Szőlőművelés Óbudán

A földművelés és a szőlőművelés nyomai már a X. században fellelhetők Óbudán. Szent István királyunk regnálása alatt a magyarok is megkezdték a környező népek életvitelét élni, gazdasági életüket az azokéhoz hasonlóan megszervezni. Szt. István például elrendelte a révvámokat, az élelmiszer és a bor fogyasztási adóját, amit a magyarok azért fogadtak el viszonylag könnyen, mert azt már korábban, a kazároknál megismerték, amikor még velük éltek együtt.

2. kép: Óbuda látképe (Kollár István szépiarajza 1812-ből)

A X. században Óbuda fejedelmi központ volt, s bár a század végére ez a státusa már megváltozott, továbbra is megmaradt gazdasági központnak. Több korabeli oklevél megemlíti, hogy első királyunk idejében az Óbudáról Esztergomba vezető út szőlőföldek között vezetett.

Ugyancsak a korabeli oklevelek említik, hogy a király az óbudai káptalannak adományozott szőlőt és egyéb juttatásokat, mint pl. a borcsöbör adót, amelyet az utána következő Endre király 1205-ben visszavett, majd hét év múlva, 1212-ben újra visszaadott.

Ezekben az években az oklevelek tanúsága szerint már élénk piaci tevékenység folyt ezen a településen. Előmozdította ezt a Duna közelsége, mert az akkori áruféleségeket, többek között a sót, a kerámiaedényeket és a bort vízi úton, hajókon szállították.

Jó 100 évvel később. 1100-ban Kálmán király megtiltotta, hogy egyházi személyek korcsmárosok legyenek 121. Ezek a leírások már jelentékeny borfogyasztást feltételeznek.

A szőlő- és bortermelés szépen virágzott a sorban egymás után következő királyaink idejében is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a viszály, ami pl. Nagy Lajos király idejében a szőlők birtoklásáért folyt a királyi birtok, a budai káptalan és a lakosság között. A király végül úgy döntött 1355-ben, hogy felosztotta a várost a király, a király anyja, Jagelló Erzsébet és a káptalan között. A borcsöbör adó továbbra is a káptalané maradt.

A szőlőművelés fokozott létét bizonyítja a XIV. században, hogy Óbuda ebben az időben az oklevelek tanúsága szerint mezőváros jellegű, amelynek lakói részben tekintélyes házingatlannal is rendelkező szőlőművesek.

A bortermelés és a borkereskedelem kiterjedése magával hozta a borfogyasztás növekedését is. Például 1363-ban feljegyzik, hogy Erzsébet királyné házat és szőlőt vásárolt, amit azután az általa olyan nagyon kedvelt óbudai klarissza apácarendnek ajándékozott. /3/

Ekkor már akik bort mértek illetéket tartoztak fizetni és még adóval is megterhelték őket. Az addigi földesúri kocsmáztatásból kifejlődött a hivatásos korcsmárosság, ahol a földesúr által megbízott személy mérte ki a város vagy a földesúr borát.

Arról nincs adatunk, hogy Óbudán milyen illetékek és vámok voltak érvényben, de van adatunk az esztergomi vásár vámtarifáira, köztük a borvámokra. Nagy különbség az összegeket illetően nem volt az egyes városok között. így ezeket az összegeket Óbudára vonatkozóan is jellemzőnek tarthatjuk.

Eszerint:

Az óbudai bormérés az akkori, Nagy Lajos korabeli időben a település északkeleti-délnyugati főútvonala mentén alakult ki, ahol az utakat egy- és kétemeletes kőházak szegélyezték, amelyekben gabonát vagy más élelmiszert is tároltak. /3/

Az akkori piac helye a mai Lajos utca 158., 160., 163. számú házak közti részen lehetett.

Feltehetően voltak bormérések másutt is, korábban is, de amiről írásos emlékünk maradt abból az időből, az két kocsma volt. Ezeket az 1790-es évekig csak felső és alsó kocsmaként emlegették, később viszont már névvel illették őket. A felső kocsmát, ami a mai Dugonits Titusz téren volt „az Oroszlánhoz" kocsmának nevezték, illetve egész pontosan német nyelvű volt a neve - „zum Löwen" -, az alsó kocsma pedig a Rákhoz, azaz a „zum Krebs" cégért viselte. Ez utóbbi kocsma a Lajos utca 138. szám alatt volt található.

Az akkori városközpontban, a piactér és a templom közelében lévő fő találkozási pont környezetében álló kocsma a XIX. század első feléig állta a másik kocsmával a versenyt, mígnem a község bezáratta és az épületet eladta. A másik, az Oroszlánhoz címzett kocsmát átépítették és vendégfogadóvá alakították. A három utcafrontra néző fogadó 1818-ban nyílt meg Magyar Korona néven és azonnal utcanévadó lett. A mai Fényes Adolf és a Magyar Lajos utcát attól kezdve nevezték Korona (Krongasse) utcának.

Sokan és sokszor gúnyos felhanggal említik a középkor embereinek úgymond mértéktelen borfogyasztását. Mentségükre említsük meg, hogy az akkori nehéz, fűszeres ételek fogyasztása megkívánta, hogy borral öblögessék le, végül de nem utolsósorban a víz sok helyen olyan egészségtelen volt, hogy célszerűbb volt helyette bort fogyasztani. A nagy borfogyasztás következtében a „kocsmárlás" jövedelmező foglalkozás volt. A visszaélések elkerülése érdekében már az 1400-as évek végén külön ún. bormérési szabályzatot készítettek az ország legtöbb városában. Meghatározták pl., hogy aki bort akar kimérni, annak a cégért a hajnali harangszó előtt kellett kitennie és a nap utolsó harangszavára kellett bevennie. Azután bort mérni már tilos volt. /2/

A cégérek aszerint voltak mások és mások, hogy az illető helyen éppen milyen bort mértek. Külön kellett jelölni, ha egy-, vagy ha kétéves bort mértek és külön, ha vörösbort.

Voltak a bormérést illetően tilalmi időszakok is, így pl. tilos volt bort mérni a nagy keresztény ünnepeken és vasárnaponként mindaddig, amíg meg nem történt a misén az Úrfelmutatás.

Kezdetben viták voltak a kimért bor mennyiségével kapcsolatban is, ez rövidesen elvezetett a hiteles mértékekig. Azt is szabályozták, hogy mennyit ihat napközben a hivatalos bormérő, a csaplár. Napközben általában korlátlanul ihatott ingyen az általa mért borból, csak arra kellett vigyáznia, hogy le ne részegedjen, mert akkor kalodába zárták. Esténként a napi fogyasztáson felül még egy pint bort is hazavihetett.

Az elmondottakból is látszik, hogy egy egész nagy apparátus foglalkozott már akkor szőlőkkel, a szőlőtermesztéssel és a borméréssel. /5/

A törökök bejövetele egy időre megszakította a virágzó szőlő- és borgazdaságot. A harcok idején a lakosság jó része elmenekült, a hátramaradottak közül sokukat felkoncolták a harcok során. Ittlétük első tíz éve után az elmenekült lakosság lassan visszaszivárgott, így Óbuda is újból benépesült. Az abban az időben készített adóösszeírásokból tudjuk, hogy az akkor még túlnyomórészt magyar lakosok gabonatermesztéssel és bortermeléssel foglalkoztak és kétfelé adóztak: a budai pasának és a magyar kincstárnak.

1686-ban az egyesített európai hadsereg, élén Savoyai Jenő herceggel kiűzte Budáról, Óbudáról a törököket, a kiégett és elnéptelenedett pusztaságot a földesurak újból benépesítették, főleg német telepesekkel. A visszaszivárgott magyarok mellett az akkori óbudai Zichy-uradalom területére az első telepesek 1698-ban érkeztek, majd őket több hullámban újabb csoportok követték.

A szántóföld minősége nem volt valami jó, mennyisége is szűkös volt, de a települést övező szelíd, lankás dombok kiválóak voltak a szőlőtermesztésre. A termőföld fekvése, domborzati viszonya, talaja és mikroklímája kedvező volt a minőségi szőlőművelésre, a Duna közelsége pedig előmozdította a bor kedvező költségű szállítását. (2. kép)

Erről az időszakról már viszonylag pontos értesüléseink vannak, hála a Zichyek örökösödési perének, illetve az emiatti pontos és többszörös összeírásnak. Eszerint pl. 1727-ben 267.000 négyszögöl adózás alá eső szőlőterület volt Óbudán. A tényleges szőlőföldek területe azonban ennél jóval nagyobb volt, mert az adózásba csak az 5 évesnél idősebb szőlőterületeket számították be. Akkoriban mértékegységül és a földterület megjelöléséül még a kapás járta, ahol egy kapás mintegy 200 négyszögölnyi területnek felelt meg.

Ebben az évben (1727) a borkilenced mintegy 1.000 akó bor volt (egy akó kb. 561), ami kb. 10-11.000 akó adózás alá eső bormennyiségnek felelt meg.

Természetesen a különböző években ez a mennyiség a termés mennyiségének változása függvényében maga is változott.

3. kép: Szőlőfürtöt ábrázoló szemöldökkő 1727-ből

Természetesen a különböző években ez a mennyiség a termés mennyiségének változása függvényében maga is változott.

4. kép: A Krempl-malom vendéglő kerthelyisége

Ezt az irdatlan bormennyiséget valahol hasznosítani kellett. Szállítottak belőle bőven Pest-Budára, Ausztriába, de jutott belőle a helyi bormérésekbe is. A település kocsmája a templom közelében volt (a mai Dugonits Titusz tér 2. sz.), ahol a település bormérési jogát a település elöljárói a földesúrral kötött kocsmabér fejében gyakorolhatták. Természetesen a földesúri kocsmákon kívül mértek bort a település, a község kocsmáiban is. így pl. amikor 1730-ban Bercsényi Zsuzsanna (Zichy Péter felesége) megépíttette az akkor még grófi villának nevezett kastélyát a mai Fő téren (Fő tér 1.), az addig ott található uradalmi épületeket, többek között az urasági kocsmát a mai Polgár utcába helyezte át. (3. kép)

Ezekben az években a dunai vízimalmok mellett Óbuda külterületén több patakmalom is működött. Ezek mellé a malmok mellé később vendéglőket vagy fogadókat építettek. Ilyen nevezetesebb vendéglő volt pl. a Krempl malom vendéglő, amelyet még a szüleimtől is sokat hallottam emlegetni, és a Római- fürdőn volt található, vagy pl. a Rádl malom vendéglő, ami a Bécsi út 269. sz. alatt volt. (4. kép)

1744-ben a Zichyek elkezdték építtetni az új trinitárius kolostort és mellé mindjárt egy urasági vendégfogadót a zarándokok elszállásolására. Ebben a vendégfogadóban a zarándokok nemcsak pihenő- és alvóhelyhez jutottak, hanem meleg ételhez is, szomjúságukat pedig borral csillapíthatták. Hogy azután a borivás okozta vidám - gyakran talán túl vidám hangulat - hogyan fért össze az áhítattal, az már más lapra tartozott. Fennmaradt a vendéglő neve is, az „Arany Szőlőfürthöz" nevet viselte.

Mikor Zichy Miklós felesége, Berényi Erzsébet megözvegyült és a birtokpere során átadta uradalmát a Koronának, illetve a Korona javait kezelő Magyar Kamarának, ezzel együtt a Kamarához került az uradalom borkészlete is. Az átadás során összeírást készítettek a szőlőművelés alá vont területekről, ami akkor kb. 1.164.000 négyszögölnyi terület (akkori mértékegység szerint fertály) volt.

Az 1700-as évek utolsó harmadára tehát már kialakult egy viszonylag stabil, jómódú bortermelő réteg, amely 1780-tól már pénzben válthatta meg a robotot és bérbe vehette az uradalomtól a kocsmákat, borméréseket is.

Az állandó helyiségekkel rendelkező borméréseken, kocsmákon kívül jelentős mennyiségű bort mértek a különböző időszakos rendezvények időlegesen felállított sátraiban is. Ezek az időszakos rendezvények az országos vásárok voltak, amelyeket évente két-három alkalommal tartottak Budán a Várban, Óbudán (Felhévíz) vagy a Vízivárosban. Ezek az országos vásárok mindig valamilyen egyházi ünnephez kapcsolódtak (pl. Pünkösd, Péter-Pál napja).

Az országos vásárokon kívül bőven folyt a hegy leve a hetivásárokon is. Ezeknek a heti vásároknak is szigorú rendjük volt, szerdán és pénteken tartották őket.

Ezeken a piacokon az árusítás rendjét az ún. Budai Jogkönyv szabályozta. A bort a lacikonyhákban mérték a sülthúsok, hurkák, zsíros falatok leöblítésére és természetesen a kocsmákban. A kocsmákban a borivás mellett elmaradhatatlan volt a szerencsejáték: a csontkocka, a golyó és a pörgettyű (5. kép). Elmaradhatatlan volt a zene is, az emberek citera és duda hangjára mulattak. 161 Ezeknek a régmúlt időknek eseményét idézi fel egy régi metszet, amely egy borszállító kereskedőt ábrázol valamikor a XVII. századból (6. kép)./7/

Ezekben az években közepes termésnek volt tekinthető a 43.642 akó bor (1787-ben), amelyet 591 szőlősgazda termelt meg szőlőföldje nagysága szerint 200 akótól 400 akóig terjedő egyéni mennyiségben. Óbudán és természetesen Pest-Budán is ezekben az 1780-as években kezdődött meg a komolyabb iparosodás. Az akkortájt létesülő gyárak munkásai potenciális fogyasztói réteget jelentettek a borpiacon. Az 1800-as évek derekára Óbudán 11 vendéglő volt található Ekkorra azonban már megfogyatkozott a bortermelők száma. Pl. 1840-ben 654 szőlősgazda 54.500 akó bort termelt, ez az időközben megnövekedett népességszámhoz viszonyítva stagnálást jelentett.

5. ábra: Szerencsejáték kellékek a kocsmákban: kockák és pohár a budavári ásatások anyagából

6. ábra: Borszállító kereskedő egy XVII. századi metszeten

Érdekes információkat, adatokat szerezhetünk az óbudai viszonyokról az 1800-as évekről, ha az egyik módosabb gazda, Krenn György feljegyzéseit tanulmányozzuk. Ő általában minden nevezetesebb eseményt feljegyzett, ami akkoriban Óbudán történt (árvizet, pestisjárványt), de történetünk szempontjából most azok érdekesek, amelyek a szőlőtermesztéssel és a borászattal függnek össze.

Ez a Krenn gazda nemcsak szőlőt termelt, de már komoly lépéseket tett az üzletemberré válás felé. Feltehetően nemcsak szőlőföldjei, hanem gyümölcsösei is voltak, így 1827-ben pálinkafőzőt létesített. Feljegyzéseiből kitűnik, hogy vevőköre egészen tekintélyes volt, kezdetben 23, majd 31, 1841-re pedig már az 51 vevőszámot is elérte. Üzletfelei voltak az óbudai polgárokon kívül a rákoscsabaiak és a pestiek is.

Ennek a Krenn gazdának - és később egyik leszármazottjának - feljegyzései alapján értesülhetünk arról, hogy a szőlősgazdák mennyire ki voltak téve az időjárás szeszélyének, éves megélhetésük, jövedelmük mennyire időjárásfüggő volt. Elgondolkodhatunk azon is, amikor a mai szélsőséges időjárást, ennek szokatlan és rendkívüli voltát emlegetjük, hogy száz, százötven évvel ezelőtt is ki voltak ennek téve az emberek, talán még jobban, mint mi ma.

Krenn gazda feljegyzései szerint pl. 1822-ben igen jól alakult a bor ára, a Szent Márton napja körül lefejtett bor ára 5,0 és 5,30 forint között alakult.

Két évvel később, 1825-ben július 25-én olyan vihar tört ki, hogy nemcsak az akkori kevéske termést verte el, hanem a tőkéket is tönkretette.

Nem kímélte a gazdákat a következő év időjárása sem. 1826 májusában olyan felhőszakadás zúdult a kis településre, hogy tönkretette a szőlőföldeket a környező hegyeken. Az ár kocsikat sodort el a hegyi utakon és többen meg is sérültek. Két évvel később, 1828-ban megint jó volt a termés, mintegy kárpótolta a gazdákat az előző évek veszteségeiért, a bor ára megint 5,0 és 5,30 forint volt.

1829-ben megint megtréfálta az időjárás a gazdákat. Szüretkor olyan hidegre fordult az idő, hogy a fürtök „kővé fagytak". Le is esett a rossz minőségű bor ára, Lipót napja körül (nov. 15.) 3,30 forintot adtak érte, később kicsit nőtt az ára, 4,30 forintot is fizettek érte. Krenn gazda nem említi, valószínűleg természetesnek tartja, hogy mindenki tudja, ez az ár hány liter borra vonatkozik. (Szerintem feltehetően 100 literre).

Beszámol ez a gazda arról is, hogy az egyes szőlőföldjeiről mennyi bort szüretelt le. így a Kronawetbergről (Boróka-hegy) 201 és fél puttonyt, a Goldbergről (Aranyhegy) 294 és fél puttonyt, a Péter-hegyről pedig a legjobb bor 40 puttonnyi volt. Itt jegyzem meg azt az óbudai szokást, hogy szőlőföldjeik nem egy tagban, hanem több területen, hegyen és síkságon is voltak. Erre a szokásra az a magyarázat, hogy pl. a vihar, a jégverés ún. „sávban" támad, és ha egyik helyen el is pusztítja a termést, a gazda nem megy tönkre, a másik földjéről még bő termést arathat le.

1834-ben minden addigit felülmúló szárazság köszöntött Óbudára, de Krenn Gyuri bácsi szavaival élve „a szőlőtermelés minősége Isten kegyelme folytán különösen jó volt, mennyisége pedig meghaladta az 1829. évit." A bor ára a Márton napi fejtés után 4,50-5,00 forint volt, később 5,30-6,00 forintra emelkedett. A bor jó minősége miatt a spekulánsok sok bort vásároltak fel.

A feljegyzésből tudjuk, hogy 1835-ben az első bort februárban fejtették le és tették a pincékbe, tehát későn szüreteltek. 1836-ban különösen jó volt a vörösbor termés. De a derűre megint ború következett, 1837-ben akkora vihar és eső volt két órán keresztül, hogy a Filatori-gátnál a tőkéket is kimosta. 1841-ben és 1842-ben szüretelte Krenn György szőlőföldjei legjobb termését mennyiségre és minőségre tekintettel. Feljegyzései szerint 1841-ben az

A szőlőföldek védelmében 1900-ban „vetették be" az első viharágyút. 1920-ban olyan hideg volt szeptemberben, hogy a szőlő a tőkén megfagyott./8/ A szőlőműveléssel kapcsolatosan az évszázadok előrehaladtával egyre több információ áll rendelkezésünkre.

1836-ban már kiadtak egy, a borgazdaság témájával foglalkozó német nyelvű szaklapot is „Folyóirat a szőlőtermesztésről és a borkészítésről" címmel. Kiadója korának egyik leghíresebb szakembere, Franz Schams volt. Ugyanő volt a szerzője annak az 1833-ban kiadott könyvnek - a „Magyarországi szőlészet"-nek-, amelyben az ország szőlőföldjeiről ír. Schams ebben a könyvében azt írja, hogy az egész országban Óbudán és Budán van a legtöbb szőlő. Budán 8000 „fertály" (1 fertály=800 négyszögöl, 1 négyszögöl = 3,64 m2 ), Óbudán pedig 1500 fertály. A környező német-ajkú falvakban, mint pl. Budakalász, Solymár, Pilisborosjenő, Vörösvár stb. pedig további 6000 fertály.

A jelenlegi Budapest, az egyesített három város, Pest, Buda és Óbuda területén pl. 1833-ban összesen 168.000 hektoliter bor termett elsősorban a híres budai, óbudai vörösbor és kadarka. A bortermés egyharmadát Ausztriába, Bajorországba és Csehországba szállították.

Ebben az időben a városi tanács írta elő a szőlőműveléssel kapcsolatos teendőket és magatartásokat a különféle foglalkozási köröknek, mint pl. a „szőlőcsőszöknek", a „hegymestereknek", az „átmenő gyalogosoknak", az „átmenő lovasoknak" és a „telekkönyvi tulajdonosoknak" stb. Szeptembertől, az érési idő kezdetétől a szőlőföldeket lezárták, csak a meghatározott létszámú gyalogosoknak és lovasoknak volt engedélyük a terület bejárására. A szüret kezdetéig ezek az emberek ügyeltek a terület rendjére, hogy ne legyenek lopások, károkozások. A kis szárnyas szőlődézsmálók, a seregélyek ellen hangos kerepeléssel védekeztek.

A szüret kezdetét a városi tanács határozta meg: „ amikor a rókák megnyalják a szőlőt", amikor a szőlő „nemessé érett" - ez többnyire október eleje volt. Ekkor a szőlőhegyeket „felszabadították", megkezdődhetett a szüret. A korabeli vélemények szerint Óbudán a legjobb bor a Mátyás-hegyen termett.

A többnapos, fárasztó szüreti munkák után megkezdődött a felszabaduló öröm, a szüreti mulatság. Ilyenkor a legények a szőlőfürtökből koszorút fontak és megkezdődött a vidám szüreti felvonulás. Az ünnepi menetből mustot kínáltak a bámészkodóknak. A menet végül egy-egy kocsmába tért be, ott folytatódott az eszem-iszom, dínomdánom, tánc. A mulatság addig tartott, amíg a gazda meg nem itta a „Jánosáldást". Akkor a vendégek szedelőzködtek, a mulatságnak vége szakadt./2/

Itt vége szakadt a szőlő- és bortermelésre, valamint az időjárásra vonatkozó feljegyzéseknek. De ekkorra már nem az az érdekes, hogy hol mennyi és milyen szőlő termett Óbudán. Már azért sem, mert 1882-ben a filoxéra erősen visszavetette a termést. Ekkorra viszont kezdtek kialakulni, kifejlődni a hangulatos kiskocsmák, bormérések. Óbuda megőrizte falusias jellegét és az akkor már városiasabb jellegű Pestről és Budáról tódult a szórakozni vágyó nép a leánderes, muskátlis kis vendéglők kerthelyiségeibe sramlizenét hallgatni és főleg vörösbort, de természetesen fehérbort is inni, töpörtyűs pogácsát és perecet enni. Különösen az első világháború alatt kapták fel ezeket a helyeket, de méltó emlékhelyei voltak a vendéglátásnak egészen a második világháború végéig.