okozta szakadás. Természetesen, mint általában, most se tudtunk egyetérteni. Mikor búcsúzni készültem, Erzsi, a felesége, aki nem sokat értett görögül folytatott beszélgetésünkből, azt mondta nekem: - Filip, tényleg nem értelek, miért támogatod olyan elszántan a dogmaistákat. Nem látod, hogy csaknem az egész magyarországi értelmiség Parcalidisz irányvonalához csatlakozik? Még a főszerkesztőtök is azt támogatja. Ennél a mondatnál Takisz megszakította, mintha azt mondta volna neki, hogy ez nem a legjobb érv arra, hogy Filipet észhez téríse. Ismerte a Driciosz és köztem meglévő mély szakadékot. Barátságosan váltunk el, de valahogy hidegen. Amikor kimentem, eszembe jutottak a szerkesztőségbeli viták, Mitruszisz, és azt mondtam magamban: -Kár, Micso, hogy nem voltál velünk, most nagyon hiányoztál te is, a szülőfalud is, Naszredin Hodzsával meg a mindig találó anekdotáival. Kár...
Utolsó találkozásunkra évek múlva, teljesen véletlenül került sor, egy nappal a hazautazása előtt. Lapzárta után ebédelni voltunk fiatal kollégámmal, Karasz Nikosszal, aki 1977 óta Thesszalonikiben folytatja sikeres újságírói pályáját. Az akkori Tanács körút kirakatai előtt hirtelen szembetaláltuk magunkat Takisszal. - Holnap indulok haza véglegesen -mondta és átkarolt. Rövid ideig beszélgettünk, mert sietett. Végül így búcsúzott: - Szervusztok. Hiányozni fogtok ti is és Budapest is. Átkaroltam és zavartan motyogtam: - Nem felejtelek el, Takiszom! ...
(Megjelent a Kafenio 2001/4. számában annak a blokknak a részeként, amelyet a folyóirat a Budapesten, 2001. november 3-án a Dimitrisz Hadzisz emlékére rendezett szim-pozionon elhangzott előadásokból összeállított)
| |