Feked története

Feked község, Baranya megye délkeleti részén fekszik, dombok és erdők veszik körül. Az erdő Kövesdnél (Bátaszéknél) kezdődik és egészen a Mecsek-hegységig húzódik el. Szomszéd községei: Véménd, Szebény, Erdősmecske (korábban Ráczmecske) és az erdőn túl van Ófalu. A falun végig folyik egy patak, ez az északi részen kezdődik és a neve Karasica.

Feked község már a török háború előtt is létezett, az akkori „Feketh" volt. Ez a név legelőször 1372-ben a cikadori (széki) cisztercita apátság birtokainak felsorolásában tűnik fel. Békefi így ír Fekedről: „a XIV. században Feketh is szerepet játszik a cikadori apátság birtokaiban." De ez a község a borzalmas török háborúban teljesen tönkrement. Az embereket megölték, vagyonukat elrabolták, és a házakat felgyújtották, a török háború ezen a vidéken 1668-tól 1698-ig dúlt.

Az akkori Feketh a mai Fekedtől nyugatra volt, az u.n. „Schlossberg"-en. Még ma is megtalálhatók ott egy kolostor, avagy egy templom romjai. Ám hogy valójában mi is volt ott, a mai napig nincs felderítve.

Az egész vidék vadonná vált és a többi falu ugyanúgy, mint Feketh. a törökök elűzése után az itáliai Jany család nagy szerepet játszott itt Baranyában. Jany Ferenc lett a Pécsváradi bencés apátságnak a tulajdonosa, testvére János pedig 1687-ben megkapta a bátai és a bátaszéki apátságot. De ez a tulajdon 1694-ben unokatestvérük, Jany Jakab Ferdinánd birtokába került, s ő gondoskodott arról, hogy ez a lakatlan vidék újra benépesüljön. Először szláv telepesekkel kísérletezett (ezek szerbek és bunyevácok voltak), de ez nem volt sikeres, mert ezek a telepesek nem akartak dolgozni, ezért minél előbb meg akart tőlük szabadulni. Ezért elhatározta, hogy a pécsváradi Apát Úr, Jany Ferenc példáját fogja követni, és az ő területét német telepesekkel fogja benépesíteni.

Egy új élet kezdődött 1720-tól, mert akkor telepedtek itt le az első németek, akik új hazát és otthont kerestek. Hogy melyik vidékről jöttek, azt az akkori időben nem tűntették fel sehol sem.

A nyelvkutatók szerint ezeknek a németeknek az őshazájuk a Rhön-vidéken, Fulda környékén van. Ugyanez vonatkozik a népszokásokra is. Letelepülésük idején, egészen 1732-ig a hi-mesházai egyházközséghez tartoztak, tehát ott voltak az anyakönyvezés és a házasságkötési dokumentumok. Sajnos ott is csak három fekediről írták fel, hogy honnan származik. Ez a kevés adat is sokat jelent és bizonyítja, hogy ezek az első telepesek a Rhön-vidékről származnak.

Tabló

Egy másik feljegyzésben szintén szerepel egy fekedinek a származási helye: Konrad Acker-mann keresi az örökségét, Fuldából származik, Weyhers községből.

A himesházai egyházkönyvezésben házassági-, születési- és halotti adatokat lehet találni a fediekről, 1729 februárjától 1731 augusztusáig. 1732-ben létrehoztak Szebényben egy új parókiát és Fekedet ehhez csatolták, a szebényi egyház az anyakönyvezési adatokat pedig csak 1735-től jegyezte fel, úgyhogy 1732 és 1735 között semmiféle adat nem található Fekedről, a szebényi  könyvezésnél  sehol  nincs  feltüntetve   a származási  hely.   a tájszólás,   amit  még

a mai napig beszélnek, annyira hasonlít a dél-fuldaihoz, hogy nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a legnagyobb része a német telepeseknek Fulda környékéről való. a fekediek már 1733-ban épí-tettek egy kis templomot a Szentháromság tiszteletére. Nagyon dicséretre méltó volt az áldozat-kézségük, a templom és a vallásuk tiszteletben tartása, amivel itt az egész környéknek példát mutattak.

1776-ban 63 párt számoltak Fekeden és ehhez hozzájön még 17 pár, ők kicsit később jöttek és szegényebbek voltak, mint az előzők, és ezért kisebbrendűnek számítottak. Tehát összesen 438-an laktak annak idején Fekeden. Ezek mind németek voltak.

A fekediek rövid idő alatt annyi pénzt tudtak összehozni, hogy egy új templomot építhessenek, a mai templom 1765-ben épült. 1846-ban restaurálták, és nagyobbra építették. 1859-ben három új oltárt kapott a templom, az oltárok kőből épültek, a főoltárt a Szentháromság tiszteletére emelték. Az evangéliumi oldal a tizennégy segítő szent tiszteletére lett állítva, akikhez a bajban lévők segítségért folyamodtak. Ez az oltárkép már nincs meg, mert a hosszú idő folyamán tönkrement. Ezen a helyen most a „Szűzanya a kis Jézussal" kép van, amely egy, a pécsi pálos templomból származó XVIII. századi oltárkép, a harmadik oltár pedig Szent Vendel tiszteletére lett állítva. Szent Vendel az állatok védőszentje volt, és Fekeden sok állatot tartottak, mert ebből merítették a legtöbb pénzt. 1865-ben lerakták a négyszögletes padló burkolólapokat.

A mostani főoltár 1922-ben készült, először a felső része Mott Jakab rendelkezésére, ami 30 ezer Koronába került, a főoltár alsó része 1926-ban ki lett cserélve egy szép fából faragott oltárra. Amikor ennek az új oltárnak az avatása és felszentelése volt, egy pápai kitüntetés átadására is sor került (egy újságcikk így írta).

Szentháromság vasárnapján a német nemzetiségű kis faluban, Fekeden egy bensőséges ünnepélyre került sor. Ezen a napon felavatták az új főoltárt, melyet Mott Péter (Mott Jakab fia), a fekedi egyházközség kurátora és családja állíttatta föl a Jó Isten tiszteletére a templomnak. Ez az oltár 70q búzába került. Ezt a csodálatos oltárt a „Jung és Gregorits" asztalosmesterek műhelyében készítették. Munkájukat nagy hozzáértéssel, művészi tehetséggel végezték, amelyért nagy dicséretet és elismerést kaptak. Potz József, esperes, ünnepi beszédében méltatta a jelentőségét ennek a napnak és évnek. Ezután átadásra került a püspöki elismerő oklevél, Mott Péter egyházközségi kurátorának és a Lateránus-érdemkereszt, melyet Potz esperes úr a mellére tűzött. Érdemes megemlíteni azt is, hogy Mott Péter nem csak az áldozatkészsége miatt kapta a díjat, hanem vallásossága miatt is, hiszen családjával, feleségével, 4 kiskorú gyermekével és szüleivel szép és jó példát mutatott mindenkinek.

Kezdetben nem volt Fekednek saját papja, ezért a szomszédos falvakból jött mindig egy pap, aki misézett és ellátta az egyházi teendőket.

1859-ben épült Fekeden parókia, s ettől kezdve volt Fekednek is állandó papja, aki itt is lakott.

Es most néhány adat Feked népességének mozgásáról 1930-ig:

A visszaesést 1910 és '20 között az első világháború okozhatta. 1930-tól újabb népességcsökkenés volt megfigyelhető, ez úgy magyarázható, hogy a parasztok csak egy gyermeket akartak, hogy a vagyon egyben maradjon, és ne kelljen szétosztani.

A fuldai főapátság

Szeretnék egy kis ismertetést adni a számunkra oly érdekes fuldai főapátságról és problémáiról, amely az embereket kivándorlásra késztette. Fulda abban az időben azokhoz a helységekhez tartozott, ahol a germánok kereszténysége kezdetét vette, a Karolingok idejében állt már a kolostor. Már a középkorban kezdetét vette a hatalom és a befolyás, ami egyre nagyobb lett. a XVI-XVII. századra már nagyhatalmú főapátsággá fejlődött, keze kiterjedt az összes templomra és hitkérdésre, valamint a szent római birodalmi politika elsődleges urai voltak. Területük elért Vogelsberg-ig és Landsrücken-ig, valamint legnagyobb része a Rhön-vidéknek egészen Bayern-ig, úgymint Hammelburg-ig és a Majnáig, a főapátság hűbériséghez tartozott, mely 8 hercegből és hercegfejedelemből, 5 őrgrófból, 130 grófból, 9 városból és több mint 500 hűbéresből állt. Ez egy igazi házi nagyhatalmat jelentett, a Rhön-vidéken nagyon alacsony volt a megélhetési lehetőség, mezőgazdaságilag igen szegény vidék volt. Ezért az emberek mindig többen és többen választották a kivándorlást egy jobb helyre, valahová a nagyvilágba, ahol jobb sors vár rájuk, ahol dolgozhatnak és meg is lesz a mindennapi kenyerük. Ekkor megérkezett a hír, hogy Magyarországon van lehetőség új életet kezdeni, és új otthonra találni. Ahogy azt Ulm városi tanácsának levéltárainak jegyzőkönyveiből ki lehet venni, 1712-ben nagyon sokan rohantak katasztrófába. Az emberek menekültek hataloméhes országukból, amely hatalom ellen nem lehetett tenni semmit sem. így aztán a főapátság 1718. március 28-án elrendelte, hogy minden alattvaló, aki elhagyta hazáját és Magyarországról visszatért, az áruló, mivel a jobbágyság ott nincs meghatározva, egy német nem dolgozhat ott, és nem élhet ott önállóan. Az, aki elhagyta az országot, hogy máshol új hazát keressen, előtte eladta kunyhóját és mindenét, amit nem tudott magával vinni. De ha később mégis megbánta hogy elment, és vissza akart térni régi hazájába, a főurak már nem akarták befogadni, esetleg ha 200 Guldent hoz vissza az országba.

A kivándorlás azonban folytatódott. Ezt a nagy menekülést német katonák váltották ki, akik a háborúban segítettek a magyaroknak, és a törökök ellen harcoltak. Fizetés gyanánt letelepedést és földet kínáltak nekik. Ezeknek a férfiaknak menyasszonyokat hoztak be Németországból, így elterjedt a hír egész Németországban a jó letelepedési lehetőségről. Sok helyen azonban mégis féltek, hogy talán ők is egy hasonló katasztrófába rohannak, mint elődeik 1712-ben. Most azonban már sok kivándorló egyházi védelem alatt került Magyarországra. Mivel a török uralom alatt egy terület teljesen néptelen maradt és sivárrá vált, így ezt a területet, miután kiűzték a törököket, német telepesekkel telepítették be, legnagyobb részt a Sváb-hercegségből, Bajorország dél-nyugati megyéiből. Csak nagyon kevés magyar élte túl ezt a török háborút ezen a vidéken, és akik túlélték, azok is messzire elmenekültek az ország másik részébe. Délről, Horvátországból is jöttek telepesek erre a vidékre. Mégis a németek voltak azok, akik ezt a néptelen kihalt vidéket új életre segítették. Az országban már az ezredfordulón, Szent István király uralma alatt állami közigazgatás működött, s az ország megyékre lett felosztva.

Féked, Baranya megyében van, a Duna túlsó oldalán, dombos vidéken. Ezért nevezik ezt a vidéket „Dunántúl"-nak. a rómaiak Pannoniának nevezték. Időszámításunk kezdetén a rómaiak uralták egész Dél-Dunántúlt, s itt rendezték be Pannónia tartományt, a rómaiakat követték a kelták, a hunok, a keleti-gótok, a langobárdok és az avarok. Azt lehet mondani, hogy mindenféle embercsoport és néptörzs telepedett itt le a népvándorlások során, ha csak kevés időre is. a honfoglalás idején Árpád fejedelem volt az uralkodó, a Dunántúl a Frankok (germánok) hatalma alatt volt. Ebből az időből maradtak német települések egészen a középkorig, részletesen zárt helységek német névvel.

Másrészt a magyar kereszténység Géza fejedelem által indult meg és Szent István és a bajorországi Gizella által folytatódott a német telepesek segítségével, ezáltal is sok német került az ország központjába és annak környékére is.

A kezdet

Amikor a német kivándorlók elhagyták hazájukat, uszályokkal távoztak a Dunán. Ezek az uszályok Ulmból indultak, de legtöbben Regensburgban szálltak fel rájuk, minden szükséges élelmiszerrel, szerszámokkal és néhány állattal, egy ismeretlen jövőbe, egy ismeretlen világba.

Amit itt megláttak, és ami rájuk várt, mindenütt csak egy borzalmas vadon volt. Sok gondolkodási idejük nem volt, ha nem akartak éhen halni, akkor neki kellett látni a munkának. Legelőször egy kis fakunyhót építettek fából és rőzséből, amit sárral bekentek, hogy védve legyenek a hidegtől, az esőtől és a vadaktól. Tavasz volt. Elkezdtek fákat, bokrokat irtani, hogy egy kis termőföldhöz jussanak, amit a lehető leggyorsabban be is vetettek. Állatuk csak kevés volt, ezért hát sokat dolgoztak kéziszerszámokkal, kapával és ásóval. Nagy volt az összefogás, pihenésre nem volt sok idő. Egymást sürgették, hogy minél több termőföldjük legyen. Amikor a földön nem lehetett dolgozni, akkor az erdőben vágták a fát, amit később a házépítésnél is felhasználtak. De elsősorban a föld volt a legfontosabb, a házépítéshez találtak itt egy kődombot is, ahol ők saját maguk törhették a köveket, amit lovas kocsival vagy tehénszekérrel szállítottak az építkezéshez, a falakat pedig földből döngölték, amit még a mai napig meg lehet találni több háznál is. a falakat bezsaluzták a férfiak, az asszonyok kis fateknőkben a fejükön hordták a földet, és a férfiak csak döngöltek, a tetőszerkezet fából készült és nádfedelet raktak rá, később rozsszalmát használtak. Voltak szakemberek is, de a szükség megtanított mindenkit, mit hogyan kell csinálni. Eleinte nem voltak sokan, de jól megértették egymást, és összefogtak, ahol csak kellett. Később évente mindig jöttek újak, akik szintén ide telepedtek le, és akkor már mutatkozott az irigység. Az elsőnek már szépen gyarapodott a vagyona, már voltak lovak és tehenek, amiket befoghattak a szántásnál és a hordásnál. De a fölből, amit már termővé tettek, nem engedtek át senkinek semmit. Azoknak, akik 40-50 évvel később jöttek, már csak a dombok maradtak, ami messze is volt a falutól és kevesebbet is termett. Senkinek nem volt előírva, hogy mennyi földje lehet, mindenki saját maga dönthette el, hogy mennyit bír. Itt mindenki saját magát hajtotta, hogy minél több legyen neki.

Ezek a német telepesek valóban annyi földet szerezhettek és művelhettek amennyit csak akartak, de ez nem jelentette még azt, hogy a sajátjuk, ezt a földbirtokos hatóságtól meg kellett vásárolni, a föld minősége kategóriába lett sorolva, az ára pedig a minőségétől függően 20-40 Forint volt kateszteri holdanként, a fekedi talaj pedig nem elsőrendű, a földvásárláshoz meg volt adva egy határozott időpont, 2-től 10 évig. Akik húzták a kifizetést, még 5% kamatot is ráfizettek. Persze hogy nem ment minden simán, voltak veszekedések és tárgyalások, ami sokszor el is húzódott.

Ha el is törölték a jobbágyságot, az osztrák császárházban, az osztrák császárok, mint ismeretes voltak a magyar királyok, a gazdasági rend csak lassan haladt előre, mégis a politikai időmenetek lecsendesedtek.

Az első német telepesek tehát nagyon szorgalmasan dolgoztak, és a nagy pusztaságokból szép termőföldek lettek. Az első föld a parasztok földje lett. Még az Osztrák-Magyar királyné, Mária Terézia idején létrehoztak egy egységet a föld minőségéről, és ez volt az „Aranykorona". Tehát megvizsgálták és meghatározták, melyik földterület hány aranykorona értékű, a leggazdagabb parasztoknak Fekeden 60 kateszteri hold földjük volt, ezek négyen voltak. De volt 40 holdas, meg 20-30 holdas is. Azok a telepesek, akik 30-40 évvel később jöttek, azoknak inkább már csak a dombos területeken jutott föld, ott pedig az aranykorona is alacsonyabb volt, és ők már sohasem tudták utolérni az előbbieket.

ősi szokás szerint létrehoztak egy úgynevezett falurendet, a faluban az első ember a „Bíró" volt. a bíró, aki nem csak a falu elöljárója volt, igazi bírói hatalma is volt. Ha valami rendellenesség történt a faluban, veszekedés vagy verekedés, vagy egyéb túllépés, ezt ő elítélte és meg is büntette, a falu elöljáróságához tartoztak még az esküdtek is. Amit ők elhatároztak, az érvényes volt, és nem lehetett a panasszal egy magasabban álló hatalomhoz fordulni, a községi elöljárósághoz 6 ember tartozott. Az első ember a bíró volt, a második a helyettese, a harmadik a pénztáros, a negyedik az árvák gyámja, és még két esküdt. Ez a gyakorlott törvény csak a falu belső törvényeire vonatkozott, ez egy szokásjog volt. Azokat a telepeseket, akik később jöttek, kispolgároknak nevezték, ők a falu alsó és felső részén építhették meg házaikat, és mehettek a nagyparasztokhoz szolgának vagy napszámosnak.

Egy fájdalmas veszteség érte a lakosságot 1914 és 1918 között. Akkor volt az első világháború, a legtöbb férfinak be kellett vonulni katonának. 22-en haltak hősi halált. Amikor vége lett a háborúnak, Baranya nagy részét elfoglalták a szerbek, és csak 1921-ben távoztak innen. Fékeden nem telepedtek le, de a szomszéd falvakban sokan voltak, és nagyon megnehezítették az ottani lakosság életét. Törvénytelenség uralkodott, és senki nem mehetett panaszra. Többször előfordult, hogy éjjel lovakat és teheneket loptak az istállóból, és ha valaki észrevette és szólni merészelt, azt nagyon megverték, sőt az is előfordult, hogy agyonverték. Ez alól a fekediek sem voltak megkímélve, itt is előfordult, hogy a gazda reggel észrevette, hogy hiányzik a legjobb lova vagy tehene, de nem tehetett semmit, ha kedves volt az élete. Amíg a szerbek ezt a vidéket uralták egy nagy fekete zugkereskedés jött létre, a fekedi erdő volt a szerb megszállás idején az országhatár. Az erdőn túl, Ófalu, már szabad terület volt, és ott hozták létre a feketepiacot. Egy gond azonban volt, hogy az erdőben voltak a szerb határőrök is, és ha ezek valakit elkaptak, attól elvettek mindent, és még meg is verték. Voltak azért ügyes fiatalemberek is, akik elcsalták az őröket, és így akkor átmehettek a fekediek az áruval üzletelni. Mindent el lehetett adni, amit egy faluban megtermeltek. Volt ott tejtermék vagy füstöltáru, hízott liba, csibe és tojás, bor és pálinka, sőt még állat és termény is. Ezért az áruért lehetett pénzt kapni, vagy ruházatot, de rendelni is lehetett, ha valakinek valamire szüksége volt. Ez egy nagyon jó üzlet volt, sokan rengeteg pénzt tudtak szerezni vele. Amikor aztán a szerbek elhagyták az országot, Fékeden is nagyon jól haladt a gazdaság.

A mi falunk

Feked valamikor egy parasztfalu volt. a lakosság fő foglalkozása a földművelés, állattenyésztés és a bortermelés volt. Az állattenyésztés volt a parasztok legfontosabb foglalkozása. Minden háznál volt sertés, juh, liba és csibe is, amennyi a háztartáshoz szükséges volt. Volt Fekeden több iparos szakember is, akik a lakosságnak dolgoztak és segítettek. Ezek ácsok, asztalosok, bognárok, kovácsok, esztergályosok, kádárok, szíjgyártók, bádogosok, takácsok, cipészek, szabók és borbélyok voltak, a lakosság tiszta német volt. Fekednek volt három vegyesboltja, kettő vendéglátója és egy húsboltja. Egy zsidó család is ideköltözött, a Klein család. Nekik is volt egy vegyesboltjuk. Náluk sokszor kedvezményesen lehetett vásárolni, hitelbe is, de ha valakinek nem volt pénze, akkor tojással vagy takarmánnyal is fizethetett.

A lelki szükségleteket a templom elégítette ki. Az olvasókör a kultúrházban fogadta tagjait. Volt egy kis és egy nagy iskola is. a kis iskolába jártak az 1.2.3. osztályosok, őket egy tanító néni tanította, a nagy iskolába jártak a 4.5.6. osztályosok, őket a kántortanító tanította.

A templom

A templom a falu közepén áll, mellette pedig egy patak folyik. Amikor a templom épült nem volt még a faluban köves út, de a talajvíz igen magas volt, ezért sokszor kitört az út közepéig. és így a lovas meg a tehenekkel vontatott kocsiknak ki kellett kerülni, úgyhogy kellett a hely a házsoroktól egészen a templomig, a templom előtt állt egy kereszt, annak is a szénás szekérrel nekimentek és eldöntötték. Ezt a keresztet az akkori pap felvitette a „Gründlibe", és azt mondta: „Ott úgyis csak szegény emberek laknak, hadd legyen nekik is egy kereszt, ahol imádkozhatnak." ősszel, amikor a juhász hazahajtotta a juhokat a legelőről, akkor mindig megállt velük a templom előtt, és ott szétosztotta őket, hogy melyik tartozik a falu felső részéhez és melyik az alsó részbe, a birkák mind meg voltak jelölve a fülükön, így a juhász tudta, hogy melyik hová tartozik. De ez a szétválasztás nem volt éppen egy könnyű dolog, mert a birkák össze-vissza futkostak. Erre aztán a juhász nagyokat káromkodott, méghozzá a templom előtt. Ezt meghallotta a pap is, és kiment, hogy beszéljen a juhásszal, és azt mondta neki: „Nézze juhász, én ezt nem tűröm, hogy itt az Isten háza előtt ilyen csúnyán káromkodik, mert tudja én is juhász vagyok, de én soha az én nyájammal nem beszélnék ilyen csúnyán." Mire a juhász: „Nézze Uram, ha a maga birkái is így viselkednének, akkor biztosan maga is más szavakat használna." a pap elment és elhatározta, hogy a templom körül kerítést fog csináltatni. Ez meg is történt 1926-ban. a templomkertben ültettek akkor szép kis tujafákat, mégpedig annyit, amennyi hősi halottja volt a falunak. Egy új kereszt is került megint a templom elé, és körülötte egy szép virágágyás díszíti a környékét, a kerítés ma már nincsen, mert már több helyen szakadt volt, és el kellett bontani. Igaz ma már birka sincs, és csönd van a templom előtt.

Fekeden összesen 16 pap volt szolgálatban, akik itt is laktak. 1860-1992-ig. Az utolsó pap, aki itt lakott, Révész Lajos volt. őt egy fiatal cigány brutálisan megölte. 79 éves volt. Ez a tragédia 1992. január 14-én történt. Ez a pap minden este 6 órakor tartotta miséjét, utána hazaindult a parókiára, ahol teljesen egyedül élt. Este 7 óra felé kopogott a cigány az ajtón, a pap már sejtette, hogy itt valami rosszindulatú ember lehet kint, és nem akarta beengedni. Kiszólt neki, hogy jöjjön vissza holnap reggel, akkor majd beszélgethetnek, a cigánynál volt egy szerelővas, kinyomta az ajtót és bement, és addig verte a pap fejét, amíg holtan össze nem esett. Azután megtöltötte a zsebeit aprópénzzel és elindult egy barátjához, és vizet kért tőle. Mikor az meglátta, hogy a cigány keze meg ruhája tiszta vér, megkérdezte tőle, hogy mit tett, mire ő azt válaszolta, hogy megölte a papot. Utána meg elindult a vonatra, amely Bátaszék felé ment, felszállt, de a következő állomáson, Szebényben leszállt és megvárta a következőt, amelyik Pécsre ment. a vonatok Véménden váltottak, úgyhogy rövid idő után már fel is szállhatott a pécsi vonatra, a barátja eközben értesítette a rendőrséget, akik már Pécs-külvárosnál elkapták és letartóztatták. 15 év fegyházat kapott büntetésül.

Ezután fél éven át Erdősmecskéről jött egy pap minden második vasárnap misézni, de ő már idős volt és beteg, s fél év után el is hunyt. Ekkor nem volt más hátra, jött Pécsváradról Mott János apát úr, aki fekedi születésű volt, minden harmadik héten misézett, hogy így segítse a szülőfaluját. Sajnos ez is csak egy rövid időre szólt, ő is megbetegedett és 1996-ban meghalt. 76 éves volt ekkor. Pécsvárad kapott egy új papot ekkor. Az ő neve Kövesdi János volt. Ezután ő is eljött minden harmadik vasárnap Fekedre misézni, de két év után meghalt tüdőembóliában. 44 éves volt. Innentől kezdve Feked Véméndhez lett csatolva, így most a véméndi pap, Schraub Ádám jön minden második vasárnap misét tartani, és ő látja el az idevonatkozó egyházi feladatokat is. Amikor nincs szentmise, akkor is elmegy a lakosság egy része a templomba, és imaórát tartanak és megtartják a vasárnapot. Sajnos a fiataloknál ez nem jellemző, őket a kommunizmus hitehagyottá nevelte. Nem volt szabad templomba vagy hittanórára menni, és ezt már az iskola is beléjük nevelte. Azok, akik akkor iskolába jártak ma már szülők lettek, és ők sem tartják fontosnak a vallást és az egyházi szokásokat.

Mivel a fekediek nagyon vallásosak voltak, hat fiatal legény elhatározta, hogy pap akar lenni, és ez sikerült is nekik. Az első 1934-ben kezdte, és az utolsó 1955-ben lett felszentelve. Ezek voltak: Albert János, Arató (Auth) János, Barát (Bareith) József, Fodor (Fischer) József, Mott János és Scheich János. Abban az időben kötelező volt a köztisztviselőknek magyar nevet viselni. Egy szerzetesrendi apáca is Fekedről került a kolostorba, az ő neve Kuszter Magdolna, Lygia nővér.

1944-ben a fekediek a templomukat és az egész községüket felajánlották Jézus szent szívének.

Ahogy múlik az idő, és az emberek lassan távoznak e világból, úgy látszanak a nyomok is a templomon, a festés a falakon elvesztette színeit, már alig lehet felismerni, hogy mit is ábrázolnak a képek. Ekkor Nagy György (pap) és az egyházközösségi testület elhatározták, hogy ki kellene meszelni a templomot. Ez meg is történt. Két kőműves meszelte ki 1956-ban.

1956-ban vezették be Fekedre a villanyt, és 1958-ban vezették be az áramot a templomba is. Most már a harangok és az orgona is árammal működnek, sőt 12 padnál van villanyfűtés.

1960-ban papcsere történt, az új pap Gyenis József lett. őneki nem tetszett, hogy a templomban semmi festés nincs, ezért elhatározta, hogy újból ki kell festeni. Ez 1964-ben meg is történt, de most már csak egész egyszerűen, és a híveknek így is tetszett, a templom tornya és a teteje 1991-ben teljesen fel lett újítva. Most már csak az a legnagyobb gond, hogy vizesek a falak, ezért hullik a vakolat. Már az 1990-es évek elején egy méter magasan le lett verve a falakról a vakolat, hogy száradjon egy-két évig, majd újra bevakolják, de sajnos a vizesedés az új vakolat felett megint kijött, és egyre csak felfelé ment. Ekkor megint csak le kellett verni, most már két méter magasságban lett bevakolva, de a vizesedés nem állt meg, ezért kettő és fél méter magasan van leverve jelenleg a vakolat, és ez már több mint 5 éve. Egész nyáron szellőztetve lesz és szépen szárad is. Most az a gond, hogy nincs elég pénz egy újabb vakoláshoz. Az önkormányzat minden évben pályázatokat ad be, de mindig elutasítják.

1991-ben a templom parkjában az önkormányzat egy hősi emlékművet állíttatott, mind a két háborúban elhunyt hősök tiszteletére. Az első világháborúban 22 hősi halott volt, a másodikban 38-an haltak meg, de ebben az elhunyt elhurcoltak is benne vannak, a zsidó származású Klein család 5 tagja egy koncentrációs táborban halt meg.

Keresztek az út szélén

Feked határában 4 kereszt van az út szélén. Minden keresztnek van egy története is, hogy mi okból lett állítva.

Az első és legrégebbi kereszt a Jakabéczy kereszt, amely Feked, Szebény és Geresdlak határ menti utak találkozásánál áll, történetét a következőképpen mesélték nekem az idős emberek: „Valamikor régen Feked mellett az erdősmecskei oldalon volt egy nagyerdő, és ide jöttek a szomszéd falvakból is fát termelni a házépítéshez és a tüzeléshez is. Volt egy erdész is, aki a rendre ügyelt, vele kellett megbeszélni, ha valakinek fára volt szüksége. De már akkor is voltak tolvajok, akik engedély nélkül vitték a fát. Az erdész elkapta őket és megmondta nekik, hogy ha ez még egyszer előfordul, komoly büntetésre számíthatnak, a tolvajok nem hittek az erdésznek és újból jöttek Geresdlakról, megrakták a lovas kocsit és ekkor megjelent az erdész és lelőtte őket. Öten voltak. Az erdésznek nem lett semmi baja, de valahogy mégis volt egy kis bűntudata, ezért elhatározta, hogy keresztet állíttat arra a helyre, ahol a szomszédos falvakból az út Fekedre vezet. Ezt meg is tette. Ez a hír elterjedt az egész környéken és az emberek féltek. Az erdész azt mondta: „Ha valaki elmegy a kereszt előtt, annak jusson eszébe, hogy másnak a tulajdonához ne nyúljon, mert van egy Isten, aki még nálam is jobban fog büntetni." Azóta sok idő telt el, a vihar a keresztet nem kímélte meg, ezért lassan javításra szorult már. 1926-ban egy újabb tragédia történt, szintén az erdőben. Egy orvvadász garázdálkodott a fekedi erdőben. Mindig kileste az erdész és kilőtte a legszebb vadakat. Ez az ember erdősmecskei volt. Az erdész nem tudta elkapni, ezért a csendőröket hívta segítségül, akik jöttek is. Az erdész kiment az erdőbe, a csendőrök kicsit távolabbról követték. Egyszer csak hallják az erdész hangját, ahogyan „Állj"-t kiabál. Az erdész és az orvvadász egymással szemben álltak, kézbe vették a fegyverüket, egymásra céloztak és lőttek. Mind a ketten megsérültek, de az orvvadász még egyszer megpróbált lőni, ezt pedig a csendőrök már nem nézhették tétlenül és lelőtték az orvvadászt, aki belehalt súlyos sérüléseibe. Az erdész sérülése is súlyos volt, őt kórházba vitték, ahol még meg tudták menteni az életét. Miután az erdész meggyógyult, hálából felújítatta azt a keresztet, amelyet már sok évvel ezelőtt egy erdész állíttatott. Azóta ez a kereszt az erdész nevét viseli, kinek a neve „Jakabéczy" volt.

A második kereszt a cikói út kezdetén áll. Itt kereszteződtek az utak Cikó és Véménd felé. a fekediek annak idején minden évben elzarándokoltak Cikóra, ott volt egy romos templom, amelyben a Szűzanya szobra állt, állítólag ott csodák is történtek. Ezen az úton mentek az emberek Bonyhádra orvoshoz, ha valaki súlyos beteg volt. Természetesen itt is csak földes út volt. Egy fekedi fiatalember is súlyos szívbetegségben szenvedett és sokszor orvoshoz kellett mennie. Ezt az utat csak lovas kocsival tudta megtenni, a felesége mindig elkísérte és útközben imádkoztak. Elhatározták, hogy itt az út elején egy keresztet állítanak, és mindig reményteljesen megálltak a keresztnél és bíztak a Jó Istenben, a fiatalember sajnos nem bírta sokáig a betegségét és meghalt. Az asszony viszont sokszor kiment a kereszthez vigaszt keresni.

A harmadik kereszt is a falun kívül van, az úgynevezett mecskei útnál. Ezt a keresztet Schmidt Bálint és felesége állíttatta 1889-ben. Itt az történt, hogy ennek az embernek, aki paraszt volt, volt egy darab földje, amelyen krumplit termesztett, a krumpli már ki volt szedve, és egy pár nappal később egy szegény asszony odament böngészni, és talált is egy kötényre valót. Ezt a gazda meglátta, hogy az ő földjén van valaki, ezért odasietett hát, elvette az asszonytól a krumplit és ráadásul meg is verte. De még ez sem volt elég, a bírónál is beperelte, ahol szintén büntetést kapott. Ez már sok volt a szegény asszonynak és egy hétre rá belehalt sérüléseibe. Három árvát hagyott hátra, a gazda aztán mégiscsak megbánta tettét, de már késő volt. Ezért aztán saját lelki nyugalmáért állíttatott egy keresztet a megbánás jeléül. Gyermekei tiszteletben tartották ezt a keresztet, és más példát mutattak az emberek felé.

A negyedik kereszt az úgynevezett „Kreuzweg"-ben van. Itt kereszteződnek az utak a falutól a mezőre és az erdőbe. Ezt a keresztet a Stiller család állíttatta. Itt az történt, hogy ennek a családnak volt egy fia, aki kőfaragó volt. Mivel ez egy nehéz mesterség, ez a legény megemelte magát egy nehéz kővel és belső vérzést kapott. Az apja rögtön ágyat készített a lovas kocsira és azonnal indultak Bonyhádra az orvoshoz, De az orvos sajnos már nem tudott segíteni rajta, és hazafelé ezen az úton, ezen a helyen a legény meghalt, a szülők nagy bánatukban elhatározták, hogy erre a helyre keresztet állíttatnak. Ez meg is történt 1904-ben. Ezek a keresztek az út szélén már mind restaurálásra szorultak, a Jakabéczy-keresztet teljesen összetörték egy munkagéppel, oda egy újat kellett a helyére tenni, a költségeket a német kisebbségi önkormányzat állta.

A temetőben van kálvária domb is. Hogy mikor épültek az első stációk, azt nem lehet tudni, nincs feljegyezve sehol. Az 1960-as években tatarozva lettek és új keresztúti képek is kerültek rájuk. Az időjárás azonban nem kímélte meg őket sem és a felettük lévő kereszteket sem. Ezért a német kisebbségi önkormányzat ezeket is restauráltatta és finanszírozta. Ez 1999-ben történt.

Még a második világháború előtt Szent Vendel szobra állt kissé a falun kívül a legelőn. Szent Vendel egy nagyon tisztelet szent volt, ő volt az állatok védőszentje, és ezért Vendel napján az egész falu népe kizarándokolt a szoborhoz imádkozni és az állatokra védelmet kérni. Ez a szobor sajnos már nincs, az új lakóknak nem volt már szükségük a szentre, és összetörték. Egy újabb már nem készült.

Szent Antal szobra is a falun kívül volt, a falu alsó végén. Amikor Erdősmecske felé épült a kövesút, ez az 1970-es évek elején volt, akkor ez a szobor útban volt, és akkor lehozták a faluba.

A falu központjában volt Szent Flóriánnak a szobra, ezt a szobrot is a kommunista gyerekek összeverték, és a helye üres volt. Így aztán a szent Antal került arra a helyre. Szent Flórián volt a tűznek a védőszentje, hozzá is mindig odazarándokoltak Flórián napján, imát és segítséget kértek tőle, hogy mentse meg a falut a káros tüzektől. Szent Antalt pedig akkor kérték segítségül, ha valami elveszett, és ő is sokszor segített.

Mivel a falu közepén végigfut egy patak, három hidat építettek, hogy összekösse a falut, ezeken a hidakon kocsival át is lehet hajtani. Egy gyalogoshíd is van a templomnál, ami sokaknak megrövidíti az utat, ha a templomba vagy a boltba akarnak menni.

A temető a falu szélén van egy dombon. Ezen a dombon, amikor megástak egy sírt, sokszor talajvíz tört elő, mire a temetés volt, addigra ki kellett merni a vizet, mert a sír félig megtelt. Ma már ez megszűnt. Volt egy zsidó család is, az ő temetőjük egy kicsit messzebb van a falutól, ők megvettek egy darab földet, ez szintén egy dombon van, és oda temették elhunyt hozzátartozóikat. Azt a kis temetőt körülültették orgonabokrokkal, ami egy kicsit védte is a vadaktól. Ezt a temetőt ma már teljesen benőtték az orgonabokrok, a sírköveket már régen összeverték ismeretlenek. Ma már csak a bokrok jelzik, hogy ott volt a temető.

Fekednek volt egy téglagyára is. Négy vállalkozó összeállt és közösen létesítették ezt a téglagyárat a „Kreizweg"-ban. a föld téglának nagyon jó minőségű volt, a téglaverők pedig Bajáról jöttek. Ezek a vállalkozók megegyeztek abban, hogy minden évben egy másik végezze a papírmunkát, és majd az év végén elszámolnak. Egy ideig jól is ment a dolog, aztán az egyik ember kiszállt, és a három tovább folytatta. Ez addig ment jól, míg az év végi elszámoláson észre nem vették, hogy az egyik barátjuk becsapta őket, erre aztán úgy összevesztek, hogy vége lett a téglagyárnak és el is bontották.

Házépítés

Az első házak nem voltak nagyok, a legtöbb házban két szoba, konyha és egy nyári konyha volt. a melléképületek is csak kisméretűek voltak. Talán a nyári konyha volt a legfontosabb, mert ott volt a kemence, ahol az asszonyok a mindennapi kenyeret sütötték, és egész nyáron ott főztek a családnak. Kenyérsütés minden héten csak egyszer volt. Egy kemencébe 6-7 kenyér fért

bele, de ezek 2-3 kilósak voltak. Ezeket a kenyereket a pincében vagy a présházban tárolták, amíg el nem fogyott. Ebben a nyári konyhában volt az üstház is, ahol vizet lehetett melegíteni, bográcsban, ott készítették a forraltvizet a disznóvágáshoz is, és a húst, amit disznóvágáskor főzni kellett, meg a zsírt is ott sütötték ki, és végül a hurkát is ott főzték, a melléképülethez tartoztak: az istálló, a pajta, a disznóólak, a csibe és liba ólak, és még a juh ólak.

Az első házak szalmával voltak fedve, ez rozsszalma volt. Ezt a rozsszalmát aratás után kisebb kévékbe kötötték és kézi cséplővel óvatosan kiverték a szemeket, hogy a szalma ne nagyon törjön össze, a tetőfedést szakemberek végezték. Az első házaknál mindenhol csak egy keskeny folyosó volt, és sehol nem volt kapu vagy kerítés, sem járda vagy kövesút. Az első világháború után elkezdődött egy építkezési verseny, a parasztoknál mindenki arra törekedett, hogy az övé legyen a legnagyobb és legszebb birtok, a házak hosszába épültek, most már 4-5 szobásak voltak, konyhával, sőt a padlás is külön feljáratot kapott, a házak eleje az utcafronton téglából készült, a többi fal pedig vályogból. Az alap, kőből van falazva, de már magasabban, mint azelőtt, és egy széles folyosó, szépen esztergált pillérekkel is helyet kapott, Az ajtók kétszárnyasok és az ablakok is nagyok, és belülről zsaluval vannak ellátva, a padozatot eleinte padlóval, később parkettával látták el. a belső ajtók is kétszárnyasok, az ablakokat pedig gyönyörű szép díszes csiszolású üveg ékesítette, a házak elejét egy szép díszes vakolat díszíti, és ma már védettség alatt áll. a melléképületek is most már sokkal nagyobbra lettek építve. Először is a lakóépület után következett sok helyen a WC, utána 5-6 disznóól és baromfi ólak, ezeknek a tetején van a kukoricagóré, aztán jön a 14-16 férőhelyes istálló, hiszen a hízómarha meg a tej hozta a pénzt a házhoz. Aztán volt a nagy pajta, mellette a szérű és egy óriási szénapadlás, ahol a szénát tárolták. Ha ezeken kívül még valami tárolási helységre szükség volt, akkor a végén még keresztbe is építettek. Itt van például sok helyen a présház és a pince, a présházban készítették a bort, de a pince nem volt alkalmas a bortárolásra, mert nagyon nedves volt a magas talajvíz miatt, ezért nagyon sok gazdának a borospincéje a szurdokban volt. Ezek a pincék jók voltak, de idővel ezek is összedőltek, és ma már egyáltalán nem lehet látni, hogy hol is voltak. Az otthoni pincékben inkább csak a takarmányrépát tárolták. Amikor az első házak épültek, akkor minden ház bejáratánál volt egy kút is. Ezek a kutak mind ki voltak falazva terméskővel. Ezt még ma is több helyen lehet látni, és mind kerekes kút volt. Amikor az 1930-as években az új és nagyobb házak épültek, sok helyen közelebb vitték a kutat az istállóhoz, mert ott sok víz kellett, és akkor már pumpát raktak rá, hogy könnyebb legyen.

Aztán már az új házaknál járdát is építettek lapos kőlapokból az udvaron és az utcán is. Ez nagy könnyebbséget jelentett. De máris egy újabb verseny készülődött, most mindenki egy gyönyörű szép kovácsolt vaskaput készíttetett, amik még ma is a falu díszei. 1943-ban vége lett az építkezésnek, a férfiaknak be kellett vonulniuk katonának a háborúba és ezzel be is fejeződött minden. Jött a háború. Fekeden nem volt lövöldözés, csak nagyon hiányoztak a férfiak, a munkát folytatni kellett. Építkezés csak 1957-től kezdődött újra. Ezek a házak már mind „L" alakban épültek, és itt már kötelező volt a lakásba fürdőszobát is beépíteni, a háború előtti nagy házakban sehol nem volt fürdőszoba. Az építkezés kb. az 1970-es évekig ment, aztán megint minden leállt.

Az állattenyésztés, mint fő foglalkozás

A fekediek elsősorban földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Mindennek ellenére elsősorban az állattenyésztésből lehetett a legtöbb hasznot elérni, a nagyparasztoknak sok állatuk volt, de a szegényeknek is legalább két tehenük volt. Fekednek elég sok legelője volt, és a szarvasmarha-állományt minden reggel kihajtották a legelőre. Ez inkább az idősek és a gyerekek feladata volt. Még a 19. század elején is feldolgozták a tejet Fekeden, túrót és vajat készítettek belőle, a kész vajat lovas kocsival vitték el Dunaszekcsőre, és onnan pedig hajóval szállították Budapestre, a túron szintén lovas kocsival szállították, de ezt Pécsre. Az írót a faluban megvették saját fogyasztásra, mert ez olcsóbb volt, mint a friss tej, úgyhogy ezen is lehetett valamit nyerni. Az 1920-as években létrehozták Véménden a tejüzemet, és akkor itt átvették a tejet a környező falvaktól. Ez egy nagyon jó üzem volt és nagyon finom sajtot készítettek, ami Európa nagy részén ismert volt és vásárolták is. Fekeden sok tehén volt, az 1930-43-as évekig 550-600 tehén volt a faluban, és azokban az években 850 személy lakott Fekeden. És ugyanezekben az években 57 pár ló is volt. Minden háznál disznók is voltak, sok helyen göbe is volt. Régebben a disznókat is kihajtották a nekik kiválasztott legelőre, a „gründli" utáni rétre, ahol pocsolyák is voltak és a disznók jól érezhették magukat. Erre a posztra rendelkezésre állt a kanász, aki minden reggel megfújta a falú alsó részén a kürtöt, erre az emberek kiengedték a disznókat, és így végig a kürtszóra kijöttek az állatok. Késő délután megint hazahajtotta őket. És ami érdekes volt, minden disznó tudta, hogy hová kell neki bemenni, hiszen minden udvar nyitott volt. Ez a szokás is megszűnt az 1930-as években, a régi időkben volt a faluban két libapásztor is, akik a libákat őrizték. Az egyik az alsó faluvégén, a réten, és a másik a falu felsővégén szintén a réten, amit úgy is neveztek, hogy libarét. Abban az időben nagyon sok liba volt a faluban, mert kellett a toll, a családok nagyok voltak, és ha több lány is volt a családban, annak stafírungot is kellett adni. Egy lánynak két ágyra kellett stafírungot készíteni, ami jó vastagon meg is volt tömve, a libapásztorok asszonyok voltak, ketten, ők nagyon szegények voltak és a munkájukért élelmiszert kaptak. Mivel a családok is nagyok voltak, ősszel megtömték a libákat, hogy jó zsírosak legyenek, így aztán a májuk is nagyobb lett és különféle ételek készülhettek belőle. Ez a libalegeltetés is megszűnt az 1930-as években, de a libák akkor is kijöttek az utcára, ahol a patak is folyik, és a patak mente mindig is tele volt libával, úgyhogy végig csak libákat lehetett látni. Ma már ez is megszűnt, az egész faluban csak egy családnál lehet libákat látni. Ami még nagyon fontos volt, az a birkatartás. Minden házban több birka is volt, mert a gyapjú egy nagyon fontos kellék volt, ami a ruházkodáshoz nélkülözhetetlen volt. Tehát a második világháború utáni időkben 800-nál több birka is volt Fekeden, és volt egy juhász, aki minden év tavaszán kihajtotta őket a legelőre, májusban hazahajtotta őket, akkor a birkákat megfürösztötték és megnyírták, utána egészen őszig kinn voltak a legelőn, amíg meg nem jött az első hó és már nem találtak ennivalót. Mivel már olyan sok ló és tehén volt a faluban, már fontos volt egy bikaistállót is építeni (eddig mindig Véméndre mentek fedeztetni), ezt akkor a falu előjárói is jóváhagyták, és megépült a bikaistálló, ahol 6-7 bika és két csődör kapott helyet. Itt szolgálati lakásokat is építettek, ahol azok lakhattak, akik közszolgálatót végeztek. Ezek bika- és csődöretetők, kanászok, juhászok és libapásztorok voltak. Ezek mind szegény emberek voltak, és más lakásuk nem volt. Ez az istálló már nincs és a kis szolgálati lakások sincsenek már, de már állatok sincsenek, amelyeknek erre egykoron szükségük volt.

Voltak a határban gémeskutak is, összesen 4 darab. Ezek a kutak akkor kellettek, amikor az emberek kint dolgoztak a határban, ott tudtak friss vizet inni, és az állatokat is meg tudták itatni, ha nagyon meleg volt, mert volt hozzá egy itatóvályú is.

Több mint 20 forrás is volt, ahonnan mindig jó és friss vizet lehetett merni. Ezek a kis források minden tavasszal ki lettek tisztítva, de egy ősi mondás szerint, Szent György napja előtt nem szabad vizet inni. Ezt az emberek komolyan is vették. Ha év közben nagy eső után a víz földet vagy valamiféle szemetet belemosott a forrásba, akkor, aki először odaért, az kitisztította. Ezek a források és gémeskutak, amelyek valamikor az emberek életéhez tartoztak, ma már nincsenek, pedig milyen jó lenne az utókornak, ha megnézhetnék, milyen is volt az élet valamikor. Régebben az emberek közmunkát is végeztek. Tavasszal az összes utat a mezőn, de a faluban is rendbe hozták, az árkokat a réteken is kitisztították, hogy a rétfű is jó legyen, a szurdokokat is mindig rendben kellett tartani, mert ott volt a főút, ami Véméndre és Erdősmecskére vezetett. Főleg télen volt ott sok a munka, ha sok hó volt. Ma már alig lehet ott közlekedni, még gyalogosan is csak nehezen.

Volt Fékeden 2 vízimalom is. Ezek a malmok a falun kívül voltak, a legrégebbi malom 3,5 km-re volt a falutól, egy Grátz Henrik nevű férfi építette 1782-ben, de ő csődbe jutott és 1868-ban eladta egy Fáy nevű családnak, tőlük örökölte az unokájuk, Klug Ádám. Ebbe a malomba nem csak a fekediek hozták a gabonát őrölni, hanem Erdősmecskéről és Geresd-lakról is. Egy métermázsa búzából 65 kg lisztet, 6-7 kg vöröslisztet és 15 kg korpát lehetett kapni, 13% volt a vám. Ezt a malmot 1951-ben elkobozták, a berendezést elvitték, és ez volt a vége ennek a malomnak, a Klug család beköltözött a faluba, itt építettek egy új házat, és a termelőszövetkezetben dolgoztak.

A másik malom a Fábri malom volt. Ez a malom 1788-ban épült, két Trábert testvér tulajdona volt. Ez a malom közelebb volt a faluhoz, és itt leginkább darát készítettek a takarmányból, amit az állatokkal etettek meg a gazdák. Ezt a malmot is eladták egy idő után, ennek az új tulajdonosnak nem voltak gyermekei és ezért örökbe fogadtak egy fiút, akinek a neve Fábri Mihály volt. Ez a fiatalember ügyes volt és úgy alakította át a malmot, hogy lisztet is tudtak őrölni. Itt is minden jól ment, de a háború után ezt a malmot is elkobozták, s a család beköltözött a faluba. Az új tulajdonos nem tudta mihez kezdjen a malommal, így aztán a Fábriék utódai visszavásárolták a malmot, de most már csak ott laktak és a malom örökre leállt.

Ezután az emberek Palotabozsokra vitték a búzát őrölni, hogy legyen lisztjük a kenyérsütéshez. Néhány év után ez a malom is leállt, és akkor már a boltban lehetett lisztet kapni, és kész kenyeret is. Igaz, abban az időben az embereknek már nem is volt földjük, ezt már a T. SZ. átvette és legtöbben ott is dolgoztak, és így is biztosítva volt a kenyér.

A gabona cséplése

A legelején a gabona cséplése kézzel történt, amihez külön cséplési szerszám volt. Leterítettek egy nagyobb ponyvaszerű valamit, az aratásnál nagyon vigyáztak, hogy a gabona szépen simán legyen kévébe rakva, és cséplésnél leraktak két kévét, egymással szemben a kalászokat, és két férfi is egymással szembe állt és a verőeszközzel szépen ütemesen verték ki a gabonát. Amikor kész volt minden, kissé szeles időben kiszelelték, amíg tiszta nem lett. Később azonban kitaláltak egy szerkezetet, amit szélmalomnak neveztek. Ez a szélmalom vékony deszkákból készült, volt benne egy tengely, amelyre szintén falapátok voltak erősítve és egy kézi hajtóművel működtették. Fölötte rosták voltak, amik szintén mozogtak a hajtásnál, és felül szép lassan engedték be a takarmányt, a lapátok viszont szelet adtak és a takarmány tiszta lett. Ilyen szélmalmot már csak múzeumokban lehet látni.

1908-ban jelent meg az első gőzcséplőgép, később még 4 ilyen cséplőgépet vettek a gazdák, és ezekkel a gépekkel az egész falu lakosságának csépeltek. Egy ilyen cséplőgéphez 18-22 személyre volt szükség, hogy a munka jól menjen. Ehhez leginkább több férfire volt szükség, de 6 asszony is dolgozhatott ott. Egy férfi 1,5 véka búzát kapott egy napra, egy asszony viszont csak egyet, a véka egy fadézsa, amelybe, ha tele van, 12 kg búza fér bele. Tehát ennyi volt egy napszám. Ma már ez is megszűnt. Ami a legrosszabb volt, hogy sehol sem volt köves út. Sokszor két pár lovat is be kellett fogni, vagy még többet is, hogy a cséplőgépet, főleg eső után, el tudják vontatni egy másik helyre, és ezt még néha az út közepén feltörő talajvíz is nehezítette.

Amikor még nem volt vasút, addig csak földes úton lehetett eljutni egyik faluból a másikba, ezért több helyen is volt egy vendéglátó ház a falun kívül. Fekednek is volt egy ilyen vendégháza, mégpedig az Erdősmecskére vezető út mentén, a szurdok fölött.

1910-12-ben épült a vasút Bátaszéktől Pécsig, akkor már sok minden könnyebb lett. De még mielőtt ez megtörtént, a postáért Pécsre kellett menni. Itt aztán volt egy ember, aki ezt vállalta, ő véméndi volt, de mindig Fekednek is elhozta a postát, amit a tanítónak kellett átadnia. Ez az ember minden héten kétszer ment Pécsre, mégpedig kocsival. Reggel korán befogta az ökreit a kocsiba, nyakába akasztotta a tarisznyáját, abban volt az aktuális posta, és elindult, ő az ökrök előtt ment, mert nem akarta, hogy az ökröknek nehéz legyen a kocsit húzni, ha még ő is rajta van. Végig földes úton ment. Visszafelé átadta a postát Fekeden is, és amikor másnap megint ment, innen is vitte a postát. Amikor azonban már közlekedett a vonat, akkor már azon is volt egy postakocsi, és az ökrök végre pihenhettek. Most azonban Fekednek egy postást kellett alkalmazni, a postás minden reggel és délután kiment a vasútállomásra és a vonatnál átvette a postát és átadta, amit fel kellett adni.

Postahivatal azonban még nem volt Fekeden, ezt a feladatot egészen 1947-ig a tanító látta el Ekkor a tanító is kapott egy nagy parasztházat és ott berendeztek egy postahivatalt is, de most már egy képzett postás vezette a hivatalt. Ez a hivatal kétszer is felcserélődött. 1997-ben leállt a vonatközlekedés Pécstől Bátaszékig, és akkor Pécsről autóval hozták a postát, amit minden faluban leadtak a postahivatalban, innen pedig, mint régen is már, a postás házhoz vitte a küldeményeket. De egy év után a postásnak is felmondtak és akkor a hivatal vezetőjének kellett kihordani a postát. És újra jött egy váltás 2004-ben. a postát teljesen megszüntették, a hivatal vezetője munka nélkül maradt. Most négy keréken jön a mozgóposta, postakocsival, és a sofőr házról házra viszi a küldeményeket és beadja mindenhová. Ez a postás egy barátságos fiatalember és mindenki meg van vele elégedve.

Az 1930-as években, amikor már sok szép új ház épült, melyek egy szép utcasort is képeztek, akkor már olyan kívánság is volt, hogy kellene egy kövesút is, ami megkönnyítené az emberek életét és a közlekedést is. Erre a falu előjárói hívtak egy útépítő mérnököt, az mindent megnézett és elkészítette az építési terveket. Ezt azonban a bíró és néhány képviselő elutasították, mert ez az út az ő földjükön is átment volna, és egyik sem akarta azt, hogy egy méternyit is elveszítsen. így aztán elhúzódott az egész tervezés, de a lakosság mégis csak összefogott és kérték, hogy legyen út. Végül is a többség döntése győzött és 1940-4 l-ben nekiálltak utat építeni. Ehhez azonban minden parasztnak, akinek lovai voltak, be kellett állni és fuvarozni, anyagot hordani. Aki pedig nem tudott fuvarozni, annak a rakodásnál kellett segíteni. Az első kövesút ott ment végig, ahol a házsor a leghosszabb volt, egészen a Gregorits család házáig, a másik oldalon 1965-ben épült az út, és ugyanekkor a Kreizweg-ban is. 1988-ban a temető felé is épült már a kövesút. a gründli alsó során 1988-ban, felső során pedig 1996-ban készült az út. 1956-ban vették be Fekeden a villanyt, aminek az egész lakosság nagyon örült, a templomba pedig 1958-ban vezették be és a harangok 1974 óta árammal működnek, a temetőben a ravatalozó 1977-ben épült és ott is be van vezetve az áram.

A háború következményei

1940-ben Fekeden is megalakult a „Volksbund". Ennek néhány paraszt is tagja lett, de inkább a szegényebb rétegek csatlakoztak hozzá. Ezek a Volksbund tagok magyar állampolgároknak vallották magukat, de német nemzetiségűnek, német anyanyelvűnek. Az államközi megállapodás alapján a Horthy kormányzat és a Hitler kormányzat között 1942-ben a magyarországi németeket behívták az SS-hez katonai szolgálatra. Mindenek előtt ez önkéntes bázisként működött, hozzákapcsolódva 1944-ben mégis kötelezővé vált minden magyarországi németnek, a honvédelmi miniszter, Csatai, rendeletében kimondta: a csendőri kommandósok kötelesek a sorozáson meg nem jelent személyeket mindenképpen előállítani. Minden egyes személy, akit az igazgatási szervezet beidézett, köteles volt megjelenni, ha nem, akkor erőszakkal be kellett vinni. Azoknak a személyek, akik a fegyveres SS alakulathoz voltak behívva, ugyanúgy kellett követni a parancsot, mintha a magyar királyi honvéd hadseregben szolgálnának, a németek legnagyobb részét, akik a német hadsereghez kerültek, megkérdezésük nélkül az SS-hez sorolták be. a német katonák egy része már 1942-ben, de legtöbben 1943-ban kerültek ki a frontra. Senkinek nem kegyelmeztek. Az asszonyoknak és az idős szülőknek most már egyedül kellett tovább dolgozniuk, ha sokszor nehezükre esett is. Elmúlt az év és már jött is a szomorú hír, hogy ez meg az meghalt. 1944. november 28-án vonultak be az oroszok Fekedre is. Mindenki félt, de nem volt komolyabb ok rá.

Borzalmas elhurcolás

Karácsony volt. Egy szomorú Karácsony másnapja. Az emberek, mint mindig, elmentek a templomba a szentmisére, de a mise végén, amikor kimentek a templomból, ott állt a kisbíró és dobolt. Mindenki megijedt és érezték, hogy valami nagy baj van.

A kisbírónak fel kellett olvasnia a szomorú hírt: „Minden asszony és lány, aki betöltötte a 16-30. évét, és a férfiak, akik nem feleltek meg a katonaságnál, holnap reggel jelentkezzenek és gyülekezzenek az iskola előtt. Mindenki hozzon ennivalót egy pár napra és meleg ruhát is." Azt mondták, hogy Pécsre kell menniük a reptérre dolgozni. Másnap reggel gyalog indultak Pécsváradra a földes úton, mert akkor még nem volt arrafelé kövesút. Néhányuknak volt cipőjük, de többen klumpában tették meg ezt a keservesen nehéz utat. Amikor Pécsváradra értek, jelentkezniük kellett, és így egy iskolaépületben töltötték az éjszakát a padlón. Másnap reggel odaérkezett a tanító Fekedről, az élen, vele a bíró és az ő fivére is. Ennél a három férfinál volt egy lista, amelyen rajta állt azoknak a neve, akik most ott voltak, és ahogy felolvasták a neveket, az egyiknek jobbra, a másiknak balra kellett állni. Ez olyan volt, mint az utolsó ítélet, mint amikor az Úr azt mondja, akik jobbra mennek, azok a mennyországba, akik balra mennek, azok a pokolba kerülnek. Ebből a végén kiderült, hogy a gazdagok hazamehettek, a szegényeknek pedig tovább kellett gyalogolni Pécsre. Nem számított az sem, hogy voltak édesanyák, akiknek kicsi gyermekeik voltak otthon és nem lehettek többé velük. Mindezt az akkori pap, a tanító és a bíró szervezték. 40 személyt hurcoltak el Fekedről. Mihelyst megérkeztek Pécsre egy nagy kaszárnyába (Lakits laktanya) zárták őket két hétre, sok más emberrel együtt. Meleg ételt nem kaptak, csak az volt, amit otthonról magukkal hoztak. Két hét után marhavagonokba hajtották őket, mint az állatokat, és a vonat vitte őket Bátaszékre, ott ki kellett szállniuk és gyalog mentek Bajáig, a Duna mentén az erdőben töltötték az éjszakát, ahol azt hitték, hogy megfagynak. Reggel ráhajtották őket egy uszályra és átvitték őket Bajára. Ott meg szintén marhavagonokba zárták őket és a vonat elindult velük. Akkor még mindig nem tudták, hogy hová tartanak. Az út végtelen hosszú volt. Néha megállt a vonat és akkor kaptak egy kis ennivalót meg vizet. Ez az út egy hónapig tartott, a végállomás Oroszország volt. Itt szét lettek osztva, hisz nagyon sokan voltak, és különböző helyekre kerültek, ahol nehéz munkát kellett végezniük. Voltak, akik bányába kerültek vagy csatornaásáshoz, mások építkezéshez vagy a mezőgazdaságba. De bárhol is voltak az ennivaló nagyon kevés volt, így az első évben sokan betegek lettek és sokan meg is haltak. Az épület, ahol laktak egy nagy laktanya volt, amit nem lehetett fűteni és ablak sem volt rajta. Ez egy keserves kínszenvedés volt. Ott a lágerekben már nevük sem volt, mindenki kapott egy számot és azon lettek szólítva. Senki sem kérdezhette meg, hogy miért kell ennyit szenvedniük?! Egyszerűen azért, mert német volt az anyanyelvük? Azok, akik már nagyon betegek voltak és már nem tudtak dolgozni, hazamehettek, a többieknek 5 évig ott kellett maradniuk. Amikor végre hazajöttek, a gyermekeik már meg sem ismerték saját édesanyjukat, a fekediek közül 11-en haltak meg.

De az életnek Fekeden is tovább kellett mennie. Jött a tavasz és el kellett végezni a vetést, bármilyen nehéz is volt, de a remény erőt adott, hogy egyszer még viszontlátják szeretteiket. Ez volt az 1945-ös év. Egyeseknek hamar elment a kedve a munkától. Országunkban most már a kommunisták uralkodtak, akik úgy köszöntek egymásnak, hogy „Szabadság!". Ezt a szabadságot sok munkakerülő ki is használta. Az ország több részéről jöttek új telepesek, akik itt szépen és ingyen akartak élni, de dolgozni, azt nem. Fekedre is jöttek ilyenek, és az akkori elöljárók a Gründlibe küldték őket. Azoknak a lakóknak, akiknek ott volt a saját házuk, amit már őseik építettek nekik, ki kellett költözni otthonukból, és mindent otthagyni, hogy az új telepesek beköltözhessenek. Ez azonban nem tartott sokáig, hisz mihelyst az új lakók feléltek mindent, ami volt, a legtöbben továbbálltak, de olyan is akadt, aki egy nagy parasztházat akart, ahol gazdálkodhatott, ők ezt meg is tehették, mert övék volt a hatalom, és volt egy jó jelszavuk: „Minden a miénk". Most is először azoknak kellett elhagyni házaikat, akik a Volksbund tagjai voltak. Ezek az emberek most menedéket kerestek azoknál, akik valamikor a napszámosaik voltak. Csendben és türelemmel befogadták egymást, mert mindenki félt a holnaptól. Azok a nagygazdák, akik nem voltak a Volksbund tagjai, kárörvendően kinevették a károsultakat és olyan szavakat használtak, mint: „„na így kellett nektek, most jöhettek hozzánk dolgozni egy darab túróskenyérért". De ennek az örömnek is csakhamar vége lett. 1946-47-ben újabb telepesek jöttek a faluba, ők Csehszlovákiából jöttek ide. ők magyarok voltak és nekik is ilyen okból kellett otthagyni otthonaikat, de ők elhozhattak mindent, ami a házukban volt - bútortól kezdve állatokig - amiket marhavagonokban hoztak ide. Néhányan már 1946-ban jöttek, de többségük 1947-ben.

Ebben az időben nagy volt a szegénység, nem csak Fekeden hanem az egész országban. Nem voltak akkor munkahelyek és adófizetők sem, csak egy határ nélküli infláció. Az élelmiszer kevés volt és a városokban már éhínség uralkodott, ezért a városiak a faluba jöttek áruikat élelmiszerre cserélni.

Azoknak a családoknak, ahol még voltak állatok, tehén vagy disznó, de még a csibe meg a liba is számított, tejjel, zsírral, csibével, libával és tojással kellett megfizetniük adójukat, a disznóvágáshoz külön engedélyt kellett kérni, ezt a hatóságok ellenőrizték és megszabták, hogy mennyit kell ebből leadni. Voltak azért ravasz emberek is, akik egy eldugott helyen egy-két disznót hizlaltak, majd „feketén" levágták. Az ilyen vágás leginkább a pincében történt, és itt is sok helyen az asszonyok végezték ezt a munkát, mert a férfiak még a háború után nem jöttek egyből haza, hanem fogságba kerültek, a gyerekeknek őrt kellett állniuk, s ha valaki jött jelt kellett adniuk, a pince elé, ahol ez a disznóvágás volt, egynéhány kukoricaszárat raktak, hogy semmi ne legyen feltűnő. De ha valakit elkaptak, attól mindent elkoboztak és ráadásul még meg is büntették. Sajnos voltak hamis emberek is, akik másokat feljelentettek irigységből, de ebből hasznuk nem lett.

A kitelepítés

A magyarországi németek kitelepítésének eredeti oka, amelyre oly szívesen hivatkoznak, a potsdami magyarázat, amit 1945. augusztus 2-án adtak ki, és a következőt tartalmazza: „a három kormányzat az Egyesült Allamok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió minden tekintetben vizsgálták a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon élő németek visszavezetésének kérdését, és elismerik, hogy a németek egésze vagy csak egy részük visszavezetése humán módon és rendezetten történjen".

E három nagyhatalom Potsdamban történő megegyezése alapján, a Budapesten székelő Ellenőrző Tanács foglalkozott a magyarországi németek kitelepítésével, és 1945. november 20-án tartott gyűlésén a jelenlévő szovjet marsall Worosilov egy végzést adott ki a kitelepítésre, a Szövetséges Ellenőrző Tanács a magyar kormány részére kiadta a megfelelő utasítást, hogy a szükséges lépéseket a végrehajtás érdekében tegye meg és érvényesítse a kitelepítési határozatot, mely nemsokára bekövetkezett, 1945. december 20-án a törvényerő emelkedett magyar kormány kitelepítési rendelete, a Magyar Közlönyben való megjelenés után 1946. január 4-én hozták meg az első intézkedést. És ezzel el volt minden döntve, a magyarországi németeknek el kellett hagyni otthonukat és hazájukat.

A kitelepítés Fekeden 1947. szeptember 15-én kezdődött, 36 család volt a listán. Ezeket a családokat teherautóval átvitték Erdősmecskére az állomásra, ahol marhavagonokba berakták a batyujukat, amelyben élelem és ruha volt. Volt egy jelszó: „a svábok batyuval jöttek, és batyuval menjenek!". Onnan az állomásról sokan megszöktek és elbújtak, aki nem mert szökni, azt éjjel a véméndiekkel és bozsokiakkal együtt elvitték Németországba. Pirna volt a végállomás. Ott egy lágerbe lettek elhelyezve és lassanként kimehettek falvakba dolgozni a mindennapi kenyérért. Voltak, akik gyárakban is kaptak munkát vagy esetleg bányában. Egy ideig ott voltak, de a honvágy olyan nagy volt, hogy lassacskán mind hazaszöktek. Ez a szökés is sokaknak nagyon nehéz volt, nagy volt a nélkülözés, de nem adták fel a reményt. Mire hazaértek már nem volt otthonuk, mert azok a telepesek, akik Csehszlovákiából jöttek, megkapták a házakat és az egész vagyont is. Így most a rokonok vagy a jó barátok, akik még házaikban laktak, ha kicsi is volt a hely, de befogadták őket. Volt, aki egy magyar faluban keresett és kapott is munkát, de már az erdészetnél is lehetett dolgozni, úgyhogy ha lassan is de mindenki tudott dolgozni, és jobbra fordult a helyzet, végül mindenkinek sikerült egy saját otthont létrehozni. Most már nem volt gazdag vagy szegény, egyenlőség volt.

Újonnan kezdődött az élet

Mivel most már alig volt valakinek saját földje, akkor is a mezőgazdasághoz kötődtek. Az állami föld, amit már régóta lehetett bérelni, az most ismét állami lett és a „Trefortpusztai Állami Gazdaság" nevet kapta. Most az állam biztosított az embereknek munkát, és sokan dolgoztak ott, nem csak fekediek, hanem Véméndről is idejöttek, meg Szebényből meg Szűrből is. Mindenki örült, hogy van munkája, ha kevés is volt a fizetés. Csak rossz volt reggel korán kelni és majdnem egy órát gyalogolni mire az ember a munkahelyére ért, és egész nap nehezet dolgozni és este fáradtan hazaérni.

Az új telepeseknek is nehéz dolguk volt, mert nem szokták még meg ezt a dombos vidéket, a föld most pedig az övék volt és meg kellett művelni, ha aratni akartak. Ráadásul nekik is előírták, hogy miből mennyit kell leadni. Akinek több földjük volt, azokat „kulákoknak" nevezték és egyre többet követeltek tőlük. Ezek pártemberek voltak, akik ezt kérték, de dolgozni nem akartak. Ezért a felvidékiek szép lassan elköltöztek Fekedről, és sokan vissza is vásárolták, ami egyszer az övéké volt. 1949-ben alakult a termelőszövetkezet, és ők is kényszeríttették azokat az embereket, akiknek földjük volt. Be kellett adni a lovakat meg a kocsikat is, sőt teheneket meg szerszámokat is a közösbe, és parancsra dolgozni kellett. Ezt a felvidékiek nem fogadták el, inkább elköltöztek innen jó messzire, Észak-Magyarországon kerestek munkahelyet az iparban.

A fekediek, akik visszavásárolták házaikat, már nem lettek parasztok, mert sem föld, sem pedig állatállomány nem volt már. Most már legtöbben a T.SZ.-ben dolgoztak, de ott csak kevés pénzt lehetett keresni, ott inkább takarmánnyal fizettek. Igaz a T.SZ.-ben inkább csak idősebbek dolgoztak, a fiatal lányok és legények a Trefortra jártak, ha nehéz is volt a munka, mindig voltak, akik vidám vicceket mondtak és így még munka közben is szórakozhattak egy kicsit. Ebédszünetben vagy esős időben, ha tető alatt voltak, elhangoztak a régi népdalok is.

Sok férfi ment az erdőgazdaságba dolgozni. Ott is nehéz volt a munka, mert mindent kézzel kellett végezni, fejszével és kézifűrésszel, amit ketten húztak. Ennek az erdőgazdaságnak a központja Pécsváradon volt, úgyhogy sokszor ott is dolgoztak. 1962-ben vásárolt az erdőgazdaság láncfűrészeket, de ehhez a dolgozóknak tanfolyamra kellett menni és vizsgázni. Ettől kezdve a favágás már könnyebb lett, de akinek kocsit kellett rakodni, azoknak nehezebb lett, mert több fát termeltek ki és többet kellett rakodni. Az összes fát lovas kocsival szállították a véméndi, erdősmecskei és pécsváradi vasútállomásra, és ott vagonokba kellett rakni. Ezek az emberek valóban nehéz munkát végeztek, mire elérték, hogy nyugdíjba menjenek, addigra már mind rokkantak voltak. Az erdészet épített Fekeden egy nagy lóistállót, 6-7 pár lónak, itt is külön volt egy férfi, aki etette őket, és egy éjjeliőr vigyázott rájuk éjjelente. Ez az istálló már nincsen, lovak sincsenek már, ma már a fát teherautóval szállítják és daruval rakják meg a kocsit. Az istállót egy ide települt német állampolgár vette meg és a helyére egy nagy fűrésztelepet építtetett, ami a legmodernebb gépekkel van felszerelve, és több embernek is biztosít munkalehetőséget. Asszonyok is dolgoztak az erdőben, ők a palántaültetésnél voltak, és az első ritkításnál. De ősszel, amikor hullott a makk, akkor lehetett makkot szedni, és aki ügyes és szorgalmas volt, az sok pénzt kereshetett.

Sem az iskolákban, sem a templomban, sem pedig a hivatalokban nem volt szabad németül beszélni, minden magyarul ment. De a termelőszövetkezetben és az állami gazdaságban minden ember a saját nyelvét használta, és németül beszélgettek egymással.

1962-ben egyesültek a Termelőszövetkezetek, Véménd, Feked, Szebény és Erdősmecske. Vé-ménden volt a központ. És most megint, amit a fekediek éveken keresztül gazdaságilag elértek, Véméndre került, csak a föld maradt a helyén. Most már egyre több mezőgazdasági gépet vásároltak és mindig kevesebb munkaerőre volt szükség. Kukoricát már nem kellett kapálni, a talajt lepermetezték a gyomok ellen, az emberek tanácstalanok volta, hogy mit hoz a jövő, ha nincs munkahely. És akkor jött valami, amit akkor még nem ismertek, aki elérte a 60. életévét, az nyugdíjba mehetett, a legtöbben, akik a T.SZ.-ben dolgoztak 60 év felettiek voltak, ezért ez egy igen kellemes hír volt számukra. Ha kevés is volt a nyugdíj mindenki örült neki és meg volt elégedve.

Az idősek azért nem álltak le teljesen, mert még volt egy kis szőlő és egy kis föld is, és azért a disznóhízlalás sem állhat le meg a baromfi sem maradhatott el az udvarból. És aki egész életét a mezőgazdaságban töltötte el, az akármilyen idős is, amíg mozogni tud, nem tud leállni, mert minden öröme a kert, és az, amit saját maga meg tud termelni.

A Trefortpusztai állami gazdaság is feloszlott, a földet átvette a véméndi Termelőszövetkezet, ez tulajdonképpen egy csere volt. Az erdősmecskei határból annyit csatoltak a lovászhetényi határhoz, amennyi a Trefortpuszta területe volt, és így az egész Szilágypusztához tartozott. Többen, akik a Trefortpusztán dolgoztak, most a szilágyi állami gazdasághoz mentek dolgozni. Annak idején nem volt még kövesút Erdősmecske felé, a dolgozókat pedig vontatóval, pótkocsin vitték munkába. Erdősmecskén volt egy nagy gyümölcskert, és ott dolgoztak a fekediek és erdősmecskeiek is.

1970-7 l-ben épült Trefortpusztán egy új sertéskombiriát és ott sokan jutottak munkahelyhez. Azoknak, akik előtte a sertéstenyésztésben dolgoztak, részt kellett venniük egy szakképzési tanfolyamon és le is kellett vizsgázni, a kereset elég jó volt, de szabadidő nagyon kevés volt, csak minden ötödik vasárnap volt szabad. Ma már azok, akik ott dolgoztak, mind nyugdíjasok és sajnos már többen el is hunytak. Ez a sertéstelep, amely valóban jól működött, már nincsen és a T. SZ. is megszűnt már.

Mivel a mezőgazdaságban mindig kevesebb dolgozó kellett, így az akkori fiatal szülők már gondoskodtak róla, hogy gyermekeik szakmát tanuljanak a városban, ami sikerült is, hogy jobb sorsuk legyen, hogy könnyebb legyen az életük. Ezek a fiatalok legtöbben ott is maradtak a városban, lakást béreltek és ott dolgoztak. Családot is alapítottak és a szülők segítségével vettek házat is, vagy újat építettek. Azóta már nekik is van családjuk, akik tanulnak, és akiket támogatni kell. Az idős szülők itt maradtak Fekeden és ameddig bírják, dolgozgatnak és várják, hogy a hét végén hazajöjjenek a gyerekek, mert ők azok is maradnak, jókat főznek, mindennel ellátják őket, és ha visszamennek Pécsre, folytatják megint a munkát a kertben és a szőlőben és várják a következő hétvégét. Sajnos lassan el is távolodnak egymástól, mert ha majd arra kerül sor, a városban nincs számukra hely, és az idősek nem is akarnak innen elmenni.

A föld, amelyhez egykor annyira ragaszkodtak az idősek, és ami nekik az életet jelentette, az már nincs, a domb, ahol a szőlő volt, már sok éve parlagon fekszik, mert annyira meredek, hogy ott szántani nem lehet, arra már út sem vezet, minderről csak az emlékezet maradt meg. a legelő, amely szintén azokon a dombokon volt, ahol a juhász éveken keresztül legeltette a juhokat, már nincs, helyén egy kopár pusztaság van.

A sok jó kis forrás is eltűnt, nincs már aki tisztítja őket. a legelőt, ahol egykor a teheneket legeltették, amikre a gyerekek vigyáztak és közben játszottak, ma már benőtte a sok vad bokor és fa, ma már nem kell, hiszen sem tehenek, sem gyerekek nincsenek, akik vigyázhatnának rájuk, a szebényi határdűlőn is sok szőlő volt, ott ma már csak szántóterület van, amit géppel lehet művelni, az út, amely arra vezetett, nincs már, csak kerülővel lehet odajutni. És így van ez a határ más területein is, ahol szőlő volt, azt kivágták, most már csak a házvégi kiskertben van egy kis szőlő és konyhakert, amit az idősek meg megmunkálnak, a fiatalokat ez már nem érdekli és nem kötődnek hozzá.

És most még egyszer vissza kell térnem a kezdethez, a bíróhoz és a testülethez. Annak idején úgy volt, ha valakit bírónak választottak, annak a mandátuma 3 évig tartott, és így volt ez a testületi tagoknál is. Három év után újra volt választás, és az a bíró, aki hűségesen és becsületesen végezte a munkáját, az számíthatott rá, hogy újraválasztják, ha pedig nem tette, akkor más került a helyére, a jegyző már kezdettől fogva Véméndről jött, hetente egy-kétszer, lovas kocsival, és mindent, amit hivatalosan intézni kellett, azt ő végezte. Községháza vagy hivatal nem volt még, ezért a megbeszélést a bíró házában tartották, a csendőrök is Véménden laktak, de Fekeden is tartottak felügyeletet.

Az idő nem állt meg, és jöttek a rossz idők, először is a második világháború, ami sok változást hozott, a bíróra is olyan feladatok vártak, amit ő sem értett meg, de nem tehetett ellene semmit sem. Az akkori pap és a tanító átvették az uralmat, a bírónak már nem volt hatalma, de nem húzhatta ki magát és együtt kellett velük dolgoznia, a második világháború után, 1945-ben új telepesek jöttek Fekedre, ők magyarok voltak. Isaszegről és környékéről jöttek és szegények voltak, azt lehet mondani, hogy nincstelenek voltak. De ők már kommunisták voltak és ez azt jelentette, hogy övék a hatalom és senki sem ellenkezhet. Amikor Fekedre értek a bíróhoz fordultak segítségért, hogy adjon nekik házat, ahol majd lakhatnak, a bíró beszélt a pappal meg a tanítóval, tőlük kért tanácsot, és ők azt mondták, hogy menjenek csak a Gründlibe és foglalják el azokat a házakat, és azok, akik eddig ott laktak, menjenek, ahová csak akarnak, vagy oda vissza, ahonnan származnak, a Gründliben szegényebb emberek laktak, akiknek nem volt sok földjük, és akik a parasztokhoz mentek napszámba dolgozni. Senki sem volt rájuk tekintettel, hogy most hol fognak lakni, vagy miből fognak élni, mert mindenüket ott kellett hagyniuk. Az új telepesek is csak egy kis batyuval jöttek, de ők nem munkát kerestek, hanem ingyenes megélhetést. És egy elég rövid idő alatt felélték, amit a házakban találtak, és sokan továbbmentek. De volt olyan is, aki gazdálkodni akart, ezért ő egy parasztházat választott és oda költözött, és az előző parasztoknak ki kellett jönni házaikból, és ettől kezdve a ház és az egész vagyon az új telepeseké volt. Ezek a parasztok, akik most az utcára kerültek tagjai voltak a Volksbundnak, és ezért bűnösnek számítottak. Az új telepesek alakítottak egy kommunista pártot és közülük egy új bírót is választottak, és a régi bírónak már semmi beleszólása nem volt. Az új bíróval egy idő után már nem voltak megelégedve, mert többen úgy gondolták, hogy ők jobban értenének hozzá. így aztán 1946-ban egy új bírót választottak. Ezután sem változott semmi, sem megértés, sem pedig rend nem jött létre. Ugyan ebben az évben jöttek újabb telepesek a Felvidékről, de ezek Véménden telepedtek le, és így a jegyző onnan hozott egy embert a bíró helyére. Ez az ember is egy nagy pártember volt, a felsőbb megyei pártemberek támogatták őt, de változás akkor sem történt Fekeden.

1947. Ez volt a kitelepítés éve, amiből a fekediek sem maradhattak ki. 36 család volt a kite-lepítési listán. Még mielőtt a vonat elindult volna, sokan megszöktek, de haza a falujukba már nem mertek visszamenni, és így a közeli magyar falvakban kerestek menedéket, ahol napszámosként dolgozhattak. Közben Fekedre is érkeztek újabb telepesek a Felvidékről, és ők megkapták a most üresen álló házakat és minden vagyont, ami hozzá tartozott.

1948-ban befejeződött a bírók ideje és létrejött egy új kormányzat, egy községi tanács. Most már szükség volt egy tanácsépületre és irodára is. Ezért a tanító, aki eddig az iskolaépületben lakott, kapott egy nagy parasztházat, ami közel volt az iskolához, és az iskolaépületből létrehoztak két irodahelyiséget és egy könyvtárat is. És eljött a választás ideje. Az első tanácselnök Csóka András lett, a titkára pedig Gutrai Vilmos. Mindketten a Felvidékről jöttek ide. a képviselők közt azért már németek is voltak, a kommunista párt folytatta munkáját, és még létrehozott egy „Hazafias Népfront" nevű mozgalmat is. Ennek a községi tanácsnak az ideje 1964-ig tartott, utána mind a két elöljáró családjával együtt elköltözött Fekedről. 1965. január 1-től Fekedet Véméndhez csatolták, és így hivatalosan oda tartozott. Most már nem csak a tanácselnök jött el Fekedre, hanem az irodai dolgozók is. a párttitkár is ide tartozott, és ő is ellátta a feladatát, ami rá tartozott. Ez a kormányzás is 1990-ben véget ért és jött egy új fordulat, a kommunizmusnak vége szakadt és helyette demokrácia jött létre, a községi elöljárókat leváltották és következett a polgármester-választás. Feked első polgármestere Tillmann József lett. Az ő feladata az volt, hogy a községet jó ütemben fejlessze és vezesse. Az önkormányzathoz tartozott 5 testületi tag is, akik segítettek a tervek megvalósításában, a jegyző most is, mint régen, Véméndről jön és végzi a dolgait. 1993-ban a parlament elhatározta, hogy mind azok, akik a háború alatt kárt szenvedtek, kapjanak kártérítést. Ebben is érintett volt a falu lakosságának nagyobbik része. Mindenkinek, aki elvesztette a házát, vagyonát, hivatalosan bizonyítania kellett, hogy mekkora kár érte. Ezt a kárt aranykoronában becsülték meg, és ezek után megkapták a kárpótlási jegyeket. Természetesen itt is voltak családok, akik sokkal többet kaptak, mint amennyi a valóságban volt nekik. Ehhez kellett egy-két tanú is, aki aláírta a papírjaikat, és ez sikerült is nekik, a kárpótlási jegyeket mindenki csak saját maga vehette át a mohácsi Állami Biztosítónál. Itt megint csak csalások voltak. Az, aki mindjárt be akarta váltani a jegyeit, a banknál be tudta, de ott csak 52%-át fizették ki érte. Volt, aki otthagyta jegyeit, ha keveset is kapott értük. De megjelentek a csalók is, akik 100%-ot ígértek, de a pénzt csak három hónap után fizetik ki. Ez egy nagyon jó ajánlat volt és sokan be is dőltek neki. 3 hónap után valóban elkezdték a kifizetést, de tettek egy újabb ajánlatot is, akik továbbra is otthagyják pénzüket, 40% kamatot kapnak. Ez is nagyon jó ajánlat volt, és sokan otthagyták pénzüket egy nagyobb juss reményében. Sajnos ez a remény nem hozott szerencsét. Kiderült, hogy ezek a vállalkozók, csalók voltak, mert nem volt engedélyük ahhoz, amit tettek és le lettek tartóztatva. Egy nagyon hosszadalmas vizsgálat következett és ezen a vizsgálaton sok irodai dolgozó vett részt, akik szintén ebből a pénzből kapták a fizetésüket, és a végén kiderült, hogy nincs már pénz. a vizsgálat lezárult, és aki a pénzét ezekre a vállalkozókra bízta, csak 10%-ot kapott az összegből. Ez egy nagyon keserű csalódás volt nekik. De voltak olyanok is, akik megtartották a jegyeket és még vásároltak is hozzá, és akkor jött egy olyan lehetőség, hogy ezekért a jegyekért földet lehetett vásárolni. Egy meghatározott napon összejött a bizottság a fekedi kultúrházban, ahol licitálni lehetett földre és erdőre egyaránt. Ez egy nagy felháborodást keltett. Kialakult egy nagy veszekedés, gőg és gyűlölet. Mindenki több akart lenni a másiknál. Végül mégiscsak lecsendesedett a helyzet és mindenki igyekezett a saját dolgát végezni. Így lettek most megint nagygazdák és kisgazdák, a földet ma már csak gépekkel művelik, a nagygazdák nagy és drága gépekkel dolgoznak, mások meg a kisebbel is boldogulnak. Vannak, akik azoktól is bérelnek földet, akiknek csak kevés van, de már nem tudják megmunkálni. Ilyen helyzetben szerződést kötnek, hogy hány aranykoronát ér az a terület, és a szerint fizetnek pénzzel vagy takarmánnyal.

Az iskola

A régi iskola, amely már elég rossz állapotban volt, el lett bontva és a gyerekek 1961 óta Véméndre járnak iskolába, s a kisebbek szintén Véméndre járnak óvodába. Minden nap négyszer jön a busz Mohácsról, a nagyobb iskolások ezzel a busszal mennek, a kisebbeket pedig az önkormányzati busz viszi az iskolába és az óvodába.

Eleinte a gyerekek csak magyarul és oroszul tanultak, de most már néhány éve az orosz elmarad, és helyette németül tanulnak.

Azok a gyerekek, akik az 1960-70-es években együtt jártak iskolába, már annak idején egy igazi jó és összefogó barátságot kötöttek egymással. Ez a barátság nem szakadt meg akkor sem, amikor már Pécsre jártak szakiskolába, és később ott is dolgoztak és végül ott is telepedtek le. a hétvégeken azért hazajöttek a szülőkhöz és itt Fekeden mindig találkoztak.

1985-ben alapítottak egy úgynevezett „szülőföldünk baráti kör" egyesületet és készítettek egy tervet, hogy mit akarnak évente tenni a szülőfalujukért. Nagy összefogással létesítettek egy gyönyörű szép parkot, és annyi fát ültettek bele, ahány tagja van az egyesületnek. Ebben a parkban vannak szép díszbokrok és egy sétaút is.

10 éves évfordulóján szép ünnepséget rendeztek, amelyen a falu lakossága is részt vett. Minden évben végeznek 1-2 napos társadalmi munkát is, legyen ez a parkban, a templomban vagy a temetőben, fontos, hogy tesznek valamit szülőfalujukért.

1994. Újabb választások

Ahogy az idő múlik, úgy lejárt a polgármester első négy éve is. Ez a négy év nem volt könnyű, sok feladatot kellett teljesíteni, ami nagyrészt sikerült is. 1994-ben újabb választások voltak és mivel más pályázó nem volt, Tillmann József lett újra a polgármester. Ebben az évben alakult egy német kisebbségi önkormányzat is, itt Krémer Jánosné lett az elnök, a helyi önkormányzatnak 5 jelölt képviselője volt, a német önkormányzatnak az elnökön kívül kettő. Mindkét önkormányzatnak meg voltak a feladatai, a polgármester a falu dolgait rendezte, a német önkormányzat pedig a kultúrával foglalkozott. Itt már a kezdet nem felelt meg az elvárásoknak, hiszen az önkormányzat nem biztosított az első 4 évben a kisebbségek egy saját találkozó helyiséget, a kisebbségi önkormányzat elsőnek egy nyugdíjas klubbot alapított, amelynek 22 tagja volt, de csak egy férfi volt hajlandó ezekkel az asszonyokkal beszélgetni és énekelni. Mivel nem volt találkozóhelyiség, minden vasárnap egy másik asszonynál találkoztak, ahol a régi népdalokat és szokásokat újra felelevenítették. Ezek az asszonyok közül már néhányan meghaltak, de akik még itt vannak, azokra lehet számítani, akár az egyházi ünnepeke vagy temetéseken, vagy a falu ünnepein, ha kulturális műsorok vannak, akkor is kiveszik a részüket.

A kisebbségi önkormányzat foglalkozott az iskolás gyerekekkel, főleg Anyák napján, ami már évek óta nem lett megünnepelve, most verseket és énekeket tanultak magyarul és németül, nem volt kivétel a nemzetiségek közt, hiszen összesen már csak 15-en voltak, de összefogtak és örültek egymásnak, és a szülők is boldogok voltak, a gyermeknapot is megünnepelték, amit ők saját maguk rendeztek, voltak különböző versenyek és a végén tánc. a német önkormányzat megvendégelte őket süteménnyel és üdítővel, aminek nagyon örültek és meg is köszönték, a falu ünnepei közé tartoznak még Szentháromság vasárnapja, és ősszel Szent Márton napja, ezek búcsú ünnepek, ezekre a napokra vendégszereplők is meg lesznek hívva, akik zenével, tánccal és énekekkel szórakoztatják a lakosságot. 1996-1998-ig épült az új kultúrház, ennek az ünnepi átadása 1998. október 10-én volt, itt is egy szép kulturális rendezvény volt, ahol a véméndi kul-túrcsoport szerepelt, a kulturális rendezvényeket a német kisebbségi önkormányzat rendezte és finanszírozta.

1998. október 18-án újabb választásokra került sor. Ebben a ciklusban újból Tillmann József lett a polgármester és a német kisebbségi önkormányzatnál is Krémer Jánosné lett az elnök. Mindkét vezetőnek megvoltak a feladatai, amit teljesíteni kellett. Most, hogy az új kultúrház kész volt, a német önkormányzat is kapott egy helyiséget, ahol találkozhattak, ez pedig a kultúrház öltözője volt, amibe bútort is vettek, hogy kényelmes legyen, a rendezvényeket is úgy szervezték, mint azelőtt, a polgármester is folytatta munkáját. Mivel már 1992-ben vízvezetéket fektettek le az egész faluban, most már az volt a kérés, hogy gázvezeték is legyen. Ez is teljesült, 1998. november 25-én gyújtották meg az első gázlángot. Erre a gázvezetékre is sokan rákötöttek mára.

A község centrumában áll a parókia, amely 1859-ben épült és 1992 óta lakatlan. Ez a ház már elég rossz állapotban volt, de mivel ez a pécsi püspökséghez tartozik, az önkormányzatnak nem volt joga javítani rajta. Így hát a polgármester megbeszélést tartott az egyházközösség tagjaival és Mayer Mihály püspök úrral a parókia sorsáról, és megállapodtak, hogy Feked megkaphatja ezt az épületet 30 évre, ha cserébe, rendbe hozzák. Ezután megkötötték a szerződést, amit a püspök úr és a polgármester is aláírt, és így meg is kezdődött a munka még 2000-ben. 2004-ben, június 6-án volt az ünnepélyes átadása. Ebből az épületből egy szép és modern ifjúsági szálló lett, ami az előírásoknak megfelel, és azóta már sokan igénybe is vették a szállót.

És újból eltelt négy év és újra jöttek a választások. Most már fiatalok is pályáztak a polgármesteri posztra és izgalmas lett a helyzet. 2002. októberében volt a választás, és most Tillmann Péter lett az új polgármester, ő még fiatal, tisztelet adó és érti a dolgát, a német kisebbségi önkormányzatnál is változott a helyzet, itt Schmidt Zoltán lett az elnök, ő nem lakik Fekeden, de az apja fekedi volt, és Zoli gyermekkorában sokat volt Fekeden a mamájánál és sok jó barátja is van itt. Zoltán sokat segít a rendezvényeknél, sok pályázatot nyert már erre a célra, és ha valakinek segítség kell, ő szívesen segít.

Sajnos a lakosság száma egyre csökken. 1970-ben még 700-an laktak itt, míg ma már csak 220-an. De van örvendetes dolog is. Egyre több német keresi fel Fekedet és vesz itt házat. Jelenleg már 26-an vannak németek és közülük már többen bejelentkeztek állandó lakosnak is. De vannak osztrákok is, akik házat vettek nyaralónak. Ujabban van Svédországból is egy házaspár, aki állandóra ideköltözött, és vannak Hollandiából meg Norvégiából is, akik házat vettek. De pécsiek is vettek házakat, sőt bajaiak, paksiak és budapestiek is szívesen nyaralnak itt. a németeknek nagyon tetszik itt Fekeden, mert tudnak az itteni emberekkel beszélgetni, és jó barátságot kötni, és mert itt nincs olyan nagy zaj az autók miatt, és mert nagyon jó, kellemes a levegő.