Előző fejezet Következő fejezet

Óbuda kiskocsmái az 1850-es évektől az 1952-es államosításig

 

Az Óbuda Baráti Kör eddigi húsz éves fennállása alatt sok adatot gyűjtött össze a régi Óbuda utcáiról, üzleteiről. Összegyűjtötték többek között Óbuda régi kocsmáinak, vendéglőinek, a bormérések tulajdonosainak nevét és az általuk birtokolt üzlet címét 1850-1952 között, nagyjából Pest-Buda-Óbuda egyesítésétől az államosításokig. A lista több száz nevet és címet tartalmaz. Gyakran ugyanarról az üzletről van szó, csak az egymást követő tulajdonosok többszörözik a névsort.

Ahogy átfutottam a listát, az általam ismert, családomat és közeli ismerőseimet érintő adatok között sok pontatlanságra bukkantam. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy azoknak a kocsmáknak, borméréseknek és vendéglőknek történetét megírjam, amelyeknél elsősorban a volt tulajdonosok vagy leszármazottak emlékeinek hiteles forrására, a családok tulajdonában lévő archív fotókra és egyéb írásos anyagokra tudok támaszkodni. Maradjon fenn az utókor számára, ne tűnjön el Óbuda történetének ez a méltán érdeklődésre számot tartó szelete!

Óbuda kocsmái, kocsmai élete a jobbágyság eltörlésének, az addig önálló három város egyesítésének és nem utolsósorban az iparosodásnak, az akkoriban fellendülő iparágaknak, mint építőipar, textilipar és téglagyárak köszönheti fellendülését. Az egyre jobban tollasodó óbudai szőlősgazdák a jobbágyi kötelékeiktől megszabadulva (1848) felismerték, hogy jobban járnak, ha borfeleslegüket maguk értékesítik. Ezért sorra nyitották meg borkiméréseiket, kocsmáikat, vendéglőjüket, ahová szívesen látogattak a hajógyári, téglagyári, dohánygyári munkások, a Goldberger gyár, az ecetgyár stb. munkásai is.

Ezek a kiskocsmák sokban hasonlítottak, de sokban különböztek is egymástól. Volt, hogy egy utcában három-négy kocsma is volt, néha még több is. A Kórház utcában pl., ami egy viszonylag rövid utca, a Fő tértől a piacig terjed, az említett időszakban 17 kocsmát számoltam össze. (Ld. Táblázat) A kocsmák nagy számuk ellenére sem jelentettek konkurenciát egymásnak, mindegyiküknek megvolt a maga törzsközönsége. Ezen felül egy időben úgy is biztosították a kocsmák megélhetését, hogy páros napokon az utca egyik oldalán lévő kocsmák üzemeltek, páratlan napokon pedig a másik oldalon lévők. Az üzletben általában a tulajdonos felesége és a női családtagok szolgáltak fel, míg a férfiak a földeken dolgoztak vagy a nagyobb jószágokkal bajlódtak. A nők az üzleten kívül a háztartást vezették, a gyerekeket nevelték és az aprójószágot látták el.

Ha a vendéglőben megnőtt a forgalom, a kis mindenes, ahogyan akkoriban mondták, a cselédlány is besegített a kiszolgálásba. Ők általában az edényeket, poharakat mosogatták és az üzletet takarították, természetesen a családi háztartásban rájuk osztott feladatokon kívül.

A kocsmák, bormérések egy része csak délután nyitott ki, amikor a családfő is hazatért már a földekről, a vendégek pedig munkájuk végeztével betértek egy pohár fröccsre. Gyakori látvány volt, hogy a gazda a kor öltözékének megfelelően, csizmában és térd alá érő sötétkék, ún. ,,lüszter" kötényben öntözi a leánderes udvar kövét, hogy hűs legyen nyáron a vendégeknek, vagy ősszel mossa a pincelejárat előtt a hordókat, készíti elő őket a szüretre.

Az 1800-as években, az 1900-as évek elején nem volt külön meghatározva a kocsma és a vendéglő fogalma, azt később, egy 1922. évi rendelet szabályozta. Ezért említem a régi alapítású, ilyen jellegű épületeket hol bormérésnek, hol kocsmának, esetleg vendéglőnek, inkább csak a stiláris változatosság kedvéért. De nehéz is meghúzni a határt ezeknél a régi üzleteknél a kocsma és a vendéglő között, mert a profilok keveredtek. Az 1922. évi definíció szerint kocsma, ahol nem szolgálnak fel meleg ételt, vendéglő pedig, ahol igen. No, de Óbudán időközönként a kocsmában is főztek meleget! (Pl. Mikulás, húsvét, búcsú táján, vagy hetente egy meghatározott napon stb.)

Most pedig lássuk sorjában az egyes üzleteket!

 

A Thaler kocsma

 

Thaler István vendéglője, jobban mondva kocsmája a Szentendrei utca 34. szám alatt volt található. Később, az Árpád híd építésével kapcsolatban az utca neve Hídfő utcára változott, az épületet pedig lebontották az új lakótelep építésekor. Nyomtalanul eltűnt. Maga az épület egyike volt a jellegzetes óbudai épületeknek: középen széles, kétszárnyú kapu kocsibehajtóval, egy darabon bolthajtásos lefedéssel; innen nyílt a belső udvar, ami részben kerthelyiségül szolgált nyáron. A kaputól jobbra lakások voltak, mégpedig szoba-konyhás bérlakások. Az egyik lakásban egy cipész lakott, ha jól emlékszem.

A kaputól balra volt a kocsma bejárata és egy ablak. A bejáraton át az ember közvetlenül a söntésbe jutott. Itt állt a pult a szokásos bádogborítással, mögötte a polcon sorakoztak a poharak. A helyiségben volt még néhány asztal székekkel. Innen nyílt egy kisebb helyiség, ez volt az elengedhetetlen különterem, majd a konyha következett.

Ezek mögött a helyiségek mögött volt a Thalerék lakása, természetesen külön bejárattal.

A mellékhelyiségek az udvar végében voltak találhatók - a kor szokásainak megfelelően egy a lakásoknak, egy a kocsma vendégeinek, egy pedig a háziaknak.

A vendéglőben elsősorban bort és némi pálinkát szolgáltak fel, valamint hideg felvágottakat, kolbászt, hurkát, pogácsát. Télen egy-két disznót vágtak, ilyenkor disznótoros vacsorákat rendeztek, előzetes bejelentkezéssel.

Általában minden vendéglőnek, így a Thaler vendéglőnek is volt külön asztaltársasága és megvoltak a törzsvendégeik. Vasárnap délelőttönként, mise után, amíg a feleségek az ebédet főzték, a férjek beültek egy nagyfröccsre meg egy kis snapszli partira a kocsmába. (A snapszli egyfajta kártyajáték volt). Időnként „véres" snapszli csatákat rendeztek, amelynek fő díja egy hízott liba volt. A nyertes nagy büszkén csörtetett haza az asszonyhoz az ebédrevalóval, és természetesen azonnal feloldozást nyert a korábbi és a jövőbeli kimaradozásaira.

Ügyes találmány volt a több helyen is működő „spór-egylet". Ennek a takarékegyletnek az volt a lényege, hogy egy-egy asztaltársaság tagjai fizetéskor befizettek 1-2 pengőt (a forint elődje), és egy évben egyszer, rendszerint karácsonykor a befizetés arányában visszafizették azt egy összegben a tagoknak. Ez a nagyobb összeg jól jött olyankor, befizetéskor viszont alig érezték meg ennek a befizetett kis összegnek a hiányát. Nagy előnye volt ennek az egyletnek, hogy ha egyes tagok év közben valamiért megszorultak, akkor az illető a tagok által befizetett összeg erejéig kamatmentes hitelt vehetett fel, amit azután apránként szépen visszafizetett. A tagok nagyon jól ismerték egymást, tökéletesen tisztában voltak egymás hitelképességével, megbízhatóságával, csalódás sosem érte őket.

Az asztaltársaságok, spóregyletek jelentőségét, célját megtaláljuk az író Krúdy Gyula írásaiban is. A „Régi és új asztaltársaságok" című írásában így ír ezekről:

„A háború és a forradalom évei után Óbuda éppen olyan lassan tért magához a legnagyobb emberi nyavalyából, amely az eleven világot érte, mint a többi városok a világon."

A régi erkölcsök visszatértének első látható jelei voltak a különböző asztaltársaságok, amelyek az itteni vendéglőkben ütötték fel „irodáikat".

Valóban, manapság nem lehet más szóval kellő értelemben jelezni a mostani asztaltársaságokat, a régi vidám összejövetelekhez mérve a helyzetet.

A régi óbudai asztaltársaság egy második otthon volt, amely pótolta a valódi otthont, de még a hűtlen szeretőt is. Széles mosolyok, tréfák, vidám erkölcsök, sírig tartó barátságok hazája, te régi asztaltársaság! Ahol az asszonyok legfeljebb a vendégjog alapján szólhattak bele az eseményekbe, de nem volt a világon olyan asztaltársaság, amelynek például nő lett volna az elnöke. (Erre még maga Déri-Leidenfrost Gyula se gondolt, aki először szerkesztette az asztaltársaságok közlönyét.)

(Krúdy ebben tévedett! Volt Óbudán egy asztaltársaság, amelynek nő volt a feje. Ez az asztaltársaság a Gittinger kocsmában üzemelt, „feje" özv. Gittinger Istvánné volt).

„Az óbudai asztaltársaságok például az öregebb és ifjabb Raábnál, a Kéhlinél, a Müllernél még pesti előkelő urakat, tábornokokat, egyetemi professzorokat, orvosokat, írókat gyűjtöttek magukba, mint egy szerecsensapkába, ahová a fővárosi élet fáradalmasságai elől néhány órácskára beugrott a pesti ember. Elment Óbudára felejteni! Elment Óbudára nevetni, dalolni, tréfálkozni. Az emberek összes tulajdonaik közül leginkább a kedélyüket pakolták be az utazáshoz.

Tagadhatatlanul vannak még manapság is ilyen programmal alakult asztaltársaságok Óbudán, nyáron vadgesztenyefák alatt, télen meleg kis szobákban, de a legtöbb asztaltársaság, amely Óbudán „hivatalosan" működik, tulajdonképpen az óbudaiakból alakult „spór-egylet", azaz takarék-társaság.

Régi erkölcsű, régi szabású alakulás, amelyet századok szokása őrzött meg. Kispénzű, kevés jövedelmű emberek egyesülése, akik szombat esténként valamely vendéglőben megjelennek, néhány pohár bort is megisznak, de tulajdonképpen azért egyesültek, hogy a közös kasszába bizonyos összegecskéket hetenként befizethessenek, amelyeket aztán előveszegetnek például házbér fizetések idején, de karácsonykor feltétlenül, mert új esztendőben kezdődik a befizetések új turnusa.

A „spór-egylet" tagja lehet asszony is. De a könyvelés helyén, az elnök és a pénztáros székében a vendéglő és környéke legtekintélyesebb férfiai ülnek, megannyi félbemaradt Lánczy Leók, szakállasán, szigorúan, ügybuzgóan vigyázva a tagok takarékossági hajlandóságára.

Igaz, hogy a 7 és félmillió békekorona, amely Óbudán 1914-ben elveszett, aligha jön vissza a mai fillérekből, de az idei karácsonykor mégiscsak szétosztanak legalább 80 000 - 100 000 pengőt az egyletek tagjai között. Ez is valami e nehéz időkben.

Az óbudai asztaltársaságok, amelyek hajdanán ugyancsak nem voltak „semmi jónak elrontói": szüreti ünnepségeket, bálokat, névnapokat tartottak, ma jóformán csak a takarékossági befizetések kedvéért állanak fenn. A „hivatalos idő", azaz az utolsó befizetés után azonban mégiscsak előkerül a kártyacsomag, amelynek segélyével eldöntik néhány liter borocskának a sorsát.

Miután Óbudán nem terem többé bor, az itt kimérésre került borokat többnyire Vadkert vagy Kecskemét felől hozzák. A vendéglősök azonban úgy kezelik boraikat, mintha maguk termelték volna azzal a szent szeretettel, amellyel a borokat termelni szokás. Bár az 1872-iki törvény óta Óbudának külön jelentősége megszűnt a nagyranövekedett Budapest történetében, mégiscsak azt kell mondanunk, hogy szakértő borivók szerint manapság is Óbuda területén mérik azokat a kedves magyar borokat, amelyek a régi világot, a régi erkölcsöket, a régi jó szokást visszavarázsolják az emberi szívekbe. Egészen elszomorodott embert nem igen visz az éjfélutáni villamoskocsi Pest felé." /9/

Pista bácsi kocsmáját államosították a lakótelep építése előtt, a terület rendezésekor néhány szomszédos házzal együtt ezt az épületet is elbontották, nyoma sem maradt.

Végezetül álljon itt egy már-már anekdotának is beillő történet.

Pista bácsi kinn állt az utcán, amikor elhaladt mellette egyik régi törzsvendége, akit már régen nem látott. Barátságosan üdvözölték egymást, váltottak néhány szót egymás és családjuk egészségi állapotáról, majd Pista bácsi megkérdezte az illetőt, hogy mikor tiszteli meg legközelebb látogatásával a kocsmáját. A válasz rövid volt és csattanós: „Rögvest, ha már elfogyott az a hordó borod, amibe a kelleténél több vizet öntöttél!"

 

A Weberek kocsmái

Weber István és Weber Károly kocsmája

Az óbudai kocsmák korábban említett felsorolása 1895-1896-os évektől említ egyes Weberek neve alatt kocsmákat. Ez a dátum véleményem szerint - a család levéltári adatai alapján - a leírtaknál jóval korábbi üzemelési időpontra tehető. Az erre vonatkozó adataim a következők.

A Weberek a ma Hídfő utca 16. szám alatti - korábban Szentendrei utca 16. -, még ma is álló házukat 1810-ben építették. Nem műemlék, de műemléki védettség alatt áll. Tulajdonosa az évszázadok alatt több is volt, az első feltehetően Josephus Weber és felesége, Teiringer Rosalia. Róluk csak a nevük maradt fenn, mégpedig fiuk, Weber András (1796-1868) születési anyakönyvi kivonatán. Nem feltételezhető, hogy az épületet a 14 éves András építette volna, így marad az a vélemény, hogy a házat ez a bizonyos Josephus emelte. Fia, András halála után annak gyermeke, Weber István (1850-1924) és neje, Thaler Mária (1852-1919) költözött a házba a Vöröskereszt utcából. Itt éltek gyermekeikkel, míg csak azok - a legkisebb kivételével - ki nem repültek a családi fészekből.

Hogyan is nézett ki ez az épület? Úgy, mint a legtöbb akkori épület belső-Óbudán. A nagy lovas szekerekkel, hordókkal is megrakott kocsikkal megközelíthető, boltíves kapubehajtó az épület közepén foglalt helyet. Tőle balra kétablakos utcai fronttal a család lakása, két szoba, konyha. Mögötte gazdasági épületek, pincelejáró, istálló, pajta, lakások. A kaputól jobbra volt a kocsma bejárata és egy ablak. Rögtön az ivóban volt a söntéspult és asztalok székekkel. Mögötte egy különterem és a konyha. Ezt követték további külön bejáratú helyiségek, szoba-konyhás lakások és még egy pincelejáró.

Akkoriban a családtagok még felnőtt, házas korukban is besegítettek a munkába mindaddig, amíg önálló otthont nem tudtak teremteni.

Weber István kocsmáját idős korában legkisebb fia, Károly és felesége, Szegner Erzsébet vette át. A szokásos bor- és sör-, valamint pálinka-mérésen kívül hideg ételeket szolgáltak fel, egy héten egyszer - csütörtökön - pedig meleg vacsorával kedveskedtek vendégeiknek (7. kép).

Vendégkörüket nagyrészt a hajógyári munkások tették ki, külön egyesületük volt pl. a hajógyári kárpitosoknak náluk. (8. kép).

A különteremben tartotta gyűlését pl. a „Föld- és Szőlőműves Ifjak Egyesülete", amelynek a tulajdonos, Weber Károly igazgatósági tagja volt. Az Egyesületnek az 1930-as és 1940-es években jól működő, saját könyvtára is volt, ami jelentős lépés volt a munkások műveltségének fejlesztésében. Az Egyesület elnöke dr. Kuncze Géza óbudai polgár, tanár, országgyűlési képviselő, helyettese Krén (Krenn) György gazdálkodó, szintén ismert óbudai személyiség volt.

 

7. kép: Weber Károly vendéglője. Apjától, Istvántól vette át.

 

A Hídfő utca 16. szám alatti óriási pincében a tulajdonos hordói mellett jól megfértek fiuknak illetve testvérüknek néhány 5-6 hektós hordói is. Innen szállították át a bort szükség szerint a Kórház utca 42. szám alatti Weber Ferenc vendéglőbe.

 

8. kép: Hajógyári kárpitosok asztaltársasága a Weber kocsmában, az 1930-as években

 

Weber Károlyról a családi történetek mint kedves, halk szavú emberről emlékeznek meg, aki apja és bátyja vendéglőjében sajátította el tökéletesen a szakmáját. Ki sem nézte volna az ember belőle, hogy milyen derék katona volt az első világháború alatt, melynek bizonysága egy nagyezüst, két kisezüst és két bronz vitézségi érem. /10/

Károly bátyánk korai halála után felesége vette át az üzletet és vezette az 1952-es évek körüli államosításig. Weber Károlyné ettől kezdve nem dolgozhatott tovább korábbi tulajdonában, a legendás hírű - akkor már szintén állami tulajdonban lévő - Kéhli vendéglőbe helyezték át „konyhalány"-ként.

A Weber kocsmát az államosítás után megszüntették és az Óbudai Pékek irodája költözött a helyére.

Ebben a házban lakott 1945-ben bekövetkezett tragikus haláláig Weber Pál, Károly testvére, az egyetlen a felnőtt Weber fiúk közül, aki nem nyitott önálló vendéglőt, hanem testvéreinek segített a földeken. Itt laktak még Károly leszármazottai, fia, lánya és unokái 1967-ig. Ekkor a lakótelep építésével kapcsolatos területrendezés következtében az épület egy részének lebontásával annak hosszát lerövidítették.

Ez az épület kivételes egyike azoknak, amelyekben - rövid megszakítással -tovább folytatódik a vendéglátás hagyománya. Jelenleg a Rózsahegyi cukrászda üzemel az épületben; igen színvonalasan rendezték be a helyiségeket, megtartva az épület jellegét és hangulatát. (9-10. kép)

 

 

9-10. kép: A vendéglő mai belső tere, a Rózsahegyi cukrászda üzemelteti

 

Weber József kocsmája

Amikor Weber Istvánék felnőtt, legidősebb gyermeke, József megnősült és elvette Flesser Annát, egy szintén óbudai szőlősgazda és korcsmáros lányát, az ifjú pár új házat és vendéglőt épített magának a Szentendrei úton. Helykiválasztásuk roppant szerencsésnek bizonyult. Rómaifürdő és Csillaghegy felé közlekedve csaknem mindegyik fuvaros megállt lovas kocsijával egy-két fröccsre és tereferére. Az utcán bőven volt hely a várakozó szekereknek, míg gazdáik benn múlatták az időt.

Az épületben 1911 óta üzemelt a kocsma a Szentendrei út 8122. hrsz. alatt egészen a tulajdonos 1942-ben bekövetkezett haláláig.

Az épület alakja, formája eltér a bel-óbudai épületekétől. Homlokzata jóval hosszabb volt a központban lévő épületek hosszánál. A boltíves, széles kocsibehajtó az épület egyik végében volt, mellette a kocsma bejárata és az ivó az utcai front teljes hosszában. Erre az épületrészre merőlegesen helyezkedett el a tulajdonos lakása és a különböző gazdasági épületek. (11. kép)

Hogy főztek-e meleg ételt vagy csak hideget szolgáltak fel, arra már nem emlékszem. A fuvaros vendégek miatt azonban feltételezem, hogy meleg ételt is felszolgáltak. A fuvarosok délelőttönként bizonyára szívesen fogyasztottak a fröccs mellé egy-egy adag zónapörköltet vagy virslit tormával és mustárral.

Mivel a szőlőket kipusztította a peronoszpóra, főként az Alföld borait árusították.

Weber József nemcsak kicsiben árusította a bort, hanem felismerve a kor igényét nagybani borkereskedést nyitott. Óbuda kocsmáinak jó részét ő látta el borral.

 

11. kép: Weber József vendéglője

 

12. kép: A Weber vendéglő kerthelyisége

 

Az 1930-as évek vége felé egészségi állapota megromlott és visszavonulásra kényszerült. Gyermektelenek lévén megváltak a vendéglőtől. Azt, hogy eladták-e vagy bérbe adták, nem tudom. Mindenesetre a kocsma és a ház melletti telkükön egy négyszintes bérházat építettek, maguknak az első emeleten biztosítva egy kétszoba-összkomfortos lakást. Utolsó éjszakájukat töltötték a költözés előtt a régi házban, amikor 1940-ben, azon az éjjelen Weber József hirtelenül elhunyt.

Gyerekkoromban gyakran gyalogoltam ki Irma nagynénémmel látogatóba Józsi bácsiékhoz (akkor még nem járt arrafelé autóbusz), főleg a puli-pár, egy fekete és egy fehér kutya kedvéért, különösen ha kicsinyeik is voltak, akikkel kedvemre játszhattam.

Akkoriban mit sem törődtem Józsi bácsi komoly pozícióival. A Magyar Ipar Almanachjából csak most tudtam meg, milyen jelentős személyiség volt a maga területén. Fogalmam sem volt arról, hogy a kerthelyiségében nyáron 800(!) vendéget tudott egyszerre fogadni és ellátni, persze felesége hathatós közreműködésével, no meg a megfelelő személyzettel. (11. kép) A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy feleségére, aki nekem bérma-mamám volt, csak mint sápadt, beteges asszonyra emlékszem vissza. Szinte felfoghatatlan, hogy fiatal korában hogyan tudott „levezényelni" egy ekkora vendéglő-birodalmat. Weber József 1924-től elöljárósági tag volt, valamint a Székesfővárosi Borellenőrző Bizottság tagja. Az első világháborúból tűzmesterként szerelt le. /10/

 

Weber Ferenc vendéglője

A következő Weber gyerek, Ferenc eleinte szintén a családi gazdaságban tevékenykedett. Az első világháború után mint katonaviselt ember megnősült és saját egzisztenciát teremtett a maga és családja számára.

Első önálló bormérését 1924-ben alapította a Szentendrei út 35. szám alatt. Erről a helyről semmi emlék nem maradt fenn, gyerekei is olyan picik voltak akkor, hogy nem tudták visszaidézni emlékezetükbe ezt az időszakot. Ez a Szentendrei utcai korszak nem is játszott túl nagy szerepet a család életében; az ott eltöltött 5 év inkább felkészülést jelentett a család vállalkozásának jövőbeni kibontakoztatásához.

Weber Ferenc és neje, Gigler Róza 1929-ben új vállalkozásba fogtak. Megvették a Kórház utca 42. szám alatti épületet, ott volt a család lakása és ott nyitottak vendéglőt. Ez a házvétel nagyon szerencsésnek bizonyult, Weber Ferenc nagyobb üzleti lehetőséget, nagyobb forgalmat látott a helycserében, és igaza is lett. Házukkal szemben, a Kórház utca páratlan oldalán akkoriban épült az új piac. Törzsvendégeik megtartása mellett a piacról újabb vendégeket nyertek meg. Különösen kedden és pénteken, a heti vásárok napján lendült fel a forgalom, na meg a szombati, hétvégi bevásárlónapokon. (13. kép)

A vendéglővel szemben, a piac mellett 1938-ig hatalmas, beépítetlen füves terület volt - a régi temető -, amíg csak be nem épült többek között a Szent József Otthonnal, a Szél utcai többemeletes lakóházakkal és a fiúotthonnal. Ezen a területen parkoltak le a lovas kocsikkal és ugrottak be a kocsisok, valamint a piaci árusok a port leöblítendő száraz torkukról, illetve hogy a tízórai vagy az ebéd idején némi főtt ételt, tormás virslit, zónapörköltet fogyasszanak.

A vendéglő forgalmát szintén fellendítette, amikor az előbb említett füves térségen vándorcirkusz ütött tanyát. Amelyik cirkuszra az egyik Weber leszármazott még emlékszik, az a Czája-cirkusz volt, itt birkózók mérték össze erejüket. (Egyébként a Czája család a Kórház utca elején, az egyik páratlan oldalon álló házban lakott.) A másik híres együttes, amelyik ezen a füves térségen megfordult, a Baldio-társulat volt, ezek kötéltáncosok voltak.

A Kórház utca 42. számú épületben - mint a legtöbb óbudai épületben -középen volt a kapu, de nem olyan széles, mint a többi ház szekeres kocsi behajtására szolgáló kapuja. Itt csak a boroshordókat lehetett begurítani. A kaputól balra volt a tulajdonos kétszobás lakása, jobb felől pedig a vendéglői rész. A telek viszonylag rövid volt, a lakószobák után egy kis kerthelyiséggel és a két WC-vel, amelyek közül egyik a háziaké, a másik pedig a vendégeké volt.

Az üzlethelyiségben különterem nem volt. Az utcáról induló három lépcsőfokon keresztül közvetlenül a söntésbe lehetett jutni. Az üzletben a söntéspulton kívül több asztal, szám szerint 8 volt a vendégek részére, télen 9, mely utóbbi a nagyméretű jégszekrény helyét foglalta el.

 

13. kép: Weber Ferenc vendéglőjének portálja

 

A söntésben, mindjárt a bejáratnál volt a márványból készült pult három kör alakú nyílással. Két nyílásban, porcelán hengerben helyezték el a kétféle bort, amit mértek: a rizlinget és az asztali fehéret. Ok vörösbort nem mértek. Miért nem? Mára megfejthetetlen. A harmadik nyílásból nyáron a pultban tárolt jégből emelték ki a lehűtött, ún. literes nagy szódát, amit a szikvízgyártók csak a vendéglősök számára gyártottak.

A helyiséget szinte kettéválasztotta egy nagy, Mária-üveges kokszkályha, amely nemcsak hangulatos fényt árasztott szürkületkor a helyiségben, hanem jó meleget is. A tűz duruzsolása ma már fel nem idézhető téli hangulatot árasztott.

Az üzlethez kapcsolódott a konyha, majd a mosókonyha következett két üsttel. A két üst egyikében zajlott a nagymosás, a másikban a paradicsom- és lekvár főzés, valamint a disznótoros előkészületek. Ebből a helyiségből lehetett eljutni a pincébe, illetve a padlásra. A borospince a vendéglő és a konyha teljes hosszában nyúlt el 10 lépcső mélyen. Két oldalt 3 és 5-6 hektós hordók „feküdtek" téglára helyezett, vastag négyszögű szarufákon. A kisebb hordókkal (1 és 2 hektoliteresek) együtt 14 hordó fért el. Ha a hordó a csap szintjéig kiürült, egy szabálytalan, ovális alakú „kármentőre" gurították. A kicsöpögtetés után kénlapokat égettek benne, hogy megakadályozzák a nedvesség okozta penészesedést.

Az üzletben árult kétféle bornak megfelelően a csapra ütött hordókból 10 literes fémkannákban hozták fel a zamatos nedűt.

A kerthelyiségben 8 asztal fért el, 5 kerek és 3 téglalap alakú.

Nyáron a kerthelyiség ponyvával volt letakarva, noha az egyre terebélyesedő juharfa is bő árnyékot adott. Oldalt a falon szőlő- és vadszőlő indák kúsztak a magasba, a déli oldalon sarkantyúvirág omlott le fűzérszerűen. A többi szabad falon piros muskátlik lógtak, virítottak díszes cserepekben. Az udvar végét zöld rácsos kerítés választotta el a kerthelyiségtől.

Feri bácsi üzlete mindennap úgy 11 óra körül népesedett be, ha nem számítjuk a kora reggeli futó vendégeket, akik csak egy kupica papramorgóra tértek be és már szaladtak is tovább a munkájuk után. Ezek a 11 órai vendégek fuvarosok, piaci árusok voltak, akik egy adag virslire („Wirsl mit soft") vagy zónapörköltre tértek be, majd jöttek a „pázl"-ok (a nőnemű őstermelők svábul) egy kis zónaebédre. A virsli és a pörkölt mellé természetesen egy-két krigli sör és néhány fröccs is lecsúszott.

A vendéglőben mindennap komplett ebédet főztek délre: levest, főzeléket és húsételt. Sokan, főleg a piaci kofák heti menüre is előfizettek.

Akkoriban Óbudán sok bolgár nemzetiségű ember lakott, akik főleg zöldségtermesztéssel foglalkoztak. Ezek az ún. „bolgár kertészek" az óbudai piacon értékesítették termékeiket. Még én magam is emlékszem, hogy egész üzletsort birtokoltak a Kórház utcai piacon.

Ezeknek a bolgároknak törzshelyük lett Feri bácsi vendéglője. Egyrészt mert közel volt a piachoz és a déli zárás után ide térhettek be ebédre és emberi szóra, Feri bácsi ugyanis az első világháború alatt felszedett annyi szláv nyelvtudást, hogy tudott anyanyelvükön társalogni velük, másrészt felesége, Róza néni vette a fáradságot és asszonyaiktól megtanulta a bolgár konyha néhány ízletes fogását. így aztán a bolgár vendégek hazai ízekkel gyűjthettek erőt a délutáni munkájukhoz. Sajnos Róza néni „fejből" dolgozott, a recepteket nem írta le, tudását magával vitte a sírba.

Mint azt már az előbbiekben említettem, a Kórház utca 42-ben az új vendégek mellett hűségesek maradtak a Szentendrei úti régi törzsvendégek is, így az Elöljáróságról, a hajógyári és a téglagyári munkások soraiból kikerülő törzsvendégek. Abban a világban, amikor még ritka volt a rádió és nem létezett televízió, az emberek társas összejöveteleinek színtere bizony a kocsma vagy a vendéglő volt. (14. kép)

 

14. kép: Társaskép a vendéglő kerthelyiségében: a tulajdonos családjával

 

A törzsvendégek munka után, esténként, de főleg szombat délután és vasárnap ott gyűltek össze, 4-5 fős csoportokban óriási snapszli- és „dátli" (targli) csatákat vívtak egy-egy liter bor és üveg szóda, vagy az ún. „osztrák" (fél liter bor és fél liter szóda) elfogyasztása mellett. Palatáblára, krétával írták fel az eredményeket. Aki vesztett, az bunkót kapott. No, meg fizetett is. Természetesen a többi vendéglő szokásához hasonlóan itt is voltak asztaltársaságok.

A vendégsereg összefogását szolgáló spóregylet volt a tulajdonos által alapított „Feri bácsi asztaltársasága". A tagok ide vasárnap délelőttönként gyűltek egybe és fizették be pengőiket. Az összegyűlt pénzből megszorult tagjaiknak nyújtottak hitelt, valamint a vendéglő tulajdonosának borvásárlásra nyújtottak kölcsönt. Ez utóbbi esetben a nyereség egy része az asztaltársaság tagjait illette.

A befizetett összegek és kamatuk visszafizetésére egy évben egyszer, Mikulás tájékán került sor egy disznótoros vacsora keretében. A menü hurkaleves, sült kolbász, véres- és májas hurka burgonyával és savanyú káposztával volt.

 

15. kép: „Murizó" a tulajdonosokkal a vendéglő kerthelyiségében

 

A gazda nem nevelt sertéseket, azokat a vágóhídról, félbevágva szerezte be és otthon dolgozta fel egy böllér és a ház népe segítségével, német szokás és ízlés szerint. A kolbász és disznósajt füstölését is maguk végezték telenként az udvaron felállított füstölőben.

A disznótoros vacsoráknak olyan sikerük volt, hogy egy idényben többször is megismételték.

Kedves színfolt volt a vendégek mulattatására időnként megjelenő „murizó". Ez az ember egy bűvész volt, aki különböző mutatványokkal szórakoztatta a vendégeket. A közönséget is bevonva a játékba tüntetett el és varázsolt elő különféle tárgyakat. (15. kép)

Nyáron többször leállt a verklis „kétkerekű" zenegépével az „Eingang" (kapubejárat) előtt és muzsikájával szórakoztatta a kerthelyiségben mulatozó vendégeket.

Azokban a régi, a kilencszázas évek első felének idejében a vendéglő tulajdonosai és egyben vezetői ügyeltek arra is, hogy a „kocsmázás" ne menjen a családi élet rovására. így Feri bácsi is nagyon ügyelt arra, hogy vasárnap délben a vendégek idejekorán hazatérjenek ebédre a családi tűzhelyükhöz. Ezért déli 12 órakor szolgálta ki az utolsó liter bort az ún. „osztrákot", hogy annak elfogyasztása után békében hazatérjenek. Ebéd után természetesen visszajöhettek, ha akartak.

A falon függő „Ittas embereket nem szolgálunk ki!" táblát is komolyan vette a gazda. Ha egy részeg ember betévedt az utcáról, azt kitette. Aki pedig már eleget ivott, azt nem szolgálta ki.

Már szóltam arról, hogy az óbudai vendéglősök kezdetben saját szüretelésű boraikat mérték, de amikor a filoxéra vész tönkretette szőlőiket, idegen tájakról kellett a bort beszerezniük. Feri bácsiék Kecelről, Császártöltésről szerezték be. Csak fehér bort mértek - ellentétben az Óbudán igencsak kedvelt, mondhatni hagyományos vörösborokkal -, rizlinget és asztali bort. A boruk olyan jó minőségű volt, hogy az óbudai Szent Péter és Pál főplébánia is tőlük vette a misebort.

Itt szólok a felszolgált italok mennyiség szerinti elnevezéséről, de ez az elnevezés volt szokásban valamennyi vendéglőben. A már említett „osztrákon" kívül a pultnál és az asztaloknál a kisfröccs (1 dl bor és 1 dl szóda), a nagyfröccs (2 dl bor és 1 dl szóda), a hosszúlépés (1 dl bor és 2 dl szóda), a házmester (3 dl bor és 2 dl szóda), valamint a viceházmester (2 dl bor és 3 dl szóda) járta. Sörben 2 dl volt a piccoló, 3 dl a pohár és 5 dl a krigli (korsó sör). Pálinkából a 2 cl-es stampedli és a féldeci járta.

A családfő - jó ráérzéssel - 1950-ben, röviddel az államosítások előtt visszaadta az iparengedélyét. Valami jövőbeli nyugdíj reményében egy kesztyűs szövetkezetben helyezkedett el és 1955-ben bekövetkezett haláláig ott dolgozott.

Időközben gyerekei is felnőttek, kellett a nagyobb férőhely, az üzlet hátsó részét lakássá alakították. Az utca felőli részen az épület 1967-ben bekövetkezett bontásáig egy édességbolt működött.

A másik három Weber fiúnak nem adatott meg a hagyományos családi foglalkozás folytatása. Márton 14 évesen tüdőbajban halt meg, György fiatalon, az első világháborúban, az isonzói csatában veszítette életét, ott alussza hosszú álmát azóta is. Emléke csak szívünkben él.

A harmadik fiú ugyan megérte a férfikort, de soha nem nősült meg és önálló életre sem törekedett. Szülei, majd József testvére gazdaságában segédkezett 1945-ben bekövetkezett tragikus haláláig. (Az oroszok lőtték agyon, amikor az ostrom szünetében a kapu elé merészkedett bámészkodni).

A két Weber lány közül a fiatalabb Rozina egy derék budai kalaposmester felesége lett. Nagyanyám Rozina férjét csak „Kemper sógor" néven emlegette, a keresztnevén soha. Ez az iránta és az „iparos" iránti tiszteletként volt értékelhető. Kemper sógor a finom uraságok kalapjainak és cilindereinek készítésére szakosodott, azok szakavatott mestere volt.

A nagyobbik Weber lány, Erzsébet korán elkerült a szülői háztól. Mintha tudta, érezte volna, hogy szerelme, családi élete tiszavirág életű lesz. Tizenhat évesen esett szerelembe és ment feleségül Györgyhöz, szülei szeme fényéhez, az akkor 24 éves Wittmann fiúhoz. György nővérei már korábban kirepültek a családi fészekből, Katalin egy budai iparos felesége lett, az idősebbik Teréz ugyancsak egy óbudai szőlősgazda-vendéglőst választott, egy Forstner fiút.

 

A Wittmann kocsma

 

A családi gazdaságot az idősebb és a fiatalabb Wittmann együtt vezették, a kocsmai feladatok ellátása a két nőre, az anyósra és a mennyre hárult. A Kórház utca 27. alatti házukban a kocsmarész, ha a kapuval szemben álltunk, balról volt, utcai bejárattal, a szokásos elrendezésben: söntés, különterem, konyha. A kapubejárat ugyancsak boltíves volt, hatalmas, legalább 3 méter magas, nehéz tölgyfakapuval, mellette a szülők szoba-konyhás lakásával. A kocsma folytatásában voltak a gazdasági helyiségek, a színek, tárolók és az istállók, ólak, velük szemben az ifjak lakása, a hatalmas, boltíves pince lejárata stb. A pince a Kórház utcától egészen az Ék utcáig tartott, ma már nyomára sem lelünk. Az 1945. évi ostrom alatt az utca népe itt talált menedékre több mint egy hónapon át. Amikor a kocsma még üzemelt, nem az emberek szorongtak benne, hanem hatalmas, több ezer literes hordóktól kezdve a kis 25 l-es hordókig több tíz darab.

Édesanyám mesélte, amikor a hordókat tisztították, kislányként neki kellett a hordó nyílásán keresztül bemásznia, hogy tisztára mossa, törölje. Mint amolyan kisgyerek félt bemászni és egyedül benn lenni a nagy hordóban, sírva tiltakozott a feladat ellen. Hiába, nem volt apelláta, be kellett másznia és ki kellett tisztítania ezeket.

Az Óbuda Baráti Kör felmérése szerint 1883 óta üzemelt a Wittmann kocsma, szerintem talán már előbb is létezett. Mikor az ifjú Wittmann György az I. világháborúban elszenvedett sérüléseibe belehalt, szülei megtört, idős emberek voltak. Az üzlet a fiatal özvegy nevére került. Ebből és a földek hozamából élt az idős szülőpár és az özvegy két gyermekével. (16. kép)

 

16. kép: A Wittmann vendéglő tulajdonosa és törzsvendégei

 

 

 

Ez az üzlet ugyanúgy működött, mint a többi: árulták saját boraikat, majd a borkereskedővé lett testvér szerzeményét, és kínálták saját készítésű termékeiket, hurkát, kolbászt, disznósajtot. Évente hat disznót vágtak a család és az üzlet szükségletére. Hogy ez így volt, annak bizonyságául szolgáljanak azok a fehér fajansz edények, tálak, amelyeken ezeket az ételeket tárolták. Hasonló „kiszerelést" láttam később a hentesboltokban (Rabl, Haszmann húsüzletek) vagy a Flórián téren a Zweig Simi bácsi féle sajtkereskedésben.

A bort Wittmannéknál különféle méretű virágmintás cserépkancsóban szolgálták fel. Érdemes megnézni, milyen míves üvegpoharakban szolgálták fel a fröccsöket és a hosszúlépéseket a vendégeknek. (17. kép)

Az udvaron nyáron a kerthelyiségben hűsöltek a vendégek az elmaradhatatlan leánderbokrok között.

 

17. kép: Relikviák a vendéglőből

 

Mikor dédapám már erőtlen volt a munkára, a vendéglőt megszüntették, a földeket bérbe adták és annak jövedelméből éltek szűkösen. Később a nagymama hadiözvegyi jogon trafikengedélyt kapott, amit 1946-ban bekövetkezett halála után kisebbik leánya örökölt. 1948 után ezt a kis üzletet is államosították, de betegségére tekintettel továbbra is nagynéném vezethette.

Mikor id. Wittmann György és neje elhunytak, szoba-konyhás lakásukból lómészárszék lett, ami nagyon népszerű volt a környék munkáscsaládjai körében. Sajnos a polgároknak nem „illett" lóhúst enni, így mindig csak suttyomban, a szomszédoktól tudtam kunyerálni, vagy őket megkérni, hogy nekem is vegyenek, mert emlékszem, hogy nekem a lóparízer nagyon ízlett és szívesen ettem. Állítólag a vérszegénységre is nagyon jó volt. Később, az 50-es évek végétől az épület 1967-ben bekövetkezett bontásáig ez az üzlet normál húsboltként üzemelt.

 

A Schlosser család vendéglője

 

A Schlosser család őseinek története is az 1700-as évek kezdetére nyúlik vissza. Mályi Zoltán újságíró így emlékszik meg az Óbudai Hírmondó című újság egyik 1991. évi számában: „A régi óbudaiak emlékeznek még a szűk utcákra, a kis földszintes házakra, a dohányfüstös kiskocsmákra. Ilyen volt közülük a „Slózi", amelyet a Schlosser család az első világháború előtt nyitott meg."

A cikkben foglaltak igazak, de nem pontosak. A nagy kiterjedésű család számos tagja birtokolt bormérést, kocsmát az 1800-as évek végétől, az 1900-as évek elejétől. Az óbudai kocsmákról készített lista 23 Schlosser nevét említi, akiknek 1883-1952 között italmérésük, vendéglőjük volt. Ezeket a Schlossereket, illetve utódaikat mind felkutatni nem tudtam, csak egy Schlosser család útját követtem napjainkig, különös tekintettel a bennük csörgedező Wittmann vérre, amely bennem is fellelhető.

Ez a Schlosser vendéglő egyike az általam felkutatott olyan vendéglőnek, amelyik az államosítást követően is bormérésként üzemelt tovább, majd amint arra lehetőség nyílott, a régi tulajdonosok visszaszerezték és tovább üzemeltetik azóta is.

Az első bormérést 1883-ban nyitotta meg a család őse, Schlosser Mátyás a Calvin utca 8. szám alatt. Halála után 1899-ben felesége, özv. Schlossser Mátyásné Kari Magdolna folytatta munkáját. (A Karlok szintén vendéglősök voltak, bormérésük a Vörösvári úton volt.) Hogy ezen a címen meddig üzemelt a vendéglő, azt nem tudjuk, de fiuk, Schlosser Károly 1909-ben a Vörösvári út 85. szám alatt nyitott új kocsmát. Vendéglős listám szerint - tévesen - 1913-tól, a család birtokában lévő hivatalosan kiadott engedély szerint 1911-től a Bécsi út 102/b alatt üzemeltették vendéglőjüket. Schlosser Károly halála után felesége, született Behringer Magdolna vette át az üzletet, tőle ugyancsak Károly nevű fiuk. Utána a következő gyerek, János folytatta ősei foglalkozását. (18. kép)

 

18. kép: A „Slózi" a Bécsi úton

 

Itt jegyzem meg, hogy a Schlosser famíliánál, de nagyon sok más vendéglős családnál is azzal találkozunk, hogy a férj halála után, ha még kicsik a gyerekek, a feleségeik vették át a kocsma vezetését, ami talán még ma sem, de akkor semmi esetre sem volt tekinthető nőies foglalkozásnak. Ittas emberekkel bánni sohasem volt könnyű és napjainkban sem az. Mégis, ezek a feleségek könnyűszerrel birkóztak meg ezzel a feladattal. Ennek az volt az oka, hogy többségük maga is vendéglős családból származott, így már gyerekkorukban, otthon eltanulták a mesterségbeli fogásokat, és felnőttként könnyűszerrel végezték el saját vendéglőjükben ezt a feladatot is.

1951-ben az állam általánosan megszüntette a magánipart és állami tulajdonba vette a hat szobánál több lakószobával rendelkező házakat is. Schlosseréknek szerencséjük volt. A házban az üzleten kívül csak három szoba volt, egy lakó a szoba-konyhás, kb. 40 négyzetméter méretű lakásban lakott, Schlosserék pedig egy kétszobás lakásban. Így házuk továbbra is tulajdonukban maradt, az üzletet sem államosítottak, „csak" jogelvonásban részesítették. Ez azt jelentette, hogy az üzletet szőröstül-bőröstül, berendezésestül és borkészletestül az állam térítésmentesen tulajdonba vette és 1991-ig, amíg a tulajdonosok vissza nem kapták az üzletet, a Vendéglátóipari Vállalat üzemeltette „Két Kancsó" borozó néven. De ez történetünkben még odébb van. (19. kép)

 

19. kép: A „Két kancsó" borozó

 

Mint a legtöbb óbudai, a Schlosserek is több lábon álltak. Földjeiken gazdálkodtak, a maguk termelte bort pedig a vendéglőjükben mérték ki. Szőlőföldjük nemcsak Óbudán volt, hanem pl. Gyónon is. Mikor a filoxéra elpusztította az óbudai szőlőket, vasúton onnan szállították a szőlő termését, de a megmaradt írások tanúsága szerint szállítottak bort a Balaton-vidékről is, feltehetően Balatonboglárról. Az 20. kép tanúsága szerint özv. Holló Józsefné pl. 1947-ben 4 hektoliter bort adott el özv. Schlosser Károlynénak „szag és dohmentesen", literenként 14 fillérért, a vevő hordójába töltve és vasúton szállítva.

1950-re megnehezedtek a viszonyok. 1950 februárjában a gyóni szőlőben termelt saját borát a gazda csak a községi jegyző és bíró engedélyével szállíthatta budapesti üzletébe. Az engedélyen gondosan feltüntették Schlosseréknek a településen lévő szőlőterületük nagyságát, mert csak olyan mennyiségben vihette ki a gazda a termését, mint amekkora a szőlőföldje volt, más borát nem vásárolhatta fel. (21. kép)

A Schlosser kocsma alaprajza és mérete nem sokat változott az elmúlt évszázadok alatt, így néz ki napjainkban is, legfeljebb a mosdók épültek be korszerűen az épületbe a korábbi udvari megoldás helyett. Az első évtizedekben a mellékhelyiség az udvar végében volt, külön a vendégek és külön a háziak részére - hasonlóan a többi óbudai italméréshez, kocsmához. De nem volt különb a helyzet a lakóházakban sem. Az illemhelyek ott is az udvar végében voltak.

Ebben a vendéglőben is voltak különböző asztaltársaságok, ezekről azonban nem maradtak fenn emlékek.

A vendéglőt elsősorban a közeli kalapgyár munkásai és a téglagyári munkások látogatták. Vörös- és fehérborral egyaránt szolgáltak, ételben pedig csak hideget adtak, pogácsát, kolbászt, disznósajtot.

A vendéglőben egy nagyobb söntés volt, onnan nyílt a kisebb különterem és természetesen nem hiányzott a leanderes kerthelyiség sem. Zene nem volt a helyiségekben, de a kerthelyiségben, a kép tanúsága szerint igen. (22. kép)

 

20. kép: Korabeli borvásárlási megállapodás

 

21. kép: Borszállítási engedély, anno 1950

 

22. kép: Zenészek a Schlosser vendéglő udvarán

 

Fennmaradt a régi családi iratok között az üzlet engedélye az üzlet akkori besorolásával, továbbá az italmérési és dohány árusítási engedély. (23., 24. képek) A többi vendéglőhöz hasonlóan a törzsvendégek esténként, hétvégeken kártyacsatákkal múlatták magukat. Az általam megkérdezettek közül senki nem említette, amit a Schlosser iratok között leltem, s ami feltehetően minden kocsmára nézve érvényes lehetett, hogy tudniillik a kocsmai kártyázás is külön engedélyhez volt kötve. Az engedélyt a budapesti főkapitányság Igazgatásrendészeti ügyosztályán kellett kérni. Az engedély az alábbi kikötéssel adatott meg egy székesfővárosi szabályrendeletre hivatkozva: „...a folyamodó vendégei az üzletnek az utcára nyíló helyiségeivel egyenes és közvetlen összeköttetésben lévő vendégszobáiban és az üzlethelyiséghez tartozó kerthelyiségeiben a törvény által nem tiltott kártyajátékot játszhassanak. A főhelyiségben a kártyajáték engedély nélkül gyakorolható."

Különösen nehéz volt a vendéglő és tulajdonosainak helyzete a háború végét követően a jogelvonásig. Mint láttuk, külön engedély kellett a saját bor felhozatalára vidékről. (25. kép) Ezen felül mindenféle extra adókkal is sújtották őket a rendes éves adókon felül. Egyik kedvencem az „extra dézsmaadó", amelyet a kertek, földek termésére vetettek ki, előre meghatározva azt, hogy az egyes területeken mennyi gabonának vagy más termésnek kellene megteremnie, függetlenül a tényleges, reális terméstől. Az adó meghatározásánál jó vastagon fogott a hivatal ceruzája. Hiába volt minden kérés vagy logikus érvelés, igazságot a panaszosok nem leltek.

1951 után, mint már említettem, a kocsmát az Állami Vendéglátóipari Vállalat üzemeltette, erről sok mondanivalóm nincsen. Az évek folyamán a Schlosser család többször kérelmezte az üzlet visszaadását, kezdetben nem túl nagy sikerrel.

 

23. kép: A vendéglő besorolási okmánya

 

24. kép: Dohányárusítási engedély

 

25. kép: Borszállítás vasúton

 

A próbálkozásokat végül 1991-ben siker koronázta, májusban visszakapták a tulajdonjogot. Azóta újból a család vezeti az üzletet a régi családi hagyományok szerint. A borozó neve újból Schlosser vendéglő, s a régi helyén, a Bécsi út 120/B. alatt működik. Kínálata a középminőségű vörös- és fehérbor, erre van igény. Továbbra is csak hideg ételeket kínálnak, ropit, pogácsát, kolbászt. Kár, hogy ezen a szemléleten a tulajdonosok nem léptek túl, s nem vezették be a melegkonyhát. Pedig a környékbeliek, a Margit Kórházból, a Főiskola diákjaiból biztosan sokan keresnék fel.

Szólnunk kell a Slózi történetének újabb fejezetéről, ami az irodalmi életben való megjelenését illeti. Megemlíteném itt Zalán Tibor író nevét, aki körül egész kis irodalmi kör alakult ki, időnként zajosan vitázva a kerthelyiségben.

 

A Kéhlik és a Prószok

 

A Kéhli család ősei szintén az egyik korai csoporttal jöttek Óbudára az 1700-as évek elején a Strassburg melletti Kehiből. (Innen ered a család vezetékneve.) Mint a legtöbb ős-óbudai család, ők is földműveléssel, szőlőtermesztéssel és borászattal foglalkoztak.

A családból először Kéhli Károly nyitott bormérést a Kiskorona utca 8. szám alatt 1885-ben. Itt akkor csak bort mértek (helyben fogyasztásra és elvitelre), leginkább házi készítésű felvágottat (disznósajt, kolbász) fogyaszthattak hozzá.

Kéhli Károly halála után felesége, Schlosser Mária vezette tovább az üzletet. Ide nősült be Prósz György, feleségül véve leányukat, Magdolnát. Vendéglős család volt a Prósz család is. A feljegyzések szerint Prósz György a Szőlőkert utca 12. szám alatt üzemeltetett kocsmát 1908-tól. Halála után az üzletet felesége vette át. A többi óbudai kocsmához hasonlóan csúcs-hegyi szőlőjük termését mérték és hideg falatokat szolgáltak fel hozzá. Itt is volt asztaltársaság, a vendégkör polgári-és kistisztviselői volt. Békés, családias volt a kocsma hangulata.

Ifj. Prósz György özv. Kéhli Károlyné Kiskorona utca 8. szám alatti üzletét vette át 1935-ben. Tehetséges és ambiciózus ember lévén felismerte a kínálkozó lehetőséget, amit a filoxéra pusztítása utáni bor beszerzése jelentett, és csakhamar felhagyva a kicsibeni borméréssel bornagykereskedővé vált. Ő látta el borral az óbudai kocsmák egy részét, de szállított más budai és pesti vendéglősöknek is.

Kevesen tudják, de a Prósz család nemcsak a borral kapcsolatos ismeretekben jeleskedett. Az 1686. évtől Óbudán a Magyar Királyi Udvari Kamara serfőző házat létesített, amelyben a céhbeli serfőző mesterek főzték a sert. Az utolsó serfőző mester a Prósz család volt.

A Kéhli család másik tagja, Kéhli Józsefné 1885-ben a Mókus utca 22. szám alatt nyitott bormérést. Ezt az üzletet vették át fiai, József és Ferenc. József később Ferencvárosban nyitott vendéglőt, a Mókus utcai vendéglő teljesen Ferenc irányítása alá került. Ebben a munkájában komoly segítőtársra és támogatóra talált feleségében, a később legendás hírnévre szert tevő, mindenki által tisztelt „Kéhli mamában".

A többi óbudai borméréshez, kocsmához hasonlóan kezdetben a Mókus utcában is csak hideg ételt adtak a bor mellé. A meleg konyhát 1939-ben vezették be. Az ötletet a Lajos utcai Sípos vendéglő mintája adta, ahol nagy sikere volt a halételeknek. Kéhliék nem egy az egyben vették át Siposék ötletét, náluk nem a halételek domináltak, sokkal inkább az egyszerű, hétköznapi ételek, mint a pörkölt, a gulyás stb. Halat egy héten egyszer szolgáltak fel, pénteken. Akkor csak hal és túrós csusza volt a napi menü.

Vajon mi volt ennek a hírnévnek az oka? A Kéhlihez hasonló kiskocsmák abban az időben tucatszám voltak Óbudán, minden utcában legalább kettő, három. A boruk is jó volt, berendezésük is szinte ugyanaz volt. És mégis! A Kéhli vendéglő kiemelkedett közülük és bátran mondhatjuk, világhírnévre tett szert. Mondhatja valaki, véletlenül.

Ez nem igaz, ilyen véletlenek nincsenek. Kéhliék sokat fáradoztak azon, hogy a hírnév megérdemelt módon szárnyra kapja őket. Nagyon tisztelték a vendégeket, mélységes alázattal fáradoztak azon, hogy jól érezzék magukat náluk, a vendéglátás ott valóban szíves látás volt, minden egyes megnyilvánulásuk ezt mutatta. Tisztelték azt, aki oda betért, a vendég kívánsága szent volt számukra.

Ennek igazolására szóljon az alábbi történet, az óbudai snapszer leves igaz története.

Kéhliéknél, a többi kocsmákhoz hasonlóan szintén voltak asztaltársaságok. így külön volt asztaltársasága a kártyásoknak is, ahol időnként nagy kártyacsaták dúltak. Egyszer, valamikor az 1930-as évek tájékán, egy átmulatott éjszaka után, másnapos-sága orvoslásaként újból becsípve érkezett a jegyző kártyakompániájához. Elkezdték játszani az akkor népszerű négyes óbudai snapszert. Amikor a licitálás sora a jegyzőre került, az alkohol ködében tévedésből saját magát hívta meg a piros ásszal. Mivel védte őt a részegek őrangyala, a másik három lappal megkapta a piros királyt és a felsőt is. Bemondta a snapszert, megnyerte a játszmát. Örömében hívta a pincért és így kiáltott: „Főúr, snapszert mindenkinek!" Ezzel az asztalra borult és édesdeden elaludt. Hiába kérdezte a pincér, hogy ugyan mi az a snapszer, amit a többieknek is fel kellene szolgálnia, a válasz csak egy horkantás volt. Kétségbeesetten jelentette ezt a különleges megrendelést a konyhának. Nosza, lett is nagy tanakodás, hogy mitévők legyenek ezzel a kívánsággal.

A Kéhli vendéglő híres volt arról, hogy náluk a vendég kívánsága szent és sérthetetlen, Kéhli mama nagy lélekjelenléttel megmentette a helyzetet. Végignézett a konyhában sorakozó nyersanyagokon és egy levest készített belőle. Az így összeállított levest azután a következő megjegyzéssel küldte útjára: „Józsi kérem, vigye ki az uraknak a snapszer levesüket." Így került a kártyások asztalára és lett népszerű a vendéglőben az óbudai snapszer leves. (Az eredeti leves leírása a Receptek fejezetben található). Az egyik kártyásnak különösen ízlett Kéhliék találmánya. Olyan sokat áradozott róla otthon a feleségének, hogy az végül elkérte a snapszer leves receptjét. Kéhli mama személyesen diktálta le neki. Tőlük, a Senger (Szörényi) családtól, egy szintén régi óbudai család gyűjteményéből került elő a történet is és a recept is.

Egy másik kedves történetem arról szól, hogyan vezették be náluk a halételeket. Kéhliné nem szerette a halat, mint mondta „büdös lesz tőle a konyha", azaz attól félt, hogy a halszag majd más ételekbe is beivódik. Mereven ellenállt férje minden érvelésének, könyörgésének. Na, de ha már bevezették a napi meleg ételajánlatokat, akkor pénteken is biztosítani kellett azt a vendégek számára. Akkoriban még szigorúan betartották az emberek a pénteki böjtöt, az nem lehetett, hogy aznap zárva legyen a konyha. Végül megtalálta Feri bácsi a megoldást. Titokban megvette a halat, csütörtök este megvárta, amíg a felesége nyugovóra tért, majd nekiállt a halpikkelyezésnek, bontásnak, szeletelésnek. A többit már Tercsa nénire bízta másnap hajnalban. Mire a felesége felébredt, már megoldódott a probléma. Nem is volt az azért igazán probléma. Mint mondják, két szép pontyból kitelt a napi forgalom.

 

26. kép: A Kéhli vendéglő konyhája Tarcsa nénivel, a főzőasszonnyal

 

A konyhát a közelben lakó Tarcsa néni vezette (26. kép), Kéhli mama legfeljebb szűk családja kedvéért vette kézbe a fakanalat, vagy hogy valami külön kívánságot teljesítsen, mint ahogy azt a fentiekben olvashattuk a snapszer leves történeténél.

A halat a Nagycsarnokból, a Vámház körútról szerezték be a pénteki menühöz, nagy fűzős szatyorban maga Kéhli József hozta frissen a konyhára. Nyilván neki volt közelebbi ismeretsége az ottani halárusokkal, lévén franzstadti vendéglős. A többi húsokat a környékbeli, ismerős vagy rokon óbudai hentesektől szerezték be.

A többi óbudai kisvendéglőshöz hasonlóan kezdetben Kéhliék is saját termésű boraikat árusították. A filoxéra nem kímélte az ő szőlőtőkéiket sem, így az 1800-as évek végétől ők is a vett borokra kényszerültek. A beszerzést mindig személyesen Kéhli Ferenc intézte, vett bort a Teleky grófoktól, Gyöngyösről, Soltvadkertről a szőlősgazdáktól és az óbudai bornagykereskedő rokontól, Prósz Gyuritól. Borai nagy részét „házasította", azaz keverte. Főleg az így kevert zöldszilváni bora volt híres és nagyon kedvelt vendégei körében. Törzsvendége, Krúdy Gyula is ezt a borát kedvelte, halála előtti este is ebből vitt magával haza vagy egy jó liternyit. Mikor másnap reggel holtan találták az írót otthonában, mellette ott hevert az üres borosüveg. Remélem, a Kéhli féle bor könnyűvé tette halálát.

A Mókus utcai épület mindvégig, amíg az épületet 1981-ben el nem adták, a család lakóhelyéül is szolgált.

A vendéglő két helyiségből állt, az elülső, nagyobb helyiségben volt a söntéspult és több asztal a vendégek számára. Innen egy kisebb helyiség nyílott, ahol a zártkörű rendezvényeket tartották. Itt gyűltek össze a különböző asztaltársaságok tagjai, írók, színészek, de a különböző iparosok, pl. a hentesek és a pékek asztaltársasága is. Ebben a különteremben gyűlt össze a család vasárnap délelőttönként az ebédhez, itt étkeztek nyugodtan, senkitől sem zavarva. (27. kép)

A vendéglőhöz kerthelyiség is tartozott, nyáron nagyon kellemes tartózkodást nyújtott a vendégeknek. Jól szórakoztak annak ellenére, hogy zene akkor még nem volt, azt csak később, 1945 után vezette be az akkor már Állami Vendéglátóipari Vállalat. (28., 29. képek)

Kedves színfoltja volt a vendéglőnek a kerthelyiségben, egy falmélyedésben álló mintegy 80 cm magas Szt. Flórián szobor. Amikor a Vendéglátóipari Vállalat üzemeltette ezt a vendéglőt, a szobor szőrén-szálán eltűnt és azóta sem került elő. Vajon hol lehet? (30a., 30b. képek)

Az épületben kisebb boltíves pincében tárolták a borkészlet egy részét, a nagyobb mennyiség tárolására a Bécsi úton volt egy nagyobb pince, amit a Kéhli testvérek, Ferenc és József közösen birtokoltak. (31. kép)

 

27. kép: A Kéhli család vasárnapi ebédje

 

28. kép: A Kéhli vendéglő régi bejárata

 

A Kéhli vendéglő forgalma igazán az 1920-as években lendült fel, amikor a pesti közönség körében divatba jöttek a kockás abroszú hangulatos, vidám budai kiskocsmák. A Kéhli család jó vendéglősi vénával, nagyon ügyesen tudott ehhez a helyzethez alkalmazkodni: olyan jó hangulatot teremtettek és olyan színvonalas ellátást, kiszolgálást biztosítottak vendégeiknek, hogy hamarosan egyike lettek a legfelkapottabb vendéglőknek Óbudán.

 

29. kép: A felújított Kéhli

 

30a. kép: A Kéhli kerthelyisége, a Flórián-szoborral, 1950 körül

 

Abban, hogy a hírnév így szárnyára kapta a Kéhli vendéglőt, nem kis szerep jutott Krúdy Gyulának, aki szinte mindennapos vendége volt a háznak 1933-ban bekövetkezett haláláig. Erről azért nem írok e helyt többet, mert már olyan sok helyen megírták nálam avatottabb tollú emberek, amit nem akarok megismételni. Könyvemben inkább arra törekszem, hogy olyan eseményekről szóljak és olyan történeteket elevenítsek fel, amelyek eddig nem, vagy csak kevéssé voltak ismeretesek, s amelyekért kár lenne, ha feledésbe merülnének.

Krúdyn kívül még számtalan híresség látogatta a Kéhli vendéglőt. A vendéglős lánya pl. még ma is örömmel emlékszik vissza Márai Sándorra, akinek mindig volt egy kedves szava, simogatása a számára.

 

30b. kép: A Kéhli étterem ünnepi terítékkel, a Flórián-szobor nélkül

 

31. kép: A Kéhli borpince hordói

 

Sűrűn előforduló vendég volt Kéhliéknél Latabár Kálmán is. Akkoriban a söntés és a másik helyiség között egy lépcsőfoknyi szintkülönbség volt, ami elkerülte egyszer a művész figyelmét, így bevonulása roppant látványosra sikeredett, hason csúszva érkezett a terembe a már ott tartózkodó vendégek nem kis mulatságára. Latyi nem sértődött meg a harsány kacagás miatt, ami ezt a produkcióját, hogy ne mondjam ügyetlenségét fogadta, hanem igazi, vérbő komikusként eljátszotta, mintha mindez szándékosan történt volna.

Gyakori vendég volt a Kéhli vendéglőben a múlt század nagy primadonnája, Honthy Hanna is. Az egyik sarokban állt kedvenc asztala, ahonnan remek kilátás nyílt az egész teremre, minden vendégre, és ahol természetesen jól látható volt ő maga is.

Kéhli Ferenc egyszer, jóval az üzlete megszüntetése után összeírta emlékezetből, hogy kik voltak éttermének híres vendégei. Leszármazottja ezt a listát rendelkezésemre bocsátotta, hogy az utókor számára is ismertté váljon. Kétségtelen, nagyon rangos nevek szerepelnek rajta. (32. kép)

1945 után a Kéhli vendéglő és tulajdonosa életében is sok minden megváltozott. Borkészletüket a város ostroma előtt megsemmisítették. Mikor újranyitottak, már csak az ún. Borforgalmi Vállalattól lehetett bort venni, azt is csak meghatározott kvóta szerint. Az pedig sem mennyiségileg, sem minőségileg nem volt kielégítő. Tetézte a gondokat, amikor híre jött a vendéglők, éttermek államosításának. Kéhli Ferenc akkor úgy döntött, hogy az államosítást megelőzendő bezárja az üzletet, és visszaadta az iparengedélyét. Döntése helyesnek bizonyult. Mint később kiderült, alig egy héttel előzte meg ezzel az üzlete tervbe vett államosítását. Így viszont elkerülte, hogy az üzlettel együtt a házát is államosítsák. Büntetését, mint „kapitalista üzletember" így sem kerülte el. Több mint egy évig nem tudott a szakmájában elhelyezkedni, míg végre nagy nehezen felvették a volt Hickmann vendéglőbe. Attól kezdve nyugdíjazásáig a pincérek hányatott életét élte. Utolsó munkahelye a Csillag presszó volt a Kolosy téren. Fiatal lányként édesapámmal egyszer azért tértünk be oda, hogy találkozhassunk vele.

 

32. kép: Kéhli Ferenc saját kezűleg írt vendéglistája

 

Kedves történet Feri bácsiról, hogy egyik munkahelyén, ahol pincérként dolgozott, munkatársa lett hajdanvolt beosztottja, aki korábban a Kéhli vendéglőben a keze alatt dolgozott, és aki őt ezért értelemszerűen „főnök úrnak" szólította. A beosztott szeretete és tisztelete akkor is mélyen élt ebben az emberben, amikor egyenrangú munkatársként kerültek össze. A régi beosztott itt is nagy tisztelettel főnöknek szólította Feri bácsit, akit ez a többi pincér és az üzlet akkori vezetője előtt roppant kínosan érintett. Szóvá is tette valahogy így: „Kedves Pista, ne szólítson engem főnöknek, én itt pont olyan beosztott pincér vagyok, mint maga és a többiek, hívjon engem nyugodtan Feri bácsinak! Értette?" „Igenis, főnök úr!" hangzott a megnyugtató válasz.

Ezzel véget ért a Kéhli vendéglő első, dicsőséges korszaka. De a vendéglő üzemeltetése nem szűnt meg. A vendéglőt a Vendéglátóipari Vállalat vette bérbe és üzemeltette tovább Híd vendéglő néven, mígnem 1981-ben a Kéhli család eladta a házat (33. kép), amiben a vendéglő volt, és egyúttal eladta a Kéhli név használatát is az új tulajdonosnak.

A Kéhli vendéglő iparengedélyének visszaadása után az Északbudai Vendéglátóipari Vállalat üzemeltette tovább a vendéglőt, Cecei-Horváth Tibor vezetésével. Az épületet mai formájára 1988 és 1990 között alakították át, a korábbi konyha és két kiszolgáló helyiség egy szintre került és étterem lett, a konyhát a korábbi lakásból alakították ki. Különterem lett Kéhli mama lakásából, valamint borozó a korábbi pincehelyiségekből. 1991-ben az akkori üzletvezetőnek, a mái-említett Cecei-Horváth úrnak lehetősége nyílott az épület megvételére Kéhli Ferenctől, és megnyithatta saját üzletét a Kéhli márkanév alatt.

 

33. kép: A vendéglő az államosítás után Híd vendéglőként üzemelt tovább

 

34. kép: A régi Kéhli vendéglő étel és ital ajánlata

 

Az üzlet ekkor új virágzásnak indult. Beépítették, lefedték a boltíves kapualjat, a fedett helyiségekben a férőhely így 210-re bővült, a kerthelyiség 80 férőhelyes lett.

A jelenlegi elegáns menükártya már nem is kártya, hanem egész kis könyvecske, melyben leírások és rajzok garmadája biztosítja, hogy a kedves vendégnek már az étlap kézhezvételekor összefusson a nyál a szájában és várakozásteljesen tekintsen a megrendelt ételek elé. (34., 35. képek) A tulajdonos és a chef üdvözlő szavai, a vendéglő történetének rövid áttekintése már megfelelő hangulatba ringat, hát még az ételek leírása! Ugyan ki tudna ellenállni a következő ajánlatnak: „Forró fazék velős csonttal a hajdani Fehér ökörből", vagy „Fogasszeletek Takács Pista receptje szerint". (36., 37. képek)

 

35. kép: A Kéhli étterem mai menükártyája

 

36., 37. képek: Részletek az étlap kínálatából

 

Mivel a pincéket éttermekké alakították, hordós bort már nem tárolnak és nem is szolgálnak fel. Különböző neves magyar borházakkal vannak kapcsolatban és ezek palackozott borait szolgálják fel. Az idevonatkozó szakértelmet az étterem borásza, Móricz Imo Imre képviseli.

Az étteremben - a régi Kéhli étteremmel ellentétben - esténként már zene is van, a hét elején két napig sramlizene, a többi napokon pedig cigányzene.

 

38. kép: Krúdy-emléktábla az étterem falán

 

Ragadjuk meg az alkalmat és szóljunk néhány szót a „sramli zenéről", ami olyan kedves színfoltja volt a hajdani óbudai kiskocsmáknak, így többek között a Kéhlinek is.

A sramli zene létrejötte 1870-re tehető, amikor a Bécs melletti Grinzingben egy tesvérpár, Johann és Joseph Schrammel egy harmadik zenésszel, Anton Strohmayerrel szövetkezve zenekart alapított. A két testvér hegedült, a harmadik gitározott. A zenekar 1878-ban egy negyedik taggal, egy klarinétossal bővült. A klarinétot 1891-ben harmonikával helyettesítették, s ezzel végleges formáját vette fel a zenekar. Hamarosan szárnyára vette őket a hírnév, és az osztrák fővároson kívül is sorra alakultak az ilyen zenekarok a Monarchia különböző városaiban, köztük természetesen Budapesten is. A régi dokumentumok tanúsága szerint a népi dallamokon kívül szívesen játszották Zeller, Milöcker, Suppé dalait is.

Nálunk főleg a Tabán, Víziváros, Budafok és Óbuda német ajkú lakosainak körében volt kezdetben népszerű az ilyen zenekar, később pedig a lakosság szélesebb körében vált azzá. Kezdetben a zenekarok tagjai munkásokból, kőművesekből, festőkből, fazekasokból stb. álltak össze, akik szabadidejükben képezték tovább magukat és játszottak a kiskocsmákban. Az idők folyamán sajnos lassan kihaltak ezek a zenészek és a kvartettekből lassanként már csak triók és duók lettek. A zenekarok gyakran stájer citerával, majd énekesekkel egészültek ki. Ezek legnevesebbike volt a tabáni Pepi Fischer, Anton Schiebrandt és az óbudai Willi Herz és Graf Pepi. Ez utóbbiról a Fahn vendéglő című fejezetben emlékezünk meg.

Az utolsó óbudai sramli-zenekar Haszman Károly zenekara volt, amely 17 éven keresztül játszott a Kéhli vendéglőben. Állítsunk emléket a zenekarnak azzal, hogy név szerint is megemlítjük annak tagjait. A zenekar vezetője Haszmann Károly volt, tagjai pedig Stirbl Sándor, Lattmann Tivadar és Neszveda Ferenc. Énekesük a korábban már említett Herz Vilmos volt.

Nemcsak a régi zenekarok tűntek el a hangulatos kiskocsmákból, de hol vannak ma már a hajdani vendéglők, így a Kéhli vendéglő puritán, stencilezett étlapjai is! (Lásd 34. kép)

Akárcsak a régi vendéglőt, a mai éttermet is sok híresség látogatja. Vendégeik között voltak a rendszerváltás utáni magyar miniszterelnökök, miniszterek, neves politikusok, közöttük a külföldi nevezetességek, mint pl. Giscard D'Estain, Helmuth Kohl vagy Jimmy Carter. Színészek, mint pl. Latinovits Zoltán, Schütz Ila, Bodrogi Gyula, Trokán Péter, a külföldi hírességek közül Schwarzenegger, Anthony Delon, Salma Hayek, vagy mások, mint pl. Soros György, Koko, Klicsko és még oldalakon keresztül lehetne felsorolni a többi hírességet.

Az étterem nagytermének falán emléktábla őrzi a híres vendég, Krúdy Gyula emlékét sok más fénykép és festmény társaságában. Ez alatt az emléktábla alatt ülésezik még ma is a Krúdy Társaság. Az emléktáblát még annak idején Kéhli mama állíttatta a nagy író emlékére. (38. kép)

A vitrinekben a régmúlt emlékeit idézik fel egy letűnt korszak relikviái.

A Kéhli vendéglő is egyike azon ritka óbudai vendéglőknek, amelyek szinte végig üzemeltek megalakulásuktól napjainkig.

 

A Berlinger család kocsmái

 

Óbuda nevezetesebb családjai közé tartozott az 1800-as, 1900-as években a Berlinger család. A feljegyzések szerint közülük először Berlinger Márton nyitott bormérést 1884-ben a Solymár utca 26. szám alatt. Ezt követte Berlinger Antal, aki 1895-ben a Kórház utca 38. szám alatt nyitott kocsmát. Berlinger György a Bécsi út 4596 hrsz. alatt üzemeltett kocsmát 1901-ben, majd az Ürömhegy 1591/8 hrsz. alatt 1906-ban.

Történetünk szempontjából azonban egy további Berlinger, Berlinger Jakab érdekes elsősorban azért, mert utódai később a Wittmannokkal is rokonságba kerültek, tovább erősítve a régi óbudai vendéglősök dinasztiáját, s akikről ezért valamivel többet sikerült megtudni, mint a többi Berlingerről.

Berlinger Jakab 1930-ban vette át apósától, Lieb Mártontól a III. ker. Római part 14. szám alatti kocsmát, amelyet Lieb bácsi 1923-ban nyitott meg. Lieb Mártonnak volt egy másik kocsmája is a Lőpormalom dűlő 7978 hrsz. alatt. Veje a Nánási út 7972 hrsz. alatt, ugyancsak 1923-ban nyitotta meg vendéglőjét. Vendéglőlistánk olykori pontatlanságai, a számok elgépelése miatt nem kizárt, hogy ez utóbbi megegyezik a Lőpormalom dűlő 7978 hrsz. alatti 1908. évi alapítású üzletével.

A Berlinger vendéglő felvirágzása szorosan összefügg az óbudai Római part vízi életének felvirágzásával. Ennek megfelelően a vendéglő forgalma is főleg nyáron lendült fel. (39. kép)

A vendéglő a szokás szerinti megoldású volt, az első helyiség volt a söntés, a második apróbb pedig a különterem. Igazán nagy jelentősége a kerthelyiségnek volt, ahol nyári estéken a napi sportolás, vízi élet befejeztével az emberek megpihentek, felüdültek.

A vendéglőben meleg ételt is felszolgáltak, egyszerű ételeket, pörköltet, gulyást. Az egyik Lieb rokon, aki annak idején gyerekként nyáron besegített a szikvíz szállításba a Berlinger kocsmához is, úgy emlékszik vissza, hogy délelőttönként halbűz lengte körül a konyha tájékát, ott készültek töméntelen hal tisztításával az esti halászlére. Jelentős volt a kerthelyiségük, legalább 200 vendég fért el ott a kellemes, meleg nyári estéken.

A Berlinger testvérek tízen voltak, közülük öten lettek vendéglősök, nemcsak Óbudán, hanem pl. a Ferencvárosban. A bort, illetve a mustot a testvérek közösen vették, ők kezelték és érlelték borrá. Nekik Békásmegyeren volt pincéjük, a bort ők is „házasították", azaz különféle borokat kevertek különféle arányú receptúrák szerint.

Mint érdekességet írom le, hogy az 1800-as évek végén oly népszerű vízimalmok egyike Lieb Mártoné volt. Mikor a gőzmalmokban kezdték őrölni a gabonát jóval egyszerűbb és gazdaságosabb körülmények között, a vízimalmok kora bealkonyult. Liebék jó üzleti érzékkel parthoz vontatták a malmukat és „megalkották" az oly népszerűvé vált római-parti csónakházak egyikét 1904-ben. A csónakház egy részében vendéglő működött.

 

39. kép: Lieb Márton vendéglője

 

Természetesen a csónakházakban és környékükön fürdőruhában nyüzsögtek az emberek. Mármint az akkori divat szerinti, zárt nyakú, hosszúszárú förmedvények-ben, amit akkoriban divatos fürdőruhának neveztek, és amin a környék lakói nagyon felháborodtak, szörnyű erkölcstelenségként emlegettek. Vajon mit szólnának ezek a régiek, ha most újra élednének és meglátnák a mai divatot?

Az eddigiekben a közelebbi és távolabbi rokonság kocsmáiról szóltam. Most azok következnek, amelyekhez, nem fűződnek rokoni szálak, de kedves, régi ismerőseim vannak köztük, s általuk itt is hiteles források alapján számolhatok be történetükről.

Sajnos nagy számban vannak olyanok, akiknek még emlékszem nevükre, tudom, hogy hol volt vendéglőjük, de gyerekként nem sokat törődtem ezzel, kocsmákba nem jártam. Ezek az emberek vagy utódok nélkül haltak meg, vagy nem tudtam rokonaikat felkutatni, a bontás vihara pedig nyomtalanul elsöpörte épületeiket. Ezekről megemlékezni, nekik emléket állítani sajnos már nem tudok.

 

Krieg István vendéglője

 

Krieg István lányai szerint 1908 körül, az Óbuda Baráti Kör listája szerint 1913-ban nyitotta meg kocsmáját a Vihar utca 5. szám alatt. Krieg bácsi maga nem volt szőlősgazda, de egy szőlősgazda lányát, Kraft Katalint vette feleségül, aki hozományként Péter-hegyi és Csúcs-hegyi szőlőket hozott a házasságba, amelyeket meg kellett művelni és a termést értékesíteni kellett.

A Vihar utcai ház alaprajza megfelelt a szokványos óbudai házelrendezésnek, ahol a tulajdonos lakása mellett egy kocsma működött, továbbá még egy lakó is lakott egy szoba-konyhás lakásban.

A kocsmában a tulajdonos saját borát mérték, illetve amikor a szőlőtőkék kipusztultak, Soltvadkertről hozták a bort. Kétféle bort mértek, fehér rizlinget és vörös otellót. Rendszeresen meleg ételt nem szolgáltak fel, csak hideg pogácsa, felvágott volt kapható.

Nagy ünnepekkor az itt működő asztaltársaságok részére meleg vacsorát szolgáltak fel, pl. Szent Istvánkor paprikás csirke, rétes és gyümölcs járta, télen disznótoros vacsora, újévkor sült malac, húsvétkor pedig szalontüdő.

A ház asszonya sajnos fiatalon hunyt el, a teendőket egy cselédlány látta el a mindennapokon, amikor pedig a tulajdonos lányai annyira felcseperedtek, ők is besegítettek a hétköznapok munkáiba. Amikor a nagy vacsorák voltak, külön főzőasszony segítette a munkát, név szerint a Drexler kovácsmester felesége.

A söntésben a kiszolgáló pulton kívül öt asztal volt, ezenkívül egy különterem három asztallal.

A kerthelyiségben néhány asztal volt, nyáron leander bokrok és dézsában gránátalmafák virítottak. A gránátalmafa, mint díszítőelem több helyen is említést nyert a régiek visszaemlékezéseiben. Az 1940-es évekre, mikorra az emlékezetem már biztosan visszanyúlik, nyoma sem maradt ezeknek a gondosan nevelt fácskáknak, már csak a leanderek maradtak, mint Óbuda hangulatos kertdíszei.

Több asztaltársaság is működött a kocsmában, így pl. a „Jó barátok" asztaltársaság, amely egyúttal takarékegyletként is működött. Tagjai főként iparosok voltak, de soraikban volt pl. bankigazgató is.

Ezek az asztaltársaságok a hét meghatározott napján gyűltek össze, pl. szerdánként az aranyművesek, ékszerkereskedők. Abban az időben ezt a foglalkozást főleg zsidó vallásúak űzték. Amikor összejöttek, kis batyukban magukkal hozták a kóser ennivalójukat, amit ott tányérra raktak és közösen elfogyasztottak. A vendéglős csak a tányérokat és evőeszközöket adta hozzá.

Ennek az aranyműves társaságnak igen módos tagjai voltak. Külön poharakat csináltattak maguknak vastag aranyszegéllyel és arany monogrammal. Ezek a poharak ott sorakoztak a söntéspult mögötti polcon, s amikor tulajdonosuk belépett a kocsma ajtaján, Krieg bácsi már nyúlt is az illető pohara után és töltötte belé az aranyló nedűt. (40. kép)

 

 

40. ábra: Az aranyműves asztaltársaság míves pohara

 

A poharakat külön csináltatták az asztaltársaság tagjainak a Jilling és Eckert üzletében, amely a villamos remízzel szemben volt található a Vörösvári úton. Tulajdonosai Herendről jöttek fel Óbudára és nagyon ügyesek voltak.

Mint említettem, a Krieg családban az édesapa egyedül nevelte lányait felesége korai halála után. A házimunkán idősebb lánya, Teréz és egy cseléd osztozott. A család híres volt arról, hogy a mindenkori kis cselédlányt családtagként kezelték, nevelték, és végül jól férjhez adták egy jóravaló, derék legényhez. Mikor ennek híre ment, a legények csak úgy tülekedtek a leányok kezéért.

1952-ben szomorú nap virradt a házra és lakóira. Egy nagy, fekete autó állt meg a ház előtt és két, sötét öltönyös férfi szállt ki belőle. Röviden közölték a tulajdonossal, Krieg Istvánnal, hogy házát és üzletét állami tulajdonba vették. Az üzlet élére új vezetés került, az addig is az üzletben dolgozó Krieg lányt alkalmazottként megtartották.

Az akkor már idős Krieg bácsi nem tudta felfogni az új helyzetet. Esténként oda-oda ült továbbra is a vendégek közé az asztalokhoz és elbeszélgetett velük, mint hajdanán. Ha bort szállítottak hordókban a pincébe, ott állt és irányította a kocsit, nehogy megrongálják a kocsi behajtót, amire ő évtizedekig oly gondosan vigyázott. Nem értette, hogy szorgos élete gyümölcse hogyan és miért vált semmivé.

A Krieg kocsmától két háznyira volt található a Fritz féle bormérés. Itt azonban csak utcán át mértek bort elvitelre.

 

A Szautner és Neubrandt kocsmák

Neubrandt János 1892-ben nyitott kocsmát a Szőlőkert utca 34. szám alatt, amelyet azután fia, Márton vezetett tovább.

A kocsma a többi óbudai kiskocsmához hasonló elrendezésű volt, hangulatos kerthelyiséggel.

Közönségüket főleg a hajógyári munkások tették ki, akiket vonzott a mindennapos olcsó, de ízletes meleg konyha.

A Neubrandtok történetével szorosan összefonódott a velük közvetlen rokonságban lévő Szautnerek története.

Szautner Mátyásnak a Vörösvári út 95. szám alatt volt a kocsmája, amelyet 1900-ban alapított, és amelyet fiai, Ferenc és József vezettek tovább. Harmadik gyermeke, Teréz ugyancsak egy szőlősgazda-vendéglős családba házasodott be, a Behringer családba. Érdekességként említem meg, hogy a Vörösvári úton három vendéglő volt egymás mellett. Mégis jól megéltek és megfértek egymással. Kerthelyisége a Szautner kocsmának is volt, náluk egy héten kétszer volt főtt étel. Ebből a két napból egy napon mindig csak szalontüdőt tálaltak.

Nem hiányzott a baráti asztaltársaság és a spóregylet Neubrandtéknál és Szautneréknél sem. Ezek tagjai rendszerint a vasárnapi 10 órai mise után gyűltek össze.(41. kép)

 

41. kép: Vidám asztaltársaság Szautneréknél

 

A Vörösvári úton sorra üzemeltek a kocsmák. A bel-budai részén főleg a pesti polgárok és az óbudai gyárak munkásai adták a kocsmák törzsközönségét, a külső részen, amit már külső Bécsi útnak neveztek, főleg a fuvarosok tértek be egy-egy italra. Itt volt pl. a Behringer borpince (borkatakomba) is, amiből az államosítás után a Hírös vendéglőt kreálták. Még a magántulajdon világában Behringer István bornagykereskedőként ott tárolta borkészletét. Ehhez természetesen megfelelő méretű borospincével kellett rendelkeznie. Rendelkezett is egy olyan hatalmas boltíves pincével a kocsma épülete alatt, ahol még egy lovas kocsi is meg tudott fordulni.

Visszatérve a Neubrandtokra és a Szautnerekre, a filoxéra támadása előtt saját boraikat árulták a kocsmáikban. Mikor a filoxéra az ő szőlőik nagy részét is kipusztította (csodálatos módon az Arany-hegy tövében fekvő kis földjükön a tőkék épen maradtak, ennek emlékére emelték néhány hasonlóan szerencsés gazdatársukkal együtt a külső Bécsi úton álló kis, ún. „Filoxéra kápolnát", hivatalos nevén Jézus szíve kápolnát 1886-ban).

Ekkortól ők is arra kényszerültek, hogy a bort más forrásokból szerezzék be. Az erről szóló történetnek akkoriban komoly realitása volt, mára kedves adomává szelídítette az emlékezet. A történet pedig imígyen szól.

Amikorra a friss bor kellően érett lett az eladásra, a család férfitagjai befogták a szekerük elé a lovacskákat, cserépedénybe hatalmas adag babfőzeléket főzettek az asszonyokkal, nem takarékoskodva a belevaló jóféle füstölt hússal sem. Az étel mellé még némi váltás fehérnemű is került, és persze felrakták az üres boroshordókat is, amelyekbe azután a vett bor került. Ha mindez megvolt, a lovak közé csördített ostorával a két családfő és már indultak is a beszerző körútra. A kocsmát, a háztartást és a jószágot addig az asszonyokra hagyták.

A beszerző körút legalább egy hétig, sokszor még tovább is tartott, elvégre a jó munkához már akkor is kellett az idő, nem beszélve arról az örömről, amit az asszonyok fennhatósága alóli megszabadulás jelentett. Elszekereztek hát a férfiak Pomázra, Dabasra, Kiskőrösre, Mórra és Soltvadkertre, bekopogtattak az ismerős gazdákhoz, megtárgyalták velük a világ folyását és persze „minőségellenőrizték" a vételre kínált bort. Igénytelenek voltak, a kosztra-szállásra nem költöttek.

A szekérrel beálltak a gazdához, az udvaron rakott tűzön a cserépedényben megmelegítették a babcsuszpájzot, arra azután jól csúszott a kóstolásra kínált bor. Az éji szállás az istállóban vagy a szabadban, a szekér alá szórt szalmán volt. Reggelre elszállt a mámor, ha a bor utóhatásában is kiállta a próbát, elkezdődhettek a komoly üzleti tárgyalások. Ha megegyeztek, átfejtették a bort a vevők hordóiba és már poroszkálhattak is a lovacskák a következő település és gazda felé. Akkoriban még nagyobb volt az emberi tisztesség és becsület, mint ma: ha a vevőknél, nevezetesen Neubrandtéknál és Szautneréknál nem volt elegendő pénz a vásárolt áru számlájának kifizetésére, akkor is odaadták nekik a bort becsületszóra, hitelre.

Egy hét alatt lassan elfogyott a babfőzelék, megteltek az üres hordók, a szekér rúdját hazafelé fordították embereink.

 

A Gittinger kocsma

 

A Gittinger kocsma a hajdani Majláth utca 42. szám alatt volt található. Óbuda életében ez a család is jelentős szerepet töltött be. Öt tagjuk a többi óbudai szőlőműves családhoz hasonlóan a bormérést, vendéglő üzemeltetést választotta másodfoglalkozásként, de az idősebbek közül bizonyára sokan emlékeznek még a régi Flórián tér - Vörösvári út sarkán lévő emeletes épületre, a Gittinger házra, amelynek földszintjén a Gittinger-féle fűszerüzlet állott.

A Gittinger család tagjainak kocsmái közül a többször is hivatkozott lista szerint a legrégebben létesített kocsmák Gittinger Józsefé voltak. 1898-ban nyitotta meg az egyiket a Bécsi út 2132 hrsz., majd egy évvel később, 1899-ben a Törökkő dűlő 5953/54 hrsz. alatt. Özvegye 1913-ban a Föld utca 50/C-be tette át a vendéglőt.

Viszonylag többet tudunk Gittinger István Majláth utca 42. szám alatt lévő üzletéről. Ezt az üzletet a hivatkozott lista szerint 1910-ben alapították, a múltat felidéző vagy arra visszaemlékező hozzátartozó szerint 1902-ben. Az üzletet Gittinger István és felesége vezették, a férj halála után özvegye vitte tovább, neki a lánya segített.

A kocsma itt is egy tipikus óbudai épületben volt, békésen megférve néhány egy- és a tulajdonos kétszobás lakásával. A kocsma viszonylag kicsi volt, összesen talán 5-6 asztallal, különterem nem volt. A kocsmában csak egy söntés volt, onnan közvetlenül a konyhába, majd a tulajdonos lakásába lehetett jutni.

 

42. kép: A Gittinger kocsma leánderes, gránátalmafás udvara a ház. lakóival

 

43. kép: Ugyanaz a Gittinger udvar egy asztaltársasággal

 

Lényegesen nagyobb volt a fedett helyiségnél a vendéglő kerthelyisége, egy hatalmas, árnyat adó vadgesztenyefával, no meg az elmaradhatatlan, oldalt hordókban álló leander és gránátalmafákkal. (42., 43. képek) A vendéglő törzsvendégei a környék lakói voltak, de jöttek vendégek rendszeresen Pestről is. Voltak itt is törzsasztalok és az akkoriban olyan divatos spóregyletek. Az egyik ilyen spóregylet neve „Óbudai jóbarátok" volt. Ennek védnöknője az özv. Gittinger Istvánná volt. Ő volt az egyetlen nő, aki akkortájt ezt a tisztséget betöltötte.

Az üzletben fehér- és vörösbort mértek, amíg a szőlők ki nem pusztultak az Üröm-hegyen, a saját borukat. (44. kép) Később nagykereskedőtől vették a bort, többnyire Soltvadkertről.

 

44. kép: Szüret Gittingeréknél, balra Kéhli Ferenc

 

Az év nagy részében csak hideg ételt adtak a bor mellé, valamint kolbászt, szalámit, disznósajtot, virslit, sajtokat. Évente kétszer, háromszor meleg vacsorát szolgáltak fel, ilyenkor a törzsvendégek feleségükkel, többi családtagjukkal együtt vettek részt ezeken, előzetes jelentkezés alapján. Ilyenkor a menü az évszaktól függően hurkaleves és disznótoros volt télen, sonka és hájas kifli húsvétkor, valamilyen leves, paprikás csirke és rétes nyáron. A rétes, főleg a cseresznyés rétes nagyon népszerű volt nyáron Óbudán. Mivel a cseresznyeérés napjai nagyjából egybeestek az óbudai Péter-Pál búcsú napjával (június 29.), ezt a búcsút gyakran nevezték „cseresznye-búcsúnak".(45. kép)

 

45. kép: A vendégeket citerazenével szórakoztatták Gittingerék

 

Amikor disznóvágáskor a nagy üstben kifőzik először a hurkának és disznósajtnak valót, majd magát a hurkát, az abálni való tokaszalonnát, óhatatlanul kipukkad közülük egy-egy véres- vagy májas hurkadarab. A kifőtt hús leve a benne úszkáló hurkadarabkákkal felséges íz, amelyeket az óbudaiak szívesen fogyasztottak leves gyanánt. Ezt tálalták fel Gittingerék is a disznótoros vacsorákhoz. Mivel ezeket a húsokat üstben főzték, volt bőven „hurkaleves" . Hogy ez a finom lé ne menjen veszendőbe, a vendéglő tulajdonosa ingyen mérte bárki fazekába a finom húslét, annak, aki csak kérte.

A szegény röfikéket akkoriban többnyire még háznál vágták, így volt ez Gittingeréknél is. A bölléri teendőket Gittingerné öccse, Nebenführer látta el.

Az épület alatt, teljes hosszában boltíves pince volt, hatalmas hordókkal. (45. kép)

A vendéglő 1952-ig működött, akkor, mint a többi óbudai és nem óbudai vendéglőket, ezt is elérte a végzete, államosították. Az épület bontásáig azután italboltként működött tovább.

Miközben a Gittinger család egyik tagjának visszaemlékezéseit hallgattam, elgondolkodtam azon, hogy milyen véges az emberi emlékezet. Sokat hallottunk, nosztalgiáztunk az óbudai leánderes udvarokról és lám, több visszaemlékezésben, így a Gittinger kocsmáról szólóban is többször előjöttek a dézsákban álló gránátalmafák emlékei is. Valljuk be, a legtöbben erről már nem is tudtunk. Ezért jó megőrizni és felidézni a múltat, amíg még van kitől.

 

46. kép: Vidám társaság a boltíves pince hatalmas hordói között

 

A „Fahn" vendéglő (Fáni étterem)

 

A Vörösvári út-Bécsi út találkozásánál szépen tatarozva, de jelenlegi formájában is a régi, múlt századi jellegét tartva áll egy földszintes épület a Vörösvári út 131-133. szám alatt.

Jelenleg egy olasz étterem működik benne. Azok közül, akik ma az l-es és a 17-es villamos végállomásán várakoznak a járművekre vagy autóbusszal utaznak Borosjenő, Üröm vagy a többi Buda-környéki település felé, esetleg autóikon suhannak tova, kevesen tudják, hogy ez az étterem egyike azon óbudai vendéglátóhelyeknek, amelyek alapításuk óta töretlenül működnek napjainkban is. Csak a tulajdonosok változtak.

A még a régi Óbudára emlékező idős óbudaiak emlékezetében ez az épület „a Fáhn vendéglő" emlékeként él, holott Fahn Gyula előtt és után is több tulajdonosa volt az üzletnek. Kétségtelen, hogy a múltbeli tulajdonosok közül Ő tette a legnépszerűbbé és leghíresebbé kocsmáját.

Az óbudai kocsmákról készült regiszter szerint a Vörösvári út 131 -133. szám alatt 1907-ben nyitott kocsmát Streck István, majd egy évvel később, 1908-ban Ziegler Györgynek adta át az üzletet. A Zieglerek 1935-ig működtették vendéglőjüket, utoljára négy Ziegler testvérre maradt az üzletvezetés minden gondja-baja. A négy testvér nem nagyon tudott megegyezni a munkafelosztás és üzletvezetés dolgában, így eladták a kocsmát. Tőlük 1935-ben Fahn Gyula vette át a boltot. A kocsma felvirágoztatásában és hírnevében kétségen kívül Fahn Gyuláé volt a legnagyobb érdem, de nem elhanyagolható a kocsma földrajzi elhelyezkedése sem.

Az 1920-as évre mai helyére költöztették a Tábor-hegy aljából az Óbudai Köztemetőt. Megközelítésére először omnibuszt indítottak a Bécsi út-Vörösvári út sarkáról, majd innen járt ki a temetőig a főváros első trolibusza. Volt, amikor autóbusz ingázott a fent említett két út találkozásától a temetőig, de volt olyan időszak is, amikor csak gyalog lehetett a temetőig eljutni. De akármilyen is volt a közlekedés, félúton már elfáradt a nép, nyáron a nagy melegben megszomjazott, télen a hidegben addigra már átfagyott mindenki, így betértek az évszakok szerint egy kis hűsítőre, vagy egy kis lélekmelegítőre „a Fáhnhoz", majd folytatták útjukat tovább. A temetések után még jobban megnövekedett a vendéglő forgalma. Sok család tartotta ebben a vendéglőben a halotti tort, és tartják sokan még napjainkban is, amint arról az étterem mai vezetője is beszámolt nekünk. De egyelőre maradjunk még a múltnál.

A vendéglő helyiségei, a söntés és az egyes termek „U" alakban fogják közre a kerthelyiséget, innen nyílik a boltíves pincelejáró. A kertben egy azóta hatalmassá és terebélyessé növekedett fa borítja árnyékát az asztalokra és az ott letelepedőkre.

A régi idők még élő tanúi szerint 1917-ben a Magyarországra menekült orosz gárdatisztekből alakult balalajka zenekar mulattatta a vendéglő közönségét. Ez a zenekar már a különlegessége miatt is sok vendéget vonzott, igazi hírnevet mégsem ők szereztek a Fáhn vendéglőnek, hanem valójában a Fáhn korszakban működő sramli zenekar és énekesük, a híres-nevezetes Kraft Pepi.

Egy kis kitérővel ejtsünk szót itt a Kraft családról, akiknek több tagját még én is személyesen ismertem. Pepi bácsira, becsületes nevén Kraft Józsefre nem emlékszem, persze hogy nem, hiszen sohasem volt otthon, illetve akkor érkezett haza hajnaltájt széles jókedvvel, amikor már minden jóravaló, derék óbudai polgár rég az igazak álmát aludta a dunyhája alatt. Csak a Pepi bácsihoz hasonló „jómadarak" nem átallották átmulatni az éjszakát. Legalábbis így nyilatkozott meglehetősen becsmérlő hangsúllyal róla felesége. Pedig Pepi bácsi nagyon szorgalmas ember volt. Becsületes polgári-foglalkozása esztergályos, nappal ezt a mesterségét űzte. Amint leszállt az este, egyre nyugtalanabb lett, felpezsdült a vére és hajtotta, űzte a vágy, hogy víg harmonikaszó mellett, valóban szép hangján kedves népdalokat és sikamlós kuplékat énekeljen a sokszor csak kifejezetten az ő kedvéért összegyűlt közönségnek. Ez a kedvtelése úgy mellesleg szépen jövedelmezett, a Kraft család a Kórház utcai parányi szoba-konyhából a Kőkápolna mellől induló egyik kis csöndes utcába, saját házba költözött. Két lányukat taníttatták, szépen kiházasították.

Az 1950-es években a Fáhn vendéglőt is elérte a végzete. Államosították és üzemeltetését a Vendéglátóipari Vállalat vette át. Nevét is megváltoztatták Óbudai Népkertre. (47. kép) Színvonala sem volt már a régi, talponállóvá züllött. Az idősek még emlékeznek talán erre a fogalomra. Italtól és izzadt emberek szagától bűzlő, részeg alakok handabandázásától hangos helyiséget jelentett.

 

47. kép: Az Óbudai Népkert az 1970-es években

 

A rendszerváltást közvetlenül megelőző időben, 1995 és 1999 között Sramli söröző néven futott, üzemeltetői próbálták újból feltámasztani a vendéglő régi hírnevét.

2001 februárjától 2003 októberéig mint Szardinia étterem működött. Tulajdonosa egy szicíliai ember volt, aki az olasz konyha kultúráját igyekezett meghonosítani. Sajnos mintegy 13 havi működés után ez az ember visszament hazájába, Olaszországba, s az üzem újra hanyatlásnak indult. Azután Pizza Italia néven szépen berendezett étteremként működött. Megmaradt a régi kerthelyiség, a változás csak annyi, hogy az étterem és a kerthelyiség között egy hatalmas fatüzelésű kemence épült, itt sütik a vendégeknek frissen a pizzát.

Meg akarták tartani továbbra is az étterem olaszos jellegét, a konyhát született olasz szakács vezette. Kedvelt helye volt a magyarországi olasz kolóniának, de természetesen szívesen látott vendég volt mindenki, aki az olasz ízek kedvelője. Megőrizte ez az étterem azt a régi hagyományt is, hogy a temetések után itt gyűlnek össze a hozzátartozók, jó barátok egy kis búfelejtőre.

Rohanó időnk felgyorsult tempójára mi sem jellemzőbb, hogy 2004 nyarától az étterem több tulajdonosváltást élt meg különböző nevek alatt: II Treno, 2006-tól Fáni Restaurant néven működött. 2007 májusától Kemencés KertCafe szerepel a cégtáblán.

Ez a vendéglő-étterem egyike azon kevés óbudai vendéglőnek, amelyik 1907-től napjainkig, száz esztendeje folyamatosan üzemel és kedves színfoltja Óbudának.

 

48. kép: A Fáni Restaurant 2006-ban

 

Guth Ferenc kocsmája

 

Guth Ferenc kocsmája a Kórház utca 33.-Kerék utca 2. szám alatti saroképületben nyílt meg 1898-ban, Guthék saját házában. Az épület bejárata a Kerék utca felé nézett, a kocsma bejárata viszont a Kórház utca felől nyílott. A kocsma tulajdonosa ugyancsak gazdálkodó volt, aki korának divatja szerint megpróbált több lábon állni, és a gazdálkodás mellett saját termésű borát saját borkimérésében értékesítette. Tevékenységét nem tudta néhány évnél tovább folytatni. Az utcában a további évek során több új kocsma nyílott (Wittmann, Weber, Komzák) csak egy háztömbön belül. Akkor úgy döntött, hogy más üzletágban folytatja a tevékenységet, bezárta a kocsmát és helyette vegyeskereskedést nyitott. Halála után utódai nem folytatták ezt a mesterséget, inkább bérbe adták az üzletet.

A bérlő ugyancsak vegyeskereskedést működtetett, kisgyerekként engem is többször szalajtottak át a Fischer néni üzletébe sóért, cukorért, egyéb apróságokért. Fischerék az 1930-as évek végére eltűntek a látókörömből. Hogy sikerült-e valahol elbújniuk, vagy valamelyik haláltáborban tűntek-e el, nem tudom. Kedves emberek voltak, szívesen jártam vásárolni hozzájuk.

A ház akkori tulajdonosa a 30-as évek végén, a 40-es évek elején átalakította az épület Kórház utcai frontját. Az üzlethelyiséget megszüntették, helyette a tulajdonos lányának lakását bővítették ki. Ezt az indokolta, hogy a tulajdonos lányának, Guth Irénnek orvos lett a férje és szükség volt a lakáson kívül orvosi rendelőre, váróra is. Ez az orvos dr. Walkowsky Béla volt, Óbuda lakói között nagy népszerűségnek örvendett. Halála után a család Németországba költözött, a múlt sok tárgyi emlékét nem tudták magukkal vinni, minden veszendőbe ment. Csak az emlékek maradtak meg, amelyeket ifj. dr. Walkowsky Béla volt szíves nekem feleleveníteni.

 

A Lindmayerek kocsmái

 

Az Óbudai kocsmák listáján tekintélyes mennyiségben szerepelnek Lindmayerek is, mint kocsmatulajdonosok. Feltehetően valamennyien ugyanannak a családnak a tagjai, leszármazottai. Sajnos közülük csak egy leszármazót sikerült felkutatni, akinek az édesapja és a nagyapja volt kocsmáros.

Lindmayer Lipót 1898-ban nyitotta meg kocsmáját a Szentendrei út 8122 hrsz. alatt. Nem is nevezhető kocsmának, inkább fogadónak, ahol a Pestre, Budára érkező környékbeli fuvarosok, pilisvörösváriak, solymáriak vagy a még távolabbról érkezők megszálltak, hosszabb rövidebb időre megpihentek. Ennek megfelelően az épület és az ivó nagyobb befogadóképességű lehetett. Akkor szűnt meg, amikor a Szentendrei utat és környékét rendezték.

Amikor az óbudai szőlőket a filoxéra kipusztította, a család vidéken vásárolt új szőlőföldeket.

Az 1930-as évek gazdasági válsága ezt a családot is érzékenyen érintette. Mire a vidéken (Gyónon) vásárolt szőlőbirtok termőre fordult, szinte eladhatatlanná vált a termés nagyban. A család ekkor mintegy kényszervállalkozásként újból kocsmát nyitott a fővárosban, immár a fiú, Nándor nevén. Óbudán a Pacsirtamező utca 13. szám alatti lakóház a Lindmayerek tulajdonában volt, így a kocsmát is ott nyitották meg. Ez az épület egy átjáróház a Lajos utca 104. felé, ezért az Óbudai vendéglők jegyzékében mindkét cím szerepel, de tulajdonképpen ugyanarról a kocsmáról van szó. A jegyzék a nyitás évét 1939-re teszi, a tulajdonos leszármazottja szerint ez a 30-as évek eleje, feltehetően 1933 lehetett. Ez a kocsma lényegesen kisebb alapterületű volt a korábbi, Szentendrei úti kocsmánál, úgy 50 m2 lehetett. Két helyiségből állt, a söntésből és egy ún. különteremből. Elsősorban saját fehérborukat és kadarkájukat árulták, melegkonyhát nem vezettek. A bor egy részét az épület alatt lévő borospincében tárolták, nagyobb részét a gyóni szőlőben, ahonnan igény szerint szállították fel Óbudára.

Az üzletet 1948-ban Scheuring Antal vette át és üzemeltette az 1951. évi államosításig. Ekkor az üzlet címe az utcanév változása miatt Knurr Pálné u. 13. lett.

Amikor a Lindmayer leszármazottal végignéztük a régi fényképeket, kiderült, hogy Lindmayer Lipót vendéglőjét (Szentendrei út 8122 hrsz.) az a Weber József vette át 1911-ben, akinek a kocsmájáról a könyv elején szóltam. A Jegyzékben ugyanez a név több címen szerepel (Szentendrei út 8122 hrsz., Szentendrei utca 81., Szentendrei út 141.). Ugyanarról az. épületről van szó, csak a házszámok változtak az évszázad folyamán. (Ld. 11., 12. képek)

 

A Schuszter vendéglő

 

A Tábor-hegy, Testvér-hegy és Csúcs-hegy divatba jött a 20. században. A jó levegő, a kellemes környezet és nem utolsó sorban a jó megközelítés idecsalogatta Pest-Buda népét. A Bécsi út-Vörösvári út sarkáig villamossal lehetett eljutni, onnan pedig gyalogosan „irány a hegy"!

Aki viszonylag hamar elfáradt a kaptatón, az a Schuszter vendéglőbe térhetett be. A régi írások szerint ez a Tábor-hegy 2423 hrsz. alatt volt található, mai címén ez a Toronya utca 8/a és 8/b.

A vendéglőt 1926-ban nyitotta meg Schuszter Ferenc és neje, Streck Anna. A telek eredeti tulajdonosai Schuszter Ferenc szülei voltak, akiknek a földjén számos gyümölcsfa ontotta bő termését, s nem hiányzott egy darabka szőlőkert sem. A család ebből élt, a gyümölcsöt és a szőlőt gyalog vitték le a hajóállomásig, onnan vagy hajóval szállították a Vámház körúti piacra, de volt, hogy egészen a piacig gyalogoltak be az áruval.

 

49. kép: A Schuszter kocsma kerthelyisége

 

50. kép: A Schuszter vendéglő tulajdonosai, vendégei

 

51. kép: Így hirdették a Schuszter kocsmát

 

Fiuk jó üzleti érzékkel rájött, hogy a szőlőtermést bor formájában helyben is tudja hasznosítani, így vendéglőt nyitott. Ezt a vendéglőt főleg nyáron látogatta a közönség, szívesen üldögéltek az árnyat adó fák alá telepített asztaloknál. A kert hatalmas volt, hűs szellő üdítette fel a gyaloglástól felhevült látogatókat. Aki akart, az kuglizott, vagy kártyázott, a gyerekek hangos zsivajjal rohangáltak, labdáztak az asztalok között.

Télen elcsendesedett a vidék, csak néhány megszállott kiránduló, a hó szerelmese kereste fel a hegyet és a Schuszter tanyát. Szerencsére, mert maga az épület bizony apróka volt. A ház terméskő alapokon nyugvó vályogház volt, itt volt az ún. söntés. A toldaléképületben volt a konyha, onnan nyílt két szoba. A mellékhelyiségek itt is hátul, a kertben voltak. (49., 50., 51. képek)

A hagyomány szerint nem sok haszon volt a kocsmán, mert ha Schuszter bácsinak jó kedve kerekedett, akkor így kiáltott: „ma mindenki a vendégem!" És a haszon a szomjas torkokon csúszott le.

A vendéglő az 1930-32 körül zárt be.

A hely érdekessége volt a telken álló Mária-szobor, amely egy boltozatos, sziklabarlangot szimbolizáló mélyedésben állt. A nagyméretű Schuszter gyümölcsöst a 70-es években felparcellázták, az egyes parcellákat eladták. Az új tulajdonos, akinek a telekrészén ez a szobor állt, elbontotta a kis barlangot. Egy ideig még sok arra járó reklamálta, de mára sorsa ismeretlen. A szobor nyomtalanul eltűnt.

 

A Rosner kocsma

 

Akinek jó volt a tüdeje, a szíve és a lába, az leszállva a Bécsi út-Vörösvári út sarkán lévő végállomáson a villamosról meg sem állt a Tábor-hegy tetejéig, hogy ott fújja ki magát és szellőztesse át tüdejét. De azok is ide tértek be a Rosner kocsmába, az Erdőalja út 15. alá, akik a légvonalban kb. 200 m-rel lejjebb fekvő Schuszter kocsmában tartották az első pihenőt.

Rosnerék családja nem sorolható a „régi" óbudai családok közé, jelenlétük mégis meghatározó az akkor még erősen lakatlan, csak kirándulóhelyként számon tartott óbudai hegyvidéken.

A család eredetileg budajenői német család volt. Az édesapa, Rosner András innen költözött Budára és nyitotta meg vendéglőjét az akkori Horváth utcában (ma Fazekas utca). Andrásnak négy gyermeke volt, három fiú és egy lány. A két idősebb fiú közös vállalkozásban kívánta megalapozni felnőtt életét. Felmérve lehetőségeiket a Tábor-hegyen telepedtek le és Rosner János itt nyitotta meg kocsmáját, míg Antal öccse szatócsboltot nyitott. (52., 53., képek)

A kocsma főleg nyáron volt látogatott, amikor csapatostul tértek be a városi kirándulók egy kis felüdülésre, hűsítőre. A betérők az árnyas fák alá rakott asztalok köré telepedtek. A telek teraszosan volt kiképezve, egy-egy terasz közepén falazott kőlábakra helyezett falapok voltak az asztalok, amelyeket ősszel levettek és az időjárás viszontagságaitól fedett raktárban tároltak. Tavasszal azután frissen festve kerültek vissza a helyükre. Köréje kerültek a székek, padok, melyek nagy része tulipános, faragott fapad volt. Sajnos mára már mutatóba sem maradt belőlük. Ebben a szép, árnyas kertben 100-150 vendég fért el. (54. kép)

 

52. kép: A Rosner kocsma a Tábor-hegyen

 

53. kép: Rosnerék így hirdettek

A kocsmában általában csak hideg ennivalót szolgáltak fel, meleg ételt csak. akkor főztek, ha ezt külön megrendelték. Rokoni kapcsolatok révén időnként a Ganz gyárból jött fel egy társaság, akik részére pacalpörkölt vacsorát készítettek. Ilyenkor nagy ulticsatákat is vívtak. Volt a hegyen egy mezőőr-vadász társaság, akik maguk hozták a vadhúst, nyulat, fácánt, ami akkoriban még bőven tanyázott a budai hegyekben, és a kocsmárosné főzte meg nekik.

 

54. kép: A Rosner kocsma kerthelyisége

 

Saját szőlőjük soha nem volt Rosneréknek, a bort - fehéret és vöröset egyaránt -vidékről hozták. Hogy honnan, arra a kocsmáros Rosner János fia már nem emlékezett. De arra igen, hogy a röviditalokat a Nagyszombat utcai Amfiteátrum közelében lévő nagykereskedésből vásárolták. Sört a Dreher sörgyártól vettek. Rosner János fiának maradandó gyerekkori élménye volt a hatalmas söröshordókkal megrakott szekér, amelyet hat muraközi „sörösló" húzott a Máramaros út felől a kocsmáig.

A II. világháború vége felé fellélegzett a család, hogy szerencsésen, ép bőrrel megúszták ezt a vérzivatart. Örömük korai volt. Egy napon megjelentek az orosz katonák a hegyen és „malenkij robot"-ra begyűjtötték a környék férfijait, köztük Rosner Jánost is. A mese, amivel a férfiakat elcsalták az volt, hogy a kocsijukat segítsék kiemelni, mert elakadtak a hóban. Menekvés nem volt, vitték őket tovább az orosz fogságba.

Rosner János Szegedig jutott el, ott a táborban elkapta a tífuszt és többé már nem tért vissza szeretteihez, meghalt. Az üzletet felesége vezette tovább, egyedül, nehéz körülmények között. Nem sokáig. 1950-ben itt is megjelent három, sötét öltönybe öltözött férfi. A vendéglőben tartózkodó embereket hazaküldték, az üzletet bezárták...

 

Weiss Pepi kocsmája

 

A Weiss kocsma a Polgár utca 13. szám alatt működött. Szinte hihetetlen, hogy ebben a tömbben (Hídfő utca, Tavasz utca, Polgár utca) is hány kocsma létezett, és mindannyian megéltek belőle. (55. kép)

A Weiss Pepi névre még magam is emlékszem, ha a kocsmára nem is. Azt kései utódai elevenítik fel, de az emlékezetet bizony náluk is elmosta az idő, mint ahogy a régi épületeket és hangulatukat is eltörölte az idő vasfoga, amit a város története Óbuda korszerűsítésének, a mai kor falanszter rendszernek nevez.

Ami az emlékekből megmaradt: egy körben beépített udvar, a kapualjból megközelíthető utcai frontos kocsmahelyiség egy „szaletlivel", amit mai nyelvre lefordítva talán teraszként említhetnénk, fedett teraszként. Külön kerthelyisége a kocsmának nem volt.

Az udvaron körben lakások voltak, egy mosókonyha, és hogy ne feledjem, itt volt a híres szűcsműhely, Wadler szűcs műhelye, aki egy Weiss lányt vett feleségül, így került a családba.

A kocsmát id. Weiss József (1866-1933), népszerű nevén Pepi bácsi alapította, aki fő foglalkozását tekintve szőlősgazda volt. Saját borát mérte, amíg a filoxéra őt is a vett borok árusítására nem kényszerítette.

A gazda a házában állatokat is tartott, de a kocsmában csak előrendelésre készítettek meleg ételt.

A környező gyárak (hajógyár, dohánygyár) bőven gondoskodtak a vendégkörről. Különösen, mert az egyik Weiss lány, Emília egy Prehl Károly nevű hajógyári művezetőhöz ment feleségül, így sok hajógyári művezető látogatta őket.

Visszatérve az épülethez, érdekességként megemlítem, hogy az épület pincéje kétszintes volt. A felső, nagy boltíves pince alatt, ahol a boroshordókat tárolták, volt még egy másik pince is. A Duna magas vízállásakor ez a pince megtelt talajvízzel, így nemigen használták. Mivel a környéken számos emléket találtak Nagy Lajos és Erzsébet királyné idejéből, feltehetőleg ez a pince is a környéken fellelhető romokkal hozható összefüggésbe.

A kocsmát Weiss József halála után felesége vezette tovább, sok nehézséggel, beszerzési gondokkal küszködve a háború alatt és után. Ezért a háború után visszaadta az ipart. Házát azonban így is államosították. Az 1967-es bontások vihara elsöpörte a házat, a kertet az ott álló gránátalmafákkal, a múlt emlékeivel együtt. De nem minden emlék merült feledésbe! Hogy ezek a régi emberek milyenek voltak, milyen volt a jellemük, tartásuk, azt az alábbi történet is illusztrálja. Történt, hogy az egyik Weiss lány, Margit férje kártyajátékon, az „itt a piros, hol a piros" szerencsejátékon jelentős összeget veszített. A feleség ezt szótlanul tudomásul vette. Nem így a férje, aki nagy patáliát csapott, amikor valaki ellopta a neje pénztárcáját. Szidta a feleségét, hogy milyen ügyetlen, elővigyázatlan volt, és milyen nagy veszteséget okozott. Margit néni egy jó darabig csak hallgatta férje szidalmait, majd csendben csak annyit mondott: „itt a piros, hol a piros". A férj azonnal elnémult és több szó nem esett egyik fél részéről sem a történtekről.

A másik történet Pepi bácsiról szól. Az öregről köztudott volt, hogy kocsmáros léte ellenére nem nagyon issza a bort. Kivételt ez alól évente egyszer az az időszak képezett, amikor bort ment vásárolni a vendéglője részére. És azt a bort ugye meg kellett kóstolni, elvégre nem lehetett akármit a kedves vendég elé tenni. Mire a borkóstolásnak vége lett, történetünk hőse alaposan felöntött a garatra. Szerencsére nem kocsival volt, gyalogosan indult beszerző körútra a környékre. Védte őt a korhelyek istene, minden baj nélkül hazaért. Megállt a kapu előtt, ami az Óbudán szokásos kiskapuból és a nagy szekér behajtására szolgáló nagykapuból állt, és elkurjantotta magát: „Asszony, nyiss kaput!" Rohant persze hanyatt-homlok a felesége nyitni a kiskaput, de Pepi bácsi figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját: „Ne azt, a nagyot!" Olyan részeg volt, hogy a kiskapun nem tudott bedülöngélni. (Szerintem ez az egyetlen eset a magyar történelemben, amikor valaki nem a „kiskaput" részesítette előnyben a nagykapuval szemben.)

Eddig tartott azoknak a kocsmáknak, vendéglőknek a története, ahol a leszármazottak több-kevesebb visszaemlékezéseire lehetett támaszkodni, hitelessé téve a történteket.

 

55. kép: A Tavasz utca-Polgár utca sarkán álló épület 1901-ből

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet