|
|
Az ember élete a születéstől egészen a végig egy tarka szokás-csokorral volt összekötve. Szerették a gyerekeket és gondoskodtak a testi-lelki javaikról.
A várandós anyára a család nagy figyelmet fordított. Amikor a gyermek megszületett, máris közölték a keresztanyával, hogy a gyereket másnap keresztelőre kell vinni. Amikor a keresztanya belépett a szobába, akkor az édesanyát és a gyermeket egy kis szenteltvízzel meglocsolta. Minden háznál az volt a szokás, hogy a bejárati ajtó mellett egy kis szenteltvíz tartó volt. Amikor valaki belépett a szobába, akkor úgy köszönt „Dicsértessék a Jézus Krisztust" és a válasz az volt „Mindörökké, Ámen", a keresztanya, aki egyébként a komaasszony volt, már az első napon hozott egy szép porcelán kancsóban tejeskávét, és hat darab zsemlét reggelire, a még gyengélkedő komaasszonyának, a kisbabát meg előkészítették a keresztelőre, berakták egy szép pólyába, és akkor a keresztanya kitárta mind a két karját, oda rárakták a pólyát és egy szép kasmír kendővel letakarták. Ha a gyerek fiú volt, akkor piros vagy bordó kendővel, ha pedig lány, akkor kék kendővel. Aki az utcán találkozott vele, az, anélkül hogy kérdezte volna tudta, hogy fiú vagy lány. Mielőtt a keresztanya elindult a gyerekkel, megkérdezte az anyát, hogy mi legyen a neve. Ezt akkor az anya közölte vele. a keresztanya akkor ezt mondta: „Egy pogányt viszek, egy keresztényt hozok" (A keresztanyának kísérője nem volt), a keresztelő után a komaasszony három egymás utáni napon hozott minden délben finom ebédet komaasszonyának. Még nagyon régen borleves volt zsemlével az első napon. Másnap csirkehúsleves, hús és paradicsomszósz finom kiflivel. Ezek a kiflik élesztős tésztából készültek, dióval lettek megtöltve és a kemencében kisütve. Még mielőtt teljesen megsültek, tojásfehérjéből készült habbal megkenték, és piros mézeskalácsmorzsával megszórták. Ezt az egészet még rövid időre visszarakták a kemencébe, hogy száradjanak. Ezek a kiflik nagyon mutatósak és finomak voltak, a harmadik napon májgaluskaleves volt, csirketokánnyal és kuglóffal. Minden alkalommal egy liter vörösbor is járt hozzá. Ezt az ebédet mindig egy erre a célra készített fehér kosárba rakták, amit egy fehér terítővel letakartak és a fejükön vitték. Erre a célra készítettek egy kis párnaszerű alátétet is, ami forgáccsal volt töltve, ezt a fejükre rakták, és így szépen megállt rajta a kosár és a fejet sem nyomta.
Még mielőtt a gyermek megszületett volna, a várandós anyának sok mindentől kellett óvnia saját magát. Nem volt szabad megijednie vagy valamiért bosszankodnia, mert ez megárt a gyereknek. Ha megijed, akkor nem kapkodhat a testéhez, mert az anyajegyeket okozhat. Ha valami csúfsággal találkozik, akkor arra nem szabad ránézni, mert a gyermek is csúf lehet. Amit az anya lát, tesz, érez, az átszáll a gyerekre is.
A gyerekek mind otthon születtek és ehhez rendelkezésre állt egy bábaasszony, ő ellátta a gyereket, megfürösztötte, és rendbe rakta. Ugyanúgy gondoskodott az anyáról is, és ezt egy héten át végezte. Nagyon sok babona is volt. Mondták és hitték is, hogy a gyermekágyas nő és gyermeke nagyon sok veszélynek vannak kitéve, a szülésnél egy seprűt tettek fordítva az ágyba, hogy a gyerek ne legyen megbabonázva. Az újszülöttnek mindenféle megszentelt ruhadarabokat tettek a testére, hogy a gonosz szellem ki ne cserélje, a gyerekágyas anyát nem volt szabad egyedül hagyni, de ha mégis, akkor az ajtót jól be kellett zárni, és ha mégis valaki szólt hozzá, akkor nem adhatott választ. Az első kilenc hónapban a fiatal anya nem hagyhatja el a házat, és nem léphet át egy vizet, mert akkor meg lesz babonázva, a gyermek ruhája, pelenkája ki lett mosva, még az esti harangszó előtt be kellett vinni a házba, a szülőanyának szülés után 9 napig ágyban kellett maradnia, nem fésülködhetett meg, és a házból nem volt szabad senkinek semmit kölcsönadni. Szerencsére ez a babonás időszak már régen lejárt és a maiak nem is hisznek benne. Ma már a gyerekek mind kórházban születnek, a terhes anyák mind orvosi felügyelet alatt vannak. Ha megszületik a gyerek, akkor csak egy későbbi időszakban lesz megkeresztelve, a keresztelés ma már egy nagy ünnepléssel zajlik, ahol a szülők, keresztszülők, testvérek mind összejönnek egy ünnepi ebédre, és az újszülött gazdagon meg lesz ajándékozva.
Régebben az első gyerekek mindig a keresztszülő nevét kapták, és ahol több gyermek volt egy családban, akkor a szülők vagy nagyszülők nevét kapták. Ma már ez is megváltozott. Annak idején a fiatal anyának az első útja a templomba vezetett, ahová a kisbabát is magával vitte. Ehhez volt egy hosszú csíkalakú kendő, ami átérte az anyát és még a baba is belefért abba, ezt lehetett rögzíteni, így az anya is könnyebben vitte, mintha a karján kellett volna, és a gyerek is nagyon jól érezte magát benne. Amíg lehetett, az anya szoptatta a gyermekét, de ha nem volt elég teje, akkor tehéntejjel pótolták, amihez egy kis vizet is hozzákevertek, hogy ne legyen túl erős. Baby-ételt akkor még nem ismertek, akkor lisztet pirítottak és felengedték tejjel, adtak hozzá egy kevés cukrot, és ezt a gyerekek nagyon szerették. Cumi sem létezett még régen, de erre is találtak egy megoldást. Egy kis darab fehér ruhaanyagot kimostak, egy darabka kenyérhéjat összerágtak és berakták ebbe a kis ruhaanyagba, amit összekötöttek cuminak és ezt adták a gyereknek, az meg elszórakozott vele és nem sírt. Minden újszülött gyermeknek volt egy bölcsője, amiben aludt. Ez a bölcső mindig az édesanyja ágya mellett állt, és ha éjjel sírt, az anyja a lábával is tudta ringatni. Ami nagyon tetszett a gyerekeknek, az volt, hogy amikor az anya vagy nagymama ott ült a bölcső mellett és ringatták, mindig szép bölcsődalokat énekeltek.
A gyermeknek az első évében nem volt szabad levágni a körmeit, mert akkor hosszú ujjai lesznek, szeret majd elcsenni dolgokat, ezért az anyja a saját fogaival rágta le neki. Az első évben a gyermek haját sem volt szabad levágni, később nem volt szabad a hajat eldobni, mert akkor a gyermek fejfájást fog kapni, ezért a haját elásták. Nem volt szabad, hogy a gyermek tükörbe nézzen, nehogy kevély, hiú legyen, a lányok és fiúk egyformán voltak öltöztetve, szoknyába, csak 3-4 éves korukban kaptak a fiúk nadrágot.
Ha nem is volt sok játék, a gyerekek mégis boldogok voltak, mert sokan voltak és jó volt együtt játszani, a nevelés is már elég korán arra irányult, hogy játék közben is megtanulják a munkát.
A gyerekek 6 éves korukban kezdték el az iskolába járást, a kezdetnél nem volt sem iskolatáska, sem pedig ceruza vagy füzet. Volt egy palatábla meg egy palavessző, és azon tanulták meg az „A, B, C" betűit írni, ugyanígy a számokat is. Ha a tábla tele volt írva, a tanító néni megnézte, hogy van-e benne hiba, majd leosztályozta, a legjobb jegy az egyes volt, a legrosszabb pedig az ötös. Az iskolásoknak kötelező volt minden reggel először a szentmisén részt venni, utána kezdődött az iskola, a tanítás. Amikor a tanító vagy tanító néni belépett az osztályba a gyerekek felálltak és köszöntek: „Dicsértessék a Jézus Krisztust", utána pedig közösen elmondták: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek az örök igazságban és az örök életben, ámen", a tanítók szigorúan vették a gyerekektől a tanulást és ha valaki elfelejtette a leckét megcsinálni, az bottal kapott verést. És ha valaki óra alatt suttogott a szomszédjával, vagy egy kicsit rosszalkodott, az is kikapott, a gyerekek ezt otthon nem merték elmondani, mert akkor otthon is kaptak volna büntetést, a 6. osztály után már csak minden héten egyszer kellett iskolába járni, mégpedig csütörtökön. Ezeken a napokon már nem kellett sokat tanulni, a lányoknak kézimunkázni kellett, a fiúk meg barkácsolást tanultak. Akinek a szülei szegények voltak és leginkább csak napszámból éltek, azok már előbb kimaradtak az iskolából és elmentek szolgálni.
Az iskolában tanultak németül és magyarul is. Voltak olyanok is, akik az általános iskola után továbbtanultak, gimnáziumban és főiskolán is. Azok a parasztlegények, akik otthon dolgoztak szüleikkel, elmentek egy magyar faluba, hogy magyarul tanuljanak, és ugyanígy volt ez a magyaroknál, azok elmentek egy német faluba németül tanulni. Ezeknek a legényeknek ugyanúgy kellett dolgozniuk, mintha otthon lennének.
Amíg a gyerekek még nem tudtak egyedül járni, addig a szobában csúszkáltak, de az udvarban is. Nem számított, ha esetleg kosz is került a szájukba. Nyáron mindig csak mezítláb voltak a gyerekek, a lányok első játéka egy rongyból készült baba volt, amit Karácsonykor hozott a Jé-zuska. a fiúk pedig egy fából faragott lovacskát kaptak első játéknak. Nyáron a fiúk egy öreg lábosra kötöttek egy madzagot, homokot vagy földet raktak bele, és ezt húzták az udvarban meg az utcán is, ez volt a kocsijuk, a nagyobb fiúk pedig egy kocsikerék abroncsával játszottak, amit egy kisebb bottal ütöttek, hogy guruljon, és ők futottak utána. Egy másik játék volt az úgynevezett „princike". Ez egy kis darab bot volt, kb. 15-17 cm hosszú és 5-6 cm átmérőjű. Mindkét vége ki volt hegyezve. Erre a hegyezésre egy másik bottal rávertek és így a princike elrepült, sokszor keresni is kellett annyira, de ha véletlenül egy ablakba került, akkor bizony a verés sem maradt el. a lányok inkább csak babákkal játszottak, ehhez az apa vagy a nagyapa készített egy kis bölcsőt vagy ágyat, és ezzel a kislányok nagyon szépen játszottak. Nyáron pedig a legtöbb időt az utcán töltötték, ahol közösen játszottak, például körbeálltak és mondó-kákat mondtak, és közben táncoltak vagy futkároztak. Ilyeneket ma már csak az óvodákban lehet látni. Amikor már elérték az iskolás kort, akkor már megtanultak kézimunkázni. Az első, amivel kezdték, a keresztöltés volt. Nagyon régen majdnem mindent keresztöltéssel hímeztek, és az ilyen terítőkre, csipkét horgoltak, amit tényleg nagyon ügyesen és pontosan készítettek. Tehát a lányok már elég korán megtanulták a kézimunkát, amibe örömöt is leltek.
A lányok és legények jó barátságot alakítottak ki egymás között, ez pedig tizennégy éves korukban kezdődött. Legtöbbször vasárnap délután és esténként találkoztak az utcán, a lányok karonfogva végigsétáltak az úton és énekeltek és nevettek, a legények pedig követték őket. Es ha ketten megszerették egymást, azt még a szülők elől titkolták. De találkoztak hétköznap este is, amikor a tejet a csarnokba vitték. De ha ott nem találkozhattak, a munka végett, akkor a legény a lány kapuja előtt fütyült egyet, ha ezt a lány meghallotta, kiment hozzá. Nagyon sokszor keserű vége lett ennek a szerelemnek, mert a szülők határozták meg, hogy fiuk kit fog elvenni feleségül, vagy lányuk kihez megy feleségül. Itt csak a vagyon számított és nem a szerelem. Ha egy gazdag családban több fiú is volt, mindig a legidősebb örökölte a vagyont, amit nem lehetett szétosztani, egyben kellett maradnia. És akkor volt olyan lehetőség, hogy cseréltek, ha az egyiknek két fia vagy a másiknak két lánya volt, azokat összeházasították, akár szerették egymást, akár nem, de a lényeg az volt, hogy a vagyont ne osszák szét. Egyszer egy fiatalasszony azt mondta: „hát az embert valahogy meg lehet szokni, de nem tudom azt mondani, hogy ezt örököltem a szüleimtől, itt csak azt lehet mondani, a miénk".
Régen, még az első világháború előtt több gyermeke volt egy családnak, és ha valamelyiket nem sikerült egy gazdag családba házasítani, akkor azt a fiatalt búzával vagy egy üszővel vagy esetleg egy darab dombon lévő földdel elégítették ki, és ha már szegény volt. mehetett a szülői házhoz napszámosnak. Az is előfordult, hogy az unokatestvéreket is összeházasították a vagyon miatt. Azok a fiatalok, akik most a szülőknél maradtak és dolgoztak, még messzemenően nem mondhatták azt, hogy „a miénk". Csak akkor kapták a nevükre, ha a szülők vagy a nagyszülők nem tudták a földet vagy szőlőt egyedül művelni, akkor szerződést kötöttek, amelyben alá kellett írni, hogy a szülőket vagy a nagyszülőket tisztességesen ellátják és gondozzák, amíg csak élnek. Legtöbbször csak a szülők halála után örököltek. Ezek a fiatalok dolgoztak egész éven át, de sem pénzük, sem beleszólásuk nem volt. Minden bevétel a szülőké volt. Hogyha esetleg farsangkor vagy búcsúkor el akartak menni a bálba, akkor a szülőktó! pénzt kellett kérni a belépőjegyre. Előfordult olyan is, hogy egy fiú szeretett egy lányt, de nerr. merte megkérni a kezét a szülőktől, és akkor megbízott egy másik embert, hogy kérje meg a lány kezét, és fizetségül kap egy pár papucsot. Ez az üzlet sikerült, a legény megkapta a lányt, a közvetítő pedig a papucsát, a legtöbb fiatal tudta, hogy mit várnak el tőlük a szülők és ennek megfelelően választották a párjukat is. Válás abban az időben nem volt lehetséges, akármilyen rossz volt a megértés, és a válás bűn lett volna, és egy nagy szégyen. Manapság a fiatalok szerelemből házasodnak, de mégis sok a válás.
Legelőször is a szülők ültek össze megbeszélni a tennivalókat, a legfontosabb téma a hozomány volt, hogy melyik fél mit fog a házasságba hozni. Erről írtak egy megállapodást, amit alá is írtak, hogy később be is legyen ez tartva, a lányok már 16 éves kortól mentek férjhez, de a legények is 18 éves kortól házasodtak már. a megegyezés után megbeszélték, hogy hol fogják tartani a lakodalmat (mert annak idején még házaknál volt a lakodalom, amit akkor teljesen kiürítettek, és ott ettek és a szobákban táncoltak is). Azután kiválasztották a napot is. Amikor mindez meg volt, egy hónappal előtte a fiataloknak el kellett menni Véméndre a községházára, a hivatalba, és ott bejelenteni, hogy házasságot kívánnak kötni. Ott ezt feljegyezték és ettől kezdve ott ki lett függesztve egy papír a nevükkel, a lakóhelyükkel és a házassági szándékukról. Ha valakinek ezzel tekintetben valami ellenvetése volt, az jelezhette a hivatalnak. Ez után a fiataloknak a papnál is be kellett jelentkezniük, hogy házasságra kívánnak lépni, a pap is feljegyezte adataikat, és három egymást követő vasárnapon a templomban a mise végén kihirdette őket, ha esetleg valaki valami akadályról tud, az jelentse a plébánia hivatalában. Az első kihirdetési vasárnap előtti szombaton megtartották a menyasszony szülői házában az „eljegyzést". Akkor kapta meg a menyasszony a „jegygyűrűt" és ajándékul egy szép nyakláncot. Azt mondják, hogy aranylánc, de csak úgy fénylett, valójában nem volt arany, a gyűrűvásárlással is voltak néha gondok, lehet, hogy kevés volt a pénz, de az is lehet, hogy sajnálták ilyen célra kiadni. Ilyenkor aztán a szülők odaadták saját gyűrűjüket, hiszen a fiatalok úgyis csak az esküvőig hordták, utána már nem volt szükség rá, akkor meg minek ennyi pénzt kiadni. Az eljegyzés napján egy ünnepi ebéd is készült, ehhez vendégül meghívták a nagyszülőket, a testvéreket, a keresztszülőket és a bérmaszülőket is. Ott megbeszélték a lakodalom menetét, hogy hány vendéget akarnak meghívni, és melyik napon tartják az esküvőt. Annak idején csak Farsangkor vagy ősszel voltak lakodalmak, és akkor nem csak szombaton, hanem hétköznap is, hétfőn, szerdán és csütörtökön. Akkoriban még nem volt hűtőszekrény, és ezért kellett ilyen hűvös időben megtartani az ilyen rendezvényeket.
Az előkészülethez kellett sok segítség is. Ezekhez tartoztak a legközelebbi rokonság meg a szomszédok. Volt egy szakácsnő is, aki minden lakodalomban ott volt és főzött, ő írta elő, hogy miből mennyi kell, és mikor kell a munkát elvégezni, a rokonok, akik a konyhában segítettek, már két héttel előtte meg lettek hívva. Az esküvő előtti napon pedig a vőfélyek, egy a menyasszony részéről egy pedig a vőlegény részéről, mentek vendégeket hívogatni. Ezek a legények a keresztszülők családjából valók voltak, ők szépen ünneplősen fel voltak öltözve, kalapjaik színes szalagokkal voltak díszítve, és a karjukon pedig egy háromszögletűre hajtogatott díszes zsebkendő volt tűzve és hozzá még egy szál rozmaring is. a kezükben egy szépen faragott bot volt, amit szintén rozmaringgal díszítettek és egy szép szalaggal odakötözték. Így mentek aztán minden házba, ami nekik fel volt írva, és egy hívogató verssel, amit mindenhol el kellett mondaniuk, hívták meg a vendégeket és az ifjúságot.
Az első vőfély így kezdte:
A menyasszony és vőlegény küldtek minket,
De a szülők is erre kértek bennünket,
Hogy lakodalomra hívjunk titeket.
A lakodalom a vőlegény házában lesz.
Gyertek majd, el ne maradjatok,
Holnap a lakodalomba, legyetek ott.
A menyasszony koszorúval lesz díszítve,
És zenével lesz a templomba kísérve.
Ott, ha megtörtént az esküvőjük,
Utána pedig haza megyünk,
És három sor táncot pergetünk.
Aztán pedig leülünk az asztalhoz,
És fogyasztjuk, amit a konyhás elénk hoz.
A második vőfély ezt mondja:
Kés és villa az ebédhez kell,
De a bukszát sem felejtsék el!
Az előkészítési napon nagyon sokat dolgoztak, estére pedig egy jó vacsora után még egy kicsit szórakoztak is. Ez volt a „koszorúcska-est". Erre a vacsorára már eljöttek a fiatalok is, és éjfélig mulattak, a vacsora pörkölt volt és többféle rétes, az innivaló pedig bor, vörös és fehér.
Másnap volt az esküvő napja. Már reggel korán, 2 vagy 3 órakor fújták a zenészek az ébresztőt, és akkor három durranás is elhangzott. Először is, aki belépett a lakodalmas házba, az csak férfi lehetett, mert ő szerencsét hoz. a jegyespárnak reggel először misére kellett mennie és előtte a szentgyónást elvégezni, és a misén szentáldozáshoz járulni. Utána először is a lakodalmas háznál reggeliztek, és akkor a menyasszonynak sietnie kellett, hogy a haját szépen befonják, mert ez a hajbefonás több mint egy órás munka volt. És akkor kezdődött az öltözködés. Először felhúzták neki a fehér harisnyát meg a fekete bársony cipőjét, a cipő orra meg a sarka fekete bőrből volt, a többi része fekete bársony, a cipőfűző előtt pedig rózsaszín és kék selyem szalagokból egy kis virágszerű csokor volt kötve, aminek a közepét egy csillogó gombbal díszítették, és ezzel együtt ráerősítették a cipőre. Ez nagyon szép és díszes volt. És folytatódott az öltözködés. Először egy szép csipkével és hímzéssel díszített inget adtak rá, amelyre a menyasszony kezdőbetűi voltak ráhímezve. Régebben mindent kereszthímzéssel készítettek, de később már lapos öltéssel. Az ing után a szoknyák következtek, a szoknyák fehér vászonanyagból készültek, az alján csipkével, ezek bőszoknyák voltak, és ezeket kikeményítették, 5-6 szoknya kellett egy öltözködéshez, a felső szoknya viszont fekete, de szép mintás selyem volt. Erre a fekete szoknyára még egy fehér, szintén keményített kötény került, amelyen szép díszes csipkék voltak és még más díszes varrás is. De ez a kötény szintén ráncba volt rakva, úgy, mint az összes többi szoknya is, és ez a fekete szoknya a háromnegyed részét betakarta. Ezután következett egy fekete mellény és erre rá egy selyem vállkendő, amelynek színes rojtjai voltak, rózsaszín, kék és fekete. Erre került aztán egy fekete blúz. a kendő rojtjait úgy igazították, hogy a blúz alján kilátszód-janak, és ez egy szép díszítés volt. a nyakát pedig egy „csipke-krézli" és egy többsoros gyöngy díszítette, és az a lánc is, melyet eljegyzéskor kapott. Most már a koszorú került sorra. Régebben a menyasszonyok két koszorút kaptak. Volt egy színes, amelyben sok kis kék virág volt és néhány rózsaszín rózsa is, meg egész vékony kis ezüstszálak, és gyöngyök ragyogtak benne. És volt egy fehér koszorú is. a színeset mindjárt a homlok fölött rakták fel, a fehéret pedig mögéje, és ezen a koszorún volt hátul egy szép díszes szalag, ami még egy kicsit a derék alá is ért.
A vőlegénynél nem volt olyan sok munka, ő egy fekete öltönyben volt, fehér ing és fekete mellény volt rajta, amelyen olyan sűrűn voltak a gombok varrva, hogy egymást érték, és a kalapja is jóval magasabb volt, mint a mostaniak, a cipője magas szárú volt, zokni annak idején nem volt még, ezért gyapjúból kötöttet viseltek. Az öltöny mellére tűztek egy kis művirág bokrétát, amelyen egy színes mintás szalag is volt, ami derékig ért. Ezt a bokrétát az esküvő után a kalapjára tűzték, és tánc közben így hordta a vőlegény a kalapját. (Egy idős néni elmesélte, hogy az elején, amikor itt letelepedtek a németek, akkor az egész faluban csak két vőlegényöltöny volt, egy nagyobb és egy kisebb, és ugyanígy volt ez a cipőkkel is, és ez mindenkinek jó volt egy hosszú időn keresztül.) a lakodalmi menetben, akik nem voltak hivatalosan meghívva, sokan mentek „menyasszonyt nézni", és megcsodálni. De itt nagy volt a babona, és ezért nagyon előrelátónak kellett lenniük, hogy a menyasszonynak ne legyen semmi baja. Ezért hát a jobb cipőjébe raktak egy pénzérmét, az majd szerencsét hoz. De jó egy szál megszentelt fehérürmöt is a ruhája közé eldugtak.
A vőlegénynél kezdődött a lakodalmas menet, itt a zenészek három sort fújtak, és amíg szólt a zene, addig a rokonok és barátok bementek a házba és sok boldogságot kívántak a házassághoz, a harmadik sornál a vőlegény keresztapja (ő volt a tanú a házasságkötésnél) kivezette a vőlegényt, kézen fogva a házból, és ott már várta őt a koszorúslány, és ő kísérte a vőlegényt a menyasszonyhoz. Mögöttük ment az esküvői tanú és a többi meghívott is. Útközben szólt a zene, és mindig fúvószene volt. a menyasszonynál ugyanúgy volt, ott is hármat játszottak a zenészek, és ott is sok boldogságot kívántak, de ott már mindkettejüknek. És most jött el a menyasszony búcsúztatása, a menyasszonynak ezen a napon sírnia kell, és mindenkinek látni kellett a könnyeit. Megköszönte a szüleinek a szeretetet és gondoskodást, és kérte áldásukat. Eközben már a küszöbön állt, és ekkor eléje állt egy nagylány vagy fiú és egy verset mondott, de itt is sokszor különböztek a versek, mert ha a szülőkből már hiányzott az édesapa vagy édesanya, vagy esetleg testvér vagy nagyszülő, akik már nem éltek, akkor őket is belefoglalták a versbe, és amikor ez elhangzott, akkor mindenki könnyezett.
A vers pedig így szólt:
Jöjj ki nemes jegyespár,
A templom ajtaja már nyitva áll.
Az oltárhoz vezetünk benneteket,
A gyertyák már égnek értetek.
Szűz Mária égi Anyátok.
Hív benneteket az oltárhoz.
S vezessen oda titeket,
És áldja meg szent frigyetek.
Apák és Anyák lépjetek most közelebb,
Nézzétek most itt álló gyermekeitek.
Ahogy most könnyes szemekkel
Elbúcsúznak tőletek.
Szüleiteket bánat sose érje,
Akkor nektek is könnyebb lesz az élet.
És most sok boldogságot kívánunk nektek,
Legyen nagyon boldog az egész életetek.
Ezután az édesapa ráadta az áldást, megfogta a menyasszony kezét és átadta a vőlegénynek és így szólt: „Induljatok Isten nevében!", a búcsúztatás után elindult a menet, a zenészek fújták a nótákat, amíg a templomhoz nem értek, a menyasszonyt a vőfély kísérte, ők elől mentek, utána a vőlegény a koszorúslánnyal, és aztán a tanuk következtek, utánuk az ifjúság, akik vidáman kurjongattak, a lányok is mind szépen felöltözve, kikeményített szoknyákban voltak, és mindegyiküknek szépen volt fonva a hajuk, a legények is fehér kötényt viseltek és egy üveg borral a kezükben jó hangulatot csináltak. Utána következett a többi vendég, s a végén a zenészek.
A néphit keresett olyan eszközt, amellyel a sors a jegyespárnak befolyásolhatja a házasságát. Ilyen volt az időjárás, amely az esküvő napján kivételesen jelentős volt. Ha a menyasszony koszorújába esik az eső, akkor sok könny fog hullani, és szerencsétlen lesz a házasság. Azt szokták mondani: „a szerencsétleneknek a koszorúba esik az eső, a szerencséseknek a sírba!", a templomba vezető úton a menyasszony nem nézhetett hátra vagy oldalra, mert akkor egy másik férfi után néz. Ha nagy lakodalom volt, akkor mindig délelőtt 10 órakor volt az esküvő, ha kisebb volt, akkor délután 2-kor. a délelőtti esküvőn mindig mise is volt és utána volt az esküvő. Ha délután volt, akkor először litánia volt, s csak eztán következett az esküvő. Mielőtt a menyasszony házából elindult a menet, a koszorúslány kapott egy szép almát, abba beletűztek egy szép szál rozmaringot, amelyre szép kis selyemszalagból kis masnikat kötöttek, hogy díszes legyen, és ezt az almát a koszorúslány a templomban átadta a papnak. Amikor a jegyespár befelé átlépte a templom küszöbét, akkor egy szép esküvői éneket énekelt a kórus, a jegyespár meg közben előresétált az oltárig, a pap csak akkor lépett a templomba, amikor vége volt az éneknek.
Az ének így szólt:
A legszebb nap ma rátok virradt, a boldog óra ím eljött,
Szívetek szent örök áldása, midőn Isten most egybeköt.
Szeretett béke vár tirátok, a boldogság emlékeként,
Istent soha el ne hagyjátok, úgy üdvözölve ad reményt.
Jó vőlegény légy mindig hálás szüleid szeretetéért,
Istentől szálljon rájuk áldás, békesség, amíg szívük él.
Éljenek mindig hű szívedben, maradj szerető gyermekük,
Légy támaszuk az életükben, hogy örvendezzen a lelkük.
Jó menyasszony köszöntsd imával szüleid bő áldozatát,
Köszönj el tőlük mély hálával, vedd szívednek e jutalmát.
Isten ad néked új szülőket, új otthont, új szeretetet,
Ó titkos sors feléd tekintünk, kísérj utunkra Istenünk.
A templomból visszamentek a lakodalmas házhoz, most már az új házasok egymás mellett mehettek, de útközben még nem beszélhettek egymással. Most már sokkal vidámabb volt minden, a borosüvegék már lassan kiürültek, ezért teljes erővel kurjongattak a férfiak. Amikor a lakodalmas házhoz értek, a bejárat el volt zárva. Ott állt a szakácsnő néhány konyhai segítővel és a kezében egy nagy kenyérsütőlapátot tartott, a lapáton volt két borral megtöltött pohár és egy szelet sóskenyér paprikával. Ezzel először az új házasokat kínálták meg és utána a két tanút, nekik kellett a belépőt kifizetni, mert másképp nem engedték be őket. Itt sokszor elég sokáig tartott a megegyezés, végül az egyik egy kis darab pénzt rakott a lapátra, és ezzel nem ért el semmit. Akkor a másik egy régi papírpénzt vett elő és odaadta nekik, akik ezt sem fogadták el, csak nevettek. Mikor aztán a viccből is már elég volt, akkor mindegyik tanú rárakott egy megfelelő összeget, és akkor már bemehettek. Bent az udvarban három sort táncoltak, de ott is sokan voltak, akik csak nézők voltak, és ilyenkor mindig kaptak a nézők- eleinte- az édes fehérkenyérből, később már sütöttek kuglófot és akkor abból kaptak a nézők egy-két szeletet, a három tánc után mindenki hazament átöltözni, még a menyasszony is, mert a sok kikeményített szoknyában nem lehetett leülni, de a koszorút nem vette le a fejéről. Ezután megint mindenki visszament a lakodalmas házba ebédelni, a menyasszony meg a vőlegény egy tányérból ettek (ez ősi szokás volt). Az ebédnél is voltak tréfás dolgok, voltak ügyes fiúk, akik ellopták a cipőt a menyasszony lábáról, és ha vissza akarta kapni, akkor ezt a vőfélynek ki kellett váltani. Itt is nagy volt az alkudozás, de végül sikerült és a menyasszony visszakapta a cipőjét. Ez a tréfa sok helyen még ma is létezik, és a cipő kiváltása egy „becsületbeli ügy" volt. Ebéd:
Régebben az ebéd marhahúsleves volt, utána főtt marhahús volt paradicsommártással és savanyú tormával. Utána következett a rétes, ebből több féle is volt: túrós, grízes, mákos, diós és almás. Amikor ez nagyjából elfogyott, akkor tálalták a pecsenyét marhahúsból és sertéshúsból is, ehhez savanyú paprikát és káposztasalátát adtak. Vacsora:
Este a vacsora először is paprikás volt marhahúsból vagy csirkehúsból, s utána újból pecsenye következett. Közben a zenészek elkezdtek „tust fújni", és akkor bejött a szakácsnő is, bekötött kézzel, és egy tésztaszűrőt tartott a kezében, a zenészek pedig a vendégek kívánságára fújták, amit kértek, és ezért pénzt tettek a tésztaszűrőbe. Ez addig ment, amíg a szakácsnő végig nem ért az összes asztalnál ülő vendégen, a végén az összegyűjtött pénzt a szakácsnő megosztotta a zenészekkel.
Ha az esküvő délután volt, akkor a menü fordítva volt, akkor délben volt a paprikás és este a leves. Vacsora után következett az ajándékozás, a szoba közepén összeraktak két széket, négy lány körülállta, és akkor kezdődött az ajándékozás. Legelőször a keresztszülők kezdték, a menyasszony keresztanyja egy szép nagy párnát ajándékozott keresztlányának, amelyen damaszthuzat volt, és a keresztapától egy szép faliórát kapott, és amikor ezt mind lerakták a székekre, ahol a négy lány állt, akkor a zenészek egy szép szívhez szóló nótát játszottak, a keresztanya a keresztlányával körültáncolta ezeket az ajándékokat, a keresztapa pedig eközben a vőlegénnyel táncolt, utána pedig cseréltek és még egy kört táncoltak. Ezután a vőlegény keresztszülei következtek, ők legtöbb esetben szép szentképeket ajándékoztak, a keresztszülők után következtek a bérmaszülők. Itt a menyasszony a bérma-keresztanyjától kapott egy szép párnát és a többi hasonlóan úgy volt, mint az előzőknél. Ahányszor ajándékot raktak oda, mindig táncoltak kétszer háromszor az ajándékok körül, és a végén az ajándékozónak megköszönték és csókot is adtak neki. Az ajándékok különbözőek voltak, volt porcelán tányér, konyhaedény, törölközők és konyharuhák, de nem hiányoztak a szerszámok és vödrök sem. Ajándékozás után mindent elraktak és újból kezdődött a tánc. Éjfélkor viszont pihenőt tartottak, és akkor megint bevitték az asztalokat és újból táncoltak, de most már csak hideget hoztak, amihez már nem kellett tányér, és mindenki azt evett, amit éppen akart. Volt hideg pecsenye, friss hurka meg kolbász, kocsonya. Innivaló csak bor vagy víz volt, az üdítőt annak idején még nem ismerték, de éjfél után már előhozták a pálinkát is, és reggel felé már sokan tántorogva mentek haza. a fiatalok nászágya sokszor a szénapadláson volt, de az is csak egy rövidebb időre, mert nekik is segíteniük kellett az eltakarításnál, hogy a bútorokat vissza lehessen vinni a házba. Nászút akkor még nem létezett, és ilyesmire pénzt kiadni bűn lett volna, a legfontosabb a gazdaság és a munka volt.
Egy kis változás csak az első világháború után következett be, mert akkor már nagyobb házakat építettek több szobával, úgyhogy akkor már jutott a fiataloknak is egy külön hálószoba, de a munka és az étkezés közös volt. Sokan arra törekedtek, hogy az életük békésen folytatódjon, de azért voltak olyanok is, akik soha semmivel nem voltak megelégedve és állandó volt a veszekedés, a fiatalok azonban nem tudtak elszökni, mert nem volt hová. a második világháború után minden megváltozott, mert akkor jött a szegénység, és akkor a szülők már nem nagyon tudták gyermekeiket kényszeríteni, hogy kivel kössék össze életüket, a fiatalok minden nap együtt dolgoztak az állami gazdaságban, ahol jobban megismerték egymást és sokan meg is szerették egymást. Ha abban az időben szegénység is volt, de lakodalmat akkor is tartottak, de már csak délutáni esküvők voltak. Az ételek eleinte úgy voltak, mint régen, de ahogy változott az idő, de ahogy jobb lett a kereset, úgy lett nagyobb az ételkínálat.
Most már nem házaknál tartják a lakodalmakat, hanem elmennek egy étterembe, ahol mindent meg lehet rendelni, amit csak akarnak, és úgy táncolnak, meg szórakoznak, ahogy csak akarnak, a régi öltözet, a sok szoknya is el van már felejtve, most már sokkal könnyebb, csak sok pénz legyen, a mai lakodalmaknál már kevesebb rétest sütnek, most sok a sütemény és a torta, és sok különböző ital közül is lehet választani. Ami az ételből és a süteményből megmarad, azt szétosztják a rokonok és a barátok között. Amikor a lakodalomnak vége, akkor az ifjúság még ott marad, és zenével kísérik haza az új házaspárt, de a kapu előtt meg kell állniuk, mert el van zárva az út befelé. Ugyanis ott áll egy fűrészbak egy vastag darab fával, és egy fűrész. Ezt a fát el kell nekik vágni, úgy, hogy oda-vissza húzzák a fűrészt, de a barátaik segítenek, hogy ez a munka minél tovább tartson. Ezért a fát meglocsolják borral, és akkor természetes, hogy a fűrész nem akar csúszni, és akkor megint segítenek a jó barátok és megélesítik a fűrészt, de úgy, hogy végighúzzák a betonjárdán- és akkor már sehogy sem megy. Közben az ifjú pár el is fárad, s a fiatalok csak tréfálkoznak, viccelődnek. Ez kb. egy óra hosszat megy így, akkor már többen alig álltak a lábukon a sok italtól, és már nem bírták tovább.
Az ifjú házasok manapság már sok pénzt kapnak ajándékba, és így könnyen el tudnak menni nászútra. Van, aki külföldre megy, de sokan itt Magyarországon is találnak egy szép helyet. Sajnos Fekeden már évek óta nincs lakodalom és az ifjúság is megfogyatkozott, a régi idők lassan feledésbe mennek.
Az élet során meg lehetett figyelni a népeknél, hogy a lakodalom és a halál mennyire összekötődnek, a külső jelek és a jóslatok, amik sokszor a lakodalom napján elhangoztak, a jegyespárnak szóltak a halálról, amikor azt mondták: „a boldogtalannak az eső a koszorújába esik, a boldognak a sírba". Ha a faluban valaki már a halálán volt, azzal mindenki kifejtette együttérzését. Szomorúan közölték egymással, ha valaki súlyos beteg volt. a nehéz betegekhez hívták az orvost meg a papot is. a beteg el lett látva, ha még tudott beszélni, akkor meggyónt és meg is áldozott, és megkapta az utolsó kenetet is. a régi néphit szerint a halál sokszor már az álmukban jelezte, hogy jön. Ha valaki azt álmodja, hogy kiesett a foga, akkor már attól kellett félni, hogy egy közeli hozzátartozó meg fog halni. Ha a kenyérsütésnél a kenyér teteje keresztszerű repedést mutatott, akkor az egy koporsót jelentett. Egy álomban, ha zavaros vizet és kék szőlőt láttak, az is egy halálesetet jelentett. Amikor egy kutya furcsán vonyított, az is egy halálesetet jelentett. Ha egy kép leesett a falról, akkor „valaki jelentkezik" és nemsokára valaki meghal. Amikor egy házban valaki meghalt, akkor kinyitottak minden ajtót és ablakot, hogy a lélek megtalálja az útját. Ilyenkor letakarták a tükröt és az órát is leállították, és ez mind így maradt, ameddig a temetés le nem folyt, a halott addig feküdt egy kéve szalmán, amíg fel nem ravatalozták, a lábai pedig mindig az ajtó felé voltak, hogy ne tudjon visszanézni, ha majd kiviszik, a halott egészen a temetésig a házban volt felravatalozva, mégpedig az első és egyben legszebb szobában, a halott mellett egy kis asztalon elhelyeztek egy kis tálkában szenteltvizet és raktak hozzá egy szál fehérürmöt, és ha valaki odajött ezzel a halottat befröcskölték. Azt mondták, hogy ha valaki fél a halottól, akkor addig üljön rá arra a szalmakötegre, amíg a halottat a ravatalon elhelyezik, vagy pedig fogja meg a halottnak a lábfejét és utána már nem fog félni. Egészen a temetésig nem dolgoztak a hozzátartozók, hogy így is megadják neki az utolsó tiszteletet. Temetés előtt volt egy gyászmise, ahol a család, a rokonok és a szomszédok mind részt vettek, a koporsót, amikor a szobából kihozták, mindig a komák vitték, ők ásták a sírt is, és ők is temették el. Ha egy gyerek vagy fiatal halt meg, akkor legények voltak, akik a koporsót vitték. Egy fiatalnál, akár fiú akár lány volt, mindig fehér keményített szoknyában jelentek meg, mint a menyasszonyok, csak koszorú nem volt a fejükön. Ilyenkor még zenekar is volt, akik gyásznótákat fújtak, a gyászszertartás mindig otthon az udvarban volt, és amikor annak vége volt, akkor a koporsót egy lovas kocsira rakták és szép lassan elindultak a temetőbe. Egész elől egy iskolás gyerek vitte a keresztet, ami fából készült, rajta állt a halott neve és kora. Ezután mentek a férfiak, utánuk a pap meg a kántor, és a koma a fekete zászlóval, aztán jött a halottat szállító kocsi meg a hozzátartozók, s végül az asszonyok. Az asszonyok az egész úton imádkozták a fájdalmas rózsafüzért. Amikor a temetőbe értek, a pap még egy utolsó áldást meg imát adott a koporsóra, majd sírba rakták és betakarták, a kisgyerekeknek külön volt egy sor, ahová temették őket, de csak 5 éves korukig lettek ide temetve, a nagyobbak már a felnőttek közé kerültek. Nagyon megható, ha az ember végignéz azon a hosszú soron, ahol csak gyerekek vannak, akik olyan korán kerültek a sírba, a halottért a gyász abban mutatkozott meg, hogy hozzátartozói egy évig csak fekete ruhában jártak és semmi vigadalmon nem vettek részt, a sírokat akkor is szépen gondozták, de nem volt annyi virág, mint manapság. Ma már nagyon sok minden megváltozott. Az emberek már idősebbek lesznek mint régebben, talán mert több az orvosi segítség, és már nem is végeznek olyan nehéz munkát idősebb éveikben, a fiatal anyák is orvosi védelmet kapnak és nem halnak meg a kicsi gyerekek.
De a temetőben «is változások lettek. 1977-ben építettek egy ravatalozót, ahová, ha valaki meghalt, a halottat mindjárt oda lehetett vinni és onnan lesz elbúcsúztatva. Sőt már mélyhűtő is van benne. Most már az is szokás, hogy sokan már jóval a haláluk előtt kriptát készíttetnek, hogy gyermekeiknek ne legyen rá gondjuk már. a temetés is könnyebb már, mert vannak temetkezési vállalatok, azok jönnek ide Mohácsról, Pécsváradról és Pécsről is, és ők mindent elvégeznek, ami egy temetéshez szükséges, csak pénz legyen elég.
|
|