Előző fejezet Következő fejezet

„Beszédes házak" Budakalászon

 

A Szerb templom és a gyártelep (Fotó: Bloch Hugó)

 

A svábház

Wágnerné Klupp Katalin - az egyik unoka - emlékképei

Wágnerné Klupp Katalin (Fotó: Fucsko Miklós)

Nekem nem fűződnek személyes, gyerekkori élményeim ehhez az eredetileg Weiszhár-háznak nevezett sváb házhoz, mert mikorra én megszülettem, nagyszüleim már nem éltek. Most azonban egyre több érzelmi szál fűz hozzá. Bármikor kinyitom az ajtókat, úgy érzem, a falakból őseim vigyázó tekintetével találkozom.

Ezt a házat édesanyám szülei építették, valószínűleg 1898 és 1899 tájékán. Házasságkötésük 1898. január 31-én volt Budakalászon. Sőt mindketten Budakalászon születtek és itt is haltak meg. A Weiszhár-ősöket családfa kutatásaink során - 1812-ig tudtuk visszavezetni Budakalászon. Nagymamámnak tizenegy gyermeke született, de ebből csak négy leánygyermek élte meg a felnőttkort. Édesanyám is e házban látta meg a napvilágot 1912. július 3-án.

A Weiszhár család (Családi tulajdon)

A képen - amely 1930-ban készülhetett - az én nagyszüleim láthatók, lányaikkal és az akkor már megszületett unokáikkal. Weiszhár József - anyai nagyapám (e ház építője és első tulajdonosa) - 1873. február 7én született Budakalászon és 1938. szeptember 9-én halt meg. Mellette Weiszhár Józsefhé, született Kutassy Terézia - a nagyanyám, aki 1877. december 31-én született Budakalászon és 1952. szeptember 25-én halt meg. Házasságkötésük ideje 1898. január 31-én volt, Budakalászon. Mögöttük állnak a gyermekeik (balról, jobbra): - Rosalia (1906-ban született), előtte ül férje Stefan Metzger, ölében fiúk Joseph Metzger, Emma, az édesanyám (1912-ben született), ekkor még nincs családja; Katharina (1898-ban született), előtte állnak gyermekei Theresia és Maria; - Anna (1900-ban született), mellette ül férje, Caschler József, előtte áll leányuk, Anna és az apa ölében József fiúk.

Az épület a Weiszhár család leszármazottaié volt 1998-ig, amikor értékesítették a Budakalászi Önkormányzatnak. 2003. áprilisában az Önkormányzat használatba adta az épületet a Német Nemzetiségi Egyesületnek és a Német Kisebbségi Önkormányzatnak, tájház és iroda céljára. 2003-ban a települési önkormányzat 3 millió Ft-ot nyert pályázaton, melyhez 2,5 mFt önrésszel rendelkezett. A Német Nemzetiségi Egyesület és a Német Kisebbségi Önkormányzat 1,5 mFt-tal járult hozzá a felújításhoz. Végül a felújítás teljes befejezéshez az önkormányzat további 500 000.-Ft támogatást nyújtott. Így összesen 7,5 millió Ft-ból sikerült ezt a „Svábházat" eredeti állapotába hozni. (Fotó a 8. oldalon.)

A berendezés és az itt látható használati tárgyak saját forrásból származnak, illetve a kalászi sváb családoktól kaptuk. A környékbeli településekről is gyűjtöttünk különböző tárgyakat. Nagyon sok értékes kincs került elő a padlásokról és a pincék mélyéről. E tárgyakkal tudjuk bemutatni azt az életformát, melyben őseink éltek és részben mi is éltük gyermekkorunkat. A gyűjtés jelenleg is folyamatos, köszönettel fogadunk minden jó szándékú felajánlást.

Nézzünk körül a házban. A konyhában sváb konyhaszekrény látható. A sparhelt kályhát igen nehezen találtuk meg, annál nagyobb volt az örömünk, mikor „kidobott" állapotában megleltük. A kályhán különféle vasalók vannak, továbbá paradicsom passzírozó, régi, hagyományos „hasas" hurkatöltő, melyet, ha megtöltöttek, ráhelyezték a fakinyomót és a hasukra helyezve, nyomták ki a tölteléket a bélbe. E konyhában valamikor nyitott tűzhely volt, ahol a füst a tetőtéren keresztül szabadon távozott. A padláson még felfedezhetők a búbos kémény-megoldás nyomai. Itt találjuk még a vizes padot, rajta vizeskanna, mérleg, valamint a tejeskanna, mellette a vajköpülő. Jellegzetes a lavórtartó, törülközőtartóval. Mindezeket a mindennapi élethez használták.

A konyha 1. (Fotó: Kátal Ferenc)

A falon szakajtó, szita és kenyérkosár, melyben a pékhez vittük a bedagasztott kenyeret. Emlékszem, - még gyermekkoromban is - édesanyám reggel bedagasztotta a kenyeret és elküldött a pékhez, hogy megsüsse azt. A pék itt volt a Sváb-ház mellett, a Gerula-házban. Élénken él emlékezetemben a pékség berendezése, a péklapát, és egy eszköz, amellyel megkenték a megsült kenyeret. Az ugyancsak itt elhelyezett szitáknak is több funkciójuk volt: egyikkel a lisztet szitálták, másikat a tarhonya készítéséhez használták vagy a termények (például a bab) rostálására egy harmadikat. Van itt uborka- és tök gyalu, a falon tésztaszűrők sorakoznak. Szépek a falra feltett falvédők, melyeket kézzel hímeztek, német nyelvű feliratokkal. Van egy falvédőnk, melyet 1916ban hímeztek a Koller családnak, ajándékba. A falvédőn lévő szövegek bölcs sváb mondásokat és házi áldásokat tartalmaznak.

A konyha 2. (Fotó: Kátai Ferenc)
 
Nyitott ruhásszekrény a szobában (Fotó: Szabó

A szoba berendezése is híven tükrözi a sváb otthonok jellegzetességeit. Balra, a nyitott szekrényben korabeli ruhaviseletek láthatók: alsószoknya, felsőszoknya, fejkendő, hímzett kötény hajtogatva.

Erről jut eszembe egy aranyos történet. Édesanyámnak is megmaradt lánykorából ez a szoknyához való kötény, de az évtizedek alatt a sok hajtogatástól megkopott és fel kellett volna újítani. Eszembe jutott édesanyám piaci barátnője - Lizi néni, Solymáron -, hátha tud a felújításban segíteni. Elmentem hozzá, s nagy örömömre elmondta, hogy van egy néni, aki foglalkozik ezeknek a kötényeknek a „vakszolásával" vagyis a felújítással, de ez elég drága lesz.

Gondoltam magamban, nekem ez minden pénzt megér, hisz édesanyám köténye megújul. Mikor elkészült a kötény felújítása (2003-ban), hatszáz forintot kellett érte fizetnem. Szóval, ilyen „drága" ez a „kötényvakszoltatás".

Nagyon érdekesek a ruhaneműknek az anyagai is. Különleges anyagból készült a férfiöltöny is. A szekrény melletti falon egy selyem anyagra hímzett, nagyon régi kép van, melyet Úrnapján, az úrnapi sátor díszítésére használtak. A szekrény tetején egy régi néprádió és bőrönd képviseli a múltat. A tangóharmonika hozzátartozott a sváb életformához. Ez is megbecsült kincsként került hozzánk. A falon családi képek láthatók, őseink: jellegzetes sváb öltözékben.

Édesanyám menyasszonyi ruhája (Fotó: Szabó Ferenc) Szüleim esküvői képe (Archív fotó: családi tulajdon)

A sarokban édesanyám eredeti - 1936-ban készült - esküvői ruhája pompázik. Nem is tudtam róla, hogy megőrizte ezt a ruhát. Kisebbik lányom három-négy évet volt Amerikában, s egyik alkalommal, mikor hazajött, mondta, hogy megyek a padlásra, a mama esküvői ruháját megkeresni a bőröndben. Kérdeztem tőle, hogy Te honnan tudod, hogy ott van? A mama egyszer mondta - felelte - , s fél óra múlva, mikor megjelent a ruhával, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a ruha valóban a bőrönd mélyén lapult. Méltó helyére került a kiállításon. A falon lévő esküvői kép is - melyen édesanyám és édesapám látható - nagyon jól tükrözi annak a kornak a viseletét.

Az utcai ablakon lévő függöny a tisztaszoba hangulatát idézi, hisz olyan a függöny, hogy csak nézni szabad, hozzányúlni már nem. Az ágytakaró harmonizál a függönnyel. A sarokban lévő ágy is egy padláson porosodott, itt viszont ékessége a szobának. Az ágyban lévő szalmazsákra van ráhelyezve a lepedő, fölötte takarosan beágyazva - a végében pedig a jó meleg, vastag, fekete vállkendő látható. A fekvőhely alatt az „éjjeli" edény, vagyis a zománcos bili talált helyet magának. Az ágy felett gyönyörű motívumokkal festett, nagy szentképek láthatók, díszes képkeretekben.

Szobarészlet (Fotó: Szabó Ferenc)
 
Tárgyi emlékek (Fotó: Szabó Ferenc)
 
Sublót (Fotó: Szabó Ferenc)

A középső asztalon sok régi imakönyv fekszik: látni, hogy nagyon sokat forgatták és imádkoztak belőlük. Az asztalon lévő máriazelli emlékpipa 1920-1930 között került ajándékként Budakalászra, Weiszhár nagypapámhoz. Ebben az időben nagyon sok zarándoklatot szerveztek ide, melyeket az ott készült fényképek is igazolnak. (Lásd még: képmelléklet.)

Van egy bábanaplónk is. Nagyon értékes kincsnek tartjuk, hisz annak idején Göncz néni volt a bába, nagyon sokan születtünk a segítségével, többek között én is. Ebbe a könyvbe jegyezték be a szülők neveit, a születés dátumát, a gyermek nemét, születési súlyát és testhőmérsékletét. A sarokban lévő „sublót" elmaradhatatlan sváb bútor. Ezekben a fiókokban tároltak a süteményektől kezdve, a ruházaton keresztül, a családi kincsekig nagyon sok mindent. Jelenleg a függönyöket, alsó ruházatot és egyéb lakásdíszítéssel kapcsolatos holmikat helyeztük el benne.

Nagyon szép a sublót tetején lévő Mária szobor. Van itt néhány modernebb ajándéktárgy, ezeket Zsófi tanító néni a kitelepített kalásziaktól kapta, akik hazalátogatásuk során hozták neki. Ő mostanáig megőrizte az ajándékokat. A házi áldás elmaradhatatlan kelléke a sváb lakásoknak. A szobában látható házi áldás gyöngyökkel van kivarrva.

Bemutatunk két mesterlevelet is, amelyeket 1819-ben és 1826-ban Bánátban állítottak ki. Kitelepített kalászi svábok leszármazottai őrizték meg, s kész csoda, hogy közel két évszázad után sem lettek az enyészeté.

A szobában látható Bibliának kalandos története van. Eredetileg Budakalászról Németországba került (talán épp a kitelepítés időszakában? - A szerk.), ahol egy szemétdombon landolt. Szerencsére volt, aki felfigyelt rá és átadta annak az embernek, aki aztán visszajuttatta Budakalászra. Így most mi vigyázunk rá.

Mesterlevél (Fotó: Szabó Ferenc

 

Klupp Pál - a másik unoka - emlékezése

Klupp Pál - a másik unoka - emlékezése

Nekem tulajdonképpen kétszeres okom van arra, hogy ezt a házat otthonomnak tekintsem. Mindezt akaratomon kívüli események folytán mondhatom. Egyrészt, mert itt születtem, a nagyanyám házában. Saját házunk építés alatt volt, de születésem idején 1938-ban - még nem készült el. Így a nagyanyám adott otthont nekünk. A másik okot hogy újra itt találtunk otthonra - a második világháború utáni történelmi események, valójában a magyarországi németek kitelepítésének körülményei szolgáltatták. Az történt ugyanis, hogy a kitelepítés alóli mentesítésnek az volt az ára, hogy Pilisszántóra kellett volna költöznünk, a Fő utca 44. számú házba. (A címre még ma is pontosan emlékszem.) Édesapám azt mondta: mi ebből a faluból el nem megyünk, inkább visszaköltözünk a nagyszüleimhez. Bennünket leköltöztetett, ő pedig ott maradt a saját házunkban, hátul a nyári konyhában meghúzta magát. Reggel elment otthonról, szántani. A Dolina alatt, Vogyokén volt a földünk, ott szántott egész nap. Este jött haza, amikor látta, hogy az elhagyott szobánkban világosság van. Megállt kint a lovas kocsival és bekopogott. Bemutatkozott, ő a ház tulajdonosa, és kérdezte, megengedik-e hogy a szekérrel beálljon az udvarra, és a lovat bekösse az istállóba. Megengedték. Még ahhoz is hozzájárultak, hogy az istállót és a mellette lévő kis mellékhelyiséget használja. Ezután behajtott, ellátta az állatokat és lefeküdt. Mint később megtudtuk, apám azért nem hagyta el a saját házunkat, hogy ne szolgáltasson jogcímet a faluból való kitelepítésünkre. Nekünk pedig - a család többi tagjainak - egy időre újra a nagymamánál volt az otthonunk. Később még egy szobát használhattunk a ház végében, amire az új lakóknak nem volt szükségük. Így lassan visszaköltözhettünk. És akkor, újra otthon, szűkösen, de megvoltunk. Különben a lakóink rendes emberek voltak, nem volt velük semmi problémánk, a lakbért is fizették. Azt nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig kellett a nagymamámnál laknunk, talán három-négy évig. Kellemetlen volt, hogy a saját házunkban megtűrve kellett élnünk, de mégis az volt az igazi otthonunk. Később a lakónk kapott egy másik házat a faluban, így aztán mi teljesen visszaköltözhettünk.

Ezzel a házzal nem szűnt meg a kapcsolatom a visszaköltözésünk után sem. Nagymamánál mi mindig szívesen látott vendégek voltunk. Vasárnap, mise után az első utunk ide vezetett. Hátul, a nyári konyhában rendszerint találtunk valami ennivalót. A nagyanyám vasárnap, tízóraira általában káposztát főzött, kolbásszal, abból mindig jutott nekünk is. Azt az illatot és ízt máig érzem, azt hiszem, soha nem lehet elfelejteni. Még a középiskolából is, hazafelé, mindig ide tértem be először.

Mintha csak most is látnám, ott állt a két ágy, itt középen a nagy asztal, az asztalnak olyan mély fiókja volt, amit ki lehetett húzni és abból mindig valami finom sütemény illata áradt. Nekem egyébként a bukta volt a kedvencem. A lekvárost szerettem legjobban, az soha nem romlott meg, a túrósra már vigyázni kellett. A töpörtyűs pogácsa is sokáig elállt.

Emlékszem még, az udvaron lévő vaskútra, az mindig csörgött, ahogy húzták belőle a vizet. Itt mindig magas volt a vízállás, a lánc végén lógó vödör már három-négy méter mélyen vizet talált. A kút mellett volt egy körtefa, nyári körte, nagyon szerettük. Magas fa lévén nem nagyon értük el a gyümölcsét, s mire leesett, akkor már túlérett, összeaszalódott volt. Mi ezért is szerettük.

Nagymamámnak volt egy kis földje a Kőbányai úton, ahol szőlőt, meg gyümölcsöt termelt. Anyámmal, meg Náncsi nénivel mindig segítettünk neki leszedni a szőlőt, meg a szilvát. Ő itt, a ház előtt árulta a gyümölcseit. Arra is emlékszem, hogy nála mindig nagy tisztaság és rend volt, bár soha nem láttam őt söpörni. Minden vasárnap délután itt, a nagymamámnál szoktunk összejönni. Volt egy komód, ahova mi leülhettünk. Ott volt anyám, Náncsi néni, Kati néni... és akkor mindig olyan kedves beszélgetés zajlott. Délután három órakor volt a litánia a templomban, akkor még az is kötelező volt, utána a nagymama várt bennünket, enni-, innivalóval.

Itt, velünk szemben volt a Herczog-féle vendéglő, oda is át szoktak néha menni anyámék, egy pikoló sörre. A cégérre az volt írva: Itt a falu közepe, ha jó bort akarsz, gyere be. Nem messze, a Kálvária domb felé vezető utca első házában, a mázsaház mellett volt a Berta-féle cukrászda. Ott minden finomat, süteményt, tortát lehetett kapni. Amikor Zsófi tanító néni esküvője volt, a cukrász Miska bácsi mindenkinek ingyen osztogatta a fagyit. Én nem mertem kérni. Egyébként nagyon ügyes kezű cukrász volt Miska bácsi, ezért is jól ment neki az üzlet, több éven keresztül.

A nagymamához mindig szívesen mentem, akkor is, amikor ő már egyedül élt. Éreztem, hogy engem nagyon szeret, én is szerettem őt. Később, amikor már beteg volt, sok időt töltöttem nála, még a leckémet is ott készítettem el. Nagyon rossz érzés fog el még ma is, amikor arra gondolok, hogy az ő halála után nekünk ezt a házat el kellett hagynunk.

Mirk Márton - szomszéd — a Weiszhár-házról

Mivel ez a ház osztatlan közös telken volt a nénikém házával, mi vele beszéltünk a felépítendő mozi-épület helyéről. Nénikém azt mondta: Építés céljára nektek adom ezt a telket, de vegyetek helyette nekem egy házat, máshol. Hát így vettünk neki a Zöldfa utcában egy házat és ide kerültünk. Az öreg Weiszhár bácsi, Klupp Kati nagyapja, éktelen haragra gerjedt. Mi az most el kell felezni a telket? -kérdezte. Nem tudtuk meggyőzni, hogy nem kell elfelezni, a fele a nénikémé, csak nem volt a két telek között kerítés. Weiszhárék csak úgy használták, baráti alapon, kölcsönösen átjártak egymás udvarán. Na, persze az öreg Weiszhár bácsi akkor még földműveléssel foglalkozott, furcsa volt, hogy ilyen kis keskeny udvara lett neki, a szénás szekérrel nehezen tudott ezután ide bejönni. Pontosabban bejött a szénás szekérrel, ott hátul, azon a kis részen, ott volt az istállója, de művészmutatvánnyal kellett neki mindig megfordulnia a kocsival meg a lovakkal. Szóval... haragudott ránk.

A mozi épülete miatt nagyon keskeny lett az udvar, annak ellenére, hogy szabályosan el lett osztva. Nagyon haragudott ránk... kellemetlen volt. Aztán, évek múlva megtörtént a kibékülés. Klupp Pali bácsi - Katinak, Palinak az édesapja - udvarolt a Weiszhár bácsi lányának, majd elvette Emmi nénit. Nagy esküvő volt, sok vendéggel. Tanakodtak az örömszülők: hogy fog az kinézni, hogy a szomszéd nem lesz itt az esküvőn, mert hát haragban vagyunk? A telek miatt. És ekkor történt a csoda. Pali bácsi meg Emmi néni esküvő előtt átjött hozzánk, meghívtak az esküvőre. Ezzel helyreállt az évtizedes, hogy úgy mondjam, háborúskodás, kellemetlenkedés. Meghívtak, mint szomszédot illett - ez szokás volt abban az időben. Az emberek csodálkoztak volna, hogy a fél falu ott van az esküvőn, a szomszéd meg sehol. Nagyon szép volt, nagyon jó volt.

A mozi

A Szent István Mozgóképszínház históriája

Talán már sosem fogjuk megtudni, hogyan, s mitől támadt az a gondolata Wenczel Ferencnek, a Klinger gyár lakatosának és feleségének, aki ugyanott volt varrónő, hogy mozgóképszínházat, azaz mozit kellene Budakalászon létesíteniük. De annyi bizonyos, hogy olyan emberek lehettek, akik szerették megvalósítani álmaikat. Volt a Fő utcán egy telkük, ott elkezdték az építkezést, s persze, volt erre a célra valamennyi pénzük is. Ám - mint azt magunk is oly sokszor tapasztaljuk -, pénzünk általában hamarabb elfogy, mint terveink és álmaink. Így történt ez ebben az esetben is, s ekkor leállt a mozi építése. A környékbéliek persze érdeklődve figyelték az eseményeket, majd mikor látták, hogy az építkezés nem folyik tovább, feltűnt Denkstein Jenő bácsi - aki szemben volt rőfös - és Herczfeld Marci bácsi, a közeli hentes.

-  Mi a baj, Ferikém? Miért álltatok le?

-  Annak csak egy oka lehet. Elfogyott a pénz.

-  S miért nem szóltál nekem? Jótállok én érted mindenhol, a téglagyárban, a fakereskedőnél, ahol csak kell.

S az építkezés újra megindulhatott. Félre ne értsük: ez a segítség nem jelentett anyagi előnyöket sem egyik, sem másik jótevőnek. Egyszerűen barátságból tették. 1926-ot írtak akkor. S 1926-ot írtak még mindig, mikor Budakalászon az első mozi megkapta az úgynevezett „mutatványi engedélyt". Az álomból valóság lett.

A mozi kezdetekor a filmek még alig-alig emlékeztettek azokra az alkotásokra, amiket manapság látunk. A magyar filmgyártás még nem indult meg, külföldi némafilmeket játszottak. A moziban a vászon előtt ült a zongorista és zongorázott (Westvinkel Róbert, kalászi születésű zenész) a vetítés alatt, amíg el nem készült az első hangosfilm. Ekkor már óriási, lavórnyi gramofonlemezre volt fölvéve a szöveg és a kísérőzene. Mikor elindult a vetítés, a lemezre rátették a „pick up"-öt, a tűt, s az a filmmel párhuzamosan haladt. Izgalmassá akkor vált a dolog, ha a filmből - például szakadás miatt - hiányzott egy rész, a lemez pedig ment tovább békésen, s néha a képen látottaktól igencsak eltért a hallott szöveg. Ám ezt akkor még senki nem vette zokon, új dolognak számított a mozi, így is nagy élményt jelentett. Az első magyar film a Kék bálvány volt, 1931ben vetítették, s már a hangosfilmek technikájával készült.

Szombaton és vasárnap tartottak előadásokat, vasárnap hármat is, délután kettőkor, négykor és hatkor. A hangosfilmek megérkezésével egyre több ember járt moziba, s már hétfőn is vetítettek. A közönség igen szerette a magyar filmeket, mivel azoknak a szövegét is értette. A külföldi filmek feliratozással mentek, az olvasással igen sokat kellett bíbelődni, s ez nem tetszett annyira mindenkinek. Az akkor kedvelt magyar színésznők Szörényi Éva, Simor Erzsi, Tolnai Klári, Karády Katalin voltak. Színészek közül Jávor Pál számított a legismertebbnek, majd Páger Antal, Ráday Imre, Ajtay Andor, komikusok közül pedig Kabos Gyula, Gózon Gyula, Bilicsi Tivadar.

Ekkoriban vezették be a „ketten egy jeggyel"- féle előadásokat, amikor is szerdánként, ha valaki vett egy jegyet, az a párjával együtt bemehetett. A másik kedves ötlet a gyerekelőadás volt. Hétvégén két órakor a gyerekek számára is levetítették a filmeket, s ők ugyanazt a filmet, mint a felnőttek, 10 fillérért nézhették meg. (A felnőttjegy ára ötven fillér és egy pengő között mozgott.) Persze gyakran előfordult, hogy csak hat-hét fillért sikerült összekapirgálni a gyerekeknek, ám ilyenkor sem kellett kívül rekedniük, beengedték őket. Családi vállalkozás volt ez a mozi, az egész család részt vett az üzemeltetésében, bár mellette jó ideig korábbi munkahelyüket is megtartották.

Minden héten nyomtatott plakát hirdette, mi lesz a moziműsor, az emberek pedig jöttek és az indulást követő pár nehezebb év után már megtöltötték a termet, ami nem csekélység, hiszen kétszázhatvanan fértek be egyszerre. Kisebb-nagyobb döccenők után, az 1980-as években zárt be a mozi falunkban. Azóta utazunk, ha filmet szeretnénk nézni.

 

Mozis-Marci ereklyéi

Beszélgetés Mirk Mártonnal

Mirk Márton (Fotó: Szabó Ferenc)

1920. január 11-én születtem*, Budakalászon. Az volt a mi házunk, ahol most a postaépület van. Édesapám 1919-ben, a világháborúban szerzett betegségében halt meg, úgyhogy engem nem is látott. Mint hadiárva éltem az anyámmal meg a nagyanyámmal négy évig. Ezután jött Wencel Feri bácsi, aki elvette az anyámat. (2006. május 3-án Mirk Marci bácsi elhunyt. - A szerk.)

Nagyanyám figyelmeztette őt: Ez egy hadiárva gyerek, ha te egy ujjal hozzá mersz nyúlni, akkor széjjeltéplek. Apám megígérte, hogy rendes lesz hozzám. Nem is volt semmi baj. Arra emlékszem, amikor elmondták, hogy holnap jön az új papád, én, uzsgyi, be az ágy alá, hason becsúsztam. Öt éves voltam akkor. Csalogattak mindennel, de én csak nem jöttem elő. Na, aztán megtört a jég, hát két-három óra múlva mégis előmerészkedtem és csodálkozva néztem, hogy ez a bácsi lesz az új apám. Rá egy évre megszületett a húgom, akivel nagyon szerettük egymást.

Csoportkép (x-el jelölt személy Wenczel Ferenc nevelőapám) - Archív fotó

Ott éltünk 1933-ig. Apám - vagy nevelőapám - a Klinger gyárban kazángyári lakatos volt, anyám ugyanott ponyvavarrónőként dolgozott. Nagyon nehéz foglalkozás volt. A ponyva nehéz textilanyag, azt ide-oda kellett cibálni. Nagy varrógépek voltak, mert csak azon lehetett a ponyvát feldolgozni. Nemcsak ponyvavarrógépen dolgozott, ezeket a ponyvákat bekátrányozták, illetve impregnálták, azzal húzták be a MÁV-vagonok tetejét. Akkor még nem úgy volt, mint most. 1926-ban egy isteni szikra pattant ki az agyukból: ők építenek Kalászon egy mozit. Nagyon kevés embernek jutott volna eszébe ilyesmi.

- Főleg ilyen kis faluban, Budapest közelében.

- Akkor Budakalászon talán kétezer lakos volt. Az úgynevezett Müller-házból csinálták a mozit hét évig. Hét év alatt meggondolták magukat, építenek egy mozit. De hol? Minden ház foglalt volt itt, őslakosok voltak. Itt, a mostani moziépület helyén, keresztben, az úttal párhuzamosan volt egy öreg ház. Az a nénikémé volt. Tulajdonképpen két telek, az öreg Weiszhar-ház és a nénikém háza, szóval kerítés nem volt a két telek között. Ezt kinéztük magunknak. Mi az ára? Azt mondja a nénikém: Ennek nincsen ára, vegyetek nekem helyette valamit, és én kimegyek, akkor a tietek lehet. Na, így vettünk a nénikémnek a Zöldfa utcában, szemben a János utcával egy házat, jó nagy kertje volt. Ő odament és cserébe nekünk átadta ezt a telket. Itt kezdtük a mozi építését.

- Tehát ez a ház eleve mozinak épült?

- Igen. Két szerencsétlen gyári munkásnak mennyi pénze volt? Abból akartak mozit építeni. El is kezdtük, megvoltak az alapok, aztán leálltunk. Akkor én már tizenhárom éves voltam, emlékszem mindenre. Úgy hordtam én is a betont meg a követ, mint a felnőttek. Megjelent Herczfeld Marci bácsi, akinek nagy hentesüzlete volt és mellette volt az apósa, Weisz bácsi. A két zsidó jött és apámnak szólt: - Mi van Feri? Miért álltok? - Miért állunk? Elfogyott a pénz. - És ti nem tudtok szólni? Nem tudtuk, hogy támogatókra fogunk találni. Azt mondja: én jótállok értetek, mi kell? Mondtuk, hogy az alap már kész van, tégla kéne. Bement a Békásmegyeri téglagyárba, mert akkor még Békásmegyeren is volt téglagyár, megbeszélte a téglagyár igazgatójával, hogy ez és ez az ember jelentkezni fog, ennyi építőanyagot, mármint téglát adjatok neki, pénze nincs, de én jótállok érte. Így fölhúztuk a falakat, de megint megálltunk. Szemben lakott Denkstein bácsi, Jenő bácsi meg Lenke néni, azok is nagyon rendes zsidóemberek voltak. - Mi van Feri, már megint álltok? — Elfogyott a pénz. - És ti nem tudtok szólni? Mindig ez volt a szólás-mondás: mi az, ti nem tudtok szólni? Tudtunk volna szólni, csak szégyelltük, mert kellemetlen volt. Na jól van, akkor most mire van szükség? - A falak már állnak, most kéne a tető faanyagára, és hát ugye cserép meg minden. - Mi ketten jótállunk érted, jó? Kezesek leszünk. Mindketten fölmentek Pomázra, az úgynevezett Springer fatelepre, megbeszélték... - ők is zsidók voltak.

- Kereskedők.

- Kereskedők. Én nagyon szerettem őket, pláne Lenke nénit meg Jenő bácsit. Egymással szemben laktunk akkor. Marci bácsi, az is nagyon jó ember volt. Fölment a fakereskedőhöz és elmondta, hogy jelentkezni fog Budakalászról egy illető... A fatelepen - igény szerint - mindennel kiszolgáltak bennünket, faanyag, cserép, minden. Így elkészült a mozi.

A mozi tervrajzai (Szabó Ferenc és Fucskó Miklós reprodukciója)

Ezután jött a belső berendezés. A gépeket a Telefongyár szállította, nagyon modern berendezésnek számított, a gyár világhírű volt. Ők szerelték fel az elektromos részt, meg a hangtechnikát. A székeket egy budapesti cég szállította, természetesen ezeket is Jenő bácsi meg Marci bácsi jótállásával. Ha ők nem lettek volna, nem épült volna fel a mozi egy év alatt. De felépült, berendeztük, megkaptuk rá az engedélyt.

Az engedély-okirat első és harmadik oldala (Reprodukció: Szabó Ferenc)

Az apám volt a gépész - letette közben a mozigépész vizsgát. Anyám, az úgynevezett „büfés asszony" - a váróteremben cukorkát, csokoládét árusítottunk -, húgom volt a pénztáros. Anyám meg én voltunk a jegyszedők. Nagyon ment a mozi, szenzáció volt! (Az első fílm, amit a Szent István mozgóképszínházban lejátszottak, a Verdun ostroma volt. Akkoriban csak némafilmeket gyártottak, ez is az volt. A vásznon bombázások, harcok folytak, romba dőltek, felgyulladtak a házak. Valaki kinyitotta a mozi ajtóját, s a bent ülőknek kísérteties látványban volt részük. Mintha megelevenedtek volna a filmen látottak, a mozival szemközti ház lángokban állt, kigyulladt az előadás alatt.)

- Milyen filmekre emlékszik, miket Játszottak abban az időben?

- 1933-ig némafilmek voltak. '33-ban jött be a hangosfilm. Az első magyar hangos film volt a Kék bálvány, Csortos Gyula főszereplésével. Aztán jöttek német filmek, meg kevés amerikai film is, de azt a közönség nem szerette, mert feliratos volt. Nézni is kellett a mozgóképet, meg olvasni is a feliratot. És ez nehezen ment. 1935-ben megindult a magyar filmgyártás is, de az már hangos volt. Természetesen még csak fekete-fehérben. Ezután jöttek a legjobb filmek: Jávor Pál, Szelecky Zita, a két Latabár, Csortos Gyula, Gózon Gyula, ugye ezek voltak a főszereplők. A magyarul beszélő filmet a közönség azért szerette, mert nem kellett olvasni, hanem csak hallgatni, meg nézni. Annyira mellőzték az amerikai meg német filmeket, hogy azokat csak hétköznap, szerdán és csütörtökön vetítettük, mert nem volt rá igény, mivel volt már magyar film. Minden szombat-vasárnap magyar filmet vetítettünk. Ezekre dőlt a nép.

- És csak Kalászról vagy a környékről is jöttek?

- Ürömről, Pomázról is, mert Pomázon nagyon le volt robbanva a mozi, nem szerették, meg is szűnt. Még most is, öreg koromban, gyakran találkozok egy pomázi férfival, aki azt mondja: Én emlékszem magára, maga volt a mozis Marci. Mondom, nem csak én voltam a mozis Marci, az apám volt a mozis bácsi, az anyám a mozis néni és a húgom meg a mozis Regina. Erre ő: Pomázról jöttünk át magukhoz, emlékszem magára. 16-17 éves koromban én is letettem a mozigépészi vizsgát meg az üzemvezetői vizsgát is, ez felhatalmazott arra, hogy mozit vezethessek, de hát nem volt rá szükség, mert a papa volt az üzemvezető. Én ott serénykedtem 20 éves koromig. ... Szólni kell valamit az ifjúkoromról is. Elvégeztem az általános iskolát, utána a négy középiskolát.

- Csillaghegyen?

- Nem, Óbudán, a Kiskorona utcába jártam. A csillaghegyi iskola egyházi iskola volt. Nem tudom, miért, de akkor még idegenkedtek tőle. A középiskola után elmentem a Goldberger gyárba dolgozni, mint hengernyomó. Ez egy nagyon érdekes szakma volt, a textilre hengerek nyomták rá a mintákat. Volt egy tizenkét hengeres gép, tizenkét színben tudtunk nyomni textilanyagot. Szóval a mozigépészség mellett kitanultam a hengernyomó szakmát is. Amikor 21 éves lettem, bevonultam katonának. A híradósokhoz kerültem, a Budaörsi útra.

-   Ez 41-ben volt.

-  Igen. A híradósokhoz vonultam be. Megkaptuk az alapkiképzést, majd hat hét után széjjelosztottak minket. Nekem előre megígérték a „pótkeret irodában", hogy írnok leszek. Azt mondták: Magának olyan szép írása van, írnok lesz, jó? Ezért én nem nagyon figyeltem a híradástechnikára, meg a ti-ti-tá-tá-ra, ugye a morzéra. Amikor széjjelosztottak bennünket, kérdezték is: ért valamit egyáltalán a híradáshoz? Nem akartam elárulni, miért nem figyeltem. Mert előre megígérték, hogy én írnok leszek. Maga nem lesz írnok, közölték, hanem hajtó lesz. Jézus-Mária én úgy félek a lovaktól, hogy őrület. Mert nekünk nem csak gépkocsizó részlegünk volt a híradósoknál, hanem fogathajtóval is mentek a híradósok. Schmidt Sebestyén is ott volt, postagalambász volt nálunk, mert postagalambokat is használtunk a híradás céljára.

-   Igen?

-  Hát hogyne. Kis kazettákba tették az üzenetet, azt a galamb lábára kötötték, majd elengedték. Az okos postagalamb odatalált, ahova kellett. Na, szóval így lettem írnok. Nagyon jó dolgom volt. Kitört a háború, s minket is utolért, sajnos. De én nem vettem részt a harcokban, mert mi Pesti alakulat voltunk. Akkor még béke alakulatnak hívtak bennünket. Egyszer eszembe jutott nekem egy kis butaság: kitört a háború, én mozigépész vagyok, jelentkezek haditudósítónak. Az egy érdekes beosztás volt akkoriban a honvédségnél. A haditudósítók kimentek a frontra, ott filmeztek, felvételeket készítettek, akkor már hangos film is volt. Kihallgatásra jelentkeztem, lehetne-e, hogy én haditudósítónak menjek? Az őrnagy - aki véletlenül épp a parancsnokom volt - tartotta aznap a kihallgatást. - Micsoda? Haditudósító? Hát maga micsoda? Mondtam, ez és ez a foglalkozásom. - Tudja mit? Maga itt marad, nem megy sehova. Úgyhogy én a frontot nem ismertem, hála Istennek. A hadifogságot meg pláne nem. Azt csak elmondásokból ismertem.

Kalásziak is voltak az alakulatnál, az öreg Zanczky Karcsi, meg Schmidt Sebő, meg egy Scherer nevű, volt osztálytársam. Ő a Nyugati pályaudvaron volt, az is hozzánk tartozott. Természetesen rábeszéltem a parancsnokomat, hogy ne hívjuk be őket. Nézett rám: - Mi az, maga protekciót akar? Vagy itt van például a Zanczky. Ő akkor a MOM-ban dolgozott. Néha-néha, kihagytuk őket. Legalább azt elértem, hogy nem hívták be olyan sűrűn őket. 1944-ben lekerültünk Erdélybe, egy évre nem tudom miért, egyesültünk a határvadászokkal, ott voltunk egy évig, Csíkszeredán. Jöttek az oroszok, már Romániában jártak, na, ennek nem lesz jó vége. Csíkszeredáról Szombathelyre helyeztek át. Az ország egyik sarkából a másikba.

-  A háború alatt- és után, amikor később újra indult az élet, a mozi ment tovább?

-   A mozi ment, persze...

-   Háborús filmeket játszottak - gondolom.

-   Igen, akkor már jöttek a német háborús filmek, az amerikai filmeket letiltották, csak német, meg olasz volt engedve. A híradókban nem lehetett mást látni, mint az orosz frontot. És győzelem, győzelem, győzelem. '44 karácsonyán jelentkeztem a parancsnokomnál: - Gabikám-így a parancsnokomnak - Gabikám, szeretnék hazamenni karácsonyra, eljegyzést tartani. Akkor már a parancsnokokkal mi is úgy voltunk, hogy tegeztük egymást. Nem számított, hogy mi csak közlegények vagyunk, illetve hát altiszti fokozatunk van, ők meg tiszti fokozatban. Báró Sprényi Gábornak hívták, rettentő szerencsétlen gyerek volt, mert polgári házasságot kötött. Elvett egy polgárlányt és a többi tisztek lenézték... De hozzánk nagyon jó volt. - Micsoda? - kérdezte. Mondom, eljegyzést szeretnék tartani. Egy kecskeméti, gyönyörű lánynak udvaroltam akkoriban. Nem is tudom, hogy fogadott el ez engem, de nagyon gyönyörű volt. Később ő lett a feleségem. Mondom: - Szeretnék eljegyzést tartani. - Á, nem lehet hazamenni, - válaszolta elsőnek. Aztán hozzátette: - Ide figyelj, nagyon kevesen vagyunk, és senki nem mehet szabadságra, látod, még ml sem megyünk, mi át leszünk helyezve Ausztriába, lefegyverzett alakulat leszünk. Megijedtünk. Le leszünk fegyverezve? Fegyver nélkül leszünk áthelyezve? Mert az oroszok már Magyarország területén jártak. Én addig könyörögtem, míg a Báró Sprényi azt mondta: - Menj haza. És hogy mész haza? Tudsz motorkerékpárt vezetni? Mondom: Hogyne. Erre ő: - Kapsz egy motort, és azzal hazamész, jó? És ne is gyere vissza. Ez egy különös engedmény volt, még ő bíztatott, ne is jöjjek vissza. Tehát váljak katonaszökevénnyé? Na így aztán motorra pattantam, s karácsony előtt megérkeztem ide, Budakalászra. Földobtam az ablakba kavicsokat, a mozi ablakába, mert a mozi fölött volt a lakás, jeleztem, hogy itt vagyok. Anyám majdnem elájult, mert éjjel 12-kor értem haza. - Hát te honnan kerülsz ide? - kérdezte. Mondom: — Megszöktem. Körülbelül két hétig nem mozdultam az utcára, ne tudják hogy, otthon vagyok.

Karácsonykor meg is tartottuk az eljegyzést. A menyasszonyom már Pomázon lakott, mert Kecskemétet háromszor kitelepítették az oroszok, ők ide menekültek Pomázra, az egyik vejükhöz, illetve a feleségem sógorához. Megtartottuk az eljegyzést. Emlékszem, az utolsó HÉV-vel jöttünk haza, Pomáz határában már ott álltak az oroszok. Karácsony másnapján már be is vonultak ide. Arra is emlékszem, hogy kimentünk a posta elé, ahol a patak van. Fél falu ott tolongott. Na, mi lesz? Jönnek az oroszok. Kíváncsiak voltunk, hogy néznek ki. Egyszer csak megjelent három tank, nyilasokkal tömve, Csillaghegyről jöttek. Csillaghegyen még sok nyilas volt akkoriban. Óriási felhördülés fogadta őket. - Mit akartok? - Megállítjuk az oroszokat - mondták. - Itt ne állítsátok meg őket, mert ha ti itt harcba bocsátkoztok, szétlövik a falut. Erre ők elmentek... a három tank... na, merre? Az egyik fölment a temető mellett, az Erdőhát úton, a másik a Pomázi úton, a harmadik meg a Szentendrei úton... megállítani az oroszokat. Persze, nem lett az egészből semmi, mert fél óra múlva úgy futottak visszafelé, hogy Csillaghegyig meg sem álltak. Így megmenekültünk. Semmi ellenállás nem volt, az oroszok simán bevonultak. Emlékszem, éjjel 11-kor jöttek. Halotti csönd ült az egész falun... karácsony másnapján. Halljuk, hogy lóval jönnek, patkócsattogás, ketten az út közepén lóval, és jobbról-balról a járdán meg gyalogosok. Minden udvarba benézegettek, hogy van-e valami ellenállás. Akkor már németek nem voltak Budakalászon, mi nem voltunk kijelölve németek szállásának. Szóval, minden udvarba benéztek, látták, hogy sötétség, semmi mozgás, végigmentek a falun, egészen a mostani Budapest határáig, és akkor jöttek, visszafelé. Hajnal lehetett már. Így lettünk felszabadítva.

-   A kitelepítés hogyan zajlott?

-   A kitelepítéskor, 1946. február 22-én óriási izgalom volt: kik lesznek kitelepítve, milyen indokkal. A '41-es népszámláláskor az összeírást, az adminisztrációt a budakalászi pedagógusok végezték. Szerintem azok nagyon elrontottak ott valamit, mert a kérdőíveken mi szerepelt? Állampolgársága: magyar, anyanyelve: magyar vagy német. Hát, ugye, a svábok nemzetisége... Ez nem tetszett nekem, a sok szerencsétlen azt hitte, hogy német, hát beírta, hogy német. Tehát volt egy jogcím arra, hogy kitelepítsék, mivel akkoriban németnek vallotta magát. Emlékszem, hogy a nénikém sírva jött hozzám: Menj be a Statisztikai Hivatalba, hozd ki a kérdőívet, vagy hozzál róla másolatot, én magyarnak vallottam magam végig, és mégis szerepelek a listán. Mert voltak ilyenek is, akik listára kerültek, azokat kitelepítették. Ám olyanok is voltak, pláne akiknek vagyonuk volt, akiket azért telepítettek ki, hogy maradjon itt valami utánuk. Bementem a Statisztikai Hivatalba. Semmiféle papírt nem adtak ki. Ott bolyongtam a folyosón, egyszer csak jött egy fiatalember, felismertem, régi katonatársam volt. Kérdeztem: - Imruskám, te itt dolgozol? Azt mondta, igen. - Nekem volna egy nagyon nagy kérésem. Tudod Budakalászon is kitelepítés lesz, és a nénikémet is listára tették. Ő esküszik, hogy magyarnak vallotta magát végig, nem tudom, hogy került rá a listára. Adjál róla egy papírt. Erre ő: - De, Marcikám, hogy képzeled azt, engem azonnal kirúgnak, ha én itt akármilyen papírt adok. Addig könyörögtem neki, míg adott egy másolatot a népszámlálási ívről, és azzal bebizonyítottam, hogy a nénikém tényleg magyarnak vallotta magát. Na így menekült meg a nénikém a kitelepítés elől.

-   És maguk föl sem kerültek a listára?

-   Nem, mi nem kerültünk föl. Ennek ellenére éreztük, az a kitelepítés kegyetlen dolog volt, még most is, vénségemre — ezt nem szégyellem bevallani, mert az élet engem nagyon megtiport - kezdem megbánni, hogy '46-ban a feleségemmel miért nem mentünk le az állomásra, hogy beültünk volna a vagonba. Ki keresett volna bennünket? Senki. Feleségem mondta is hogy, menjünk ki. Mondom: - Marikám mit akarsz te ott csinálni? Németül még dadogni sem tudsz. Majd megtanulok - válaszolta. Na szóval, nem mentünk le, de mondom, még most is sajnálom, mert lehet, hogy ha kimentünk volna mi is így önként, senki nem keresett volna bennünket a vagonban. Lehet, hogy még mindegyikük élne. Feleségem is, két fiam is. Lementem a békási állomásra, bámészkodni. Ott is álltak a vagonok úgy, mint itt, az alsó állomáson, már kezdtek gyülekezni a kitelepítettek. Körülbelül 20-30 cm nagyságban krétával a vagonra volt írva, hogy „Ez a hála a 300 éves munkánkért." Az egyik bácsikámat is kitelepítették. Szegény, rettenetes körülmények között kezdett Németországban. Kecskeólban aludtak, amíg be tudtak illeszkedni. Öt évig úgy éltek kint, mint a cigányok. Mondták is nekik, hogy ti magyar cigányok vagytok. A bácsikám minden héten öszszeverekedett a háziurával, akihez be volt szállásolva, mert állandóan ilyen jelzőket használt; magyar cigányok. Aztán öt év múlva már kezdett jobban menni nekik.

Visszatérve ide, Budakalászra, '48-ig moziztunk, akkor államosítottak bennünket. Megjelent két úriember, mindent fölírt, mindent felleltározott, még a kisollót is fölvette a jegyzékbe. Még azt is megkérdezte, hogy pénz nincs a moziban? Mondtuk, hogy nincsen. Tehát leltárba foglaltak mindent. (Lásd a következő oldal dokumentumát.)

Anyám az ájulás határán volt: - Most mit csináljunk... mit csináljunk? Legalább takarítónőnek vegyenek föl a moziba. Mert érdekes, bennünket, az apámmal megtartottak mozigépésznek. Hol szereztek volna másik mozigépészt? De anyámat még takarítónőnek sem vették föl. Mondtam is anyámnak: - Mit könyörögsz? Úgysem használ. Természetesen, hiába kértük volna vissza a mozit, de mivel nem tudták elválasztani a lakást a mozitól, mert egybefüggő épület volt - a mozi utcai frontján volt a lakásunk -, hát megengedték, hogy továbbra is benne lakjunk.

A mozi - a végleges bezárás előtt (Archív felvétel)
 
A Szent István Mozgószínház államosításához készült leltárív első oldala

Ez nagy szó volt akkoriban. Mint gépészek, mi lettünk az alkalmazottak. Be is mentem a vállalat igazgatójához, megkérdeztem tőle: - Tessék mondani, meddig maradhatunk mi itt a moziban, mert hát elvégre furcsa kettősség van ugye, a mozi az államé, a lakást meg használjuk. Emberséges, nagyon rendes volt. Azt mondta nekem: - Mirk úr, maguk nincsenek nekem útban, maguk addig élnek ott, ameddig akarnak, illetve ameddig élnek, mi magukat nem bántjuk, maradjanak csak bent. Tehát így, mint volt tulajdonos, de persze az igazgató emberségétől függően, maradhattunk a moziban. Ez az államosítás '96-ig tartott.

- Aztán visszakapták?

- Nem kaptuk vissza.

- És most kinek a tulajdonában van?

- Az önkormányzaté. Házbért fizettünk. Persze nem az önkormányzatnak, mert az csak '96-ban kapta meg. Az államnak, szóval a vállalatnak fizettük a házbért, havi 23 Ft-ot. Nagyon emberséges volt az igazgató velünk szemben. Aztán '96-ban jött a kárpótlás. Mindenki visszakap mindent. Mondom anyámnak: - Van ez a kárpótlás, mindenki visszakap mindent, én megpróbálkozom vele. Azt mondja: - Hagyjad a fenébe, úgyse adnak vissza semmit. Elmentem a fővárosba, a Belügyminisztériumban kezdtem. Hallottuk, hogy kárpótlás van, szeretnénk visszakapni... Nem lehet, semmit nem lehet, mondták. Mi mozit nem adunk vissza. Minisztériumról minisztériumra jártam, mindenhol azt mondták: - Nem, nem adjuk, nem adhatjuk vissza. Mit tegyünk? - Adja be a kárpótlási igényét, aztán majd elbírálják. Elmentem a Kecskeméti utcába, ott volt a Kárpótlási Hivatal. Megismerkedtem a vezetőjével valami véletlen folytán. Mondtam, hogy mi járatban vagyok itt, szeretném visszakérni... Azt mondta: - Hű... ilyet még nem is hallottam, de figyelj ide, tényleg úgy van, hogy akitől valamit elvettünk, azok most visszakapja. De hát a mozi, azt nem tudom, hogy milyen osztályba sorolandó. Bevittem még az eredeti tervrajzokat is. Mondom: - Itt vannak a papírok, nézd, 1933 óta ez a mienk. Azt mondja: - Mit tudok én mondani, majd kiszámoljuk, hogy mit ér az épület, és akkor majd kaptok érte valamit. Kaptunk is 520 ezer forintot, az egész hóbelevancért. Ez azt jelentette, hogy a húgom kapott 260-at, én is kaptam 260-at. Ja, és fellebbezésnek helye nincs. A mozi tönkrement. A Moziüzemi Vállalatok tönkrementek az egész országban, minden mozit az önkormányzat örökölt, Így került a mozi a Budakalászi Önkormányzathoz.

- Most is az Önkormányzat tulajdona?

- Most is az ő tulajdonuk. '96-ban bementem, mondtam, hogy szeretném visszakapni. - Micsoda? - volt a válasz. -Ez a miénk - mondták. A másik - nem mondok nevet, mert még él - azt mondta: - Mirk bácsi, mi nagyon sajnáljuk magát, a kommunisták - így mondta - barbár módon elvették maguktól, de mi nem tudjuk visszaadni.

- Meddig volt ott vetítés?

- '88-ig.

- És akkor a vállalat megszűnt?

- A vállalat megszűnt. Tönkrement, átadta a mozit az önkormányzatnak, állítólag az egész országban, és amelyik önkormányzat tudta használni vagy üzemeltetni, az üzemeltette.

- Amelyik nem tudta üzemeltetni?

- Az meg bezárta és ez lett belőle. A múltkor behívott engem egy ember... Szentistvántelepen van az illető, aki Budakalászról akart riportokat készíteni a kábeltévé részére. Nem tudom hogyan kerültem vele kapcsolatba, azt kérdezte: - Volna kedve eljönni és ilyen dolgokat elmesélni Budakalászról? Hát - mondom - hova kell menni? Azt mondja: Szentistvántelepen lakom, itt és itt, jövök magáért, aztán elmeséli majd, hogy hogyan történt. Elmentem hozzá, tényleg mindent elmondtam. Azt mondta, ez nagyon érdekes. Mivel kábeltévés volt, megengedték, hogy bemenjek a moziba. Ideadták a kulcsot, mert ő arra is kíváncsi volt, hogyan néz ki a mozi, ma.

- És készítettek felvételt is?

- Hát hogyne, készült felvétel. A székek el vannak hordva, teljesen ki van ürítve, a gépek még akkor álltak, nem tudom, hogy azok még itt vannak-e... már a vetítőgépek. A régi üzemvezetőnek, aki akkoriban, az államosítás alatt üzemvezető volt, az emeleten a szolgálati lakása volt, még itt lakott akkoriban. Na szóval, mindent megnéztem, siralmas állapotban volt. Ismétlem, azzal a szóval nem adták vissza, hogy az övék.

- Tudja-e, mi lett azokkal az emberekkel, akik kölcsönt adtak az építkezéshez?

- Elvitték őket munkatáborba, Oroszországba, ott ásatták velük a lövészárkokat.

- És ott is maradtak?

- Azok mind ott pusztultak el.

- És az asszonyok?

- Azok itthon maradtak. Aztán, amikor a zsidókat ki akarták telepíteni, a békásmegyeri téglagyár lett kialakítva gettóvá, oda gyűjtötték őket össze, hogy majd onnan elviszik őket...

- És nem vitték el?

- Nem, mert a németek már menekültek Budapestről, nem értek rá az ottmaradt zsidókkal foglalkozni. Így csodák csodájára megmaradt a gettóban az összegyűjtött zsidó lakosság. Arra emlékszem, hogy mivel itt volt Jenő bácsi, avval jó viszonyban voltunk. Jenő bácsi kint volt Oroszországban, mint munkaszolgálatos, Lenke néni itt volt a három gyerekével. Jutka lánya még mindig itt lakik a házban. Szóval itt maradt Lenke néni.

- Ők még itt laknak?

- Igen. Mi együtt játszottunk, annak idején. Irtózatosan furcsa volt, hogy 10-12 éves korunkban együtt játszunk itt a porban, s egyszer csak '44-ben összegyűjtik őket és elviszik a téglagyárba. Emlékszem arra, mivel jó szomszédi viszonyban voltunk, minden délben vittünk nekik ebédet, mert hát sajnáltuk az özvegyasszonyt, a három kislánnyal. Már akkor özvegyasszony volt, megjött az értesítés, hogy a férje Oroszországban - nem hősi halált halt - hanem elhunyt. Minden délben vittünk ebédet, húgommal felváltva, hol ő, hol én vittünk, a három gyereknek, a téglagyárba. Egyszer csak kaptunk egy névtelen levelet, hogy ha nem hagyjuk abba a zsidók étkeztetését, mi is bent találjuk magunkat a gettóban. Nem tudom azóta sem, ki volt a jóakarónk, aki ezt megígérte nekünk, a levél eltűnt, nekünk pedig abba kellett hagyni az „étkeztetést".

- A cukrász Berta Mihály felesége is hasonló történetet mesél, egy 1972-ben készült interjúban. Őket is ugyanígy megfenyegették, mert a férjével együtt cukrot, lisztet adtak el egyébként pénzért - az itteni zsidóknak.

- Na, ugye...

- A gettó tehát az akkori téglagyár területén volt?

- Persze, ott volt. Nem kell szépíteni, ott gyűjtötték össze Budakalász, Szentendre, Pomáz zsidóságát. Pomázon nem volt annyi zsidó, Kalászon sem volt sok, talán három-négy család.

- Ezt kalászi téglagyárnak is nevezték, mert itt volt a község határában.

- Az mindig békásmegyeri téglagyár volt. Ahol most valami autótelep van, oda gyűjtötték össze a zsidókat.

- Tehát akkor ez volt a „budakalászi gettó"?

- Igen, hát így is nevezték...

Mirk István a beszédes házakról

A Denkstein családnak több fiú tagja volt: Jenő, Béla, Dezső... Kérem, ez egy olyan, ha valaki nem tudta volna a községben, hogy ő zsidó, svábnak hitte volna. Úgy beszélt svábul. Fuvaros volt, lovakat tartott. Egyébként az ő házuk volt az az épületet, ahol most az Isten egyháza nevű gyülekezet működik. (Fotó a következő oldalon.)

Tehát ez a ház volt a Denkstein-ház. Hátul egy pékség működött, mellette állt Dezső istállója, az udvaron meg a trágyadomb. Érdekes, nem? Denkstein zsidó kereskedő volt. Az öreg nagyon vallásos, ortodox zsidó hírében állott, aki kereskedéssel foglalkozott kis szatócsboltjában. Ilyen üzlet volt a községben, talán tíz is. A petróleumtól kezdve, a szappanon és a cukron keresztül, mindent lehetett kapni náluk.

Érdekes ezekben a házakban a lakások elhelyezkedése. Mindegyikhez kert tartozott. A házak hosszan hátrafelé nyúltak, hogy a lovas kocsinak bejárata legyen. Ezekben a házakban a fiataloknak a kamrából csináltak egy szobát, körülbelül a 99 százalékuk a nagymamának a kamráját kapta. Ott kezdtek aztán életet, mint ifjú házasok. Ez egészen természetes volt, mindig az istálló került hátrébb, mert az istállóból lakás lett. Ezért voltak azok a hosszú házak. Ilyen a Báder-ház, a templommal szemben. Volt egy másik Báder-ház is, a későbbi Schmidt-féle ház. Lent Báder fia, Báder Márkusz lakott. Annak zárt kapuja van, Denksteinék alatt, ilyen alig volt.

Az egykori Denkstein-ház napjainkban (Fotó: Szabó Ferenc)

A Schmidt-féle ház sem volt korábban zárt rendszerű, az akkor nyitott volt. Később, tehát már a Schmidt-család építette, alakította így át. Abban az időben az nagy, nyitott udvar volt. Egyik részében óvoda működött. Ahogy bementünk, balra volt az óvoda, jobbra a Báder lakás. A Fabró-ház közvetlenül az iskola mellett volt. Tudni kell, hogy az általános iskolától egész a Fabró-házig, az egy udvar volt. Azok az épületek mind-mind később épültek. Ott nagy futballpályák voltak, az egyik osztály itt játszott, a másik ott. Tehát az iskola udvara érintkezett a Fabró-házzal.

Ez a család olasz származású, az öreg Fabró kőszakértő volt, az ún. Fabró-bánya gazdája. Turáéknak is volt egy bányájuk, de ezek a bányák nem tulajdonok voltak, mindegyiket úrbéri birtokként bérelték. Tehát annak, akinek Budakalászon földje volt, annak - a föld az arányában - lett egy úgynevezett úrbéri részesedése. Abba beletartozott a bánya, meg az erdő is. A birtokának az arányában évente kapott ezért ki, mennyit. Mi nem kaptunk többet, talán 25 pengőt. Tehát Fabró bérelte a bányát, ott, azon belül azt csinált, amit akart. Sok kőfaragó lakott a fölső részen, amikor leesett a hó, vége volt a munkának, és addig, ameddig nem tavaszodott, nem volt munka. Télen persze, a fűszerestől hitelbe vásároltak, a hentesnél is hitelbe. Szívesen adtak, mert ezek tavasszal biztosan fizettek. Utoljára mi, kocsmárosok kaptuk a hiteltörlesztést, de azokat is megfizették.

Több kocsma is volt a faluban. A főtéren, amelyik most az élelmiszer bolt, az egy Popper nevű zsidóé volt, aki azonban kiadta bérbe. Ő volt a tulajdonosa a háznak is és az üzletnek is. Az Ürömi úton fölfelé, a Miltz vendéglő volt, ott most egy kerékpár üzlet van. A nagy épület, amelyben most is működik italbolt, meg a Pálma presszó, ez volt a Zentai féle vendéglő. Jól emlékszem arra, amikor ott egy kovácsműhely volt lent, nagyon mélyen, az udvarban. Tudniillik, amikor a Budakalászon keresztülmenő utat megcsinálták, volt olyan ház, amelyiknek az ablaka egy szintre került a járdával, úgy, hogy be lehetett volna lépni rajta. Egy ilyent tudok például egészen pontosan, a Mandl-ház volt, Mandl Hermanéké. Olyan magas volt az utca szintje, hogy az ágyuk alacsonyabban volt, mint az út. Ezt onnan tudom, mert Herman jó barátom volt, sokszor jártam náluk.

Aztán ott volt a Kálvária sarkán Berta bácsi cukrászdája. Berta bácsi tricikli-szerű járművel szokott menni, és az utcán fagylaltot árult. A fagylaltozót először a Tura-házban csinálták, amelyiknek a nyúlványa hátramegy, egészen a szerb templomig. Ott volt a fagylaltozója. Aztán későbben, biztosan tudom, ő ilyen biciklivel járt, fagylaltot árult, nyáron még a Duna-parton is, ahol nyáron elég nagy forgalom volt. Budakalásznak a Duna-partján eleven élet volt akkoriban. Lejártak az asszonyok mosni a Dunára. Én egyszer láttam valahol egy ilyen képet is, ahogy állnak ott, és mosnak, mángorlófával csapkodják a ruhákat. Lovaskocsival mentek le, addig a lóval szántottak. Aztán, ha készen voltak, kiterítették és szárították a ruhákat. Amikor a szántást befejezték, hazafelé két-három családot is elvittek a kimosott ruhákkal. Nekem a nagyanyám szokott így lemenni, őt a szódások vitték le. Gyakran én is vele mentem. Pontosan emlékszem, amikor szomjas lettem, nagymamám fogott egy kalapot, három lépést beljebb ment a parttól, megmerítette, és ittam a Duna vizét. Semmi bajom nem lett tőle.

Budakalászi árvíz, 1965. (Archív fotó)

Az építők szemével Beszélgetés Kurtz Bélával és Mirkovits Péterrel

Kurtz Béla és Mirkovits Péter egyívású, gyerekkori, régi jó barátok. Már édesapjukat is baráti szálak fűzték egymáshoz. Béla sváb-, Péter, szerb származású. A kérdező ezúttal is együtt találta őket.

Kurtz Béla Mirkovits Péter
Fotók: Szabó Ferenc

- Kérdező (K): A múlt század 30-as éveiből származó budakalászi adatok között találkoztam egy Kurtz János nevű kőművessel. Ki volt ez az ember?

- Kurtz Béla (B): Ő apámnak a bátyja, tehát az én nagybátyám volt. János bácsi a Budai úton lakott, nem tudom, most hányas szám.

- Mirkovits Péter (P): Kurtz Pistát ismerte? Aki kint, Németországban halt meg. Kiment a lányához. Az volt Bélának az unokatestvére. Ott laktak lent. Annak az apja, meg Béla apja édes testvérek voltak.

- K: Volt egy fuvaros Kurtz nevű ember Is.

- P: Azt kitelepítették.

- B: A fuvaros Kurtz unokatestvér volt, a Budai út végén laktak, az utolsó házban.

- P: Aztán még egy fuvaros volt, akinek a fia most halt meg a nyáron, Csillaghegyi volt, csak ott kisajátították a házát, később a Jókai utca végiben épített Kurtz Feri.

- B: Az most halt meg, két hónapja. János bácsiéknak fűszerkereskedésük is volt a házban, amellett ő kőműves kisiparos volt. A fia, Lenci, ő is kőműves volt, de ő nem volt önálló. Mikor államosították, akkor ő elment állami vállalatokhoz, művezetőnek. Pista - a legkisebb fiúk - szintén fuvaros volt. Aztán ott még volt két lánytestvér, egyik később Máténé lett, amikor férjhez ment, a mostani Posta épületének az előző tulajdonosa volt. Tehát ez is Kurtz ház volt, fűszerüzlet is működött benne. Meg ez is Kurtz ház volt, amelyikben most lakunk (Budai út 19.) Nagypapa ezt az én apámnak adta, a másikat János bácsinak, ő átadta a lányának.

- P: Volt még egy lánya neki, annak is fűszerüzlete volt fenn, a Kereszt utcában, a Gyukity féle ház. Ahogy bemegyünk az Ürömi úton jobbra, a Kereszt utcába, onnan balra a második ház. Ahol a Simon féle kocsma volt.

-  B: János bácsi háza a Budai úton, a Bacsányi utcától számítva, kifelé a második ház. Az volt a Kurtz ház. Még ott lakik Kurtz Ági, Lencinek a lánya, meg a fia, Kurtz Laci.

-  K: Úgy tűnik, ti nagyon népes család voltatok.

-  B: A papáék négyen voltak testvérek. Venczel Feri bácsinak (a mozisnak) a felesége is Kurtz lány volt. A Zöldfa utcában lakott a másik lánytestvér, Stampf Jakabné, ott nem volt gyerek.

-  P: Amikor csendesen beszélgettek, akkor svábul ment a diskurzus, de ha veszekedtek, az már szerbül. Szigorúan.

-  B: Az ügyesebb svábok tudtak szerbül, Apám is. Apám és János bácsi között legalább tizenöt év volt. Amikor János bácsi kőműves kisiparos volt, apám akkor járta ki az iskolát. Nem akart kőműves lenni. A nagymama elvitte őt kapálni. Délig kapált, akkor letette a kapát és azt mondta: megyek inkább kőművesnek. Később sokat dolgoztak együtt, a papa is kiváltotta az iparengedélyt. Ha nagyobb munka volt, azt közösen csinálták. Így ott volt János bácsi, Lenci, a papa, és később már én is.

-  K: A kőműves szakma iránti igényt a kőbánya is indokolta?

-  B: Gyerekkoromban a papáék még kőből építették a házakat.

-   P: Ha ma megkérdeznek egy fiatalembert, mi a szakmád, lehet, azt válaszolja, hogy kőműves... Ha adnak neki egy kalapácsot vagy vésőt, azt sem tudja, mit csináljon vele. Akkor miért nem „téglaművesnek" hívják?

-  K: A kőművesek akkor szinte mindenütt kőből építettek?

A Kurtz család - A Harmonikas Béla édesapja (családi tulajdon)

- B: Kőből épültek a házak és nem habarccsal kötötték, hanem agyag volt a kötőanyag. Mert a kőbánya itt volt, agyagbánya is, szinte helyben.

- P: Ha végignézi a házakat a fő utcán, láthatja, a házak mögött mindenhol le van vágva a hegy. Ez abból keletkezett, hogy megbontották a hegyet, abból csinálták a vályogot, a hegy gyomrába pedig pincéket ástak. A kitermelt agyagos föld volt a falazás alapanyaga. Ott volt helyben.

- B: A pincéknek csak az eleje volt kikövezve, két-három méter mélyen, a belső rész olyan tartós volt, hogy megállt magában.

- P: A vályogot úgy készítették, hogy szalmát kevertek az agyag közé, megnedvesítették és taposták - legtöbbször a cigányok. Vert falat is készítettek ebből az agyagos földből. Deszka-zsaluba taposták és pelyvát használtak kötőanyagnak. Valami sófélét is tehettek bele, mert Csikós Zsigának vannak galambjai és neki az öreg házból még megvan a vályogfal. A galambok azt nagyon szeretik, egész nap azt eszik.

- K: Béla, kérlek, beszélj magadról, hiszen őseid után szintén az építőipari szakmát választottad, annakidején.

- B: 1930-ban születtem, '45-ben végeztem el az elemi iskolát. A háború után - érthetően - nem is nagyon volt lehetőség máshova menni, mint az építőiparba. Bár divatos volt még a műszerész szakma. A műszerész tanulóknak kevesebb volt a munkaidejük, már három órakor otthon voltak és mehettek futballozni a pályára. A papánál a kőművesmunka reggel héttől délután ötig tartott. Ugye, öt után már nehezebb azzal versenyezni, aki már három óra óta ott van. Lényeg az, hogy azt mondta, hogy jöjjek én is kőművesnek. Utána beiratkoztam a felső építőipariba, ez divat volt akkor. Itt barátok voltak az ácsok, Lix Pista bácsi, Mandjik szintén kitelepítették őket - és egyiknek a fia sem akart az iparban maradni, azt mondták, ha valamelyiknek a fia elvégzi ezt az iskolát, az egy építőmesteri oklevéllel jár, és azzal ők tudják uralni a környéket. Tehát a kőművesek meg az ácsok. Így kerültem én is ebbe a körbe, mert Lenci ehhez már idős volt, Pista meg elment boltosnak, Lix Pista bácsi fia szintén kereskedőnek ment, a Mandjik-gyerekek is mást csináltak, így maradtam én. Amikor a kőműves segédlevelet megkaptam, akkor fölvettek a felsőipariba. Mire én végeztem volna, addigra - '51-ben - elvették az iparengedélyeket. Szövetkezetbe kényszerítették azt, aki önálló kisiparos volt. Így aztán a papa is kőművesként dolgozott a szövetkezetben, de mikor a normás jött, hogy fölmérje a napi teljesítményét, az neki a halála volt. Mikor '53-ban, Nagy Imre idejében visszaadták az iparengedélyeket, akkor én már állami vállalatnál dolgoztam. Ő viszont, ameddig élt, kisiparos maradt. János bácsi már korábban meghalt. Én aztán elkerültem. Mire mi végeztünk az iskolában, már technikumnak hívták, így építész technikusként helyezkedtem el, s lettem később építésvezető egy vállalatnál.

- K: Tehát akkor a gyakorlatban, a te kezedben kőműveskanál nem nagyon volt...

- B: Dehogynem. Három évig voltam kőműves inas. Utána még egy nyáron dolgoztam. A háború után itt új házat nem nagyon építettek, csak tatarozások voltak meg rengeteg tetőt kellett kijavítani. Mert amikor az amerikaiak bombázták Budapestet, itt voltak a német lőállások, fönt az Ürömi út mellett, ezek lőtték a repülőgépeket. A gépek meg jöttek tízezer méter magasan, az ágyúkkal pedig csak háromezer méter magasságig tudtak fellőni... Ott szétrobbant a lövedék, a darabok viszszahullottak, s eltörték a fél falu háztető cserepeit. Ezeket kellett nekünk helyrehozni. Úgyhogy nyugodtan levizsgázhattam volna cserepes szakmából.

- K: Az építőipari szakmák akkoriban egyébként sem specializálódtak úgy, mint manapság, nem?

- B: A kőműves akkor tudott például tetőt fedni, burkolni. Akkoriban mozaiklapok voltak, nem ezek a finom dolgok, mint most; az apám kiválóan tudott burkolni mozaiklappal. De hát nekem erre már nagyon sok időm nem volt, mert közben katona is voltam. Akkoriban mindenkit elvittek katonának, csak az nem vált be, aki nem érte el a százötven centit.

- P: Amikor én voltam katona, 58-ból egy ember nem vált be. Attila idősebb volt, mint mi, ment vagy nyolc évig sorozásra, de sosem vált be.

- B: Pedig szeretett volna katona lenni. Aztán tűzoltó lett, mert az egyensapka kicsit magasított rajta.

- P: Mi egy korosztály voltunk, bár Béla pár hónappal idősebb nálam. Az apáink gyerekkori barátok voltak, mi úgyszintén.

- B: Egyformán beszéltek, ha kellett svábul, ha kellett szerbül, de magyarul is tudtak.

- K: Akkor ez szimbóluma is volt nemzetiségek közötti békés, baráti együttélésnek?

- B: Igen. Nem volt itt soha, semmi vita közöttünk.

- P: Meg aztán a szerbek és svábok egymás vallási ünnepeit is mindig megünnepelték.

- B: A cégnél, ha kértem két nap szabadságot, akkor tudták, hogy szerb búcsú van Kalászon.

- P: Három nap is szólt a zene.

- K: Térjünk vissza még a házakra. Mint építésvezetőtől is kérdezem, melyek voltak azok a jellegzetes budakalászi építkezési szokások? Volt-e különbség sváb és szerb építkezési gyakorlat között?

- B: Az épületek formájára jellemző, hogy mindegyik nyeregtetős volt, az én időmben már cseréppel borítva, mert korábban — még akkor nem is éltem - a budai útnak a Budapest felöli vége leégett, mivel a házak mind nádfedelesek voltak. Egy ház maradt meg, a Hauszman pince, amelyik palatetős volt. A házak beosztása a következő volt: középen állt egy nagy konyha, jobbra, balra egy-egy szoba, egyik az utcai, az volt a lakószoba, a másik volt a tisztaszoba. Oda csak vendégeket fogadtak, búcsúkor, meg egyéb jeles alkalmakkor. Mi is úgy éltünk, hogy egy szobában éltek a szülők a gyerekekkel. A konyhában volt az élet. Ott főztek, ott ettünk, tanultunk. A ház egyik oldalán végig egy úgynevezett gang volt, tornácnak is nevezték. A nyitott tornác födémét fa oszlopok tartották.

- K: Ha végigmegyünk a falu főutcáján, még nagyon sok helyen látni ezeket a tornácos házakat, ha nem is az eredeti állapotukban. (Lásd 204. oldal, Mandl Herman háza.) Tornácos házakat Budakalászon csak a svábok építettek vagy a szerbek is hasonlókban laktak?

- P: A szerbeké is ilyen volt. Érdekes ezeknek a házaknak a tájolása. Mindegyikbe besüt a nap a tornácon keresztül, aki ilyen házban lakik, minden helyisége megkapja a napot. Nekünk volt három szobánk, két konyhánk, mind napos.

- B: Déli fekvésűek voltak általában, bár előfordult, hogy mondjuk keletre nézett, de akkor is sokáig besütött a nap.

- K: A tornácnak mi volt a funkciója azon túl, hogy ott jó időben lehetett sütkérezni?

- B: Esős időben megvédte az ajtót és az ablakokat a becsapódástól, meg aztán ősszel, betakarításkor oda lehetett a kukoricát önteni.

- P: Esténként ott volt a kukoricafosztás, esős időben is. Aztán télen, disznóvágáskor, ott volt az üst, a zsírt ott olvasztották. Kitették oda a húsokat is, hogy fagyjanak.

- B: A ház végén általában volt egy sufni, ahol például a disznóölésnek a durva munkálatai mentek. Aztán volt az istálló. Nálunk istálló nem volt, mert nagyobb állatok sem voltak, legfeljebb csirke meg malac.

- P: Nálunk a ház végén volt az istálló.

- B: Ha végigmegyünk a falun, akkor a következő sváb házakat találjuk. Itt, a sarkon, Belos Jancsiék után, ahol most Flóra lakik, ez a Gröschl ház, egy sváb ház volt. A Gröschl kocsma - az is az övéké volt -, ahol most a nagybolt van, a CBA. Mellette, ahol a vasbolt van, az volt a táncterem. Lépcsőn lehetett átmenni. Az most is egy épület, csak szét van osztva. Bent volt az udvarban egy lakás, a többi mind a vendéglőhöz tartozott. Aztán a következő volt a Tura ház, a Fő téren. Tura nem volt sváb.

- P: Azok olaszok, de sváb asszonyaik voltak. Fabrónak a nénikéd volt a felesége, nem? A Privanszky.

- B: Az a Nick lány volt. A következő szerb ház volt, ahol most a Takarék épült. Ott Szávó néni trafikja állt. A következő Petrovicséké, utána Zánkyéké, ezek mind szerbek voltak. Följebb Nagy Zsófi tanítónő lakik.

- K: Ez egyébként egy szerb blokk volt a szerb templom és a parókia körül. Ürömi út — Fő tér — Kálvária, nem?

- P: Nagyapám még emlékezett arra, amikor az első sváb jött Solymár felől Kalászra. Erről nekem könyvem is van. Ez a rész a szíve a falunak, itt akkor szerbek laktak. Ezután jöttek a svábok, akik már kifele szorultak, mert ez a belső rész már el volt foglalva. 1925-ben ürültek ki a házak, mert akkor sok szerb visszament Szerbiába.

- K: Milyen házakat lehet még említeni?

- P: Következő ház volt az Andrádi ház, aztán a Herczog kocsma, ahol most a szemüvegeket csinálják, aztán a zsidó Denkstein... Ezek a Denksteinék hárman voltak testvérek, mindhárman odavesztek. Mind a három az első világháborúban nagy kitüntetéseket kapott. Aztán jött a Schmidt ház

Szövegdoboz:

- B: A Schmidt ház után megint egy svábház volt.

- P: Az a Kamp ház, ahol most Szuriánék laknak.

- B: Azelőtt, régen ott laktak bérben Digruberék, ott laktak Nebranek Laciék, hátul Belovitzerék. Aztán ezt megvették Szuriánék. Az is egy jellegzetes sváb ház volt. Utána van a patika. Aztán Borosék laktak, ahol a sport kocsma is volt.

- P: Tudom, Lizi néniék háza volt régen. Utána jön Schmidt Toncsi háza, őt is kitelepítették. Aztán következik a volt Hangya bolt, ahol most az újságos van. Szemben volt a Schmidt féle Hangya, az a saját tulajdonuk volt. De ez egy Hangya szövetkezet volt, Mikusnak hívták a főnököt. A következő volt a sarkon a Kamp ház. Ahol van a keresztünk. Ott volt valamikor az első szerb templom. Egy fatemplom, amelyik leégett.

- B: A mai Kampari vendéglő is egykori sváb házban van.

- P: Hogy hívták János bácsi sógorát?

- K: Katzinger.

- P: Úgy van. Ács volt, és fekete lovuk volt.

- B: A következő jellegzetes sváb ház volt a mozi után a második. Az régen Mandl ház volt, a sógorék laktak ott. Csak '48-ban jött ilyen második hullám, nem ki-, hanem összetelepítés. Akkor elvették tőlük a házat és összetelepítették őket. A sógor, Hermann akkor jött haza orosz hadifogságból. Volt még egy olyan lehetőség, hogy be kellett menni valahova, Pestre, és ott kérvényezni azt, hogy visszakapja a házat. Mert három testvérét kitelepítették, a szülők meg itt maradtak. Az édesapa meghalt és az egyik lány itthon maradt, aki Csepelen lakott. Hermann akkor bement ebbe a hivatalba, és kérdezték tőle, hogy hol volt eddig? Három évig. Azt mondja, katona volt, magyar katona, orosz hadifogságban. Azt kérdezték tőle: - Nem akar visszamenni még egy kicsit, hogy idejött reklamálni? Erre ő: - Hű, dehogy kell nekem a ház, csak hagyjanak nekem békét. És elhúzta onnan a csíkot.

- P: Elvették a kedvét a házától.

- B: Na, ez is egy jellegzetes sváb ház. A tornácon még ott vannak az 'X'-alakban berakott lécek.

- P: Igen, mert Hermannak a bátyja ács volt és ő adott az ilyen díszítésekre. Ő segített nekem is. Aztán kitelepítették őt is.

- B: Aztán a Felsővár utcában is vannak ilyen házak. A kitelepítésnél volt olyan is, hogy Nick Konrád bácsit - anyai oldalról a bácsikám — '38tól minden évben behívták katonának. Ott volt a Délvidék, a Felvidék, az Erdélyi bevonulás. Mindig négy-öt hónapra behívták, akkor leszerelt, itthon volt, megint behívták. Végül csak kitelepítették, pedig magyar katona volt, hat éven át. Igen ám, csak a felesége belépett a Volksbundba.

- K: Béla, a Nick József rokonod neked? Ő is írt a budakalászi kitelepítésről.

- B: Az ő édesapja Konrád, mint mondtam, anyai ágon a bácsikám volt. Nick Jóska az unokatestvérem. Neki három fia van, egyik itthon él, Sopron környékén, fogorvos a felesége, két fia, pedig kinn él Németországban. Mikor idősek, nyugdíjasok lettek, akkor kimentek a fiúkhoz.

- K: Köszönöm a beszélgetést.

(A beszélgetés témájához kapcsolódóan, a 68-69. oldalon Trendi Ferenc kiegészítéseit eredetiben közöltük. - A szerk.)

 

Házak, emberek, történetek

Schieszl Konrád emlékezése

A vendéglők

Ha elindulunk a Budai úttól befelé, akkor az első vendéglő a Schieszl Vendéglő volt. Innen továbbmenve a faluban, fölfelé, ha elhagytuk a templomot, akkor nem messze a Kert utcában találtuk a Mirk Vendéglőt, ami szintén rendelkezett már táncteremmel, ugyanúgy, mint a mienk. Ez a vendéglő, később Hohl vendéglő, majd 1953-tól, tehát az államosítás után már Sport Vendéglő néven szerepelt. Ha a Kert utcából kiértünk a Fő útra, ott volt a mai Sarki Kocsmának becézett vendéglő, Gizi néni vendéglője, szintén táncteremmel. Zentai Kocsmának is hívták. Zentai Lenci bácsinak az édesanyja, Gizi néni üzemeltette a vendéglőt. Gizi néni egyébként Zentai Lőrinc alpolgármesternek a dédnagymamája volt.

A Zentai kocsma és a Gödrös vendéglő épületei ma (Fotó: Szabó Ferenc)

Onnan, tovább, majdnem vizavi, velük szemben volt a Grössl Vendéglő, amely szintén egy szép vendéglátó helyiség lehetett, bár nem rendelkezett olyan táncteremmel, mint a többiek. Ha onnan még tovább mentünk, a felső állomásnál, a sarkon volt Radonics Zsiga bácsi vendéglője. Az volt a Gödrös Vendéglő. Lent volt az udvar mélyen, azért nevezték Gödrösnek. Később élelmiszerbolt működött a helyén. A Fő utca felőli volt bejárat most be van falazva.

Ha felmentünk az Ürömi úton, akkor nem messze, jobb oldalon, ott volt a Simon Vendéglő, amely szintén rendelkezett kisebb méretű táncteremmel. Tovább a Magyar utcában Haller Magda néni vegyeskereskedése volt, amely butéliaként (italmérés, elvitelre) is üzemelt.

Neves vendéglők voltak a Duna-parton, ezek főleg nyáron üzemeltek, szezonálisan. Akkor még hatalmas élet volt a Duna partján, pestiek meg budaiak... és mindenhonnan jöttek, főleg csónakokkal. Nagy vízi élet volt. A mai semmi ahhoz képest. Ott volt a Lupa Csárda, Bogdán János volt a tulajdonos. Mellette volt a Demjén-féle vendéglő, közvetlenül a Lupa Csárda után, majd lejjebb, Budapest felé a Mandjik bácsi vendéglője. Mindegyik nagyon jó volt, de az öreg Mandjik Marci bácsié volt a leghíresebb, mert ő egy bohém ember volt. A szerb származású Milán bácsi volt a pincér, Róza néni, a felsége, aki sváb volt, vezette a konyhát.

Elmondanék egy sztorit róluk. Az öreg Mandjik Marci bácsit palacsinta királynak nevezték. Ennek a története a következő. Készültek a vasárnapi nagy forgalomra. Rengeteg csónakos szokott ilyenkor hétvégén megjelenni ebédre, meg vacsorára is. Felkészültek, nagyon sok palacsintát megsütöttek. Közben jött egy irtózatos vihar. A szakadó eső elől mindenki elmenekült. Kisütött a nap, de senki nem jött vissza. Az öreg Mandjik ott maradt egy hatalmas nagy tányér palacsintával. Mérgében fogta az összes palacsintát, kivitte az udvarra, ott belemarkolt a tányérba és szitkozódva dobálta fel az ég felé: - A/a, te Isten, ha el(toltad) az üzletet, akkor edd meg te a palacsintát. Ettől kezdve ő volt palacsinta király.

Abban az időben még élt az a szokás, hogy az asszonyok lementek a Dunára mosni. Emlékszem, srác koromban föltették talicskára a nagy ruháskosarat, benne szennyessel, arra rá a padot - egy hosszú négylábú pad volt, amit beállítottak a vízbe, azon volt a csép vagy sulykoló, amivel verték a ruhát. Lementek a vízbe, fölhajtott szoknyában, ott sulykolták, mosták a ruhákat. Aztán kicsavarták és fölterítették fűzfabokrokra, ahol estig meg is száradt. Mi, kissrácok meg addig ott hancúroztunk a vízen meg a parton. Nagyon kellemes és emlékezetes élet volt abban az időben. A Duna nem volt ilyen koszos, mint ma. Mosni lehetett benne.

Ezek voltak nagyjából a kalászi vendéglők. Szent István telepi vendéglátó helyekre nem emlékszem, de úgy tudom, ott is volt egy. Ezek a vendéglősök egyébként rendszeresen összejártak. Volt mindig egy-egy nap, amikor összejöttek, kinél-kinél, felváltva egyik vagy másik vendéglőben, de valamennyien. Leültek, borozgattak, beszélgettek, kártyáztak. Nem volt köztük konkurenciaharc. Akkoriban minden nagyobb esemény - lehetett az búcsú, vagy más falusi ünnep - több napig tartott. A búcsú elkezdődött már akár vasárnap, és kedden végződött. Nagy volt a készülődés, a malacok pusztultak, a péknél sütötték. Jöttek a fúvós zenészek. Nálunk Klement bácsi, aki a pékség fölötti harmadik házban lakott, ilyenkor tíz-tizenkét malacot is megsütött. Két napig szólt a zene, mulattak, szórakoztak az emberek. Ez nemcsak nálunk volt így, a többi vendéglőben is, mindenhol.

Cukrászdák

A legrégebbi cukrászda - Müller bácsié - velünk szemben volt, a Budai úton. Őt kitelepítették, a cukrászda megszűnt. Ha mentünk följebb, ott volt Koller Marci bácsi cukrászdája. Nagyon rövid ideig működött. Följebb, a patak melletti épületben volt a Berta cukrászda.

Vágóhíd, hentesüzlet

A községháza mellett, Krepártéknál hentesüzlet és vágóhíd működött. János bácsinak az utcafronton volt a hentesüzlete, az udvarban a vágóhídja. Egészen hátul voltak az ólak, ott tartották a sertéseket, marfiákat, amíg nem kerültek vágásra. Később, az államosítás után, a bal oldali szárnyban, ha bemegyünk a nagykapun, ahol a mostani cukrászda van, ott nyitottak egy vegyeskereskedést, ahol a petróleumtól kezdve a ruháig, a borjúkötélig, láncig mindent lehetett kapni. Már nem is tudom pontosan megmondani a nevét, ki üzemeltette. Békáson lakott, a békási téglagyár melletti nagy épületben. Aztán később papírüzlet lett, majd aztán, mikor Krepárték visszakapták az épületet, abból lett a cukrászda.

Vegyesboltok

Szatócsbolt volt itt a mi üzletünk helyén is, mikor minket államosítottak '49-ben. Egy évig a DISZ szervezet, pár hónapig a Népfront is benne volt. '50-ben vagy '52-ben kezdték el átalakítani. Akkor alakították ki az ilyen vegyeskereskedéseket. Ebben is volt textil, élelmiszer, mindent lehetett kapni. Majd később alakították át a mostani állapotára. Az ajtókat kivették, ablakokat, kirakatokat tettek bele. Valamikor az ötvenes évek végén, '58-59 táján került erre sor. Ezután már kizárólag élelmiszerüzlet volt, a szatócsszerű rendszer megszűnt.

Abban az időben a Grösl-féle vendéglőből is élelmiszerüzletet csináltak. 1970 áprilisában, mikor apu eljött a Simon-féle vendéglőből - az egy darabig még üzemelt vendéglátó helyként -, abból is élelmiszerüzlet lett. Radonics Zsiga vendéglőjét szintén azzá alakították át. Csak a Sarki Vendéglő és a Sport maradt meg vendéglőnek. A Sarki Vendéglő azon részéből, amelyik Gizi néni táncterme volt, abból alakították ki a Pálma Presszót. Egyébként már előtte is presszóként üzemelt, csak nem Pálma néven. A Sarki Vendéglőből pedig kocsma lett.

A Hangya Szövetkezet, ahol már alkalmazottként dolgoztak az emberek, a mostani Felsővár utca és a Fő út sarkán volt, később a Patyolat működött ott. Most büfé meg újságos van benne. Komor Béla bácsi vezette a Hangyát. Beszédes Jenő volt a kereskedő, ő is meghalt már szegény, Isten nyugtassa. Abban az időben Gál doktor került ide Budakalászra, Lengyel doktor után. Mi, gyerekek, nagyon fölfigyeltünk arra a kis Topolinóra, amely Gál doktor első autója volt. Olyan hosszú orrú kis csőrös autó volt, mindig ott állt meg a Hangyával szemben, amikor a doktor úr az iskolába ment. Mindig körbeálltuk és néztük, hogy micsoda autója van a doktor úrnak! Ilyen, abban az időben, Budakalászon fogalom volt. A Budai úton volt még Kurtz Pista bácsi élelmiszerüzlete. Az alsó állomás lejáratától számítva a harmadik házban volt. A mai napig megvannak a betonlépcsők, csak be van falazva az ajtó.

A trafikok

A trafikok úgy létesültek abban az időben, hogy a hadiözvegyek és hadirokkantak kaptak trafikra engedélyt. Ilyen volt, nem messze a templommal, illetve a kereszttel szemben, a Klement-házban, Krucsai Feri bácsi trafikja, aki a háborúban veszítette el a lábát. Klement Ilonka néni, Krucsai Feri bácsi felesége volt az üzletben. Gyerekkoromban, mikor már iskolás voltam, sokat jártam oda. Ha valami jó jegyet hoztam, akkor otthon megígérték, hogy kapok egy golyót. Abban az időben nagyon nagy divat volt a golyóbefogás játék. Fúrtunk a földbe egy lyukat és abba golyókat kellett gurítani. Ilyenkor mindig azt mondta apám: - Na akkor vehetsz egy pár golyót az Ilonka néninél. És akkor kaptam körülbelül ötven fillért. Volt agyaggolyó, üveggolyó, csontgolyó, lehetett válogatni.

A legnevesebb trafik Szávó bácsié volt, a Polgármesteri Hivatallal szemben. Az épületet lebontották, most takarékszövetkezet épült a helyén. Ez a legtovább maradt meg, örök emlékem lesz Szávó bácsi. Harmadik osztályos tanuló voltam talán, már nem tudom, de abban az időben már nem Spáth Gyula volt az igazgató (jött a rendszerváltás meg egyéb), leváltották őt és ezután alsó tagozatos tanítóként működött. Mégis korábban volt ez, talán '49 és '50 között, mert ki voltunk telepítve, én meg Erzsi néninél laktam, onnan jártam iskolába. Spáth Gyula bácsival szomszédok voltunk a kitelepítés előtt, ezért minden nap engem kért meg, hozzak neki valamilyen cigarettát (Harmóniát, Ötéves tervet, amilyen cigaretta volt akkor), s adott pénzt, hogy menjek Szávó bácsihoz. Szívesen mentem, mert ez jó alkalom volt a lógásra, legalább egy óráról. Kamp Józsi bácsi házában laktunk, a nénikém oda lett kitelepítve. Az udvarban szép nagy szalmakazal volt. Mi gyerekek mindig a szalmakazalról csúszkáltunk. Egy alkalommal leestem, kificamodott a bokám. Nem tudtam lábraállni. Erzsi néni szigorú volt, nem engedte, hogy lógjak, ezért az iskolába valahogy bebaktattam. Igen ám, de jött a Spáth Gyula bácsi, hogy menjek el cigarettáért. Mondtam neki, hogy sajnos nem tudok, mert be van dagadva a lábam. Attól kezdve elvesztettem ezt a „jó állást". Ezután mást küldött oda, ezért mérges voltam. A trafikokról ez maradt meg, emlékként. Még egy érdekes történetet tudok erről a trafikról. Szávó néni mindig bezárta a boltot, ha más dolga akadt. Ilyenkor az emberek kopogtak, kiabáltak: - Szávó néni, Szávó néni. Ha főzni volt, akkor abbahagyta és kijött. Kiszolgálta a vevőt és visszament. Egy alkalommal azonban Szávó néni nem a konyhában, hanem az udvari budin volt, éppen a dolgát végezte. A vevők elkezdtek kiabálni: - Szávó néni, Szávó néni. Szávó néni a budiból is kiszólt: - Jól van, jól van, jövök mindjárt, nem kakilok csak pisilok. Ez a kiszólása aztán sokáig szállóige lett a faluban.

Block Hugó trafikja - nem emlékszem pontosan - valahol azon a részen volt, ahol most az Ági-féle trafik van.

Fodrászüzletek

Andrádi Jani bácsi üzlete a Hartmann-házban, a templom-keresztnél, a sarkon volt. Onnan volt a bejárata. Kis olajos padlós üzlet volt, két darab nagy fotellal. Andrádi Jani bácsi volt a fodrász, apám engem is mindig oda vitt fazont igazítani, télen csikófrizurát, nyáron meg kopaszra. Az ő gyereke, Laci, két évvel ugyan fiatalabb, mint én, de akkor már derekas gyerek volt. Aztán volt Sanyika, az volt a kisebbik fiú, aki nagyon szeretett focizni, soha nem felejtem el, az üzlet olajos padlóval volt burkolva. Volt ott egy futball-labda és az öreg Jani bácsi mindig azt mondta a fiának: - Sanyika, hogy rúgja a tizenegyest a Steki? Steki egy akkori, neves kalászi focista volt. Leállították a labdát a fotelek között, a szemben lévő falra kellett rúgni. Egyszer úgy elrúgta a labdát, hogy seggre esett és az olajos padlón végigcsúszott. Ilyenkor otthon mindig balhé volt, mert a mama nem szerette, hogy Sanyikát megint tisztába kell tenni. Később, mikor őket is államosították, akkor kerültek föl a mostani fodrászüzlet helyére, a mozival szembe, ahol a mai napig is vannak. Volt még egy fodrászüzlet, a Vörös féle, a felesége női fodrász volt, az Ági trafikja mellett, ahol most az ékszerész üzlet van. A mozival szemben, a férfifodrászat mellett volt a női fodrászat, azt a Miskolci házaspár vezette. Andrádi bácsi és Vörös bácsi együtt vezették a férfifodrászatot. Más fodrászatról nem tudok.

Kovácsműhely, lópatkolás

Két jó nevű kovács volt a faluban. Az egyik Kesztyűs Pista bácsi, az iskolával szemben. Azt a házat máig Kesztyűs-háznak hívják. Masszív, nagydarab ember volt, tele bolondságokkal, humorral. Tudnék mesélni a dolgairól, mert a lányokat igen szerette, ami az élet javaihoz tartozott. Maga a műhely már nincs meg, csak egy sima kertrész van ott. A másik a mostani üveges helyén, hátul az udvarban: a Kovács kovács, Kovács Gábor testvére volt. Abban a helyiségben, ahol most a Papp üveges van, ha a kapun bemegyünk, baloldalon volt a műhelye. Ő komolyabb ember volt, olyan bolondságokba nem ment bele, mint Kesztyűs Pista bácsi. Róla is nagyon sok anekdotát lehetne mesélni. Sok hülyeséget csináltak egymással is, de soha nem volt ebből sértődöttség. Másnap újra leültek az asztalhoz, ugyanúgy söröztek vagy boroztak tovább, meg kártyáztak.

A Fabró-ház

Az iskola melletti épület, amit most az önkormányzat átalakít, Fabró Feri bácsié, a helyi kőbánya tulajdonosáé volt. (Színes fotót közlünk a felújított Fabro-házról a képmellékletben. - A szerk.) Ő kezdte el komolyabban a budakalászi bányaművelést. Egyébként olasz származású volt. Nagyon szomorú körülmények között, Budán egy egyszerű kis helyiségben, albérletben halt meg. Megérdemelne legalább egy emléktáblát.

A Báder-ház

A Báder-ház a templommal szemben található, annak idején hentesüzlet volt benne. A tulajdonosát, Báder bácsit és az egész Báder családot szintén kitelepítették. Nem tudom, mi lett velük később.

Tura-ház

A Főtéren, Szávó bácsi trafikja mellett van. Kovácsoltvas a kapuja. Tura Adolfnak hívták. Szintén a kőbányában volt résztulajdonos. Horváth-ház

A Pomázi úton található a volt Horváth-ház. Horváthék szőlővel és borászattal foglalkoztak. Sajnos, egyik fiúk mustgázban meg is halt valamikor az ötvenes-hatvanas évek környékén. Nagyon jó nevű család volt.

Zöld keresztes ház

A patak partján - a mai orvosi rendelő helyén - volt a Zöldkeresztes ház. Ott történt a kisgyerekek orvosi vizsgálata, egészségügyi tanácsadóként is közismert volt. Sárkány Kató néni volt a zöldkeresztes nővér, aki az orvos mellett dolgozott. Ők a Hársfa utcában laktak. Nagyon aranyos néni volt, jó szívvel emlékszem rá.

Boros pincék, sörös pincék

A Budai úton volt a Hassmann-féle ház. Hassmann borkereskedő volt. A Pomázi úton volt a Killer Pince, a későbbi Hársfa Vendéglő helyén. Ez is egy nagy borkereskedés volt. Az volt a legnagyobb pincészet Budakalászon. Nagyapámnak a Kőbányai úton volt a pincészete. A borkereskedőknek mindegyiknek megvolt a maga vincellérje vagy felhajtója vidéken. A mienk Gyöngyösön volt és Kecskemét-Helvícia környékén. Kétféle szállítási mód volt akkoriban; vagonban, ötszáz literes transzport hordókban vagy lóval vontatott, úgynevezett stráfkocsival.

Schmidt ház

Amire emlékszem, Schmidt Sebő bácsiék háza volt a Budai út 31. számú. (A házról készült fotót a színes képmellékletben közöljük. - A szerk.) Akkortájt, mikor még Konrád bácsi, az én keresztapám élt, sörnagykereskedéssel foglalkozott és abban a házban volt a sörlerakat.

Hátul, az udvarban, a hegy alatt volt a nagy pince, abban az időben rendszeresen oda jöttek masszív, muraközi lovakkal. Stráfkocsival hozták a sört, volt huszonöt literes kis hordó, ötvenes, százas és volt kétszázas hordó is. Ezek a kis hordók a lovas kocsi oldalán, láncokon lógtak. A tetejére pedig sörösládákat raktak, azokban tárolták szalma között az üveges söröket. Ezek körülbelül méter hosszúak voltak és ötven-hatvan centi szélesek, a tetején felhajtható ajtó volt és két lakatszerű zárral volt ellátva. Ebben hozták az üveges söröket. A sör másfél literes, nagy üvegekben volt palackozva, a teteje lekupakolva, minden egyes üvegre szalmából süveg volt ráhúzva, törés ellen. Amikor jöttek Konrád bácsi sörszállítói, minden vendéglő előtt megálltak, s kinek mennyi kellett, annyit kihoztak.

Fuvarosok, lovak „háza"

Az akkori fuvarosokat sokan ismerték. Schmidt Józsi bácsinak két gyönyörű fekete lova volt. Soha nem felejtem el, Wagner Karcsi bácsi hajtotta azokat, ő volt - akkor úgy mondták - a kocsis, tehát mindenben (ellátás, gondozás, hajtás) ő volt a felelős értük. Karcsi bácsi úgy mentette meg a lovakat az oroszok elől - akik '45-ben összeszedtek minden lovat a községben -, hogy fölvitte és eldugta azokat az egyik Kálvária utcai pincében. Ő a Kálvária utcában lakott. Abban az időben a lovak szerszámai rézveretekkel voltak díszítve, melyeket kötelező volt hetenként tisztítani, karbantartani.

Sokatmondó ház az alsó állomás épülete

Nagy idők tanúja az öreg állomásépület. Nekem valahogy egészen kicsi korom óta megmaradt, fájó emlék kötődik ehhez az állomásépülethez és a vagonokhoz. A kitelepítés ideje - azóta tudom, hogy ezerkilencszáznegyvenhat február huszonkettedike - valahogy nagyon megrögződött bennem. Nagypapámnak le kellett mennie az alsó állomáshoz. Emlékszem, mikor betették a vagonba. Az nekem olyan, mint egy fénykép, ha becsukom a szemem, még most is látom, itt van, magam előtt. Apám, anyám ott volt, Erzsi néni ott volt. Apám a karjában tartott. A nagypapa elkért engem, mikor már fent volt a vagonban. Oda adtak neki. Már jöttek, hogy csukják az ajtókat, de mielőtt becsukták volna, engem kiadtak a szülőknek. Ez nekem örök emlék marad, mint egy fénykép.

Az állomás egykor (Fotó: Bloch Hugó) és ma (Fotó: Kátai ferenc)

 

Eleven emlékezet

(Trendi Ferenc, a hajdani tinédzser)

Trendi Ferenc (Fotó: Saját)

Bámulatos memóriájáról tett tanúbizonyságot Trendi Ferenc, amikor az itt közöltekkel és további érdekes esetek leírásával gazdagította Budakalász történetét. A Nagy-Komáromba, a Klinger gyár dolgozóinak szervezett hajókiránduláson történt zátonyos balesetről, a Budavidéki Posztógyár valamint a Salzmann nevű textilgyár történetéhez kapcsolódó forrásértékű adat-kiegészítéséről, a fővárosba hajtó kereskedők vámkezelő állomásáról, a bolgárkertészekről, a Killer-féle és más borpincékbe történt orosz betörésekről, de az „erős emléket" hagyó özv. Bottalikó Péterné, hajdani postásnéniről is már csak egy következő kötetben tudunk részletesen beszámolni. Ezúton szeretnénk ösztönözni azon kedves olvasóinkat is, akik hasonló történetekre, további esetek leírására vagy elmondására szívesen vállalkoznának. (A szerk.)

Vendéglők

Radonics Zsiga bácsi vendéglője a Szentendrei úton volt a HÉV sínek előtt, az út jobb oldalán. 1940 körül építették vagy egy meglévő házból alakították át. Zsiga bácsi szerb ember volt, ürömi sváb nőt vett feleségül. Gröschl Henrik vendéglője a Fő tér sarkán, az Ürömi út jobb oldalán, a szerbek ünneplőhelye (búcsú, stb.) volt. Az udvart az Ürömi út felé magas kőfal zárta le. Részben lugasszerű növényzet volt. Belül ponyvát is lehetett kifeszíteni. Volt egy Flóra nevű lánya. A vendéglő mellett az udvarban, Szentendrei úti bejárattal volt egy ideig dr. Lengyel László községi orvos rendelője. Ez később átkerült a katolikus plébániakerttel szembeni lakóházba.

Özv. Milcz józsefné (Gisi básl = Gizi néni). Ürömi út 10. (Illés Bálintné dédnagyanyja.) Simon István veje, Simon Istvánné Éva lánya és Orlovits Józsefné Erzsébet lánya segítségével vezette a vendéglőt. Később Simonék vették át. A söntésen kívül az Ürömi úttal párhuzamosan egy nagy terem, mögötte az udvarban ugyancsak nagy, úgynevezett „szalettli" állott. Sok esküvőt tartottak itt. Az udvar hátsó oldalán, a Kereszt utcától a telek végéig érő hosszú épület volt. Elején egy helység mángorló berendezéssel. Utána több lakóhelység két külön bejárattal, átjáró az épület mögötti kertbe, istálló (ló, tehén) ... Az udvar végén WC, magán- és vendéglői használatra. Az udvarban kút működött. A kert felöli oldalon, a hosszú épülethez építve volt a fedett tekepálya. A kert hátsó részében egy nagy náddal (szalmával?) fedett jégverem. (Ma Illés Bálint és Mariann házának egy része áll rajta.)

„Gizi néni vendéglője" a Fő és Kert utca felső sarkán, a községháza közelében állt. A vendéglősnő Gröschl Gizella-ként született. Mindhárom házassága rövid éltű lehetett. Férjei: a.) Holli Sebő (+1926); b.) Schwartz Kálmán; c.) Zurmühl Lőrinc.

a.) Holli Sebő az anyai nagyanyám (Schieszl Györgyné, szül. Holli Anna, 1874) öccse volt. Nagyanyám volt az elsőszülött. Születési évét nem ismerem, de 1874 és 1900 között lehetett. Közös gyermekük, ifj. Holli Sebő, 1920-ban született. Később ő is vendéglősködött az anyai üzemben. 1956 végén Svájcban telepedett le. Jóval az ezredforduló előtt, úgy 1980-1990 között halt meg.

A Holli házaspárnak 1919-ben már meg volt a vendéglője. Édesapám az első háború után egy ideig munka nélkül volt. Szüleim 1919 februárjában házasodtak össze, apám mint újdonsült férj, Holliéknál pincérkedett s a konyhában is segített. Ott tanult meg főzni és a hússal bánni. Később is mindvégig csak apám járt a henteshez, húst vásárolni. Hogy az 1919-ben már fennálló Holli vendéglő mikor és közös erővel indult-e el, azt nem tudom. Az akkori vendéglő mindenesetre nem a Fő utca - Kert utca sarkán volt, hanem hét házzal lejjebb a Fő utcában, Koller Sándor később épített háza és asztalos műhelye után. Egy széles ház volt középen, nagy fakapuval, az udvarban sok lakással. A kaputól balra volt egy üzlethelyiség Fő utcai bejárattal, ez lehetett a söntés. 1938/40 körül a KIOE (Katolikus Munkásifjak Országos Egyesülete) bérelhette ezt a helységet gyülekezési helyként, én időnként már bejártam oda. A '40-es években egy órás üzlet volt ott.

b.) Schwartz Kálmánról csak annyit tudok, hogy Gizi néni második férje volt. Hogy volt-e saját vendéglője, arról nem tudok. Valószínűleg a régi, alsó házban lehetett a Schwartz-féle vendéglő.

c.) A harmadik férj a békásmegyeri Zurmühl Lőrinc volt. Özvegyember, előző házasságából ifj. Lőrincet hozta magával, aki ifj. Holli Sebőnél egy-két évvel idősebb, szintén a vendéglőben dolgozott. Mindkét fiatalembert jól ismertem, rokonként közeledtünk egymáshoz. Az új vendéglő valamikor a '30-as évek első felében épülhetett, emlékezetem szerint 1937-ben - amikor kezdtem iskolába járni - már ott állt és (özv.?) Zurmühl Lőrincné állt a cégtáblán.

Herczog József vendéglője a Fő utca 8. szám alatt - szemben a Weiszhár házzal, a mai Sváb tájházzal - volt. Herczog József már régen a kitelepítés előtt meghalt, özvegye vezette tovább a kocsmát, a fiai segítségével. Három fia volt: ifj. József az ács szakmát tanulta meg, unokanővéremet, a pomázi Wimmi Annát vette feleségül. 1940 körül fából, új disznóólat készített a szüleimnek. A '40-es évek elején halt meg. Családját Pomázról kitelepítették a Bruchsal környéki Kirrlachba. Két gyermeke az '50-es években kivándorolt Kanadába. Ferenc fia (sz. 1913.) csobánkai nőt vett feleségül, Kalászon egy gyermekük született, Román. János fia lett a vendéglős (sz. 1916.), a kalászi Faustich Terézt (sz. 1921.) vette feleségül. Ernő (sz. 1945.) fiúk még Kalászon született. Herczog nénit és fiait családostól kitelepítették. Herczog néni a Backnanghoz tartozó Unterschöntal-ba került. Fiai a környéken települtek le.

Mirk István Sport Vendéglője a Kert utcában állt. Erről nem tudok sokat, de nem is szükséges, hisz tulajdonosa még Kalászon él és megemlékezéseiben részletesen beszámolt saját- és vendéglője sorsáról. Schieszl Konrád vendéglője a Budai u. 54-ben működött. Erről a vendéglőről sem tudok sokat írni, hisz a falu tőlünk távolabbi részén volt. Talán távoli rokonok is voltunk, anyám született Schieszl Johanna. De nem is kell különösen ismertetni, hiszen Konrád bácsi kezdettől fogva nem volt ismeretlen személy és utódainak tevékenykedése folytán nem is fog feledésbe menni.

Én, mint kitelepített sorstársa azt találtam a legembertelenebbnek, hogy 59 éves korában egyedül kellett elmennie az idegenbe. Schorndorf közelébe, Plüderhausenbe telepítették őt annak idején. Amikor 1955-ben meghalt, én már nem Backnangban éltem, hanem a holland határhoz közeli Mönchengladbachban, így nem is értesültem róla akkor, mindjárt. Abban a faluban élő kalásziaktól hallottam később, az ottani őslakosok a temetés után kérdezték őket, hogy ki volt ez az ember? Mert ők ebben a faluban temetésen még nem láttak annyi embert, mint a Konrád bácsién.

A Luppa csárda a Duna-parton működött, tudtam róla, de nem jártam ott.

Mandjik Márton vendéglője szintén a Duna partján üzemelt. Eredetileg fivére, Mandjik Ágoston, a Guszti bácsi (ács és épületfa kereskedő) alapította és építette. Nagyon jól menő étterem volt a nyári szezonban. Jó időben rengetegen jöttek fel Budapestről csónakkal, motorcsónakkal és itt étkeztek vagy üdítőt fogyasztottak, na meg vásároltak még dohányárut is. Marcinak specialitása volt a palacsintasütés: ha az egyik oldala megsült, úgy dobta fel a palacsintát a serpenyővel, hogy a visszaesésnél a még nyers oldala kerüljön alulra. Az is volt a neve, hogy „palacsinta király". Én gimnazista koromban hetenként egyszer vittem le a házunkban levő trafikból dohányárut a Marci bácsihoz. Ezért nekem járt ott egy rántott ponty finom sült burgonyával (roscheubni), salátával és egy „Balila" nevű üdítőital 2 dl üvegpalackban, több ízű volt: málna, narancs, citrom, a mai Fantához hasonlított. Volt Marci bácsinak egy nyugalmazott, félkarú százados törzsvendége, Budapestről jött motorcsónakkal a nyitástól kezdve, olyan színe volt mint egy indiánnak.

Marci bácsi vendéglőjétől valamivel feljebb, Szentendre felé volt a kalászi asszonyok kedvelt mosóhelye. A Duna itt sekély és kavicsos volt, jól lehetett benne mezítláb állni. Ettől kicsit feljebb, a Luppa csárdához közel, nem messze a parttól eléggé eliszaposodott volt a vízpart. Ide jártak a gyerekek - különösen meleg nyári délután - hancúrozni. Bekenték magukat iszappal, majd így szárítkoztak meg a füves parton. Folhoffer vendéglő. A szentendrei sziget alsó végén, talán már Békásmegyerrel szemben volt egy csárdaféle vendéglő, melyet a Kert utca 1. szám alatt lakó Folhoffer fiúk (talán csak egy volt) béreltek. Anyjukat és Angela testvérüket kitelepítették. Még nagyon kis koromban, ötéves lehettem, átvittek egyszer, csónakkal. Ebben a Folhoffer házban, az udvartól jobbra fekvő épületben volt a szociáldemokraták gyülekező helye. Legalább is egy ideig.

Bottok, kereskedések

A Máté-féle vegyeskereskedés a Pomázi út elején volt, abban az épületben, ahol az utolsó években a Posta működött. Az üzlet valószínűleg az asszonyé volt, keresztneveiket nem tudom már. Máténé a Budai u. 5. sz. alatti vegyeskereskedés tulajdonosnőjének, Kurtz Jánosnénak volt a lánya.

Milcz Vilmos vegyeskereskedése a Szentendrei u. 10. sz. körül lehetett, a Posta közzel szemben. Lakásuk a Postaköz 5. szám alatt volt. A Fő téri Tura házban az Ürömi út oldalán, a szerb templomhoz közelebbi részen volt egy Zlatoja vagy Zlatolya nevű szerb legényembernek egy kis boltja. Főleg élelmiszert és édességet árusított.

A Kereszt utca 3-ban volt Kurtz Jánosné (lásd. Máté féle vegyeskereskedésnél) másik lányának egy vegyeskereskedése. Lini néninek hívtuk (talán Karolina volt a neve), férje pedig Gyukity vagy hasonló nevű volt. A Magyar utca 2. számú házban az Ürömi út bal oldalán, a Trendi-, Mikó-, Petrovits-házak felett volt egy Milka nevű néninek egy kis vegyeskereskedése. Lánytestvére is ott lakott a belső házban, ő is segített az üzletben.

A Magyar utca bal oldalán, a 3. szám alatt volt egy széles ház, az utcai oldalon három helyiséggel. A középsőben volt Berger Miksáné Itzik Rozália boltja. Nem volt jól menő bolt, alig volt áru benne. A Berger házaspárt Edit és Klári lányukkal 1944-ben elhurcolták, '45-ben csak Klári jött vissza, a többiek elpusztultak.

A Magyar utca 1 l-ben volt Milcz Lajosnak a vegyeskereskedése, ott, ahol az út jobbra kanyarodik. Ő maga földműveléssel is foglalkozott, az üzletet főleg felesége, szül. Schmidt Róza vezette. Lajos a vendéglős Milcz József fia volt. Feleségét a két gyerekkel kitelepítették. Lajos a fogságból mindjárt Németországba jött. Abban az üzletben, a '30-as években Milczék előtt Kutasi Károly volt a boltos.

Id. Schmidt Sebestyén vegyeskereskedése a Fő utca 15-ben volt. Feleségével együtt kitelepítették őket, később sikerült visszatelepülniük.

A Hangya Szövetkezet a Fő utca 20-ban működött. Gyerekkoromban az udvari kapu jobb oldalán volt az árusító helység, baloldalt a raktár. A ház körülbelül 1920-ig dédnagyszüleim, Holli Antal földműves és gyümölcskereskedő és neje (szül: Mandl Julianna) tulajdona volt. Dédnagyanyám tejjel, tejtermékekkel és tojással kereskedett. A bal oldali részben volt a boltja, ahol most a trafik és papíráru bolt van. Ők maguk készítettek tejfelt, túrót és vitték Budapestre. Anyám és testvérei ebben a házban születtek. Teréz húga és férje, Parti Márton a '30-as évek elején is ott laktak, Marci bácsi ott cipészkedett. A mai trafik helyén akkor borbélyüzlet volt. Gerula Józsefvegyeskereskedése a Fő utca bal oldalán volt, a katolikus templom előtti házban, neje Reiter Magdolna, sváb asszony volt. Józsi bácsi nagyon szerette a gyerekeket, nekik sajnos nem lett. A ministránsok ájtatosságok előtt vagy után gyakran hancúroztak a templomudvarban. Ha megéheztek, bementek Józsi bácsihoz, az már tudta, mi van. Kérdezte tőlük, éhesek vagytok? A válasz rendszerint igen volt. Akkor bekiáltott a konyhába: - Léni, főzzél a fiúknak mákos tésztát! Kitelepítették. A Klement ház a plébániával szemben volt, rézsútosan. Hátul volt a pékség, elől az utcán egy vegyes bolt működött.

Kurtz Jánosné boltja a Budai u. 5. sz. alatt volt. István (Pista) fia is az üzletben dolgozott.

Hau János üzlete a Budai u. 28-ban alatt volt (a Megszólalnak a kövekben is szerepel). Később veje, Krivalszki Márton vette át az üzletet. Özvegyét, Hau Jánosnét kitelepítették.

Welsz bácsinak is volt egy üzlete, a Gröschl vendéglővel szemben, a Fő utcán.

Haller Ferenc kereskedése a Magyar utca 6-ban volt. Halála után Magda lánya, Jurkovics Józsefné (?) vette át.

Hentesek, mészárosok

A Herczfeld hentesüzletet a Fő téren később Krepárt János vette át. Schieszl Antal hentesüzlete a mozi jobb oldalán, a Fő utca 7. szám alatt működött. Nővérével őt is kitelepítették.

Báder Márkus mészárszéke a Fő utca 34-ben volt. Őt is kitelepítették.

Rőfös és rövidáru üzletek

Denkstein Jenő boltja a Fő utca 8. alatt, szemben a mozival működött. Schieszl Józsefné üzlete a Fő utca 14. sz. alatt, a gyógyszertár mellett volt. József nevű fia is az üzletben dolgozott. Kitelepítették őket is.

Pékségek, cukrászda

Cerula József péksége a Fő utca, Holli vendéglő és a Weiszhár ház között üzemelt. (A pékség az 1960-as években is működött, mi is ide hoztuk a kenyeret, megsütni - Wágnemé megjegyzése.)

Motusz Alajos péksége a Magyar utca 12 és 14 közötti sarokban működött. Eredetileg hentes volt, de az én időmben már a pékséget űzte. Klement Jánosnak is péksége volt a Fő utcában.

A Stampf nevű pék 1940 körül nyitotta meg üzletét a Fő utca 32. alatt. Neje egy Wieszt lány volt a Diófa utca 2-ből. Tudomásom szerint ő volt az egyedüli kalászi pék, aki nagyobb mennyiségű kenyeret sütött eladásra is. Zsemlét, kiflit rendelésre házhoz is szállított.

Müller József cukrászdája a Fő utca 4/b. és a Kálvária utca sarkán állt. Az övé volt Wenczel Ferenc kezdeti mozi terme. Nejével kitelepítették a Backnangi járásba.

Riesz József cukrászdája volt a Kert utca 23-as ház, bal oldalon, ahol a Vasútsor felé megy az ember. Nem volt saját eladási helyisége, az egyik szobában adta el a készítményeit. Rendelésre sütött, de hétvégeken volt kész áruja, eladásra. Nyáron fagylaltos kocsival járta a falut. Gyertyát is készített. Ő maga nem élte meg a kitelepítést, családját, az asszonyt és három lányát (Róza, Teréz, Magdolna) kitelepítették.

Trafikok

Bloch Hugó üzlete a Szentendrei úton volt.

Özv. Huber Mártonné a Magyar u. 2.-Ürömi út sarkán árusított.

Metzger Jánosné a Fő utcán, körülbelül a Schieszl vendéglővel szemben működtetett trafikot.

Szávó bácsi szerb trafikos volt. Azt nem tudom, hogy eredetileg hol állt trafikja, de a '30-as évek végén a Fő téren, Gizi néni vendéglőjével szemben nyitott üzletet. Később Budakalász felsőn, a Lenfonó megálló épületében volt egy kis boltja. A HÉV és a Klinger gyár miatt nagyon jól mehetett. A Fő téri trafikja megnyitása előtt ott egy Davidovits Dávid nevű embernek volt az üzlete. Gabonaféléket, lisztet, takarmánylisztet forgalmazott. Emellett a ház előtti, keskeny Barát patak felőli oldalon a falu egyetlen benzinkútjat tartotta fenn. (Két darab öt vagy maximum tízliteres, skálával ellátott üveghengerbe, ingaszerűen kézzel meghajtott pumpával, felváltva töltötte a két hengert illetve ürítette őket a vevő tankjába vagy a tartályába.) Hogy mi lett vele később, azt nem tudom. Ez egy, az utcáról befelé hosszan elhúzódó ház volt. Körülbelül a közepén volt egy közepes nagyságú helyiség, külön bejárattal az udvarról. 1944-ben - az angol-amerikai bombatámadások megindulása után - ott rendezték be Budakalász légoltalmi őrségét. Mint leventeköteles, én is be voltam osztva. Volt áramtelepes rádiónk, melyre állandóan figyelnünk kellett. Ha az ellenséges gépek az Adria felől közeledtek, akkor az „Antal" körzetet hívták fel (talán Nagykanizsa környéke volt). Ha már a „László" került sorra, akkor mi voltunk érintve. Volt egy kis kézi meghajtású, háromlábú szirénánk, ezt kellett néha megszólaltatni. Elég nehezen indult és csak az volt a feladata, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre.

További üzletek és iparosok

Zöldség, gyümölcs: a Fő téren, a Gröschl vendéglő folytatásaként, Ürömi úti bejárattal volt egy kis zöldségüzlet mellékhelyiséggel, Csenki István volt a tulajdonos.

A Homyák fiúknak (Gergely, Gyuszi) zöldség és gyümölcs üzlete a Fő utca 6-ban.

Zöldség árusítás a Szentendrei út elején, jobb oldalon a házban/udvarban volt, - egy szerb (bolgár) család eladóhelye. Szóka néninek hívták az asszonyt.

Virágüzletre nem emlékszem. A Kőbányai úti kastélyban működött egy virágkertészet, ott lehetett virágot vásárolni.

Sörlerakat az ún. Báder házban, a Fő utca 10 (?) alatt működött, Schmidt Konrádnak, id. Schmidt Sebestyén fiának az üzlete volt. Reketye Nándor lakatos műhelye az Iskola utca elején, a szerb iskola felett üzemelt.

Wechinger József géplakatos műhelye a Bloch trafiktól jobbra volt a Posta köz sarkán. Lakóháza az Ürömi út 18-ban volt. (A felesége nagyon törékeny, kedves nénike volt, a 60-as években otthon varrogatott megjegyzés: Wágnerné)

Metz István kalap és sapka boltja és műhelye a mai Ági trafik helyiségében volt. Az ürömi születésű ember felesége - Mária - Schneider Mátyás festő és mázolónak volt a lánya. A Diófa utcában laktak. Kitelepítették őket. Szerencséje volt, Gaildorfon mindjárt folytathatta szakmáját. Schneider Mátyás, festő-mázoló a Fő utca 30-ban lakott. Feleségével kitelepítették.

Schwartz Károly cipész műhelye a Fő téri Tura ház végén volt. Schieszl János cipész műhelye a Kert utcában volt. A háború vége felé a Bloch trafik helyiségében nyitott műhelyt és üzletet. Kész cipőket is árusított. Fiatalabbik lánya, Margit (Katonáné) Szentistvántelepen lakik. Juhász Ferencnek férfi és női szabászata a Magyar utca 1-ben (velünk szemben a Szkorits ház mellett) volt.

Kötőde is működött Kalászon a 40-es években. Ez már több embert foglalkoztatott. Csak üzleteknek dolgoztak, Budapestre.

Fodrászok

Miskolci Károlynak a Szentendrei út jobb oldalán, a felső (Malom?) patak közelében volt férfi és női fodrász műhelye. Felesége a Zánczky családdal rokonságban áll. Bélyeggyűjtő is volt, ha nem volt kundschaftja (vendége) velünk, gyerekekkel is foglalkozott. Nála cserélgettünk, de venni is lehetett tőle bélyeget.

Klosztermaier Ferencnek az Ági trafiknál, a mai háztartási bolt helyén volt férfifodrász üzlete. Három fia - Ferenc, János, István - szintén a szakmában dolgozott, Gizi lányuk kivételével az egész családot kitelepítették.

Schmidt Antal férfi és női fodrász üzlete a Fő utca 6-ban, Hornyákék mellett volt. A helyiségben ma is fodrász működik. (A Hánzi bácsi fia volt.) Wagner Józsefnek a Fő utca 28-ban, az Alsóvár utca sarkán volt borbély üzlete. Két fia is a szakmában dolgozott.

A Tasnádi férfifodrászat a Fő utca másik oldalán, az iskola és a templom között működött. Korábban Trendl-nek hívták, pomázi születésű ember volt.

Szikvízgyártók

Schmidt József, Kert utca 3.

Schmidt János, Kert utca 6. (?)

Schieszl János cipész (Mária) és Steiner Mihály (Júlia) apósa. Nagyon vidám, tréfás, huncut ember volt. Csak Hánzi bácsinak vagy Hansi Vetternek szólították. Ez annyira el volt terjedve, ha például a lányairól beszéltek, akkor azt mondták, hogy a Hánzi Mári vagy Hánzi Julcsi. Wenczel Lőrinc (korábban Gröschl), Kert utca 10 (?), neje szül. Gröschl Paula. Lőrinc apja a kitelepített Wenczel István cipész volt. Schmidt Antal, Kert utca 19, neje Werba Anna. Ki lettek telepítve. Geradstetten ben újra szikvizet gyártott.

Kamp Mártonné és fia a Fő utca 22-ben gyártott szikvizet. Márton fiát kitelepítették.

Ifj. Szedlák János (a bíró fia), Fő utca 38. szintén szikvizes, az egész családot kitelepítették.

Egyéb

Kesztyűs Istvánnak a Kert utcában volt kovácsműhelye. Berger Miksának a Magyar utca 3-ban, házának alsó, Barát patak felöli részén asztalosműhelye volt. Nagyon kedves, becsületes ember volt. Mint már feljebb írtam, 1944-ben elvitték.

Kuritz Ignác övegező Berger Miksa asztalos műhelye mellett lakott a családjával. Ők szlovák származásúak voltak, Gyuriczáék rokonai.

Göfz Vilmos szabász, ürömi születésű ember, a Pataksor 2. sz. alatt dolgozott.

Budakalász „bejárata" Békásmegyer felől az Ezüsthegy alatt (Fotó: Szabó F.)

 

Schmidt Sebestyén írása a következő fejezet „összegzője"...

 

   
Előző fejezet Következő fejezet