Előző fejezet Következő fejezet

KORMÁNYDÖNTÉS(?) A KOLLEKTÍV FELELŐSSÉGRE VONÁSRÓL

 

Többek között ilyen előzmények után is született meg a potsdami döntés a magyar kormány 1945. áprilisi jelentésének hivatalos, de valótlan adataira támaszkodva. Majd ezt tetézte, hogy a SZEB érdemben sem a július 5-i 200 ezres magyar kitelepítési hozzájárulással, sem a fokozódó szovjet nyomásgyakorlással készült legújabbal, a november 23-i, több mint 300 ezer fő kitelepítését tartalmazó listákkal alig foglalkozott.173 S mindez csupán a kezdet volt. Ugyanis 1945. november 20-án a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács [a továbbiakban: SZÉT] úgy szabott irányt (és Budapesten leiratából ismertté vált),174 hogy félmillió fő kitelepítését teszi lehetővé, akik Németország USA által megszállt területeire telepíthetők le.175 Ezt követően, szűkebb körben, mint korábban, és két nappal a tervezett időpont előtt, november 28-án ülésezett Budapesten a SZEB. Ezen az összejövetelen foglalkoztak a magyarországi németek kitelepítésével. Vorosilov tájékoztatta az angolszász tábornokokat arról, hogy a neki megküldött leirat alapján a kitelepítendők 10%-át decemberben, 5-5%-át 1946. januárban és februárban, 15%-át márciusban, 20-20%-át májusban és júniusban, míg a hátralévő 10%-át júliusban kell összegyűjteni, majd kitelepíteni.176 A marsall nem hallgatta el, hogy a magyar kormány „lényegesen kevesebb" németet akar kitelepíteni.177 Vorosilov szorgalmazta, hogy „a lehető leghamarabb utasítani kell a magyar kormányt arra, hogy a kitelepítés decemberben kezdődjék". Az angolszászoknak — miután a döntést nem Budapesten határozták el — a bejelentéshez „nem volt különösebb hozzáfűzni valójuk".178

Két nappal később, november 30-án a SZEB értesítést küldött a SZÉT előírásáról a magyar kormánynak. A SZEB - a titokban tárgyalóknak nem, másoknak viszont — megdöbbenést okozott. Értesítésére már másnap, december elsején tiltakozott a kisgazdapárti külügyminiszter a nagyhatalmak budapesti képviselőinél. Arra tett kísérletet, hogy csökkentse a kitelepítésre kötelezhetők igen magas számát. A Kertész készítette jegyzékében179 elutasította a „tisztán etnikai, származási ok miatti" kitelepítést, valamint helytelenítette „a kollektív büntetésnek mindenféle fajtáját". A hivatalos magyar állásfoglalás és kötelezettségvállalási igény félreérthetetlen volt: „csak azok a németek legyenek kiutasítva, akik Magyarország ügyét a hitlerizmusnak tett szolgálataik révén elárulták".180 A jegyzék kitért arra is, hogy az ún. nemzethűség szempontjából 103 ezer főről vált ismertté, hogy hitlerista szervezetekben vezetőként vagy tagként tevékenykedett. S ha ezek adatait a Volksbund támogatóival kiegészítik, a számuk akkor sem haladhatja meg a 200 ezer főt, azaz a dokumentum a Magyarország ügyét eláruló és a hitlerizmus szolgálatába állott németekre kívánta szűkíteni a SZET-rendelkezés hatályát.181 A konkrét számok újabb közlése több mint hiba volt.182

A kialakult helyzetben a magyarországi németséggel szembeni kollektív felelősségre vonás irányába hatottak az 1945. december 5-én megindult lakosságcsere-tárgyalások. Beneš azt a látszatot keltve, mintha Potsdamban elvben megállapodtak volna a magyarok csehszlovákiai kitelepítéséről — noha tudta, hogy mi történt ott —, arra törekedett, hogy elérje a magyarországi németek kitelepítését, mert így „azokat a magyarokat, akik nem férnek bele a csereakcióba" át lehetne telepíteni Magyarországra. A magyar delegáció csak azzal értett egyet, hogy „bizonyos számú vétkes [eredeti kiemelés - Z. T.] németet" hajlandó kitelepíteni, így következetesen ragaszkodott a december 1-jei jegyzékbe foglaltakhoz. A csehszlovák és szovjet propaganda azonban épp ennek ellenkezőjét terjesztve a kollektív felelősségnek a magyar kormány általi elfogadását trombitálta, és sokakat megtévesztett, magyarellenes irányba hangolt.183

A SZEB 1945. december 10-én újra összeült, immár a németek kiűzésével összefüggő gyakorlati teendők megvitatására. Az angolok — tekintettel a téli időjárásra és a magyar gazdaság nehézségeire — úgy vélték, hogy a kitelepítést nehéz lesz „rendben és humánus módon" végrehajtani. Vorosilov problematikusnak ítélte, hogy az amerikaiak építőmunkás németeket várnak, mert a Magyarországon élők inkább mezőgazdasággal foglalkoznak. A marsall kb. 300 ezer fő rövid időn belül történő kitelepítését szorgalmazta. Napi egy vonattal, negyven vagonnal és 1000 fővel számolt. Valamennyi SZEB-képviselő kevesellte, hogy csupán 50 kg-ban limitálná a magyar kormány az elvihető személyes dolgok és a poggyász súlyát. Úgy vélték, hogy azt 100 kg-ra kell emelni, amely „nem tartalmazza az utazás idejére szükséges élelmiszereket... azonban nem lehet élő állatot kivinni". A hátrahagyott tulajdonuk a magyar kormányé, kompenzáció nélkül. De el is adhatják, ám a kapott pengővel sokra nem mennek Németországban. Vorosilov megjelölte a kitelepítettek útnak indításának első napját, december 15-ét is. Összekapcsolva a magyarországi németek és a Csehszlovák Köztársaságban élő magyarok ügyét, utalt arra, hogy hamarosan sok-sok magyar érkezik a határon túlról. Farizeus módon a kitelepítés „»rendben és humánus« módon történő" végrehajtásának igenlésével zárult a SZEB ülése. Vorosilov legalább megjegyezte, hogy a „»humánus« csupán relatívan értelmezhető, figyelembe véve a kitelepítéssel együtt járó problémákat".184

December 10-én délután Vorosilov és Key tárgyalást folytattak, és ezt követően az amerikai tábornok egyeztetett berlini feletteseivel. Még aznap egy kitelepítési forgatókönyvet tartalmazó levelet185 küldött a SZEB elnökének. Key rideg írásában — mintha nem is családok tízezreit érintené tartalma — szinte postai szolgáltatásként sorjázta az USA által szükségesnek vélt teendőket. Vorosilov másnap továbbította a levelet Tildyhez. Ez a magyar kormány és a SZEB közötti vitát lezárta, a 300-400 ezer német kitelepítését tartalmazó Key-féle levél átvételét követően határozni kellett.186 Ezen az sem változtathatott, hogy dr. Gyöngyösi az angolszászokkal december 15-én ismételten közölte, hogy „a kormány nem alkalmazza a kollektív felelősségre vonás elvét". December 20-án felszólítást kapott a Tildy-kormány arra, hogy küldje Berlinbe, valamint Frankfurtba képviselőjét az amerikai zónába, történő kitelepítéssel kapcsolatos kérdések eldöntésére.187

Az MKP állampolitikai bizottsága december 14-én vitatta meg a BM rendelettervezetét. E grémium erről úgy foglalt állást, hogy ebbe egyfelől a kitelepítendőknél a népszámlálási kategóriák mellé — fölöslegesen — „belevétették a Volksbund- és SS-tagságra vonatkozó kitételt", másfelől a mentesültek körét bővítették azokkal, akik az ellenállási mozgalomban igazolt múlttal rendelkező németek mellett „a demokratikus pártok támogatói voltak".188 Azt követően, hogy a december 18-án tartott kormányülésen vita után levették a napirendről az igazságügyminiszternek a kitelepítendő németek javaival kapcsolatban büntetőjogi szankciók életbeléptetését tartalmazó előterjesztését,189 december 22-én, a rendkívüli minisztertanácson véglegesítette a kormány a kitelepítési rendelet tervezetét. A külügyminiszter itt ismételten hivatkozott az amerikaiak ismert, a kollektív felelősség elvét elutasító, június 12-én átnyújtott memorandumára, de a SZÉT november 20-i állásfoglalását ez nem ellensúlyozhatta. Miután a magyar kabinet „ezen alaposan félreértett rendelkezés",190 ezen ajánlott irányvonal alapján hozta meg kormányhatározatát a németek kitelepítéséről, annak tartalmát már nem a ténylegesen felelőssé tehetőkkel szembeni alapállás hatotta át. A kollektív felelősségre vonás elvét a korábbiakban fő vonalaiban elutasító kormányálláspont ugyanis külső nyomásra, a potsdami „ítélőbírók" igényének, a világháborúban győztesek, a SZÉT állásfoglalásának engedelmeskedve módosult. A kormány kitelepítési rendeletében a három nagyhatalom állásfoglalásának a Szovjetunió által magyarázott és utasításként végrehajtásra továbbadott intézkedése, parancsa fejeződött ki.191 A kollektív felelősségre vonás elvének magyarországi alkalmazása együtt járt azzal, hogy az itt élő németekkel szemben az államhatalom magatartását nem az általuk el- vagy el nem követett cselekmények tényleges feltárásával határozták meg, hanem eleve, etnikai hovatartozásuk lett valamennyiük elmarasztalásának alapja, a bűnösök és ártatlanok közötti mérlegelés nélkül. A németek kollektív elűzésekor az ártatlanok bűnhődtek, a tényleges bűnelkövetők pedig elkerülték a felelősségre vonást. Az embertelen módon elűzendők számára érdektelenné vált, hogy a nagyhatalmi diktátum vagy a magyar kormány kényszerű döntése okozza tragédiájukat. A kitelepítést szemlesütve sem lehetett volna megtenni, így az annak végrehajtásakor alkalmazandó magatartásról, a humánus bánásmódról hiába papoltak szemforgató módon a rossz lelkiismeretű ítészek. Az emberséges gyakorlat emlegetése nem szolgált mást, mint azt, „hogy az elhurcolás és az elűzés igazi felelősei elaltassák saját lelkiismeretüket".192

A kormány „új" álláspontja elválaszthatatlan a kisebbségi problémák sztálinista megoldásának, a lakosságcserének vagy a kitelepítésnek az erőltetésétől, és a SZEB ebben nem csupán a magyarországi viszonyokra volt tekintettel. A Csehszlovák Köztársaság kormányzatának erőteljes magyar-és németellenes politikája (az állampolgárságtól való megfosztás, a vagyonelkobzás, a szabadságjogok semmibe vétele az internálással, a népbíróságok magyarokat és németeket „kis" és „nagy" háborús bűnössé nyilvánító ténykedése, majd befejező aktusként a kiutasítás stb.) és az 1945 májusában kezdődött erőszakos kitelepítés, amely az ősz folyamán tömegessé vált, több mint 20 ezer „telepes" Magyarországra kerülését eredményezte. A potsdami nagyhatalmi álláspont nyilvánosságra kerülését követő magyarellenes jogfosztások azonban egyre inkább azt célozták, hogy egyrészt kész tények elé állítsák a magyar kormányt, másrészt rákényszerítsék arra, hogy az áttelepítettek problémáját a németség kitelepítésével oldja meg, ha nem kíván belenyugodni a történtekbe, és a várható magyarellenes erőszakos cselekedeteknek is elejét kívánja venni. A Csehszlovák Köztársaság kormányának kezdeményezésére 1945 decemberében kétoldalú tárgyalások kezdődtek a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok támogatásával. December 3—6. között a magyar külügyminiszter Clementis külügyi államtitkárral tárgyalt. Ezek során ugyan a Csehszlovák Köztársaság diplomatája kifejtette, hogy kormánya különbséget tesz a magyarok és a németek megítélésekor [amit a határon túli magyarság nemigen észlelt, sőt — Z. T.], ugyanakkor azt is leszögezte, hogy véglegesen rendezni kívánják a csehszlovákiai magyarok helyzetét. Dr. Gyöngyösi szerint a magyar kormány elvileg helyteleníti a lakosságcserét, „de a két ország közötti »bizonyos nyugalmi helyzet«" megteremtése érdekében nem zárkózott el a lakosságcserétől.193 Határozottan elutasította az egyoldalú kiutasításokra vonatkozó csehszlovák terveket. Végül az eszmecserék a nem egyenlő — hanem a világháborúban vesztes és győztes - felek pozícióját tükröző, 1946. február 27-én Budapesten megkötött lakosságcsere-egyezményhez vezettek.194 (A magyar és csehszlovák illetékesek valamennyi vitás kérdésben azonban csak 1947. május 24-én állapodtak meg.)195 A Csehszlovák Köztársaságban élő magyarok és a Magyarországon élő németek sorsa 1945. november—decembertől elválaszthatatlanul összekapcsolódott, immár nem csupán elvi szinten. Jogfosztás jogfosztást szült.

Az 1945. tavasz végi pártközi tanácskozásokon még részben elvetették a „náci módszer"-t, a kollektív büntetést a németséggel szemben, és a „fasiszta németek" bűnhődését szorgalmazták.196 Ennek nyomai a Népgondozó Hivatal hatáskörének kiterjesztéséről szóló rendeletben a mentesíthetők, illetve a magyarság iránti hűségüket bizonyítók esetében is észlelhetők.

Mi történt most, egy nappal Sztálin születésnapja után, a magyar kormány 1945. december 22-én tartott ülésén? Tildy elnöklete alatt 15 miniszter, valamint a miniszterelnökség politikai és adminisztratív államtitkárai voltak jelen. Az előterjesztő belügyminiszter szerint a kitelepítési rendelet egyrészt nemzetközi megállapodásból fakad, másrészt „saját magyar nemzeti kötelezettségünk". Kovács Béla földművelésügyi miniszter ellenezte a rendelet megvitatását, tekintettel arra, hogy ő meg sem kapta a javaslatot. Ez már önmagában jelezte, hogy most (is) egy bevett kommunista partizánakcióról, a legveszélyesebb politikai ellenfelek kész tények elé állításáról volt szó. Az ugyancsak kisgazdapárti honvédelmi miniszter, Tombor Jenő is tiltakozott a rendelet tervezetének megtárgyalása ellen, mert — mint mondotta — az SS-be kényszersorozottak, illetve a Wehr-machtban szolgálók nem mind voltak „feltétlen német érzelmű"-ek. A szintén kisgazda, újjáépítési miniszter, id. dr. Antall arra hivatkozott, hogy „nem ismeri a potsdami határozatot" (viszont a vita során, a világháború idején a lengyelek és zsidók mentésében kiemelkedő szerepet vállalt politikus — a németek háborús gyakorlatának ellenzőjeként és ismerőjeként — a kommunistákhoz hasonlóképp jegyezte meg, hogy „Magyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. .., legalább azok, akik német nemzetiségűnek vallották magukat").

Dr. Gyöngyösi külügyminiszter, aki a vita során morális okokra hivatkozva opponált (talán átérezve korábbi írásai következményeit?), előbb külpolitikai aggályait hangsúlyozta, majd utalt arra, hogy a kormány korábbi, 3820/1945. M. E. sz. rendeletében elutasította a kollektív felelősségre vonást, most viszont az előterjesztett rendelettervezet szerint azok is bűnhődni fognak, akik nem lettek hűdének a magyarsághoz. A belügyminiszter tervezete már nem az egyedi megtorlás jegyében fogant - mondotta —, hanem a német nemzetiség eltávolítását tűzi ki. Amíg a korábban megjelent rendeletben elsősorban „a Volksbund-vezetők, az önkéntes SS kötelékébe tartozók s a hitlerista szervek tagjainak kitelepítése szerepel", addig most, ebben a kormány-előterjesztésben erre vonatkozó intézkedéseket nem talált. Dr. Gyöngyösi utalt arra, hogy mindez ellentétes az USA másutt már szokott módon kinyilvánított álláspontjával, miszerint „egy etnikum kollektíven nem vonható felelősségre, és hogy a kitelepítésnek humánusnak és minden tekintetben megfelelőnek kell lennie".

Ezen a ponton szólt közbe a kormányfő: szerinte a kormánynak arról kell döntenie, hogy „elfogadja-e a szöv.[etséges — Z. T.] hatalmak határozatát... vagy pedig szabadon foglalkozik a kitelepítéssel". Utána Gerő, rá jellemző módon, az ideiglenes kabinetre hárította a felelősséget, mondván, hogy „az kérte az engedélyt, hogy a magyarországi németeket kitelepíthesse". A külügyminiszter vele is vitázott, jelezve, hogy a kérelem csak „bizonyos magyarellenes" kategóriák kitelepítését szorgalmazta. Dr. Gyöngyösivel szemben viszont az ez idő tájt belügyminiszter Nagy Imre arra hivatkozott, hogy a SZEB-től kapott utasítások „éppen az ellenkező intézkedéseket követelik". Az igazságügyi tárca szociáldemokrata vezetője, dr. Ries is aggályait hangoztatta (pl. még a vita végén is azt, hogy „a potsdami határozat szerint a »német lakosság vagy annak egy része«, tehát nem minden német telepítendő ki"). A kisgazda közellátásügyi miniszter, Bárányos Károly a lényegre tapintott kérdésével: „a potsdami határozat egy abszolút diktátum-e, vagy reánk bízta a végrehajtást"? Gerő egyrészt nem válaszolt a feltett kérdésre, másrészt, mivel vélhetően jól értesült volt, a már jelzett dr. Gyöngyösi-féle adatot majd 20%-kal megnövelve célzott arra, hogy kb. negyedmillió főt fog érinteni a kitelepítés.

Tombor nem állhatta meg, hogy ne vonjon párhuzamot az egy évvel korábban történt deportálások és a tervezett kitelepítés között, jelezvén, hogy ami következik, az „valóban egy népfajnak a megbüntetéséről" szól, „és nagyon emlékeztet a deportálásra".

Az eddig hallgató Rákosi e ponton szükségét érezte az állásfoglalásnak és annak, hogy megszabja a vita további irányát. Nyíltan érzékeltette a németek kollektív felelősségét. Nemzetközi összefüggéseket emlegetett, és nem véletlen, hogy Gerő kitelepítési nagyságrendekre vonatkozó érvelését támogatta. Azt hangoztatta (Szviridov után szabadon), hogy a németek kitelepítését „magunk kértük", másrészt „ők nem Auschwitzba mennek és nem gázkamrákba" (erre célzott akkor is, amikor a pénzügyminiszter a zsidósággal történtekre hivatkozott a németek kollektív felelősségre vonása kapcsán). Ugyanakkor pár pillanattal később, részben önmagának is ellentmondva kijelentette, hogy „a németek kitelepítését nem a magyar kormány találta ki". Ez annyiban volt igaz, hogy valóban a szövetségesek vetették fel a németség kitelepítését a különböző államokból. Viszont minden felelősséget magától elhárítva érzékeltette a „demokratikus nagyhatalmak" felelősségét az utókor előtt, amikor kijelentette, hogy tapasztalatlanságot mutatna az ország külpolitikai tekintetben, „ha a magyarság megtagadná a német nép kollektív felelősségre vonását". Szerinte ezt „úgy kell végrehajtani, ahogy az a magyar nép érdekeit a legjobban szolgálja".

A belügyminiszter jelezte, hogy a kormány nem térhet ki a rendelet elfogadása elől, mert „bármikor jöhet a rendelkezés, hogy meghatározott helyre az első szerelvényt el kell indítani". Nagyot támogatta Rákosi is: „vagy most kell dönteni, vagy soha". A magyarországi németek elűzésének végrehajtását Potsdamban ugyan a SZEB kapta feladatul, mégis ezen a ponton érhető tetten a német kitelepítéssel összefüggő, 1945 elejétől folytatott valós MKP politika. Kibújt a szög a zsákból: az MKP Központi Titkárságától kapott feladatát teljesítő, a Vorosilowal (valamint további szovjet elvtársakkal) és dr. Erdeivel (majd Naggyal) egyeztető Rákosi nem szalaszthatta el a kedvező pillanatot. A belügyminiszter rendelettervezetének vitája során egyfelől a SZÉT, illetve a SZEB állásfoglalása, másfelől a lakosságcseréről megkezdődött tárgyalások kedvező nemzetközi feltételeket biztosítottak a németek kitelepítéséhez, és ezek együttesen mind-mind a pártvezér, illetve Gerő aktivitását fokozták. Amire Gerő a Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. április 11-én tartott ülésén, majd Révai augusztus 21-én a pártaktíván utalt, és amiről a legjelesebb kommunista pártvezetők csak titokban váltottak szót, az most a megvalósítás küszöbére érkezett. Félre lehetett tenni a bel- és külpolitikai okok miatt kényszeredetten vállalt taktikázást, nyíltan és vehemensen, igaz, csupán kormányülésen, de követelni lehetett, mi több, kellett a kollektív felelősségre vonást: „ki velük!".

Rákosit hallva Tildy kormányfő is ráérzett arra, hogy miként kell beszélnie. Szerinte „a németség döntő részéről történt árulás... a magyar nemzettel szemben. A SZÉT... a döntést az itteni SZEB-re bízta... Ezért lényegében a felelősség nem minket terhel... Ezt a szövetséges nagyhatalmak határozták el".

Gerő, talán unva is az eredménytelen kormányülést, de még inkább ismerve a szovjeteket, és épp ezért félve tőlük, amiatt, hogy érdemben a rendeletet még nem fogadták el, a vita lezárását szorgalmazta, és (főleg elvtársai nézeteinek pártolásával a kitelepítés ügyét elősegítendő) a maga céltudatosságával vetette fel annak szükségességét, hogy „pontosabban jelöljük meg azokat a kategóriákat, akik kitelepítendők". így is történt.

A vitát (a pártjának minisztereivel szembehelyezkedő) Tildy összegezte. A kormányfő a kitelepítés mellett érvelt, mert - mint Rákosi írja emlékiratában - megértette, hogy a kisgazdapártnak „több kára, mint haszna származik abból, ha e vita nyilvánosságra kerül".197 A külügyminiszter külpolitikai aggodalmait a kormány elvetette. „A magyar közvélemény hangulata és az egész magyar sajtó eddig a svábság kérdésének likvidálását követelte." Tildy hangsúlyozta, hogy „a potsdami határozat alapján vagyunk a javaslat elfogadására kötelezve".198 A kormány tagjai név szerint voksoltak (Rákosi kérésére), az aggályoskodókat az antidemokratikus rendeletet elfogadók leszavazták,199 a vitás kérdéseket (az utóbb, 1946. január 15-én kiadott) végrehajtási utasításban a belügyminiszternek kellett megoldania. S ugyanezen a napon, december 22-én elfogadta a Tildy-kormány a magyarországi német lakosságnak Németországba áttelepítésével kapcsolatos bűnvádi eljárási rendelkezésekről előterjesztett rendeletet is.200

A kitelepítési kormányrendelet összhangban volt a SZEB 1945. november 30-án küldött értesítésével. Összességében — miután mind a német nemzetiséget, mind a német anyanyelvűséget — kitelepítési kritériumnak tekintette, a kollektív felelősség elvének álláspontját tette magáévá. Ezen az sem változtatott, hogy akivételek esetében ettől eltért. Mentesült a kitelepítés alól a nem német nemzetiségű személy vele együtt élő házastársa és kiskorú gyermekei, a vele közös háztartásban együtt élő szülők, ha ők 1945. december 15. előtt már betöltötték 65. évüket. Elvileg nem lett volna elűzhető az a német anyanyelvű, de magyar nemzetiségű személy, aki hitelt érdemlően igazolni tudja, hogy magyarsághoz hű magatartása miatt üldözést szenvedett, továbbá az a német, aki aktív tagja volt valamelyik demokratikus pártnak vagy legalább 1940 óta a Szaktanácshoz tartozó szakszervezetek egyikében tevékenykedett.201

A németekkel szemben népügyészségi eljárást kellett indítani meghatározott esetekben. Ehhez kapcsolódva a Népfőügyészség is kibocsátott egy körrendeletet, amiben utasították a népügyészségeket, ha a kitelepítendő német Volksbund- vagy SS-tag volt, és ellene még nem nyújtottak be vádiratot, akkor az ügyet befejezettnek kell tekinteni. Ha megvádolták, akkor a kitelepítés tényének közlése mellett kell az ügyet befejezni.202 A népfőügyész vetette fel azt is, hogy „egyes népügyészségeken a csak SS- és Volksbund-tagsággal vádolható személyek ellen vádiratot nem akarnak beadni, tekintettel arra, hogy ezek a személyek úgy is kitelepülés alá esnek, és mert a mintegy 30 ezer személy ellen benyújtandó vádirat rendkívül nagy munkát jelentene". A „megoldás" az lett, hogy dr. Szűcs János népfőügyész körrendeletet adott ki a népügyészségek részére: „az ilyen személyek ellen lakóhely szerint csoportosítva egy-egy vádiratot nyújtsanak be, mert így ez nagy munkatöbbletet nem jelent".203 A kitelepítések az ügyek nagy részét megszüntették.

1945. december 28-án ülésezett a SZEB.204 Tisztázódott, hogy a tényleges kitelepítés azért nem kezdődött meg, mert „ez idáig sem a SZEB, sem a magyar kormány nem tudja, hogy HOVA és MIKOR [eredeti kiemelések — Z. T.] indulnak" az őket szállító vasúti szerelvények, „ismeretlen a rendeltetési állomás, nincs szállítási terv". Az USA Németországot megszálló hatóságai még nem adták meg a kitelepítés végrehajtásához szükséges adatokat. December 18-án a Bécsben tartott tanácskozáson megállapodtak, és az amerikai hadsereg képviselője megérkezett Budapestre. A magyar belügyminisztertől kapott tájékoztatás szerint hét szerelvényből három menetkész volt, az első szállítmányhoz befejeződött a kitelepítendők összeírása, orvosi vizsgálata stb.205

Az életbe lépett kitelepítési rendelet bevezetője és az alig eltérő, a kitelepítés miatti felelősséget a felek között megosztva érzékeltető végrehajtási utasítás címe206 körül vita támadt. Mind a SZÉT, mind a SZEB tiltakozott a bevezető állítása — „a Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november 20-án kelt és a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről szóló határozatfának — Z. T.] végrehajtása" — miatt. Key helytelenítette a kormányrendelet megfogalmazását a SZEB 1946. január 25-i ülésén, és azt ajánlotta, hogy „az eredeti kormányrendelet szövegét, amely azt állította, hogy a kitelepítés a »SZEB parancsára« történt, változtassák meg úgy, hogy a »SZEB engedélyével« történt", mert „a magyar kormány a saját kezdeményezéséből kérte a svábok kitelepítését". Az ülésen jelen volt Vorosilov egyetértett vele, és intézkedni kívánt, hogy a kitelepítésről a magyar sajtó úgy informáljon, miszerint az „a magyar kormány kezdeményezésére folyik".207 Amiatt, hogy a rendelet a SZEB kitelepítési diktátumával magyarázta a kollektív felelősségre vonást, Vorosilov Tildy miniszterelnökhöz fordult, és levelében leszögezte: „a rendelet bevezető szövegéből az következik, hogy a svábok kitelepítése Magyarországról Németországba nem a magyar kormány kérésére, hanem a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács döntésére történik.208 A valóságban, mint tudja, a magyar kormány 1945. július 5-én 30/986/pol. 1945. sz. szóbeli jegyzékében kéréssel fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, és segítségét kérte a svábok Magyarországról történő kitelepítéséhez". Majd következett a kulcsmondat: „a SZÉT döntése csupán a magyar kormány kérelmének kielégítése". Magyarország megszállt volta ellenére a kormány megmakacsolta magát, és nem tett eleget a SZEB követelésének.209

Ám a SZEB sürgetéseit,210 majd előírásait, ahogy tudta, valamiképp tudomásul vette a kormány. Kitelepítési rendeletének (korábbiakban idézett) első paragrafusa a német nemzetiséghez való tartozást és a német anyanyelvűséget előbbre valónak, fontosabbnak tekintette még a háborús bűnösségnél és az SS-tagságnál is. A kollektív felelősségre vonás ily megfogalmazása pedig azt jelentette, hogy elvben lehetővé vált a magyar állampolgárok közül az összes német nemzetiségű vagy német anyanyelvű kitelepítése, ettől kizárólag a kivételek esetében tért el, és illeszkedett korábbi, a kollektív felelősségre vonást elutasító álláspontjához. A rendeletet jogosan bírálhatták mindazok, akik rátapintottak mind a hibáira, mind az elvi bizonytalanságaira. Kertész ismételten rámutatott az anomáliákra, és a kitelepítési rendeletet nem csupán az 1944-es zsidóellenes jogszabályok epigonjának, hanem a szomszéd államokban élő magyarság elleni fellépéshez mintának is tartotta.211

A kitelepítési rendelet „hivatkozása" miatt a SZEB szovjet képviselőinek magyar kormányt korholó álláspontja így egyfajta előzetes felelősségáthárítást is takart. Hasonló álláspontot, a világháborúban győztesek érveit hangoztatták később az amerikaiak is: „a németek kitelepítésére vonatkozó lehetőség a potsdami konferencia értelmében nem kötelező, hanem csupán megadja Magyarország számára a lehetőséget".212 1946. január 2-án arról tájékoztatták a magyar kormányt, hogy üdvözlik a kitelepítettek számának csökkentését óhajtó, 1945. december idusán megfogalmazott dr. Gyöngyösi-féle kérést, és az 1945. november 20-i irányvonal „nem tekinthető a magyar kormánnyal szemben támasztott oly követelésnek, hogy Magyarországról az összes németet telepítsék ki".213 Mégsem ennek megfelelően cselekedtek. A beneši politikához való nagykoalíciós, szövetségesi hozzájárulásról nem esett szó. Sőt: a kitelepítési rendelet bevezetőjével összefüggő, a magyar kormányt bíráló és több kormány-állásfoglalást kikényszerítő követelésük214 egyúttal leleplezte az amerikai és szovjet politikusokat. „Key, Schoenfeld és főleg Vorosilov a nagyhatalmi gőg és arrogancia olyan példáját szolgáltatták... lépéseikkel és magatartásukkal, ami különben már akkor sem volt egyedülálló vagy ritka jelenség a nagyhatalmak és a kisállamok viszonylatában... az erősebb vagy az erősebbek sugalmaztak, ösztönöztek, netán valamit rákényszerítettek a gyengébbre, azután rajta kérték számon, miért nem ismeri be, hogy itt önkéntes vállalásról van szó".215 Nem magyar politikus ötölte ki a 200 ezer „fasiszta sváb" helyett a félmillió elűzendő németre vonatkozó állásfoglalást, Berlinben nem a magyar illetékesek, hanem a győztes nagyhatalmak üléseztek.

A békekötés előtt és szovjet megszállás, illetve „szövetséges ellenőrző bizottsági" ellenőrzés alatt álló magyar kormány — kénytelen-kelletlen, a (különben az ország gazdasági helyzetének ügyét szem előtt tartó) kommunista kormányférfiak és a velük egyetértő, választásokon győztes pártjának tagjaival szembeszálló, kisgazda kormányfő erőteljes nyomása alatt — magára vállalta a felelősséget. Ugyanis miként dr. Gyöngyösi fogalmazott (utóbb, a diplomáciai levelezés tanulságait elemezve, és a kétértelmű amerikai magatartást túlértékelve): „téves volt a potsdami határozatnak a magyar kormány által adott olyan értelmezése, amely szerint... a Főhatalmak határozata értelmében a németeket kollektíven kell Magyarország területéről kitelepíteni".216 Ám az egyszerre bel- és külpolitikai, valamint nemzetgazdasági ügyet jelentő kitelepítés során keletkezett nézetkülönbségek valójában már tisztátalan lelkiismeretű emberek felelősségáthárító törekvéseit tükrözték.217

A SZEB 1945. november 30-i értesítésének tartalmával egyező módon készült kitelepítési kormányrendeletet a pártok annak megfelelően fogadták, hogy a jogszabály miként viszonyult korábbi álláspontjukhoz. Az MKP nem opponálta a kollektív felelősségre vonás elvének érvényesülését, de egyes német szakmunkásokat, főképp a bányászokat igyekezett kivonni a rendelet hatálya alól. Nem elvi alapon, hanem a nemzetgazdaság minél kisebb károsodását szem előtt tartva. A kitelepítés ügyében következetes parasztpárt megosztott volt, mert sokan nem értettek egyet a főtitkár nézeteivel, de a differenciáltabb kezelés érdekében nem sokat tettek. Az FKgP - miután mást nem tehetett - ezért szinte magyarázkodás nélkül elfogadta a kitelepítés kollektív voltát, de a legminimálisabb szintre igyekezett csökkenteni az elűzendők számát, a falusi szegényebb rétegek és a bányászok helyett a módosabb parasztok érdekei mellett tört lándzsát, és igyekezett elérni, hogy legalább ők mentesüljenek. A németek ügyét elvi alapon kezelő számos szociáldemokrata politikus viszont élesen bírálta a rendeletet, Bán Antal, a párt főtitkárhelyettese viszont azzal védekezhetett, hogy „a szövetségesek kifejezett kívánságára kellett meghozni".218


  1. KOROM iMIHÁLY: i. m. 217. o.
  2. SZEB jkv., 111. o.
  3. ZINNER: Háborús bűnösök, 127. o.
  4. SZEB jkv., 111. o. 1. j. A szovjetek a dokumentumot Budapesten Keyhez november 29-én továbbították, ő azonban a SZÉT tanácskozásáról készült feljegyzést és a határozatokat amerikai oldalról is kézhez kapta.
  5. BALOGH SÁNDOR: i. m. 91-92. o.
  6. SZEB jkv., 112. o.
  7. KOROM MIHÁLY: i. m. 218. o.
  8. Ua.; BALOGH: Németek, 267. o. A jegyzék szövegét másképp idézi: „... kitelepítés alá csak azok a németek kerüljenek, akik kifejezett magatartásukkal Magyarország ügyét elárulták és a hitlerizmus szolgálatában állottak".
  9. SZEB jkv., 116. o. 1. j.
  10. FÖGLEIN GIZELLA: i. h.
  11. KOROM MIHÁLY: i. m. 219. o.
  12. SZEB jkv., 116-118. o.
  13. BALOGH: Németek, 268. o. Az a)-f) pontokba sűrített kitelepítési forgatókönyv: „a) Vonatok fognak indíttatni a Berlinben székelő amerikai hatóságok részéről megjelölt helyekre. A vonatparancsnok angol és német nyelvű utasítást fog kapni a vonat menetrendjéről, a személyek létszámának és rendeltetési helyének megjelölésével, b) Berlinben székelő amerikai hatóságok értesítve lesznek minden vonat indulásáról, vonatszámáról, indulási időpontjáról, útirányáról, érkezési idejéről, rendeltetési helyéről és a vonaton utazó személyek létszámáról, c) Berlinben székelő amerikai hatóságok felhatalmazása nélkül nem fognak szállítmányok indíttatni, d) Minden vonaton lista lesz két példányban név, kor, nem, nemzetiség, lakhely megjelölésével és a vonatparancsnok azokat át fogja adni az amerikai hatóságoknak a rendeltetés helyén, e) A vonatparancsnok orvosi bizonyítványt fog magával vinni, amely igazolja, hogy minden személy megvizsgáltatott és nem ragályos beteg, és azt a rendeltetési helyre érkezve át fogja adni az amerikai hatóságoknak.^ Szállításkor előnyben részesülnek az építési, szállítási és közhasznú munkások és családjaik."
  14. FEHÉR ISTVÁN: i. m. 77-79. o.
  15. BALOGH SÁNDOR: i. m. 94-95. o.
  16. RAINER M.JÁNOS: i. m. 310-312. o. A rendelettervezettel Bibó nem értett egyet, emlékiratot készített. A kormány javaslata a belügyminiszter és munkatársa között konfliktustgerjesztett. Vitájukra 1. KENEDI JÁNOS: A fogoly Bibó István vallomásai a% 1956-os forradalomról, Bp., 1996. 1956-os Intézet kiad. 11-15. o.
  17. Mt. jkv. np., 107. o. 75/72. np.
  18. História, 1996. 7. sz., 9-10. o. PAUL GINDER: i. m.
  19. KOROM MIHÁLY: i. m. 220. o.
  20. BALOGH: Németek, 288. o.
  21. ALBERT GÁBOR: Emelt jövel. Bp., 1983. Szépirodalmi K., 208-209. o.
  22. BIBÓ ISTVÁN: Válogatott tanulmányok 1945-1949. 2. k. Bp., 1986. Magvető K., 828-829. o. 41. sz. j. A jegyzeteket készítette VIDA ISTVÁN és NAGY ENDRE. A megállapodást megerősítő okiratokat Prágában, 1946. május 15-én kicserélték, az 1946. évi XV. te. pedig törvényerőre emelte, a becikkelyezést július 9-én tették közzé. (Két év. 80-85. o.)
  23. Az egyezmény értelmében a 68 407 Magyarországról a Csehszlovák Köztársaságba átköltözött szlovákkal szemben onnan 73 273 főt telepítettek át 1948. április 10-éig.
  24. ZINNER: Háborús bűnösök, 126. o.
  25. RÁKOSI MÁTYÁS: i. m. 1. k. 196-197. o. A diktátort jellemzi, hog}' a kormányülésre miképp emlékezett vissza, és milyen összefüggésekre célzott visszaemlékezésében. Ekképp: „Miután kiderült, hogy Magyarországon nincs az a vörös terror, amit a nyilasok hirdettek, sőt a népbíróságok sem voltak valami félelemgerjesztők, megindult a Nyugatra szökött reakciósok és fasiszták visszaözönlése, s ez a réteg is igyekezett a kisgazdák védőszárnyai alatt megbújni. Jellemző volt a változott helyzetre az a vita, amely a svábok kitelepítése körül folyt a kormányban. A különböző béketervekben benne volt, hogy a német kisebbségeket, melyek a nácik bázisát képezték mindenütt, Németországba kell kitelepíteni. Ilyen határozatot hozott az Ideiglenes Nemzetgyűlés [tévedés, mert a Tildy-kormány hozott rendeletet - Z. T.], és természetesen ezt támogatta akkor a kisgazdapárt is. Mikor azonban a gyakorlati végrehajtásra került sor, kiderült, hogy a kisgazdapárt vezetőinek jelentékeny része, elsősorban Nagy Ferenc meg Kovács Béla, hallani sem akart róla. A legkülönbözőbb érveket felhozták a kitelepítés ellen, csak azt nem mondották, hogy saját szavazóiknak tekintik őket. Mi hivatkoztunk arra, hogy több mint 30 000 közülük önként belépett a náci hadseregbe, ahol szinte kivétel nélkül az SS-alakulatokban a legvéresebb hóhérmunkát végezték, hogy még Horthyék is emiatt tízezrével vonták meg tőlük a magyar állampolgárságot, meg hogy a sváb kitelepítendők földjére ott várnak a magyar parasztok, s a földreform befejezését hátráltatja, ha a kérdés továbbra is megoldatlan marad. Hivatkoztunk arra is, hogy milyen benyomást kelt a szovjet elvtársaknál, ha kiderül, hogy a kisgazdák megváltoztatták álláspontokat, s a kitelepítendő svábok a svábokat védik."
  26. História, 1996. 7. sz., 12-16. Kormányülés, 1945. december 22. [a továbbiakban: Kormányülés]
  27. Kormányülés.
  28. Magyar Közöny, 1945. december 29. 12 340/1945. M. E. sz. rendelet a magyarországi német lakosságnak Németországba áttelepítésével kapcsolatos bűnvádi eljárási rendelkezések tárgyában. 1945. december 22.
  29. Kitelepítési rendelet.
  30. BFL Budapesti Népügyészség Elnöki iratai 1946. Ein. I. 2./24. A Népfőügyészség 1946. Ein. I. c. 30. sz. körrendelete, 1946. május 31.
  31. PIL 698. f. 35. ő. e. Jegyzőkönyv, 1946. április 13.
  32. Mt. jkv. np., 110. o. 77/11. np. A kormány másnap, 1945. december 29-én „a sváb kitelepítésekkel kapcsolatban" kormánybiztost nevezett ki.
  33. SZEB jkv., 125-126. o.
  34. Magyar Közöny, 1946.12. sz. 1946. január 15. 70 010/1946. B. M. sz. rendelet a Nemzeti Kormánynak a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről az 1945. évi XI. te. 15. §-ában hozott felhatalmazása alapján kiadott 12 330/1945. M. E. sz. rendelete és a Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak ugyanezen tárgyban 1945. évi november 20. napján hozott határozata végrehajtásáról [a továbbiakban: Végrehajtási utasítás].
  35. SZEB jkv., 140. o., valamint DR. JOHANN TILL: i. m. A szerző téved, mert szerinte Key a SZET ülésén nyilatkozott hasonlóképp.
  36. Mag)ar Közlöny, 1945. 211. sz. 12 330/1945. ME. „A minisztérium és a Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november hó 20-án kelt és a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről szóló határozat végrehajtásának tárgyában az 1945. XI. te. 15. §-ban kapott felhatalmazás alapjár, a következőket rendeli..."
  37. SZEB jkv., 23. o.
  38. Uo. 132. és 134-135. o. A SZEB 1946. január 7-i ülésének jegyzőkönyve, 4. „Svábok. Lépéseket tesznek, hogy felgyorsítsák a Németországba való telepítés megkezdését." 1946. január 11-én a SZEB vezetése arról vitázott, hogy mikor — január 16-án vagy február l-jén — kezdődik a kitelepítés. Az előző év végén megjelent kormányrendeletről is eltért véleményük: az amerikaiak ezzel is magyarázták a késedelmet, amit szovjet oldalról opponáltak, mondván, hog}' ők kiadták az utasításokat, hogy a magyarok „gyorsítsák az intézkedéseket".
  39. BALOGH: Németek, 271. o.
  40. DR. JOHANN TILL: i. m.
  41. FEHÉR ISTVÁN: i. m. 84. o.
  42. BALOGH: Németek, 211. o. Schoenfeld óhaját elégítette ki a magyar külügyminiszter, az amerikai diplomata által elvárt jegyzék tartalmával 1946. február 22-én: „... a Magyar Kormány a németek kitelepítésének elrendelésekor tudomással bírt az Amerikai Egyesült Allamok kormányának a kollektív felelősségre vonást elítélő felfogásáról. A németek kitelepítésével foglalkozó 1945. december 13-án tartott minisztertanácson részletesen ismertettem az Egyesült Allamok kormányának 1945. június 12-én kelt memorandumában kifejezésre jutott, a kollektív felelősségre vonást elítélő álláspontját, amelyet utóbb az 1946. január 2-án kelt amerikai jegyzék is megerősített."
  43. BALOGH: Németek, 278. o.
  44. BALOGH SÁNDOR: i. m. 97-98. o.
  45. SZAKÁCS SÁNDOR-ZINNER TIBOR: i. m. 113. o.
  46. BALOGH: Németek, 272-273. o.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet