Előző fejezet Következő fejezet

Gyökeret vertek a svábok

 

Az élet, mint egy álmos, lomha, ám rendíthetetlen hatalmas kerék, forgatja a pillanatnyit, a jelent a múlt birodalmába, s mint ahogyan a cérna a spulnin, gyűlik-gazdagodik a múlt. A megtartó erő az emlékezet, az újabb és újabb nemzedékek visszahajló őrködése a múlt felett, amelyről ők talán nem is tudnak. De gondolataik mélyén, érzelmeik tengervilágában, szokások és gesztusok természetes egyvelegében ott az apák és nagyapák büszke-bölcs intenciója, az anyák és nagyanyák asszonyos féltő-összetartása, hogy a maguk örök-anyai ösztönével védjék a változó világban a szeretet változatlanságát.

Kisebbségben élni - a nagypolitika megosztó, ellentéteket szító, ugyanakkor sokszor demagógiával az ellentéteket az egyénre hárító magatartása miatt - nem könnyű vállalkozás a világnak ezen a részén. Nyilván másutt is így van, de a korunkban kisembernek, átlagembernek, az „utca emberé"-nek alacsonyított, becézett-nyomorított ember a maga sorsán érzi az élet teljességét; mindazt, ami megtörtént, s ami megtörténhet velünk.

Kisebbség-többség, személyi, kulturális, területi autonómia, mindezen megfogalmazások bűvkörében küzd-tengődik Európának eme térsége, olykor annyira tragikus következményekkel, amelyek ember ezrek, sőt, milliók értelmetlen pusztulását, meghurcolását idézik elő, miközben az Egyén, az Ember - mert mindenki önmagában létező teljes és abszolút valóság, ezért kijár a tulajdonnevet illető nagybetűs megkülönböztetés -, az Ember él, szeret, emlékezik és csöndes szombat délutánonként végigbaktat azokon az utcákon, azokon a régvolt, ám folytonosan változó, gondolatában mégis szinte örökkön élő vidékeken, amelyek az életterét jelentik; mert az Ember nem a világot lakja be, még akkor sem, ha jó sorsa Ausztráliától Alaszkáig juttatja is el. Élettere az a táj, amelyet egyszeri szemtekintettel befoghat, az a táj, amelyet egynapi járással bekeríthet, az a táj, amelyet - láthatatlan, már (Thomas Mann gyönyörűséges kifejezését véve kölcsön) a múlt mélységes mély kútjába süllyedt -emlékérzelmeivel fölölelhet.

Jókai Mór, miután megvásárolta a Svábhegy egy darabját kertparknak és szőlőskertnek, birtokának kiemelkedő pontján fölállította festőállványát és ő, az írás-rajz-művész, fogta az ecsetet, hogy képpé emelje az elé terülő távolságot, azt a bizonyos szemhatár befogta világot. Amint ő, úgy mások is, kísérletet tesznek az élettér-világ fölkarolására, érzelemben és eszmében egyaránt.

A múltról, s annak mába kapaszkodó nyomszálairól lehet beszélni a hűvös tárgyilagosság hangján: tudományos tényszerűséggel, levéltári anyagok sárgára sápadt betűinek fölidézésével, korunk diktálta érzelemmentes távolságtartással, azzal a hűvös racionalizmussal, amely látszólag tetszetős, korrekt és megfelel a tudományosság kívánalmának. Ám el kell gondolkodnunk: közelebb visz-e, s mennyivel a tiszteletreméltó tárgyszerűség a valódi világ megismeréséhez, ahhoz, amit minden múltba tekintés alkalmával (s ne feledjük, aki veszi a bátorságát, hogy múltba tekintsen, a jövőbe vetett vékonyka és ingatagkötélhágcsó-hídon egyensúlyoz) megkísértünk.

A múltat a szemhatárral és két kézzel ölelő Ember nem kívánja meghamisítani. Annyit szeretne, hogy ősei és a maga létét gazdagító hozzáadott értékként mutathassa meg - vagy talán még ennél is egyszerűbben: elmondhassa, itt éltünk-élünk, s ezek vagyunk mi.

1. Fiatal svábhegyi német pár esküvői fényképe a századelőről

 

Hátrakulcsolt kézzel baktatva a völgyes-emelkedős Svábhegyen, három évszázad emléke torlódik, s csillapul néhány megmaradt valóságos és gondolat-kövön.

„Lassanként minden asztal foglalt. Igen érdekes a kép. A hangulat várakozó derűjében mutatkozik. Sült csirkét, paprikás csirkét és gulyást rendelnek a legtöbben és jókedvvel falatoznak. A sramli-zenekar helyet foglal az emelvény mellett, hogy felváltsa majd előadás alatt a rezesbandát. Nagy nap van ma. Kriebaum, a híres bécsi népénekes és társulata lép fel.

Fogy a jó sashegyi és óbudai bor. A hangulat emelkedik. A fák lombjain keresztül átszűrődik a lámpiónok színes fénye s még színesebbé teszi az amúgyis színes társaságot. Minden kaszt és foglalkozás képviselve van itt. A legegyszerűbb néposztálybeli családoktól kezdve a legelőkelőbb gentry családokig. Igaz, hogy ez utóbbiak inkább csak olyankor szoktak jönni, mikor a hangulat már tetőpontját éri, vagy helyesebben talán úgy mondhatnánk, hogy ők csak akkor keresik fel ezt a helyet, mikor már máshol elérték a hangulat csúcspontját.

Elhangzanak a török muzsika utolsó akkordjai, a kisdobos körülmegy tányérozni; nagyobb mozgás látszik az emelvény és a sramli-zenekar körül. Megkezdődik az előadás.

A sramli-zenével kísért német énekszámok meglehetősen csípősek, sikamlósságokban bővelkednek. A vacsora után 'véletlenül' ottmaradt leányos családok éppenséggel nem fehér műsort kapnak. A szende leánykák a sramli-zenével kísért német kuplék és énekszámok csattanóját hallva, a mama, papa és udvarló jelenlétében elpirulnak, de különben úgy tesznek, mintha nem értenék az egészet.

A hangulat emelkedik, a fiatalok mindig bátrabbak lesznek és közelebb húzódnak egymáshoz, az öregek - kik akkor is úgy, mint ma, a régi szép időkön és emlékeken tűnődnek el - maguk egyengetik a fiatalok útját, s inkább elnéznek másfelé, hogysem őket a bizalmaskodásban megzavarják. Hátha egy pár lesz belőlük."1

Kik ők - kicsodák vagyunk mi, akik két nyelven, két kultúrához kötötten, ám egyetlen emlékezettel, az ungarn-deutschenek álmával éltünk-élünk itt?

„Wir sind Schwaben, unsere Ahnen sind aus dem Schwarzwald gekommen, so hält es das deutsche Volk allenthalben. Auch für Außenstehende leben hier - wie in Ungarn überhaupt - 'Schwaben'. So will es ja die landläufige Bezeichnung des Deutschtums. Nur der Wissenschaftler weiß, daß dieses Wort nicht immer und überall Geltung hat. Unsere Ausführungen sollen nun die 'Schwaben' um Ofen in ein rechtes Licht rücken.

Quellenstudien ermöglichen es uns, das stammhafte Gefüge des deutschen Volkes wenigstens in großen Zügen aufzuzeigen und das Abwanderungsgebiet irgendwie festzulegen. Abschließendes läßt sich natürlich noch nicht sagen, da wir nur über einen Bruchteil der Bevölkerung, vorwiegend über Nachwanderer unterrichtet sind. Von der Sprachforschung und von volkskundlichen Erhebungen sind in bezug auf das Mutterland vielleicht auch noch welche Ergebnisse zu erhoffen. Es ist allerdings schwierig, aus dem Bairischen, das uns heute überall entgegentritt und bereits alles überdeckt hat, auch Nichtbairi-sches herauszugreifen.

2. Buda ostroma, 1686

 

Das Deutschtum des Ofner Berglandes ist ein buntes Gebilde. Fast alle Gegenden des deutschen Sprachgebietes stellten mehr oder weniger Siedler. Schwaben, Baiern, die Ostmark und die Sudeten sind am häufigsten belegt. Schwäbische Kolonisten kamen vorwiegend in der Frühzeit; später ist das nichtschwäbische Element vorherrschend. Wer das Gelände heute betritt, merkt nur noch eine bairische Welt. Es mußten also - wenn auch nicht immer nachzuweisen - sehr viele bajuwarische Bevölkerungselemente eingeströmt sein, die - dank ihrer zahlenmäßigen Überlegenheit - das ganze Leben auf bairische Bahnen lenkten und die ursprüngliche Vielgestaltigkeit nach und nach eliminierten. Baiern waren also der ordnende Faktor. Von Schwaben, Hessen, Pfalzern und anderen künden nur noch die Archive."2

A történeti források a Buda - németül Ofen - mögött emelkedő hegyvidékhez első alkalommal a XVII. század végén kötik a németeket. Másfél évszázad múltával indultak meg a Magyarországot három részre szakító oszmán-török hadak ellen a felszabadító háborúk. Ennek európai történeti összefüggései messzire vezetnek, itt elégséges megjegyezni, hogy a Lotharingiai Károly, Savoyai Jenő és Sobieski János indította-vezette hadjáratsorozat messzi tájak - a Rajna-vidék, Baden és Bajorföld -szülötteit hozta magyar földre, hogy az európai kereszténység nevében harcoljanak a török ellen. Buda ostromának ideje 1686-ban érkezett el, amelyről a krónikás így számol be:

„A kisebb német fejedelemségek [...] 10 000 katonát állítottak ki: a frank kerület 3000, a sváb kerület 4000, a Felső-Rajna vidék 3000 fegyverest. [...] Lotharingiai Károly serege 40 100 főből állt. A császári gyalogságot Rüdiger Starhemberg vezette, a lovasságot Aeneas Caprara, a tüzérséget Croy herceg. A birodalmi segédhadak közül a brandenburgiak élén Hans Adam von Schöning altábornagy állt, a sváb és a frank kerületi csapatokat Baden-Durlach őrgrófja, illetve Thüngen vezérőrnagy irányította."3

Siklóssy László, a Svábhegy későbbi szerelmese, aki a hegyet elsősorban a budai és a pesti polgárság nyaralóhelyének tekintette, Svábhegy című, 1929-ben kiadott könyvében így ír a német kezdetekről, a Svábhegy elnevezés eredetéről:

„Budavárának 1686-ban az egyesült keresztény csapatok által történt visszafoglalása korszakalkotó esemény volt a Svábhegy történetében is. E világtörténelmi eseményhez fűzi a hagyomány a Svábhegy nevet. Károlyi Árpád Buda és Pest visszavívása 1686-ban című rendkívül becses művében elmondja, hogy a svábok, a török ellen Buda ostromában résztveendő, a megígért létszámban négyezren megérkeztek, mire Lotharingiai Károly herceg számukra táborhelyül a 'Kis- és az a mögötti Középső-Svábhegyet jelölte ki, mely nevét csakugyan tőlük vette'.

3. Buda visszafoglalása 1686-ban

 

Nagyobb tekintélyt Károlyi Árpádnál alig tudnánk a Svábhegy nomenklatúrájának megállapítására beállítani. A csakugyan azonban gondolkodásra ad okot. Mit jelent ez a csakugyan? Nyilvánvalólag azt, hogy létezik egy hiedelem, hagyomány vagy vélemény, amely a Svábhegy nevet az ott táborozó sváboknak tulajdonítja; ez a hagyomány - mint általában a történelmi mondák - gyanús Károlyinak, a komoly kutatónak, aki azonban most megállapítja, hogy a szóbeszédnek csakugyan igaza van.

Vizsgáljuk a Svábhegy névnek ezt a hagyományos megjelenését. Schwabenberggel találkozunk telekkönyvben 1700-ban, térképen 1760 körül, Schams könyvében 1822-ben. A Svábhegy név, mint 'úgynevezett Svábhegy' magyar irodalmunkban először a Honművész 1833. évi folyamában jelenik meg, itt azonban még szó sincs az ostromló svábokról. Ezek névadó szerepükben Feldmann Wegweiser című pestbudai útmutató 1844. évi (első) kiadásában jelennek meg. Ebben olvassuk, hogy 'a hegy akkor kapta ezt a nevét, amikor a német birodalmi sereg sváb kontingense itt állomásozott és innen kezdte meg a vár elleni ostromát'. Huszonkét évig dominálta a pestbudai utikönyvpiacot Feldmann, akinél azonban tudományos körökben különb márka volt: Döbrentey Gábor.

Döbrentey csak a Kis-Svábhegy nevét származtatja a sváboktól.

Döbrentey volt az 1847-es híres határkeresztelőnek [...] a megrendezője. [...] Döbrentey szerelmese volt a történeti neveknek. Különösen az 1686-os ostromért rajongott, amelynek valóságos hekatomba alakjában áldozta fel Buda egész környékét. A Svábhegyet azonban inkább kivette a hekatombából. Az ostromló svábok csak a Kis-Sváb-hegyet kapták meg tőle. Amit ui. Feldmann nyilván az akkor már viruló Döbrentey-agitáció hatása alatt az egész Svábhegyre mond, az csak a Kis-Svábhegyre helytálló. Budavára intenzív ostroma innen és nem a (Nagy-)Svábhegyről történt. A Svábhegy név első etimologizálása tehát helytelen volt. Maga Döbrentey a (Nagy)-Svábheggyel egészen másképpen bánt el; megállapította azt, hogy eddig Svábhegynek hívták, és javasolta, hogy ezentúl Istenhegy legyen a neve. Hivatalosan így is történt. A nép nem fogadta el, tudósok megtámadták ezt a névadást. [...] Bennünket most csak az érdekel, hogyha a Svábhegy csakugyan a történelmi nevezetességű sváb harcosokról viselte ezt a nevét, Döbrentey miért nem kapott kapva ezen az ő stílusának annyira megfelelő tényen?

A megfejtés az, hogy efféle hagyomány mindazideig nem is volt - vagy ha volt, az egészen újkeletű és határozatlan volt. A Svábhegyet Svábheggyé tették a környéken letelepedett svábok, s nem a hadi zsákmánnyal elvonultak. Döbrentey azt a körülményt, hogy a Svábhegyen a többi németek közt svábok is táboroztak, még csak annyira sem méltányolta, hogy meghagyta volna a régi Svábhegy nevet. A Kis-Svábhegyet, amelynek precízebb szerepe volt az ostromban, beleillesztette tarka keresztelő-programjába. Lefaragta róla a Kis-t és hozzáillesztette a sváb ostrom indoklását. így kerültek az ostromló svábok összeköttetésbe a Svábhegy már meglevő nevévei, először csak a Kis-Svábhegyével. A dolog azonban oly tetszetős volt, hogy a későbbi irodalom, mely minden más Döbrentey-adta nevet gyanúsnak talált, a kissvábhegyi indoklást kiterjesztette az egész Svábhegyre.

4. Béla király kútja; a középkorban innen és más hegyi forrásokból látták el ivóvízzel a budai várat (1942-es felvétel)

 

A múlt század közepe esküszik az ostromló svábokra. így találjuk ezt Némedy József: Die Belagerung der Festung Ofen in den Jahren 1686 und 1849 című 1853-ban megjelent művében (die ersten, d. h. die Schwaben lagerten auf dem nach ihnen benannten grossen Schwabenberge etc.), majd pedig Haeufflernek 1854-ben megjelent, többször idézett munkájában. Haeuffler a leglelkiisme-retesebb emberkutatók egyike, de neki sem jut eszébe kritizálni ezt a tetszetős adatot. Rögtön nyomába jön a Vasárnapi Újság 1855. évi szeptember 9-i számának vezető cikke: 'A budai Svábhegy' címmel. E cikk, amelyet, ha nem is éppen Jókai írt, de ő irányított, mindjárt bevezetőben megvallja, hogy a név körül tulajdonképpen vita folyik: 'Szerintünk, úgymond, Svábhegy az igazi históriai neve, melyet nem attól a néhány svábtól nyert, akik körtét-almát árulni keresztüljárnak rajta, hanem azon segédhadtól, mely a XVII. században Buda visszavételekor itt tanyázott.'

5. Anya és leánya a német viselet jellegzetes kötényében (svábul: Schirzen) a századfordulón

 

Jókai később is híve a Svábhegy név históriai eredetének; ennek kifejezést is ad különböző írásaiban, amelyek alapján ez bekerül az Osztrák-Magyar Monarchia című díszműbe és valamennyi budapesti kézikönyvbe. Rupp 1868-ban megjelent jeles műve további indoklás nélkül szintén hozzájárult mindehhez.

Ahhoz nem is fér semmi kétség, hogy a svábok a Svábhegyen tanyáztak; de melyiken? Ha megtekintjük Fontana János mérnök Buda ostromáról készített nagy képét, amelyet Nessenthaler 1687-ben Bécsben rézbekarcolt, a Kis-Svábhegyen találunk egy hatalmas üteget, ezzel a felírással: La batterie dressée sur la Montaigne par les Suabes. E mondatban tehát sváb és hegy impozáns módon kerülnek egybe. Svábhegy elnevezésről azonban még szó sincs. De különben is, Jókai kora Svábhegy alatt sohasem a Kis-Svábhegyre gondolt, hanem a (Nagy)-Svábhegyre, ahol a svábok tevékenysége kevésbé volt hatékony; itt csak táboroztak - együtt a többi szövetségessel -a várostromban azonban csak a Kis-Svábhegyről tüntették ki magukat. A felszabadított nép lelkesedése© tehát - logikusan - a Kis-Svábhegyet nevezhette volna el Svábhegynek, ezzel szemben Haeuffler Kis- és Nagy-Svábhegyről, Károlyi Árpád meg éppenséggel Kis-, Közép- és Nagy-Svábhegytől tud."4

Magyarországra a német betelepülések és telepítések közismertek. Történelmünk legrégebbi idejéről kezdve tanúi lehetünk ennek, s egyes korszakokban a folyamat fölgyorsult, nemcsak időben, hanem a telepesek számát tekintve is. Ilyen volt a török utáni idő, amikor a sokszor több napi járóföldre elnéptelenedett, ám mezőgazdasági szempontból értékes vidékeket a Birodalomból részben állami, részben magántelepítéssel, a kezdeti időkben ingyenes földjuttatással és adókedvezménnyel kitüntetett Bauerek, azaz fölművesek népesítették be, hogy a parlagon hagyott földeket újra föltörjék és megműveljék.

A svábok bejöveteléről tényszerűen számol be Agárdi Ferenc 1946-ban megjelent könyvében. (Ne feledjük, hogy a második világháború befejezése után a nagyhatalmi akarat, amely elsősorban szovjet nyomásra és kívánalomra 500 000 német származású magyar lakos kitelepítését -mint a tények később megmutatták: részben megsemmisítését - fogadtatta el a potsdami egyezményben, közel annyiét - habár az 194l-es népösszeírás alapján nem éltek ennyien az országban -, ahány magyarnak a sorsát a mind a mai napig vissza nem vont, hírhedt 1945 tavaszi kassai kormánynyilatkozat pecsételte meg Csehszlovákiában):

„A svábok betelepedése az alábbi vármegyék területén volt jelentős:

Esztergom megye. Mindjárt Buda visszafoglalása után megindult a telepítés. Esztergom városa, Dorog, Magyarszőgyén, Németsző-gyén, Dág, Piszke, Nyergesújfalu, Süttő, Csolnok falvak kaptak német lakosságot. Itt Németszőgyén már a XIII. században is német 'hospes'-ek telepe volt.

Pest megye. Budára azon nyomban a császári csapatok bevonulása és vandáli rombolásai után jelentkeztek a német települők.

Ezek egy része az 1689-es pestis alkalmával hazatért. Később az örökös tartományok, a Rajna-vidék és Sváb föld adott újakat. Pilisvörösvár, Pilisborosjenő, Dunaharaszti, Budakeszi, Törökbálint, Nagykovácsi, Püspökhatvan, Iklád - mind az első telepítésekhez tartoztak mindjárt a századforduló táján.

Budajenő, Perbál, Telki szintén az első települések közt népesedtek be svábokkal. Miután nagy részük az 1739-es járványév áldozatául esett, a XVIII. század negyvenes éveiben újratelepíttettek.

Prinz Eugen a csepeli szigeten Csepel, Szigetbecse, Szigetcsép, Tököl, Szigetújfalu, Szigetszentmárton helységeit látta el német lakossággal. Promontor is az ő telepítése; Piliscsaba a budai Cla-rissináké.

Nagytétény, Kistétény, Taksony, Üröm, Zsámbék, Solymár, Pest-hidegkút, Budaörs, Dunabogdány, Rákoscsaba, Hajós, Soltvadkert községek mind még a XVII. század utolsó éveiben vagy a XVIII. század első két évtizedében lettek németté.

Üllő, Bia, Újcsanád, Soroksár, Örkény, Vecsés, Csömör, Gödöllő, Rákoskeresztúr, Pilisszentkereszt, Császártöltés, Csobánka, Pomáz és Budakalász 1720 és 1763 között lettek a sváboké. Indigénák és törzsökös magyar urak, a bécsi kamara és a katolikus egyház egyformán részt vettek idehozatalukban."5

Arról is képet kapunk, a jövevények milyen reménnyel kerekedtek föl az új haza felé:

„A jövevények optimisták voltak abban a tekintetben, hogy Magyarország a világnak ama helye, ahol vágyaik kielégülést nyerhetnek. Rohrer bécsi statisztikus erre nézve egyszer megkérdezett egy a Duna partján hajója mellett ácsorgó idősebb kivándorlót. 'Ey über all, wo Göttle huset do kann no allwill a Schwäble sein Plätzle han', azaz 'mindenütt akad még egy hely egy sváb számára, ahol Isten lakozik', felelé az öreg.

Eme bizakodásnak ténybeli alapokkal kellett bírnia. A ténybeli alapokra pedig például a budakeszi svábok földesúri latin nyelvű bérletszerződésének e töredéke vet világot, a XVIII. század kezdetén:

Ő Kegyelmessége Vásonkői Zichy Péter örökös gróf, Ő Császári és Királyi Fenségének kamarása és Szabolcs megye főispánja, mint Budakeszi község örökletes ura, alattvalóinak, mégpedig az itt lakoknak, 15 egész parasztbirtokot (szesszio), 14 fél parasztbirtokot és 12 negyed parasztbirtokot, alábbi feltételek mellett adja bérbe:

6. Budai német polgár házaspár

 

1. E szerint nevezett birtokok 27 parasztbirtokra osztandok, melyekből 2 parasztbirtok a falu lelkészének eltartására a bérlet-díjtól mentesítendő, a többi 25 parasztbirtok után egyenként 10 forint, összesen 250 forint minden negyedévben egyenlő részletben fizetendő. Ő Kegyelmessége a gróf úr fenntartja magának azt a jogot, hogy amennyiben az idők folyamán ugyanezen birtok uj telepesekkel gyarapodik, ezek részükről az előírton kívül egy ugyanily mérsékelt és megfelelő összeget fizessenek, de az urasági robotnapok alól felmenti őket.

2. A korcsma és a mészárszék joga újévtől Mihály-napig az uraságé, és Mihály-naptól újévig a községé. 0 Kegyelmessége a gróf úr e korcsmát két évre Mathias Siesingernek adja bérbe 30 forintért.

3. A szőlőhegyek, gabona és más hozadékok után szolgáltatandó kilenced a szokásos módon fizetendő, ama megjegyzéssel, hogy ha valaki új szőlőhegyet vesz művelés alá, 5 éven át a kilenced fizetésétől mentes.

4. Ha valaki házat, szőlőt vagy egyéb ingatlant másnak ad el, előzetes becslés szerint tizede az uraságé. De ha ezáltal úgy az eladó, mint a vevő továbbra is megmaradnak az uraság alattvalójának, a huszadrészt meg kell fizetni és ha megszökik valaki, minden java az uraságra száll.

5. Az erdőségek egy része már előre kijelöltetik a jószágkormányzó által és használatukra elkülöníttetik; a többi erdőségek az uraság részére vannak fenntartva. Ha valaki tiltott erdőségre lép, 10 forint büntetést fizessen.

6. Budaörs és Csék telkei, ugyancsak nekik, 3 évre adatnak bérbe, mely telkek után 125 forintot tartoznak fizetni.'"6

A budai hegyvidék természetszerűleg nem szerepelhetett olyan területként, amelyet korábban már laktak, de elnéptelenedett, vagy amely kifejezetten alkalmas lett volna új település alapítására. Birtokbavétele azonban a budai ostrom után nem sokkal megkezdődött:

„Buda német polgárai azok lettek, akik az ostrom utáni zsoldos-dúlás végeztével mindenfelől idesereglettek, hogy a város határát birtokukba vegyék. Buda szőlőművelése, vörösbora már a római idők óta híres volt. Az 1688. június 20-i kamarai rendelet a budai környékre is kimondta a földosztást, de itt is, mint az egész országban, először is a nagyok és hatalmasok, a bécsi urak és generálisok, valamint ezek protekciósai kapták a zsíros adományokat. Legtöbbjük jó pénzért itt is továbbadta az ingyenföldet. A közpolgárok csak pénzen nyertek földet tőlük, vagy akár a városi hatóságoktól; akinek pedig pénze nem volt, az önkényesen foglalt földet a budai hegyekben, a nagybirtokosok műveletlenül hagyott részein. A foglalásokat a közpolgárok rendszerint csak a megmunkálás bizonyításánál, a termésnél jelentették a magisztrátusnak, amely az így szerzett szőlő-ingatlant, három éven át ellenőrzött megművelés esetén, tényleg a foglaló tulajdonául írta be a telekkönyvbe. A budai szőlőhegyek ekképp aránylag gyorsan kerültek művelés alá, és áruk emelkedvén, a német jövevény polgárok gazdasági fellendüléséhez nem csekély módon járultak hozzá."7

7. Sváb paraszti család az 1910-es évekből

 

A betelepülőkkel szemben - mintha törvényszerűség lenne?! - kezdetben ellenszenvvel viseltettek a régebben itt élők; a valódi viszonyok alighanem megülnek a múlt köde alatt. Agárdi Ferenc Döbrentey Gábor szavaira - „a hazám földjét meg nem érdemlőt, midőn ott duzskás-kodik s a magyar mívelődést nyomja, nem szerethetem. Igaz, hogy a magyar is miért alszik oly sokáig Deákné vásznából készült ván-kosán" - így válaszol:

„A gyanakvás idővel kölcsönössé vált magyar és német között. Ha voltak is esetek, történelmi helyzetek, midőn magyar és német, közös kis vagy akár nagy célokért vállvetve küzdött, az idegenkedés nem volt kiküszöbölhető a két nép között. Ez az idegenkedés a két népfajta lelkivilágának egyik alaptulajdonsága lett. Jellemző, hogy a magyar minden más népbe be tudott olvadni, egész vidékek lettek románná vagy szláwá, de elsvábosodott magyarságról nem tud a történelem!

Az ellenszenv megnyilatkozása időnként nagy erővel tört felszínre. Természetesen elsősorban azokon a helyeken, ahol a nagyobb tömegben való szoros együttélés adva volt: a városokban.

Mindjárt a visszafoglalás után elkezdődtek a súrlódások a Pest-Budára özönlő svábok és a magyarok között. Pest városbírája Pro-berger Jakab lett, aki addig a német seregnek volt felcsere. Megválasztása ellen a magyarok a szerbekkel szövetkeztek és nagy utcai csatákat vívtak a német polgárokkal. E 'randalírozások'-nál sokkal nagyobb méretűekre került sor azonban később, Mária Terézia uralkodása alatt.

Ezek közül az 1766-osat érdemes ismertetni, mert ez valóságos 'sváb-pogrommá' nőtte ki magát.

Tudott dolog, hogy az újkor hazafias tömegmozgalmainak élén a magyar városokban a diákság, elsősorban is a joghallgatók, a jurátusok jártak. 1765. november 16-án is egy jurátus, ifj. Szath-máry Király József részéről indult ki az akció. Nevezett egy Stub-lanics nevű notórius krakéler kíséretében német polgárokkal tűzött össze a Kecskeméti Kapunál lévő 'Két Nyúl' vendéglőben, s ezek közül többet leütött. A német városi hatóságok megharagu-dának. Stublanics több havi áristomot kapott, de Szathmáryhoz nem lehetett nyúlni, mert nemes volt. Meg kellett elégedni tehát csupán reverzális vételével.

8. Brunhuber Géza fényképész műtermében készült családi kép az 1920-as évek elejéről

 

A németség megtorló intézkedése felbőszítette a jurátusok egyetemét. Dühüket 1766 farsangjának utolsó napján töltötték ki. A 'Zöld Kert'-ben nagy mulatság volt ez este, melyre csak harmincnégy krajcár leszurkolása után lehetett bemenni, de meg a kardot is künn kellett hagyni. Egy csomó magyar ruhás, kardos jogász ezt sérelmesnek találta. Erőszakkal hatoltak hát be, Laky, Lőcsey, Reviczky, Zámbó, Jászai, Földes és Horváth nevűek vezetésével. 'Vágd, ha német, a magyarnak hagyj békét', kiáltották az ifjak, ami parázs verekedésre vezetett. A jurátusok fel voltak bőszülve és másnap egész Pesten elterjedt a rémhír: 'Heute nacht müssen alle Deutsche sterben.' Pest németjei polgárőrséget alakítottak és este - mint feljegyzék - 'nyúlszívűek módjára' vigyázták a magyar házakat, elsősorban Kőrös és Kecskemét városok házait. [...] A Schraudt-ház közelében, a Margalits-háznál botlottak egymásba a magyarok és németek. 'Gazember, ebadta', és 'német disznó' sértések röpködtek a németek felé itt, és az egyik polgárőr, Niczky János golyótól találva összerogyott. A 'purgerek' erre megtámadták a jurátusokat és Szathmáryt megsebesítették. Mivel rá különben is haragudtak, a földön fekvő sebesültnek a szó szoros értelmében kitekerték a nyakát! Erre az összesereglett diákok ellentámadásba mentek át, és ostrom alá vették a sváb házakat.

A svábellenes támadások másnap is folytatódtak és például Zubovics János városszolgát 'üsd-vágd, sváb!' kiáltással támadták meg. A svábokat általános rémület fogta el. Házaikba bezárkózva, nem mertek kimozdulni, úgyhogy a királynőnek kellett közbelépnie, aki egy vegyes bizottságot küldött ki az eset megvizsgálására."8

1946-ban csodálkozhatunk-e a német gyarmatosításra hivatkozó egyoldalú szemléleten, amely végül Agárdi művében a történeti múltra is kivetíti a III. Birodalommal szemben jogosan érzett ellenszenvet:

„A II. Birodalom imperializmusa, mely ugyan nem érte el a III. Birodalom totalitását, propagandájánál és a jövőt illető fenyegetésénél fogva sok igaz magyar hazafira hatott lidércnyomásként. Jellemző, hogy Pest főpolgármestere, Szentkirályi Móric, 1872-ben azért ellenezte Buda, O-Buda és Pest egybeolvasztását, mert féltette városát a budai németség elnémetesítő hatásától. Ugyanis 1880-ban az I. kerület lakóinak 43,1 százaléka, a II. kerületének 49,8 százaléka, Ó-Budáénak 65,4 százaléka használta a német nyelvet. A főváros elmagyarosodásának folyamatában külön szerep illette a munkásságot, mely - főleg a szakmunkások - jórészt ugyancsak német eredetű volt, de szervezetei, művelődési körei által alaposan kivette részét megmagyarosodásból és a magyarosításból.

A németek germanizáló törekvései már a XIX. század első felének röpiratharcaiban láthatókká váltak, s nézetüket sok utazó segített támogatni. August Ellrich Die Ungarn wie sie sind (1831) című könyvében már azt írja, hogy a magyarok nagy része nem igazi magyar. Hans Normann Ungarn, das Reich, das Land und Volk wie es ist (1833) címmel kiadott útleírásában előreveti a Feketetengerig terjedő Német Birodalom eszméjének árnyékát. Otto von Pirch porosz vezérkari kapitány Caragoli (1835) című beszámolójában a 'gulyás' és 'fokos' népeként fedez fel bennünket. E külföldieken is túltesz azonban a hazai Eduard Glatz, aki 1844-ben megjelent cikkében, Über deutsche Einwanderung in Ungarn, megállapítja, hogy a német kivándorlás természetes befogadójának Magyarország a legalkalmasabb s bár a német telepesek itt nem népszerűek, mégis csak jól járna hazánk, ha bél s [belső] foglalásként lenne kolonizálható. Eduard Glatz későbbi dolgozataiban azt is fejtegette, hogy a magyarok történelmi szerepe csupán a németek dunavölgyi útjának előkészítésében található meg."9

9.

 

Siklóssy kutatásaiban megállapítja, hogy Buda török utáni életében a rácok és a svábok játszották a legfontosabb szerepet. A telepes német és szerb lakosok között olcsón, szinte ingyen osztogatta a kamarai felügyelőség a telkeket, s ezt bizony később sokan sérelmezték; csak arra nem gondoltak, más egyéb módon vajon hogyan népesedett volna be az a vidék, amelyről vagy kipusztult vagy elmenekült másfél évszázad alatt a korábbi lakosság java része.

A múlt században - mint ez a korábban idézett forrásokból kiderül -hosszas polémia folyt arról, vajon a Svábhegy honnan vette a nevét, az a vidék, amelyet mais- nemcsak az oda vezető fő útja okán - neveznek Istenhegynek, Gottesbergnek. Akárhogyan van is, túlemelkedve a lokálpatriotizmusból fakadó hiúságon, az eredetre vonatkozóan elfogadhatjuk Siklóssy okfejtését:

„A Rátzbergl és a Raitzenköpfe elnevezések per analogiam nagy segítségünkre vannak a Svábhegy szó etimológiájánál. A régi elnevezések, különösen ami az elhanyagolt hegyvidéket illeti, ragadványnevek voltak. A rácok jelentős, bár mindinkább hanyatló szerepet játszottak a régi Buda életében. Mi sem természetesebb, mint hogy a hegyvidéknek azokat a részeit, amelyeken ők vették meg a lábukat, róluk nevezték el. Ugyanez volt az eset a svábokkal. Annak a hegyvidéknek, amelyen a svábok vertek gyökeret, Svábhegy lett a neve. A Svábhegy szó első megjelenésével 1700-ban találkoztunk. Ez már követi a budakeszi telepítést, de független attól. Éppen elég sváb volt Budán és még több volt állandóan útban Buda felé abban a reményben, hogy a városban, a környéken vagy a hegyvidéken letelepedhetik. Mi csodálkozni való sincs tehát azon, hogy valamelyik hegyre ráragadt a Svábhegy elnevezés.

A Svábhegy tehát ragadványnév. Nem ezt kell bizonyítani, mert hiszen ez a természetes; ennek az ellenkezőjét kellene bizonyítani. Az ostromló svábok megdicsőítése nem népies, hanem tudományos gondolat lévén, ennek bizonyítása például egy tanácsülési jegyzőkönyv felmutatásával volna elképzelhető: íme aprudentes et circum-specti nobis honorandi tanácsurak ezt határozták. Csakhogy azok a tanácsurak nem voltak olyan műveltek és bölcsek, hogy tudták volna, hol álltak a svábok hadban. Nyugodjunk meg tehát abban, hogy a Döbrentey-kor szelleme (nem is maga Döbrentey) adta meg a Svábhegynek manap is divatos harcemlékű névmagyarázatát."10

A Svábhegy neve elvétve szerepel ekkoriban. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen az ugyancsak meredeken emelkedő hegyvidék ez idő tájt még nagyobbrészt érintetlen erdőség. A változás akkor következett be, amikor Buda fejlődése következtében a környékbeli települések a legrövidebb úton kívánták elérni a várost. Erre pedig a hegyen keresztül nyílt alkalom:

„Ma több tisztelettel viseltetünk svábjaink iránt, akik makacs szorgalommal újították meg a Budát körülvevő kultúrát. Köztük és Buda közt terült el a széles hegyhát, amelyet megmászva előbb jutottak a városba, mintha megkerülték volna. Láttuk, hogy a régi időben e hegyhát, amilyen jó volt vadászterületnek, éppoly kevéssé volt alkalmas egyéb kultúrára. Ez a helyzet csak a Krisztinaváros alapítása után kezdett javulni. De még akkor is megmaradt a hegy a svábok kétesértékűnek ítélt varázskörében. Sváb hegy volt. Miről is nevezték volna el másról, mint a svábokról, akik az új érdeklődők előtt őslakókként viselkedtek ezen a vidéken."11

10. A Svábhegy egyik meghatározó tájékozódási pontja: a Normafa (az 1900-as években készült felvétel)

 

Feltételezhetjük tehát, s a dokumentumok is erre engednek következtetni, hogy a Svábhegy kultúrterületté alakítása és benépesítése két irányból indult meg. A részben Buda felől - hiszen gazdasági szempontból ez volt a jelentősebb -, részben pedig a környező német településekről - Budakeszi, Budaörs stb. - a város felé, a hegygerincre fölhúzódó földművesek kezdetben csak időleges, később pedig egész évre szóló megtelepedése nyomán. Hogy milyen kiváló szőlőtermő vidék volt, mutatja a budai telekkönyvi hivatal 1713. december 30-i összeírása:12

No.      als Weingarthen Viertl Achtl
01. Sonnenberg 50 76 31/2
02. Erster Gerhardiberg 35 63 3
03. Ändert er Gerhardiberg 62 99 3 1/2
04. Dritter Gerhardiberg 31 88 3 1/2
05. Virdter Gerhardiberg 67 95 1
06. Erster Adlerberg 46 91 5
07. Anderter Adlerberg 50 76 21/2
08. Dritter Adlerberg 52 67 2
09. Neübergl 26 26 -
10. Erster ahn der Strasse 77 88 -
11. Anderter ahn der Strasse 23 58 1
12. Dritter ahn der Strasse 67 117 2
13. Erster Burgerberg 33 71 11/2
14. Anderter Burgerberg 33 50 1
15. Dritter Burgerberg 18 50 5
16. Vierdter Burgerberg 51 77 7
17. Fünfter Burgerberg 22 83 3
18. Sechster Burgerberg 33 105 5
19. Reiche Riedt 61 101 5
20. Letzte Riedt 72 114 2
21. Galgenberg 63 82 7
22. Petersberg 63 67 31/2
23. Veldt Riedt 84 132 7
24. Stahrendantz 36 69 2
25. Pössingers Mayerhoff 24 59 21/2
26. Hoche Strasse 28 83 1/2
27. Wolfs Thall 23 49 6
28. Lusthügel 23 63 6
29. Wolfswiesen 31 72 7 1/2
30. Waicher Steinbruch 37 60 2
31. Martiniberg 85 134 3
32. Teutschenthall 139 234 1
33. Urbaniberg 107 236 3
34. Schwabenberg 65 103 6
35. Erster Rochiberg 54 93 61/2
36. Anderter Rochiberg 47 87 71/2
37. Fruchbare Riedt 53 117 7
38. Aussere Fruchtbare Riedt 33 65 3
39. Paullithall bev Hernn 10 24 5
  Zeügleüthenandt      
40. Obere Brunthall 49 57 31/2
41. Untere Brunthall 62 89 2
42. Erster Sauwinckhl 20 34 1/2
43. Anderter Sauwinckhl 27 72 5 1/2
44. Ochsen Riedt 48 85 _
45. Schärdäckhen 38 69 41/2
46. Paullithall 40 53 _
47. Grüner Graben 51 89 71/2
48. Matthiasberg 49 87 -
49. Erster Josephsberg 53 82 61/2
50. Anderter Josephsberg 61 119 1
51. Erster Franciseiberg 23 39 41/2
52. Anderter Franciseiberg 49 105 1
53. Kreüthenbruch 68 136 1/2

Summa: 2552 4561 6

 

11. Budai szőlőtermő területek a XVIII. században. Rekonstruálta Dvihally A. M.

 

Ahol szőlőgazdálkodás és borászat folyik, megjelennek a hozzájuk kapcsolódó mesterségek is. A Bergmeister, a hegymester fontos személy ebben az időben, akinek szolgálati utasításait külön szabályzatban rögzítették, ekképpen:

12. Szüret a budai hegyekben (1830) Szentgyörgyi János olajfestménye (részlet)

 

„Instruction eines Bergmeisters

Ein Berg Meister soll jeder Zeit Gottsförchtig und den Wein-garthsbau wohlverstehender Mann seyn, der nebst diesen Seiner Obrigkeit denen Herren Burgermeister, Stadt Richter, Sammtli-chen Räthen, und Grundverwalter den gebührenden Respect, und gehorsam zu leisten und allen Verordnungen deren nachzukommen beflissen seyn; dahero ist l.-o seine Schuldigkeit, dass er sich bey den Thor alwo die Weinzierl, und Tagwercker früh morgen zusamm kommen, sich verstiege und all diese, die sich gern allda lang aufhalten, in das Gebürg zur Arbeith schaffe.

2-o so dan selbst in sein Weingarths District abgehen, aldorth nachsehen, damit die Arbeithsleuth nach den angeschlagenen Arbeiths-Tax-Patent frühzeitig zum Arbeithen anfangen, und gut verrichten mögen; die Übertretter aber dessen sowohl, als auch.

3-tio die schlecht und dem Grundholden zum Schaden arbeitende Weinzierl durch Ernutz, Werffen, oder Schlagen notieren, und bey dem Grundbuch anzeigen, um ein solchen zur gebührende Straff zu ziehen.

4-o Auf die Weingarths-hütter damit selbe keine Diebereyen oder andere Excessen begeben, wohl obacht haben.

5-to Die Brun in dem Gebürg öfters besichtigen, ob selbe zurau-men oder zu reparieren nöthig seyen, darüber hernach dem Grundbuch referieren.

6-to Wann er in Abgang eines Übergehers, oder auss Anderen Ursachen, zur Schätz- und Ausmässung einiger Grundstücken genohmene Wercke, soll er gewissenhafft und nicht interessiert solches Geschäft vornehmen, und verrichten.

7-to Die Grundholden wohl beobachten, die da auff den Stadtgrund oder ihre Grundstückh durch aussezen, oder grueben vermehren, und durch Ausswerffung deren Steiner die Weeg ruinieren; welches allso gleich davon dem Grundbuch zu berichten is.

8-to Soll er auch öfters nach der Jausen in das Gebürg gehen, auf die Weinzierl, Taglähner sehen, die vor Arbeithszeit aus denen Weingarthen gehen, und diese bey dem Grundbuch melden, und

9-o letzlichen wird er trachten jederzeit nicht nur den Gemeiner Stadt Nuzen, sondern auch des Grundholdens zu observieren."13

Az egyszerű sváb szőlő- és gyümölcstermesztőkről ritkán emlékezett meg a história, a korabeli újságok sem róluk adtak elsősorban hírt. Életük búvópatakként vonul végig a századokon: nélkülük aligha képzelhető el a hegy élete, ám mégsem ők határozták meg azt. A kétirányú honfoglalás jellegéről és a svábok csöndes háttérben maradásáról találóan írja Siklóssy:

„Természetes, hogy abban a mértékben, amelyben a városiak felhúzódtak a hegy innenső oldalán, jelentkeztek a falusi svábok a hegy túlsó oldaláról. Persze mai szemünknek kicsiny dolgokról volt szó. Boldog világ volt az, amely megbecsülte a kicsit s ily módon részt vett a jövő fejlődésében. Szerény, szürke kis ember volt az a krisztinavárosi polgár (avagy másféle budai, sőt pesti is), aki elkezdte a szőlőmívelést a Svábhegyen és még szerényebb ember volt az a budakeszi sváb, aki sietett a városiakból hasznot húzni. A do ut des elve bevált köztük is. A városi ember szívesen talált a hegyen bennszülötteket, akik segítségére voltak: földmunkát, favágást, szőlőmívelést, mindenféle fuvart vállaltak s egyidejűleg kínálták a saját termesztvényeiket. Ezek a hegyen túlról jött svábok csakhamar valóságos bennszülöttek lettek, mert a kereset lehetősége arra csábította őket, hogy maguk is szerezzenek egy kis földet, szőlőt, építsenek valami kis kalyibát, abban árulják termesztvényeiket és mérjék a hegy levét.

13. „A hegy túlsó oldaláról jött professzionátus hajlandóságú, egyszerűbb nép előbb vert állandó gyökeret a hegyen, mint az innenső, városi oldalról odaszivárgó városiak"

 

A hegy túlsó oldaláról jött professzionátus hajlandóságú, egyszerűbb nép előbb vert állandó gyökeret a hegyen, mint az innenső, városi oldalról odaszivárgó városiak. Ezek már fent találták a svábokat. Ezektől ered a Svábhegy és a Kis-Svábhegy népalkotta elnevezése."14

A korabeli baedecker írójának, Feldmannak figyelmét is elkerüli a „szőlőt és körtét áruló sváb", amikor Pest und Ofen című 1844-ben Lipcsében kiadott német nyelvű útikönyvében így rajzolja meg a vidék képét:

„Der Schwabenberg. Unmittelbar hinter der Christinenstadt aufsteigend, zieht er sich halbmondförmig von Osten nach Westen und schließt sich dann an die andern Bergtheile an. Die Wände des Berges sind mit Nebenpflanzungen bedeckt; die Höhe bildet eme Ebene mit Wiesengründen und Waldparthieen. Mehrere Meierhofe und Landwirtschaften, die hier und da auf dem Berge zerstreut hegen nehmen den Wandernden auf und bieten ihm nebst flüchtiger Erfrischung auch Quartier für die Sommermonate. Die Kunst hat bis jetzt wenig zur Verschönerung beigetragen, aber die Bergparthieen sind an sich schon sehr pittoresk, und die Fernsicht nach Pesth hinüber überraschend schön. Mit den letzten Jahren fingen einzelne Private an, sich daselbst ihre Villen zu errichten, wodurch der Anblick von der Stadtseite um Vieles freundlicher geworden. Für die Festung hat der Schwabenberg überdieß den Nutzen, daß er sie aus den drei seinem Schoesse entspringenden Quellen mit Wasser versorgt; von diesen Quellen, welche die Doctorquelle, die Schwabenbergsquelle und der Königsbrunnen heißen ward die letztere schon zu König Matthias Corvmus Zeiten benützt worden. Der Berg erhielt seinen Namen m der letzten belagerung, da das schwäbische Contingent der deutschen Reichsarmee hier stationiert war, und von da aus den bturm gegen die Festung einleitete.

Als Ausgangspunkt für die übrigen Partheien im Ofner Gerbir-ge kann der Laßlovsky'sche Meierhof angesehen werden Bis dahin kann man zu Wagen gelangen, dort wird alsdann ausgestiegen und die Fußwanderung zu den einzelnen Bergspitzen und den interessantesten Fernsichten angetreten.

14. A Laszlovszki-major fénykorában (1800-as évek második fele)

 

Durch pittoreske Hohlwege, deren Bergwände theils aus kahlen Felsmassen, theils aus üppigem Waldwuchse bestehen, steigt man nun auf die höher gelegenen Punkte, deren ersten Rastpunkt die Restauration 'zum Fasan' bildet. Der wellenförmige Boden ist mit Nasengrund, mit Weinreben und zahlreichen Obstanlagen bepflanzt, auch den Wohnungen für den Aufenthalt durch die Sommermonate wird in letzter Zeit mehr Aufmerksamkeit zugewendet, und rasch erstehen in den hübschesten Gegenden neue Gebäude mit allem Comfort einer Villa ausgestattet. An einer zweiten Restauration vorüber steigt man höher hinauf 'zum Auge Gottes' von wo aus man die überraschendste Perspective über Pesth und die unabsehbare Ebene genießt. Nach links abbiegend kommt man in den 'Saukopf', ein Felsblock, dem eine Gebirgs-quelle entrieselt, deren Wasser einer besondern Beliebtheit sich erfreut. In derselben Richtung wurde eine hydropathische Heilanstalt angelegt. Sich nach rechts wendend steht man auf 'dem Himmel', mit wechselnder Perspektive die Gegend überblickend. Etwas tiefer ragt ein vereinsamter Felsen in die Höhe, 'der Antonsfels' genannt, den die Legende von einem heiligen Eremiten bewohnen läßt.

Diese Bergparthieen werden mit dem Namen 'Sauwinkel' bezeichnet; der Name rührt aus den Zeiten Königs Matthias Cor-vinus her, der in diesen Bergen sein Lieblingsrevier hatte; Wildschweine spielten nach damaliger Sitte eine Hauptrolle darin und so erhielt sich der Name bis jetzt, obgleich man ihn lieber mit dem ästhetischer klingenden 'Auwinkel' zu vertauschen sucht.

In der Richtung nach Westen den Gebirgszug verfolgend, gelangt man auf äen höchsten Punkt der Kette, 'den Johannisberg', dem der Sage nach Johann Hunyady, der tapfere Ungarheld, das Vollwerk der Christenheit gegen den anstürmenden Erbfeind, den Namen gab, da er in der Hitze der Jagd sich hier verirrend durch eine wunderbare Frauenerscheinung dem Leben erhalten und seinen Gefährten wieder gegeben ward. Auf der Spitze des Johannis-berges, zu dem der steile und hier und da unwegsame Weg das Aufsteigen zwar etwas beschwerlich macht, eröffnet sich das umfassendste Panorama. Auf der einen Seite schweift der Blick über die tiefer liegenden Bergparthieen über Ofen und Pesth mit dem Silberbande der Donau in der Mitte in die Weite, auf der andernzeigt sich die üppigste Vegetation, die Hügel fallen sanfter ab, und mitten zwischen Baumgruppen lugt das freundliche Dörfchen Budakéz hervor.

Am westlichen Fuße des Berges, von der gegenüberstehenden Seite durch den mit üppigem Waldwuchse bedeckten Lindenberg begränzt, tritt man in ein lieblich Thal, das Paulinerthal genannt, an dessen Eingange 'die schöne Schäferin' den Prospekt eröffnet. Die schöne Schäferin ist einer der freundlichsten Punkte des Gebirges, und eine schöne Restauration bietet Erfrischungen nach den Mühen der Wanderung. Die Spaziergänge rings herum gehören zu den romantischsten, abwechselungsreichsten; nicht weit davon fallen die Ruine eines ehemaligen Paulinerklosters, daher noch der heutige Name des Thaies, in die Augen, aus welchem wahrscheinlich auch der Grabstein eines Tempelritters, welcher im Gasthause selbst eingemauert steht, genommen wurde.

Den Rückweg auf einer andern Route in entgegengesetzter Richtung antretend, hat man den Rundgang durch das Gebirge vollendet, und der Weg führt dann durch die wildromantischen 'Marengraben' und das nicht minder interessante 'Krutzenwinkel' auf die 'Franzenshöhe' zurück, in deren Nähe der Laßlovsky'sche Meierhof, der allgemeine Ausgangspunkt."15

Szerencsénkre fönnmaradt néhány népdal és rigmus, amelyeket Budán és a budai szőlősökben, így a Svábhegyen is énekelgettek, munka és mulatozás közben:

1.

Das an Bergerl auf,

Und das and're wieder a,

Geh leich ma dei Derndel

Das mei is nit da.

 

Das Derndel ausleichen,

Das war ma schon recht,

Aber du tat's ma's verwüsten,

Dass i's nimma mecht.

 

2.

Schatzerl bist harb,

Oder kennst mi nit,

Oder is das dei Fenster nit?

I' bin nit harb,

I' kenn di schon,

Du hast an Rausch, i' siach da's [dir es] an.

I' hab an Rausch, Du siachst ma's an,

Und i'geh z'Haus, bin do a Mann.

 

3.

Das Liaserl is mei anzig's Leben

Das was das Liaserl wohl;

Sie hat ma ihra Kladerl geb'n,

Dass i' ihr's nahen soll.

Und wann mein liabs Liaserl tat sterben,

Wer wird wohl ihra Kladerl erben?

Oh Pein, oh Qual, oh Not!

Da wein i' mi zu todt.

 

4.

Maderl steh auf,

Leg's Kiderl an,

Die Fuhrleid sein drauss,

Sie fördern [füttern] schon!

Ei lass sie fördern,

Wie sie wölln,

Sie solln die Ross

Im Stall einstelln.

 

5.

In mein Syrup-heferl

War a Frauenkäferl.

I hab's aussa g'nomma

Und schleck's ab.

Und vor dera Jausen

Tuat's ma heut no grausen,

S' war ka Frauenkäferl,

S' war a Schwab!

 

6.

Kellner! Umaspringen!

Mir a Bier bringen!

Nur ka'sauers Gschlader

Stellt's ma für!

Wirst di' tani [weg] packen

Mit der Lamlacken!

Gscherder [geschorner] Pudelkopf!

Is das a'Bier?

 

7.

Du mei' liaber Guader:

Du mei' Stiefbruader!

Kriegst den Staubbesen,

Wast das eh!

Und der Schwiegervater

Kriegt den alten Kater,

Und die Schwiegermutter

Viele Flöh'.

 

8.

Mirlmach's Türl zua,

S' kommt da Zigeinabua,

Nimmt die bei deina Hand,

Führt di in's Zigeinaland,

Schneidt deine Wangerl aus,

Macht a paar Patscherl draus.

 

9.

(Tagelied)

Hat's ans g'schlagn, hat's zwa g'schlagn,

Schlagt's halba vieri,

Muass i' aufstehn, muass i' hamgehn,

Pföat di Gott, mei Liabi!

 

10.

Sagt die Ahni, Ahni [Grossmutter]

Zu dem Ähn'l, Ähn'l, [Grossvater]

Soll Spanl-anl [Spane - das zweite anl ist aus

rhytmischen Gründen angefügt] z'sammklauben;

Nimmt der Ähn'l, Ähn'l

Ein Spanl-anl,

Schlagt die Ahn'l,

Ahni Auf d'Hauben.

 

11.

Wart Büaberl, wart, wart,

I' geh ja gar hart.

Meine Schüacherl san hal,

[schlüpfrig] Ffall allawal

 

12.

Mariandi is so guat

Mariandi is so treu,

Bis i' a halbets Knödel iss,

Daweil isst sie schon drei.

 

13.

Eisenbahn, Eisenbahn,

Locomotiv;

Wann i' a schöns Maderl siach,

Mach Van Pfiff!

 

14.

Dort drunten im Graben

Da tanzen die Schwaben,

Bei der kleinen Geigei, [Geige]

Bei der grossen Bumbum.

 

15.

Dort droben am Bergerl,

Wo der Kukuk schön singt,

Dort tanzt der Herr Pfarrer,

Dass die Kutten umspringt.16

 

A hegyi svábok életének nyomon követését nehezíti, hogy itt nem alakult ki a hagyományos értelemben vett falutelepülés. Ez érthető is, ha a szőlőgazdálkodásra gondolunk: leginkább pincék és présházak épültek a szőlők végében, egyébként sem akadt elterülő sík vidék nagyobb építkezésekre.

15. A Svábfalu (1910-es évek)

 

Ma sokan tiltakoznak a Költő utca bevezető részének Svábfalu elnevezése ellen, mondván, ott soha nem létezett falu. Valóban: településtörténeti es közigazgatási szempontból nem beszélhetünk faluról, ám az emelkedő hegyoldalba ragasztott házikók mégis falut alkottak: az ország mos szőlőtermelő területein is közismert, a gazdálkodást kiszolgáló és a bor tarolására alkalmas hegyfalu, ahol a szőlőmunkás, talán családjával együtt, netán a gazda is egész esztendőben lakhatásra alkalmas helvet teremtett magának.

16. A Svábhegy és a Kútvölgy birtoktérképe 1836-ból

 

 
17.-18. Régi majorsági épületek

Érdemes alaposabban szemügyre venni az 1834-es esztendőben a Svábhegy egy részéről és a Kútvölgyről készült térképet. Vajon miről mesél a hegyi vidék svábok lakta központjának nevezett Svábfaluval kapcsolatban?

A Hoyer család eszerint legalább százötven esztendeje folyamatosan a hegy lakója. Pincéjük, amely elé később vendéglőt nyitottak, 1849-ben szerepet kapott a szabadságharcban. Itt helyezték el a VII. feldunai hadtest szalonnaraktárát. Innen nem messze, az Óra villában rendezte be Görgey Artúr, a budai várat ostromló magyar csapatok fővezére hadiszállását, miután a lentebbi részeken állásukat kipuhatolták és ágyúval lőtték az osztrákok. Az Óra villából jó rálátás nyílt a városra, a várra, s a magyar szabadságharc katonai parancsnoka német nyelven adta ki utasításait, sőt, Kossuth is - hogy értsék egymást - németül levelezett tábornokaival. Pedig ekkor már az utolsó reformkori országgyűlés megszavazta a magyart hivatalos nyelvnek. Ez is mutatja, nem szabad a nemzeti kötődést leegyszerűsítve szemlélni. Amikor valaki mégis ebbe az irányba fordul, nem tesz egyebet, mint a politikai nemzetállamok kialakulásával és azok eszméjével összhangban jelentkező elfogultságot szolgálja. Ha a nagypolitika nem szítja föl az indulatokat, az emberek megélnek egymás mellett - bár kisebb-nagyobb zsörtölődésekre sor kerülhet időnként.

A korabeli iskolai tankönyv így ír Buda népességének összetételéről:

„Buda lakosainak száma harmincezerre tétetik, kik németek, magyarok, tótok. Rangra és élelmezésre nézve fő-, közép- és alne-mesek, polgárok, zsellérek, tisztviselők, szolgák, kézmívesek, kereskedők, kevés föld- és annál több szőlőmívelők, kik évenkint kétszáznegyvenezer akó bort termesztenek. Vallásukra nézve huszonnyolcezer római katolikus, hatszáz ágostai evangélikus, százhuszonnégy helvét vallású, hatszázötvenegy óhitűek, hatszázhúsz zsidó vallásúak."17

A Költő utca-Diana utca saroknál a kert közepén álló ház oldalán fölirat emlékeztet, hogy Erkel Ferenc ebben az épületben élte élete utolsó esztendeit, és itt is hunyt el. Az ő személyéhez kapcsolódó anekdota a kettős kötődés beszédes emléke. Amikor Erkelt - így a hagyomány -fölkérték a Bánk bán megzenésítésére, a kérést felesége a következő szavakkal adta tudtára a zeneszerzőnek: 'Franz, du mußt etwas hazafias schreiben!'

19. A Hoyer család tagjai között született adásvételi szerződés 1924-ből...

 

20. ...majd az államosítási végzés 1952-ből

 

21. Erkel Ferenc ebben az épületben élte élete utolsó esztendeit, és itt is hunyt el

 

A kettős kötődés nem apaszt, nem teszi sótlanná a kedélyt és a lelket. Ha nem akarják politikai célra fölhasználni, gazdagítja azt, aki megéli ezt a sorsot, s úgyannyira a többségi közösséget is.

A múlt század első harmadában az országot északkeletről végigsöprő kolerajárvány nem kerülte el a fővárost sem. A polgárok menekülvén a baj elől, a budai hegyekben, köztük különösen is a Svábhegyen találtak menedéket. Az a mozgalom pedig, amely majd később ölt egyre nagyobb méreteket: a polgárok nyaralóházba költözése, határozza meg a múlt század közepe óta a hegyen és a hegyfaluban vagy másfelé, szerte élő svábok életét - különösen a Svábhegyét. A jó levegő a város közelében, az egészségügyi szempontok elsősorban a gazdagok számára jelentettek lehetőséget: nyaralóépületeket és kényelmes, polgári ízlésű villaépületeket emeltek. A nyári meleggel jelentkező koleraveszély az 1831-es országos járvány után is visszatérően fenyegetett.

A Vasárnapi Újság 1855. szeptember 9-én a címoldalon foglalkozott a Svábheggyel. Ebből az írásból hűséges képét kapjuk a múlt század közepi Svábhegynek. A hegylakó egyszerű svábok azonban nemigen tűnnek föl a pesti polgári hílapíró figyelem-horizontján:

,A budai Svábhegy

(1847-ben Döbrentei indítványára e hegyeket külön mind saját nevekkel ruházták fel; mely elég regényes eszme nem mutatkozott gyakorlatinak, mert biz azt most is Svábhegynek nevezik és szerintünk ez az igazi históriai neve, mellyet nem attól a néhány svábtól nyert, akik körtét, almát árulni keresztül járnak rajta, hanem azon segédhadtól, melly a XVII-dik században Buda visszavételekor itt tanyázott.)

Hogy e kies vidéknek mi egy egész különálló cikket szentelünk, annak nagyon méltó okai vannak.

A két testvérfővárosra nézve alig van nagyobb áldása a földnek, mint ezek a hegyek; ezen a nyáron alig volt Pesten ismerősöm, aki epés bajokról ne panaszkodott volna, a kolera rakoncátlankod ott, békességes honpolgárok birkóztak tisztelt hazafiakkal; tollal és anélkül; és ez mind a rossz levegőtől származik, amikben Pestnek nagy módja van. A nehéz, ködös levegő elbúsulttá teszi az embert, szorítja a kedélyt, sűríti a vért, szaporítja az epét, nyomja a májat; és ebből lesz a kolera, a hírlapi cívódás és a háború. Ha látnák a pestiek reggelenként onnan a hegyekről micsoda sűrű, barna, füsttel és gőzzel kevert levegő-iszapban fürdik az egész város, nem mernének lélegzetet venni az utcán.

22. Svábhegy (1901)

 

Íme ez az, ami nélkül a hegyek közt ellehet az ember. Csak egy kis kellemes séta és kristálytiszta levegőben vagyunk, illatos fák árnya alatt, hűs források tövében, ahol az ember meggyógyul bajaiból, gondjaiból, s még aki beteg volt is egészségesen tér vissza.

Nem akarunk Istent kísérteni vele, de azt kimondhatjuk, hogy e hegyek közt lakókat, midőn Pesten a legnagyobb erővel dühöngött a járvány, semmi baj sem érte; itt nem volt kolera, sem hagymáz, itt nem haragusznak az emberek egymásra, itt még csak nem is politizálnak, annyira egészséges mindenki. Tavaly egy derék emberbarát a nyári lakosság kedvéért gyógyszertárt hozott a Svábhegyre, az idén visszavitte; miből éljen meg itt a patika?

A budai hegyeknek e jótékonyságát már régóta ismerte a fővárosi közönség, mert évek óta leglátogatottabb vidéke ez volt a mulátni kívánóknak s az a gyors emelkedés, csinosulás, mely néhány év óta észrevehető, mutatja, mennyire elterjedt eszmévé lesz a hegyek közti lakás.

Húsz év előtt csak három alacsony csárda volt az egész hegységen, egymástól messze elszórva; most már több százra menő épü­let, paloták és házikók díszlenek, szorgalmasan mívelt kertek kö­zött, melyek az erdők helyét elfoglalják.

A legelső háztömeg, melyet a városból jövő talál, az úgynevezett 'óra'. így neveztetve azon óráról, melynek messzehangzó verése az egész vidéket tudósítja az idő mibenlétéről. Tulajdonosa Heidrich a legjobb bort termeszti e hegyeken.

Fölötte emelkednek a Karczag testvérek villái, s a jobb felé vivő úton találni a többi között Szigligeti csinos mezei lakát.

Karcag testvérek angol kertjét és díszes úri lakait elhagyva, egy sík hegydombra érünk, ott épül jelenleg az Isten háza, melyre e napokban teszik fel a tornyot.

23. Svábhegy - Templom tér (1900-as évek)

 

Északra a templomtól látszik Sebők ügyvéd roppant emeletes háza, mely bármely nagy városnak is díszére válnék, újon rende­zett kerttel, mely néhány év előtt még közlegelő volt; mellette Ürményi József kamarás majorja, kinek egészen különvált birtoka, kisebb remete-, vadász- és úri lakokkal egyikét képezi a legkedve­sebb, csendesebb tanyáknak; nyugotra doctor Patatics birtoka terül, kinek házából hangzik szét a reggeli, esti és déli harangszó, mely ez ideig, míg a templom nem állt, imára serkenté a lakókat. Délre a templomtól fekszik azon házcsoport, melyet tizenkét év óta 'hétháznak' neveznek. Akkor csak hét volt, most már hetven is van; közte a látogatott vendéglő, mely mellett most Karczag szép kávéházat építtetett, Steindl aranyműves villái, Bujanovics, Benza és Jókai hajlékai, távolabb báró Melczing birtoka, messze kilátszó lovagvár alakú toronnyal, ki messze Dániából jött ide lakni s télen sem hagyja el a Svábhegyet, Tasner tudós társasági tag háza, Rajacsics régiségbúvár laka, és - ki győzné valamennyit elszámlálni, ami a hét ház környékén fekszik, melynek minden pontja a legszebb kilátást nyújtja a testvérfővárosra s a Duna mentére.

24. Jókai Mór villája előtt

 

A templomon fölül látszik báró Eötvös, tudós társasági alelnök két szárnyra osztott palotaszerű nyári laka, hol nagy művein dolgozni szokott, a legmagasabb pontrul látva el a világ felett ott is úgy, mint műveiben; vele egy sorban látszik Emich Gusztáv, könyvkiadó tusculanuma, egy szép széles erdő védelmében; melyen túl Mihályfy és Várady Károly urak mezei lakait találni még. Ez utóbbi volt mindig a legelső és legutolsó ház a Svábhegyen, mert legrégebben áll ott; és túl rajta nincs több lakás. A lég itt nyáron át hat fokkal hűsebb, mint a városban.

25. A nevezetes csavart-kéményű ház adott otthont Benza Károly vendéglőjének (az időközben lerombolt múlt századi épületről az 1950-es években készült felvétel)

 

Jobbra eltérve a templomiul, találjuk azokat a nagybecsű forrásokat, melyek a Svábhegyet oly becsessé teszik. Egy azok közül (Mátyás király kútja) Budára szolgáltat ivóvizet vascsöveken át, a többi az ott lakók számára áll nyitva.

Itt egy roppant lovagkastély tűnik szemeink elé, melynek igazán nagyszerű körvonalai, mint hajdankori vár, emelkednek ki a mellette levő nyári lakok közül; ez dr. Friwaldszky tudós társasági tag birtoka; ott az egyik toronyban írja Bérczy Károly, a tudós honfi veje, a politikai újdonságokat; a körül fekvő lakásokban Csengery, dr. Kovács Endre, Brassay és több tudós hazánkfiai imádják a természetet.

Ezekből láthatja mindenki, hogy ezen hegy éppen nem azért hívatik Svábhegynek, mintha azt megérdemelné, sőt inkább oly magyar életet Pesten sem találni, mint itt van.

Ezen kép, melyet lapunkban közlünk, egy derék polgár mezei lakát tünteti elénk. Tulajdonosa, Berger kereskedő, roppant költséggel és kitartó szorgalommal alkotá azt. Azért mondjuk, hogy alkotá, mert ismertük nyolc év előtt azon puszta dombot, melyen akkor sem virág, sem fa nem volt, s melyen most a leggyönyörűbb gyümölcs-és angolkert díszlik, bámulatos tanúságára annak, hogy emberi szorgalom minő eredményeket mutathat.

26. Kereskedők, iparosok, mesteremberek boltjai a fogaskerekű svábhegyi megállójánál az 1920-as évek elején

 

Innen alábbszállva kezdődik a Zugliget, melynek épületei nagyrészt közmulatságra szánt helyek, s melyek rendesen tömve szoktak lenni lakosokkal és vendégekkel.

Útja a Svábhegynek jelenleg igen jó karban áll, melynek érdeme nagyrészint Emich Gusztávnak tulajdonítható, ki a hegy körül vezető utat oly karba állíttatá a birtokosok hozzájárultával, hogy azon a bérkocsisok is folyvást járhatnak fel, míg az egyenesen felvezető utat Karczag helyezte járható állapotba.

A Svábhegynek tagadhatatlanul nagy jövendője van. - Azt ugyan nem várhatjuk, hogy magyar főuraink, ahogy külföldön szokták, itt is emeltessenek maguknak és a fővárosnak díszére pompás mezei lakokat, hanem az a középosztály, kereskedő, iparos, fejével dolgozó ember, aki kötve van Pesthez, s mégis óhajt kedélyének szórakozást, testének felfrissülést szerezni, törekedni fog e kies áldott helyen megtelepülhetni, ahonnan egy óra alatt ismét hivatalában, boltjában, íróasztala mellett teremhet, s ezeknek hangyaszorgalma mindig háladatos leend azon hely iránt, melynek egészségüket, jókedvüket köszönhetik, s törekedni fognak e szép helynek még szebbé tételén."

A szorgos és aligha látványos, tárcaírók tollára kívánkozó szőlőmunka és gyümölcstermesztés helyett egyre gyakrabban találkozhatunk a kirán-duló-szórakozó-mulató élet képeivel, amely leírásokból azonban kiolvas-hatjuk azt a mindinkább gyakorlattá váló tényt, hogy a kikapcsolódást kereső, nyaraló, pihenő városiák kiszolgálását, mai kifejezéssel: a szolgáltatást az „őslakosság" végezte, amely maga is szeretett pihentetőül elfeledkezni a nehéz megélhetés fáradalmairól.

1848 előtt Nagy Ignác így ír kirándulásukról a Svábhegyre és az ottani életről:

„Valami fölséges egy ily tavasz-nyárias ünnepdélután egy nagy város utcájában, egy és két óra között! midőn már az emberek hazatakarodtak a templomokból, és még ki nem jöttek az ebédlőből. Minden zaj, tolongás és foglalatosság eltűnve - el messze a szobákba, konyhákba vonulva; a keresetmódnak minden nemei, kalapácsolások, rakodások elcsukva a zárt boltok és raktárok vas-ajtajai megett; a sok targoncát, lovat, kocsit, embert s azon egész zagyvalékot, amely egész héten által fültompító zajjal özönlék el az utcákon, mintha a garabonciás diák kalapjával sepregette volna el! Mindenütt csend, nyugalom! s az ember egymásra néz, bámul, s azt látszik társátul kérdeni: vajon ugyanazon város, ugyanazon utca-e ez, melyben csak ma reggel itt oly élet, oly zsivaj zsibongott? - Ah, ma reggel itt egészen más volt, egészen más! az egész utca rajként zsibongott a búcsúra és szabadba takarodóktúl. Ezen szabadlevegő-barátok, ezen aludttej-emésztők, ezen kulacs-pártfogók, ezen tivornyaszeretők és tánckedvelők már kora hajnalban, négy, öt és hat órakor indulának ki két, három, öt és hét főbül álló csoportonként, hosszú lépésekkel, tetemes botokkal, s szabadlevegő-éhes pillanatokkal, kulcsokkal és kalácsokkal s bodorfüstöt eresztő pipákkal ellátva -, és hogy semmi se hibázzék, asszonyokat és gyermekeket is magukkal hurcolva. A kedves élettárs rendszerint egy vánkust s egy irgalmatlan esernyőt visz, melyet az egész család nap ellen használ; a fiúgyermek hátára egy Sz. János áldásával tölt kulacs van csatolva, a kisebbik egy butyort vagy kosarat emel felváltogatva a nagyobbik leánnyal, melyben, ti. a butyorban vagy kosárban a napi eleség, pogácsa, sódar, lúd- vagy csirkesült, kenyér, só, paprika, alma és körte és kenyér és kalács, és tudja isten, mi nincsen, kellemes rendetlenségben egymásra halmozva. Mesteremberek, kik egész héten által alig látnak egyéb eget, mint azon egy pár ölnyi nagyságút, melyet műhelyök ajtajából látnak; külvárosiak, kik egész héten által a legkeményebb munkákban izzadnak; mosónék és tejes leányok, kik egész héten talpviszketegben szenvedének, s tegnap késő éjjelig tanácskozának a táncról, melyet a Városmajorban fák árnyékában a rozzant 'Werkli' mellett ellejtendők; kapás és napszámos legények, facér kocsisok és szolgálók, s ki tudná előszámlálni a tarka tömeg sokféleségét, mely egy tömeggé olvadva, a természetbe hempelygett kifelé a hídon, végig az Attila-utcán, ki a híres Majorba és Remete Máriára, a természetet éldelni; pipázni, inni, enni, tivornyázni, henyélni, szerelmeskedni, táncolni, lerészegedni vagy veszekedni, ki mint szokta.

27. Svábhegyi vendéglő (1910-es évek)

 

Képzeljen az olvasó magának egy viruló völgyterületet egyenes síkon mintegy félórányi távolságra nyúlni, képzeljen azon magának három utat: egy kocsiutat és két gyalogösvényt végigszaladni, és képzelje ezen három utat délutáni két órától kezdve késő estig váltogatva ki és bemenő emberekkel s kocsikkal ellepve, s fogalma leend azon óriási emberszivárványról, mely itt ezer meg ezer színeket játszva, hullámozva, a zöld szőnyegen elterült.

28. Szérű boglyával - lentről már tolakodnak fölfelé a városi házak

 

Mi a legszélső ösvényt választottuk, bal felől a szép Svábhegyre s a regényes Jánoshegy völgyeleteire, jobbra a szépen karózott s érésnek indult szőlők terülvén. E kettős kilátás, s egy néha-néha visszavetett tekintet a mindinkább távolodó s ezáltal mindinkább regényesebbé s szebbé váló Buda-Pest háztáborára, s az előttünk s velünk háromágúlag hullámzó embervonal, s fölöttünk a tiszta, derült, nyájas ég, mely világoskék szemeivel mintegy gyönyörködve látszék ezt nézni, mindezek összevéve mily gyönyörű képet adának, mily kecsegtetőt annak, ki az ily képeket érti és érzi, magunkat, négyünket gondolom, és a délutáni publikumot, mely ugyané kettős célból jött ide ki: mert a reggel idejöttek legnagyobb része már ekkor odaadá magát vad örömeinek, a tivornyázásnak. [...]

A Városmajor mögött számos kocsma közt haladtunk el, s a zöldbe menők már előre tanakodnak, hogy este hol töltsék el az utolsó garasokat. [...] Egy kocsmaház előtt cifra üvegekkel és poharakkal rakott asztal mögött egy furfangos arckifejezésű öreg asszony ül, és sorshúzási játékkal mulattatja a nagyérdemű közönséget; egyetlen rézkrajcáron talléros üveget és poharat is nyerhet az ember. A fiúk különösen szeretik e játékot, melyben mindazáltal nagy gyermekek is kitűnő örömmel részesülnek, a fiatalok azért, hogy kedveseiknek, az öregek pedig, hogy gyermekeiknek csinálhassanak örömet a nyert poharakkal, mikre gyakran igen épületes és elmés mondások és képecskék vannak metszve; így például magunk is szerencsések valánk egy ily szép poharat nyerni, melyen egy öreg ember egy kéve zsupszalmát cipel a hátán, a szalmából egy csinos lyánynak feje mosolyog ki, és a képecske alatt e szók olvashatók: 'Schaffens frisches Stroh ins Bett!'"18

29. Új harangok kerülnek a Szent László kápolna tornyába 1938-ban

 

30.

 

A pünkösdhétfői búcsú - mely eredetét a sváb őslakosságtól veszi -nagy ünnepséggé kerekedett, ám az 1837-es esztendőben - mint Magyar Elek is fölidézi, emlékezvén a régi svábhegyi búcsúkra - rettenetes felhőszakadás sodorta el a népünnepélyt, olyannyira, hogy a vihar emberéleteket is követelt.

„Pünkösd hétfőjén a Svábhegyen. Emlékezés régi svábhegyi búcsúkra.

Az öreg Ignácz madzaggal összevissza kötözött kocsija, az egyetlen svábhegyi 'fiáker' nehezen kapaszkodik a magasba a Teremtés utcából jobbra fordulván. Csánkpókos, kiálló bordájú lovai meg-megállnak, nem sokat használ az ostor boldogabbik vége, egy-egy marék szénával biztatja gazdájuk továbbhaladásra az elvénhedt állatokat. Az ülés foszladozó bársonypárnáján termetes asszonyság foglal helyet, vastag arany óralánc körülcsavarva a derekán. Fehérruhás leányka ül mellette, ragyog az arca, ma reggel bérmálta meg a hercegprímás a krisztinavárosi plébániatemplomban, keskeny kék szalagocskán lóg a nyakában a bérmálási ajándék, a kékköves aranyozott ezüstkereszt. Néha észrevétlen pillanatban áhítattal simítja végig. A szerény ajándékra ráadásul azt kérte, hogy vigye fel bérmaanyja a svábhegyi búcsúra.

A lassan bandukoló 'fogat' körül - még nem szuszog, pöfög, füstöl a gőzerejű fogaskerekű vasút - gyalogosan törtet felfelé szőlők, majd valóságos őserdő övezte utakon Pünkösd hétfőjén a svábhegyi búcsúra a budai és pesti nép. Fiatal anyák ölbeli gyerekeiket cipelik, verejtékező homlokát törölgeti a gondos családapa, jókora batyuban viszi az elemózsiát, pintes üvegben kotyog az uzsonnakávé, zsíros papirosban olvadoz a kövér libacomb, barnáiknak a kissé megégett rántottcsirke darabjai.

Csengőszavú harang hívogat az istenhegyi Szent László-kápolna tűvékonyságú tornyában, piros ruhában miséz az egyszerű oltárnál a krisztinavárosi plébános, a Szentlélek Úristen szeretetének ünnepén. Bazsarózsa piroslik a környező kertekben, pirosán izzó a kalászt érlelő napsugár piros pünkösd másodnapján. Diáklegénykék kibetűzik a kis templom kronogrammjából, hogy épült: ezernyolcszázötvennyolcban.

A Nádor kútjánál, honnan valamikor fával burkolt ólom csövek vezették a vizet a várbeli Szentháromság tér és Dísz tér márványmedencéibe, a szorgalmas vízhordócsacsik puttonyait töltögetik a hajcsárgyerekek, a Vezérhalom fennsíkján, hol Lotharingiai Károly herceg léptetett egykor fehér lován, a bábsütők sátrai sorakoznak. Feljött a Tabánból, az Attila utcából Benedek Sámuel mézes-kalácsos mester uram is, kinek boltját és műhelyét a cégtábla tanúsága szerint 1700-ban alapították. Piros mézeskalácsszívet adnak cserébe a fiatalok, isszák az édeskés márcot, mogyorós pusszerlit harapnak melléje. Kézi erővel hajtott ringlispil forog a sátorsor végén, gyermekek és felnőttek sikongató örömére.

A 'mariandlis' asszony is megérkezett a Városmajorból. Nagy asztal mellett a bádogmeszelyben golyót rázogat, s hirtelen az asztalra borítja. Hat színes alak van a perdülő golyóra festve, reveren-dás papot ábrázol az egyik, tarsolyos huszárt a másik, pirospozsgás, sarlós aratóleányt, napbarnította parasztfiút, puskáját lövésre emelő vadászembert, büszke agancsos szarvast a többi. Amelyik legfelül kerül, mikor pörgésében megáll a golyó, az a nyertes. Azaz, aki a köröskörül tolongó játékosok közül arra fogadott. Egy krajcárra ötöt fizet a nyerőnek e már régen divatozó budai szerencsejáték ügyesen számító bankárja, a kezdetleges rulettből szépen meggazdagodó mariandlis néni.

Harsognak a budakeszi sváb bandák trombitái, tiroli lendlerre illegetik magukat a gyepen a lányok és a legények. Jókai Mór kertjétől balra, Sauer kocsmájában - hétköznapokon írók, színészek élvezik itt a szép kilátást és Sauer mami főztjét - cigány is kerül, toborzót járnak előtte vigadó magyarok. 'Kovácsné lelkem', a Nemzeti Színház egykor nevezetes komikája, Laborfalvi Róza híres kávézó társaságának éltető lelke, sürög-forog a táncolok között, régi színpadi kosztümökből összeállított csodálatos ruhájában: világoskék bársony mente, piros barhet szoknya van rajta, csipkés, rikító zöld szalagos főkötő a fején, ennek tetejében nagy kerek szalmakalap, hosszú zsinórral odakötözve a kötényéhez, hogy a szél el ne fújja. Az udvarra néző hónapos szoba ablakában feltűnik egy pillanatra az emberkerülő 'Wilde Gräfin' - egy Mon-tecuccoli gróf elvált felesége - szőke haja, szomorú tekintete. (Gyakran beszélt ezekről a dolgokról Jókai unokahúga és nevelt leánya, Hegedűs Sándor özvegye.)

31. Mulatozás a Hoyer vendéglő kerthelyiségében

 

Az oszlopos tornácos Óra-villában - innen intézte negyvenkilenc­ben Görgey és vezérkara Budavár ostromát - vidám társaság koc­cintgat. Kocsmák és nyaralók konyhái felől pecsenyeillat szállong. Nem ám az a súlyos, nyomasztó zsírszag, mint mikor egynémely kültelki hentesnél bizonytalan minőségű hájat olvasztanak, a ropo­gós bőrű idei libának, mely a búcsú napján a kemencékben sül, nem szaga, hanem valóban finom illata van. Nem ránknehezedő, lesújtó, hanem felemelő és határozottan szívvidámító. Piroslóan illatozik s láthatóan ropogósán büszkélkedik a cseresznyésrétes is, tudatában annak, hogy hagyományos fontos tartozéka ő is az az időbeli pün­kösdhétfői ebédnek a Svábhegyen és kapcsolt részein.

A járókelő biztosra vehette, hogy a boltíves, hűvös pincékben ott várja sorát a paprikától pirosló, borecetben ázó és érő uborkasalá­ta, hogy kellő pillanatban sűrű tejföllel meglocsoltatván, elfoglal­hassa helyét az ünnepi fehér asztalon, a libapecsenye társaságában. S abban sem kételkedhetett a szemlélődő, aki vendégnek érkezett valahova, hogy a pincében megfelelő savanyúvizes üvegektől kísér­ve még megfelelőbb számú palackban fejtett helybéli, azaz svábhe­gyi termésű fehérbor hűtőzik a mosolyfakasztó budai fajtákból, hogy elérje a 'pincehideg' hőfokot, amelyen a budai fehérborok mindig a legjobbak, legkívánatosabbak voltak. A komolyabb fajsúlyú sashegyi vörösbor ellenben már a terített asztalon villogott, csillogott a rászűrődő napfényben, mert ennek természete így kívánta a hozzáértők világában.

Az Óra-villától messze, északra a Jánoshegy felé az erdőszéli tisztáson viharverte gyönyörű formájú fa áll, Vörösmarty, Benza, Szigeti József, Szerdahelyi, Balázs Sándor Normafája. Szerelmespárok tőrrel átdöfött szívet és monogrammot vésnek bele. 'Hic mortui vivunt, et muti luquuntur' hirdeti villámcsapástól korhadó derekán Sigray Pál bádogtáblája. Itt csakugyan élnek, legalább Pünkösd Hétfőjén, a halottak, s beszélnek a némák, az élet zaja tombolva hangzik körülötte. Vén verklis örökké a Radeczky-marsot nyikorgatja foghíjas szerszámán. Körbefogódzó fiúk-lányok kórusban éneklik, hogy 'Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni, szabad az én galambomnak csókot osztogatni'.

Még távolabb, a Disznófő mellett remek parkban halastó vize csillog, öregemberek mutogatják unokáiknak a kis tó partján, az 'Isten szeme' nyaralóban fogta el Kossuth Lajost 1837-ben egy májusi éjszakán a bécsi kormány parancsára Eötvös József királyi fiskus vezetése alatt egy kapitány, egy strázsamester és negyvennyolc gránátos.

*

Miként Húsvét Hétfőjén a Gellérthegy, május éjszakáján és első napján a Városmajor meg a Városliget, úgy Pünkösd másnapján a Svábhegy zarándokait is gyakorta zavarja meg a 'hagyományos' eső. Ilyenkor nyár felé haladván az idő, erőszakosabb, vehemensebb, mint kora tavasszal: kopogó jéggel, fölségesen cikázó villámokkal, félelmetesen csapkodó mennykövekkel ijesztget. Ma van előle menekvés szállókba és nagyobb vendéglőkbe, menedékházakba, de az 1837-ik esztendőről szomorúan jegyzi fel a krónikás, hogy Pünkösd Hétfőjén sok emberélet esett áldozatul a tomboló felhőszakadásnak, a szokatlan nagyságban és tömegben hulló jégdaraboknak, a Svábhegy lejtőin alázúduló s a megdagadt árkokban el nem férő vízáradatban (össze nem tévesztendő az 1875-i még nagyobb katasztrófával, mely nem Pünkösdkor történt, hanem június 26-án). Pál árka, a mai Ördögárok viskók romjait, ünneplőbe öltözött budai kirándulók tetemeit úsztatta tarajos, szennyes hullámain a Vérmezőn, a Horváth-kerten keresztül a későbbi Árok utca helyén végig a Dunába."19

Garay János A pesti vizsgáló című írásában a tragikus 1837-es Donnerwetterről így emlékezik meg:

„A pünkösdhétfői-mulatság Budán a Ligetszugban és Svábhegyen (mely az idén egy héttel korábban esett a tavalinál, úgy mint máj. 15-én) szomorúan végződött. Amily kellemes meleg volt a Pünkösdvasárnap, éppoly rémítőn lőn a hétfő. Ez utóbbi napfénnyel ugyan, de ködös levegővel s alszéllel derült fel. Mind ezen jele a változó időnek nem ijeszte vissza számos budapestit, hogy az elég búsító komor napok után ki ne ránduljon a budai hegyek közé, részint, hogy a budaközi, budakeszi vagy remetemáriai ájta-tosságban, részint a budapestiek május második népmulatságában részt vehessen. Korán reggel tódult a sokaság kifelé s a Leopold mezeje, Ligetszug és Svábhegy regényes oldalait festőleges csoportulatokkal hímezé. Itt muzsika zengett, ott dalok hangzottak. Mások a nyílt termekben táncoltak. Egyebek a fákra aggatott köteleken hintáztattak, majd ismét a fiatalság enyelegve s játszadozva dévajkodék, míg a korosabbak a negyed, fél, egész, sőt két akós hordókból csurogtatták a becses szőlőnedvet, a nőnem pedig a már jóformán zöld fák alatt részint készíté, részint kipsztá az ebédet. A vendéglő házaknál már tizenegyed fél órakor voltak elfoglalva az asztalok, s még két órakor is mesterség volt helyet nyerni. A felhők azonban mindjárt dél után komolyan kezdek borítani az eget, s a korábban hullani kezdett rövid eső sok mulatót hazatérésre intett. Kik az előérzettől ösztönözve még dél előtt kezdtek levonulni a hegyről, szerencsésebbek voltak amazoknál, kik a jobb jövendőben bizakodva fennmaradtak. Mert nemcsak két és három óra közt iszonyú zápor következett, hanem a minduntalan újrakezdett eső sűrűn ömlött éji tíz óráig. Legbúsítóbb volt azonban a három s öt óra között hatízbeli jégeső, melynek némely szeme galambtojásnyi nagyságú vala, s oly rémítő zúgással hullott az egyre hangzó jég-dörgés és villámlás között, hogy a házak fedeleit is keresztülveréssel fenyegeté. Hosszas ideig a zöld gyep hófehérségű volt a jégszemektől. Rémítő szép volt bár innen látni e borzasztó égi tüneményt, de következményei sajnos nyomokat hagyának. Az égi víz átvonult Buda-Pest vidékeire is, s az eső felhőszakadásként omlott. Budán a Krisztinavárosban egypár hidat járhatatlanná tett. A hegyekről rettentő erővel zuhant le a víz, kocsikat döntött fel, s tört ketté, embereket ragadott a mély árkokba. A bér- és egyéb kocsik nem mehettek vagy nem mertek kimenni az emberekért, vagy csak legnagyobb veszedelem közt érték el a várost, vagy útközben kifogattak másnapig. így történt, hogy a mulatóknak nagy része, kicsinye és nagyja kénytelen volt a vendégházak kis szobáiban összeszorulva álmatlanul, s miképp lehete, magát mulattatva, derítget-ve tölteni az éjt, s másnap reggel részint gyalog, részint az érettök jött kocsikon a városba térni. Kik a zápor ellenére még azon estve gyalogoltak haza a dühöngő vizeken és agyagos sáron, csak nagy nehezen, sőt életök veszélyével gázolhattak keresztül, s többnyire éjfél felé juthattak ágyaikba. így tehát második népünnepünket sem engedé az idei mostoha idő az örömnek teljes mértékével ízlelnünk."20

C. Müller 1855-ben a Pfingst-Montagot, Pünkösdhétfőt versben is megörökítette:

Der Schwabenberg im Sommer ist

Das Paradies der Leute.

Die Kellner schnüren excelleny

Man ist dort ihre Beute.

 

Die Sitte hier am 1-ten Mai

Die Feier des Majális

Gesetzt wenn schön - wenn's regnet ist's

Oh weh! - Casus fatális.

 

Pfingst-Montag ist hier Völkerfest

Getrunken und gegessen

Den 37-er Volkenbruch

Den wird man nie vergessen.

 

Vom Schwabenberg zurück kann man

Beim „Greisler" sich erfrischen

Auch kannst Du viele Fröhliche

Beim »Krautschneider" erwischen.

(Pest wie es liebt und lebt)

 

32. Határkő Zugliget szélén

 

A szőlőművelés a XIX. század második feléig tartott, amikor a filoxéra-járvány, hasonlóan az ország más' területeihez, itt is elpusztította az ültetvényeket. Helyükbe azonban később nem ültettek újabb szőlőfajtákat, hiszen ekkor már egyre inkább szükség volt a területre a nyaralóházak építéséhez.

A szőlőművelésben a német befolyás már az 1700-as évek elején kimutatható. Ekkor azonban ameghatározók a budai német polgárok. A Svábhegyhez kapcsolódó németség szociális összetétele is változatos: megtalálható a gazdag tulajdonos polgárság, a szőlőművelés szakmai fogásait ismerő mesterember és a napszámos sváb egyaránt. Később nyaralókként megjelentek a német területről Magyarországra telepedettpolgárok is. A Svábhegy múltját tehát nem szabad olyan szemmel nézni, mint a nagy Schwabenzug idején részben állami, részben magántelepítés útján beözönlőit földművesek által alapított falvakét, amelyek a legutóbbi időkig - egészen az 1946-48-as kitelepítésekig - megőrizték a maguk zártságát és népcsoporti egységét.

A budai hegyek és határok fölosztásánál a kezdetektől a német elnevezés uralkodott. A budai szőlőművelés történetéről szóló munkában a mai XII. kerülethez tartozó részen ilyen fölosztásával találkozunk:

„29. dűlő: Schwabenberg.

Itt az összeírás meglehetősen nagyot ugrik. A Nagy svábhegy... Határai az Orbánhegy, Brüthall (Brunthall, azaz Kútvölgy), Schwabenberger Huthweyde (talán a mai Széchenyi-hegy környéke) és a Krisztinastadt. Területén sok szőlő volt. 173.12 hold 10 öl területet foglalt el, míg rét csak 1.8 hold 8 öl volt.

30. dűlő: Urbaniberg.

Ma Orbánhegy. Határai a Schwabenberg, Teütschenthall Ackher, Martiniberg és a Schwabenberger Huthweyde. Területe 150.21 hold 16 öl. Szőlőkerület volt.

31. dűlő: Martiniberg.

Mártonhegy. Az Orbánhegy, Németvölgy, Farkasrét (Wolfwiesen) és a Waiche Steinbruch határolta. Területén csak szőlők voltak, nagysága 100.8 hold 4 öl.

32. dűlő: Wolfswiesen.

Ma Farkasrét. Határai a Mártonhegy, Burgerberg (Sasad egy része), Farkasvölgy és a Schwabenberger Huthweyde. (Ez a meghatározás mutatja, hogy a Schwabenberger Huthweyde csak a Széchenyi-hegy lehetett.) A Farkasrét területe nagyon kicsiny volt; 69.27 hold 5 öl. Szőlőskertek borították.

33. dűlő: Weichersteinbruch.

Kőbánya. Határai közül csak hármat adtak meg: Farkasrét, Mártonhegy és a Schwabenberger Huthweyde. Területén néhány szőlőskert volt; mindössze 25 hold 21 öl volt a nagysága.

34. dűlő: Wolfsthal.

Ma Farkasvölgy. Hosszan elnyúló dűlő, határai a Farkasrét, Schwabenberger Huthweyde és a Hochstrasse (Magasút). Tiszta szőlőtermő hely, nagysága 57.36 hold 9 öl.

35. dűlő: Hochstrass.

Mai Magas-út. Ez is keskeny, de hosszúkásán elnyúló terület. Határai a Lusthügl, Pössinger Meyerhoff (Rupp-hegy), 3 Hotterwiese (Hármashatárhegy) és a Farkasvölgy. A Hochstrass területén is szőlők voltak, területük 83.56 hold 12 öl. Az itt lévő legelő csak 0.23 hold 3 öl területű.

33. Présházak, mögöttük hegybe nyúló pincék épültek a Költő utcában (1959-es felvétel)

 

36. dűlő: Pössinger Meyerhoff.

Ma Bössinger majornak vagy Rupp-hegynek is nevezik. Határai a kakukhegyi erdő, Starentanz (Madárhegy), Hochstrasse és a Spanyolrét voltak. Szőlőskertjei 81.15 hold 2 öl területet foglaltak el, míg 2.55 hold 2 öl volt a legelő kiterjedése.

37. dűlő: Kakukberg.

Kakukhegy. Határai a Pössinger Meyerhoff, a budakeszi szőlők, a Hochstrasse és a 3 Hotterwiesen (Hármashatár rétje). A Kakukhegy dűlője a Hármashatár mellett a budakeszi szőlőkig terjedt tehát, míg a másik oldalon a Magas-út és a Rupp-hegy határolták. Területe 134.9 hold 71 öl. Erdő borította.

38. dűlő: Drei Hotter.

Ma Hármashatárhegy. Határai a Schwabenberg, Hochstrasse, Ku-kerberg (a Kukuberg elírása) és a Budagöszer Wald. A város határa mellett elhúzódó dűlő volt, nem termett rajta szőlő, az egész 147.25 holdnyi területen legelők voltak.

39. dűlő: Schwabenberg (Huthweyde).

Legelő, azaz kaszáló volt, amint elnevezése is mutatja. Határai a svábhegyi szőlők, a budakeszi erdők, a Hármashatárhegy és a Mártonhegy. A mai Széchenyi-hegy lehetett. Területe nagy volt: 449 hold 2 öl. Talán a Svábhegynek arra a részére is elhúzódott, ahol most a Normafa és a Mátyás király útja húzódik. A város határától hosszúkás vonalban vonul a Mártonhegy felé.

40. dűlő: Brunthall.

A mai Kútvölgy. Határai a Schwabenberg, Schwabenberger Huthweyde, Sauwinkl és Sauwiesen. A Kútvölgy helyzete világos: a Sauwiesen és a Sauthall a mai Virányos és Pasarét részei voltak. A Kútvölgy területén a szőlőskertek domináltak, területük 98.8 hold 5 öl volt, míg a szántóföldek kiterjedése 12.2 hold 21 öl és a legelőké 36 hold 23 öl volt.

41. dűlő: Sauwinkel (első).

Határolta a Schwabenberger Huthweyde, a Budagöszer Hotter, a második Sauwinkl dűlő és a Jánoshegy. Ez a dűlő lehetett a mai Zugliget, mert Budakeszi határáig terjedt s a Jánoshegy és a Svábhegy felső részei határolták. A másik Sauwinkl dűlő csakis a mai Virányos lehetett. Emennek területén 145 hold szőlőskert, 16.23 hold 7 öl legelő és 21.39 hold 16 öl szántóföld volt.

42. dűlő: Sauwinkel (második).

Megfelelt a Virányosnak. Határai a Sauwiesen, Brunthall, Schwabenberger Wiese és Johannesberg voltak. Talán ide tartozott a mai Hunyadi-orom, mert a dűlőben meglehetős terjedelmű erdő volt. Területén 12.3/64 hold 18 öl szántóföld, 170.15 hold 11 öl legelő és 73.57 hold 3 öl erdő volt.

43. dűlő: Johannesberg.

Szerencsére ma is Jánoshegynek nevezzük, mert a leírás meglehetősen naiv meghatározást adott róla: '1. gegen Aufgang der Sonne, 2. gegen Mittaf mit Budakeszer Hotter, 3. gegen Untergang an die Sonnenwirtswiesen, 4. gegen Mitternacht an Kovacher Hotter'. - A Sonnenwirtswiesen azonos a Petneházy-réttel, s így elfogadható, hogy a Jánoshegy a Petneházy rétje s a budakeszi határ között terült el, de hogy eközben hogyan érhetett a kovácsi határig, az nem világos. Területe 334 hold 20 öl. Erdő borította."21

Vincellér szavunk minden bizonnyal a Weinzirl' kifejezésből származik, amint Dvihally Anna Mária a foglalkozás születéséről és a 'szőlőmester' társadalmi állásáról írja:

„A XVIII. század elején használt 'Weinzirl', 'Weinzürl' vagy a 'Weinzedl' kifejezés ugyanazt a fogalmat takarja, mint a mai vincellér szó. A legrégibb budai adókönyvben ugyanis feltűnő megkülönböztetést találunk például Max Glauber Weinzierl és az olyan polgárok között, akiknek szőleje van. Világos tehát, hogy a Weinzirl foglalkozást jelent, mert a kifejezés egyébként többször előfordulna a névsorban, hiszen a budai polgárok közül ekkorra már több jutott szőlőbirtokhoz és a szabad művelés lehetőségét annyira ki is használták, hogy alig volt valamire való ember, akinek szőlője ne lett volna, és így a 'Weinzierl' feltétlenül megkülönböztetés. Az 1696. augusztus 26-i városi tanácsülés jegyzőkönyvében például egy listán a városi jegyző felsorolja azokat a lakosokat, akik még nem budai polgárok, bár ehhez megfelelő vagyonnal rendelkeznek. [...] Ebben a névsorban is találunk olyanokat, akiknek szőleje van és ezek mindig így szerepelnek: '...eigenes Haus und Weingärten', vagy csak '...hat 5 Vüertl Weingärten' s ezzel szemben találunk olyat, akinek a neve mellett ott a Weinzirl szó - végül előfordul, hogy az illető neve mellett lévő Weinzirl jelzővel így alakul a kifejezés: '... weinzürl, eigenes Haus und Weingärten'. Bizonyos, hogy a szó a foglalkozás jelölésére szolgált, mint az iparosoknál az illető iparág megnevezése. Kellett is, hogy legyenek a polgárok között olyanok, akik a szőlőművelés fortélyait értették, a napszámosok igazgatását elvállalták s elvégezték a szőlő nyesését, nemesítését, ami mind magasabb szaktudást kívánt a napszámos átlagos ismereteinél. Az ilyenek voltak a weinzirlek. Ennek a feltevésnek megerősítését a Liber Instructionumban is megtaláljuk. Itt a munkásokkal együtt szerepelnek, s rájuk is a kerülők ügyelnek fel, hogy ne menjenek későn a munkára. A Weinzirl nem lehetett önálló szőlősgazda, ha a kerülőnek ilyen hatalma volt felette. A budai szőlőkultúra gyors regenerálódását bizonyítja egyébként, hogy a XVII. század utolsó éveiben már az adózó polgárok között is szerepel olyan ember, aki kizárólag a szőlőmunkák vezetésével foglalkozott."22

A budai szőlőtermesztésről és a szüretről ekképpen emlékezik meg a szerző, miközben megemlíti a hegyek vályogkunyhóit és faházait, amelyeknek megmaradt nyomait még ma is fölismerhetjük a Költő utcai egykori hegyfalui épületekben:

34. Szüret Jókai Mór birtokán

 

„A filoxera pusztítása előtt a budai határban napsugárban csillogtak a tőkék ragyogó zöld levelei, s a szőlőskertek egész éven át népesek voltak. [...] őrködött a városi tanács a munkák rendje és eredménye felett, olvastuk a tanács jegyzőkönyveiben, milyen félt-

35. Költő utca 12. (időközben lebontották)

 

ve vigyáztak szüret előtt; mintha az egész város egy nagy család lett volna, olyan egyetértésben vigyázták a termést. A kerülők ismertek minden gazdát, napszámost, vincellért, a külvárosok lakossága úgyszólván alig űzött más foglalkozást. Már kisgyermekkorukban állottak be először napszámosnak. A szőlőmunkások idővel olyan tapasztaltságra tettek szert, hogy ismerték a határban ültetett minden szőlőfajtát, s mint Schams írja - nemcsak leveléről, gyümölcséről ismerték meg őket, hanem télen is, amikor a venyigék szárazon, kopáran állottak. Úgyszólván napról napra új munka várta a szőlőművelőket kora tavasztól amíg elérkeztek augusztus végéig, amikor nyugodtan várhatták a szüretet gazdák és napszámosok egyaránt. A tanács dolga azonban ekkor kezdődött igazán. Szeptemberben már nagyban készülődött a szüretre, egymás után hozták a jelentéseket, hogy a szőlő mind jobban érik. Szeptember végén, amikor mindenütt édes volt a szőlő, a tőkék súlyosan megterheltek, a tanács meghívó levelet küldött a káptalanoknak, akiknek tizedbérlője volt. A budai határ úgy az esztergomi, mint a székesfehérvári káptalannak tizedet fizetett. (Innen van a határ két nagy kerülete: székesfehérvári és pálvölgyi hegyek.) A meghívott tisztviselő azután a szüret utolsó napjaira érkezett meg, hogy a káptalannak járó tizedet beszedje. A város rendszerint né­met nyelven fogalmazta meg az értesítését, de a század elején gyakran megtörtént, hogy ékes latin nyelven beszélték el, hogy 'a budai hegyekben piroslanak már a fürtök'. Majd a tanács általá­nosságban kihirdette a szüretet. A határt nagyobb kerületekre osz­totta, ahol a szükség szerinti sorrendben kezdték meg a munkát. Két hétig húzódott a vidám foglalatosság, s a helyi viszonyok megint alkalmul szolgáltak, hogy a polgárokat közelebb hozzák egymáshoz. A polgárok családjukkal együtt kivonultak a szőlőkbe, a kapások szintén magukkal vitték feleségüket és gyermekeiket, mert mindenki talált ott magának foglalkozást. A város lakatlanná vált, viszont a hegyek vályogkunyhói és faházai benépesedtek vi­dám, szüretelő emberekkel. A szomszéd falvak népét is odacsalta a vidámság, az édes szőlő, a csillagos este, amikor a szüretelők egy szál hegedű, vagy nyikorgó duda mellett mulatoztak. A paraszt­lányok, legények vidáman, dalolva járták a meredek utat, szedték a fürtöket, s vélük örvendeztek a gazdák is, vége sem volt a tréfá­nak, mókának. A leszedett szőlőt nagy kádakban taposták ki, s a taposókat gyakran ösztönözték gyorsabb munkára azzal, hogy a fülükbe húzták a nótát. A must hordókba fejtése után következett a szüret koronája, a búcsú a szőlőhegytől. A szüretelők a végzett munka és bő termés örömétől (talán a friss musttól is) megittasodva, hosszú menetben tértek vissza a városba. A menet élén hatalmas szőlőkoszorút vittek a lányok, a duda, hegedű, ami a szüret alatt is meg-megszólalt, most élte igazán világát; Bacchusnak és a bacchánsnőknek adta a talpalávalót. Igaz, hogy a bacchánsnők csak felcicomázott parasztlányok, Bacchus pedig csak parasztlegény volt, akinek kékszőlővel bemázolt arca nem hasonlított cseppet sem a vidámság istenére, mégis a vidámságot jelentették ők a város életében. Kurjongattak, fütyültek, kiabáltak, énekeltek torkuk szakadtából. Ha vaskos mókájuk néha tovább ment a kelleténél, az is örömből fakadt, s ez a nevető zűrzavar úgy szállt a hegyekből a város felé, mintha csakugyan a boristen vonult volna fel, hogy a budai német polgárok szívét felvidítsa, s elfeledtesse velük a verejtéket, amivel a termésért megfizettek. A kiabálás a felhők fölött már csak csöndes zsongás, hálaima az áldásért, Isten védelméért, hogy a föld népét a csapásoktól megóvta.

36. Költő u. 14.

 

A budai szüretek ilyen vidámak voltak a XIX. század elején is. Akkor már hatalmas város nézett a zöld dombokra, s a svábhegyi Léderer-telepen cilinderben taposták a mustot, a szerviták orbánhegyi szüretjeit pedig sokan emlegették. Vidám szüretek, vidám szüretelők voltak egészen addig, míg a filoxera el nem pusztította a határ kertjeit. A XIX. század második felében támadt ez a veszedelem, s kevéssel ezután már az emléke is foszladozik a szőlőkoszorús, kurjongató szüretelőknek. Széchenyi már szomorúan nézi s rettenetesnek mondja: '...Budapesten a szőke Dunát, szennyes Duna-partokat, kivégzett budai szőlőket...'"23

Kárpáti Aurélt novella írására ihlette a „városi sváb" megjelenése a hegyen:

„Gyalog mentek a nyárfákkal gyéren szegett országúton. Elöl Stocker Miklós, a könyvelő, tigrisszínű felöltőjét a karjára vetve és Tinka kisasszony, egy szalmasárga hajú, szeplős vénleány, a kezében egy fonott tarka kosarat szorongatva, amiben a rakéták hosszú szivarjai sorakoztak.

Lőrinc lassan baktatott utánuk. El-elmaradozott néha, utánafeledkezve egy csomó kikericsnek vagy egy alant járó halászsasnak. Az őszi ég puha krétás kéksége alatt párák kezdtek gyülekezni a friss szántások távoli, sötét csíkjaiból.

Az öreg Stocker régimódi, német ruhát viselt, kerekre kanyarított aljú kabátot, köcsögkalapot és a füléig érő gallért, aminek elején vidáman lobogott a könnyű papillon. Valahonnan Lotha-ringiából származott ide a Duna mellé, mikor az első gőzmalmokat kezdték építeni. Hamar megszokta az új erkölcsöket s egy év múlva már egészen jól törte a magyart. De tovább azután nem is jutott akkor sem, mikor a halántéka már deresre vált. A tárgyas ragozást egyszerűen nem vette tudomásul, de azért a hivatalában egészen jól elboldogult. Összeadni, szorozni, osztani és kivonni magyarul is csak úgy szoktak, mint németül. A húga, a tűzijátékos kosarat cipelő Tinka kisasszony, már határozottabb karakter volt. Ő a „teremtettén" kívül egy szót sem tudott magyarul, de ezt azután mindennap gyakorolta, amihez különösen Lőrinc szolgálatott bőven alkalmat.

37. A fogaskerekű vasút svábhegyi állomása az 1900-as években

 

Lőrinc már itt született Budán, s csak téli estéken, sárgult szélű, régi német képeskönyvekben lapozgatva ábrándozott néha egy távoli világról, ahol sisakos, alabárdos őrök sétálnak a copfos tetejű házak között, és szőke asszonyfejek tekintgetnek ki az ablakok kovácsolt vasliliomai mögül. A Rajna kincsének meséje összeszövődött benne Zrínyi Miklós hősi történetével, amit az apja szokott neki elmondani kissé rapszodikus történelmi hűséggel. Az öreg Stocker megfogalmazásában ugyanis csak erre a két mondatra helyezkedett a Zrínyiász egész hangsúlya:

Az a Zrini Miklós, az a seniális hadvezér és kiváló államférfiú, aki hősi halált halt Szigetvárápan, petette száz arany a sepibe. Ki azt megcsinál márna, he?

38.

 

De azért gyönyörű volt ez a történet és Lőrinc sokszor gondolt rá, mikor esténkint az apja, aki szenvedélyesen szerette a muzsikát, fölhangolta a poros gordonka húrjait, hogy eljátssza a Havasi kürtöt vagy a régi románcot az útrakelő fecskékről.

Talán most is ez járt az eszében, mikor az apja hátraszólt:

- Na, ety óra múlva már leszünk a szőlőpen.

Mert szüretre mentek, Zsarnóczyékhoz. Zsarnóczy úr raktárnok volt a déli vasútnál, s talán az egyetlen barátja Stocker Miklósnak.

A délutáni nap sugaraiban már megereszkedtek a fák árnyékai.

A kőkereszt mellett levágtak a dűlőútra, aminek keskeny szalagja itt-ott kanyarogva bújt el a vadkökény rozsdás lombcsomói között. Csak lábnyomok törték fel a puha földet, kocsi nem járt erre. Egy hullámos emelkedés után lassan ereszkedett alá az út a szőlők közé. Lícium-sövények és léckerítések váltakoztak kétoldalt hosszú sorban. Mögöttük kifehérlett a kunyhók napsütött homloka s az egyforma karók mellett, a kékeszöld levelek alján sűrűn tarkállottak a hamvas chasselas fürtök. Fojtó füstszag terjengett a levegőben. Valahol nyirkos venyigét dobtak a tűzre.

39. Pusztuló múlt: Költő u. 16.

 

Hosszú, elnyújtott kiáltás hangzott fel olykor a messzeségben és utána a csősz rekedt tülkölése.

Egy mohos fatörzsön cincérek sétáltak, komolyan mozgatva hosszú bajszukat.

A kanyarodónál megálltak.

Egy düledező présház állt az út mentén. A korhadt deszkakerítés kifordulva hevert körülötte. Előtte hatalmas agyagkupacok tor-nyosodtak, koszorú formában körítve egymást, mint az avarsáncok. A legbelső földhányás közepén egy hatalmas, kerek gödör tátongott.

Stocker Miklós fölment az egyik agyagos buckára, és csontvégű pálcájával a gödör felé mutatott:

- A kincsásó János.

Tinka kisasszony és Lőrinc bámulva néztek körül.

A satnya venyigék, amik mellől a karókat ellopkodták, vagy maga a gazda tüzelte föl, keresztbe feküdtek a kapálatlan sorokon. Az utakat benőtte a gyom s a szilvafák gyűrűsre száradt leveleiben hernyóbábok fehérlettek. Sehol egy érett gyümölcs, egy duzzadó fürt.

Előttük, a gödör szélén is ütögetett a betegzöld gyep.

A kerek földnyílás olyan volt, mint egy óriási tölcsér, aminek lefelé keskenyedő fala mentén csigavonalban kanyargott egyre mélyebbre a keskeny út. Az oldalában folyosók és barlangszerű üregek fekete torka ásítozott. A feneke sötét homályba veszett. Rideg, félelmes csend ülte meg a sárgás márgafalakat.

Az öreg Stocker tölcsért formált a két tenyeréből, és előrehajolva lekiáltott a tátongó mélységbe:

- Hahó... János, Varga János...

Gyenge mozgolódás támadt a gödör sötétjében. Azután taliga-nyikorgás és rekedt köhécselés hallatszott. A zaj egyre erősödött, s az útharmadik kanyargója alatt, az egyik nyílásban megjelent egy öreg, fehérhajú paraszt, Kincsásó Varga János. Az arca fakó volt, mint az agyag s a kezei vörösek. Piszkos kék inge nyitva volt, s kilátszott alóla bronzszínű melle. Ormótlan csizmái hegyén friss agyagnyomok virítottak. Fényes ásójára támaszkodva hunyorga-tott fölfelé, azután jobb kezét a szeme fölé emelte. Sokáig állt így, a nyakát egészen hátraszegve.

- No, mi az? - kérdezte végre dörmögve.

- Van-e már arany? - kiáltott le Stocker Miklós.

Az öreg paraszt elkapta a kezét a szeme fölül, és kihúzta magát. Szikrázó szemével, szürke szakállával és homlokába nőtt fehér hajával olyan volt ott a földalatti folyosó szádában, mint egy haragos óriás. Egy pillanatra megvillant a kezében a fényes ásó, azután sértődötten fordult vissza a barlangjába. Csak úgy félvállról mor-gott vissza valamit, de már azt alig lehetett hallani.

Lőrinc, aki eddig sápadtan húzódott hátrább a gödör széléről, most kérdő arccal fordult az apjához:

- Bolond?

Az öreg Stocker nem felelt. Mintha elkomorodott volna az arca, s a szeme álmodozva nézett előre, nagyon messzire, túl a fákon és bokrokon.

- Talán nem is olyan bolond, mint ahogy hisznek - mondta azután csendesen, inkább magának, mint Lőrincnek válaszolva. -

Sok Varga János van itten... ebben az országpan...

A szeme bogara újra elnyílott, s a tekintete megint ott merengett, valahol a szőlőkön és sárguló fákon túl, amerre az őszi ég szürkéskékje leereszkedett a mezők füvéig.

Hallgatva mentek tovább.

Az út egyik hajlásánál végre kivillant a Zsarnóczyék présházának rózsaszín homloka. Tetején az új zsindelyezés ragyogott a napfényben.

A présházon kívül még egy épület állt a szelíd emelkedés tetején, ahonnan egészen az uradalmi erdő széléig el lehetett látni. Festetlen tornácán már föl volt terítve a hosszú, kecskelábú asztal, s a tarka abroszon borosüvegek sorakoztak.

Zsarnóczy úr vidám kiáltozással jött eléjük.

A présház előtti térségen egy széles kádban két mezítlábas ember taposta a zsákba gyömöszölt szőlőt, aminek zavaros, ibolyaszínű leve vékony bádogcsövön át ömlött a kád mellé leásott hordóba. A két ember lába térdig vörös volt a fölszökkenő musttól.

Mikor leültek a tornác padjára, Zsarnóczyné is előkerült, egy testes, pirosképű asszony, aki a haja feketeségét mintha az ura szakállától kölcsönözte volna. A kezében tál volt, tele halványzöld almával, tarka szőlőfürtökkel és sápadt héjú diókkal. Barátságosan mosolygott, és megsimogatta Lőrinc arcát, aki észrevette, hogy az ujján egy nagy gránátköves gyűrű csillog.

Zsarnóczy úr letette zöld vadászkalapját, és jókedvűen nézegette a tűzijáték töltényeit, amiket Tinka kisasszony kirakott az asztalra tarka kosarából.

Egy hatalmas venyigerakás állt a tornác mellett. Zsarnóczy úr arra fordult:

- Onnan fogjuk föleregetni - mondta szinte gyerekes örömmel.

- Fékony bálcákra kell kötözni a fejüket - magyarázta a könyvelő -, azután gyufával meggyújtani, azután föltartani, föl, föl, azután eldobni.

- Nem veszélyes? - kérdezte Zsarnóczyné aggódva, de Zsarnóczy úr megnyugtatta.

Közben a szedők szaporán térültek a színültig rakott puttonyokkal, s a két ember egyre nagyobb buzgalommal táncolt a tömött zsákokon.

Zsarnóczy úr és a könyvelő bement a présházba, és bort kezdett fejteni a csillogó üvegekbe. Lőrinc az ajtóból bámulta őket. Az ászokfán egy gyertya lobogott, sárgás fényt teregetve a sorba fektetett hordók fenekére.

Azután kiment a szedők közé.

Kissé rosszul érezte magát. A ruháján egy szörnyű foltot fedezett fel, amely valószínűleg az uzsonna alatt került rá, a keze ragadt a szőlő nedvétől, és az édes fürtöknek már a látásától is megfájdult a gyomra.

Zsarnóczyné és Tinka kisasszony a présház mögött, a konyhában készülődtek a vacsorához.

A nap hat óra felé eltűnt az uradalmi erdő fekete sávja mögött, s a szedett venyigésben a karók árnyéka ijesztő hosszúra nőtt az egyenes sorok között.

Mikor Lőrinc fölment a présházhoz, két sárga hintót látott álldogálni a homokos út szélén. A lovak kifogva lógatták fejüket a földre dobott szénaköteg fölé.

A tornácról hangos beszélgetés, nevetgélés hallatszott.

A hosszú asztal körül vendégek ültek. Az asztalfőn a főbíró könyökölt, Tarnóczy Sámuel, aki arról volt nevezetes, hogy minden mulatság végén le szokta rágni a poharak szélét egész a talpukig. Kedvenc nótája volt egy furcsa, kissé illetlen dal, ami miatt különben egyszer némi kellemetlenségei is támadtak a tisztibálon. Most rendkívül méltóságteljesen viselkedett, és csak néha reccsenteit rá az asztal túlsó végén ülő gyógyszerészre:

- Ne búsulj, öreg méregkeverő.

A gyógyszerész persze nem búsult, kerek, rózsaszín arcából alig látszottak ki apró szemei a nevetéstől, míg a tokája egészen eltűnt bő gallérjában. Mellette az alkapitány beszélgetett Zsarnóczynéval, állandóan azon igyekezve, hogy hosszú virzsiniája füstjét elhajtsa szikár kezével a háziasszony arca elől. Itt volt Horváth fő-tisztelendő úr is, szürke porköpönyegében, azután Végh Ádám, az ügyvéd és az állomásfőnök, mindannyian vidám, egészséges és jókedvű magyarok.

40. Régi favázas épület, nyikorgó falépcsővel...

 

Egyszerre fölharsant a cigánymuzsika a tornác alján, s ugyanekkor toppant be Bányász tanár úr is a feleségével.

A társaság teljes volt. A szürkülő alkonyaiban száraz rőzseláng lobbant föl a taposó kád mellett.

Az asztalra fehér abrosz került, s az üvegbúrák alatt barátságosan ragyogott a vastag gyertyák lángja.

A könyvelő a tűzijátékokat rakosgatta a venyigerakás mellett. Sietnie kellett a dologgal, hogy a hold feljöttét megelőzze.

A vacsora már az asztalon volt, mikor fölrepült a palaszürke ég felé az első kígyózó, sziporkázó rakéta. A vendégek tapsoltak, csak Zsarnóczyné türelmetlenkedett:

- Kihűl az étel, jöjjön már Stocker úr.

De az öreg Stocker fáradhatatlanul eregette a színes tűzsárká-nyokat, a sárga, szikrázó napokat és kékes fényű szerpentineket. A venyigetűz körül ülő szedőket is elfogta a lelkesedés, és hosszú pálcákra szúrt parázsló krumplikat lódítottak föl a levegőbe. A cigányok szájtátva bámulták a mulatságot, s még a borról is megfeledkeztek.

A vacsora már vége felé járt, mikor Stocker Miklós izzadó homlokkal leült az asztalhoz. Szótlanul evett, s a hangosan mulató társaság alig törődött vele. Nemsokára megkezdődtek a végtelen anekdotázások, s alig várta mindenki, hogy a másik befejezze a történetet, s a fölharsanó kacajban elkezdje a maga mondókáját. Bányász tanár úr különösen iparkodott, és már negyedszer kezdett bele egy mulatságos históriába, de sohasem jutott tovább az első mondatnál. A főbíró mély, basszus hangja elnyomta a szavát, mire sértődötten könyökölt föl a pohara mellé, és rettentő gyorsasággal kezdte tölteni magába a nehéz vörösbort.

Egy pillanatnyi csend állt be a hangos nevetés után, ami a főbíró szavait követte. Bányász tanár úr még egyszer megpróbálkozott:

- Múltkor a harmadik bében...

Nem folytathatta. A cigányok szilajon kaptak bele egy csupa-fu-tam csárdásba, amire mindenki egyenletesen ingatta a fejét előre, hátra. A patikus énekelt is, szokása szerint egy hanggal lejjebb, mint amiből a nótát kezdték. Rettenetes nevetésbe veszett a muzsika, s tíz óra felé, mikor a hold óriási gömbje felbukott a párás láthatáron, már fékezhetetlenné vált a jókedv. A legegyszerűbb szóra, a legközönségesebb megjegyzésre is kitört a viharos kacaj. Csak Stocker Miklós bámult csendesen maga elé, mintha egyedül lett volna.

Egyszerre fölkelt, odament a cigányokhoz, s a gordonkás kezéből kivette a kopott csellót. Egy kerti székre ült, közel a tűzhöz, hogy annak rózsaszín fénye felragyogott előrebillent, kopaszodó fején. A cigányok elhallgattak, s a társaság figyelni kezdett. Lőrinc odahúzódott az apja mellé.

A főbíró rekedt hangon kiáltozott:

- Azt a régit, öreg, hogy aszongya: A házad nem cifra terem, az arany is porba terem...

Az utolsó szót egy őszinte, hatalmas csuklással fejezte be.

A könyvelő alig figyelt rá. Lehunyta a szemét, a feje egészen odasimult a gordonka nyakához, s a gyantaporos húrokon fölzen-dült Haydn komoly, templomi muzsikája. Széles hullámokban emelkedtek egymás fölé az elnyújtott hangok, s az éjszaka csendjében úgy áradt szét a szokatlan, ünnepélyes muzsika, mint a férfisírás.

A vendégek csalódottan fordultak vissza poharaikhoz, s lassan föléledt a félbehagyott zsibongás. A poharak csengve kocódtak össze, s a főbíró új anekdotába kezdett. Senki sem figyelt a lassú, bánatos muzsikára.

A hold észrevétlenül szállt följebb, az országút fekete nyárfáinak csúcsa fölé.

A könyvelő arca álmodozóvá vált, és idegesen ugráló csontos ujjai alól meleg nevetéssel szakadoztak föl egy régi gavotte pajkos ütemei. És azután sorra következtek: Bach, Schumann és a többiek, mind búsak és németek.

Az öreg Stocker hirtelen fölütötte a fejét, s a mulatók felé nézett. Senki sem vette észre, hogy elhallgatott, csak Tinka kisasszony savó színű szemei ragyogtak feléje jóságos szeretettel, s a fia kezének meleg szorítását érezte a karján.

A három ember, mintha eggyé vált volna, egyszerre fájdalmas szorongást érzett. Egyedül voltak. Itt senki sem értette őket, az idegeneket.

A könyvelő komoran ült vissza az asztalhoz.

Egy perc múlva a cigányok muzsikája túlharsogta a kipirult arcú emberek kiabálását.

Éjfél felé oszladozni kezdett a társaság.

Stockerék a gyógyszerész sárga hintóján mentek hazafelé. A gyógyszerész aludt, s a feje minden zökkenőnél előrebukott. A száraz homokban álmosan kattogott a kocsikerék.

Lőrinc az apja térdén szunnyadt, és félálomban hallgatta az apja csendes, dünnyögő dúdolását:

Ha a fecske útrakél

S a fáról hull a falevél...

Tinka kisasszony törődötten szorongatta az üres rakétáskosarat. Csak Stocker Miklós nézett elgondolkozva a hold világította, sárguló budai hegyekre, a kékes, őszi éjszaka párás levegőjébe. Talán a fiára gondolt: húsz év múlva, egy szüreti estén, ő is ilyen egyedül érzi majd magát?

A lovak horkolva fújták a fölkavart port."24

Közben megindultak az építkezések, egyre nagyobb teret hódított a nyaralótelep. Az 1854-es telekkönyvi összeírás szerint a Svábhegyen és a szomszédos Orbánhegyen a következő házak állottak:

„465/476 Kováts Zsigmond, 465 1/2/477 Perger Ferenc, 466/479 Koits Pál, 467/480 Berits alias Osztoics János, 468/469 Fri-waldszky Imre, 470/483 Reisinger János, 471/484 Reisinger János, 471 1/2/486 Kraits János, 471 1/2/485 Libasinszky Teréz, 472/487 Patachich Károly, 472 1/2/490+491 Br. Eötvös József, 473/488 Ein Haus zur Aussicht genannt, Schimp Ferdinand, 473 1/4/489 Emich Gusztáv, 473 3/4/490+491 Br. Eötvös József, 474/492 Ein Haus auf den Schwabenberg alias Steinbruch, Pórszász Károly, 474/493, Patachich Károly, 475 1/2/495 Jóry Ferenc, 476/494 Freiwillig András, 477/496 Erny György, 478/497 Karkaleky Anasztázia, 479/498 Freiwillig János, 480/499 Svoboda András, 481/500 Steindl Ferenc, 482/501 Steindl Károly, 483/503 Städtischer Steinbruch, 484/505 Br. Meltzing Ottó, 483 1/4/533 Urbaniberg. Tasner Antal, 485/506 Urbaniberg. Braunecker József, 486/507 Urbaniberg. Benza Károly, 487/508 Urbaniberg. Bürger Frigyes Dávid, 488/509 Jókai Mór, 489/510 Honeschlegl Anna, 489 1/2/512 Buja-novich János, 490/513 Sauer Tamás, 490 1/2/514 Raitzenkopf.

41. Hirdetmény egy svábhegyi telek árveréséről

 

Ürményi József, 491/517 Urbaniberg. Rupp Frigyes, 492/518 Urbaniberg. Heidrich Ferenc, 492 1/2/519 Raitzenkopf. Karczag Benjamin, 493/520 Urbaniberg. Heidrich Ferenc, 493 1/2/522 Raitzenkopf. Seiffert Antal, 493 3/4/523 Raitzenkopf, Zlamal Vilmos, 493 4/5/- Raitzenkopf. Bidschofzky András, 492 3/4/-Raitzenkopf. Karczag József és Ferenc, 494/521 Urbaniberg. Heidrich Ferenc, 525 Szigligeti József, 494 1/2/529 Urbaniberg. Bíró Sári 494 2/4/- Urbaniberg. Gánóczy József, 494 7/4/531 Borhegyi Teréz, 495/532 Urbaniberg. Lukátsy András, 495 1/2/534 Urbaniberg. Koppely Lipót, 497 Czigler Ignác."25

42. A századfordulón épült elemi népiskola

 

A Svábhegy rohamos betelepülése két nagyobb telekfelosztásnak és értékesítésnek köszönhető. 1840-4l-ben a következő, túlnyomórészt pesti polgárok vették meg Niedermayer Antal 139 holdas telekegyüttesét:

„John Lajos helytartótanácsos 7 hold (1841. április 16-án megvette Leutner János 'Professor der Tonkünste' és tőle 1845. április 25-én br. Meltzing Ottó vásárolta meg), Patachich Károly budai tiszti főorvos 13 4/12 hold, Krandl Lipót kocsmáros 5/12 hold, Stavian Bernát asztalos 4 2/19 hold, Steindl Ferenc pesti asztalos 4 5/12 hold, Krandl Lipót kocsmáros 5 6/12 hold, Rupp Jakab kamarai levéltáros 9 4/12 hold (1853. január 19-én az időközben rajta épült házzal együtt - und darauf mittlerzeit erbauten Hause - megvette Emich Gusztáv pesti könyvkereskedő, akiről 1855. november 21-én Kovács Endre pesti orvosra szállott át), Patachich Károly budai tiszti főorvos 2/12 hold és 10 10/12 hold 'sammt darauf befindlichen Mayerhof', Danczinger Antal 17 4/12 hold, Schweitzer János pesti hangszerkészítő 5 4/12 hold, Krandl Lipót kocsmáros 11 5/12 hold és Steindl Ferenc pesti asztalos 30 6/12 hold. A legnagyobb darabot, 36 6/12 holdat és 4 5/12 holdat Steindl Ferenc pesti asztalos vette meg és ezen áll ma is a Steindl-nyaraló, de sokat vásárolt Patachich Károly budai tiszti főorvos is, 13 4/12 holdat és 2/12 holdat és 10 10/12 holdat és végül Krandl Lipót kocsmáros 5/12 holdat és 5 6/12 holdat és 11 5/12 holdat, de csupán az utóbbit tartotta meg. Az első két telket ugyanis egyesítette és az 5 11/12 holdas ingatlanból már 1841. május 14-én eladott 2 3/12 holdat Schweitzer János pesti hangszerkészítőnek, ki azt a rajta épült házzal együtt 1853. augusztus 4-én eladta Jókai Mórnak. A megmaradt 3 8/12 holdat 'sammt erbauten Hause' 1842. december 30-án Sauer Tamás vette meg, aki viszont 1844. január 19-én eladott 10/12 holdat Honeschlegl Istvánnak. Ebből a 10/12 holdból 5/12 holdat 1844. szeptember 20-án Rajtsists Ferenc ügyvéd vett meg, aki házat építtetett rajta és a telket 'sammt darauf erbauten Hause' 1846. márciusban eladta Krakowitzer Antalnak, akitől 1847. március 26-án Tiry János, ettől pedig 1854. augusztus 7-én Bujanovich János vette meg."26

43. A kipusztult szőlők helyén nyaralók épültek

 

44.

 

A másik alkalommal az úgynevezett Raitzenkopf, a rác középbirtokosok kezén volt terület fölosztására került sor:

„Az árveréseket 1844. november 8-tól 1845. június 6-ig tartották és ez idő alatt a következők szereztek ott tulajdont: Held Henrik 900 négyszögöl (1846. január 9-én Jory Ferenc pesti ügyvéd vette meg), Karezag Benjamin pesti nagykereskedő 1 11/12 hold, Karczag Ferenc pesti gyáros 950 négyszögöl, Sauer Tamás kovácsmester 530 négyszögöl, Jaquemann Mária 10/12 hold (1852. december 22-én Karczag József és Ferenc vették meg), Heidrich Ferenc pesti csokoládégyáros 4 7/12 hold, Naumann Gottlieb pesti böröndös 2 hold (Heidrich Ferenc 10/12 holdat, Suppini Ödön pedig 1 2/12 holdat vett meg belőle), Suppini Ödön kamarai számtiszt 1 8/12 hold (az előbbi 1 2/12 holddal 2 10/12 holdra kiegészített telket, 'worauf ein Haus bestehet' 1851. április 25-én megvette Seiffert Antal), Raymann Mihály kamarai számtiszt 1 4/12 hold, Kraits János mészárosmester 5/12 hold, Patachich Károly budai tiszti főorvos 2 7/12 hold, Jerikoglu György ügyvéd 520 négyszögöl, Rath Károly pesti polgár 9 6/12 hold + 4 3/12 hold, Fauser

45. Városkút

 

Antal pesti gyógyszerész 4 1/12 hold (1852. február 3-án megvette Szigligeti József színművész), Karezag Benjamin pesti nagykereskedő 3 2/12 hold, Guggenberger Ferdinand pesti nagykereskedő 5 2/12 hold, Bober Károly pesti nagykereskedő 2 hold (1847. március 15-én megvette Rigyicsky Pál és ezzel svábhegyi telke 16 7/12 hold lett, amit 1852. augusztus 23-án Sebők Károly vásárolt meg tőle), Ürményi József alnádor 4 2/12 hold (1846. október 2-án eladta Patacsics Károlynak) és 4 10/12 hold (mit der Servitut der bestehenden unterirdischen Wasserleitung) és 10 8/12 hold, Zlamal Vilmos pesti orvoskari professzor 4 6/12 hold, Ürményi József alnádor 8/12 hold, Rigyicsky Pál táblabíró 3 4/12 hold és 13 2/12 hold 'gegen den sogenannten Doctorbrunn', Ürményi József alnádor 121+440+900 négyszögöl, Scharr Fülöp kéményseprőmester 1 1/12 hold, Ürményi József alnádor 4 3/12 hold, Eckstein Adolf ügyvéd 3 10/12 hold + 3 1/12 hold (1846. február 20-án mindkét telket megvette Ürményi József alnádor)."27

Fönnmaradt Jókai Mór szerződése, amellyel Schweitzer János pesti hangszerkészítő mestertől megvásárolta azt a telket, ahol majd minden évben tavasztól őszig élt; amais látható kőasztalon számos híres regénye született.

A megtelepedések a források környékén kezdődtek, s a Svábhegy e forrásoknak köszönhetően indult fejlődésnek, mint Gárdonyi Albert idézett művében megjegyzi.

Jókai Mór 1893-ban a Buda és Vidéke című lapban (II. évfolyam 1. szám, Vízkereszt ünnepe, januárius 6.) A Svábhegy címmel tárcát jelentett meg, amelyben a középkori időkbe nyúlt vissza, hogy a Svábhegy fénykorát meglelje, s a szőlőművelés kezdeteitől már az ember által tönkretett hegyről beszél; azokról, a zömében sváb szőlőmunkásokról, kapásokról, kertészekről, akik az ő birtokán is tették a dolgukat, írásában nem emlékezik meg. Ám éppen a Jókai-kertben készült fényképek őrizték meg az őslakók csöndes jelenlétét, akikre senki nem figyelt, sem az író- és művészvilág, sem a gazdag pesti polgárság, munkájukat és szolgálataikat azonban a legnagyobb természetességgel vették igénybe.

46. Az őslakók csöndes jelenléte...

 

„Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy még ősvadon volt. Fűvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej, sphinxek és éji pávaszemek, különösen a szép oleander-pillangók messze földről ide csalogatták a természettudósokat.

Az erdőben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba s a rózsák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép, kifejlett példányaikkal találkozni.

Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra felfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek hangja őzbő-géshez hasonlít; itt 'csirke-békáknak' hittak őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyó alakú skinkek. A madárvilág is gazdagon volt képviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körülcsiripelve üldözte az apró madársereg. Akkor volt szép a Svábhegy, amikor még a vad állat volt benne otthon; az ember csak úgy vetődött ide, mint kóbor bujdosó vagy világkerülő különc. Egy elrejtett zugában a hegynek látszott valami várrom-forma, hol egy misanthrop dán báró lakott, aki senkivel szóba nem állt.

Egy félreeső hosszú házban tanyázott egy orvos, aki senkit nem gyógyított; ellenben volt két harangja, amelyekkel a delet és estét harangozta. Egy kősivatag közepén lakott egy cápaszemű gnóm, aki a kőből élt. Az ő kövéből készültek a többi házak.

Mélyen a völgyben eldugva volt a tanyája egy silentiárius ügyvédnek, kit az igazság keze üldözött ki a világból. Az istenhegyi sűrű erdő minden bejáratánál ott volt a tilalomfa. Ez erdőnek a sűrűjében, emberszem elől elrejtve állt egy magyar főúr vadásztanyája, ki később a politikai életben nagy szerepet játszott. Bajos volt azt megközelíteni a szomszédjában letelepült baromorvos elvadult nagy kutyái miatt.

Innen rajta volt a hét ház; ma is meglevő gunyhócsoport. E házak egyikében rejtőzött egy titkos milliomos, akit a kertjén kívül soha nem lehetett látni. Itt biztosan érezte magát; nem verte föl senki a házát; de amint beköltözött pesti palotájába, ott megölték s elrabolták százezreit.

A legdíszesebb épülete volt a hajdani Svábhegynek az Ora,egy csokoládégyáros háza, kinek legtöbb szőlészetje volt a hegyen. Ennek a háznak a homlokzatán volt az óra, mely az időt regulázta messze hangzó ütésével, melyet aztán az erdőkerülők kürtjének tutulása adott tovább az erdőknek és lakóiknak. Innen az órás házból intézte Görgey 1849. május havában Budavár ostromát.

S az ősrengeteg nyugoti szélében volt az egyetlen korcsma, amelyet 'Adliecer'-nek hittak. Ez volt a magyar színészeknek kedvelt mulatóhelye, mely néhanapján összegyűjtve látta a magyar színészek matadorait, akik még tudtak örülni a tréfás mulatságoknak, amelyek nem kerültek semmibe, s nem hagytak maguk után keserűséget.

A Svábhegyet mint üdülőhegyet igazán a színészek és írók fedezték föl. Ők kezdtek el legelőször ide építkezni, s lassanként egy helikoni telep támadt a Svábhegyen, melynek legmagasabb helyét báró Eötvös Józsefnek emeletes nyaralója foglalta el.

A Svábhegyen születtek az ötvenes években a magyar drámák és regények, politikai röpiratok és tudományos munkák. Itt tanakodtak komoly hazafiak a nemzet jövendője fölött.

S a művész és íróvilágnak, mely akkor a Svábhegyet dominálta, első gondja volt templomot építtetni az Istenhegyre. Az építéshez való költséget is úgy énekelték és deklamálták össze hangversenyeken. Szép, karcsú tornyú templom lett belőle. Festő is akadt (Than Mór), aki az oltárképet, Szent Lászlót, a védszentet, ingyen megfesse. S a templom után jött az iskola, szintén olymposi obolusokból.

Kezdett a Svábhegy divatba jőni. Egy-egy lovagvár tornya emelkedett ki az erdők zöldjéből. Svájci nyaralók koronázták a tetőket. Egy ilyenben lakott nyaranta Albrecht főhercegnek a családja is. Megtudta a világ, hogy a Svábhegynek a levegője panacea! Ide epidémia nem jön soha. Itt minden betegség meggyógyul. Különösen a gyermekekre nézve ez a paradicsom.

47. Svábhegy - Piac tér

 

48. Borbélyüzlet a Svábhegyen

 

De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, amíg a spekulánsok meg nem tudták, hogy az. Egyszerre csak ellepték a Svábhegyet a szőlőtermesztés vandáljai. Elpusztították az őserdőket; szőlőt ültettek a helyükbe; kivágták Mátyás király mulató kertjének négyszázados hársfaóriásait, a terebély juharfákat; elűzték a berkekből a rigókat s a múzsákat és szőlőket ültettek mindenüvé.

A Svábhegy aztán azzal állt rajtuk bosszút, hogy mikor bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. Az őserdő kiirtásával elakadtak a források, s míg azelőtt a király kútja Budavárát is ellátta friss ivóvízzel, most a svábhegyi lakosoknak a Dunáról kellett fölhor-datni szekérrel az ivóvizet. Ez volt a Svábhegy pusztulása.

A Svábhegy manapság elsőrendű mulatóhelye a főváros közönségének, piaccal, boltokkal ellátva, telefonhálózattal a fővároshoz kötve. S a múltat, amikor még a tulipánok helyén vadvirágok nyíltak, amikor az őserdők fáin még sasok tanyáztak, a harasztban futó kígyó zörgött, az udvaron végigsétált a tüskés borz, amikor a róka kedélyesen pislogott ki az odúja nyílásán, a kövek közt sütkérezett az aranyzöld gyík, az egész boldog ősvadon képét, melyben éjjel a fénybogarak világítottak - csak a vén poéta álmodja még vissza, aki azokat mind szemeivel látta.

A filoxera elpusztított minden szőlőt, csak egy-egy villatulajdonos engedi még meg magának azt a fényűzést, hogy védekezéssel, amerikai fajokból, dicsekedésből kertet csináljon szőlővenyigékből; de az elpusztult telkeket kertekkel, ligetekkel ültették be, s ez elég kedvező csere.

A főváros közönsége tudatára jutott annak, hogy az egészség az első alaptőke, amely a többi gazdagságot meghozza, s ennek hypo-thecája a Svábhegy."

Amint fordult a század a tizenkilencedikből a huszadikba, s az emlékezetben oly kedélyes múlt kifakult, a városiasodás feltolakodásával a hegyre, rövid idő alatt jelentkeztek a szociális gondok. A Svábhegy Egyesület Emlékirata a Svábhegy és vidékének fejlesztése ügyében 1911-ben már a szaporodó megoldatlan feladatokról beszél. Pontos képet nem kaphatunk, mennyiben érintette mindez a régóta itt élő svábokat, de bizonyára ők is kénytelenek voltak a szőlőkultúra pusztulása után mindinkább a városi polgárság kiszolgáló és szolgáló személyzetéül szegődni:

49. A jómódú városi lakosság igényeit szolgáló svábhegyi strandfürdő

 

50. Svábhegyi német fiatalok besorozott katonaként az olasz hadszíntéren...

 

51. ... és szabadságon idehaza 1915-ben

 

„A Svábhegyen igen sok kisebb egzisztencia (tanítók, kisiparosok, kiskereskedők, üzleti és ipari alkalmazottak, pincérek, rendőrök, vasutasok, fuvarosok stb.) keresik meg kenyerüket. Ezek viszonyaiknak megfelelő rendes és egyben olcsó lakásokat a Svábhegyen nem kapnak s ezért vagy -lent a városban lakni és naponta a hegyre fel- és lemenni kénytelenek, vagy a Svábhegyen ugyan, de lakásnak nem tekinthető helyeken (szűk és primitív melléképületekben, elhagyott virágházakban stb.), vagyis a nagyvárosi tömeglakásoknál is rosszabb fészkekben kell családjaikkal együtt meg-húzódniok. Jellemző e tekintetben, hogy a svábhegyi községi elemi iskolának és óvodának közel 20 tagú tanszemélyzetéből csak egyetlen tanítónak van a Svábhegyen lakása, az összes többi tanerő ellenben a város belsőbb részeiben kényszerült lakást bérelni. Arra, hogy ezt a lakás-szükségletet a magánvállalkozás elégítse ki, gondolni sem lehet, mert a mai építési szabályrendelet és gyakorlat a Svábhegyen csak drágán építhető villa- és szállodaszerű épületek emelését teszi lehetővé, de ha lehetne is bérházakat építeni, a jelzett szükségletet csak olyan alacsony bérű kislakások elégíthetik ki, amelyek rentábilisak nem lehetnek, melyeknek előállítására tehát a magántőke nem vállalkozhatik.

Minthogy ezek szerint a mai helyzet úgy szociális szempontból, mint a Svábhegy üdülőhelyi színvonala szempontjából valósággal tűrhetetlen állapotot jelent, múlhatatlanul szükséges, hogy a Székesfőváros kislakás-építési akciója keretében a Svábhegyre is gondot fordítson és ott alacsony bérű kislakásokat magukba foglaló egy-két kisebb bérházat építsen, melyek helyéül a templom vagy a már meglevő nagyobb fővárosi épületek (iskola, tűzoltóság, köztisztasági telep) környékén kellene és lehetne is még aránylag olcsó telkeket szerezni."

Az alábbi kimutatásban német, magyar és zsidó családnevek egyként előfordulnak:

A „szegény sorsú iparosok és egyéb munkát keresők nevei díjtalanul közölteinek" a Budai Hegyvidéki Üzleti Útmutatóban:

 

MASSZŐRNŐK

Beck Károlyné, Diana út 13.

Brenner Celia, Városkút, Livia-nyaraló

 

VENDÉGLŐK

Svábhegyi Nagyszálloda, éttermek, teraszok és kávéház

Svábhegyi állomás-tér (Bereczky és Strassenreiter új bérlők)

Kovács János, Vadásztanya, Költő u. 9.

Hegedűs Dezső, Terasz vendéglő,Svábhegyi állomás közelében

Kozár Mihály, Jánoshegyi nagyvendéglő, Jánoshegyi kilátó alatt

Stark György vendéglős, Városkúti út 28.

Eszterle György vendéglős, Normafa közelében

Pampuk Alajos, állomási vendéglő,Városmajor állomás

 

FŰSZERKERESKEDŐK

Hegedűs Dezső, Svábhegy állomás közelében

Pelcz Lipót, Diana út 5.

Szerényi Béla, Költő u. 6.

Dr. Szuly Aladár, Svábhegyi állomás-tér

 

SÜTEMÉNYKÉSZÍTÓK

özv. Jankovics Károlyné, Költő u. 9.

Vincze Mihály, Br. Eötvös út 8.

 

MÉSZÁROSOK

Salzberger Bernát, Költő u. 6.

Weisz Sándor, Diana u. 5.

 

ÚRI ÉS NŐI FODRÁSZOK

Gimpel Ferenc fodrász, Br. Eötvös út 8.

Gimpel, Költő u. 9.

Spatz Lipótné, Tücsök út 9.

 

BÉRKOCSISOK ÉS FUVAROZÓK

Fetter János, Mártonhegyi út 7.

ifj. Hiber Antal, Városkúti út Hoyer Antal, Költő út 11.

Hoyer János, Költő út 11.

Hoyer József, Költő út 11.

König József, Városkúti út Krén György, Tücsök út 4.

Rudvig Antal, Béla király út 37.

Stammel József, Tücsök út 4.

Stammel Antal, Tücsök út 4.

 

NŐI RUHA, DIVAT ÉS RÖVIDÁRU ÜZLETEK

Mme Spinner Riza fűzőkészítónő,Tündér út 20.

Kraft Jánosné, Költő u. 6.

 

SZABÓK

Pusztai Géza, Diana út 7.

Tonigold Márton, Költő út 11.

 

CIPÉSZEK

Bárány Imre, Diana út 23.

Dóczy Dénes, Svábhegyi állomás közelében

Kraft János, Költő út 9.

Kovács Károly, Diana út 23.

Polyák György, Diana út 21.

Tóth Károly, Városkúti út 10.

Ulbrich János, Költő u. 11.

 

52. Sváb és magyar mesteremberek a lakatosműhely előtt

 

 

BÁDOGOS ÉS SZERELŐK

Handel Mihály, Diana út 4.

Lothrigel Rezső, Költő u. 11.

Pregitzer Károly, Költő u. 6.

 

ASZTALOSOK

Bucsi Benő, Mártonhegyi út 7.

Csonka József, Tücsök u. 4.

Steiger János, Városkúti és Csipke utak sarkán

 

ÁCS, KŐMŰVES, SZOBAFESTŐ, MÁZOLÓ ÉS FÉNYEZŐ

Krén Károly, mázoló és fényező, Diana út 4.

Krebesz József, szobafestő, Diana út 2.

Kunszt Ferenc, ácsmester, Városkúti út 10.

Jámbor Pál, kőműves, Denevér út 72.

Schneider Konrád, kőműves, Kis-Svábhegyi út 68.

 

FÉNYKÉPÉSZ

Montagh Adolph fényképész, Mártonhegyi út 10139.

 

MOSÓ- ÉS VASALÓÜZLETEK

Hinterveszt Károlyné, Csipke út 12.

Krén Ferenc, Költő út 14.

Kunszt Ferencné, Városkúti út 2.

Wimmer János, Béla király út 23.

 

HÁZHOZ JÁRÓ MOSÓ- ÉS VASALÓNŐK

Fischer Józsefné, Denevér út 70.

Krén Béláné, Istenhegyi út 89.

Mayer Mihályné, Istenhegyi út 99.

Meri Jánosné^ Ágnes út 22.

Nagy Károlyné, Mártonhegyi út 7.

Posch Mátyásné, Költő út 3.

Stammel Antalné, Széchenyi Emlékút 18.

Stammel Istvánné, Széchenyi Emlékút 18.

Saloki Jánosné, Diósárok út 52.

Tagscherer Péterné, Kalóz ut 12.28

 

Az I. kerületi Istenhegyi Népművelési Egyesület megalapításának okairól Asztalos Gyula így írt 1910-ben:

„A svábhegyi nép körülményeinek megismerése vezette Tóth Kálmánt az Egyesület megalapítására. Tapasztalta, hogy a nép jó része nagyon szegény, csekély keresettel, túlnépes családdal. Az év nagy részében el van szigetelve a város belső területétől, megfosztva a legcsekélyebb kereset lehetőségétől is. Ennél fogva téli időben sok családnál ijesztő nyomorrá fokozódik a szegénység. Aki szórakozást óhajt, ezt a vágyát nem elégítheti ki s szinte kényszerülve van a korcsmába járásra. Tapasztalta, hogy a német ajkú családok gyermekei az iskolát elhagyva csaknem kizárólagosan német szóval élnek. Ilyen nyomasztó, szomorú viszonyok között nemzeti öntudat, közéleti tevékenység, a közjavak megbecsülése, a magyar haza szeretete, polgári önérzet, nemesebb szórakozás utáni kedv lehetetlen, hogy gyökeret verhessen a népnek s az iskolából kikerült serdülő ifjúságnak a lelkében. Tóth Kálmán nem elégedett meg a bajok megismerésével, hanem kereste, kutatta az orvoslás eszközeit is. Tisztában volt azzal, hogy állandó és gyökeres javulás csak akkor válik lehetővé, ha a nép maga tömörül s közös, vállvetett munkával iparkodik megteremteni szellemi és anyagi boldogulásának feltételeit. A nép tömörítése szükségesnek mutatkozott ezek mellett azért is, hogy az iskola nevelői munkássága hatékonyabbá váljék, hogy az eddiginél nagyobb mértékben biztosítva legyen szellemileg, erkölcsileg fejlettebb, értékesebb nemzedék nevelése."

A német nyelv használata - mint Siklóssy László 1929-es munkájából kitűnik - egyre inkább szociális-nemzeti kérdéssé vált a Svábhegyen is. Az oktatás-nevelésügyről az 1904-ben épült Diana utcai elemi népiskola kapcsán ezt írja: „Fontos missziót teljesít a Napközi Otthon szociális munkája mellett a magyarosítás terén is. Ugyanis itt a Svábhegyen még mindig számos család van, ahol a szülők, de főleg a nagyszülők csak németül beszélnek. Az ilyen családokból kikerülő gyermek erősen küzd a magyar nyelv nehézségeivel. Ezt a nehézséget segít leküzdeni a Napközi Otthon, ahol a játék és a társalgás közben játszva tanul meg a kis német ajkú gyermek magyarul beszélni és gondolkodni."29

53. A Diana utcai elemi iskola ötödik osztálya az 1937-38-as tanévben; a gyerekek jó része még az iskolában tanult meg magyarul

 

Az első világháború mintha valóban széttörte volna a világot. Ady Endre szavaival: minden egész eltörött. Egyre távolodva a nagyszerű -legalábbis annak hitt - békeidők, a fényes századvég korától, született meg annak mitológiája; az érzés, hogy akkoriban minden másmilyen volt: az ember emberibb, az élet élhetőbb. A huszadik század, amelynek közelsége aligha adhatja meg a higgadt rátekintés lehetőségét, 1914-ben kezdődött. A svábhegyi katonafiatalok mosolya a megsárgult fényképeken mintha két világ határvonalát jelölné ki: a mosoly még a múlt, az egyenruha a jövő.

Alljon meg ennél a pontnál emlékező képeskönyvünk, álljunk meg a mosoly-múltnál, amelyben nehézséget, küzdelmes mindennapokat, embermértékű szenvedéseket és örömöket egyaránt találunk. Hagyjuk el a svábhegyi németség történetét akkor, amikor még nem indult meg, az önálló település híján mindig is diaszpóra-létnek tekinthető hegyi németség életében a további szóródás. A tűnő idő, mint a Svábhegyen oly gyakori köd a tájat, lassan elfedi a nyomokat, ám az emberi lélek mélyén tovább élnek a kötődések.

 


INDEX

 

  1. Horváth Elemér-Horváth Mária: Pest-Budáról szóló históriák. Budapest, 1944. 146-147.
  2. Eugen Bonomi: Die Ansiedlungszeit des Ofner Berglandes / A budai hegyvidék betelepítése. (Magyar fordítását lásd a Függelékben) München, 1940. 21-22.
  3. Varga J. János: A fogyó félhold árnyékában. Budapest,Gondolat,1986.103., 110.Magyar História
  4. Dr. Siklóssy László: Svábhegy. Budapest, 1929. 17-19.
  5. Agárdi Ferenc: A svábok bejövetele. Budapest, Faust, 1946. 132-133.
  6. Agárdi: i. m. 147-148.
  7. Agárdi: i. m. 179.
  8. Agárdi: i. m. 207-209.
  9. Agárdi: i. m. 236-237.
  10. Siklóssy: i. m. 22-23.
  11. Siklóssy: i. m. 23.
  12. Dvihally Anna Mária: A budai szőllőművelés története. Budapest, 1932. 115-116.
  13. Dvihally: i. m. 117-118. (Magyar fordítását lásd a Függelékben.)
  14. Siklóssy: i. m. 27-28.
  15. Feldmann: Pest und Ofen Wegweiser / Pest-budai útikalauz. Leipzig und Pest, 1844. 113-115. (Magyar fordítását lásd a Függelékben.)
  16. Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn. 1896. V. Band 1-3. Heft. 108-109.
  17. Népszerű földrajzi oktatás, iskolai és magánhasználatul. írta Kánya Pál. Pesten, 1849. 21.
  18. Forradalom előtt. Buda-pesti toürajzok és életképek Petőfi korából. Buda-Pest a magyarok fővárosa. Szerk. Waldapfel József. Franklin Társulat, é. n. 196-197.; 204-205.
  19. Híd 1944. június 1. V. évfolyam 11. sz. 31-32.
  20. Regélő. Szépművészeti első magyar folyóirat. 5. évi folyam, 1837. május 21. vasárnap, 326-327.
  21. Dvihally: i. m. 38-40.
  22. Dvihally: i. m. 31-32.
  23. Dvihally: i. m. 111-113.
  24. Kárpáti Aurél: Szüreti muzsika. Budai képeskönyv. Mukits Sándor rajzaival. Kiadja az Élet Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság. Budapest, 1914. 113-133.
  25. Dr. Gárdonyi Albert: A budai hegyvidék első nyaralótelepei. In: Tanulmányok Budapest múltjából. II. Budapest, 1933. 172.
  26. Gárdonyi: i. m. 174.
  27. Gárdonyi: i. m. 175.
  28. Svábhegyi Értesítő 1911. 3. sz. szeptember 1. 10-13.
  29. Siklóssy. i. m. 112.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet