|
|
„Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete.”
Karl Marx utópiájának talán ez volt az egyetlen igaznak bizonyult tétele.
A kommunizmus kísértete bejárta Európát és átlépett más földrészekre is. Nyomában 100 millió halott maradt: börtönben, lágerben, vallatószobában, éhségsújtotta falvakban és városokban vesztették életüket.
Ha rápillantunk a Szovjetunió 1990 előtti térképére – természetesen nem az iskolai atlaszra gondolok -, a két földrésznyi ország rajzolatát sűrű, vörhenyes pontok tarkítják: büntető-, hadifogoly és internálótáborok. Ma már szabad beszélni róla, hogy Lenin és Sztálin birodalma, de Hruscsové, Brezsnyevé, Andropové, Csernyenkóé, sőt Gorbacsové is: a lágerek birodalma volt. A „szocialista világ vezető hatalma” kényszermunkások vérével és verejtékével épült fel, de az éppen szabadlábon lévők életkörülményei sem mindig különböztek a szögesdrót mögött sínylődőkéitől. A térkép vörhenyes pontjai egy-egy lágerközpontot jelölnek Kamcsatkától a Donyec-medencéig, a Ladoga-tótól a kazahsztáni sztyeppéig, de egy-egy lágerközponthoz gyakran tizenöt-húsz altábor is csatlakozott. A minisztériumok, állami főhatóságok szabályos megrendeléseket küldtek az NKVD-hez, a szovjet belbiztonsági erőkhöz, hány kényszermunkásra van szükségük a nagyívű tervek teljesítéséhez.
„Gulág-szigetcsoport…” Alexander Szolzsenyicin nevezte el így a hatvanas években a szovjet lágervilág méreteiben, rendszerében és kegyetlenségében minden emberi képzeletet felülmúló hálózatát. Döbbenetesen pontos és részletes beszámolója nyomán olvasók tízezrei kezdték tűvétenni a térképet egy valódi földrajzi helyként azonosítható szibériai, távol-keleti szigetcsoport megtalálásáért. S a világ csak nehezen, többszöri olvasásra értette meg, hogy a Gulág-szigetcsoport nem (csak) Kolima, Vorkuta, Karaganda térségében kereshető, hanem magában a szovjetrendszer egészében.
Azok, akik együgyűen, esetleg cinkosan megmosolyogják afeletti felháborodásunkat, hogy a vörös csillag a mai napig egy sörmárka jele vagy a „nemzetközi munkásmozgalom ártalmatlan jelképe” lehet, s hogy turisták bármely bolhapiacon kedvükre turkálhatnak az ilyen vérszínű csillaggal „ékesített” katona- és rendőrsapkákban, nos elsősorban az ő figyelmükbe ajánlom a Gulág magyar túlélőinek visszaemlékezéseit. Talán egyszer megszakad a tudatlanság, a közömbösség, az elhallgatás szégyenteljes láncolata. S bár sok-sok ügynök, tartótiszt és szolgálataikat megrendelő közéleti figura „szolgál és véd” még a mai magyar társadalomban is, de elhallgattatásra talán már nem lehet hivatkozni. A kézben tartott könyv is hozzájárulhat annak felismertetéséhez, hogy mindaz, ami a kommunizmus útjára tévedt vagy kényszerített országokban történt, nem egyszerű kisiklás, baloldali gyermekbetegség, egy szép eszme rosszul sikerült megvalósítása volt, hanem magából a rendszerből következő szükségszerűség.
Ébredj, olvasó!
Havasi János
újságíró
|
|