3. Exodus nach dem zweitem Weltkrieg

3.1. Vergeltung gegen die Deutschen: „Malenkij robot"

Eine der wichtigsten Vorgeschichten der späteren Vergeltungen war der Aufbruch eines Stroms von Flüchtlingen im Herbst 1944 nach Westen, wo die Leute versuchten vor den unser Land eroberten sowjetischen Truppen zu flüchten. Über diesen Migrationsprozess stehen uns nicht viele Daten zur Verfügung (Füzes, M. 1990c). Wir wissen aus den Interviews, und der untersuchten Ortsliteratur von großen Strömen von Flüchtlingen, mit deren Größe früher nicht gerechnet wurde. Wenn die Zahl der Flüchtlingen in den anderen Siedlungen nicht so viel war, konnte ihr Anteil dennoch wesentlich sein. Die Voraussetzungen über mehrere Verluste können danach unbegründet sein.

Die erste Welle der Vergeltungen gegen die Deutschen war die Verschleppung von Tausenden in die Sowjetunion um die Wende 1944-1945. Die Verschleppung wurde damals durch kein internationales Abkommen genehmigt, da der mit der Sowjetunion am 20. Januar 1945 abgeschlossene Waffenstillstand keine Pflicht zur Humanarbeit für die Ungarn enthielt.

Die ungarischen Ämter, die Ortsvorsteher und Dorfrichter hatten keine Wahl, sie mussten die Transporte mit der gewünschten Größe für die Besatzungsmacht zusammenstellen.

Die ungarischen Verwaltungsorgane waren nicht dafür verantwortlich, weil sie nicht genug entschlossen waren, sondern weil sie über die echten Ziele „dieser Werbung" Kenntnisse hatten, und dennoch teilten sie es den Menschen nicht mit.

Eine der wichtigsten Fragen ist natürlich, die Zahl der Verschleppten ungefähr festzustellen. Die offiziellen Siedlungsdaten stehen uns in den meisten Fällen nicht zur Verfügung, also es ist möglich, dass wir uns nur auf die mündlichen Mitteilungen und möglicherweise auf die Ergebnisse der ortsgeschichtlichen Werke stützen können. Die in den 90er Jahren entstandenen zusammenfassenden Werke bestimmten die Zahl der in die Sowjetunion Verschleppten auf 65000 (Zielbauer, Gy. 1990a, 1990b, Korom, M. 1996). Wenn wir also laut der Volkszählung 1941 mit 470.000 Ungarndeutschen zählen, wurde 14% des Deutschtums zum Arbeitsdienst gebracht.

Dieses Thema kennt M. Füzes eingehend, er publizierte seine empirischen Forschungsergebnisse schon vielmal. Er erwähnte 4854 Verschleppte aus der Branau, und 4134 aus der Tolnau. Also einschließlich der niedrigen Verluste in der Schomodei stellte er hier die Verluste von 10000 Personen fest (Füzes, M. 1999d).

Unsere Datenbasis ist in der Tolnau größer, weil hier Daten aus 38 Siedlungen (in der Branau aus 21 Siedlungen) für unsere Schlussfolgerungen zugrunde gelegt werden können. Diese Ortschaften in der Tolnau hatten 1941 50333 Einwohner mit Deutsch als   Muttersprache,   und   von   ihnen   konnten   2494   Einwohner verschleppt werden, das beträgt 4,9%. In diesem Komitat unterscheiden sich unsere Ergebnisse kaum von den Daten von Filzes. In der Branau lebten während des zweiten Weltkriegs in den untersuchten Siedlungen 25616 Einwohner, von denen 725 Personen laut unserer Informationen verschleppt werden konnten. Das beträgt nur 2,8%, also es ist wesentlich niedriger, als die Daten von M. Füzes (Abb. 37.).

M. Filzes betont in seinem Werk, dass der große Teil des Deutschtums in der Schomodei infolge des Widerstands der örtlichen ungarischen Behörden und des inzwischen unterschriebenen Waffenstillstandsabkommens der Vertreibung entging. Er erwähnt 15 Siedlungen von den heutigen Siedlungen der Schomodei, laut ihm fand die Verschleppung von 583 Personen nicht statt. Er erwähnt nur sieben Siedlungen, aus denen Deutsche verschleppt wurden (M. Füzes, 1996). Laut unseren Ergebnissen hatten mehr Siedlungen wegen des „Malenkij Robot" Verluste. Ohne Zweifel arbeitete er mit einer eingehenden Datenbasis, aber in vielen Dörfern der Branau stellte sich durch die Interviews und laut anderer Quellen heraus, dass niemand verschleppt wurde, bzw. es vielen gelang, vor der Verschleppung zu flüchten.

Wenn unsere Prozentteile mit der Zahl der deutschen Bevölkerung der Komitate im Jahr 1941 verglichen werden, dann konnten 2670 Einwohner aus der Branau, und 3810 aus der Tolnau in die Sowjetunion gebracht werden, zusammen also etwa 7000 Personen.

Wenn die Zahlen je Siedlungen untersucht werden, dann erlitt mehr als die Hälfte der Siedlungen in der Branau, in denen uns genaue Daten zur Verfügung stehen, einen überdurchschnittlichen Verlust (über 5 %) (Abb. 17.). Wenn die Zahl der Verschleppten erfragt wird, ist es zu sehen, dass die meisten Siedlungen in der Branau in die Kategorie mit einem Verlust zwischen 10-30 und 31-50 Personen fallen (A bb. 17.).

Die meisten ungarndeutschen wurden in der Tolnau aus dem westlichen Gebiet der Völgység bzw. dem mittleren Teil des deutschen Blockgebietes in die Sowjetunion gebracht (Abb. 17.).

Wenn die absoluten Zahlen betrachtet werden, wurden die meisten Deutschen aus den großen Siedlungen verschleppt. Bátaszék, Bonyhád, Hőgyész geben dazu ein Beispiel. (Abb. 17.).

Laut unserer Datensammlung und der Publikation von Füzes war die Abnahme der deutschmuttersprachlichen Einwohnerzahl in Ráksi, Szorosad, Bőszénfa, Kaposfő, Ecseny, Somogyszil, Bonnya und Sérsekszőllős größer als der Durchschnitt. Die Prozentsätze der Verwüstung konnten also viel größer sein als die Verluste in der Baranya-Hegyhát, im südöstlichen Teil des deutschen Blockgebietes der Tolnau und im südöstlichen Teil der Branau.

Natürlich ist es kein Ziel, unbedingt zu entscheiden, welche Forschungsmethode zweckdienlicher ist. Die beiden Methoden haben zusammen Daseinsberechtigung.

3.2. Népességmozgások 1945-ben, a kitelepítések belpolitikai és nemzetközi előzményei

Magyarország 1944-1945 folyamán ismét megszállt, alávetett ország lett. Önálló cselekvőképesség hiányában a nemzetközi helyzet, főleg a Szovjetunió céljai döntő hatást gyakoroltak a hazai belpolitikai életre. Hiba, sőt bűn lenne azonban a németek bekövetkező kálváriáját egyedül a külső körülményekre fogni, hiszen elűzésükben az akkori hazai politikai elitnek is megvan a maga felelőssége. Az 1944-1950 közötti időszak közéleti küzdelmeit, a nemzetközi konferenciák hatásait, a németekkel kapcsolatos megtorló intézkedések jogi vonatkozásait a tudomány - hosszú kényszerű hallgatás után - az 1990-es években feltárta, ezért mi csak e folyamat rövidebb összegzésére vállalkozunk, mintegy háttérmagyarázatként, a dél-dunántúli németek sorsfordító éveinek jobb megértése végett.

A fegyverszüneti egyezmény csak a német állampolgárok internálása iránt intézkedett, a gyakorlatban azonban minden jobboldali beállítottságú személyre, valamint a német anyanyelvű lakosság jelentős részére kiterjedt (Füzes M. 1993b).

Somogy megyében a kaposvári fogházban gyűjtötték össze az összes törvényen kívülivé vált szervezet, így a Volksbund vélt vagy valós tagjait is. Az eredetileg 90 személyre mértezett helyre 482 letartóztatottat zsúfoltak össze, közöttük 14 gyermeket. A leírhatatlan higiéniai viszonyok miatt sok volt a rühes és tetves fogoly. Később ezért intézkedtek róla, hogy a tábort helyezzék át a Cseri úti gazdasági és elemi iskola épületébe (Füzes M. 1993b).

Egyik nágocsi beszélgetőtársunkat szintén internálták 1945-ben Kaposvárra. Emlékezete szerint két hétig tartották a fogházban, majd később a kórházat, a városházát, a Baross utcai laktanyát kellett takarítania. A későbbiekben napszámban dolgoztatták őket, csak élelmet kaptak, keresetet nem. 7 hónap elteltével térhetett haza, s aztán az 1990-es években valamilyen minimális kárpótlásban részesült megpróbáltatásaiért (B. F.-né nágocsi lakos visszaemlékezése 2005-ben).

Az internáltak foglalkoztatásához számtalan gazdasági érdek fűződött. Kaposvár polgárait is igyekeztek mentesíteni a közmunkák alól. A munkaképes „veszélyes" foglyokat 1945 nyarán az aratáshoz vezényelték, hogy az aknaveszélyes táblákban soron kívül végezzék el az aknák felkutatását és ártalmatlanná tételét. A táborok teljes feloszlatására még évekig kellett várni (Füzes M. 1993b).

Somogy megyében a Jugoszlávia területéről érkezett magyar menekültek nagyobb gondot nem okoztak. Sokkal gyérebben érkeztek ugyanis ide, mint pl. a székelység, akiknek a völgységi elhelyezése óriási problémákat indukált, s letelepítésük nem kevés törvénytelenség révén ment végbe (Szenyéri Z. 2004).

Az általános felülvizsgálat után a barcsi járás területén kb. 450 magyar család kaphatott letelepedési engedélyt, de a szomszéd államokból menekült német nemzetiségűek illegális bevándorlását igyekeztek megakadályozni. A belügyminiszter még a SZEB mellett működő jugoszláv delegációt is megkereste, hogy a „svábok Magyarország területére való eltávolítását mellőzzék" (Id. Füzes M. 1993b).

Kevésbé ismert, hogy a németek kitelepítésének kérdését hazánkban először az FKGP vetette fel. Nagy Ferenc, a párt főtitkára Pécs szovjetek által történt elfoglalását követően 1944 november végén egy ottani politikai gyűlésen említette először a problémát (Korom M. 1996). A kisgazdák álláspontja a későbbiekben mérséklődött, hiszen szavazótáboruk jelentékeny hányadát éppen a német birtokos parasztság jelentette. Hasonlóan vélekedett az SZDP is, mert a soraikban is jelentős volt a németek száma, főleg az iparvidékeken és a bányaterületeken (Szenyéri Z. 2004).

1945 tavaszán a hazai pártok közül az MKP és az NPP is már radikálisan akarta a németség problémáját kezelni. 1945 áprilisában mondta el hírhedt beszédét Kovács Imre, az NPP frontembere, melyben követelte, hogy „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen!" (Id. Weidlein J. 1995). A kommunisták sommás véleményét a Szabad Nép április 18-i cikke tükrözte: „Eleget híztak a magyar nép vérén és nyomorúságán, elég bűnt követtek el a magyar nép ellen, hogy elszenvedjék végre a bűnhődést: osztozzanak a német nép sorsában! Zsíros, fekete földjük jó lesz a dolgozó magyar parasztságnak!"(Id. Weidlein J. 1995).

A következő kedvezőtlen fordulatot a németség számára a szovjetunióbeli kényszermunka után a román-magyar államközi megállapodás alapján 1941-ben eredetileg Bukovinából Bácskába telepített, majd onnan 1944 őszén elmenekült székelység Dél-Dunántúlra kerülése jelentette. A Tolna megye területén ideiglenesen elhelyezettek letelepítését először a megye főispánja kezdeményezte. Mostoha helyzetük megszüntetésére a Vármegyei Földbirtokrendező Tanács elnökétől csoportos letelepítésüket kérte (Füzes M. 1985).

Később - tekintettel a kérdés súlyosságára - az Országos Földbirtokrendező Tanács vette kezébe a székelyek letelepítésének az ügyét. Ugyanakkor elfogytak eddigre a kiosztható földterületek, így az április végén a megyébe érkezett kormánybiztos Tolna egy olyan tájegységét választotta ki, ahol erőszakkal mégis kisajátíthatott birtokokat. Ez a terület a Völgység volt, a megye D-i, DK-i része, ahol a lakosság túlnyomó többsége német nemzetiségű volt. Bodor György önkényesen értelmezve saját hatáskörét vagy azonnal megfosztotta a németeket birtokaiktól, lakóházaiktól, vagy ami legalább ennyire súlyosan érintette őket, „rátelepítette" a székelységet, tehát őket erőszakkal összeköltöztette a németekkel. Ő az elkobzási javaslatokat az egykori Volksbund-taglisták rekonstruálásával akarta legitimálni. Mivel a szervezet pécsi központjában talált okiratok meglehetősen hiányosak voltak, a járási politikai rendőrséget utasította a névsorok összeállítására (Füzes M. 1985).

Az atrocitások akkori tetőpontjaként a Volkbund-tagok a kormánybiztos szerint nem maradhattak a lakóhelyükön, ezért internáltatta őket. A teljesen kifosztott lengyeli Apponyi-kastélyba szállították őket, a gyermekeket, a fiatal anyákat, öregeket pedig É-Tolna németek lakta falvaiba vitték (Bikácsra, Dunakömlődre, Györkönybe, Németkérre), ahol összeköltöztették őket az ottani németséggel. Sokukat munkaszolgálatra szállítottak Bogyiszlóra, Szekszárdra, Tolnára (Füzes M. 1985).

A visszaemlékezések alapján a németeket a karhatalom összeterelte, a házaikat rögtön el kellett hagyniuk, majd nyitva kellett tartaniuk. Már tehát nem engedték őket szabadon, hanem gyalog először Bonyhádra hajtották őket. Esetleg néha a kismamák és a gyermekek a kocsikon maradhattak. Tehát ezek a közlések cáfolják a történész által megrajzolt pozitívabb képet, a rászorulók, elesettek sem kaphattak általában kedvezményeket. Lengyelen hetekig kitakarítatlan disznóólakban helyezték el a németeket, s csak az ottani orosz sebesültek elszállítása után kerülhettek be sokan az iszonyatos állapotban lévő kastélyba. A láger őrzése nem lehetett erőteljes, mert rengetegen szöktek el, sőt általában tudatosan engedték őket elmenni, legalább kevesebb emberről kellett gondoskodni. A menekültek természetesen szülőfalujukba sem térhettek vissza, a legtöbben magyar falvakban vállaltak munkát, hogy a további üldöztetéstől mentesüljenek. Akik eredeti lakóhelyükre nem jöttek vissza, azokat az államhatalom később is nehezebben találta meg, sokan közülük így megmenekülhettek a kitelepülési kötelezettségük alól (G. Gy. izményi, B. J. nagymányoki lakosok visszaemlékezései 1998-ban, Mucsfán, Cikón, Závodon, Kisvejkén készített 1998-1999. évi interjúk alapján).

Az elkövetett törvénytelenségek és erőszak hatására már május végén megszüntették Bodor György megbízatását, erre ő a következő öt nap alatt valósággal keresztülhajszolta az elkobzásokat és a székelyek letelepítését (Tóth Á. 1993). Az elért „eredményeiről" Bodor az 1945. július 4-én megtartott pártközi értekezleten számolt be, s eszerint 4400 családtól kobozták el gazdaságukat, s helyükre 2500 magyar családot telepítettek le, akiknek a 90-95%-a bukovinai székely volt (Füzes M. 1985).

A kutatások alapján 4350 német nemzetiségű család vagyona esett az elkobzások hatálya alá, s 2446 családot telepítettek a helyükre (Tóth A. 1993). Füzes M. egyik tanulmányából ismerjük a letelepített népesség pontosabb megoszlását is. Ő az 1945 közepéig véglegesen letelepült népesség számát 9188 főben határozta meg (Füzes M. 1985). A Völgység etnikai térszerkezete már ekkor jelentősen átalakult, pedig a németség számára megpróbáltatásaik időszaka igazán ezután kezdődött. A székelyek helyzete kétségbeejtő volt, hiszen rövid idő alatt másodszor lettek földönfutók. Az akkori hatalom szégyene, hogy ezt az igazságtalanságot egy másik törvénytelenséggel próbálták meg orvosolni - a völgységi németség kárára.

Az e falvakban megmaradt németség és az új lakosság közötti viszony rendkívül feszült volt, s bizonyára lélektanilag sok jövevénynek sem tett jót, hogy készen kaptak fejlett gazdaságot, kiterjedt földbirtokkal, szép állatállománnyal. A székelység gazdasági-társadalmi fejlettsége minden bizonnyal kisebb volt, még ha erről hallgattak is eddig a témával foglalkozó munkák (G. Gy. izményi, B. J. nagymányoki lakosok emlékezései 1998-ban).

Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy az 1945. máj. 14-i pártközi értekezleten arról döntöttek, hogy a németek kiszállítása a lehető legszélesebb legyen. Főleg Erdei Ferenc, az NPP által delegált akkori belügyminiszter erőltette a kitelepítések mielőbbi megkezdését, s hozzá csatlakozott - csak árnyalatnyival visszafogottabban - az MKP is (Szenyéri Z. 2004). Még az általában mérsékeltebb álláspontra helyezkedő FKGP egyik prominens képviselője, Gyöngyösi János külügyminiszter is, igaz, kissé burkoltabban, de azonosult a kitelepítés gondolatával: „...a hazai németség mint népi közösség szembehelyezkedett a magyar állam és a magyar nemzet gondolatával és egy bizonyos kollektív felelősség ezen a téren megállapítható." (Kiemelés tőlünk, Sz. Z, Id: Weidlein J. 1995). Tehát először mondatott ki a kollektív felelősség fogalma, amellyel   oly   sokáig   a   tudomány  nem   nézhetett   szembe,   s   a rendszerváltozás előtt igen kevés publikációban lehetett ezt kimondani. A kivételek közé tartozik Komanovics J. (1978.) munkája. A kollektív büntetés fogalmát s annak hibás elvét más cikkek is megemlítették a rendszerváltozás előtt. Igaz, ezek ugyanakkor a németeket „V. hadoszlopnak" tartották, s igazságosnak vélték a retorziókat (Benke J. 1974).

A hónap végén pedig Magyarország szóbeli jegyzéket küldött a Szovjetuniónak, melyben kérelmeztük a németek kitelepítését a szovjet zónába; legalább 200-250 ezer főt, lehetőleg ne a határ mellé (Fehér I. 1988, Tóth A. 1993).

A rendelkezésre álló forrásanyag alapján tehát egyértelműen bizonyítható, hogy nem csupán - sőt egyáltalán nem elsősorban - a nemzetközi hatalmi-politikai viszonyok, s nem egyedül a korábban örökös oknak kikiáltott potsdami konferencia határozatai felelősek a németség bekövetkező tragédiájáért. A hazai politikai elit a kérdést már a nagyhatalmi értekezlet előtt lényegében eldöntötte, s végre az utókornak szembe kellene néznie ezzel a gyászos örökséggel.

Június 12-én az Egyesült Államok emlékiratot intézett a csehszlovák kormányhoz az ottani németek kérdésében, s ebben hangsúlyozták, hogy a mindenkire kiterjedő megtorlás nem lenne igazságos (Tóth Á. 1993., Fehér I. 1988). A hazai politikai pártok számára ennek sem volt tanulsága. Eddigre a telepítések megszervezésére létrehozták a Népgondozó Hivatalt, ennek kellett irányítani a későbbi nemzethűségi vizsgálatokat is. A Földmüvelésügyi     Minisztérium    ugyanakkor    megalapította     a Telepítési Hivatalt, s a két hatóság között nem kevés hatásköri és politikai vita alakult ki a későbbiekben. Az előbbi tudniillik a kommunisták irányvonalát, az utóbbi pedig a kisgazdákét képviselte (Tóth Á. 1993).

A somogyi Népgondozó Hivatal a DNy- magyarországi (szekszárdi) kirendeltséghez tartozott. 1946-ban azonban újabb átszervezést hajtottak végre, ez az intézmény megszűnt, a Földhivatal Telepítési Osztálya lett. Hogy mennyire átgondolatlan szervezés folyt - s bizonyára a háttérben folytatódtak a politikai csatározások -, az is bizonyítja, hogy 1947 tavaszán létrehozták a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosi Hivatalt. Mire a németek kényszermigrációja ténylegesen Somogyban elindult, ennek a két szervnek kellett volna együttműködni a kitelepítések végrehajtásában, az elkobzott anyagi javak kezelésében, s annak újbóli elosztásában (Benke J. 1974, Kanyar J. 1964).

Ilyen hazai előzmények után következtek a potsdami határozatok, amelyek 400-500 ezer német kitelepítéséről szóltak. 1941-ben 477 ezer fő vallotta magát hazánkban német anyanyelvűnek, innen származhattak ezek az elképzelések. A szövetségesek döntését erősen befolyásolta, hogy a háború után az érzelmektől túlfűtött erőteljesen németellenes hangulatban az értekezlet időpontjáig több kelet- és közép-európai országban már foganatosítottak megtorló intézkedéseket a németek ellen.

A magyar fél által először szóban közölt, majd július elején írásban is a SZEB tudomására hozott 200 ezres számot a szovjetek igen ügyesen használták fel Potsdamban. A csehszlovák és a lengyel teljes kitelepítési igény mellé ezt is csatolták, hogy azután természetesen szabad kezet kapjanak annak számszerű értelmezésében és végrehajtásában (Korom M. 1996). Mindez a manipulatív és prekoncepciós szovjet szándék persze minket, magyarokat nem oldoz fel a kérdésben elkövetett politikai és egyéb bűnök alól.

Még Potsdam előtt az 1945. július l-jén kiadott kormányrendelet intézkedett először hivatalosan a svábok "minősítéséről". Volksbund-vezetők, -tagok, -támogatók és kívülállók csoportjaiba sorolták a németeket (Tóth A. 1993). Tehát fordított jogeljárást alkalmazva, nem a bűnösséget kellett bizonyítani, hanem a megvádoltaknak kellett volna az ártatlanságukat igazolni, vegytisztán látható tehát a törekvés a kollektív büntetésre.

Ősszel megkezdődtek a rendelet alapján a felülvizsgálatok. A bizottságok munkájába a helyi önkormányzatoknak általában semmiféle befolyásuk sem volt. 96 községben 69520 személyt "világítottak át", 38%-ukat vagyonelkobzásra ítélték. Ezzel az átlaggal számolva legfeljebb 100000 főt lehetett volna külföldre kényszeríteni, ráadásul főleg a kevésbé tehetősek voltak a Volksbund tagjai (Tóth Á. 1993). 1942 végétől tömeges volt a kilépés a Volksbundból, de nem törölték a tagokat a nyilvántartásból, s így 1945-ben mindenkit hazaárulónak minősítettek. Az összes földreform során      kisajátított      területeknek      csak      4%-a      származott volksbundistáktól elvett földekből (Fehér I.  1988). Ezért kellett a kitoloncoltak körét törvénytelenül, bűnös módon kiszélesíteni.

Somogy megyét a földelkobzások kevésbé érintették, hiszen az itteni németség részvétele a Volksbundban is kevésbé volt aktív, s az 194l-es népszámláláson is csak a 62,9 %-uk vallotta magát német nemzetiségűnek, szemben Baranya 76 %-os, Tolna 73 %-os arányával (BenkeJ. 1974).

A régebbi szakirodalmi források egyébként leplezetlenül elismerték, hogy a vagyonelkobzások, s így a kitelepítések igen sokszor indoklás híján a „németek gazdasági erejéből" következtek (BenkeJ. 1974).

Az akkori Somogyban a nemzethűségi vizsgálatok összesen 4667 személyt érintettek. A szigetvári járás ma Baranyához tartozó falvait leszámítva 2113 németajkú lakosnak kellett a retorziókkal szembenéznie. Közülük 154 volt Volksbund-vezető és SS-önkéntes, 575 fő volt tagja a Volksbundnak, s 61 fő támogatta ezt a szervezetet. 1209-en nem léptek be ennek a soraiba (Füzes M. 1993b).

A svábokat az év végéig újabb gyűjtőtáborokba kényszerítették, a helyeket úgy megválasztva, hogy a településeken a nemzetiségi lakosság aránya 70% felett legyen. Tehát nem a nagyobb, elhelyezés szempontjából alkalmasabb falvakat választották ki, mert ezekben esetlegesen alacsonyabb volt a németek arányszáma. A földrajzi fekvés, a vasút léte sem számított, s ebből súlyos problémák adódtak (Tóth A. 1993).

3.2. Bevölkerungsbewegungen 1945, die innenpolitischen und internationalen Vorgeschichte der Vertreibung

Die Kämpfe des politischen Lebens zwischen 1944-1950, die Wirkungen der internationalen Konferenzen, die juristischen Beziehungen der Vergeltungsmaßregeln gegen die Deutschen stellte die Wissenschaft in den 90er Jahren nach langjährigem Zwangsschweigen dar, deshalb möchten wir diesen Prozess nur kurz zusammenfassen, damit der Leser die schicksalsvollen Jahren der Deutschen besser versteht.

Es ist wenig bekannt, dass die Unabhängige Kleinlandwirtepartei (UKLP) die Frage der Vertreibung der Deutschen als erster aufwarf (Korom, M. 1996). Der Standpunkt der Kleinlandwirten wurde später maßvoller, da die deutschen Bauern einen wesentlichen Anteil ihrer Wählerbasis bildeten. Eine ähnliche Meinung vertritt auch die Sozialdemokratische Partei (SDP) (Szenyéri, Z. 2004).

Die Ungarische Kommunistische Partei (UKP) und die Nationale Bauernpartei (NBP) drangen aber für radikale Lösung der „Schwabenfrage" ein. Für sie war die tatsächliche Durchführung der Bodenverteilung 1945 die primäre politische Motivation. Es waren nämlich viele, denen der Staat in ihren Wohnorten keinen Boden geben konnte, und ihre Ansprüche konnten nur anderswo mit Hilfe einer Gruppenumsiedlung erfüllt werden. Beide Parteien wollten die Zahl  der Wähler dadurch  erhöhen,  dass  sie  den umgesiedelten landarmen Bauern Grund und Boden zuteilen wollten (Szenyéri, Z. 2004).

Eine neue ungünstige Wende bedeuteten für die Ungarndeutschen die Szekler, die aufgrund des ungarischrumänischen Abkommens während des Weltkriegs in der Batschka angesiedelt wurden, dann im Herbst 1944 nach Südtransdanubien flohen.

Die Ansiedlung der in der Tolnau vorläufig untergebrachten Menschen regte der Gespan des Komitates zuerst an. Um die harte Verhältnisse abzuschaffen, bat er den Vorsitzenden des Bodenverteilungsrates des Komitates um ihre Ansiedlung in Gruppen. Später nahm der Landesbodenverteilungsrat die Ansiedlung der Szekler mit Rücksicht auf ihre schwere Lage in die Hand. Es gab aber bis zu diesem Zeitpunkt keinen Boden zum verteilen, so wählte der am Ende April ins Komitat gekommene Kommissar eine Landschaft in der Tolnau aus, wo er dennoch mit Zwang Güter enteignen konnte.

Dieses Gebiet war die Völgység, der südliche, ostsüdliche Teil des Komitates, wo die überwiegende Mehrheit der Bevölkerung deutschstämmig war. Bis zu diesem Zeitpunkt gab es Verordnungen nur darüber, wie die Ansiedlung in Gruppen möglich ist.

Als Höhepunkt der Atrozitäten durften die Mitglieder des Volksbundes nach dem Befehl von György Bodor nicht in ihren Wohnorten bleiben, deshalb ließ er sie internieren. Sie wurden ins leere Apponyi-Schloss nach Lengyel gebracht (Füzes, M. 1985).

Wegen der verübten Gesetzwidrigkeiten und Gewalt wurde das Amt von György Bodor schon am Ende Mai abgeschafft, so setzte er in den nächsten 5 Tagen die Enteignung der Deutschen und die Ansiedlung der Szekler durch (Tóth, A. 1993).

Er berichtete über „seine Ergebnisse" am 4. Juli 1945 auf der Konferenz der Parteien, laut dieser wurde das Anwesen von 4400 deutschen Familien in Beschlag genommen, und 2500 ungarische Familien kamen auf ihre Plätze, deren 90-95% Szekler aus der Bukowina waren (Füzes, M. 1985).

Insgesamt kamen also mehr als 9000 Personen in 24 Siedlungen. Die ethnische Raumstruktur der Völgység veränderte sich schon in jener Zeit wesentlich, aber der Leidensweg der Deutschen begann erst danach. Die Lage der Szekler war ganz schrecklich, da sie in kurzer Zeit schon zweimal heimatlos wurden. Es war die Schande der damaligen Macht, dass sie diese Ungerechtigkeit mit einer anderen Ungesetzlichkeit abhelfen wollte.

Von den ungarischen Parteien wollten die UKP und die NBP im Frühling 1945 das Problem des Deutschtums radikal lösen. Nach dieser Vorgeschichte ist es gar nicht zufällig, dass es am 14. Mai 1945 auf der Konferenz der Parteien darüber entschieden wurde, dass der Abtransport der Deutschen so weitläufig wie möglich durchgeführt werden soll (Szenyéri, Z. 1999).

Ende Mai schickte Ungarn eine mündliche Note an die Sowjetunion, in der Ungarn die Aussiedlung der Ungarndeutschen -mindestens   200-250.000   Personen   -   in   die   sowjetische   Zone verlangte, möglicherweise nicht an die Grenze (Fehér, I. 1988, Tóth, Á. 1993).

Laut der zur Verfügung stehenden Quellen kann es eindeutig bewiesen werden, dass nicht nur - sogar nicht vor allem - die internationalen Mächte und die politischen Verhältnisse, und nicht allein die früher ständig für Grund gehaltenen Entscheidungen der Potsdamer Konferenz für die Tragödie des Deutschtums verantwortlich sind.

Die USA richteten am 12. Juli ein Memorandum an die Regierung der Tschechoslowakei wegen der Frage der Deutschen, es wurde darin betont, dass die Vergeltung gegen alle nicht gerecht wäre (Tóth, Á. 1993, Fehér, I. 1988). Für die ungarischen Parteien diente auch das nicht als Lehre.

Nach dieser ungarischen Vorgeschichte sind die Potsdamer Beschlüsse geboren, die die Vertreibung von 400-500.000 Menschen erwähnten. 1941 bekannten sich 470.000 Personen zum Deutschmuttersprachlichen, die Zahlen der Beschlüsse können sich darauf beruhen. Die Entscheidung der Alliierten wurde davon beeinflusst, dass die Vergeltungsregelungen gegen die Deutschen in einer deutschfeindlichen Atmosphäre bis zur Konferenz schon in vielen ost- und mitteleuropäischen Ländern getroffen wurden. Die von dem ungarischen Staat zuerst mündlich mitgeteilte, dann im Juli auch schriftlich zur Kenntnis der Interalliierten Kontrollkommission gebrachte Zahl über 200.000 Personen wurde von den Sowjets in Potsdam  sehr geschickt benutzt.   Sie  haben  diese  Zahl  an  den Vertreibungsanspruch der Tschechoslowakei und Polen auch angeschlossen, um bei der Durchführung der Vertreibung freie Hand zu bekommen (Korom, M. 1996). Dieser manipulative Präkonzeptionswillen der Sowjetunion entbindet Ungarn von den politischen und anderen Schulden nicht.

Der Regierungserlass vom 1. Juli 1945 enthielt schon offiziell die Definition, wer als Schwabe gilt. Die Deutschen wurden in die Gruppen der Volksbundsleiter, -mitglieder und -unterstützer und der Außensteher eingeordnet. {Tóth, Á. 1993). Also nicht die Schuld, sondern die Unschuld hätte nachgewiesen werden müssen.

Im Herbst begann die Überprüfung der Verordnung. 69.520 Personen wurden in 96 Gemeinden „durchleuchtet" (Tóth, Á. 1993).

Die Leiter der in Südtransdanubien gegründeten Treue-Bewegung mussten im Frühling 1944 die Dokumente vernichten, so konnten diese bei den Befreiungen von der Aussiedlung nicht verwendet werden (Fehér, I. 1988).

Die Deutschen wurden bis zum Ende des Jahres in neue Sammellager gebracht, die Plätze so ausgewählt, dass der Prozentteil der Nationalitätenbevölkerung in den Siedlungen über 70% ist (Tóth, Á. 1993).

3.3. A kitelepítések végrehajtása, a németség elűzését kísérő újabb politikai küzdelmek

1945. december 29-én megjelent a magyar kormány 12330/1945. M.K. sz. rendelete, amely szabályozta a németség elűzését. Azokat a németeket kötelezték kivándorlásra, akik az 1941. évi népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallották magukat, továbbá akik magyarosított nevüket visszaváltoztatták idegen hangzásúra. Emellett azokat is, akik az SS vagy a Volksbund tagjai voltak (Komanovics J. 1979, Füzes M. 1993a).

A kollektív felelősségre vonás főleg abban a tekintetben volt nyilvánvaló, hogy a legritkább esetben nyújtott lehetőséget egyéni elbírálásra. Csak a német anyanyelvűeknek csillantott meg a rendelet valamicske reményt, hiszen ha hitelt érdemlőn bizonyították, hogy üldözték őket magyarbarát érzelmeikért, akkor mentesítést kaphattak.

A legsúlyosabb politikai bűntettnek azt tarthatjuk, hogy az 1941. évi összeírás sok szempontból titkos adatait használták fel törvénytelenül a kitelepítési listák összeállításánál. Mint már részben korábban kifejtettük, a német nemzetiség bevallása nem jelentette szükségszerűen a teljes azonosulást a hitleri „volksdeutsch" propagandával, hiszen az anyanyelv és a nemzetiség elkülönítése az egyszerű emberek számára a felmérés alkalmával bizonyára nem volt lehetséges.

A megjelent végrehajtási utasítás részletesen előírta az elszállításra vonatkozó szabályokat (Füzes M. 1993a). A kitelepítések előkészítéseként a biztosok különleges rendszabályokat is életbe léptethettek, elrendelhették a települések teljes zárlatát, kijárási tilalmat vezethettek be, megtilthatták idegenek ott tartózkodását (Tóth Á. 1993).

A terveknek megfelelően 1946. január 9-én Budaörsről elindult az első, németeket szállító szerelvény, s július l-ig közel 120000 ember kényszerült a szülőföld elhagyására (Fehér I. 1988). 1946 elején egyébként felerősödött az a magyar törekvés, hogy a kitelepítések elrendelését, a felelősséget egyedül a nagyhatalmakra hárítsák át. Vorosilov kifogásolta is január 25-én Tildyhez írt levelében ezt a magyar álláspontot (Tóth Á. 1993).

A németek elűzésének előkészítéseként 1946-ban szinte minden faluban végrehajtották a németek „összetelepítését". Tehát jelentős részüket szinte azonnal megfosztották házaiktól, földjeiktől, egyéb vagyontárgyaiktól. Sürgető tényezőként majdnem minden helységbe érkeztek   belföldi   telepesek,   akik   ezeket   az   ingatlanokat   és ingóságokat megkaphatták.

A körülmények sokszor elképesztőek voltak, hiszen több család is együttlakott ugyanabban az ingatlanban. Előfordult, hogy német famíliáknak kellett egy fedél alatt lenniük, s sokszor kerültek németek és telepesek is ugyanarra a helyre. Olyan is akadt, hogy 11 fő lakott 2 szobában (2 család), s megtörtént, hogy 4 családot kényszerítettek egy 3 szobával, közös konyhával rendelkező házba (M J.-né, R. J.-né, S. H.-né ecsenyi lakosok visszaemlékezései 2005-ben).

A németeket sokszor az sem vigasztalhatta, hogy a telepesek megengedték, hogy maradjanak, mert nekik kellett a jövevényeket eltartani, azok nem dolgoztak (L. L. visszaemlékezése, Gadács, 2005.)

A jövevények közül nagyon sokan nem megfelelően tudták lelkileg sem feldolgozni azt a tényt, hogy önálló házat, földet, tehát virágzó gazdaságot kaptak, mindezt anélkül, hogy bármiféle erőfeszítést kellett volna ezért tenniük. Ráadásul legtöbbjük egykori cseléd volt, akik nem értettek a saját, felelősségteljes gazdálkodáshoz. Az interjúalanyunk szerint „mindent lebontottak, sarlóval mentek szőlőt metszeni (L. L. gadácsi lakos visszaemlékezése 2005-ben).

A kapott vagyont így a telepesek általában gyorsan felélték, a gazdaságok tönkrementek (F. E. gyönki, M. J. ivándárdai, H. J. véméndi lakosok emlékezései 1999-ben).

A németek iránti elfogultsággal igazán nem vádolható régebbi szakirodalom is elismerte, hogy a telepes „amint egy jobb ház került elkobzásra, a már neki juttatott házat elhagyja, a juttatott ingó javakat is magával víve, beköltözik az újonnan elkobzás alá kerülő házba, s ennek javait is birtokba veszi. A gyakorlatban sokszor előfordul, hogy a sváb vagyonára az elkobzás még ki sem mondatott, a telepes már előre behatolt" (Id. BenkeJ. 1974).

Tehát nem csupán a hazai németség számára járt tragikus következményekkel a telepítések ilyen módszerű végrehajtása, hanem a háborúban kivérzett ország élelmiszerhiányát is fokozta a gazdaságok katasztrofális mértékű és mennyiségű tönkremenetele.

Már 1946-ban problémát jelentett a földek megművelése, ezért a Földbirtokrendező Tanács olyan határozatot hozott, hogy amennyiben a „sváb ingatlanok nincsenek kiadva telepesnek, s így a megművelésük biztosítva nincs, a tulajdonos svábot kötelezni kell a helyi munkabér 60 %-áért ott dolgozni". Amennyiben erre nem hajlandók, mint „internált lesz kötelezve  a munka elvégzésére" (Benke J. 1974). Tehát ebben az esetben mindenféle díjazás nélkül, kényszermunkásként kell dolgozniuk.

A legtöbb család számára a folyamatos rettegés és költözés évei voltak ezek. Beszélgetőtársamat családjával megfosztották házártól 1947-ben, annak ellenére, hogy az idősebbek magyar anyanyelvűnek vallották magukat. Ezután Szulokól Kútfőpusztára kerültek csereházba, majd innen Kálmáncsára, s 1949-ben jöhettek haza a szülőfalujukba (2005-ben készített szuloki interjú, a személy nevének teljes elhagyását kérte.)

Hasonló történt Miklósiban is, megkérdezett családját szintén 1947-ben fosztották meg ingatlanjától. A csereházból szintén ezután kidobták őket, a közeli Szőlőhegy mellett kaptak újat, de azt is elvették, s ezután felvidékiek mellé került egy kis szobába özvegy édesanyjával. A másik 20 m2-es szobában lakott a hattagú telepes család, szintén embertelen körülmények között. 1960-ban költöztek rokonuk házába, majd 1963-ban került a jelenlegi lakóhelyére. Tehát a 15 év alatt 5 helyen lakott a kérdezett személy, s látható, hogy nem a saját szándékából élt „vándormadárként" (B. Á.-né miklósi lakos visszaemlékezése 2005-ben).

Bár a hatóságok a pontos kiszállítási terminussal tisztában voltak, erről mégsem értesítették a lakosságot, Úgymond megelőzendő a rombolást, a karhatalom körülvette a célpontfalvakat, majd általában mindössze két órát hagytak a németeknek arra, hogy elcsomagolják a legszükségesebb holmijaikat. Mint ismeretes, nem túlzottan nagy úti poggyászt vihettek magukkal, ennek ellenére még azt a minimális emberi tisztességet sem kapták meg, hogy az utazásra felkészülhessenek (Ecsenyben, Szulokon, Somogydöröcskén, Somogyszilen 2005-ben készített interjúk alapján). Nem véletlen, hogy a kortársak közül is sokan a zsidóság deportálásához hasonlították ezeket a módszereket.

A németség elszállítását sem tudták megfelelően megszervezni, az is gyakran előfordult, hogy a németországi amerikai hatóságok emeltek különböző kifogásokat a nem megfelelő szállítási körülmények miatt. Így azután sokszor jöttek vissza a szerelvények - pl. a csibrákiak esetében Tolnában -, akiket visszahoztak Hegyeshalomból, majd több mint egy hetet kellett újra vesztegelniük a kurdi állomáson. Ugyanez történt meg a cikóiakkal, akiket szintén visszatoloncoltak a határról, s négy napos késéssel indulhattak el újra a rájuk erőszakolt új hazájukba (cikói, kurdi közlések 1998-ban).

Baranyában beszélgetéseink során találtunk olyan falvakat, ahol német többségük ellenére sem hajtották végre szervezett elűzésüket. Ilyen volt Erdősmárok, Ófalu, Szűr. Közös vonásuk, hogy semmiféle kiépített közlekedési kapcsolattal akkoriban nem rendelkeztek, nagyon silány termőföldek vették őket körül, tehát az ottani németség is csak szívós élni akarással tudott eredendően is létezni. Különösen Ófalu természeti viszonyai voltak annyira hátrányosak, főleg a lejtős domborzat miatt, hogy sokszor még a termőföldet, trágyát is kosárral hordták fel a magasabb térszínekre. Mindegyik község túlélő idős emberei úgy emlékeztek vissza, hogy az érkező telepesek megriadtak a várható nehézségek láttán, senki sem akart ezekben a helységekben házat, földet igényelni. Így aztán ezekben nem működött a németek feltétlen és kíméletlen elszállításának az igénye (M. Gy. szűri lakos emlékezése 1999-ben, Ófaluban, Erdősmárokon készített interjúk 1999-ben). Nem véletlen, hogy a Ófalu lakosságának döntő többsége még a mostani népszámlálások alkalmával is németként definiálja önmagát.

1946 tavaszán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az eredeti határidőt nem lehet tartani, augusztusig nem lehet a németséget eltávolítani az országból. A pártok közötti nézetkülönbségek fokozódtak, az FKGP legszívesebben az egész folyamatot felfüggesztette volna. 1946. május 10-én jelent meg a Belügyminisztérium módosító rendelete, amely szerint csak azok a magyar nemzetiségüket valló telepíthetők ki, akik SS- vagy Volksbund-tagok voltak, ill. visszanémetesítették a nevüket (Tóth Á. 1993).

A kiszállítások nyári felfüggesztésében főleg a nemzetközi helyzet megváltozása játszott szerepet, hiszen addigra az antifasiszta koalíció lényegében felbomlott, az Egyesült Államok pedig nem azonosította már magát a potsdami határozatokkal. A németek döntő többségét hazánkból pedig az általuk ellenőrzött zónába vitték. Számukra a jövevények megfelelő ellátása is egyre nagyobb gondot okozott. Megpróbálták tehát a kitelepítettek további befogadását anyagi feltételekhez kötni, s ezek miatt pedig elakadtak a kiszállítások. A bekövetkező leállás súlyos helyzetet teremtett, hiszen a telepesek továbbra is tömegesen érkeztek, a németségnek pedig így újabb összeköltöztetéseket kellett elszenvednie (Id: Fehér I. 1988).

1946. augusztus 22-én született meg a magyar kormány új megállapodása az amerikaiakkal. Ennek legfontosabb pontja előírta, hogy 20 év feletti lakosok esetében hazánk 500 márkát köteles biztosítani minden áttelepítettnek (Szenyéri Z. 2004).

Az 1946. szeptember 17-i pártközi értekezleten újabb 120-150 ezer német kitelepítését határozták el, hiszen akkor már csupán 70000 hold földterülettel számolhattak, s még mindig volt 100000 földigénylő. Belügyminiszteri beszámoló alapján az országból 1946. szeptembere-novembere között újabb 11000 embert szállítottak ki (bár egy másik jelentés csak 5426 főt említ meg). A nagyobb számban esetleg benne vannak a nem magyarországi, főleg bácskai svábok is (Tóth Á. 1993).

1947 tavaszára újra lelassult a kényszermigráció üteme, hiszen az amerikai hatóságok egyre több kifogást emeltek, s 1947 májusában végleg le is állították a befogadást. A kitelepítések felújítását főleg a csehszlovák-magyar lakosságcsere-szerződés végrehajtása kényszerítette ki. A Felvidékről érkező magyaroknak a kormányzat ismét a németek kárára kívánt földet, megélhetést biztosítani. Az egyezmény alapján a szovjet zónába 1947. augusztus végétől további 50000 főt vittek ki, igaz más források 35000 főt említenek.

1947-1948-ban kitelepítéseket a hatályos jogszabályok már elvileg jobban akadályozták volna, hiszen az 1947-ben keletkezett, ismét módosított szabályozás alapján már csak a magukat 1941-ben német nemzetiségűnek vallókat, a Volksbund tagjait, az SS önkénteseit, s a nevüket visszanémetesítőket lehetett volna kivinni. A korábbi publikációk igyekeztek ezt a jogszabály-változást már humánusnak feltüntetni, olyannak, amely jelentősen csökkentette az előzők méltánytalanságait (Benke J. 1974).

A csehszlovákiai magyarok érkezése Baranyában 1947. április 26-án, Tolnában pedig május 15-én vette kezdetét. A tél beálltával csökkent az üteme, 1948-ban újraindították, de ennek intenzitása nem érte el az előző év szintjét (Füzes M. 1989).

A feszültségek az érintett településeken még jobban fokozódtak, a rátelepítések, összeköltöztetések újra megismétlődtek a németség körében. Az érkezettek is elégedetlenek voltak a körülményeikkel, hiszen bár eszközeiket, szerszámaikat, állataikat majdnem hiánytalanul magukkal hozhatták, az itt kapott háznak és földnek a mennyisége és a minősége messze elmaradt a hátrahagyottól. Mivel a korábban érkezett telepesek nagy része igen szegény volt, konfliktusok nem csak magyarok és a németek, hanem a kétféle eredetű magyar népesség között is keletkeztek.

Ezzel párhuzamosan a lakosság addig meglévő nacionalista lelkesedése is alábbhagyott, sőt fokozatosan ellenséges érzületbe csapott át. A belső telepesek sokszor jogosan érezték magukat másodrendűnek a Csehszlovákiából jötteknek adott nagyobb kedvezmények miatt, ráadásul az utóbbiak igényeit hovatovább már nem a németek, hanem az ő kárukra lehetett biztosítani (Benke J. 1974).

A kitelepítések valódi céljaira szolgál bizonyítékul a 12. táblázat is, amely a németség birtokszerkezetét mutatja be. Igaz, az adatok két évtizeddel korábbiak, de mint ismeretes, az 1945-ös földosztás a 100 hold feletti birtokokat érintette, s e felett német tulajdonban akkoriban csak a birtokok 0,3 %-a volt (Benke J. 1974).

Ebből is látható, hogy a jelentős részük tehetős középparaszt volt, körükben nagyon alacsony volt az agrárproletárok aránya, s szintén kevesen voltak a nagygazdák is.

Éppen ezeket a birtokokat kívánta az akkori hatalom a hazai magyar nemzetiségű szegényparasztság számára megszerezni, s ebből kellett kielégíteni a Dél-Dunántúlra menekült székelység, majd később az áttelepült felvidéki magyarok földéhségét is. Az 1930-as hivatalos birtokszerkezeti adatokat megerősítették az 1990-es évek végén Tolna megyében végzett kutatásaink is (Szenyéri Z. 2004).

12. táblázat (Tab.) A német anyanyelvűek birtokmegoszlása 1930-ban
Die Gutverhältnisse der Menschen mit deutscher Muttersprache 1930

Forrás (Quelle): Benke J. 1974., pp.37.

3.3. Die Durchführung der Aussiedlung, und die Vertreibung begleitenden neuen politischen Kämpfe

Am 29. Dezember 1945 erschien der Regierungserlass Nr. 12330/1945 über die Vertreibung der Deutschen (Komanovics, J. 1979, Füzes, M. 1993). Es kann für politisches Delikt gehalten werden, dass bei der Zusammenstellung der Aussiedlungslisten die geheimen Daten einer offiziellen Volkszählung gesetzwidrig benutzt wurden {Füzes, M. 1993).

Zur Vorbereitung der Vertreibung konnten die Kommissare auch besondere Regel in Kraft setzen, sie durften ganze Siedlungen sperren, konnten Ausgangsverbot einführen. Der erste Zug mit den Ungarndeutschen fuhr am 9. Januar 1945 in Budaörs ab, und bis zum Sommerbeginn waren 120 000 Personen gezwungen, ihre Heimat zu verlassen (Tóth, Á. 1993). Als Vorbereitung der Vertreibung wurde in fast jedem Dorf das „Zusammensiedeln" der Deutschen durchgeführt, die unter den Leuten sofort eine unbeschreibliche Spannung verursachte.

Im Frühling 1946 wurde es offenbar, dass der Termin nicht eingehalten werden kann, bis August kann das Deutschtum aus dem Land nicht ausgesiedelt werden. Am 10. Mai 1946 erschien der Änderungserlass des Innenministeriums. Durch diese Verordnung sollten die Angehörigen der SS und des Volksbundes und diejenigen, die ihren deutschen Familiennamen wieder aufnahmen, ausgewiesen werden (Tóth, Á, 1993).

In der Unterbrechung der Aussiedlung im Sommer spielte vor allem die Veränderung der Weltlage eine Rolle, da die antifaschistische Koalition sich auflöste, und die USA mit den Potsdamer Beschlüssen nicht mehr einverstanden waren (Fehér, I. 1988). Am 22. August 1946 ist die neue Abmachung der ungarischen Regierung mit den Amerikanern geboren. (Szenyéri, Z. 2004).

Auf der Konferenz der Parteien am 17. September 1946 wurde neulich über die Vertreibung von 120-150.000 Menschen entschieden (Tóth, Á. 1993).

Im Frühling 1946 wurde das Tempo der Zwangsmigration wieder langsamer, da die amerikanischen Behörden immer mehr Einwürfe erhoben, und im Mai 1947 wurde die Aufnahme der Deutschen endgültig eingestellt. Die weiteren Aussiedlungen wurden vor allem wegen des Vertrags „Bevölkerungsaustausch" zwischen der Tschechoslowakei und Ungarn nötig. Den aus dem Oberland gekommenen Ungarn wollte die Regierung wieder von dem Boden der ungarndeutschen geben. Laut der Vereinbarung wurden 50.000 Personen vom August 1947 in die sowjetische Zone gebracht, andere Quellen erwähnen nur 35.000 Personen.

Die ersten Ungarn aus der Slowakei kamen in der Branau am 26. April 1947 und in der Tolnau am 15. Mai an. Im Winter gingen die Ansiedlungen langsamer, und auch 1948 war die Intensität nicht wesentlich (Füzes, M. 1989).

Die echten Ziele der Vertreibung zeigt auch die Tabelle 11., die die Güterstruktur des Deutschtums 1930 darstellt (Benke, J. 1974).

3.4. A kitelepítettek létszámának megállapítása

A kitelepítettek létszámának a megállapítása, hasonlóan a Szovjetunióba elhurcoltakkal, nehéz feladat. A levéltári adatok évtizedekig titkosak voltak, ezekhez nem lehetett hozzájutni. A 1990-es évek elején a szakirodalomban megjelent vélemények 200-220 ezer fővel számoltak az egész ország területén, ebbe a menekülteket is beleértették (Füzes M. 1990c). Füzes M. már 1990-ben közzétette saját kutatási eredményeit, ő akkor Baranyában 20519, Tolnában 38276 fővel számolt, tehát szerinte az összes kitelepített majdnem 1/3-a térségünkből származott. Akkor egész Tolnára vonatkoztatva -az 1941. évi népszámlálás anyanyelvi adataihoz képest - 53,5%-os, Baranyában 23,8%-os veszteséggel számolt (Füzes M. 1990c).

Eredményeit azért kell igencsak értékelnünk, mert közvetlen forrással a létszámok megállapításához alig rendelkezünk. A Belügyminisztérium Népgondozó Osztályának iratait csak az 1947. évre vonatkozóan ismerjük, az 1946-os és 1948-as esztendőkre csak közvetett forrásaink vannak. Az Országos Földhivatal községi kérdőlap kiállítását rendelte el az 1949. február 1-i állapotnak megfelelően. A megyei levéltárakban azonban nincsenek meg Tolna megye községeinek a kérdőlapjai, a baranyaiak is csak részben lelhetők fel. Ráadásul számolni kell az útközben megszököttekkel, s a később visszaszivárgó népességgel (Füzes M. 1993b). A már korábban ismeretlen helyre távozók miatt külön nyilvántartást is vezettek, Füzes M.  Tolnában majdnem 800 elmenekült személyt tudott azonosítani.

Füzes M. újabb kutatási eredményei arról tanúskodnak, hogy mindkét megyében a németek az országos átlagnál kisebb vérveszteségeivel lehet számolni. Tolnában most már csak 45%-os kitelepítési aránnyal számol az 1941. évi anyanyelvi adatokhoz képest (Füzes M. 1993b). (Ez 8,5%-kal alacsonyabb a korábban publikáltnál.) Saját kutatásaink ennél nagyobb mérvű elűzésről árulkodnak. Az általunk megvizsgált 53 településen 70793 német anyanyelvű lakos élt a II. világháború idején, s ebből a közlések, helytörténeti anyagok alapján 43235 főt vihettek ki 1946-1948 folyamán. Ez 61%-os veszteségnek minősül, amely jóval meghaladja az országos átlagot. Még ha beszámítjuk azt az elkerülhetetlen tényezőt, hogy a túlélők hajlamosak az átélt szörnyűségek hatására a veszteségeket túlbecsülni, akkor is ez a százalékos adat jóval felülmúlja a Füzes M. által közölteket (Szenyéri Z. 2004.)

Baranyában Füzes M. újabb kutatási anyaga alapján 38%-os elűzési arányt mutatott ki a németségre vonatkozóan (Füzes M. 1997.) Saját kutatásaink folyamán 34 itteni településről tudtunk adatokat szerezni. Ezekben 1941-ben összesen 31921 német anyanyelvű lakos élt, s szerintünk ebből 10932 főt, azaz a németség 34%-át szállították ki Németország különböző tartományaiba. Füzes M. csak ezen településeket figyelembe véve jóval kisebb arányú kitelepítést publikált, hiszen 6513 főt, azaz a németek 20,4%-át hurcolták el az ő közlése alapján. Mivel ez az érték az általa említett újabb megyei átlagnál is alacsonyabb, még nagyobb az eltérés a mi eredményeinkhez képest. Hozzátehetjük, hogy a 34 faluból 13 esetében a legfrissebb, s igen pontosnak tartható helytörténeti irodalom adatait is felhasználtuk (Szenyéri Z. 2004.)

Nemrégiben megjelent egy összefoglaló kiadvány, amely szintén megkísérelte rekonstruálni a kitelepített németek lélekszámát. A forrás közli a névjegyzékekben szereplő személyek létszámát, s a jegyzékbe vétel indokai alapján is csoportosítja a személyeket. Emellett külön részletezi a megtorlásban érintetteknél, hogy őket kitelepítették-e, elköltöztek-e, vagy hadifoglyok, internáltak, ill. ismeretlen helyen tartózkodók voltak (Czibulka Z. 2004).

Czibulka Z. adatai, ha csak a szorosabban vett kitelepítettek létszámait nézzük, Tolna megyére vonatkoztatva lényegesen alacsonyabbak Füzes M. és saját eredményeinknél (34,6%). Többször kifejtettük, hogy kutatásaink során a menekülteteket, önkéntes elköltözőket ugyanúgy az áldozatok közé soroljuk. A forrás másik két kategóriáját hozzávéve az első létszámadathoz, a tanulmány már 63,3%-os áldozati mutatót közöl, amely hajszálra megegyezik az általunk megállapított aránnyal.

Baranya megye esetében Czibulka Z. adatai a kitelepítettekre vonatkoztatva szinte megegyeznek Füzes M. közlésével (24,4%). Ugyanakkor szerinte a másik két kategóriával együtt már az itteni veszteségek is jóval nagyobbak lehettek (53,7%). Mindezek fényében saját eredményeinket megalapozottnak kell tartanunk, s a Czibulka-féle   adatsorok  is   azt  bizonyítják,  hogy  a  németek  országosan elszenvedett veszteségeit is magasabbnak kell tartanunk, mint ahogy azt néhány szerző véli (Czibulka Z. 2004).

Somogy megyében látszólag egyszerűbb a kutatók feladata, hiszen nincsenek olyan települések, ahol a németek elűzése időben elhúzódóan, több szakaszban valósult meg. Ebben a megyében e kényszermigrációt 1948 tavaszán hajtották végre, szoros kapcsolatban a korábban említett magyar-csehszlovák lakosságcsere-szerződéssel. A felvidéki telepesek számának ismerete rendkívül fontos tehát, hiszen a sokszor ellentmondó levéltári adatok miatt segíthet abban, hogy a kitelepített németség létszámát is megismerjük.

A Felvidékről érkezetteket számszerűsítő négy forrást is találtunk a szakirodalom tanulmányozása során. Mind a négy kutató elismert, a levéltári adatokat alaposan feltérképező szakember. Ráadásul az áttelepítetteket alaposabban dokumentálták, mint a kiszállított németeket.

Ennek fényében meglepő, hogy rendkívül nagy eltérésekkel találkozhatunk. Általában a legmagasabb számokat a több forrással egyszerre dolgozó László-munka tartalmazza, aki összesen a mai Somogy megye falvaiban 892 felvidéki családdal számol, tehát még egy mai - s akkoriban egyáltalán nem jellemző - négy fős átlagmérettel számolva is majdnem 3600 fő érkezhetett Csehszlovákiából a megye területére (13. táblázat, László P. 2005).

Bognár T. a Somogyi Földhivatal összesített adatbázisát közölte. Ezek az adatok csak néha esnek egybe az előbbiekkel, nagyságrendileg azonban általában azokat közelítik. Általában a mű kevesebb felvidéki telepest említ, mint a László-publikáció, Szulok, Kaposhomok, Barcs jelenti a kivételeket. Vannak extrém eltérések is a két átfogó tanulmány között, ilyet tapasztalhatunk Nágocs, Torvaj, Kercseliget, Barcs esetében. Az is érdekes, hogy jó néhány helységet csak egyikük említ meg (13. táblázat, Bognár T. 1991).

Hozzájuk képest Füzes M. lényegesen kevesebb települést említ meg, Kanyar J. adatai pedig egy alispáni rendeletre alapozódó hivatalos adatszolgáltatáson alapulnak. Ő tehát alapvetően más forrásokkal dolgozott. Füzes M. tanulmányának létszámai is különböznek az első kettőtől, azoknál általában kevesebb felvidékivel számol. Kanyar J. igen kevés falura hivatkozva közölt adatokat, amelyek Kaposfő, Kaposhomok, Kisberki esetében állnak a leginkább szinkronban az első kettő adatbázissal (13. táblázat, Füzes M. 1993b, Kanyar J. 1964).

A felvidékiek mellett időrendben már előttük megjelentek - ahogy korábban említettük - a más magyarországi megyékből, ill. Jugoszláviából érkezett magyar nyelvű telepesek, akiknek a javára már 1945-1947 között a németség jelentős részét megfosztották a vagyonától. A rendelkezésünkre álló László- és Bognár-féle két részletes adatbázis az ő tekintetükben is jelentős szélsőségeket tartalmaz (Bognár T. 1991, László P. 2005).

A Kanyar- és a Bognár-tanulmány közli az egyes falvakban letelepített családok létszámait is, szintén hatalmas eltérésekkel. A legtöbb számból kiderül, hogy a nagyságuk alapján azok a felvidékieket is tartalmazhatják, de sajnos több esetben ezt a két adatsort nem lehet megfeleltetni a szintén általuk közölt felvidéki telepes-adatokkal (14. táblázat, Kanyar J. 1964, Bognár T. 1991).

Mindenképp azért kell ilyen huzamosan elidőznünk a felvidéki telepesek adatbázisainál, hogy egyértelmű legyen, hogy Somogy megye 1947-1948-as éveire vonatkozóan az információk mennyisége bőségesebb, mint a másik két dél-dunántúli megyéé, de messze nem elégséges és egységes módon.

Ugyanezzel a problémával szembesültünk az előbb a tolnai és baranyai kitelepíttek létszámának meghatározásánál. Vannak levéltári forrásokon alapuló hiteles, bár nem teljes adatsorok, amelyek - ezek szerint - azonban magukban hordozzák a bizonytalanságot. Az írásos adatok mellett ezért éreztük szükségesnek, hogy akárcsak a „málenkij robotnál", az oral history, az interjúkészítés módszerével szerezzünk újabb információkat a somogyi németség elhurcolásáról.

A kitelepítettek létszámait illetően a két alapvető írásos forrásunk Füzes M. és Bognár T. tanulmánya volt. Utóbbi hangsúlyozza, hogy táblázata a kitelepítésre kötelezettek hivatalos névjegyzékein alapul, ez alapján 5800 személyt kívántak kiszállítani Németországba. Ugyanakkor ennél jóval több németajkú lakost - 11862 főt - vettek számba, s ezek jelentős részét mentesítették. 4999 személy kitelepítését közli az akkori Somogyból, sajnos a forrás megjelölése nélkül. Ez a szám pontosan megegyezik a Füzes M. által közöltekkel (Füzes M. 1993b, Bognár T. 1991).

Mivel az 5800 és a 4999 között 16 % eltérés tapasztalható, ennyivel csökkentettük a Bognár-tanulmány alapján számításba vett létszámokat a kitelepítettek mennyiségének megállapításánál (15. táblázat).

Rajtuk kívül rendelkezésre áll egy az 1970-es években Németországban kiadott munka (Tafferner, A. 1973), amely feltétlenül objektívebb, mint az akkori itthoniak, de érthetően nem dolgozhatott hazai írásos anyagokkal. Az általa közöltek Bonnya, Somogydöröcske, Gadács, Somogyszil tekintetében lényegesen magasabbak, mint az egyéb tanulmányokban, közelebb állnak az általunk gyűjtött információkhoz (15. táblázat).

A szerző nagyon részletes munkával összegyűjtötte, hogy e néhány falu 1945-ös lakosságáról mennyit vihettek Németországba, ráadásul adatai név és lakcím szerint is vannak. Ezek a veszteségek lényegesen közelebb állnak saját eredményeinkhez, s alátámasztják módszerünk hitelességét is.

Saját kutatóútjaink alkalmával is igyekeztünk adatokat gyűjteni. Az interjúalanyaink, felelős helyi személyek, polgármesterek, a gyér számban előforduló helytörténeti irodalom által közölt információkat szinkronizáltuk az írásos, részletes adatbázisokkal. Ezek alapján képeztünk matematikai átlagot, s ezt vettük figyelembe ábránk megszerkesztésénél (20. ábra).

18 olyan mai somogyi helységet érintett a kitelepítés folyamata, amelyben az 1941. évi hivatalos felmérés alapján jelentős arányban éltek németek. Ezekben 9103 német anyanyelvű lakos volt a II. világháborút megelőzően, s ebből szállítottak ki véleményünk alapján kb. 3617 főt, amely 39,7 %-ót jelent.

13. táblázat (Tab.) A Somogy megyében letelepített felvidéki telepes családok száma
(Die Zahl der aus der Tschechoslowakei in der Schomodei angesiedelten Familien)

Forrás (Quelle): László P. 2005, Bognár T. 1991., Füzes M. 1993b, Kanyar J. 1964

13. táblázat folytatása (Fortsetzung der Tabelle 10.)

14. táblázat A Somogyban falvanként letelepített családok száma
(Die Zahl der in der Schomodei besiedelten Familien in den Dörfern)

Forrás (Quelle): Kanyar J. 1964, Bognár T. 1991

14. táblázat folytatása (Fortsetzung der Tabelle 13.)

Ezek az adatok, mint a másik két dél-dunántúli megye esetében is, felülmúlják Füzes M. közléseit, aki e falvakban 2691 fő kényszermigrációját dokumentálta, 32,5 %-os arány mellett (Füzes M. 1993b, 15. táblázat).

Czibulka Z. összesített adatai (kitelepítettek, elköltözöttek, hadifoglyok, eltűntek stb.) szintén a mi arányszámainkhoz állnak közelebb, hiszen ő 42,1 %-os veszteséggel számolt kiadványában (Czibulka Z. 2004).

Ha a betelepített felvidéki - s egyéb - telepesek létszámából indulunk ki, akkor is feltétlenül el kell fogadnunk a nagyobb veszteségeket. Ez még akkor is igaz, ha nem minden jövevény telepedett le tartósan a falujában, mint ahogy ezt az interjúzásaink alkalmával többször is megtudhattuk.

15. táblázat (Tab.) A kitelepítettek létszáma Somogy megyében
Die Zahl der Vertriebenen in der Schomodei

Forrás (Quelle): Füzes M. 1993b, Bognár T. 1991, Tafferner, A. 1973

Jelmagyarázat: A= Német anyanyelvűek 1941-ben (Menschen mit deutscher Muttersprache 1941), B= Füzes M. adatai (Daten von Füzes M.), C= Saját adatok (Eigene Daten), D= Bognár T. adatai 16%-kal csökkentve (Daten von Bognár T., gesenkt mit 16%), E= Tafferner, A. adatai (Daten von Tafferner, A.), F= Átlagos létszámok (Durchschnittszahlen)

Mindezek fényében ki kell jelenteni, hogy bár Somogyban a németség    eltávolítása    Magyarországról    csak    1948    tavaszán bonyolódott le, a szervezők „alapos munkát" végeztek, a megye veszteségei megközelítették (vagy kicsit felülmúlták) Baranyát, s nem sokkal maradtak el Tolna mögött (Szenyéri Z. 2004). E veszteségekhez még hozzáadódhat 33 településből az a kb. 250 fő, akiket a Bognár-tanulmány szerint a kitelepítendők listái tartalmaztak, de tényleges kiszállításukhoz egyéb bizonyítékaink nincsenek (Bognár T. 1974).

Tehát a németség pusztulásának mértékét országosan az újabb információink alapján biztosan 200 ezer fő fölé helyezzük, tekintetbe véve azt is - mint láttuk -, hogy 1944-1945 folyamán jelentős menekültáradattal is számolni kellett nyugatra, már pedig ezt a kényszermigrációt minden témával foglalkozó kutató - így Czibulka Z. is - hozzászámítja a szervezett kitelepítések pusztításaihoz.

1948. július 15-én zárult le a magyar történelem e szomorú fejezete. Bár további személyeket is listára vettek, őket már nem tudták kiszállítani. Főleg az USA hatáskörébe tartozó déli tartományok fogadták be a Magyarországról érkezőket, az összes kitelepített hazai német lakos 3/4-e ide került. Ha ehhez hozzáadjuk a későbbi NDK területére vitteket, akkor azt tapasztaljuk, hogy a svábok 98%-a ezekbe a tartományokba érkezett (21. ábra). A hivatalos nyugatnémet adatok alapján a keletnémet zónába 19 ezer fő került, ezt sokan kétségbe vonják, s inkább 35 ezer vagy 50 ezer főről beszélnek. Szerintünk is ezek a számadatok az elfogadhatóbbak, ezért az ábrán is 50 ezer fő szerepel, s az arányok kiszámításánál is ezt vettük figyelembe.

20.ábra (Abb.) A kitelepítettek százalékos aránya és lélekszáma Dél-Dunántúlon
az 1941.évi népszámlálás anyanyelvi adataihoz képest
(Die Zahl und der Prozentsatz der Vertriebenen aus der Südtransdanubien laut
der Daten der Volkszählung 1941)

21. ábra (Abb.) A Németországba érkezett magyarországi kitelepítettek tartományi megoszlás alapján
(Die Verteilung der aus Ungarn nach Deutschland Vertriebenen in den Bundesländern)

3.4. Die Feststellung der Zahl der Vertriebenen

Die Zahl der Vertriebenen festzustellen ist eine schwere Aufgabe. Die Zahlen der Archive waren viele Jahrzehnte lang geheim, es war unmöglich, sie zu forschen. Zu Beginn der 90er Jahre zählte die Fachliteratur mit 200-220000 Vertriebenen auf dem Gebiet des ganzen Landes, auch die Flüchtlinge eingeschlossen. Damals zählte M. Füzes in der Branau 20519, in der Tolnau 38276 Vertriebene (Füzes, M. 1990c). M. Füzes publizierte schon 1990 seine eigenen Forschungsergebnisse, damals zählte er mit 20.519 Personen in der Branau, mit 38.276 Personen in der Tolnau, also seiner Meinung nach stammte fast ein Drittel der gesamten Vertriebenen aus unserem Gebiet.

Er machte schon in jener Zeit darauf aufmerksam, dass mehr als die Hälfte des Deutschtums im Jahre 1946 ausgesiedelt wurde, gleichzeitig war dieser Prozentteil in Südosttransdanubien um 36%. Die Vertreibung der Deutschen verursachte später eindeutig die Aufnahme der Ungarn aus dem Oberland. Damals zählte er in der Tolnau - im Vergleich zu den Daten der Volkszählung 1941 - mit einem Verlust von 53,5%, und in der Branau von 23,8% (Füzes, M. 1990c).

Die neuen Ergebnisse von M. Füzes beweisen, dass in beiden Komitaten durchschnittlich mit einem kleineren Verlust gezählt werden muss. In der Tolnau zählte er nur mit einem Vertreibungsprozentsatz von 45%, das um 8,5% niedriger ist als der früher publizierte (Füzes, M. 1993). Unsere eigene Datenbasis zeigt größere Verluste. In den von uns untersuchten 53 Siedlungen lebten während des zweiten Weltkriegs 70793 Einwohner mit Deutsch als Muttersprache, und von denen wurden 43235 Einwohner zwischen 1946-1948 vertrieben. Das ist ein Verlust von 61%, der viel größer ist, als der Landesdurchschnitt. Dieser Prozentteil übertrifft auch dann die Daten von M. Füzes, wenn eingerechnet wird, dass die Überlebenden sehr oft die Verluste wegen der erlebten Entsetzlichkeiten überschätzen.

Bezüglich der Branau schrieb er über 32.921 zur Vertreibung verpflichtete Personen, das hätte für das Deutschtum einen Verlust von 38% bedeutet, und dagegen wurden 20.444 Personen ausgesiedelt, das im Vergleich mit der früheren Bevölkerungszahl von 86.054 Personen den schon erwähnten tatsächlichen Prozentteil von 23,8% bedeutet (Füzes, M. 1997).

Die Forscher haben es in der Schomodei anscheinend leichter, da es keine Siedlungen gibt, in denen die Vertreibung der Deutschen sich in die Länge ziehend und in mehreren Etappen durchgeführt wurde. In diesem Komitat fand die Zwangsemigration im Frühjahr 1948 statt, in engem Zusammenhang mit dem schon früher erwähnten Bevölkerungsaustauschabkommen zwischen Ungarn und der Tschechoslowakei.

Die Zahl der Ansiedler aus Oberland kann bei der Feststellung der Zahl der ausgesiedelten Deutschen sehr wichtig sein, da die Daten der Archive einander oft widersprechen.

Betreffend die Zahl der Vertriebenen hatten wir die Publikationen von M. Füzes und T. Bognár als Quelle. T. Bognár betont, dass seine Tabelle auf das Namenverzeichnis der zur Aussiedlung verpflichteten Personen basiert, auf Grund dessen wollten 5800 Personen nach Deutschland ausgesiedelt werden. Zugleich wurden viel mehr deutschsprachige Leute - 11862 -zusammengeschrieben, deren großer Teil aber befreit wurde. Er erwähnt die Aussiedlung von 4999 Personen aus der damaligen Schomodei, leider ohne die Angabe der Quelle. Diese Zahl stimmt mit den Daten von Filzes völlig überein (M. Filzes, 1993b, T. Bognár, 1991).

Die Forscher haben es in der Schomodei anscheinend leichter, da es keine Siedlungen gibt, in denen die Vertreibung der Deutschen sich in die Länge ziehend und in mehreren Etappen durchgeführt wurde. In diesem Komitat fand die Zwangsemigration im Frühjahr 1948 statt, in engem Zusammenhang mit dem schon früher erwähnten Bevölkerungsaustauschabkommen zwischen Ungarn und der Tschechoslowakei.

Die Zahl der Ansiedler aus Oberland kann bei der Feststellung der Zahl der ausgesiedelten Deutschen sehr wichtig sein, da die Daten der Archive einander oft widersprechen.

Betreffend die Zahl der Vertriebenen hatten wir die Publikationen von M. Füzes und T. Bognár als Quelle. T. Bognár betont, dass seine Tabelle auf das Namenverzeichnis der zur Aussiedlung  verpflichteten  Personen  basiert,   auf Grund   dessen wollten 5800 Personen nach Deutschland ausgesiedelt werden. Zugleich wurden viel mehr deutschsprachige Leute - 11862 -zusammengeschrieben, deren großer Teil aber befreit wurde. Er erwähnt die Aussiedlung von 4999 Personen aus der damaligen Schomodei, leider ohne die Angabe der Quelle. Diese Zahl stimmt mit den Daten von Füzes völlig überein (M. Füzes, 1993b, T. Bognár, 1991).

Da zwischen 5800 und 4999 der Unterschied um 16% liegt, haben wir die Zahlen der Publikation von Bognár mit dieser Prozentzahl bei der Feststellung der Zahl der Vertriebenen reduziert (Abb. 20.).

Außer diesen Werken steht uns eine in Deutschland in den 70er Jahren herausgegebene Publikation zur Verfügung (A. Tafferner, 1973), die unbedingt objektiver als die ungarischen ist, aber selbstverständlich konnte sich dieses Werk nicht auf ungarische Arbeiten stützen. Der Verfasser sammelte mit einer äußerst ausfuhrlichen Arbeit zusammen, wie viele Einwohner aus diesen Dörfern 1945 nach Deutschland vertrieben werden konnten, überdies hat er eine Datenbasis mit Namen und Adressen. Die von Tafferner mitgeteilten Verluste stehen unseren Ergebnissen viel näher, und unterstützen die Authentizität unserer Methode.

Der Prozess der Aussiedlung berührte 18 solche Siedlungen in der Schomodei, in denen laut der Volkszählung 1941 Deutsche in bedeutendem Prozentsatz lebten. In diesen Siedlungen gab es vor dem Zweiten Weltkrieg 9103 deutschsprachige Einwohner, und von ihnen wurden laut unserer Meinung circa 3617 Personen, also 39,7% nach Deutschland ausgesiedelt. Diese Daten übersteigen die Ergebnisse von M. Füzes. Laut M. Füzes wurden aus diesen Dörfern 2691 Personen, also 32,5% der Einwohner ausgesiedelt (M.Füzes, 1993b, Abb. 20.).

Die Vertreibungen wandelten also gründlich die ethnischen Verhältnisse in Südtransdanubien um. Im Komitat Somogy gab es -im Gegensatz zu den Komitaten Baranya und Tolna - ursprünglich kein zusammenhängendes deutschsprachiges Blocksgebiet, aber wegen der Zwangsemigration wurde das Deutschtum überall in Minderheit gedrängt und in den meisten Ortschaften lebten die Deutschen nur zerstreut. Laut der späteren Volkszählungen blieb nur im Dorf Szulok eine größere deutschsprachige Gemeinschaft.

Am 15. Juli 1948 nahm dieser traurige Abschnitt der ungarischen Geschichte ein Ende. Obwohl noch andere Personen auf die Vertreibungslisten genommen sind, konnten sie nicht mehr ausgesiedelt werden. Die Daten der Verteilung in den Bundesländern unterstützen die bisherigen Angaben, besonders die Bundesländer in der amerikanischen Zone nahmen die aus Ungarn Gekommenen auf, drei Viertel der vertriebenen Ungarndeutschen kamen in die südlichen Bundesländer. Wenn die Zahl der später in die DDR gebrachten Deutschen dazu gegeben wird, erfahren wir, dass 98% der Ungarndeutschen in diese Bundesländer kamen, und die anderen deutschen   Länder  von   geringer  Bedeutung   waren   (Abb.   20.).

Azok a "boldog békeidők" a két világháború között

(Die "glücklichen Friedenszeiten" zwischen den zwei Weltkriegen)

1. Gyerekek ünnepi népviseletben az 1930-as években (Hilbert Teréz, Hilbert Erzsébet, Hilbert Péter Szakadáton) (Kinder in Festtracht in den 30er Jahren. Theresia Hilbert, Elisabeth Hilbert und Peter Hilbert in Szakadát)

2. Szakadáti iskolások az 1930-as években
   (Schulkinder in Szakadát in den 30er Jahren)
3. Aratás Mágocson az 1930-as években (Ernte in Mágocs in den 30er Jahren)

4. Märcz Katalin fiatal lányok sváb népviseletében 1936-ban (1945 januárjában "málenkij robotba" vitték, a Szovjetunióban halt meg 1945 októberében, hátra hagyva egy 4 és egy 5 éves kislányt)

(Katharina Märcz in schwäbischer Volkstracht der jungen Mädchen 1936. Im Januar 1945 wurde sie verschleppt, sie kam im Oktober 1945 in der Sowjetunion um, und hinterließ zwei Mädchen im Alter von 4 und 5 Jahren)

5. Tigelmann Péter háza az 1930-as években Mágocson (Das Haus von Peter Tigelmann in Mágocs in den 30er Jahren)

6. Egyházaskozári iskolakép az 1930-as évek végéről (Das Bild der Schule in Egyházaskozár am Ende der 30er Jahre)