|
|
„Amilyen az újév, olyan az egész év", ezért kívánnak az emberek már újév napján áldásos boldog újévet az egész évre. Az újév napja különösen a gyerekeknek egy rég várt nap. Már jóval előtte kérdezik a szülőktől, hogy hányat kell még aludni az újévig, és közben már tanulták az újévi köszöntőket. Szilveszter estéjén már korán lefeküdtek, hogy másnap reggel korán ébredjenek, mert újévet kell köszönteni. De itt is volt egy olyan szokás, hogy az első köszöntő férfi, vagy legalább fiú legyen, mert az szerencsét hoz. Ha először lány vagy asszony jön, akkor az szerencsétlenséget jelent, a gyerekek szívesen mentek köszönteni. Először a nagyszülőkhöz, utána a rokonokhoz és keresztszülőkhöz meg a szomszédokhoz, de a szülők sem maradhattak ki. Mindenhol kaptak valamit. Nagyon régen még sósperecet kaptak és esetleg néha egy pár fillért, de mindennek örültek. Később már egy zsebkendőt vagy cukrot is kaptak, de pénzt akkor is csak keveset, de ha tele volt a kiskosár, az már nagy öröm volt. Minden háznál, ahová bementek, elmondták a kis verses jókívánságukat, és ha megdicsérték őket, akkor az is tetszett. Ez az újévi szokás még ma is megvan, de most már majdnem minden házba bemennek, ha rokon, ha nem, az is jó, ha kapnak 1-2 százast, a rokonok természetesen többet adnak, a legnagyobb öröm a gyerekek számára mégis az volt, hogy újévkor jött a keresztapa és hozott ajándékot, a fiúk kaptak egy szép nagy mézeskalácslovat, egy csomag mézeskalács-puszedlit és hat almát, a lányok kaptak egy mézeskalácsbabát, és szintén puszedlit meg almát. Később még kaptak a baba mellé egy mézeskalácsszívet is, ami szépen ki volt díszítve és a közepén egy kis tükör volt. a fiúk, pedig a lovacska mellé egy mézeskalácskardot kaptak, és ez is ki volt díszítve színes papírral és ez rá volt ragasztva. Ilyen ajándékot kaptak a gyerekek 12-14 éves korukig. Ez úgy volt, hogy Újévkor mindig a keresztapák voltak soron, és Húsvétkor a keresztanyák. Amikor egy fiú elérte azt a 12—14 éves kort, akkor azt mondták, hogy „le lesz vágva". Ez azt jelentette, hogy ezen az Újév napján kapta meg utoljára ezeket a mézeskalács figurákat, és akkor a keresztapja még egy szebb ajándékot adott a keresztfiának, ami egy szép zsebóra volt. a lányok Húsvétkor „lettek levágva", őket a keresztanya ajándékozta meg, és vagy egy szép nyakláncot, vagy egy kasmírkendőt kaptak.
Újévkor is voltak babonák, azt mondták: „amit az ember Újévkor tesz, azt teszi majd egész évben". Újévkor csak disznóhúst szabad enni, mert a disznók az orrukkal előre turkálnak, és az újévben is minden előrefelé menjen. Ha valaki valamelyik ruháját fordítva húzta fel, akkor egész évben minden fordítva fog menni. Aki Újévkor egy friss inget vesz fel, az kiütést fog kapni. Csibehúst nem szabad enni, mert az visszakaparja a gazdaságot. Ezek a babonák már nincsenek érvényben. Ez már egy rég elfeledett téma. Az ünnepnapokon az asztal minden jóval van megterítve. Mindenki azt eszik, amit akar, mégpedig gazdasági probléma nélkül.
A három szent király előestjén a templomban a pap szentelte a vizet és a sót. Ebből a hívek vittek is haza, és bespriccelték vele az egész lakást és az istállókat is.
Január 20-án van Fábián és Sebestyén napja, erre azt mondták: „ezek hozzák a nedvet a fákba". Úgy tartották, télen a fákban nincs élet, alszanak. És csak most kezdenek újra növekedni. Január 25-ét tartják a tél közepének.
Február 2-án van a Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Akkor méri a paraszt, hogy menyi szénája és takarmány van még, mert még a felének meg kell lenni, amíg új termés nem lesz. Ezen a napon figyelték a medvét is, hogy kijön-e a barlangjából, ha igen és meglátja az árnyékát, akkor még 40 napig visszabújik, ha nem, akkor még hat hétig bennmarad.
Február 14-én egy ígért faluünnep volt. Ezt a napot az állatok szerencsétlen napjának hitték, ezért nem volt szabad ezen a napon sem lovat, sem bármi más állatot befogni a kocsiba.
Február 22-e is egy szerencsétlen napnak számított, mégpedig a szárnyasoké. Azok a tojások, amit ezen a napon a libák vagy a csibék tojtak, szerencsétlen tojásnak számítottak, a háziasszony ezen a napon nem mehetett ki a házból, hogy a csibék ne tojjanak máshová, a csibe-ólat ezen a napon kitakarították, és friss fészket készítettek. Azt a tojást, amit a csibék vagy a libák ezen a napon tojtak, nem volt szabad a kotlós alá tenni, és ha mégis alátették, akkor meg kellett jelölni, mert biztos, hogy ezzel a tojással történik valami, vagy eltűnik, vagy nincs benne csibe, vagy ha mégis van benne, akkor nyomorék.
Február 24-én Mátyás napja van, és akkor azt mondták: „Mátyás törd a jeget, ha nincs, akkor csinálj egyet", a néphit szerint Mátyás határozza meg a tél hidegét a nép fantáziája hoz egy összefüggést a szent Mátyás ünnepe és a tavasz között. Ennek az apostolnak a baltája töri meg a tél hatalmát.
Ilyen babonák ma már nincsenek, a Mátyás napján az idős emberek néha még elmélkednek, amikor még jég van a névnapjukon. Liba sincs már, akik költötték a kicsiket, pedig régen nagyon sok volt belőlük. Kotlóst sem lehet már látni, ma már a kiscsibéket a keltetőből veszik, és így nevelik őket fel. Szép lassan elmúlik minden, és a múlt el lesz felejtve.
Farsang január 6-án kezdődik. Ez egy jó alkalom volt a fiataloknak a szórakozáshoz, a táncoláshoz, és a szerelmeseknek a házassághoz. Azt szokták mondani: „ha rövid a farsang, akkor leginkább a szebb lányok kerülnek sorra, de ha hosszabb, akkor csúnyábbak is férjhez mehettek még". Farsang elején nem volt sok táncmulatság és a lakodalmak is inkább a farsang vége felé voltak. Az utolsó három napon táncoltak a fiatalok, itt külön olyan egykorúak álltak össze, és háznál táncoltak, ahol a szülők ezt megengedték. Külön zenekar itt nem volt, egy harmonika is éppen megfelelt. Sokszor faklumpában táncoltak, az is verte a taktust, a férfiak inkább a pincékben szórakoztak, ahol ittak és jókedvükben énekeltek is. Farsang utolsó napján, kedden volt az asszonyok farsangja, akkor ők voltak az „urak". Délelőtt sütöttek fánkot és ebédet is főztek a családnak, de délután ők is elmentek a pincébe. Ott ettek és ittak, énekeltek, egyszóval szórakoztak. De egy férfi sem mehetett a közelükbe, mert ezt levetkőztették volna alsógatyára, ezért nem is mertek odamenni, a farsangi napok olyan megfigyelőnapok is voltak, amiből az időjárást is meg tudták jósolni, hogy milyenek lesznek a következő évszakok. Amilyen a farsangvasárnap, olyan lesz a tavasz; amilyen a farsang hétfő, olyan lesz a nyár; és amilyen a kedd, olyan az ősz. Hogyha farsang vasárnapján a fánkot az ajtó előtt meg lehet enni (ez azt jelenti, ha jó idő van), akkor a húsvéti tojást a kályha mellett kell megenni (akkor Húsvétkor hideg lesz), a három utolsó farsangi napon nem volt szabad kenyeret sütni, mert akkor év közben valaki meghal a családból, vagy a közei rokonságból. Az utolsó farsangi mulatozást kedden éjjel 11-kor kellett abbahagyni, mert akkor megszólalt a harang és figyelmeztette a jónépet, hogy vége a Farsangnak. Éjfélkor újra megszólalt a harang és ez azt jelentette, hogy kezdődik a nagyböjt. Ezek a farsangi mulatságok a második világháború után megszűntek. Már nincsenek táncmulatságok és a pincékben is csend van, azok a barátok már sokan nem élnek, és a borban sincsenek már dalok. Most már csak arról lehet tudni, hogy Farsang van, ha az asszonyok fánkot sütnek, és ha szép koszorúja van a fánknak, akkor büszkék az asszonyok.
A hamvazószerda után kezdődik a böjti idő. Régen ezt az időt nagyon komolyan vették és a böjti napokat szigorúan betartották. Már reggel korán elmentek az emberek a misére és a gyerekek is mentek. És mindenki kapott egy kis hamukeresztet a homlokára, a pap a hamvasztás-nál ezeket a szavakat mondta: „Ember gondold meg, hogy porból lettél és vissza térsz porba.
Tehát meg kell gondolnunk, hogy állítjuk be az életünket, mert a földi élet után jön az utolsó ítélet. Hamvazószerda egy szigorú böjti nap. Nagyon sok családban egész nap nem ettek semmit, csak este, amikor kigyulladt az első csillag az égen. a gyerekek ehettek, de csak tejterméket. Minden péntek böjti nap volt és akkor nem lehetett húst enni, és amit főztek az is zsír nélkül készült. Pénteken mindig babot főztek és hozzá aszalt gyümölcsöt ettek. Az első böjti vasárnap volt az aszott vasárnap. Régen ezen a napon a legények egy kereket kötöttek be szalmával, fölmentek egy dombra, ez egy igazi élvezet volt. Ott fent meggyújtották a szalmát és így gurították le a dombon, miközben utána futottak, és énekeket vagy mondókákat mondtak vagy énekeltek, s közben nagyokat nevettek. (Ezt a játékot Fulda környékén is játszották már ősidők óta.) a néphitt azt hitte, hogy így a földek nagyobb termést hoznak és a nehéz zivataroktól is védve lesz. a gyerekek is nagy élvezettel nézték ezt a hagyományos játékot és utána elmentek a házakhoz és mindenhol elénekeltek egy, az erre az alkalomra való kis éneket, és ezért kaptak fánkot, aszalt gyümölcsöt vagy egy kis pénzt. Ez a szokás is már nagyon régen leállt és az idősek is alig emlékeznek rá.
A Virágvasárnappal kezdődik a nagyhét. Ilyenkor levágják a barkát a bokorról, minden egyes barkavessző színes kis masnikkal ki van díszítve, utána csokorba kötik és így viszik a templomba, ahol a pap megszenteli, majd az emberek kiviszik a temetőbe, és hozzátartozóik sírjára tűzik. Néhány szálat az istállóba is szoktak vinni az állatok védelmére, és akkor még mindig van egy pár szál, azt pedig május elsején kivitték a határba és a Szentháromság nevében, beleszúrták saját földjükbe, hogy megvédje a termést a villámtól és a jégesőtől, a nagyhéten nem volt szabad az ágyneműt lehúzni és kimosni, mert akkor az év folyamán egy állatot le kell majd nyúzni. Figyelemreméltó volt a nagyhéten az utolsó három nap. Nagycsütörtök napján megszólaltak a harangok 9 órakor, és utána elhallgattak, erre azt mondták, hogy „a mennyországba repültek, és ott maradnak Nagyszombatig". De még mielőtt elrepültek, a gyerekek odafutottak a fákhoz és megrázták őket, mert akkor sok gyümölcsöt hoznak. Addig, amíg nem szólhattak a harangok, a gyerekek kerepeltek és ezzel jelezték, hogy dél van, vagy ha a templomban mise volt, akkor is végigjártak az utcán és kerepeltek, a kereplők már az ókorban is léteztek, ezekkel riasztották el a démonokat, és ez egészen visszavezet a pogány időkre. Nagyszombaton délután elmentek a gyerekek a rokonokhoz egy kis kosárral gyűjteni, és mindenhol kaptak festett tojást. De örültek annak is, ha festetlent kaptak, azt legalább el tudták adni. Otthon azonban a pajtában készítettek egy fészket már szombaton, és vasárnap reggelre abba tojt a nyuszi, a nyuszi tojásokat először megfőzték, utána viasszal szép mintákat rajzoltak rá, és csak ezután lettek kifestve. Külön tojásfestéket nem használtak, a festéshez krepp papírt használtak több féle színben. Ezt a papírt meleg vízbe beáztatták és akkor kijött belőle a szín. Néha volt a fészekben egy kis csoki-nyuszi vagy tojás, de a nélkül is nagy volt az öröm. Ma már sok helyen fészek nélkül is tojik a nyuszi, méghozzá egyre drágább dolgokat.
Nagypénteken nem főztek, hidegen ették az ételt, a babot is már előző nap megfőzték. Reggeli nem volt, de azért a gyerekek kaptak reggelire tejet vagy tojást. Délben az ebéd savanyúbab volt és főtt aszalt szilva. Húst csak szombat este, feltámadás után lehetett enni. Péntek délután mindenki elment a templomba a szent sírhoz imádkozni, és az odakészített kereszten a megfeszített Jézust megcsókolták, és a perselybe raktak egy kis adományt is. Ha jó idő volt, akkor kimentek a temetőbe, és imával meg énekléssel járták végig a keresztutat.
Nagyszombaton, amikor a misén elhangzott a Glória, akkor visszajöttek a harangok. Mise előtt a templom előtt tüzet raktak és készítettek egy kis kendercsomót, ez volt a jelképes Júdás, amit ott elégettek, a néphit szerint ennek a húsvéti tűznek gyógyhatása is van. Ezért ebből a parázsból vittek haza is egy darabkát, és május elsején három kis keresztet rajzoltak vele az ajtóra.
A feltámadáson mindenki részt vett, még a kisgyerekeket is elvitték a szülők. Egy körmenet volt a templom körül. Négy férfi vitte a baldachint, alatta ment a pap az oltáriszentséggel. Aztán 4-6 ministráns, akik útközben csengettek, és a bíró vitte a feltámadt Krisztus szobrát, és akkor jött a kántor az énekesekkel, a körmenet elején mentek az iskolás gyerekek, az első gyerek vitte a keresztet, és utánuk jöttek a legények, ketten közülük zászlót vittek, őket követték a férfiak, a lányok és az asszonyok pedig a kántor után mentek, a harangok végig szóltak.
Ez egy nagyon meghitt és szép szokás volt, amire a mai fiatalok már sokan nem is emlékeznek, és úgy tűnik ez örökre megszűnt. Ma már nincs Fekednek állandó papja, minden második héten van csak szentmise, de amikor vasárnap nem jön pap, akkor is elmennek a hívek a templomba, és részt vesznek az imaórán. Régen Húsvétvasárnap már kora hajnalban kimentek az emberek a temetőbe, és járták a keresztutat, itt mindenki akkor ment, amikor akart, ez egyéni ájtatosság volt. Ez is megszűnt már. Húsvétvasárnap délután a keresztanyák meglátogatták keresztgyerekeiket, és vittek nekik ajándékot. Ilyenkor a keresztanyát mindig meg is vendégelték, a gyerekek kaptak egy szép nagy mézeskalácsnyuszit meg egy csomag puszedlit, és 6 darab színes tojást. Ezekkel a tojásokkal elmentek másnap, Húsvéthétfőn, egy dombra és onnan legurí-tották őket, amelyik eltört, azt megették. Azt is játszották, hogy összekoccintották a tojásokat, hogy melyik törik el elsőnek, a nagyobb fiúk pedig lerakták a tojást a fűbe, és egy pénzdarabbal próbáltak belelőni, ami néha sikerült is. a néphit szerint, Húsvétvasárnap reggelén meg kell mosakodni a harmatba, akkor az illetőnek nem lesz szeplője.
Húsvéthétfőn a fiatalok rendeztek bált, ahol mind részt vettek. Április elsején sok tréfa volt, de sok bosszú is. Ilyenkor az egyik a másikat elküldte valahová, és ha sikerült, akkor nagyokat nevettek, és azt mondták: „áprilisi bolond". Volt, aki nevetett, de volt, aki ezért dühös lett.
Április elsején nem volt szabad kitisztítani a csibe ólat, mert akkor tetvesek lesznek a csibék. Az asszonyoknak nem volt szabad április elsején, főleg ha újhold volt, mosni, mert akkor sok bolha lesz.
Ha április 24-én, György napján a búza a mezőn már olyan magas, hogy egy varjú el tud bújni benne, akkor abban az évben jó termés lesz. Szent György napján a szőlőt mindig a négy sarkán meg kellett metszeni, akkor sok bor lesz.
Az első szombaton április 24. után a „jégverésszombat"-nak az ünnepe. Ezen a napon nem volt szabad kinn a mezőn dolgozni. Délelőtt még kimehettek, de a déli harangozásra itthon kellett lenni a faluban, és aki ezt nem tartotta be pontosan, az a bírótól verést kapott, a bíró háza előtt egy oszlop volt beásva, és arra odakötözték az illetőt, aki valami szabálytalanságot követett el.
Április 25-én volt szent Márk napja. Ezen a napon volt a búzaszentelés, és akkor is a lakosság meg a pap kivonult a mezőre, és a pap megszentelte a zöld vetést. Ilyenkor énekeltek, és jó termésért imádkoztak.
Az első májusi éjjel a „boszorkányszombat". Ezen az éjjelen járkálnak a boszorkányok, egy eszköz ellenük egy zöld ág. Amikor a gyerekek az iskolából hazaértek, lerakták az iskolatáskát és kimentek nyírfa- és bodzaágakat szedni. Ezekből a kis ágakból minden kulcslyukba beszúrtak, és az ablakokhoz is, ha volt rajtuk valahol rés. Nagyon fontos volt, hogy az istálló ajtaja és ablaka is el legyen látva zöld ágakkal, mert az állatok ilyenkor nagy veszélyben vannak. Egy söprű is jó védőeszköz a boszorkányok ellen, ha keresztbe rakják az ajtóba. Az első május éjjelén két májusfát raktak a legények a két kocsma elé, és ezek ott is maradtak a hónap végéig, de mielőtt felállították, szépen feldíszítették színes papírszalagokkal és egy üveg borral, amit szintén rákötöttek, a hónap végén, amikor kivették a fát, azt a vendéglős kapta meg. a lányok is kaptak májusfát, itt összefogtak a legények, és lovas kocsival kimentek az erdőbe a fákért, és annyit hoztak, ahány lány volt, akiket szerettek. Ezek a fák is fel lettek díszítve, és így felállítva ezen az első májusi éjjelen. De azok a lányok, akik büszkék és válogatósak voltak a fiúkkal szemben, azokkal kitoltak. Azoknál a legények teleszórták az udvart meg a járdát szalmával, úgy, hogy az egész családnak volt mit takarítani, a lányoknál is egész hónapon át ott maradtak a fák, és az utolsó napon eljöttek a legények és kiszedték a májusfát, ami szintén ott maradt a lányoknál. Ezért aztán a lányok megkínálták őket süteménnyel és borral.
Krisztus mennybemenetele előtti héten voltak a könyörgőnapok. Ezen a három egyházi napon az egész lakosság kivonult, minden nap egy másik kereszthez, ami a határban van az út szélén, és imádkoztak, énekeltek és kérték a jó Isten áldását, hogy legyen elegendő takarmány, búza a kenyérnek és takarmány az állatoknak, és védjen meg mindent a jégveréstől. .
Krisztus mennybemenetelének napja nagy ünnep volt a gyerekeknek is. Akkor volt az elsőáldozás napja, a lányok fehér keményített szoknyát húztak fel és éppen olyanok voltak, mint a menyasszonyok, koszorú is volt a fejükön, a fiúk fekete öltönyben voltak és egy kis bokréta volt a mellükön. Az oltár előtt álltak égő gyertyákkal és várták az első szentostyát, Jézust. Sajnos manapság már nincs Fekeden elsőáldozás, ha van olyan gyerek, aki elsőáldozó akar lenni, annak Véméndre kell menni. De az is szomorú, hogy a mai gyerekek, akik még itt élnek Fékeden, már misére sem mennek, de még szüleik sem.
Pünkösd idejére kevés népszokás volt. Valamikor nagyon régen élt még a „pünkösdi fajan-kó", aki az volt, aki pünkösdkor későn kelt fel vagy még ágyban volt, ezért meglocsolták hideg vízzel, vagy csalánt tettek az ágyába, a pünkösdi fajankót a legények kivették az ágyból és egy lovas kocsira rakták, amelyen szalma volt, befogták a lovakat, amelyek pünkösdirózsával voltak kidíszítve, és a kocsira készítettek zöld ágakból egy sátrat, és így végigmentek a falun. Amikor ezt az emberek meglátták, akkor már tudták miről van szó, és mindenki kérdezte, hogy ki van a sátor alatt. Ez a szokás is már nagyon régen elmaradt, mert már senki sem akart pünkösdi fajankó lenni. Szokás volt a pünkösdi lovaglás is. Minden évben azok a legények lovagoltak végig a falun, akiket a következő évben behívtak katonának, a lovak pünkösdirózsával és színes szalagokkal voltak díszítve, és így szépen lassan végiglovagoltak a falun, méghozzá zenével kísérve. Ahogy aztán egyszer végigmentek, akkor elmentek a lányokhoz, akiket kedveltek, és azok megvendégelték a lovasokat.
A Szentháromság vasárnap a fekediek legszebb ünnepe, ez a templom búcsúja, a templomot a Szentháromság tiszteletére építették. Ezen a napon eljöttek a rokonok is, akik távol laktak innen, és ezt az utat gyalog tették meg, ha messziről is jöttek. Ezen a búcsúnapon volt táncmulatság is.
Úrnapján kibontakozott egy szép és gazdag pompa az egyházi évben. Ezen a napon körmenet volt, és ahol végigvonult a körmenet, ott az út szélén zöld fákat állítottak fel és több ház előtt színes kasmírkendőket kötöttek rá dísznek. Ilyenkor nagytakarítás volt, mert senki sem akart szégyenben maradni. Négy sátor volt felállítva, mindkét utcasoron kettő, a sátor belseje szépen hímzett terítőkkel volt burkolva, amelyekre szentképeket tűztek. Volt benne egy szőnyeg és egy asztal, azon volt egy muzsikáló kereszt (az persze csak akkor muzsikál, ha fel van húzva), két égő gyertya és két virágcsokor, a körmenet hasonló volt, mint a feltámadási, a felállításnál először mentek az iskolások, egy gyerek vitte a keresztet elől. Felnőttek vitték a zászlókat, négyen a baldachint, az alatt volt a pap, ő vitte az oltáriszentséget, a ministránsok csengettek, a kántor és az énekesek végig énekeltek, a baldachin és az oltáriszentség előtt mentek azok az iskolás lányok, akik abban az évben elsőáldozók voltak. Mindegyiknél volt egy kis kosár tele virágszirmokkal, és ezt szórták az oltáriszentség előtt végig az úton, amerre a körmenet ment.
Sajnos ez a szokás is már lassan feledésbe merült. Már nincs, aki sátrat készít, gyerekek sincsenek, akik elsőáldozók, az idősek lassan kimúlnak, és az egészből még emlék sem marad.
Június 24-én van János nap. Ez az év leghosszabb napja, a napforduló, a néphit szerint ez a nap kísérteties és veszélyes dolgokat rejt magában. Fekeden szerencsétlen napnak tartották. Azt mondták: „János három személyt követel magának, egy a tűzben fog elégni, egy a vízben fog megfulladni, egy pedig esés közben fog meghalni". Ebben az időben volt már cseresznye, de senki nem mászhatott fel ilyenkor a fára, mert az le fog esni.
Péter és Páltól már közeledik az aratás. Ez a nyári idő a legnehezebb idő a paraszt életében. Nem gondol saját magára, későn fekszik le és nagyon korán kel ki az ágyból, nagyon sok és nehéz a munka, de ő szereti a munkát. Az aratás, az egész évi munkájának aranya. Reggel korán kezdődött az aratás, amit mindig Isten nevében kezdtek, és este pedig Isten nevében hagyták abba. Ebben az aratási időben semmiféle szórakozás nem volt. Csak a munka volt a fontos, hogy minél előbb készen legyen a betakarítás. Aratás idején fontos volt a táplálkozás is, hiszen kint a határban nem volt főtt étel, ezért hát felvágták a disznósajtot meg a sonkát, ebből erőt merítettek, de nem hiányozhatott a bor sem, vizet csak ritkán vittek magukkal. Nagyon fontos volt az aratáshoz a száraz idő.
Augusztus 15-én van Mária mennybemenetelének napja. Ezen a napon megáldják a templomban a gyógynövénycsokrokat. Ez is egy nagyon régi szokás volt, és a gyerekek dolga volt, hogy gyűjtsék ezeket a gyógynövényeket. Egy ilyen csokor 18-20 növényből ált, amiket a réten és a legelőkön lehetett megtalálni, de volt olyan is, amit otthon a kertben termesztettek. Ezeket a növényeket szépen csokorba kötötték, és a gyerekek elvitték a templomba, ahol a pap szenteltvízzel megáldotta még a mise elején. Ezt a csokrot otthon szépen megőrizték, és ha valaki megbetegedett, akkor a megfelelő növényekből főzetet vagy fürdőt készítettek. De az állatoknál is sokszor használták. Ha kisgyermek volt a családban, akkor sokszor a bölcsőbe is tettek ezekből a növényekből, hogy ne legyen megbabonázva.
Szeptember 8-án mindig egy kedvelt ünnep volt. Ezen a napon az emberek mindig Cikóra zarándokoltak, gyalog. Ez az út nem volt hosszú, sokszor még a gyerekek is elmentek a szülőkkel. Máriakéméndre és Máriagyűdre is sokszor zarándokoltak, de ez az út már sokkal messzebb volt, és akkor Vókányban töltötték az éjjelt. Az ottani emberek pajtájukban adtak szállást. Másnap továbbindultak céljuk felé. a második világháború után sokan már vonattal mentek Máriagyűdre, és később busszal is lehetett már menni a Szűzanyához.
November 2-án van az elhunytak emléknapja. Ilyenkor már pár nappal előtte rendbe hozzák a sírokat, és virágokkal díszítették őket. Mindenki kimegy ilyenkor a temetőbe, szeretteik sírjaihoz, és gyertyát gyújt értük, a temető dombon van, és olyan szép és megható, ha lent a faluból felnéz az ember és látja a fényt.
A november hónap már a téli hónapokhoz tartozik. Ilyenkor a legtöbb munka a határban kész, és akkor már kezdődik az előkészítés a Márton-napi búcsúra. Ez az ünnep november 11-én van, és itt már sokkal több vidámság van, mint a templom búcsúján. Ez a búcsúünnep nem csak a fiatalok főünnepe volt, hanem nemzetünnep is. Itt már eljöttek a távolabbi rokonok is, hogy együtt ünnepeljenek, mint egy nagycsalád, és értékelték egész évi munkájuk eredményét. Ilyenkor bőséges volt az ünnepi ebéd is. a főétel hízottliba-pecsenye volt, mert e nélkül nem lett volna igazi búcsú. Nagy szerepet játszottak ilyenkor a „dáridózó legények". Már egy héttel a búcsú előtt minden nap elmentek a kocsmába, és ott azt rendeltek, ettek és ittak, amit csak akartak, de nem fizettek, adósak maradtak. Ezeknek a legényeknek volt egy ismertetőjelük is. a lányok készítettek a kalapjukra egy koszorút rozmaringból és színes szalagokból. Néha a koszorú magasabb volt, mint a kalap. Ezekben a díszes kalapokban elmentek a templomba is, mert a búcsú egy szentmisével kezdődött. Utána ezek a legények egy zenekarral elmentek arra a helyre, ahol a búcsú el volt ásva (a búcsút egy üveg bor szimbolizálta). Ezt a bort a legények már előző nap elásták, ehhez készítettek egy kis gödröt, amit kifalaztak és egy lapos kőfedelet raktak rá. Most ezt a búcsút úgy szedték ki a helyéről, hogy szólt a zene, és a legények ezzel az üveg borral körültáncolták azt a lukat. Az üveg kézről kézre ment, és mindenki ivott belőle. Utána elmentek ezek a legények a zenészekkel a búcsút elkezdeni. Először a paphoz és a kántorhoz mentek, a zenészek mindenhol fújtak egy sort, és a legények mindenhol kaptak pénzt, de süteménnyel is kínálták őket. Utána elmentek a bíróhoz meg az esküdt tagokhoz, és az erdészhez. Mindegyiknél szólt a zene is. Miután a községi elöljáróknál befejezték, akkor elmentek azokhoz a lányokhoz, akik kedvesek voltak nekik, hogy őket is köszöntsék. Még a búcsú előtt vettek ezek a legények egy szép kasmírkendőt, amit aztán a lányok között kisorsolnak, a legények annyi számot írtak fel, ahány lány volt, és akkor a zenészekkel elmentek minden lányhoz, és mindegyik húzott egy számot, közben a zene szólt és a legények táncoltak. Mire a számok elfogytak, a legények elmentek haza ebédelni, és a vendégeket üdvözölni. Ahogy a búcsú előtt készülődnek és a kakas az ajtó előtt kukorékol, akkor azt mondták: „vendég fog jönni". Ha a macska mosakszik, az is azt jelenti, hogy vendég fog jönni, mégpedig abból az irányból, amerről a macska mosakszik. a főétel, a libapecsenye után nem maradhatott el a rétes sem, volt ott túrós, mákos, grízes is, és hozzá finom bor is. Ebéd után elmentek a fiatalok a kocsmába. Ott a legények fogtak egy kalapot és annyi kukoricaszemet tettek bele, ahány lány volt, de a szemek közt volt egy piros is. a legények közül az egyik ráállította a kalapot a fejére, és mindig egy szemet kidobott belőle, és közben számolt (1,2,3,4 stb.). a lányok meg a kezükbe fogták a számukat és vártak a piros szemre, mert akinek a száma megegyezett a piros szemmel, az volt a nyertes, és ő kapta meg azt a szép kasmírkendőt. De ez a kendő nem volt ám ingyen, mert a legények a zenészekkel együtt elmentek a házhoz, ahol a lány lakott, és ott megvendégelték őket. Utána visszamentek a kocsmába, és akkor kezdődött a táncmulatság. Most már mindenki táncolhatott, az első három sort a kocsma előtt táncolták, utána már bementek, és ez a mulatság egész reggelig tartott. Voltak ott nézők is, főleg édesanyák, akik azt nézték, hogy lányaik kivel táncolnak. Másnap azt a borosüveget újból elásták a következő évre, és akkor már egy másik csoport volt a soron.
November 25-én volt még egy bál, a Katalin-bál, és ez volt az utolsó az évben, azt mondták: „Katalin bezárja a hegedűt".
Ezek a szokások is már régen feledésbe mentek.
Advent első vasárnapja a kezdete az egyházi évnek. Ebben az időben nem voltak szórakozások, sem lakodalmak. Ez az adventi idő egy előkészítés és várakozás az Üdvözítő születésére, és ilyenkor minden reggel korábban szóltak a harangok a misére. Ezekben az adventi napokban elég sok népszokás is volt, ami vagy Karácsonyra, vagy kutatás a jövőre nézve volt.
December 4-én van Borbála napja. Ezen a napon szoktak egy kis barackfaágat levágni, de úgy, hogy ne lássa senki, ezt vízbe tették a kályha közelében. Ha ez a kis ág Karácsonykor virágzik, akkor a következő évben sok gyümölcs lesz. Ha a gyümölcsök olyankor deresek, akkor a következő évben sok gyümölcs lesz.
December 5-én várják a gyerekek a Mikulást, ő személyesen megjelent, a bundássapkája ki volt fordítva, volt rajta egy kifordított kabát, amely szintén bundás volt, és övként egy lánc volt a derekára kötve, és ezzel a lánccal zörgetett. Amikor a gyerekek a zörgést hallották, akkor már féltek. Abban az időben nem volt még csizma vagy cipő, ezért kirakták a szépen letisztított klumpát, és abba tette a Mikulás az ajándékot. Ma a gyerekek kiteszik a csizmájukat, mert abba több fér.
Az adventi időben a gyerekek este nézték az alkonyatot, a pírt, és ennek örültek, mert azt mondták: „a Jézuska kalácsot süt".
És közeleg a Karácsony ünnepe, a gyerekek már alig tudták kivárni, amíg jön a Jézuska. Az édesanyák készülődtek, sütöttek mindenféle süteményt, porhanyós csillagokat és holdacskákat, kelt tésztából csigákat és madarakat. Az édesapa meg elment az erdőbe karácsonyfáért, ez mindig borókafa volt. a karácsonyfát nem a gyerekek előtt díszítették, hanem ezt a Jézuska hozta, a karácsonyfát tarka papírláncokkal, ezüstpapírba csomagolt diókkal, egy kevés szaloncukorral, aszalt szilvalánccal, amit az anya sütött, díszítették fel. Különösebb ajándékok nem voltak, esetleg egy rongybaba vagy a babának egy kiságy, vagy bölcső, a fiúk egy faragott lovat vagy kiskocsit kaptak. Ezt a karácsonyfát egy fehér díszbe öltözött nagylány, akinek az arca is le volt takarva, hozta be a szobába, de mielőtt belépett csengetett, és akkor a gyerekek odaálltak a falon függő kereszthez és imádkoztak:
„Kis Jézus gyere hozzánk,
Légy kedves mihozzánk,
És vezess minket lehozzad!"
Ezután az ál-Jézuska lerakta az ajándékot meg a karácsonyfát, és megkérdezte: „jók lesztek továbbra is?", a gyerekek igent mondtak és a Jézuska elment.
Ilyenkor Karácsony idején különbözőféleképpen figyelték, vagy csak gondolták, hogy a jövőt, ami a sorshoz kötődik, látni lehet. Különösen a nagylányok próbálták meg kikutatni, hogy ki lehet majd a jövendőbelijük.
Régen játszottak a 15-16 éves lányok Betlehem-játékot is. Ezek 15-en voltak és végigjárták a falut, és minden háznál elénekelték ezt a betlehemes éneket, Jézus születésének a történetét. Ezt a szokást már 1925-ben abbahagyták, mert minden évben meghalt valaki, aki ebben a játékban részt vett.
Egy emlékezetes nap volt még Karácsony másnapja, ez volt az úgynevezett „tréfanap". Ezen a napon sokan sírtak és sokan örültek. Ez a szolgák tréfája volt. Ezt úgy kellett érteni, hogy a szolgák, lányok és legények kiszállnak a szolgaságból és elmennek haza újév napjáig. Ezidő alatt eldöntik, hogy visszamennek-e az újévben a régi gazdához, vagy esetleg keresnek egy másik helyet. Ez az elnevezés a tréfanapról Németországban is létezett, Fulda környékén, Niederhessen és Kirchhaim járásokban.
Az „ártatlan gyermekek napja" egy örömnap volt a gyerekek számára. Egy kis vesszővel elmentek a házakhoz, a felnőtteket egy kicsit megveregették, és ezt mondták: „frissesség és egészség, jön az Újév", erre a válasz: „megígéritek nekem az Újévet?", és megkapták az ígéretet, meg egy kis ajándékot is. a kis verés a vesszővel, amit a gyerekek adtak, azt jelentette, hogy az újévben távol marad a betegség.
Az év utolsó napjaiban nem voltak különös készülődések, akkor még nem voltak szilveszteri mulatságok. Ez a sok népszokás, ami régen volt, már mind el van feledve, és már senki sem beszél róla.
Ma már a Szilveszter egy nagy nap, a fiatalok egy vendéglátóhelységbe mennek, ott esznek, isznak, mulatnak kedvük szerint, ameddig csak tetszik. Az idősebbek pedig a televízió előtt szórakoznak és várják az Újévet. Régen az Újévet mindig Isten nevében kezdték, és a mindennapi munkát is, és ez sajnos ma már nincs, ami egy nagy hiba. a gyerekek még ma is mennek Újévet köszönteni, de már azok a szép kis versek is el vannak felejtve, amiket valamikor régen mondtak a gyerekek, ma már csak a pénz számít.
Ahogy a tél elmúlott és a mezőn a föld már száradt, akkor a parasztoknak már sürgős volt a munkakezdés. Először ki kellett vinni a trágyát, a földet, amit már ősszel szántottak és már megszáradt, meg kellett ekézni, és minél előbb be kellett vetni tavaszi árpával és zabbal. Minden munka Isten nevében kezdődött.
Az árpát, a zabot sokan kézzel vetették, mert nem volt vetőgépük, vagy nagyon dombos helyen volt a föld. a kézi vetéshez kellett egy nagyobb méretű terítő, ennek mind a négy sarkát összekötötték, ezt megtöltötték a vetőmaggal, ezt a nyakukba akasztották, és lépésről lépésre marékkal kiszórták, minden lépésnél két marékkal, a paraszt tudta, hogy mekkora lépéshez, mennyi mag kell. Lucernát is sokat vetettek, mert sok állatnak sok kellett, és ezt is időben kellett szórni.
Március 17-én volt Gertrúd napja, ilyenkor a konyhakertben kell veteményezni mindent, amire a családnak szüksége van. Ha egy asszony mákot vetett, akkor nem beszélhetett senkivel, mert akkor a mák kukacos lesz. Így volt ez a kendervetésnél is, akkor sem lehetett beszélni, mert akkor tetves lesz a kender.
Március 19-én, József napján edényekbe vetették a paprikamagot meg a paradicsommagot, és a káposztát. Minden asszony gondoskodott róla, hogy elég palántája legyen, a vetőmagot is minden asszony saját maga termelte és gyűjtötte. Az uborkát a 100. napon kell elvetni, akkor sok termést fog hozni, a paraszt-szabályokra nagyon figyeltek, de azért mindenki a saját munkájában is figyelt az észrevételekre.
Burgonyát csak áprilisban, teliholdnál lehet vetni, mert akkor már melegebb a föld.
Egy nagyon fontos nap volt a parasztnak a véméndi vásár. Az első vásár minden évben március 27-én volt, a második június 21-én, és a harmadik szeptember 27-én. Ezen a napon befogta a paraszt a lovakat, a kocsira tették a fonott ülést, és az asszony is szép ruhát vett fel és odaült az ura mellé. Ha esetleg volt egy-két állat, borjú vagy üsző, amit el akartak adni, akkor ezt a kocsihoz kötötték és szép lassan mentek a vásárba. Egy ilyen vásárnap majdnem olyan volt, mint egy ünnep. Aki nem ment kocsival, az gyalog ment, de a vásárt nem lehetett kihagyni, a véméndi vásár egy nagyvásár volt, ott mindent lehetett kapni, amire a falusi embernek szüksége volt. Rengeteg állat volt, voltak lovak, tehenek, ökrök, borjak, disznók és birkák, a legkisebbtől a legnagyobbig. Azon kívül lehetett új lószerszámot kapni és javíttatni, voltak mindenféle kötelek bármilyen állatnak, és szénahordáshoz szorítókötél is. Ott volt a bognár is új kocsikkal meg alkatrészekkel. Aztán ott volt a kádár is, neki is mindenféle hordói voltak a legkisebbtől a legnagyobbig, és különböző dézsák, amit vásárolni lehetett. Aztán volt esztergályos, bádogos, aki szintén mindenféle bádogedényeket hozott, ami egy háztartásban szükséges. Volt ott fazekasmester is, aki mindenféle égetett formákat, fazekakat, virágcserepeket árult, és volt zománcos edény is mindenféle méretben. De voltak különböző méterárusok is, de a legnagyobb üzletet a kékfestők csinálták, mert a falun élők a hétköznapokon leginkább ilyen kékfestő szoknyát viselek, sőt még inget is, de még a férfiak is munka közben is ilyen inget hordtak. Ezért volt egy ilyen vásárnap olyan, mint egy ünnep, ahová mindenki elment, de nem csak Fekedről, hanem a környező falvakból is.
Ha a márciusi hónapban száraz idő volt, annak nagyon örült a paraszt. Azt szokták mondani: „a márciusi por aranyat ér", a parasztszokás szerint azt mondták: „egy száraz március, egy nedves április, és egy hűvös május, sok terményt és szénát hoz". Áprilisban meg kellett metszeni a szőlőt, a fiatal venyigét, amit egy évvel ezelőtt a földbe raktak és már gyökeret húztak, azokat annyira körül kellett kapálni, hogy felső gyökerét le lehessen vágni, hogy aztán az alsó jobban erősödjön, a szőlőkben mindenhol voltak gyümölcsfák is, ezek többsége őszibarack volt, de cseresznyéből is volt legalább két fajta, és meggyfa is volt. Ez mindig öröm volt, amikor a szőlőből lehetett gyümölcsöt hozni, és nagyon sok szőlő is volt. a szőlőt kétszer mélyen kellett megkapálni és kétszer csak simán sarabolni, hogy ne legyen gazos, mire jön a szüret. De ma már ez is megszűnt, és azok, akik majdnem egész életüket ott töltötték, most nagyon fájlalják, hogy mindent pénzért meg kell venni.
Szénagyűjtés
Szénagyűjtés egy évben kétszer-háromszor volt. Az első szénát június első felében gyűjtötték, a többit pedig az időjárás szabta meg, hogy több vagy kevesebb eső volt. Ha többet esett, akkor lehetett háromszor is kaszálni és gyűjteni, a második kaszálás augusztusban volt, a harmadiknál már kevesebb volt, mert akkor már rövidebbek voltak a napok, és több volt az árnyék, és már több harmat is volt reggelente. Mindent kézi kaszával kaszáltak, a füvet, a lucernát és a gabonát is, és legjobban akkor vágott a kasza, ha reggel a szálak harmatosak voltak, a kaszáláshoz kellett egy jó éles kasza, ezt minden paraszt saját maga meg tudta kalapálni, és kaszálás közben megfenni egy fenőkővel. a szénát favillával forgatták, és azzal gyűjtötték is. Amikor a széna elég száraz volt, szépen összegyűjtötték, és boglyába rakták. Erre azért volt szükség, hogyha véletlenül jönne egy eső, ne ázzon át az egész, a szénát egy nagy széna szekérrel vitték haza. Mikor a szekér meg volt rakva, akkor egy hosszú fát, amit csak ilyen szállításokhoz használtak, ráraktak, és elől is meg hátul is egy erős kötéllel lekötözték, úgy, hogy a széna le ne csússzon útközben. Sok múlik azon is, hogy jól van-e megrakva a kocsi, nem dől-e valamerre, és ha igen, akkor ezt a fával lehetett ellensúlyozni. Ez a hazaszállítás az év nagy pillanataihoz tartozik. Ez nem csak egy érzés az elvégzett munkáról, ez egy ősi érzés az élet biztosításáról, a széna a padláson egy része annak, ami az élethez szükséges, egy kemény és nehéz munkának a része, ezért nem rejlik ebben a szénában semmi paraszti romantika. Ez valami más, ez az élet egy része. Abban a szempillanatban, amikor becsukják a pajta kapuját, azt lehet érezni, mi is az életnek az érzése: Sok gond és fáradság az élet elnyeréséhez.
Az aratás
Az aratás az őszi árpával kezdődik. Az árpát a legkönnyebb levágni, mert a szára puha. Amikor kaszálják az árpát, akkor nem az álló szálnak neki, hanem elfelé kell vágni, és szépen egyenletesen, és így lesznek a kévék kötve, a búzát, a rozst, meg a zabot a szálnak neki kell kaszálni. Minden kaszás után volt egy marokszedő, ő mindig lerakott egy kötelet, és amikor fölszedte a markot, rárakta a kötélre, és ha nagyon ügyes volt, akkor mindjárt össze is kötötte a kévét, ha nem, akkor a kaszás, ha kiért a végére, akkor segített neki visszafelé összekötözni, a kész kévék keresztbe lettek rakva, 10 kéve volt egy kereszt. Voltak szegény napszámosok is, akik a parasztoknak segítettek az aratásnál, és minden 10. kereszt volt a bérük, a behordás-nál, ugyanúgy minta szénánál használták azt a hosszú fát, amit lekötöttek, hogy a kévék ne tudjanak lecsúszni a kocsiról, a parasztoknak az épületek mögött volt a hely, ahová lerakták a kévéket szépen kazalba, és addig ottmaradt, amíg a cséplőgép oda nem ért. a kisgazdáknak, tehát a napszámosoknak a gründli végén, meg a Kreuzweg közepén, az út szélén, is mindenkinek meg volt a saját tárhelye. Aratás idején az volt a szokás, hogy a templomtoronyban őrök voltak, akik vigyáztak, ha esetleg valahol tűz ütne ki, hogy azonnal riasszanak a harangszóval. És ilyenkor az emberek mind összefogtak és segítettek egymásnak.
A kukorica-, búza-, és kender aratása
Tavasszal a kukoricát az őszi szántásra vették, vagy tavasszal, amikor szántották a földet, akkor mindjárt az eke után a barázdákba rakták mindig egy lépés távolságban, a kukoricasorok közé vetették a babot és a tököt is. Itt volt takarmány tök, amit az állatokkal etettek meg, és sütőtök is, amit mindenki szeretett, a kukorica háromszor lett kapálva, ősszel, amikor megérett, a fosztalékkal együtt le lett törve, és így vitték haza. Este pedig a család és a jó barátok összeültek a kukorica fosztására. Ezek nagyon kellemes esték voltak, mert sokat viccelődtek, énekeltek, és ehhez hozzásegített a jó bor is. a kukorica szárát levágták, kévébe kötötték, és így vitték haza, amit aztán az állatokkal megetettek. Az állatok pedig csak a száraz leveleket ették meg, a szár megmaradt, ezt pedig az asszonyok a kemencében elégették, amikor kenyeret sütöttek, ezzel fűtötték be a kemencét.
A burgonyát már a farsangi időben, a pincében kiválogatták. Áprilisban teliholdnál elvetették, kétszer megkapálták, és utána feltöltötték. Abban az időben nem volt még krumplibogár, és így nem is kellett permetezni. Szeptember végén már megérett és ki lett szedve. Az összesze-désnél a gyerekeknek is kellett segíteniük.
A kender is hozzátartozott a parasztok életéhez. Már a letelepedés idején termesztettek kisebb mennyiségben kendert, mert a rostos szálakat jól fel tudták használni a háztartásban, a kendert tavasszal vetették kézzel, de közben nem volt szabad beszélni, mert akkor tetves lesz. a szára kb. 2 méter magas lesz. Nyáron gyökerestől kihúzták és maréknyi vastag kévékbe kötötték, alul és felül is. Aztán a patakban készítettek egy helyet, és ott belerakták a vízbe, és addig kellett áztatni, amíg le nem jött a külső kérge. Utána ki lett mosva. Ezt úgy csinálták, hogy addig verték ezeket a kévéket a vízben, amíg tiszta nem lett. Utána az árok partján sátorszerűen felállították, hogy száradjon egy kicsit, utána hazavitték és nekirakták a falnak, addig amíg teljesen megszáradt. Ezután következett a kendertörés, ebből is volt két készülék, egy durvább és egy finomabb. Ezzel összetörték a kendert, és a kemény részek kiestek belőle, és a puha részét utána kifésülték, hogy a szálak simák legyenek. Ezt a kendert az asszonyok télen megfonták, otthon is meg fonóba is jártak, ott fonás közben beszélgettek, nevettek és énekeltek is. És most már el sem lehet hinni, hogy ezek a munkák mind petróleumlámpánál, vagy mécsesnél folytak. Mikor kész volt a fonás, akkor a cérnát egy edénybe rakták és leforrázták, egy ideig abban a vízben hagyták állni, aztán megszárították és elvitték a takácshoz, az meg a szövőszéken készítette a különböző szövéseket, a vastagabb fonalból készült a zsákoknak való, a vékonyból készültek a lepedőnek, törölközőknek, és a férfiaknak a gatyának való. Mikor a szövés kész volt, akkor fehéríteni kellett ezt a szövetet, volt, aki a réten szépen szétteregette, és a napon többször meglocsolták vízzel, de ha otthon akarták ezt locsolni, akkor egy kis állványt készítettek, ahová ráerősítették a szövetet, és így locsolták. Amikor már úgy gondolták, hogy elég fehér, akkor már meggondolták, hogy mit készítsenek belőle.
A szőlőmunka
Ha a szőlő már elkezd hajtani, és lehet látni, hogy melyik vessző fog termést hozni, akkor a többit, ahol nincs virágfürt le kell törni, a többit felkötözték, és utána lepermetezték, a permetszer mindig rézgálic és mész volt. Ezeket a szereket be kellett áztatni, utána leszűrni, és így permetezni, 6-7-szer egy évben. Az asszonyok dolga a kacsozás és a kötözés volt. a legszebb munka a szüretelés volt. Ilyenkor ott volt az egész család és a rokonok, mindenki jó kedvű volt. Elég nagy szőlők voltak, és ezért lovas kocsira raktak két-három álló hordót, és ha kétfajta szőlő volt, kék meg fehér, akkor mindegyiket külön rakták. Otthon egy nagy kádban ledarálták szőlődarálóval, és otthagyták, hogy forrjon. Amikor elkezdett forrni, akkor le kellett döngölni. Ezt nagyon sok férfi mezítláb végezte, úgy, hogy belemászott a kádba, és letaposta a szőlőt. Némelyiknek már volt egy fából készült döngölője, és akkor nem kellett már bemászni. Annak idején a parasztok, és általában mindenki, szerette a bort, mert ez erőt adott a nehéz munkához. Akinek sok bora volt, az el is tudta adni jó pénzért.
A parasztok sok répát is termeltek, mert az állatoknak szükséges volt a takarmányhoz, a répát inkább völgyben termesztették, mert több nedvességre van szüksége. Először a talajt jó lazára kidolgozták, utána jelelőgereblyével vonalat húztak, és a vonalak mentén elvétették a répát, mégpedig úgy, hogy a sarkukkal, ahogy léptek, egy kis lyuk keletkezett, és oda beledobták a magot, és egyből lábbal be is takarták. Ez egy igen gyors munka volt, és hamar kész volt a vetés. Amikor már kikeltek a magok, akkor ki kellett egyelni a répát, hogy egy helyen csak egy palánta legyen, és ha esetleg valahol hiányzott, akkor ezekből a felesleges palántákból lehetett ültetni, a répa késő ősszel ki lett szedve, és a tehenekkel etették őket meg. Eleinte csak gyaluval aprították, de később már répadaráló is volt, amit kézzel kellett hajtani, ősszel, amikor már minden betakarítás kész volt, akkor fontos volt, hogy mindent felszántsanak, amit lehet, hogy a föld télen jól kifagyjon, és akkor a munka a mezőben is könnyebb volt a következő évben.
A téli munka
Télen a legkívánatosabb munka, és a legszebb is, a disznóvágás volt. a jó kövér disznó volt a legkedvesebb, mert annak volt a legvastagabb szalonnája, a disznóvágás már reggel korán kezdődött, és itt segítség is volt. Jöttek a testvérek és a közeli rokonok. Legelőször is a férfiakat megkínálták pálinkával, és ha már forrt a víz, akkor leszúrták a disznót. Ehhez kellett legalább 4-5 férfi, akik megfogták. Egy asszony odaállt, és amikor már folyt a vér, akkor odatartott egy tálat és felfogta. Ezt a vért egy ideig keverni kellett. Aztán berakták a disznót a forrázóteknőbe, és raktak alá két láncot, a disznót a hasára fektették és a forró vizet, pedig vödörrel a hátára öntötték, és addig forgatták a láncok segítségével, amíg a szőre már könnyen kijött, a szőrét meg evőkanállal lekaparták, és amikor már tiszta volt, akkor felakasztották a rénfára, fejjel lefelé, és éles késsel még borotválták, amíg a bőre szép tiszta lett. Ekkor még egyszer lemosták és akkor kezdődött a boncolás. Először a fejét vágták le, utána felvágták a hasát és kivették a beleket, a májat és a tüdejét, a belek szétszedése és mosása az asszonyok dolga volt. a bélmosásnál már a kislányoknak is segíteniük kellett, ők öntötték a vizet. Erre azért volt szükség, hogy időbe megtanulják ezt a munkát is. Addig, amíg a férfiak szétdarabolták a disznót, a háziasszony készítette a finom reggelit, ami mindig pörkölt volt, de volt sült máj, tüdő és hús is. Ha kész volt a reggeli, akkor mindenki evett, és utána folytatódott a munka. Az asszonyok összevágták a zsírt, és utána bográcsban kisütötték, a férfiak pedig kiszabták a sonkákat és szalonnatáblákat, a többi húst összedarabolták, kézi húsdarálóval ledarálták, a fejhúst, a megmaradt májat és tüdőt, és a bőrét bográcsban megfőzték, addigra már a zsír is kisült, és akkor a tepertőt kiszedték a zsírból és kipréselték. Mikor már a fejhús is megfőtt, akkor egy asztalon kiteregették, hogy kihűljön egy kicsit, a bőrét összevágták, mint a tésztát, és a többit ledarálták, a nyers húsból szalámit és kolbászt készítettek, a főtt húsból pedig disznósajtot, de ehhez is raktak egy kevés nyers húst, és néhány velős kolbászt is készítettek, amihez sok hagymát tettek, a megmaradt főtt húshoz hozzátették még a tepertőt meg a főtt vért, és ez volt a hurka, a töltelék összekeverése a férfiak dolga volt, aztán kézi hurkatöltővel megtöltötték a beleket, a gyomrot és a hólyagot. Fűszerként paprikát, hagymát, fokhagymát és sót használtak, a sonkát és a szalonnát besózták, erre külön volt egy fából készült álló hordó, amit csak erre a célra használtak, és így a sózott anyag 6 hétig pácban volt, utána füstre rakták. Ugyanígy besózták a bordákat meg a lábakat is, csak rövidebb időre, és azt is megfüstölték. Abban az időben nem volt még hűtőszekrény vagy fagyasztó, de még villany sem. Egy ilyen disznóvágás egy egész napig tartott, de amikor a munka kész volt, akkor kezdődött a „disznótoros vacsora".
A menü:
Abalé leves tésztával, főtt hús tormával, töltött káposzta, hurka, kolbászkóstoló, savanyúsággal és természetesen két féle bor is, ami egyébként egész nap sem hiányzott. Utána pedig egy nagy tál farsangi fánk. Az igazi mulatság csak ekkor kezdődött. Alig hogy leültek az asztalhoz, máris kopogtak az ajtón, ez csak egy kis hegyezett bot volt, amelyre egy kukoricacsutka volt rátűzve és egy kis papír, amire az volt ráírva: „botom be, hurka ki, ha nem, lyukat vágok a házatokba". Erre aztán a háziasszony egy hurkát tűzött a botra, és egy-két fánkot, és akkor a gyerekek kivitték, mert ők tudták, hogy a pajtásaik vannak odakint. De ezzel még csak kezdődött a tréfa. Alig hogy ezek elmentek, már jöttek a következők. Ez ugyanis egy levél volt, amelyen minden egyes jelenlévőnek, akik a disznóvágáson részt vettek, valamely tréfás megjegyzések voltak, és ezen nagyon jót szórakoztak. Ezt a levelet egy kis darab kőre kötötték, és ezt dobták az ajtóba, ami aztán zörgött és így vették észre, hogy valaki kint van. ők is megkapták aztán a disznótorosból a részüket. Ezzel még mindig nem volt vége, mert egy álruhába öltözött csapat érkezett, akik nem csak kopogtak, hanem be is mentek. Ilyenkor hoztak magukkal egy zenészt is, és ő muzsikált, a többiek meg táncoltak, a házigazdákat is felkérték. Az ittlévők aztán csak találgattak, hogy melyik kicsoda. Ezek a vidám vendégek is meg lettek vendégelve, és így vidám volt az este egész éjfélig.
Manapság ezek a munkák már sokkal gyorsabban mennek, mert minden gépesítve van, és 2-3 órára minden kész. Akkor tartanak mindenből egy kis kóstolót, és utána mindenki megy a saját dolga után. Tehát nincs már disznótor, sem tréfa, sem mulatság, és ezek a szép régi szokások már mind feledésbe mentek.
A lányok és asszonyok téli munkája már a Márton napi búcsú után kezdődött. Mivel sok volt a kender, időben el kellett kezdeni a fonást, mert Karácsonyra be kellett fejezni. Ezért jártak a lányok meg az asszonyok fonóba. Mindegyiküknek voltak velük egykorú barátnőik, és minden héten egy másiknál jöttek össze. Nem csak fontak, hanem kézimunkáztak is. Pacskert és harisnyát kötöttek, mellényt és kardigánt is, aztán vállkendőket horgoltak több színben, amikbe, ha kész voltak, szép kis keresztöltésekkel hímeztek. Aztán a stafírunghoz való lepedőket is ki kellett hímezni. Eleinte mindent apró keresztszemekkel hímeztek, később azonban már a lapos hímzés volt a kedveltebb. Ezzel is a lányok mindent hímeztek, ami csak a stafírunghoz tartozott, a zsebkendőt, a törölközőt, a terítőket, az ingeket és kötényeket, a lepedőkbe meg a törlőruhákba a nevük kezdőbetűit hímezték, de ezt keresztszemesen, a fonó fél 7-től fél 10-ig tartott. Ott nem csak dolgoztak, hanem szórakoztak is. a lányoknál ott voltak a legények is, akik ott kártyáztak, de néha viccből kifújták a petróleumlámpát, vagy ahogy a lányok kötöttek, kihúzták a kötőtűt, és akkor csak nevettek egy jót. De elhangzottak a kedvelt énekek is, és vasárnap még táncoltak is a szobában, de akkor még mindenhol földesek voltak a szobák, és tánc közben akkora por keletkezett, hogy még az ajtót is ki kellett nyitni. Mindez mégis szép volt, mert ez volt a szokás, a birkagyapjút is télen fonták, a birkákat májusban nyírták, az asszonyok akkor kimosták a gyapjút, és száradás után zsákba tették, ősszel, még a tél elején elvitték a gyapjút Véméndre vagy Erdősmecskére fésülni, attól szép puha lett, és ezt is télen megfonták. Amikor két orsó tele volt, akkor a két szálat összetekerték a rokkával, és utána motringot készítettek egy fonalmotollával. Egy kötethez 25 szál, és egy motringhoz 5 kötet kell. Így volt ez a kenderfonásnál is meg a gyapjúnál is.
Egy fontos munka volt a tollfosztás is. Itt is az asszonyok többen összejöttek és segítettek egymásnak. Minden háznál sok liba volt, és ezeket évente kétszer meg kellett tépni (ez csak a puha tollakra vonatkozott). Ha tollfosztás volt a háznál, ez mindig csak este volt, akkor a férfiak szöktek, azzal a kifogással, hogy náthásak, és ha tüsszentenek, akkor elrepülnek a tollak. Amikor a tollfosztás kész volt, akkor egy régi anginba vagy párnahuzatba rakták, és kenyérsütés után, mikor már nem volt parázs a kemencében, berakták a kemencébe, hogy jól átmelegedjen, és hogy ne menjen bele a moly. Amikor a libákat levágták, akkor a szárnyán lévő kis tollakból kis ecseteket készítettek, ami pedig a szárny végén volt, az lett a tollseprű.
Ezek a munkák és szokások is már feledésbe merültek, sem birka, sem liba nincs már a faluban, és így a fiatalok már el sem tudják képzelni, hogy milyen örömmel dolgoztak egykor az elődeik.
A férfiak sem unatkoztak télen. Amikor kint a mezőn a munka kész volt, akkor a férfiak kimentek az erdőbe fát termelni. Annak idején mindent fejszével és kézifűrésszel kellett végezni. a férfiak is többen összeálltak és segítettek egymásnak, mert egyedül nagyon nehéz lett volna. Kellett a segítség a fakivágásnál, hasogatásnál és a szállításnál is. Otthon szintén kézifűrésszel összedarabolták, és hasogatták úgy, ahogy a fűtéshez kellett, aztán szépen összerakták. Rőzséból is sok kellett, a mindennapi begyújtáshoz és a kenyérsütéshez, meg a disznóvágáshoz. Ezért 50-60 kévét is készítettek, hogy elég legyen. Ahányszor a férfiak kimentek az erdőbe, mindig figyelték azt a rőzsét is, amiből vesszőseprűt lehet készíteni, és ezt a vállukon minden este haza is vitték, a seprűket aztán otthon az istállóban megkötötték, ha kint hideg volt.
A kukoricaföld szélső soraiba mindig vetettek cirkot is. Szárvágásnál azt is levágták, külön kévékbe kötötték, és otthon a gyümölcsfákra akasztották úgy, hogy a magja alul volt, és így szép egyenes lett a cirok. Amikor már száraz volt, akkor ezt is bevitték az istállóba, ott a magját egy nagy késsel lekaparták, a levelektől is megtisztították, és földiszeder indával kötötték meg a seprűt. Ez úgy volt, hogy a szederindákat levágták, de csak a régebbi inda volt jó, a tüskéket lekaparták, aztán félbehasították és a belső puha részeket is lekaparták, úgy, hogy teljesen sima lett, és így lehetett seprűt kötni. Voltak ügyes emberek is, akik rozsszalmából készítettek szakajtókat, ezeket is ilyen szederindaszálakkal kötötték meg. Aztán van olyan vad futóvessző, ami sok méter hosszúra fut, ezeket is gyűjtötték, és ezzel kötötték a kukoricaszár-kévét.
Voltak, akiknek nagyon dombos helyen volt földjük, amit nehezen lehetett művelni, és akkor azt beültették akáccal, ami elég gyorsan növekszik, és ilyen akácra is szükség volt, mert ebből készítették a szőlőkarót.
Talán a téli esték voltak a legszebbek. Amikor kint az istállóban kész volt a munka, akkor az asszonyok krumplit tettek a sütőbe, mert ilyenkor az egész család együtt volt, és akkor az apa vagy nagyapa egy nagy kosár kukoricát hozott a szobába, és akkor mind körbeültek és morzsolták kézzel. Eközben elmondták a legszebb meséket, amit a gyerekek nagyon szerettek, és nagyon figyeltek, de elhangoztak vidám énekek is, amit a nagypapa énekelt, és mindez csodálatosa szép volt. Ilyenkor még csak lámpát sem gyújtottak, hanem a kályhán a legkisebb karikát egy kicsit félre húzták, az annyit világított, hogy láthatták egymást. Miután a krumpli megsült, a kukoricát kivitték, de a csutka ott maradt, és kezdődött a vacsora. Meggyújtották a lámpát és megterítették az asztalt, a vacsorához tálaltak fagyasztott szalonnát, amit az ablakon kívül hidegre raktak, sült krumplit, sózott hagymát, tejfölöstúrót, meg hurkát vagy kolbászt. Ez majdnem minden este így volt, csak pénteken volt másképpen. Pénteken mindig babot főztek délben és vizesgombócot hozzá, ebből mindig annyit főztek, hogy vacsorára is maradjon. Este a gombócokat összevágták, zsírban egy kicsit megsütötték, és főtt babbal összekeverték. Vacsora után letakarították az asztalt, és az asszonyok elmentek a fonóba, a gyerekek az apával és a nagyapával otthon maradtak. De azért egy ilyen este is nagyon örömteljes volt. a kukoricacsutkákból tornyokat építettek, aztán kukoricaszárból készítettek állatokat meg vályúkat, úgy, hogy sokszor az egész asztal egy kész istállónak látszott. De kártyáztak is, meg más társasjátékokat is kitaláltak. Lefekvés előtt mindig elmondtak egy imát. Az édesanya meg a nagymama is sok szép kis imát ismert, és a gyerekek ezt szívesen figyelték és tanulták is meg. Ez egy nagyon kemény, de szép élet volt, mert együtt volt a család, előfordult, hogy 3-4 generáció is együtt élt egy fedél alatt, és nagyon jól értették egymást, tiszteletben tartották az időseket, és hálásak voltak sok éves nehéz munkájukért.
Sajnos manapság nem így van, ma az idősebbek már nem szólhatnak bele gyerekeik dolgába, ők szabadok akarnak lenni, és jó tanácsot sem kérnek, mert azt mondják: „Te nem értesz ehhez. Tehát csendben kell maradni, és az „ordítós zenét hallgatni".
A kenyérsütés
A háziasszony legfontosabb munkája a kenyérsütés volt. Volt egy nagy kenyérsütő teknő fából. Már este beleszitálták a lisztet, és beáztatták a kovászt és az élesztőt is, és ezt a liszt közepére öntötték. Ennek a lisztnek meleg helyet kellett biztosítani. Másnap reggel már korán, 3 órakor az asszony nekiállt tésztát gyúrni, ehhez kellett még só és meleg víz is. a mennyiség mindig attól függött, hogy mekkora volt a család, a tésztát addig kellett gyúrni, míg szép sima nem lett. Ha ez kész volt, akkor egy darabkát levágtak belőle, ezt egy tányérra rakták, és félretették a következő sütésig. Ez volt a kovász. Amíg a tészta kelt, addig az asszony előkészítette a szakajtókat, ebbe szép nagy konyharuhákat terítettek, és amikor a tészta megkelt, akkor az asszony mindig annyit vágott le a tésztából, amennyi egy kenyérhez kellett. Ezt akkor gyúródeszkán még egyszer jól átdolgozta és utána szakajtóba tette, ott a terítővel letakarta, hogy tovább keljen. Amíg a tészta kelt, addig begyújtotta a kemencét rőzsével, ehhez kellett 1,5-2 kéve rőzse. Mire a rőzse leégett még 1-2-szer forgatták a parazsat, hogy mindenhol egyenletes legyen, így hagyták egy kis ideig állni, aztán egy nagyméretű kaparóval kihúzták a még meglévő parazsat meg a hamut, és akkor a tésztát ráöntötték a kenyérsütő lapátra, ott vízzel bekenték, és nagykéssel csináltak bele egy vágást, és utána már bekerült a kemencébe. Legtöbbször 5-6 kenyér lett sütve egyszerre, ezek 2-3 kilósak voltak. De minden kenyérsütésnél készítettek ebből a tésztából lángost is. Az egész család örömére. Itt a tésztát kinyújtották, megkenték zsírral, megsózták és tettek rá összevágott hagymát, de volt olyan is, hogy kimagozott szilvát tettek rá. Ez a lángos hamar megsült és nagy élvezettel ették. Mikor az összes tészta már a kemencében volt, akkor becsukták az ajtaját, és az ajtó fölé három keresztet rajzoltak, hogy a kenyér Isten nevében süljön, a kemencét vályogból építették boltívesen és polyvássárral kikenték, az alapja pedig sárgaföld, és üvegdarabokkal lett simára kenve. Az üvegdarabkákra azért volt szükség, mert az üveg jól tartotta a meleget. Erre még egy téglaalapot raktak, amit szintén simára készítettek, hogy az üvegcserép ki nem jöjjön, a kenyeret viszont pincében vagy présházban tárolták egy állványon. Ha meg is penészesedett kívül, azért nem dobták el a kenyeret, a penészes részt levágták, azt odadobálták a csibéknek, a többit megették.
A nagymosás
A nagymosás szintén egy nehéz munka volt a háziasszonynak, különösen akkor, ha nagy volt a család. Először is a mosnivalót vízbe beáztatták, színszappannal beszappanozták, és kefével megdolgozták Ehhez a nagymosáshoz tartoztak a lepedők, a törölközők, az ingek és a férfigatyák. Ezek mind kendervászonból készültek és nagyon nehéz volt kézzel mosni őket. Ezért azt csinálták, hogy egy fadézsába tették ezeket a vászon holmikat, a dézsa alján volt egy kis lyuk, amit egy fanyéllel be kellett dugni, ezt a dézsát egy kb. fél méter magas állványra tették, a mosnivalókra szintén egy ilyen kendervászonból készült terítőt raktak, és ebbe a terítőbe sok hamut öntöttek, és az egészet leöntötték forró vízzel, majd egy éjjelen át hagyták ázni. Másnap kihúzták a botot, a vízből már lúg lett, ezt egy edénybe felfogták, és a hamut kiöntötték. Ezt a lúgos vizet más tarka hétköznapi ruha mosásához is használták. Amikor a ruha megszáradt, akkor nem vasalták, hanem „sodorták". Ez a sodrófa hasonló volt, mint a tésztasodró, csak jóval hosszabb volt, és nem volt fogója, a ruhadarabokat hosszában összehajtották, rátekerték a sodrófára, amelynek fogantyúja volt, egy párszor végigsodorták, és az anyag már ki is simult. Ezt tették a lepedőkkel és törölközőkkel is. Egy ilyen nagymosást egy évben 4-5 alkalommal végeztek, a színszappant a háziasszony is saját maga készítette. Ehhez gyűjtötték a szalonna maradékokat, amit már nem ettek meg, és más zsiradékot is. a boltban lehetett szappanszódát venni, ezt a zsíros anyagokhoz keverték és bográcsban addig főzték, amíg az egész anyag folyékony nem lett, és így a szappan a felszínre került. Ezt akkor leszedték, és faformákba töltötték, és amikor kihűlt, dróttal darabokra vágták. Ilyen szappant használtak kézmosáshoz is.
Majdnem minden házban volt varrógép is, és a legtöbb háziasszony értett is a varráshoz, és mindent, amit géppel lehetett megvarrni, azt megvarrta saját maga. Agyhuzatot, inget, szoknyát, kötényt és alsónadrágot. Ami vastagabb anyagból volt, azt kézzel varrták, ezek voltak a szalmazsákok, a lepedők és a zsákok.
A ruhafestést is sok esetben az asszonyok és saját maguk végezték, de leginkább a feketét, a gyapjút. Fekete gyapjúból készültek a női pacskerok, és ebből sok kellett, a mindennapi horgolt vállkendők és harisnyák.
Az asszonyoknál az ünnepi viselet a fekete gyapjúszövet, melynek fekete selyem mintázata volt, több féle változatban, ilyenek voltak a szoknyák és a blúzok is. Aztán voltak selyemszoknyák, vékony és vastagabb változatban is, azok is szép mintázatúak voltak, a kötények mind feketék voltak, sima, de különböző anyagokból, az egyetlen dísz 2 vagy 3 kis fél centis levarrt hajtás volt az alsó részen. Később már fekete csipkét is varrtak rá körben, a kötény is olyan hosszú volt, mint a szoknya, zsinórja fekete vagy bordó volt.
A blúzokon a gombok feketék vagy bordók voltak, és alattuk egy bársony vagy selyem csík volt, ami dísznek is számított. Az ujján elől is bársony vagy selyem és egész az elején fekete csipke.
A lányoknál az alsószoknyák fehérek voltak, az alján szép csipkék voltak, és ki voltak keményítve. Az asszonyok világos színű kartonszoknyát viseltek alsószoknyaként, a lábakon fekete gyapjúharisnya és bársonycipő vagy bársonypapucs volt. Később a lányok már fehér vagy kék harisnyát húztak fel. Amikor bálba mentek, akkor a lányok fehér alsószoknyát viseltek, de a felsőszoknya tarka volt, és az összes szépen ráncba volt szedve. Egy ilyen öltözethez 4-5 szoknya kellett. Ilyenkor a lányok nem ülhettek le, mert akkor összegyűrődtek volna a keményített szoknyák. Azok, akik már házasságban éltek, már ritkán mentek táncmulatságba, esetleg csak búcsúkor vagy farsangkor.
A vasárnapi viselethez tartozott még egy szép fehér ing, az ujján és a nyakán szép fehér csipkével, az elején a gomboknál is volt csipke, és a nevük kezdőbetűi is bele voltak hímezve. Az inghez tartozott egy fekete mellény is, amelynek a kivágási részén szintén fekete csipke volt, és két sor kis gomb, amelyek bordók vagy sötétrózsaszínűek voltak. Ha hűvös idő volt, akkor ráhúzták a blúzt, és arra egy szép kasmírkendőt. Kasmírkendők sok féle színben voltak, eleinte gyapjúrojtokkal, később selyemrojtokkal, amelyek szépen csomózva voltak. De az egyházi ünnepeken selyem vállkendők voltak, régebben vékony selyemből, később már szebb vastagabb selyemből és két-háromszínű rojttal. Az asszonyoké inkább szép fekete szövetből készült, de nagyon szép mintájú virágkoszorú volt belehímezve, fekete, vagy volt olyan is, hogy háromszínű rojt volt rajta, ezt szerették, és ünnepeken hordták. Az idős asszonyok már csak feketében jártak templomba, és ők „berliner-kendőt" viseltek, volt olyan is, amelyben sötétbarna vagy sötétkék koszorú volt.
A lányok nyáron mindig szép fonott copfot viseltek. Egy copffonás egy egész órát vett igénybe, sokszor még annál is többet. Az asszonyok mindig fejkendőt viseltek különböző hímzésekkel. Télen vastagabbat viseltek, ezek gyapjúszövetből készültek és csipke is díszítette. Nyáron vékonyabb kendőt viseltek, és a fiatal asszonyok színes kendőket is hordtak, a kendő alatt kontyot viseltek, amit egy nagyobb hajtott fésűvel rögzítettek úgy, hogy copfot a fésű körül feltűzték. Hétköznap csak egy háromsarkos konty volt, de vasárnap már egy sapkaszerű díszes kontyot vettek fel.
Hétköznaponként legtöbbet kékfestő ruhát viseltek az asszonyok, de még a férfiak is ilyen ingben dolgoztak. Aztán olyan is volt, hogy a kenderszövetből készítettek inget is, az olyan hosszú volt, hogy térdig ért, ezt nők és férfiak is viselték még aratáskor is, pedig ott még levegő sem ment át rajta. De azt szokták mondani: „ami melegít, az hűsít is!". Ha otthon voltak, akkor mindig mezítláb jártak, kint a mezőn meg erősített pacsker volt a lábukon.
A férfiak viselete vasárnapokon mindig fekete öltöny és fehér ing volt, amelynek álló gallérja volt, és két gomb volt rajta. Később már csíkos ingek is voltak, és ehhez tartozott egy fekete mellény is, amelyen a gombok egész közel voltak egymáshoz, és volt rajta három zseb is. a felső zsebben volt a zsebóra egy kis lánccal. Aztán volt egy úgynevezett téli ing, amely fekete alapú volt, és voltak benne fekete selyem mintacsíkok, ez ünneplős volt, aztán egy másik fajta, ami fekete és szürke is volt a szövésben, és szürke csíkok húzódtak végig rajta, és bélelve is volt. Az elején a gomboknál és a gomblyukaknál egy fekete sima csík volt, néhány ki is volt hímezve apró kis virágokkal, a templomba hosszú szárú cipőbe jártak, akinek pedig nem volt cipője, az papucsba ment, és ahhoz volt alatta szép fehér kötött gyapjú zokni. Amikor a férfiak „pince partira" mentek, akkor bordás bársonynadrágot viseltek és mindig papucsban voltak. Ide is ezt a téli inget húzták fel, és erre rá egy mellényt, a fejükön pedig kalap volt, télen pedig bundás sapka. Azoknak, akiknek nem volt pénzük bundás sapkára, az asszony horgolt nekik egy gyapjúsapkát. De volt olyan is, akinek se cipője, se papucsa nem volt, az klumpába ment a templomba is. Száraz időben sokan pacskerba mentek, ami vastag kenderszövésű anyaggal volt talpalva. Ilyen szövésű anyagokat zsákoknak is varrtak össze. Nyáron a férfiak legtöbben gatyában dolgoztak, ezek lenvászonból készültek, a fejükön pedig kalapot viseltek. Télen az asszonyok saját maguk kötötték a kesztyűket, de ezek egyujjasok voltak, és a férfiaknak a tenyéroldalára rávarrtak egy lenvászondarabot, hogy a kesztyű ne szakadjon el olyan gyorsan. Munka közben a férfiak sokszor kötényt is viseltek, hogy ezzel is védjék a nadrágot.
A legfőbb táplálék a krumpli, a bab és a káposzta volt. Krumpliból sokat főztek, egy héten többször is krumplileves, ebbe vastag tésztát főztek bele, és tejföllel tálalták. Aztán volt krumplistészta, szilvás gombóc, krumplisfánk, tepsis krumpli szalonnával, paprikás krumpli és császármorzsa. Minden, amibe krumpli volt, kedvelt étel volt. Babot minden pénteken főztek, mert ezen a napon nem ettek húst. Itt volt bableves vastag tésztával, és ehhez főztek vizes gombócot úgy, hogy még estére is maradjon belőle, és volt még hozzá főtt aszalt szilva. Vacsorára a gombócokat összevágták, zsírban egy kicsit megsütötték, és babbal összekeverték, és ehhez is volt főtt aszalt szilva. Néha kelt tésztát is sütöttek a babhoz, de az aszalt gyümölcs mindig hozzá tartozott. Húst keveset főztek, ha volt is, akkor is pörköltet főztek, de jócskán raktak hozzá hagymát és krumplit is, és így is mindenki jóllakhatott. Volt egy olyan szokás is, hogy vasárnap egy úgynevezett „zsidó bablevest" főztek. Ilyenkor tettek a levesbe egy darab sonkát vagy hasaalját, és ez egy nagyon finom ebéd volt. Káposztából is sok finom recept volt, mint például a káposztás gombóc, káposztás kocka, paradicsomos káposzta, párolt káposzta, töltött káposzta és káposztás rétes.
Disznóvágáskor a csontokat, amelyeken még egy kis bőrke vagy hús volt, meg a bordákat, csak úgy lehetett tárolni, hogy vágás után besózták, ezt egy-két hétig állni hagyták, utána megfüstölték és akkor nyáron bablevesben, megfőzték.
Nyáron, aratáskor, csépléskor meg szüreteléskor mindig csibepaprikást főztek vastag tésztával.
Ma már más szokások vannak, majdnem minden nap van hús, mert több a baromfi az udvarban, és ezekből akkor vágnak, amikor csak akarnak. Minden házban van már fagyasztóláda, ami tele van pakolva húsokkal meg különböző ételféleségekkel. Ha a láda kiürül lassan, akkor feltöltik azokkal, amiket szeretnek.
Sütemények csak ünnepnapokon voltak, de általános vasárnapokon leginkább csak sóskifli, vagy diós-mákos kifli vagy kalács volt. Ünnepnapokon voltak porhanyós tésztából kis csillagok, vagy ugyanabból a tésztából töltött diós kifli. De búcsúkor mindig is volt túrós-, mákos- és grí-zes rétes, ezt már akkor is nagyon szerették, és ez még a mai napig is így van. Mindez nem azt jelentette, hogy nem lett volna miből jobban élni, hanem ez egyfajta takarékossági szokás volt. Régen a befőzéssel sem volt olyan sok munka és gond, mint ma. Néhány üveg cseresznyét és meggyet főztek be üvegbe, a legtöbb gyümölcsöt összeszedték, és ami nagyobb volt, úgy mint az alma meg a körte, azt összedarabolták, a szilvát egyben hagyták, és ezeket a gyümölcsöket mind megszárították. Ehhez volt külön egy szárítókemence, amit befűtöttek és szárították. De ha jó napos meleg idő volt, akkor a szabad ég alatt a napon is lehetett szárítani, és kenyérsütés után, abban a kemencében is szárítottak, amíg belül meleg volt. Ezt a szárítást többször meg kellett ismételni, amíg a gyümölcs elég száraz nem lett. Amikor már elég száraz volt, akkor zsákba tették, nem túl sokat egybe, és a padláson tárolták. Volt, akiknek két, három zsákkal is volt. a legtöbb ételhez főztek aszalt gyümölcsöt is. a szilvából főztek sok lekvárt is, sőt egész bográccsal, a szilvalekvárhoz nem kellett cukrot hozzáadni, és azt nem is kellett passzírozni, csak a magját kellett kivenni, és így sűrűre főzni. Ezt a lekvárt égetett fazekakba, úgynevezett tejesköcsögökbe tették és utána egy jó meleg kemencébe még egyszer, jól átmelegítették, hogy a teteje is egy kicsit megsült. Ha kihűlt, pergamenpapírral bekötötték, és még a papírt is bekötötték egy ruhaanyaggal, hogy a legyek át ne szúrják a papírt. És így tárolták vagy a speizban vagy a padláson.
Szüreteléskor az asszonyok mustot is főztek, amikor a ledarált szőlő már levet engedett. Ehhez a legjobb a noha-szőlő mustja volt, mert ebben a legnagyobb a cukorfok. Ebből a mustból is főztek egy egész bográccsal, és ezt addig kellett főzni, amíg a tetején már nem volt hab. Ezt a mustot is köcsögbe vagy égetett fazékba rakták. Télen aztán tálba rakták, és abba márto-gatták a kenyeret, és így ették. De édesítőnek is lehetett használni, főleg tejbegríznél. Aki ezt egyszer megkóstolta, az nem felejti egy egykönnyen.
Ezen kívül főztek bodzalekvárt is. Ez is egy kedvelt étel-kiegészítő volt, és ebbe se kellett cukor, a bodzalekvárt gyógyszerként is használták, például köhögésnél és asztmás betegeknél, de az egészségesek is nagyon szerették.
Egy nagyon kedvelt lekvár volt a csipkebogyólekvár. Ez egy nagyon nagy munka volt, de ennek ellenére főzték, mert sok benne a vitamin és az íze is finom.
A befőzéshez tartozott a paprikás uborkasavanyítás is. Ezeket mindig 5-10 literes üvegekbe tették, de egészen az elején kőedénybe rakták. Az ecetet is az asszonyok saját maguk készítették. Ehhez volt egy ecetgomba, ezt egy nagyobb üvegbe rakták, és forró borral leöntötték úgy, hogy az egész üveg tele volt. Így kirakták az üveget a napra vagy a kályha közelébe, amíg ecetsavanyu lett, és akkor ezt használták ecetként.
Savanyú-káposztát is sokat készítettek, és ehhez minden házban volt egy káposztáshordó, ez fából volt. a káposztát összevágták, besózták és tettek hozzá egy kis babérlevelet is, és az egészet berakták a káposztáshordóba, és jól ledöngölték, méghozzá lábbal. Ez a férfiak dolga volt. Ezután egy szép tiszta fehér kendővel letakarták, és arra egy előkészített deszkát tettek, és arra meg egy nehezebb követ, ami az egészet lenyomta. Egy idő után habos lé keletkezett a tetején. Ezt a habot le kellett szedni, és a kendőt kimosni, ugyanígy a deszkákat is le kellett mosni, és mindent visszarakni, ahogy az elején volt. Ezt annyiszor kellett csinálni, ahányszor habos lett. Minden háznál volt torma is, ezt a pincében tárolták, és disznóvágásnál meg vasárnap a húshoz is megtisztították, lereszelték, és ecettel meg sóval, és egy kevés cukorral ízesítették, és sokszor még tejföllel is tálalták.
Paradicsomot is sokat főztek, ezt is bográcsban, a családok nagyok voltak, és mindenből sok kellett, mert a húst ott spórolták, ahol csak lehetett, de enni viszont kellett a nehéz munka után.
Ma már ez a sok befőzés nincs, amihez bogrács kellett, ma inkább több gyümölcsöt főznek be, és ha valami másra szükség van, azt már megveszik a boltban vagy a piacon.
|
|