Kortárs hazai szlovák költők versei

Érzem az éjjelt

Álmaim kergetve rám talál az este.

A sötétség elől nem menekülhetek

Műfények égnek a bevakolt égen,

de én már látom, oh, én már érzem

a reménytelen, fekete éjjelt.

Még emberek járnak az aszfaltutakon.

Köztük a nagy célt keresem, kutatom.

Szemünkben még ott él a nappalok fénye,

de én már látom, oh, én már érzem

a reménytelen, fekete éjjelt

Vannak kik hiszik a sötét éjszakát,

s vannak kik tudják, hogyan kell tovább

Én semmit sem tudok és mindentől félek,

mert én már látom, oh, én már érzem

a reménytelen, fekete éjjelt.

Nem tudom, az Ember még hány évig élhet.

Mikor lesz vége, ott, a mesének?

A hétfejű sárkány álmomból fölébreszt,

és újra látom, oh, újra érzem

a reménytelen, fekete éjjelt.

Hozzád térek vissza

te megszelídült vers

erőért koldulva

hozzád térek vissza

te altató-halk zene

rossz tranzisztorokkal

hozzád térek vissza

te ezeréves friss patak

kicserepesedett szájjal

hozzád térek vissza

te napfelkelte-illat

várost magamba szíva

hozzád térek vissza

te melegölű kályha

napsütésben is fázva

hozzád térek vissza

te elernyedt ölelés

hozzád térek vissza

hófehér szerelmedért

Vesztett játszma

játszottunk a gondolattal

játszottunk a szavakkal

te jól játszottál - elhittem

én nem csak játszottam - nem hitted

Együtt - egyedül

magányos

éjszakáimon

lehúzza

redőnyét az ég

s kialszanak

a csillagok

magamban is

veled vagyok

Gyakran járok

gondolatokért

a tudat kitaposott

ösvényein,

ahogyan anyám járt

tiszta vízért

fehér vödrökkel,

rúddal a vállán.

Óvatosan merített

a forrás vizéből,

nehogy felkavarja.

Én is megfontoltan

lépkedek gondolataimmal.

Kár lenne őket kiloccsantani.

A nemes teher alatt

görnyedezve térek vissza

a zöldellő rétről konyhánkba.

Anyám hozta így a vödröket,

s miután letette,

kiegyenesedett derékkal

felsóhajtott:

Elkezdhetek főzni,

vizem az már van.

Az érzelmek fűszerével szórom meg

a meghámozott szavakat,

tiszta gondolatokkal öntöm fel őket,

forró tűzre teszem

s hosszasan kevergetem.

Talán vers lesz belőle.

Ki tudja?

Anyámnak

sosem égett oda.

Jegenye

Gyönyörű pilisi völgy fölött

hatalmas jegenye termett,

mésztermű kemence füstölög,

belepi korom és pernye.

Egyszer a jegenyét kivágták,

füzéből lángrózsa lobbant,

mészfehér lélekkel kívánták:

éljenek naponta jobban.

Ápolván tölgyenlők életét

vágták a csökevény aljat,

mindent, mi fölösen sarjadt.

De mikor azt a fát égették,

lenne több kenyerük végre,

megfakult egüknek kékje.