| |
Szabó Dezső
(ELTE BTK Germanisztikai Intézet, Budapest)
A telepítések előfeltételei Magyarországon
A török 1683-ban Bécs alatt elszenvedett veresége után a császári hadak magukhoz ragadták a kezdeményezést, s ezzel megindult Magyarország 150 éves török fennhatóság alóli felszabadítása, amely Buda (Ofen) 1686. szeptember 2-i visszafoglalásával vett csak igazán lendületet. A Habsburg-birodalom fokozatosan kiterjesztette fennhatóságát a Duna-medence központi területeire, a volt hódoltságra is. A 150 éves török uralom jelentős mértékben vetette vissza az ország fejlődését. A kuruc küzdelmek, majd az 1699-ig tartó felszabadító háborúk ismételten Magyarországot pusztították. A folyamatos háborúk eredményeként a lakosság menekülése hatalmas méreteket öltött, s emellett a török csapatok tömegével hurcolták el a falvak és városok népességét. Mindezek következtében Magyarország lakossága a 18. század elejére számottevő mértékben csökkent, bár a legújabb kutatások pozitív irányban árnyalják az eddigi képet. A háború okozta pusztítás és elnéptelenedés elsősorban a hódoltságot és végvárak vidékét, az ország középső és déli részét, vagyis a főképp magyarok lakta területeket sújtotta.1
| Magyarország népsűrűsége a 16. század elejétől a II. József-féle 1787. évi népszámlálásig | ||
| Magyarország népessége (Horvátországgal, Erdéllyel és a Katonai Határőrvidékkel együtt) | A magyar lakosság száma | |
| 15. sz. vége | 4-4.5 millió | 3 millió 200.000 |
| 17-18. sz. fordulója | 3-3.5 millió* | 1 millió 750.000** |
| 1787 | 8 millió*** | 3 millió 122.000 |
* 1720. évi országos összeírás
** 1715-16. évi országos összeírás
*** az újabb kutatások alapján 9.2 m
A ritkán lakott területek, valamint a bizonytalan tulajdonviszonyok az ország más részeiből és az ország területén kívülről nagyszámú telepest vonzottak, miáltal alapjában változott meg Magyarország etnikai szerkezete. A 17. század végén megindult bevándorlás (önkéntes betelepülés) elsősorban a délszlávok (horvátok, szerbek, sokácok, bunyevácok) délről történő betelepedését, s a peremterületek más etnikumainak (románok, szlovákok, ruszinok, zsidók) beköltözését jelentette. A belső migráció, az egykori magyar lakosság spontán meginduló visszaköltözése is folyamatos volt.
Az ország visszahódításával szinte egyszerre jelentkezett az elpusztított területek újrahasznosításának és a gazdasági életbe való ismételt bekapcsolásának feladata. A kor lehetőségei között, az adott termelési színvonalon a gazdasági élet szinte újbóli megszervezése csak külterjes (extenzív) módon volt lehetséges. Ez a gazdálkodási mód elsősorban mennyiségi növekedést tett lehetővé: a rendelkezésre álló műveit területek kiterjesztését és a jobbágyok számának növelését követelte meg. Mindkettő a lakatlan, vagy gyéren lakott területek benépesítését is jelentette. A több uradalmi alattvaló (subditus) kívánalmának gazdasági okai között fontos szerepet játszotta 16-18. századok merkantilista gazdaságszemlélete. „ Ubi populus, ibi obulus" - írta birtokai gazdasági vezetőjének, Balogh Ferenc régensnek a tatai uradalmat megvásárló és gazdaságilag jelentősen fejlesztő Esterházy József gróf is.2 A gazdasági ösztönzők mellett azonban a katonai szempontok legalább olyan fontos, ha nem fontosabb szerepet játszottak, így az elnéptelenedett, határ menti területek benépesítése, mivel az ott megszervezett határőr ezredek kiemelt szerepet kaptak a török elleni védelemben. A 18. században, a bécsi udvar szempontjából, a gazdasági és katonai okok mellett a vallási szempontok is szerepet játszottak Magyarország benépesítése során. Ezek a feltételek a 17. század végétől megteremtették a koraközépkori (12-13. század) német betelepülést követően egy újabb német kolonizáció lehetőségét.
Az osztrák örökös tartományok és Magyarország közigazgatási-gazdasági kapcsolatainak megszervezésére, a volt hódoltsági területek gazdasági újjászervezésére magyar részről is voltak elképzelések (Esterházy Pál, Széchenyi György). 1688-ban azonban a bécsi udvari kamara gróf Kollonich Lipót kalocsai érseket bízta meg, hogy dolgozza ki a töröktől visszafoglalt területek gazdasági hasznosíthatóságának tervét. Kollonich érsek 15 hónapi munka után, 1689-ben nyújtotta be I. Lipót császárnak (1657-1705) „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn" című művét, amely magában foglalta a magyar területek átfogó közigazgatási átszervezését és elnémetesítését. Az érsek úgy vélte, az egész birodalom érdeke, hogy minden tartománya önmagát tartsa el, ezért kell Magyarországot is „ benépesíteni és gazdaggá tenni, katonasággal, várakkal jövedelmekkel, regálékkal ellátni". Ezt a tervezetet is a merkantilista gazdasági szemlélet hatotta át, amely az aktív mérlegű külkereskedelemmel kísérelte meg a gazdaság stabilizálását. A Kollonich-féle tervezet legtöbb javaslatát nem fogadták el, ám a németek Magyarországra történő telepítését illetően az ő elképzelései valósultak meg.3
A17. század sorozatos Habsburg-ellenes magyar felkelései adtak alapot annak az elképzelésnek, hogy a magyar etnikum mellé más területekről származó alattvalókat telepítsenek. Amint Kollonich érsek írta említett tervezetében: „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, s a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére." Hogy ezek az elképzelések teret nyertek az udvar terveiben is, mutatja, hogy a tervezet első elutasítását követően, még ugyanazon évben, 1689. augusztus 11-én megjelent az első telepítési pátens. (A pátens Magyarországon az 1723. évi országgyűlés határozatával emelkedett törvényerőre.) A telepítéseknél mind a magán, mind az állami forma fontos szerepet játszott. A magánkolonizáció esetében, akárcsak az állam által végrehajtott telepítéseknél, a gazdaság fellendítését, termelékeny mezőgazdaságot, specializálódó ipart és fejlődőképes kereskedelmet kívántak kialakítani. A telepesek elsősorban Magyarország sűrűn lakott részeiből, ill. olyan vidékekről, országokból jöttek, amelyek túlnépesedettek voltak. A Felvidékről szlovákok, Havasalföldről, Moldvából románok, Szerbiából, Boszniából és Szlavóniából szerbek, horvátok és vendek érkeztek. A belső migráció mellett azonban nagy számban települtek be külföldről németek, kisebb számban franciák, olaszok. A betelepülés olyan méreteket öltött, melyet csak szervezett irányítással lehetett végrehajtani.
Az első magántelepítés 1689-ben Jány Ferenc pécsváradi (Eisenberg) apát kezdeményezésére indult meg. Ugyancsak ekkor kezdte meg a Zichy család Pest megyei birtokainak - Óbuda (Altofen), Budakeszi (Wudigess) - betelepítését. 1712-ig azonban csak spontán telepítési akciókról beszélhetünk, ám ebben az évben gróf Károlyi Sándor, Magyarország egyik legnagyobb földbirtokosa elindította a módszeresen kidolgozott és szisztematikusan végrehajtott telepítések egész sorát. Ez a folyamat egészen az 1790-es évekig tartott. A bécsi udvar a belső vándorlás révén kibontakozott népesség-átrendeződéssel nem érhette el a kívánt célt, ezáltal ugyanis a már korábban itt élt adófizetők vándoroltak az egyik területről a másikra, s ez nem növelte az állami adóalapot. Az udvar és a magyarországi nagybirtokosok figyelme a külföld felé fordult. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az 1722/1723-as pozsonyi országgyűlés a CHI. törvénycikkel törvényerőre emelte a betelepítést szorgalmazó magyar rendek kívánságát. Ez a törvény a belföldi kolonizáció terén ragaszkodott a jobbágyok röghöz kötéséhez, s így támogatta a nagyobb méretű telepítést kizáró földesúri jogot, emellett azonban a nagybirtokosokat arra ösztönözte, hogy külföldről telepítsenek be új alattvalókat. Az idegen országokból Magyarországra érkező telepesek - néhány elzászi francia, olasz és spanyol család mellett - döntő többségében németek, méghozzá katolikus németek voltak.
A középkori Magyarországra - a Szepességbe (Zips) és az erdélyi Királyföldre (Königsboden) - betelepült németek elsősorban a Német-Római Birodalom észanevezte.5 így a 18. század végére kialakult a magyarországi németeknek a középkori szászok mellett egy újabb ága, a „svábok" nemzete.6 Nevüket, amint láthattuk, nem azért kapták már a 18. században, mert egy részük Svábföldről érkezett Magyarországra. A névadás eredete abban keresendő, hogy Buda 1686-os felszabadítását követve a Budától délre eső volt hódoltsági részek felszabadításában részt vettek Bádeni Lajos őrgróf („Türkenlouis") sváb csapatai és e terület első német telepesei a sváb csapatok kiszolgált katonái közül verbuválódtak.
A telepesek útvonala két részből állt Magyarországig: az első eredeti lakhelyüktől Bécsig tartott, majd a második Bécstől új lakhelyükig. Az utazás előbbi részét a kivándorlók kénytelenek voltak maguk megszervezni és fizetni, a másik utat az állami hatóságok vagy a telepítő magánföldesurak, s ennek költségeit már rendszerint a fogadó fél fizette. Az utazás nagyobbik része a Dunán zajlott, gyűjtő kikötőhelyek voltak Ulm, Regensburg és Günzburg. A hajók rögzített heti menetrend szerint futottak ki vasárnaponként, általában szentmisét követően. Ezek a szállítóhajók 1696 óta Regensburgtól, továbbá 1712-től Ulmtól, 1750-től Donauwörthtől, 1769-től Günzburgtól egészen Bécsig közlekedtek. A hajók a nussdorfi bejáratnál érték el Bécset és Rossau partjánál kötöttek ki. Az utasok kiszálltak, jelentkeztek a vízügyi hatóságnál és megkapták az első utasításokat. Megkapták járandóságukat és elosztották őket az egyes telepítési területekre. Később felügyelőt alkalmaztak, aki kikérdezte az embereket származásuk, koruk, vallásuk, foglalkozásuk, vagyoni helyzetük adatairól. A hivatalos eljárást igyekeztek gyorsan lebonyolítani, hogy a telepesek ne itt költsék el hozott pénzüket, hanem megtelepedésükre fordíthassák. Az itteni pihenő alatt egyesek a hajókon éjszakáztak, vagy jó idő esetén, az akkor még beépítetlen Rossau-parton, a szabad ég alatt. Akik megengedhették maguknak, átmentek Leopoldstadtba, hogy az ott szép számban található vendégházakban foglaljanak szállást ezekre a napokra. A továbbutazás azután rendszerint lovas kocsin vagy gyalogszerrel történt. Ha meg is próbáltak vízi úton tovább közlekedni, ez csak odautat jelenthetett, hiszen a magyarországi Duna-szakaszon a vad, szabályozatlan folyón visszafelé már nem tudtak jönni a hajók. Ez esetben, a fát értékesítették, vagy felhasználták házaik építéséhez. Gyalogosan a telepesek 4-6 hét alatt szelték át a magyar pusztát. A kellő szervezettség hiányában, a kocsikra gyakran naponként kellett várni, s az emberek élelmezésére sem voltak a hatóságok felkészülve. Sok telepes halt meg az elpusztult, kietlen pusztanyári forróságban. A számtalan rovar, a tiszta ivóvíz hiánya terjesztette a rettegett, „magyar betegségnek" nevezett kórt a telepesek között. Sokan közülük már útközben elköltötték kevéske pénzüket és a megérkezéskor szabályosan koldulni kényszerültek. Többen próbáltak meg visszatérni hazájukba is, ahol azonban nem fogadták őket szívesen, mert féltek az esetlegesen behurcolt fertőzésektől járványoktól. Ezek a tragikus esetek arra késztették a szervezőket, hogy tanulva a mulasztásokból, alaposabb előkészületek után fogjanak hozzá a telepítések lebonyolításához.
A hajók felépítésénél lapos építésű hajótesteket alkalmaztak, a típus későbbi, a 19. század második felében keletkezett elnevezése Ulmer Zillen/Platten, Regensburger Kehlheimer, Ulmer Schachtel volt. A leghíresebbé vált Ulmer Schachtel7 elnevezésű hajók eredetileg gabonaszállítás céljára épültek, 20-25 méter hosszúak, 4-5 méter szélesek voltak. A rájuk épített kis kabinház csupán 6-8 méter hosszat tett ki. A 16. század folyamán ilyen hajókon a gabonán kívül bort, egyéb terményeket és árukat szállítottak Ulmból Bécs piacára. A 18. században azonban egyre inkább csak a telepesek szállítására használták ezeket a vízi alkalmatosságokat. A vízi út során igen korlátozott hely állt a telepesek rendelkezésére a csomagok elhelyezésére: ruházat, úti élelem, vetőmag, kéziszerszámok, esetleg néhány baromfi szállítását engedélyezték csak az utazás szervezői.
Maga a vízi út igen veszélyesnek számított, hiszen kifejezetten nehéz Dunaszakaszról volt szó. Természetesen a korban a vízi út nem volt kiépített, gyakran előfordultak a folyón gyors folyású vagy örvényes részek, nagy kiterjedésű ártéri területek. Különösen a Linz utáni szakasz számított veszélyesnek és rettegettnek, mivel itt kellett túljutni a hírhedt Grein-örvényeken.8 A hajósok itt a vizet jól ismerő helyi vízi vezetőket voltak kénytelenek fogadni. Ezen a szakaszon, egyedül 1770 tavaszán, háromszáz ember pusztult el. Jó idő esetén Ulmtól mintegy 6-9 napra volt szükség Bécs eléréséig, mivel éjszaka ritkán hajóztak. Az utazók a fedélzeten vagy vendégfogadókban éjszakáztak. Rossz idő, szeles, ködös időjárási feltételek közepette az út akár 12-14 napig is eltarthatott. Indulási időpontként a legtöbb telepes a májust vagy júniust választotta az időjárásra tekintettel. Az utazás Bécsig őket terhelő költségei miatt azonban nem minden telepes utazott a menetrend szerint közlekedő hajókon. Előfordult az is, hogy egy csoport kibérelt egy folyami szállítóalkalmatosságot és így együttesen, olcsóbban utaztak. Ezek a vízi jármüvek általában könnyű építésű hajók voltak, amelyeket csak egy útra terveztek. Az út végén az úszó járművet - a fentebbiekben, a Bécstől vagy Budától dél felé tartó dunai vízi út kapcsán említett megoldáshoz hasonlóan -, eladták tűzifának, esetleg a telepesházak építéshez használták fel a faanyagot. Természetesen, az ilyen jármüvekkel megtett utak sokkal veszélyesebbek voltak.
A kezdeti magánföldesúri telepítések
Hazánkban a magyar arisztokrácia köréből a gróf Károlyi család által szervezett telepítés a legnagyobb magánkezdeményezéssel végrehajtott kolonizáció volt, s szinte az egész 18. századot átfogta. Szatmár vármegyében a kezdeti nehézségek után végül 31 faluban 2072 német család - azaz mintegy 10-11.000 ember - telepedett meg. A Károlyi Sándor gróf által szatmári birtokain 1712-ben megkezdett telepítés során9 a német telepesek a Bodeni tó és a Duna között elterülő Felső-Svábföldről érkeztek. A svábok mellett svájciak, frankok és bádeniek is érkeztek erre a területre. Ennek köszönhetően itt már a 18. század folyamán kialakult egy bizonyos sváb népi öntudat, amely azonban nem voltjellemző a németek által benépesített más területekre.
Szatmár mellett, a Dunántúl déli részének benépesítésében is döntő szerepet játszott az arisztokrácia által szervezett telepítés. A Dunántúlnak ezen a részén, akárcsak az ország más területein - néhány, a török idők előtt is birtokos magyar arisztokrata család mellett - , a felszabadító háborúk során érdemeket szerzett főnemesek, birodalmi tábornokok kaptak nagybirtokokat. Tolna, Baranya és Somogy megye lakatlan területeit az Esterházyak hercegi ága, a Dőry, a Wallis grófok, s nem utolsósorban gróf Claudius Florimund Mercy (1666-1734) telepítették be. Tolna és Baranya németekkel történő benépesítésében meghatározó volt az a tény, hogy a délvidéki telepítés császári főmegbízottja, a Bánát első katonai kormányzója, Mercy gróf válogathatott a német telepesek között. Megtehette, hogy a Bánátban biztosított feltételeket felüllicitálva, a kolonistákat magához, saját birtokaira csábítsa. Sokan a jobb feltételek reményében a Bánátból visszatértek az általuk korábban már átmenetileg lakott Baranyába és Tolnába. A nagyméretű betelepítés az 1720-as években indult meg erre a területre, majd az 1730-as években érte el tetőpontját. Az 1720-as években, amikor Tolna benépesítése megindult, a német területeken a földbirtokosok nem akadályozták meg a jómódú, vállalkozó kedvű kézművesek és azon parasztok kivándorlását, akik az örökösödési jog miatt a későbbiekben nem válhattak önállóan gazdálkodó parasztokká. Ezáltal a telepítéseket szervező nagybirtokosok nem voltak rákényszerülve arra, hogy minden telepest befogadjanak, sőt megkövetelhették, hogy a bevándorlók legalább 200 Ft értékű vagyonnal rendelkezzenek. A telepeseknek ezzel az összeggel kellett gazdaságukat az új hazában felépíteniük. Földön és telken kívül ekkor ugyanis mást még nem kaptak, ám szorgalmuknak és kitartásuknak köszönhetően egy nemzedéknyi idő alatt felvirágoztatták az 1700-as évek elején szinte lakatlan és elpusztított országrészt. A 18. században egyedül Tolna vármegyében 61 faluban, községben telepedtek le németek. A 19. századra a németek betelepülése olyannyira lecsendesedett, hogy ekkor már csak 5 községbe érkeztek német telepesek. A „Schwäbische Türker benépesítése szorosan egybekapcsolódott az 1722-ben megindult első nagy sváb beköltözéssel.
A Komárom vármegyei központú tatai uradalom10 18. századi benépesítésében jól ismert a birtokot 1727-ben megvásárló gróf Esterházy József (1682-1748) országbíró, Komárom vármegyei főispán szerepe.11 Mivel e birtokán a megmaradt népesség mellé a belső migráció nem adott elegendő munkáskezet, 1733. február 4-én pátenst bocsátott ki, s ezzel megindult a Német-Római Birodalom területéről a német jobbágyok nagyarányú, szervezett betelepítése uradalmaiba. A betelepített községekről 1737-ből ismert az első uradalmi összeírás.12
A dél-magyarországi telepítések - „Der Schwabenzug"
1718-ban a pozsareváci békével felszabadult az utolsó, 166 évig török uralom alatt levő magyar terület, a Temesi Bánság. Bécs azonban a Temesközt a rendi tiltakozás ellenére sem csatolta ismét Magyarországhoz, hanem külön katonai kormányzatot alakított ki, melynek első katonai kormányzójává Mercy grófot nevezték ki. Mercy gróf már 1719-ben részletes tervet dolgozott ki a Temesi Bánság benépesítésére vonatkozóan. Ezen szinte lakatlan terület fontos szerepet játszott a török birodalommal szembeni déli védelmi vonal kialakításában, s így egyben fontossá váltak a gazdasági újjászervezés és újjáépítés szempontjai is. Az udvar egészen 1778-ig tartotta közvetlen irányítása alatt a Temesközt, s így itt az állami, kamarai telepítési politika volt a meghatározó.
A német kolonisták nagyarányú, a kamara által szervezett magyarországi betelepítése 1722-ben vett nagy lendületet, s hogy ez a politika nagyobb sikereket érjen el, az irányítást kiemelték az állami bürokrácia keretéből és két közigazgatási hivatalnokot bíztak meg a vezetésével.
Mercy gróf tervei alapján a német telepeseket már meglévő községekbe kellett letelepíteni. Ez azt jelentette, hogy állami pénzen falvakat építettek fel, melyeket mérnöki pontossággal megtervezett utak, terek, házak és telkek alkottak. Rendeletben írták elő, hogy egy sváb falunak miként kell kinéznie. Eszerint a falu főterén kellett a templomot felépíteni, melyhez egy paplak és egy iskola is csatlakozott. Minden utcában nyilvános kutat kellett fúrni, s emellett a falu főutcáját 18-20 öl szélesre kellett kiépíteni. A telepesházak két szobából és egy konyhából álltak, s a házakat számmal kellett ellátni. A terv előírta, hogy minden faluba olvasáshoz, íráshoz és zenéhez értő iskolamestert, valamint megfelelő számú kézművest kell küldeni.
A telepesek a 18. század folyamán annyi földet kaptak, amennyit családjukkal képesek voltak megművelni. A Bánátban egy paraszti telek 24 katasztrális hold szántóból, 6 katasztrális hold mezőből, 3 katasztrális hold legelőből, valamint 1 katasztrális hold építési területből és kertből állt. Emellett az építkezésekhez támogatást, gazdaságuk felszereléséhez állatokat, takarmányt, gazdasági szerszámokat, továbbá takarmány- és pénzelőleget, beruházási kölcsönöket, az odautazáshoz pedig pénzt kaptak.
A földek, telkek kimérése után megkezdődött a Temesközt szinte elborító mocsárvilág lecsapolása, a folyók szabályozása. A rendkívül mostoha körülmények szinte elképzelhetetlen nehézségek elé állították az odaérkezőket. A Béga folyó szabályozásával kialakítottak egy hajózható csatornát, mely Temesvárt kötötte össze a Tisza és Duna révén Béccsel, s ez egyben az egyik legfontosabb közlekedési útvonallá vált. A mezőgazdasági termelés terén a betelepülőket modern gazdasági módszerek alkalmazására, nemesített, nagyobb hozamú gabona- és növényfajták bevezetésére ösztönözték. Ugyanezen célt szolgálta az is, hogy az udvar itáliai szakembereket hívott a Temesközbe, valamint mintagazdaságokat hoztak létre, s a gazdáknak szakkönyveket adtak. Bécs a mezőgazdaság mellett az ipari termelés kiépítését is szorgalmazta, s ezt helyi manufaktúrák alapításával próbálta meg elérni.
Dél-Magyarország betelepítése három nagy hullámban ment végbe. A német telepesek első hulláma III. Károly német-római császár (1711-1740) uralkodása alatt, 1722-1726 között tetőzött. Ekkor az ideérkező mintegy 15.000 telepes 46 települést népesített be. A telepesek a Köln, Majna menti Frankfurt, Strassburg és Trier által határolt Rajna-vidékről érkeztek Magyarországra. Bécs az 1720-1730-as években még megtiltotta a protestánsok letelepítését a Temesi Bánság területén, nehogy a vallási tolerancia az állami hatalmat gyengítse. A betelepedésnek az 1737-1739 között kirobbant török háború és a nyomában fellépő járványok vetettek ideiglenesen véget.
A második nagy hullám mintegy húsz évet váratott magára. Az 1756-1763 között dúló hétéves háborút követően, Mária Terézia (1740-1780) 1763. február 25-én kiadott rendelete indította el az 1763-1773 közötti második hullámot. Az uralkodónő pátensében felszólította a hétéves háború kiszolgált katonáit, hogy telepesként költözzenek Magyarországra. A Bánát katonai kormányzója gróf Ferdinand Alois Kolowrat tábornok volt, aki Mercy politikáját folytatva megpróbálta a telepeseket főleg a Temesközbe csalogatni. Mivel azonban Mária Terézia a Temesi Bánságot büntetőkolóniává tette, ahová Bécs a birodalom nemkívánatos polgárait száműzte - ide deportálták a zendülő parasztokat, a hadifoglyokat (porosz stb.) és hadirokkantakat -, ezért a Magyarországra érkező telepesek inkább elkerülték a bánáti földeket. így vált az 1763-ban megindult betelepülés elsőszámú célpontjává ekkor a Bácska. A 18. század második felében Európa-szerte megnőtt a német telepesek iránti érdeklődés: Poroszország, Oroszország és Spanyolország is német lakosokat próbált meg területére csábítani. Az így megindult nemzetközi verseny végül oda vezetett, hogy a bécsi udvar - ellentétben az 1720-1730-as évek telepítési politikájával -, megszüntette a vallási korlátozásokat. A protestáns német lakosság megnyerését tovább ösztönözte az a tény is, hogy a Német-Római Birodalom fejedelemségei, arisztokratái nagymértékben akadályozták elsősorban módosabb alattvalóik elköltözését. Mindezek következtében a Magyarországra érkezett telepesek nagyobb része a szegényebb rétegek közül került ki, s ez szükségessé tette a nagyobb mértékű állami segítséget. Az egyre számosabban érkező nincstelenekkel szembeni védekezésül az udvar megkövetelte, hogy a bevándorlók legalább 200 Ft vagyonnal rendelkezzenek. Ez az összeg Bácskában 500 Ft-ra emelkedett.
1763 és 1773 között 40.000 német telepes érkezett Dél-Magyarországra, köztük nagy számban telepedtek le bányászok, kőfaragók, vas- és rézművesek Stájerországból és a Szepességből is. Annak ellenére, hogy a telepítés főiránya a Bánát és Bácska volt, sokan Tolna és Baranya megyét választották új lakóhelyül. Tolnában 1767-ben már több mint 75.000 német (13.200 család) élt. A kincstárnak a telepítés 1763-1772 között évente 200.000 forintjába került. A bevándorlás 1768-1771 között érte el csúcspontját, amikor közel 17.000 német érkezett Lotaringiából, Trierből, Elzászból, a Fekete-erdőből, Baden-Badenből, Svábföldről, Tirolból és Svájcból. A hatalmas kiadások miatt az államköltségen végrehajtott telepítést Mária Terézia 1773-ban leállította. A magánúton történő betelepedés még egy-két évig tartott, majd az is lecsendesedett. A Temesi Bánságot végül Mária Terézia 1778-ban uralkodói rendelettel visszacsatolta Magyarországhoz, s ezzel megnyílt az út az addig a Bánátból kitiltott magyar betelepülők előtt is.
Néhány évi szünet után, az új uralkodó, II. József (1780-1790) 1782. szeptember 21-én kiadott pátenslevele alapján, ismét megindult a kamara költségén történő telepítés. Ezzel vette kezdetét a harmadik hullám, az ún. „ der große Schwabenzug", amely 1782-től 1787-ig tartott. A II. József-féle telepítés a magyarországi németek összes településterületét érintette, amelynek során a családok állami költségen a házon kívül egy pár ökröt, két lovat és egy tehenet kaptak a gazdálkodáshoz szükséges kocsival, ekével és boronával együtt. AII. József-féle telepítés közel 4.000.000 forintjába került az udvarnak, s ez kétszeresen meghaladta a Mária Terézia idején végrehajtott telepítés állami kiadásait. A harmadik hullámmal több, mint 7600 német család költözött Magyarországra, s közülük mintegy hatezer a Temesközbe. így 1790-ben már több mint 70.000 német telepes élt Dél-Magyarországon.
Magyarország 18. századi betelepítésével alapjaiban változott meg a Kárpát-medence etnikai térképe. Míg a 15. század végén az ország 4-4.5 millió lakosának 80-85%-a volt magyar, addig a 18. századi 3.5 millióról 9.2 millióra nőtt népességnek a felét sem érte el a magyarság aránya. A betelepítések eredményeként a 18.-19. század fordulóján 1.1 millió német élt Magyarországon, s ez a szám a Kárpát-medencei zsidókat is beleszámítva - ugyanis a jiddisül beszélő zsidóságot a németekhez számították - elérte az 1.3 milliót. Ugyancsak a betelepítések eredményeként, a középkori német településterületek veszítettek jelentőségükből, s a magyarországi németség számára a korábban általuk nem lakott országrészek váltak meghatározóvá. A benépesítéssel kialakult zárt német településterületek - így például a „Schwäbische Türkei", vagy a Bánát egyes részei - révén, egyes megyékben a németajkú lakosság számaránya meghaladta az 50%-ot. A 19. század végén így Nyugat-Magyarországon (Burgenland) a lakosság 65%-a (az arány 42-88% között mozgott) volt német. Tolnában és Baranyában (Schwäbische Türkei) ez a szám elérte a 67%-ot (39-81% közötti arányok). Magyarország déli részén ez az arány már valamivel kisebb volt Bácskában 44%, Temes vármegyében 42%, Torontál vármegyében 48%. Északon, a Tátra (Szepesség) és Fátra hegységek (Turóc, Nyitra és Bars vármegyék) vidékén ez a szám 37, illetve 31% volt.
A 18. századi betelepítések azonban nemcsak az ország népességének nemzetiségek szerinti megoszlását változtatták meg, hanem alapjaiban alakult át az ország gazdasági-kulturális képe is. A történeti-néprajzi kutatások bebizonyították, hogy a magyarországi németség jórészt fejlettebb építészeti és gazdálkodási módszereket hozott magával. Általános a szorgalmas, rugalmas gazdasági szemléletű németekről kialakult kép is.
A rendezett telepített német falvak külső képükben is eltértek a többi nemzetiségétől. Házaik sorban az utcákra néztek, a szalagszerű telkeket a ház tengelyére merőlegesen épített pajták kettéosztották. Előfordult, hogy pajtáik olyan hosz-szúak voltak, mint amilyen széles maga a telek, s a végükkel összeépített gazdasági épületek a falut két oldalról szinte bezárták. Egy Bél Mátyás (1684-1749) korából fennmaradt leírásból ismerjük a 18. századi német házat: „A németek csinosabban építkeznek, mint a magyarok. Nem kedvelik a sövényfalat: a gerenda-, kő- vagy téglafalat szeretik. S akár kő-, akár faházat építenek, arra törekednek, hogy ne csupán használható, hanem egyúttal a legkényelmesebb legyen a lakásuk. "13
Erről tanúskodik Tessedik Sámuel (1742-1820) leírása is. Tessedik az 1784-ban megjelent, 14 parasztember Magyarországban micsoda és mi lehetne; egy jó rendbe szedettfalunakrajzolatjával egyetemben "címűművében báró Harruckern János nagybirtokos 1716-ban elkezdett telepítési tevékenységével kapcsolatban így írt erről: „...Ez a békességet tűrő úr tudott utat és módot találni, hogy Magyarországnak tartomány ibul is, úgymint Sváb-Frank és Rajna kerületibül is ide embereket hívott... mindenféle nemzet, magyar, német, tót, rác és oláh barátságosan bevétetett... Ez az úr igen kevés adót és robotot kívánt tőlük... Ott, hol azelőtt 50—60 esztendőkkel egy füstös gulyás gunyhó, valami török ferdő, örmények szállása s majorja állott, ott mostanság 500, 600, 800 és 1.000 házakbul álló helységek vágynak... "
A Magyarországra betelepült németek szemléletmódja szerint, eszményképük a szorgalmas, beosztó, takarékos, céltudatos, vállalkozó polgár volt. Ellentétben a magyarokkal és a délszlávokkal, az asszonyok is kivették részüket a gazdasági munkából. Különösen jellemző volt rájuk szorgalmuk és munkabírásuk. Herczeg Ferenc kétszáz évvel később azt írta róluk: „... a svábokban még mindig a gyarmatosok vére buzog. A polgár tudja, hogy vagyona az övé, a gyarmatosnak azonban az az érzése, hogy a földet meg kell hódítani a munkájával. Dolgoztak is olyan vad ütemben, mint talán sehol másutt ebben az országban ...a munka girhesre sovány ította és horgasra görbítette a gazdákat, a szél és a napfény megaszalta a testüket és a lelküket...".
Összefoglalásul és a betelepülő ősök iránti tisztelet jeléül, idézzük fel a korabeli dal szövegét:
| Die Donau fließt und wieder fließt (Aus der Ansiedlungszeit) | A Duna a tengerbe folyik (A Magyarországra település idejéből) |
| Die Donau fließt und wieder fließt wohl Tag und Nacht zum Meer. Ein' Weil die andere weiterzieht und keine siehst du mehr All' Frühjahr kehren d'Schwälblein zurück der Storch kommt wieder her, doch die gen Ungarn zogen sind, die kommen nimmermehr. | A Duna a tengerbe folyik nappal meg éjszaka. Hullám hullámot csalogat, egyet se látsz már soha. A fecske tavasszal visszatér, gólya száll valahova, de aki Magyarországra ment, nem jön már vissza soha. |
| Das Ungarland ist's reichste Land, dort wächst viel Wein und Treid, so hat's in Günzburg man verkünd't, die Schiff stehn schon bereit, dort geits viel Vieh und Fleisch und G'flüg, und taglang ist die Weid, wer jetzo zieht ins Ungarland, dem blüht die goldne Zeit. | Magyarország a leggazdagabb, búzája, szőleje jó, Günzburgban ez megmondatott, készen áll mind a hajó, sok ott a barom, a hal, a vad, szép legelő, laktató, aki most Magyarországba megy, annak lesz világa jó. |
| Mein Schatz hat auch sein Glück probiert, doch nicht zum Zeitverteib, un eh' der Holler's drittmal blüht so hol ich dich als Web, und sieben, sieben lange Jahr, die sind jetzt nun hinab, ich wollt, ich wä bei meinem Schatz, doch niemand weiß - sein Grab. | Szerencsét próbált a kedvesem, nem unalom vitte el, mielőtt a bodza hármat virít, elviszlek, párom leszel, s eltelt hét hosszú, hosszú év, aki megélte, tudja jól, most keresném a kedvesemet,de sírja sincs sehol.15 |
Irodalom
BARTA 2000
ifj. Barta János: A tizennyolcadik század története. Magyar Századok. Sorozat-szerk. Szvák Gyula. [Bp.]
BÉL [1989]
Bél Mátyás: Az újkori Magyarország földrajzi-történelmi ismertetése. Komárom vármegye. [Tatabánya]
FELHŐ 1970
Felhő Ibolya szerk. Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. I. Dunántúl. Bp., 1970.
FÜLÖP 1991
Fülöp Éva Mária: A tata-gesztesi Eszterházy-uradalom megszervezése a XVIII. század első felében. I. = Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. Főszerk. Fűrészné Molnár Anikó. Tata, 53-73.
SZABÓ 1942
Szabó István: A magyarság életrajza. Bp.
TESSEDIK [1979]
Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely: A parasztok állapotáról Magyarországon. Vál., bev., életrajzok Zsigmond Gábor. A magyar néprajz klasszikusai. Sorozatszerk. Ortutay Gyula. [Bp.]
WELLMANN 1979
Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Agrártörténeti Tanulmányok 6. Bp.
| |