Előző fejezet Következő fejezet

Végvári Jenő

Kiss Marustól Kismarosig

Falutörténet számokban, a kezdetektől 1990-ig

(1995.)

 

E tanulmányt a szerző a múlt század végén, ennek a századnak az elején született kismarosiak emlékének ajánlja. Ők a ma élő kismarosiak szülei, nagyszülei, dédszülei. Nevük sírköveken, kereszteken olvasható, alakjukat fakult fényképek őrzik, de kezük melegére még emlékezünk.

Ők voltak, akik átélték a történelem két legszörnyűbb háborúját; az elsőbe elmentek, a második házhoz jött. Kitüntetésként fakereszteket kaptak az Isonzótól a Don-kanyarig; fogolyszállítmányokban bejárták fél Eurázsiát.

Kis életükbe hihetetlen változások zsúfolódtak. Egyaránt ismerték a lovaskocsit és az autót, a gőzöst és a villanymozdonyt. Mostak mosóteknőben házi szappannal éppúgy, mint automata mosógéppel; ittak kerekeskútból és vízvezetékből; világítottak petróleumámpával és villannyal. Olyan technikai csodákkal ismerkedtek meg és kerültek bensőséges viszonyba, mint a rádió, a telefon, a színes televízió, a mélyhűtő. Sokan nem jutottak messzebb Budapestnél, de a televízióban élőben látták az ember Holdra-lépését. Nem volt még emberi generáció, amely ilyen mélyreható, az egész életet átalakító változásokat élt volna át.

Tragédiákkal és csodákkal túlterhelt életükből még egy eseményre futotta: annak idején sváb nyelvjárást beszélő német családba születtek és magyar nyelvű és kultúrájú közösséget hagytak maguk mögött.

E tanulmány a számok nyelvén őróluk is szól. Aki emlékszik rájuk, annak a számok életre kelnek és mesélni kezdenek. Közben finom füllel hallani lehet egy réges-régi, halk, ismerős, kedves melódiát.

 

1. Történelmi visszatekintés

A Krisztus utáni első évszázadokban Európa középső és északi felét elárasztották a germán törzsek. A keletről jövő nyomásnak engedve egymás sarkában nyomultak nyugat felé a teutonok, a cimberek, a vandálok, a gepidák, a markomannok, a cheruskok, a kvádok, a semnonok, a burgundok, a keleti és a nyugati gótok és más neves és névtelen, kisebb-nagyobb népcsoportok. Sorsuk változatos.

Egyesek eltüntek a történelem szinpadáról, nyomtalanul elpusztultak, mint például a vandálok és a teutonok. Más törzsek letelepedtek a Római Birodalom különböző régióiban, elvesztették eredeti germán nyelvüket, beolvadtak latin nyelven beszélő környezetükbe, például Észak-Itáliában a keleti gótok és a longobárdok, az Ibériai félszigeten a nyugati gótok, Galliában a burgundok. Ismét más törzsek Észak-Európában telepedtek le (dánok, svédek, stb.), vagy átkelve a Csatornán a mai Anglia területét népesítették be (a szászok egy ága, az angol és a jüt törzsek). A mai németek a Rajna alsó folyása és kb. az Odera közötti területen elhelyezkedő, helyüket kereső frank, alemann, szász és bajor törzsek leszármazottjai. A németek - a megőrzött kulturális hagyományok, a népszokások, a beszélt nyelvjárás szerint - többé-kevésbé ma is megkülönböztethető csoportjai ezekből a törzsekből (valójában nagy törzsszövetségekből) alakultak vagy váltak ki. A svábok, a bádeniek, az elzásziak és a svájci németek az alemannoktól származnak, az osztrákok a bajor törzsekből váltak ki stb. 1

Németország – s mint látni fogjuk: Franciaország – történelme szempontjából a frankoknak, a mi kis történetünk szempontjából pedig az alemannoknak van külön jelentőségük.

A frankok kb. az V. században, a Nyugat-Római Császárság bukása után meghódították Galliát (a mai Franciaország területét), leverték és uralmuk alá vetették az ugyancsak ezen a területen letelepedett germán burgundokat. Egyik uralkodójuk, Chlodwig, a monda szerint megigérte, ha legyőzi a birodalomépítésben útjában álló alemannokat, áttér a keresztény hitre; mindkettő megtörtént, kb. 496-ben (vele együtt vették fel a keresztséget a frankok és az alemannok is). A frankok legnagyobb uralkodója, Nagy Károly aztán meghódította a bajorokat, a szászokat, egész Itáliát, leverte az avarokat. Gyakorlatilag visszaállította a Nyugat-Római Birodalmat: a pápa császárrá koronázta.

Nagy Károly utódai képtelenek voltak ezt a nagy területű államot egy kézben tartani, s ezért 843-ban – a magyar hongfoglalást néhány évtizeddel megelőzően - a verduni szerződésben felosztották egymás között Nagy Károly örökét. Ez történelmi jelentőségű időpont: ekkor vált külön egymástól Francia- és Németország. Az egyik utódé, Kopasz Károlyé lett a későbbi Franciaország, vagyis a frankok nyugati ága és a kelta származású, romanizálódott gallok által lakott régió. Ekkor már előrehaladott a nyugati frankok és a gallok összeolvadása. Itt az ófrancia nyelvet beszélték; a frank eredetet a francia népnév és az országnév őrzi (legegyértelműbben a német nyelvben: Frankreich. Érdekességként: a hajdani frank birodalom neve megkülönböztetésül Frankenreich vagy Fränkische Reich).

A második utódé, Német Lajosé lett a későbbi Németország, vagyis a frankok keleti ága, a bajor és a szász törzsek, valamint részben a alemannok által lakott terület; itt az ónémet nyelvet (annak különböző nyelvjárásait) beszélték.

A harmadik utód, Lothár birtokába került egy területsáv a kettő között ("das Mittelreich"), valamint Itália. A "középső" birodalomhoz tartozott Burgundia (ma Franciaország délnyugati része, a Rhone völgye), a Lothárról elnevezett Lotharingia és az alemannok egyik ága által lakott Elzász. Ez a sáv rövidesen elvesztette önállóságát – először Németországé lett – s több mint ezer éven át kellett rengeteg vérnek elfolynia azért, hogy mire beköszönt a 3. évezred s a schengeni egyezmény hatására a francia-német határvonalnak már alig van jelentősége, végleg eldöljön: Elzász fővárosát a térképek Strassburgnak vagy Strassbourgnak írják-e?

 

De kik voltak az alemannok?

Az alemann volt a leginkább nyugatra sodródott német törzsszövetség; első ízben a III. század elejéről maradtak róluk feljegyzések s akkoriban a Rajna alsó folyásánál, a Római Birodalom határai mentén, a mai Hollandia közelében táboroztak. Azok közé a germánok közé tartoztak, akik ellen a rómaiak állandó védekezésre kényszerültek; ők korán, már a III. században a Rajnán átkelve benyomultak a Birodalom – a mai Franciaország – területére. Valószínűleg a rómaiak által toborzott germán zsoldos lovaskatonák között is szép számmal voltak alemannok.

A rómaiakkal már korán kialakult – bizonyára nem barátságos – kapcsolataiknak tulajdonítható, hogy az újlatin nyelvek egy részében róluk nevezték el a németeket és Németországot (Németország franciául Allemagne, spanyolul Alemania, portugálul Alemanha). Ők maguk területüket Alemanniának vagy Sueviának nevezték.

A német törzsszövetségek a nyelvi és etnikai rokonság ellenére nem ápoltak egymással baráti kapcsolatokat (kapcsolataik nem hasonlíthatók az ősmagyar törzsekéhez), ha kellett, saját érdekeinek a másikat erőszakkal is igyekeztek alávetni. Így vesztették el az alemannok is önállóságukat a frankokkal szemben. A verduni szerződés, vagyis a frank birodalom felosztása után a helyzet megváltozott: az alemannok a felosztás során részekre tagolódtak. Ezek a részek Németországon, illetve a Német-Római Birodalmon belül, a többi német törzshöz hasonlóan nagy önállóságot élvező hercegségekké, fejedelemségekké alakultak.

Az alemannok a verduni szerződés utáni több mint ezer év alatt kb. egy tömbben maradtak, de ezt a tömböt országhatárok szabdalták és szabdalják szét, s az a nyelvi, néprajzi stb. integrálódás, amely a bajorokra, szászokra és más német népcsoportokra jellemző, az alemannoknál lassabban vagy csak részlegesen zajlott le.

Az alemannok mai utódai három országban, Németországban, Svájcban és Franciaországban élnek egy kb. négyzet alakú területen. Egy észak-déli sáv Franciaország keleti határán: ez Elzász (hivatalos francia elnevezése: Alsace), Strassbourg székhellyel. A Rajna választja el az alemannok legnagyobb területétől, az Elzásztól keletre fekvő Svábföldtől, a mai Németország Baden-Württemberg tartományától. Ez utóbbi székhelye Stuttgart, nagyobb városai Freiburg, Karlsruhe, Tübingen. Mindkét területtel délről érintkezik a harmadik alemannok által benépesített terület, a német Svájc (Basel, Bern, Zürich). E három régió együtt kb. 74 000 km2 17 millió lakossal.

Ezt a földrajzi megoszlást követte az alemann nyelvjárások kialakulása is.

A német nyelv akkoriban a fríz, az angol-szász, a frank, a bajor, a szász és az alemann nyelvjárások összessége volt. Közülük először az angol vált ki és önállósodott. A többi nyelvjárás a nyelvfejlődés szempontjából kettévált: az al-(alföldi) németre, ebből alakult ki a flamand, a holland és a búrok nyelve, a mai afrikans, valamint a fel-felföldi) németre, a mai német nyelv ősére. A felnémet nyelvjárások közé tartozott az alemann is, melyből a sváb, az elzászi, a bádeni és a svájci nyelvjárás alakult ki.Az alemannok leszármazottai közül érthető módon a svábok története fonódott össze leginkább Németország történetével. A sváb hercegség több nagy történelmi személyiséget adott Németországnak. Egy ideig a sváb Hohenstauff család ült a császári trónon is; közülük Barbarossa Frigyes a legismertebb. Egy forrásmű szerint (Asztalos Miklós: A nemzetiségek története Magyarországon) szegről-végről a Habsburg család gyökerei is idáig nyúlnak. A család első ismert őse az alemann eredetű Guntram elzászi gróf, akinek leszármazottai a Hohenstauffokkal is rokonságba kerültek.

A svábok, létszámuknál, gazdasági erejüknél fogva, már a magyarországi betelepülés előtt is részesei voltak – pozitív és negatív értelemben egyaránt – a német-magyar kapcsolatoknak, akár megemlítették a korabeli feljegyzések, akár nem a svábok részvételét. Az első eset, amikor a krónikaírók feljegyezték a nevüket a magyarokkal összefüggésben, magyar szempontból egy tragikus esemény volt: a kalandozó magyarok lechmezei (augsburgi) veresége 955-ben. A korabeli német krónikák szerint német oldalról nyolc csapattest vett részt a csatában: a király, I. Ottó saját serege, ezen kívül 3 bajor, 2 sváb és 1-1 frank illetve cseh csapattest. (Molitoris Károly: A lechmezei csata 955-ben). A sváb csapatokat bizonyos Burghard vezette. Spongyát rá.

De nemcsak a magyarok ellen, a magyarokért is harcoltak. Mintegy 730 évvel Augsburg után, 1686-ban, Lotharingiai Károly seregében, 4000 sváb katona is küzdött Buda török alóli felszabadításáért. Nevüket a hagyomány megőrizte: azt a Buda-környéki halmot, ahol táboroztak, Svábhegynek nevezték el.

A Svábföld hercegi címe a középkor folyamán többször volt viták és viszályok tárgya, míg végül a Württemberg grófok szerezték meg. A róluk elnevezett német tartományban még ma is sokan beszélik a kismarosiaknak (legalábbis az idősebbeknek) ismerős sváb nyelvjárást, a szavak, a mondatfűzés, a gesztusok is – az évszázados különélés ellenére – azonosak. A különböző levéltári anyagok, névegyezések és más források is megerősítik: a kismarosiak ősei tágabb értelemben az alemannoktól, szűkebben Württembergből és valamilyen arányban a szomszédos rokon Elzászból származnak.

A Habsburgok, akik hosszú ideig ültek a Német-Római Birodalom császári trónján, gondjaik megoldásához egykoron eleinte innen, Svábföldről toboroztak telepeseket Magyarország megüresedett tájainak benépesítéséhez. A toborzás fokozatosan kiterjedt más nyugat-németországi régiókra is s így jöttek bajorok, badeniek, hesseniek, elzásziak, moseliek, frankok és mások is. A jövevények többféle dialektust beszéltek, közülük nem a sváb, hanem az un. rajnai frank volt a domináns (Hóman-Szekfű: Magyar történet. VI. kötet 187. old.). A nagy német vonulást itt is, ott is mégis a többséget képviselő svábok nevéhez fűzik.

Még a mai németek is úgy tartják, hogy a leginkább kalandvágyó, utazni szerető németek a svábok. A ma nyaranta gépkocsijaikon Európába kirajzó németek listavezetői is ők. Egy német anekdota szerint, amikor Kolumbusz zászlóshajója, a Santa Maria közeledett az első amerikai szigethez, az egész legénység a fedélzeten szorongott, nem akarván elszalasztani a nagy pillanatot. A sziget partjain is ott tolongtak az őslakók s lelkesen várták, hogy fölfedezzék őket. Hallótávolságra érve a hajóról fölhangzott egy öblös hang, német nyelven, összetéveszthetetlen sváb akcentussal: "Hé, vannak köztetek stuttgartiak?". A válasz a szigetről, hasonlóan ékes sváb nyelven: "Stuttgartiak nincsenek, de tübingeniek igen."

Ha a svábok közmondásos kalandozó kedve játszott is valamilyen szerepet, a "schwabenzug", a svábok és más németek kelet felé vonulásának okai és gyökerei mélyebbek, két szükséglet és igény találkozásáról van szó. Magyarországon a törökök után óriási volt a pusztulás, "... megdöbbenve ébredt minden szemlélődő, magyarok, bécsi kormányemberek, arra, hogy keresztül-kasul a visszaszerzett országban nincs falu, sem ember, csak áthatlan vadfüzek bozótja, homoksivatag, vagy parttalan vizek összefüggő mocsárvidéke, " írja túlozva, de érzékletesen a történész Szekfű Gyula. Az elpusztult magyar falvak helyére emberek kellettek, már csak azért is, mert "ubi populus, ibi obulus" ("ahol a nép, ott a pénz," illetve az adóbevétel).

Németországban, főleg a nyugati felén, a harmincéves háború pusztításainak visszahatásaként a magyarországinak a fordítottja következett be, a lepusztult területekhez képest túlnépesedés alakult ki. A népességfelesleg más irányokba is elmozdult, de a legnagyobb lehetőségnek a magyarországi kivándorlás mutatkozott. Az áttelepülést pénzbeni támogatással, adókedvezmények kilátásba helyezésével is ösztönözték. Kellett az a remény is, hogy új otthonukban majd jobb életkörülményeket tudnak maguknak teremteni, mint szülőföldjükön.

Akárhogyan is volt, a svábok egyszer csak megjelentek Magyarországon, többek között itt a Dunakanyarban, a mai kismarosiak szülőföldjén is.

A németek betelepülése több hullámban és többféle módon történt. Kisebb számban már Buda felszabadítása után, az 1600-as évek végén történtek letelepítések Buda környékére és Esztergom megyébe. (Az első, bécsi levéltárakban őrzött, a Habsburgok által kiadott betelepítési patens dátuma: 1689. Patens: nyílt parancs, törvényerejű rendelet). Az áramlás ezután megakadt, itt a Rákóczi-felkelés, ott a spanyol örökösödési háború szakította meg a folyamatot. A nagy tömegek 1710 után jöttek egészen a század végéig.

Az áttelepítések egy részét - nagyobbik felét - maga az osztrák állam szervezte és bonyolította le (Budapest környéke, Bánát). Sok régi és új földesúr - saját kezdeményezésből - is telepített, egyértelmű anyagi előnyök kedvéért, például a Dunántúlra, Bácskába. Végül jöttek az egzisztenciájukat elvesztő, elszegényedett rétegek maguk, külön szervezés nélkül is, szerencsét próbálni Magyarországon. A letelepüléssel járó gyakorta óriási nehézségek sokakat tettek elkeseredetté. Egy korábbi szemtanú így ír a Bánátba - egy kipusztult, letarolt földterületre - érkezőkről:

"Nekidühösödtek, megátkozták, hogy eszükbe jutott kivándorolni, szemrehányásokat tettek azoknak, akik erre bíztatták őket: összevesztek, sőt, annak rendje-módja szerint össze is verekedtek. Emberek ezek, vagy éhes farkasok, akik egymást marcangolják ?" 2

Mainz város titkára, bizonyos Karl Riesbeck 1783-ban kiadott könyvében a következőket írta: "Bajorország, a sváb és a frankföld, meg a Rajna mente legcédább népessége megy csak Magyarországra. Megérkezésükkor megisszák azt a csekély pénzt, amit eladott házuk, földjük, cókmókjuk után kaptak, s mivel a kormány nem viseli eléggé gondjaikat, meghalnak bánatukban ... Egyrészük megindul és végigkoldulja útját Németországba ... Így minden kivándorlót visszariaszt Magyarországtól ... Csak a legszegényebbek, akiknek alig van néhány dukátjuk a dunai úthoz, néznek Magyarország, utolsó mentsváruk felé." (Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon).

Egy ilyen óriási népmozgás aligha történhetett meg szélsőséges esetek, egyéni tragédiák sokasága nélkül. Nincs nyoma azonban annak, hogy a Dunakanyarban lezajló letelepítéseknek ilyen kirívó kísérőjelenségei lettek volna. A környezet nem volt lepusztult, a letelepítés szervezetten folyt. A kismarosiak ideérkező első ősei nem hasonlítottak éhező farkasokhoz s a róluk szóló első híradások szerint nem lehettek a svábok "legcédább népessége" sem; minden jel szerint jámbor és dolgos emberek voltak.

 

De mikor érkeztek ide ?

Egy forrásmű szerint (Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, 1896) "Kismaros ... 1697 és 1705 között települt be Württembergből származó németekkel." Ugyancsak e mű szerint Nagymaros eredeti magyar lakossága 1709-ben pestisjárványban elpusztult s ezt követően, 1715 és 1735 között telepítették ide a mai nagymarosiak német őseit.

Míves Ottó (Kismaros község története c. könyvében) stuttgarti levéltári anyagokra hivatkozva az 1720-as évekre teszi Dunabogdány betelepítését, s e források szerint Visegrád, valamint a Duna bal partján a környékbeli községek (Nagymaros, Zebegény, Szendehely, Berkenye, Kismaros, stb.) ezt követően népesültek be. Szórványosan egészen a XVIII. század végéig érkezhettek Kismarosra is, kivándorló-betelepülő családok és személyek.

A két információ ellentmond egymásnak. Vajon mi az igazság? Pontos és minden kétséget kizáró adatok híján csak logikai következtetések, valószínűsítések jöhetnek szóba. Egy lehetséges gondolatmenethez Borovszky Samu idézett művét használtuk fel (a mű – címével ellentétben – nemcsak a megyékkel és városokkal, hanem egy rövid leírás mértékéig minden egyes faluval is foglalkozik; a mű megyei kötetekből áll s a következőkben a pest-pilis-solt, a nógrád és a hont megyei kötetekből merítünk).

A három kötet a főváros tágabb környezetében 23 teljesen vagy többségében német lakosú települést ír le. A további vizsgálatban a 23-ból kizártunk kettőt: Nagybörzsönyt, amelynek szász lakosait a középkorban, Zsigmond király idején telepítettek ide a környékbeli (akkor még virágzó) bányák művelése céljából, valamint Szendehelyet, amelyet Borovszky szerint 1750 táján alapítottak a Berkenyéből ide áttelepült (két-három évtizede Berkenyére telepített) németek. Az így adódó 21 településből 10 minősíthető Buda-környékinek, 5 Pest-környékinek és 6 Dunakanyarinak (a jobb parton Visegrád és Dunabogdány, baloldalon Zebegény, Nagymaros, Kismaros és Berkenye).

A németek letelepítésének évére-időszakára vonatkozóan Borovszky műve rendszerint kétféle esetet különböztet meg: a letelepítés az 1600-as évek végefelé (vagyis Buda felszabadítása, 1686 után), vagy pedig a Rákóczi-szabadságharc leverése, pontosabban a szatmári béke (1711) után történt.

A már hivatkozott megyei kötetek szerint a 10 Buda-környéki településből négyet telepítettek be az 1600-as évek végén, hatot a szatmári béke után; a Pest-környéki mind az öt településre a szatmári béke után érkeztek a német telepesek, hasonlóan a Dunakanyariakhoz, de itt van egy kivétel: Kismaros, amelyet Borovszky adatai szerint 1697 és 1705 között alapítottak. (Kismaros még egy szempontból kivétel: a főváros környékén számbavett településeken a németeket már létező – teljesen vagy részben kihalt – falvakba telepítették, csak két merőben új községet alapítottak: Kismarost és Pilisvörösvárt).

Két információnk van tehát: Borovszky szerint a letelepítés időpontja alapján Kismaros a Dunakanyarban "kakukktojás", Míves Ottó által említett források szerint viszont nincs kivétel: az itteni valamennyi faluba a németeket kb. egyidőben, 1720-1730 táján telepítették le.

 

Milyen érvek és megfontolások szólnak a letelepítés egyik vagy másik időpontja mellett?

Elképzelhető, hogy a kismarosiak őseit éppen a tehenészet kedvéért, a svájci földek művelésére telepítették ide, s így érthetővé válik a falu kicsinysége. Lehetséges az is, hogy a tehenészet nem tudni mikori megszünése után gondoltak arra: itt van egy viszonylag nagy, egybefüggő, jó minőségű, mezőgazdasági művelésre erdőírtás és ugar-feltörés nélkül is azonnal alkalmas földterület, amelyet Nagymarosról a távolság, Verőcéről valami más ok miatt nem lehet megművelni. Elképzelhető, hogy a svájci földek mielőbbi művelésbe vétele érdekében a Buda környékére telepeseket szállító dereglyék közül néhányat a szentendrei Dunaág helyett felénk, a váci ágba iránytottak. Mindez "soron kívül", az 1600-as évek végén is történhetett. A teljesség kedvéért azonban meg kell jegyezni: a svájci földek léte – akár a tehenészet működése idején, akár megszűnése után – később, az 1720-as években is indoka lehetett a falu megalapításának.

A falu létrejöttének időpontjára és körülményeire vonatkozóan más források és információk nem ismeretesek.

E tanulmány szerzője – nem ismervén Borovszky könyve szerkesztőgárdájának információ-forrásait s Míves Ottó stuttgarti levelezését sem – annak ad nagyobb valószinűséget, hogy a kismarosiak őseinek legnépesebb csoportja az első hullám után, a szatmári békét követően, a más Duna-balparti falvakkal kb. egyidőben, tehát kb. 1720-1730 táján érkezhetett ide. Mivel Kismaros területe tulajdonjogilag a visegrádi koronauradalomhoz tartozott (tehát királyi birtok volt), a telepítés osztrák állami szervezésben valósult meg. A letelepülők száma nem lehetett több kb. 30 családnál, 150 léleknél (erről később).

 

2. Az első nyomtatott, nyilvános feljegyzések

A bécsi kancelláriák a német betelepüléstől a termelés bővülését és természetesen az adóbevételek gyarapodását várták. A katolikus sváboktól emellett azt remélték, hogy rebellis környezetükben jó katonái és hűséges alattvalói lesznek a császárnak.

Az az osztrák tisztviselő, aki 1720-1730 táján a Duna bal partján, a mai Szentendrei-sziget északi csúcsának közelében, a börzsönyi hegyek lábai és a folyó közötti keskeny földcsíkon, keleten és nyugaton két szomszéd falu közé beszorítva kijelölte kb. 30 sváb család helyét, talán látta, hogy innen nem sok adó fog befolyni a bécsi kincstárba. A majdani falu egész területe alig volt több 300 hektárnál (kb. 500-550 katasztrális hold), ezen belül a művelhető terület egy része a Duna árterületén feküdt. A művelés alá vont területet gyarapítani csupán néhány erdőborította hegyoldalon lehetett.

A dereglyékről kis motyóikkal partraszálló jövevényeknek persze nem a kincstárért fájt a fejük. A tapasztaltak látták, tüzelőben és épületfában ugyan nem lesz hiányuk, de jólétre, meggazdagodásra nincs semmi esélyük. Ekkor, a partraszállás idején ez még nem volt égető gond: először tető kellett a fejük fölé.

Bármit is gondoltak, a még német földön kapott pénzbeni támogatás, az adókedvezmény és a munka meghozta kezdeti gyümölcsét. Felépültek az agyagfalú szalmatetős házak, a családok megkapaszkodtak a számukra kijelölt földsávon. Sőt, bár nagyobbrészt a véletlen sodorta őket össze, a kis csapat közösségként kezdett viselkedni. Helyzetüket a hatóságok is megerősítették: a közösség önálló községi jogállással bekerült a közigazgatási nyilvántartásba s kapott egy nevet, magyar nevet is. De mi volt ez a név ?

A falu első hiteles neve abból a Mária Terézia által aláírt és kiadott szabadalom- (kiváltság-) levélből lenne kiolvasható, mely 1776 szeptember 16-án kelt. Ezt az okiratot azonban nem ismerjük. Az ilyen kiváltságlevelek annak idején törvényerejűek voltak (csak a király írhatta alá) s az adott intézmény – falu, város, céh, stb. – kiváltságait, előjogait, illetve az egyébként érvényes törvények hatálya alóli mentességeit sorolta fel törvényi erővel. Kismaros esetében természetesen különös kiváltságokról nem lehetett szó, előjogokat nem kaphatott; valószínű, hogy az okmány megerősítette vagy meghosszabbította az egyébként is létező mentességeket (a kiváltságlevél például valamilyen módon deklarálhatta, hogy a falu lakói nincsenek jobbágysorban, ilyen természetű kötelezettségeik nincsenek, stb.). A falu nevével először nem ebben az okmányban, hanem egy hivatalosnak ugyan nem nevezhető, de kinyomtatott, közkézen forgó könyvben, egy országos helységnévtárban találkozhatunk. A névtár címe:

Lexicon

Universorum Regni Hungariae Locorum Populosorum

Anni Domini MDCCLXXIII.

Mai magyar nyelven: "A Magyar Királyság lakott helyeinek hivatalos névtára az Úr 1773. esztendejében."

A névtár megyénként s azon belül járásonként sorolja fel a településeket. Nógrád vármegye ("Comitatus Neogradiensis") kékkői járásában ismerős településnevek között (Verőce, Szokolya, stb.) tűnik fel, mint egy rút kiskacsa a "Kiss Marus" nevű szerzet. Nem lehet félreérteni, már csak a szomszédok félreérthetetlen neve alapján sem. A faluról feljegyzett információk is jelzik: itthon vagyunk. A névtár szerint Kiss Marus jogállása: község; egyházközsége, parókiája: nincs; tanítója: nincs; az általánosan beszélt nyelv a német.

A névtár latinul és magyarul sorolja fel a településneveket; ahol van, ott megadja a község-város német és szláv nevét is. A falu nyilván Nagymarosról kapta a nevét. A nagy szomszéd "Maros" néven szerepel a névtárban. A jóval nagyobb Maroshoz viszonyítva kapta az új kis szomszéd a Kiss előnevet, az akkori helyesírás szerint különírva. De, hogyan lett Marosból Marus ?

Azt gondolhatnánk: elírásról, nyomdai hibáról van szó. Talán a közigazgatás árkusaiba a kezdet kezdetén egy tisztviselő, egy írnok Maros helyett Marust írt s ahogy lenni szokott, amíg a téves bejegyzést hivatalosan nem korrigálták, maradt a hibás betű, a hibás szó.

Ezt a feltételezésünket megerősíthetné a falu ebből az időszakból fennmaradt pecsétlenyomata is: a pecsét felirata KISS MAROSS (tehát nem Marus).

Fennmaradtak azonban Nagymaros pecsétlenyomatai is, a legkorábbi 1543-ból. A régi XVI.-XVII. században használt pecsétek felirata mindig következetesen MARUSIENSIUM, illetve MARUS volt. A MAROS felirat először egy 1694-ben megjelent pecsétlenyomaton volt olvasható, s 1780-ban használtak először egy GROS MAROS feliratú pecsétet.

Egy másik, 1808-ból fennmaradt könyv (Joannes Lipszky de Szedlicsna: "Repertorium locorum objectorumque ... regnorum Hungariae", vagyis "A Magyar Királyság helységeinek és objektumainak a névjegyzéke") a két települést a következőképpen jegyzi:

Kismaros:

Maros aliis Marus (Kis-). Pagus, Comitatus Neogradiensis [vagyis: Maros, másként Marus (Kis-). Község, Nógrád megye]

 

Nagymaros:

Maros aliis Marus (Nagy-), Grosmarosch. Oppidum, Comitatus Hontiensis [vagyis: Maros, másként Marus (Nagy-), Grosmarosch, Mezőváros, Hont megye]

 

Ugyanez a könyv a Maros folyót több nyelven nevezi meg:

Latin: Marusius, magyar: Maros másként Marus, német: Marosch.

A Kiss Marus falunév tehát nem tévesztés, nem nyomdai hiba. A Marus alak a Maros régebbi, a középkorból fennmaradt, archaikus változata, amely a falu keletkezésének idején a Maros mellett még használatos lehetett, mígnem kb. a XIX. század első felében végérvényesen kikopott a nyelvhasználatból.

Őseinket mindez aligha érintette. Ha meg kellett nevezni falujukat, alighanem egy "klámáros"-t mondtak.

Nézzük, mit mond az 1773. évi helységnévtár a szomszédos falvakról?

Nógrád vármegyéből:

Kiss Oroszy, község; parókia: nincs; tanító: nincs; beszélt nyelv: német.

Verőcze (szláv neve: Werowcze), község; parókia: református; tanító: egy; beszélt nyelv: magyar.

 

Hont vármegyéből:

Maros, mezőváros; parókia: katolikus; tanító: egy; beszélt nyelv magyar. 3

Szokolya, község; parókia: református; tanító: egy; beszélt nyelv: magyar.

Kos-Pallag, község; parókia: nincs; tanító: egy; beszélt nyelv magyar.

 

Ebben a környezetben kicsiny Marusunk semmivel sem dicsekedhet, egyetlen érdeme, hogy létezik, hogy fönnmaradt, a letelepítés után 40-50 évvel hivatalosan számontartják.

Érdekességként álljon itt néhány más közeli település neve az akkori írásmód szerint:

Dejtar (szláv: Dejtare), Balassa Gyarmath, Nőtincz, Nagy Oroszy, Reicsagh (Rétság), Nostre (a mai Márianosztra), Szobb, Salgo Tarjány, Jenő (szláv: Janow, a mai Diósjenő), Vadkerd, Vörös Egyháza, Fóth, Duna Keszi, Vácz (latin: Vaczium, német: Watzen), Bogdány, stb.

Néhány község neve azóta sem változott: Visegrád, Zebegény, Berkenye, Szokolya, stb.

Hivatalos helységnévtárakat ezt követően jóval később, a kiegyezés korában kezdtek el kiadni. Addig Kismaros három nyomtatott és hitelesnek tekinthető írásos anyagban szerepel: az 1784-ben lebonyolított hivatalos népszámlálásban (erről később), egy 1828-ban kiadott műben (Ludovicus Nagy: "Notitiae politico-geografico statisticae inclyti regni Hungariae" vagyis kb. "Politikai-földrajzi tartalmú statisztikai jegyzék a híres-nevezetes Magyar Királyságról"), valamint Fényes Elek "Magyarország geográfiai szótára 1851" c. összeállításában. 4

Ludovicus Nagy latin nyelvű összeállításában a Nógrád megyei fejezetben a falu a következőképpen szerepel:

Maros Kis (Marus)

Házak száma: 48
Katolikusok: 419
Protestánsok: -
Zsidók: -
Lakosság összesen 419

Ebből a két számadatból csak az állapítható meg, hogy egy házra átlagosan 8-9 fő – felnőtt és gyerek – jutott, vagyis a kismarosiak 1828-ban zsúfoltan élhettek, a két- és háromgenerációs családok lehettek a jellemzőek.

Figyelmünket a Dunakanyar többi német településre is kiterjesztve kitűnik, hogy Kismaros volt közülük a legkisebb. A lakosság száma szerint sorrendbe szedve: Nagymaros 2597, Dunabogdány 2410, Visegrád 999, Zebegény 554, Szendehely 494, Berkenye 440 fő.

A környéken a nagyobb települések közé tartozott Szokolya 2033, Verőce 1254 és Oroszi (Kis) 1041 főt számláló lakosságával.

Fényes Elek hivatkozott könyvében (1851-re értelmezve) a következőket jegyezte fel a faluról: "Kis-Maros német falu Nógrád vármegyében, a Duna mellett, utolsó posta Váczhoz nyugatra 1 mrf. Szántóföldei nagyon kövesek és rosszak, fő gazdasága négy szőlőhegyében áll, mellyek igen jó bort teremnek. Egész úrbéri telek 9 1/2. Urasági rét 50 hold. Lakja 430 katolikus. A helységtől 150 öl távolságra folyik a Duna." Érdemes egy pillantást vetni a két szomszéd, Verőce és Nagymaros leírására is.

Verőce Fényes Elek leírásában magyar falu, 1530 lélekkel, "a nép igen szorgalmas". Említést tesz a Migazzi kastélyról, amely "fenséges vidéken" található. Itt, Verőcén vonul át a Pest-Bécs vasútvonal (Fényes a vasútvonalat kissé megelőlegezte, a vonal kb. ekkoriban - az 1850-es évek elején - kezdhetett épülni. Egy jóval későbbi, 1873. évi helységnévtár említi, hogy Verőcének vasútállomása van.)

Nagy-Maros e kötet szerint német-magyar-szlovák falu, "felette szép vidéken" 2600 lakossal. A leírás kiemeli, hogy a község sok gyümölcsöt, bort és fát termel.

Ami Kismarost illeti, számunkra az a legfontosabb információ, hogy a falu népessége a letelepülés óta, tehát 120-130 év alatt majdnem megháromszorozódott úgy, hogy fejlődése 1820-1830-tól kezdve lelassult: az 1828-1851 között eltelt több mint 20 év alatt a lakosság száma csak 11 fővel gyarapodott.

Föltételezhetjük, a falu fennállása óta komoly természeti csapás, járvány nem sújtotta őseinket. Egy tűzvészről (1859-ben) és egy kolerajárványról (1855-ben) tudunk, amely a környéken több településen pusztított, de falunkat szerencsére elkerülte (Diósjenőn pl. 90-en, Vácon 86-an haltak meg akkor kolerában).

Fényes Elek gazdasági tartalmú jegyzeteivel kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy a könyv címében feltüntetett 1851 előtt három évvel, 1848-ban szűnt meg Magyarországon a jobbágyság, s az idézett szöveg kifejezésmódjában, terminológiájában még magán viseli a feudális jegyeket (pl. úrbéri (=jobbágy)-telek stb.).

Szomszédainkhoz képest megint csak nincs sok dicsekedni valónk. A verőceiek, Fényes informátorai szerint szorgalmasak, Nagymaros "felette szép tájával" minket egy napon sem említenek.

Kismaros gazdasági adottságait le- és túlbecsülik: szántóföldjeink nem olyan "kövesek és rosszak", boraink pedig - magunk között szólva - nem olyan jók, mint Fényes említi.

Szolgáljon elégtételül: először említik, hogy őseink felismerték a hegyoldalak hasznosításának racionális lehetőségét, s viszonylag rövid idő alatt mások által is respektált szőlő- és bortermelési kultúrát hoztak létre.

 

3. Az első hivatalos népszámlálás

Az első hivatalos számszerű statisztikai adatokat Kismarosról a II. József által elrendelt 1784. évi népszámlálásból ismerjük. Az egész összeírás elsődlegesen katonai célokat szolgált (mennyi a hadrafogható népesség), ezért a férfiakról több adatot vettek fel, mint a nőkről. Az eredeti ívekre azt is fel kellett írni, hogy a megszámlált férfi "kicsiny, közepes vagy jókora" termetű-e. A katonai cél tolakodott elő abból az összeíróknak szóló előírásból is, hogy a nevek "könnyen olvasható, tiszta betűkkel irattassanak bé, és olyan betűkkel, hogy a Német nyelvnek ki mondása szerint lehessen olvasni. A Neveknek ilyetén béírásaiban lehet Deák betűkkel is élni" (vagyis nem kell feltétlenül gót betűket használni, bár tulajdonképpen elvárják). A katonai cél rányomja a bélyegét a népszámlálásból nyert adatokra, s mint látni fogjuk, alaposan megnehezíti az adatok közötti eligazodást.

A községről a következő 1784. évi adatok maradtak fenn:

A házak száma 39
A családok száma 45
Lélekszám 220
Ebből férfiak: házasok 41
 nőtlenek, özvegyek 77
 összesen 118
 nők 102
   
A férfiakból pap, nemes, polgár -
 paraszt 24
 paraszt örököse 14
 zsellér 29
 "a Birodalom egyéb szükségleteire fordítható" 5 9
 "sarjadék" (vagyis fiúk)  
 1-12 éves 33
 13-17 éves 9

 

A 220 főben meghatározott lélekszámból óvatosan következtethetünk az első letelepülők számára is. Ha az 1720-as évek és 1784 között szórványosan érkezők számát 30-40 főre tesszük és figyelembe vesszük, hogy a letelepült első családok körében a születések száma akkor még alig-alig pótolhatta az elhunytakét, az első partraszállókat kb. 30 családra, mintegy 150 főre becsülhetjük.

 

Mit tudhatunk meg az összeírás néhány számából az 1780-as években élő kismarosiakról ? Elég sokat.

Ekkorra már meghaltak azok, akik átélték a nagy közös kalandot, az áttelepülést az óhazából az ismeretlen Magyarországra; ők lettek az Öregtemető első állandó lakói. De talán élhettek még néhányan a gyerekként érkezők közül, s ők még emlékezhettek a távoli német tájakra. Az óhaza emlékét ébren tartották a közös utazás után szórványosan érkező újabb családok is.

Esténként még rendszeres beszédtéma lehetett: jól tették-e apáik, hogy otthagyták a württembergi uralkodó hercegek világát, és önként, kalandvágyból vagy valamilyen kényszernek engedve vállalták a Dunakanyarban rájuk váró ismeretlen sorsot.

Az 1780 táján élő kismarosiak a legnehezebben valószínűleg már túl voltak. Álltak az egy lakóhelyiségből és egy kamrából álló szalmatetős házaik; az Öregszőlő lejtőiről is kiirtották az erdő egy részét és esetleg virultak már az első szőlőtőkék; a Svájci földeket megművelték, kaszálták a réteket s volt valami szegényes állatállományuk is.

A családok kereken öttagúak voltak és a fiatal házasokat is családnak számítva, a megállapodott családokban 4-5 élő gyerek lehetett a megszokott. A nők ennél többet szültek: a gyerekek egy jelentős - nem tudni mekkora - része nem érte meg az egyéves születésnapját (csecsemőhalandóság).

Hat családnak nem volt saját háza. Őseink kicsiny házacskáikban zsúfoltan éltek, de egy hajszállal mégis tágasabban, mint az országban általánosan:

  Országos átlag 6 Országos átlag
szabad királyi
városok nélkül
Kismaros
Egy házra jutó családok száma 1,22 1,20 1,15
Átlagos családnagyság (fő/család) 5,28 5,34 4,89
Egy házra jutó népesség (fő) 6,45 6,41 5,64

 

A XVIII. század végén Kismaroson tehát kisebbek voltak a családok és valamivel kevésbé zsúfoltak a lakóházak, mint szerte az országban és azon belül - a szabad királyi városok leszámításával - a falvakban.

A magas csecsemőhalandóság ellenére a faluban sok volt a gyerek ("sarjadék"): a 18 éven aluli 42 fiú és kb. ugyanennyi lány a lakosság 38-40 %-a. A magas arányszámhoz hozzájárult az is, hogy a felnőttek sem éltek soká (1920-ban Magyarországon a születéskor várható élettartam alig volt több 40 évnél; kedvezőbb életkilátásai az 1780 táján élő kismarosiaknak sem lehettek).

Ma világszerte több nő él, mint férfi. Több fiú születik ugyan, de később, mivel a férfiak korábban halnak meg, a többlet eltűnik s egy-egy időpontban mindig a nők száma magasabb. 1990-ben Kismaroson pl. 100 férfire 105 nő jutott. Akkor, 1784-ben a férfiak voltak többen, s férfi-többlet volt jellemző az egész országra is:

  Száz férfira jutó
nők száma
Ország összesen 97
Ebből: Nógrád megye 96
Kismaros 86

 

A különbség az országos és a megyei átlaghoz képest megdöbbentően nagy. Nyilván sok áldozatot szedhetett a gyermekágyi láz, s lehet, hogy a letelepülők között eleve több volt a férfi. De az első partraszállók férfi-többletét az itt születő korosztályoknak már mérsékelnie kellett volna. Az akkori nehéz életkörülményeket - könnyen lehet - ősanyáink tudták nehezebben elviselni.

A felnőtt - 18 éves és idősebb - férfiak 54 %-a volt nős; az arányszám elmaradt az országos átlagtól (61 %). A nőtlenek és az özvegyek viszonylag nagy száma a már említett nőhiányból következett.

A népszámlálás katonai céljai a foglalkozási adatokat kuszálják különösen össze. Az még világos: a faluban nem éltek "papok, nemesek, polgárok", még egy tanító sem. Hol tanultak a gyerekek írni-olvasni ? A közeli Verőcén - bár ott volt tanító - biztosan nem, ott ugyanis magyarul beszéltek és tanítottak. Nagymarosnak is volt iskolája, nyilván német nyelvű, de az távol esett. Maradt mint kézenfekvő lehetőség: otthon a szülőktől tanulni meg a betűvetést (ha ugyan a szülők tudtak írni-olvasni) és esetleg műkedvelő tanítóval, szülői összefogással nem hivatalosan teremteni meg az iskoláztatás minimumát. Őseinktől ez utóbbi gondolat sem állhatott távol.

A népszámláláshoz kapcsolódó előírások szerint "polgár"-nak kellett tekinteni a falusi mesterembereket is, "akik kézi Mesterségekből magukat és familiájukat leginkább táplálják," akkor is, ha némi földjük volt. Falunkban nemesekkel és papokkal együtt főfoglalkozású mesteremberek sem éltek; a kézművesek - bizonyára voltak ilyenek - főként nem mesterségükből, hanem a földjükből éltek.

Az összeírók 24 felnőtt férfit minősítettek parasztnak. Azok számítottak ebbe a kategóriába, akiknek földterülete nagyobb volt egynegyed jobbágyteleknél, vagy másként: kizárólag földjükből éltek, más kereseti forrásra nem szorultak. A "paraszt örököse" az előbbi családokból az örökösnek számító fiúgyerek volt.

A zsellér megnevezés a kisebb földterülettel rendelkező férfiakat jelölte, olyanokat, akik földjükből nem tudtak megélni, ezért rendszeresen napszámba jártak. De ezek közé kellett sorolni a kistermetű, testi hibás, nyomorék felnőtt férfiakat is, tehát mindazokat, akik katonai szolgálatra alkalmatlanoknak látszottak.

"A Birodalom egyéb szükségleteire fordítható" megnevezés egy rejtjelezett mondat. Azt fejezi ki: ide voltak sorolandók azok a 18-40 éves férfiak, akiket be lehet sorozni katonának. A dolog logikája az, hogy a paraszt és örököse nem való katonának (ők termelik a hadsereg élelmét), a zsellérek sem, annál is inkább, mert az ide soroltak egy része "untauglich". A 18-40 éves férfiak maradékával - Kismaroson kilenc fővel - számolhatott a bécsi vezérkar. Katonai szempontból ez bizony meglehetősen sovány eredmény.

Visszatérve az eredeti kérdésre, vagyis arra, hogy mivel foglalkoztak 1784-ben a kismarosi családok: egyértelmű, hogy valamennyien a mezőgazdaságból éltek. A családoknak nem egészen a fele emellett kézműves- és napszámosmunkát végzett a jobbmódú (szerencsésebb) családoknál.

Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk: őseink nem éltek rosszabbul - egy hajszállal talán jobban is - mint a hasonló adottságú kis falvakban szerte az országban. A helyzet annyiban volt jobb, hogy a kismarosiak nem éltek jobbágysorban, létrehozott javaikon nem kellett mással osztozniok, csak a bécsi kincstárral és esetleg az egyházzal.

 

4. A lélekszám 1784-től 1990-ig

Kiss Marus, később Kis-Maros, végül Kismaros lélekszáma 1784-től 1990-ig, tehát 206 év alatt hétszeresére emelkedett. A maga szűkebb környezetében ez kiugróan nagy teljesítmény, szomszédaink ezt meg sem közelítik. Nincs szó azonban állandó szakadatlan növekedésről: visszaesések és különböző intenzitású növekedési periódusok követték egymást.

Különböző adatforrások szerint a falu népessége a következőképpen alakult (összehasonlításul: Nagymaros és Verőce adataival együtt):

Évszám Kismaros Nagymaros Verőce
1784 220 ..  889
1828 419 2597 1254
1836 422 2656 1501
1850 430 2658 1530
1860 460 2657 1600
1870 424 3329 1423
1880 417 3529 1588
1890 447 3508 1662
1900 554 4169 1824
1910 615 4677 1948
1920 619 5017 2453
1930 644 4699 2313
1941 667 4476 2254
1949 765 4664 2549
1960 971 5165 2763
1970 1238 5041 2914
1980 1320 7 4737 2833
1990 1524 4388 2781

 

Kismaros lélekszáma a két végpont között 6,9-szeresére, Nagymarosé 1,7-szeresére, Verőcéé 3,1-szeresére növekedett.

 

Melyek voltak a kismarosi népességfejlődés útjai, kitérői és tényezői ?

A két évszázad alatt négy periódust különböztethetünk meg. Az első periódus a kezdetektől kb. 1860-ig tartott. Ezalatt a falu népessége egy XIX. század eleji hullámvölgytől eltekintve a természetes szaporodás normálisnak tekinthető ütemében növekedett. Ha az első letelepülők számát 1720-1730 táján 150-re becsüljük, 1860-ig a lélekszám háromszorosára, 1784-hez képest pedig kereken kétszeresére emelkedett. A falu népe gyorsabban szaporodott, mint Verőcéé és jóval gyorsabban mint Nagymarosé. Kismaros ebben a periódusban egy önmagának élő, belterjesen fejlődő falu képét mutatja.

A második periódus a múlt század második fele, 1860-tól kb.1890-ig. Ebben a három évtizedben a népesség csökkent, még 1890-ben sem érte el az 1860. évi 460 főt. Nem a természetes szaporodás esett vissza ilyen mértékben; új tényező jelent meg, az elvándorlás.

Az elvándorlás az 1860-as évtizedben volt a legnagyobb mértékű. A 80-as években a tendencia aztán megfordult: a természetes szaporulat valamelyest növekedett, az elvándorlás-elköltözés pedig visszaesett az előző évtizedhez képest, s így újra megkezdődött a falu lélekszámának lassú emelkedése.

  1860-1870 1870-1880 1880-1890
Induló lélekszám az évtized elején 460 424 417
A születések száma 241 212 239
A halálozások száma 159 156 169
Természetes szaporulat +82 +56 +70
Elvándorlás, elköltözés -118 -63 -40
Záró lélekszám az évtized végén 424 417 447

 

Az elvándorlás oka feltehetően a birtokok elaprózódása.

A földművelés és állattenyésztés már nem tudott mindenkit eltartani, s ennek nyomására már többen keresték a boldogulásukat a falun kívül, mint a község természetes szaporulata. Ilyen jelenség Nagymaroson nem volt - ott a mezőgazdaságból kiszorulók bizonyára megélhetést találtak a község kisiparában és kereskedelmében -, s Verőcén is rövidebb ideig tartott a lélekszám csökkenése.

Az újabb periódus, mondhatnánk: fordulat 1890 táján következett be és kb. 1960-ig tartott. Ekkor új növekedési hullám indult el. Oka kétségeket kizáróan a vasút, pontosabban vasúti megállóhely létesítése Kismaroson. Az 1892-ben kiadott országos helységnévtár jelzi első ízben a kismarosi vasútállomás létét.

Az új intézmény megjelenése valóban fordulatot hozott; a vasút munkahelyeket kínált (létrejöttek a vasutas családok) és kialakult egy új életforma, a "bejárás" Vácra, a fővárosba és környékére. Megszűnt a mezőgazdaságtól való egyoldalú függés, megkezdődhetett a kizárólag földművelésből élő családok számának mérséklődése. A fiúk ipari szakmát tanulhattak, a férfiak egyre nagyobb számban a vonattal elérhető ipari munkahelyeken dolgoztak s a szőlő, a kis mezőgazdasági parcella ezekben a családokban jövedelem-kiegészítéssé és nagyobbrészt a nők gondjává vált.

Az új életritmus és élettempó megerőltető volt, de a falu élettere - Budapest közelségének köszönhetően - kitágult, a családok előtt új távlatok nyíltak. A mindennapi életben nélkülözhetetlenné vált a magyar nyelv. Kialakult a kétnyelvűség - munkahelyeken magyarul, otthon németül -, majd a századforduló után a falu gyors ütemben vesztette el német anyanyelvét, s vált végül egynyelvűvé (magyarrá).

1890-től kezdve az elvándorlás csillapodott, de nem szűnt meg: még a két világháború között is többen költöztek el, mint be. Az így keletkező hiányt a természetes szaporodás azonban már túlszárnyalta.

A falu modernizálódását elindító 70 éves (1890-1960) periódusra esett a két világháború. Kismaros a lakosság számát illetően az elsőt sínylette meg jobban: 1910 és 1920 között csupán négy fővel emelkedett a lélekszám. A második világháború furcsa módon nem hagyott ilyen mély nyomokat, 1941 és 1949 között a népesség száma közel száz fővel nőtt. A háborúnak 32 fiatal férfi és nő esett áldozatul – az 1941. évi lélekszám 4,8 százaléka –; tragikus elvesztésük később, a meg nem született gyermekek révén gyakorolt hatást a lélekszám alakulására.

Ebben a hetven éves időszakban a két szomszéd községben a két világháború között mutatkozott apály a népességben, de a világháborúkat annyira sem sínylették meg, mint Kismaros (érdekes módon Nagymaroson a kitelepítés sem hagyott mély nyomokat).

Összehasonlításképpen annyit ki lehet mondani, hogy ebben a viszonylag hosszú, történelmi viharokkal teli időszakban Kismaros népesség-megtartó képessége valamivel erősebb volt a két szomszédjánál, de a három falu lélekszámában megmaradtak a kezdetektől eredő nagyságrendi különbségek.

A negyedik periódus 1960-ban kezdődött és most is tart. 1960 táján újabb, s a falu egész képét átalakító fordulat következett be, megkezdődött a "tömeges" bevándorlás. A folyamat mindezidáig rendszeresen gyorsult. Az 50-es években még évenként tízen, a 80-as évtizedben már évente 25-30-an telepedtek le a faluban. Közben sajnos megkezdődött a születések számának csökkenése is: a 80-as évtized volt az első, amikor a halálozások száma meghaladta a születésekét s ez mérsékelte a betelepülések hatását.

A betelepülés, s ezzel a falu anyagi és szellemi gyarapodása, Kismaros kedvező földrajzi-közlekedési adottságainak tulajdonítható.

Az országban évtizedekkel ezelőtt megkezdődött a városiasodás, a falusi lakosság városokba áramlása (ez világfolyamat). A falvak többségének a lélekszáma országszerte csökken. Kevés az olyan község, amely képes megtartani a népességét, vagy még növelni is tudja. E kevesek közé tartozik Kismaros.

Néhány szomszédos mezőgazdasági jellegű településről - elsősorban Szokolyáról és Kóspallagról - eddig is Kismaroson át érték el legkönnyebben a fő közlekedési ütőeret, a vasutat (autóbusz, kisvasút). Ebből a helyzetből természetes módon adódott a lehetőség: a mezőgazdasági jellegű falvakból elköltözni akarók, vagy arra kényszerülők ne a városokba (Vácra, a fővárosba) költözzenek, hanem a nyitott, másokat befogadni kész Kismaroson telepedjenek le, a korszerűsödött vasútvonal mellé. Az érintettek anélkül tudtak így bekapcsolódni a modernizáció sodrásába, hogy föladták volna megszokott falusi életmódjukat. Miért nem Verőcét vagy Nagymarost választották és választják? Több oka lehet. Kismaroson fut össze több útvonal és közlekedési járat; a kismarosiak jelentős része föladta a mezőgazdasági termelést, földjeikből házhelyek lettek, van hely terjeszkedésre; Kismaros környezete vonzó; egyébként is a "kicsi szép", könnyebb egy kisebb közösségbe beilleszkedni, befogadást nyerni.

Ilyen mértékű vonzerővel Nagymaros és Verőce - bár valószínűleg oda is telepszenek le - láthatólag nem rendelkezik. Nagymaroson 1960-tól, Verőcén 1970-től megkezdődött a lélekszám lassú csökkenése.

 

5. Földterület, mezőgazdaság

A falu területére vonatkozó első hivatalos statisztikai följegyzés 1865-ből származik: akkor a falu egész földterülete 314 hektárt tett ki, ez a mai terület 26 %-a. A 314 hektár közigazgatási területet jelent, ezen belül nem-kismarosi lakosoknak, az államkincstárnak is lehettek földterületeik és a kismarosiak tulajdonában is lehettek földek, szőlők más községek, pl. Nagymaros közigazgatási határain belül.

Föltételezhetjük, hogy a falu kiterjedése a letelepüléskor sem lehetett nagyobb 300-320 hektárnál. Összehasonlításul: Nagymaros területe 1870-ben 4023, Verőcéé 2036, Szokolyáé 6286 hektár volt. Egy lakosra az 1870-es évek elején nálunk 0.7, Nagymaroson 1.2, Verőcén 1.4, Szokolyán 4.2 hektár földterület jutott.

Kismaros tehát nemcsak lélekszámban, hanem kiterjedésben - egy lakosra számítva is - a legkisebb település volt a maga környezetében.

Terjeszkedni hosszú ideig nem tudott. Különösen Verőce közelsége volt nyomasztó: még a két világháború között is a falu Verőce felé eső része - beleértve a mai Szabadság utat is - hivatalosan Verőcéhez tartozott, az itt élők papíron Verőcén laktak, Verőcén születtek.

A falu kicsinységéből következően a különböző közigazgatási funkciók nagy többségét más településeken gyakorolták. Nemcsak a városi jellegűeket, hanem szinte valamennyit - és a földrajzi helyzet miatt logikusan Verőcén. Bármennyire bántotta a mindenkori kismarosiak önérzetét, közigazgatási szempontból racionális volt Kismaros önállóságának ez a korlátozása. Csak a második világháborút követően történt meg az elszakadás a verőcei körjegyzőségtől, s vált Kismaros a hivatalos szóhasználat szerint önálló tanácsú községgé, hogy aztán ezt a státuszát a későbbiekben a Verőcével való egyesüléssel átmenetileg elveszítse.

A közigazgatás sok szállal összeszőtt hálózatában Kismaros hosszú ideig úgy helyezkedett el, hogy hivatalos ügyeket helyben alig lehetett elintézni, minden fontos ügyben valahová el kellett utazni. A helyzet jellemzésére álljanak a hivatalos helységnévtárak Kismarosra vonatkozó bejegyzései:

1863.

Kis-Maros, Nógrád vármegye, kékkői járás. 8 Lélekszám: 460; használt nyelv: német; vallás: római katolikus, Váci egyházmegye 9 ; hadfogadó kerület: Losonc; adóhivatal: Rétság; utolsó posta: Verőce.

 

1872.

Kis-Maros, Nógrád vármegye, Nógrádi járás. Házak száma: 67; lélekszám: 424; beszélt nyelv: német, magyar; terület 546 hold, utolsó posta: Verőce; törvényszék: Balassagyarmat; járásbíróság: Balassagyarmat; adóhivatal: Nagyoroszi.

 

1892.

Kis-Maros, Házak száma: 82; lélekszám: 447, ebből német 373, magyar 72, szlovák 2; vallás: katolikus 436, evangélikus 2, izraelita 9 fő; terület: 1312 hold.

 

1913.

Kismaros (egybeírva), Házak száma: 113; lélekszám: 615; beszélt nyelv: német, magyar; terület: 1304 hold; vasúti megállója van; utolsó távírda: Verőce; körjegyzőség és anyakönyvezés: Verőce; csendőrőrs székhelye: Nőtincs; a 16. honvéd gyalogezredhez és az 51. népfölkelési járáshoz tartozik.

A két világháború között a följegyzések annyiban változnak, hogy a falunak saját postája van (de az utolsó távírda még Verőce), a csendőrőrs megtisztelő közelségbe, Verőcére költözött. A katonai hovatartozást nem jegyzik.

 

Az 1973-ban kiadott helységnévtár már egy alaposan megváltozott falut ír le:

Terület (hektár) 1187
ebből: belterület  63
Börzsönyliget:  409
Lakosság (fő): 1238
ebből: belterület 1116
Börzsönyliget:  97
Szuttai-dűlő:  21
Lakások száma (db):  532
 ebből: belterület  336
 Börzsönyliget:  193

 

A falunak postahivatala, két vasúti megállóhelye (normál és keskenynyomtávú) és több autóbusz-megállóhelye van. (Börzsönyliget azóta belterületté vált.)

Visszatérve az eredeti témára: a falu földterülete a kezdeti 314 hektárról két lépésben emelkedett a jelenlegi kiterjedésűre, először az 1880-as évek elején, majd 1970 táján.

Évszám Földterület, hektár
1865  314
1873  314
1877  314
1882  755
1937  750
1966  778
1973 1187
1990 1191

 

Az első lépésben, 1880 körül a falu földterülete több mint kétszeresére emelkedett. Az okokat és körülményeket nem lehetett a fennmaradt adatok alapján rekonstruálni, ezekben az években Verőce, Szokolya és Nagymaros földterülete nem változott, a növekedés tehát nem az ő rovásukra történt. A későbbi adatok alapján kitűnik, hogy akkoriban kb. 400 hektár terjedelmű, feltehetően kincstári vagy közbirtokossági erdőt csatoltak a község közigazgatási területéhez.

A második lépésre 1970 táján került sor. Ekkor az egyébként is kismarosiak által lakott, vagy korábban is Kismaros vonzáskörzetét képező újabb 410 hektár földterületet kapcsoltak Kismaroshoz (Börzsönyliget, stb.).

A földterület az alapja a mezőgazdasági termelésnek, s kezdetben az egyetlen bázisa volt a falu életlehetőségeinek.

 

Nézzük tehát, hogy a kismarosiak földterületük mekkora hányadát művelték meg, és a megművelt földet mivel hasznosították.

A földterületet nagyjából három részre oszthatjuk: a Kismaroson legnagyobb területet elfoglaló erdőre, a mezőgazdasági területre (szántó, kert, gyümölcsös, szőlő, rét, legelő) és a művelés alól kivont területre (beépített, stb. terület).

Azokban az években, amelyekre vonatkozóan az ilyen tartalmú adatokat ismerjük, a fő arányok a következők voltak:

Évszám  Összes földterület, Ebből: erdő mezőgazdasági terület
hektár hektár %-os részesedés hektár %-os részesedés
1865. 314 - - 245 78,0
1895. 755 426 56,4 247 32,7
1913. 750 428 57,1 258 34,4
1935. 752 428 56,9 260 34,6
1962. 774 437 56,5 238 30,7
1966. 778 444 57,1 242 31,1

 

Az arányok hosszú időn keresztül nem változtak: a falu közigazgatási értelemben vett határának 56-57 %-át kb. 1880 óta mindig a kevés jövedelmet hozó erdő borította s a földterületnek mintegy harmadát fordították mezőgazdasági művelésre. Ez egészen szélsőséges megoszlás: ma az ország teljes területén az erdő aránya 18, a mezőgazdasági területé kb. 65 %-ot tesz ki. A kismarosi földrajzi viszonyokhoz közelálló Nógrád megyében is kedvezőbbek a mezőgazdasági termelés feltételei; itt a földterület 38 %-át borítják erdőségek és kb. 53 %-át művelik meg.

A földbirtokkal rendelkező kismarosiak száma az idők során állandóan emelkedett. Mivel a mezőgazdasági földterület nagysága hosszú ideig lényegében változatlan maradt, az egy birtokosra jutó terület folyamatosan csökkent:

  1865 1895 1935
Mezőgazdasági földterület, hektár 245 247 260
Földbirtokkal rendelkezők, fő 80 119 153
Egy főre jutó mezőgazdasági földterület, hektár 3,1 2,1 1,7

 

1935-ben Kismaroson (a kismarosiak tulajdonában) 199 mezőgazdasági földbirtokot írtak össze. A földbirtokok fele nem volt nagyobb egy katasztrális holdnál, vagyis 0,6 hektárnál, az ilyen kisparcellákat tekinthetjük 1935-ben jellemzőnek. Egy később készült összeállítás szerint a német anyanyelvű vidéki magyar állampolgárok (családok) körében az 50 holdas birtoknagyság volt a legelterjedtebb, a tipikusnak minősíthető. Ez akkor is óriási különbség, ha tudjuk, a magyarországi németek többsége jellegzetesen mezőgazdasági régiókban, a Dunántúlon, az Alföldön élt, tehát olyan területeken, ahol a földművelésnek a Dunakanyaréhoz hasonló földrajzi korlátai nem voltak.

A földterület viszonylagos kicsinysége és az erdők javára mutatkozó kedvezőtlen megoszlása a kismarosiak életkörülményeit hosszú időre meghatározta. Elsősorban arra a terjedelmes - a kezdetektől a múlt század végéig tartó - időszakra gondolhatunk, amikor az egyetlen megélhetési forrás gyakorlatilag a mezőgazdaság volt. Az akkor kialakult szegényes életviszonyok még később is hatással voltak a kismarosiak társadalmára, akkor is, amikor a mezőgazdaságon kívüli életutak széles körben megnyíltak előttük. Hiányoztak, nem akkumulálódtak azok az anyagi erők és szellemi energiák, amelyek az új lehetőségek kihasználásában a falu népét nagyobb előnyökhöz segítették volna. A múlt század végén nem voltak olyan családok (esetleg csak véletlenül), amelyek anyagi erejükre támaszkodva önálló ipari vállalkozásba kezdhettek, amelyek gyerekeiket Vácon vagy Pesten iskoláztatták (esetleg egyetemre járatták) volna, stb. A már a kezdet kezdetén "beprogramozott" hátrányaikat a kismarosiak csak jóval később, a közelmúlt évtizedeiben tudták ledolgozni.

 

Nézzük most, hogyan hasznosította a falu szűkösen rendelkezésre álló erőforrását, a mezőgazdasági földterületet.

Évszám Mezőgazdasági földterület, hektár Ebből: szántóföld szőlő kert, gyümölcsös
hektár %-os részesedés hektár %-os részesedés hektár %-os részesedés
1865. 245 122 49,8 37 15,1 - -
1873. .. .. .. 44 .. .. ..
1895. 247 163 66,0 24 9,7  3  1,2
1913. 258 134 51,9 52 20,2  2  0,8
1935. 260 133 51,2 52 20,0  3  1,2
1962. 238  85 35,7 55 23,1 49 20,6
1966. 242  86 35,5 55 22,7 59 24,4

 

Az itt áttekintett időszakban a legnagyobb tendencia-változásra a II. világháborút követően került sor. A szántóföldi művelés területe kb. 35 százalékkal csökkent, vagyis ennyivel kisebb területen termeltek kenyér- és takarmánygabonát, krumplit, takarmánynövényt, stb. Körülbelül ugyanennyivel nagyobb területen termeltek mást, elsősorban gyümölcsöt. Nem lehet kétséges, hogy itt szinte kizárólag a málnáról van szó. Egy 1959-ben lebonyolított felmérés szerint akkor 26 hektáron termeltek málnát, s a málnaültetvények területe a hatvanas években tovább bővült. Ez a sokszor áldott és szidott gyümölcs - mint mellékjövedelem forrása - volt a falu korszerűsödésének egyik nem elhanyagolható hajtóereje.

Megjegyzendő: ugyanabban az évben, 1959-ben Nagymaroson 142, Verőcén 88 hektár málnaültetvényt regisztráltak, viszonylagosan is többet, mint Kismaroson. A falu minden bizonnyal lépést tartott a málnakonjunktúrával, de úgy látszik, nem az élbolyban.

A málna sok munkát igénylő, jövedelmező növény. Van valami azonban, ami több munkával általában kevesebbet hoz, de a kismarosiak szemében mindenek felett áll: a szőlő. Az ősöket mindenben túl lehet szárnyalni, jólétben, műveltségben, látókörben, de el kell ismerni: a szőlőhöz értettek. Sok minden mellett az utódokra hagytak egy olyan érzést, hogy a szőlővel foglalkozni, a metszéstől a szüretig, nem hasonlítható más munkához: fáradság is, öröm is.

Nos, az ősök ebben a században 50-55 hektáron termeltek szőlőt. Az első feljegyzés 1865-ből még 37 hektárról tud; ez a terület átmeneti emelkedés után esett 1895-ben vissza 24 hektárra. 1895 a magyar szőlőtermelés fekete éve, a filoxéra utáni mélypont: a szőlőterület az országban a tíz évvel korábbinak a felét sem érte el.

Kismaroson is nagy volt a pusztulás. Egyes források szerint (Míves Ottó könyve, 29. oldal) a csapás nálunk 1888-1890-ben vált teljessé, az 1895-ben regisztrált 24 hektár már az újratelepítés eredménye lehetett.

Minden esetre az első világháború kezdetén a szőlőterület már nagyobb volt a filoxéra előttinél. A vasútvonal a szőlőtermelési kedvhez is hozzájárult, a csemegeszőlőt nemcsak Pestre, Bécsbe is el lehetett szállítani.

Milyen körülmények között és mit termeltek szőlőikben a kismarosiak? Erről információ-mozaikok vannak, köztük látnivalóan tévesek is. Próbáljuk meg összerakni őket, feltüntetve az éveket is, melyre az információk vonatkoznak.

A kismarosi szőlőterület túlnyomó része vályogtalaj 10, amelyből 36 hektár 5-20 százalékos, 17 hektár 21-30 százalékos, tehát meredek lejtésű (1965). Egy korábbi időpontban az 52 hektárból 4 hektár volt a direkttermő, 48 hektárt tettek ki a hazai fajták (1935). Később a fajtaválasztékot részletesen is összeírták (mézesfehér, csaszla, olaszrizling, oportó, stb.), de egy fatális hiba miatt - az 55 hektárból 42 hektárban jelölték meg a direkttermelők területét - az adatok nem használhatók (1965). A szőlők állapota: jó 11 %, közepes 58 %, gyenge 31 %, pusztuló: nincs (1965). A szőlők életkora: 5-12 éves 2 %, 13-25 éves 36 %, 25 évesnél idősebb 62 % (1965, a szőlők láthatóan elöregedtek).

A bortermelés mennyiségéről egy filoxéra előtti adatunk van: 1873-ban 44 hektáron 973 hl. fehér, 159 hl. vörös, összesen 1132 hl. bor termett. Nagymaroson ugyanebben az évben kb. tízszer ennyi, több mint 11 ezer hl., Verőcén mintegy 1200 hl. bort termeltek. A kismarosi termelés a Nógrád megyei termelésnek nem egészen kettő százaléka. A termelt mennyiséget nem kell lebecsülni, egy hektárra 25-26 hl. jutott. Nagymaroson ebben az évben 12, országos átlagban 10,2 hl. volt a hektáronkénti termésátlag. A különbség a kismarosi termésátlag javára azonban gyanúsan nagy. Feltételezhetjük, hogy a falu állatállományához képest kis földterület bőséges trágyázást, nagy termésátlagokat tett lehetővé; lehet, hogy más községekhez képest kevesebb szőlőt adtak el vagy fordítva: a kismarosi bortermelést kivülről vásárolt szőlő is gyarapította; de nem zárhatjuk ki a korabeli statisztika hibáját sem. Az 1873. évi kismarosi évjárat minőségéről egy támpontunk van: Fényes Elek 1851-ben a kismarosi borokat "igen jó"-nak minősítette. Nem kell szó szerint vennünk, az akkori borok nem lehettek sem jobbak, sem rosszabbak, mint a maiak.

Nincs alapunk és okunk, hogy a régi kismarosiak szőlő- és bortermelési szakértelmét lebecsüljük. Jó minőségű csemegeszőlőt és kommersz minőségű bort termeltek, a földrajzi és éghajlati adottságok keretei között.

1965 táján már látszanak, érezhetők egy életforma-váltás előjelei. A tőkék elöregedése jelzi, a kismarosiak nagy számban készülnek megválni szőlőiktől, már megjelenik a kereslet is, azok a fővárosiak, akik nyaralóikkal építik be az Öregszőlő és a többi dűlő lankáit.

A szőlő- és bortermelés fokozatosan megszűnt a kismarosiak nagy többségének a foglalkozása, nélkülözhetetlen jövedelem-kiegészítése lenni. Ami megmaradt, a szőlőnek és mindannak a szeretete, ami a szőlővel és a borral jár. A szőlővel való foglalatosság beépült a mai kismarosiak életformájába, több is, kevesebb is, mint amit a régiek a szőlőtermelésről gondoltak.

A szőlő és a málna mellett a falu életében mindig nagy szerepe volt az egyéb gyümölcsöknek, a szőlőben, a házikertekben nevelt gyümölcsfáknak. A gyümölcsfák száma és összetétele a múlt század vége óta sokat változott. Az országos gyümölcsfa-összeírások a falu gyümölcsfaállományáról a következő képet mutatják (darabban):

  1895 1935 1959
Alma 96 594 1048
Körte 508 968 921
Birs - 52 408
Cseresznye 266 415 1057
Meggy 16 44 87
Szilva 1024 1405 2866
Sárgabarack 97 379 210
Őszibarack 166 2463 3555
Mandula 8 11 428
Dió 78 391 1196
Gesztenye 4 5 4
Szeder-(eper-)fa 71 68 -
Összesen 2334 6826 11780
 Ebből: házikertben     3299
 szőlőben     5755
 szórványban     2726
 árúgyümölcsös     -

 

Kismaroson - szemben például Nagymarossal - a gyümölcstermelés (a málnát, a ribiszkét és meg egy-két gyümölcsfajt itt figyelmen kívül hagyva) túlnyomórészt a családi fogyasztást szolgálta, összefüggő árugyümölcsösök egy-két esetet kivéve nem voltak.

A falu ízlése, gyümölcstermelő kultúrájának fejlődése a gyümölcsfa-összetételben jut kifejezésre. Állandónak tekinthető a kismarosiak ragaszkodása a szilvához, a körtéhez és a cseresznyéhez, amelyeket csak a nagyobb törődést, több szakértelmet kívánó őszibarack előzött meg a harmincas években. Az öt legnagyobb mennyiségben előforduló gyümölcsfa (az összesenből való százalékos részesedéssel együtt):

1895 1935 1959
1. Szilva (43,9) 1. Őszibarack (36,0) 1. Őszibarack (30,2)
2. Körte (21,8) 2. Szilva (20,6) 2. Szilva (24,3)
3. Cseresznye (11,4) 3. Körte (14,2) 3. Dió (10,2)
4. Őszibarack (7,1) 4. Alma (8,7) 4. Cseresznye (9,0)
5. Sárgabarack (4,2) 5. Cseresznye (6,1) 5. Alma (8,9)

 

A mai modern fajták hamarabb fordulnak termőre s lehet, többet is teremnek, mint a régiek. Amit sajnálni lehet, az az egyáltalán nem modern, de szépfényű, jóízű fajták és változatok eltűnése.

Az 1959. évi gyümölcsfa-számlálás során összeírtak még 258070 m2-nyi málnát, 286 m2 epret, 1193 tő ribiszkét és 371 tő egrest. A gyümölcsfákra is igaz, amit a málnáról említettünk: a két szomszéd-községben viszonylagosan is nagyobb a gyümölcsfák száma (gyümölcsfa/hektár):

  1895 1959
Kismaros 3,2 15,2
Nagymaros 8,4 25,4
Verőce 2,8 19,3

 

Kismaroson az állattenyésztés is főleg a családi fogyasztás szolgálatában állott, kivéve a fuvarozásra szolgáló állatokat és az eladásra is termelt tehéntejet. Az első világháború előtt az ökrösfogatok voltak az elterjedtebbek (1895-ben 22 ökrösfogatot és 4 lófogatot regisztráltak a faluban), míg 1935-ben 12 lófogatot írtak össze, ökrösfogatot nem 11.

A faluban viszonylag állandónak, folyamatosnak lehet tekinteni a baromfi és - csökkenő tendencia mellett - a sertéstartást. A valaha legjelentősebb szarvasmarha-tenyésztés megszűnőben van, s lehet, hogy átmenetileg új jövője van a lótartásnak.

Állatállomány (darab)

  1895 1935 1971 1991
Szarvasmarha 141 79 22 10
10 22 7 13
Sertés 231 177 121 115
Baromfi 618 1517 1351 1556
Méhcsalád 18 70 22 55

 

A számok mögül néhány további információ hozható felszínre. 1935-ben például a viszonylag nagy baromfiállományból 600 db volt a lúdak száma (óh, azok a régi libasültek); a nagy libatartás a libalegelőkkel együtt azóta gyakorlatilag megszűnt. A számok nem beszélnek a II. világháború alatti és utáni nagy nyúl- és kecskeállományról, amely a hús- és tejhiányt volt hivatva ellensúlyozni. A házinyúl csak 1991-ben jelenik meg a számok között - 377 db - valószínűleg nem házi fogyasztásra, hanem eladásra.

A falu mezőgazdasága a hetvenes évektől kezdve rohamos gyorsasággal átalakult és veszítette el korábbi arculatát. A kizárólag vagy főként mezőgazdaságból élők száma a lakosságnak csupán egy töredéke, igaz viszont, hogy a többség valamilyen kapcsolatban maradt a földműveléssel és az állattenyésztéssel, vagyis fő megélhetési forrása mellett saját földjén, kertjében, szőlőjében mezőgazdasági munkát is végez; 1971-ben ezek tették ki a lakosság többségét:

A falu népessége 1971-ben 1250
Ebből:  
 Főállású dolgozó az állami és szövetkezeti mezőgazdaságban 4
 Mezőgazdasági önálló 23
 Kiegészítő jelleggel mezőgazdasági munkát végez  
 - nem mezőgazdasági főmunkahelyen dolgozó 349
 - nyugdíjas 98
 - segítő családtag 262
Mezőgazdasági munkában résztvevők összesen 736

 

Az átalakulás lényege ismert módon az, hogy a mezőgazdasági földterületből házhely, hétvégi üdülő, hobbikert, stb. lesz és egyre csökken az árutermelésre vagy lényeges mértékű önfogyasztásra alkalmas parcellák területe. Ezt fejezik ki az 1971-ben és 1991-ben lebonyolított mezőgazdasági összeírások adatai. E felvételek Kismaroson a mezőgazdasági kistermelésre vonatkoztak és azokra a háztartásokra terjedtek ki, melyek bizonyos minimális földterülettel vagy állatállománnyal rendelkeztek (ezeket nevezték "gazdaság"-oknak). Az összeírások nem a közigazgatási határokat követték. Regisztrálták pl. a kismarosiak területeit akkor is, ha azok más községek határában feküdtek, de figyelmen kívül hagyták a másutt lakók kismarosi parcelláit (a "közigazgatás-határos" regisztrálással szemben ezt nevezik "gazdaság-határos" összeírásnak). Példaszerűen: 1967-ben a Mezőgazdasági Kistermelők Szövetkezetének (Kismaros) nyilántartásai szerint 30 kismarosi gazdának volt földje Nagymaros határában kb. 13 ha. terjedelemben.

A kismarosiak gazdaságai - az egészen kisméretű, "gazdaság"-nak nem tekinthető földdarabokat tehát figyelmen kívül hagyva - a falu határának csak egy kis és csökkenő területére terjednek ki.

A kisüzemi mezőgazdaság földterülete, hektár

(kismarosi lakosok)

  1971 1991
Szántó 139 39
Kert 25 8
Gyümölcsös 16 13
Szőlő 3 4
Rét, legelő 41 3
Összesen 224 67

 

Kismaros mezőgazdasága ez alatt a 20 év alatt megszűnt fontos tényező lenni. A földterületből pénzbevétel, s abból ház, lakáskorszerűsítés, autó, vízvezeték, komfortérzés lett, a megmaradó parcellákon végzett munka pedig - a mezőgazdaságból élő családok kivételével - háztartás-kiegészítéssé, szenvedéllyel végzett, hasznothajtó hobbivá vált.

 

Hogy megérte-e? Ezt a kismarosiak külön-külön, egyenként megválaszolták és megválaszolják maguknak.

Mielőtt a falu mezőgazdasági kultúrájával foglalkozó fejezetet lezárnánk, térjünk vissza a XVIII. század második feléből, tehát nem sokkal a letelepedést követő időből származó KISS MAROSS feliratú pecsétre. A megmaradt pecsétnyomat elég nehezen kivehető; a szakemberek a következő leírást adják róla: "...a körirat által határolt mezőben fekete talajon a cölöphelyen álló férfi, jobbjában függőlegesen tartott bot (?), jobbra mellette karózott, indázó szőlőtőke, balra a lábánál egy liba (?) és egy szál gabonakalász, a feje fölött három csillag." A zárójelbe tett kérdőjelek a szakemberek bizonytalanságait fejezik ki. (Horváth Lajos: Pest megye városi, községi és megyei pecsétjei. 1381-1876).

A pecsét rajzolatából az alábbi következtetések adódnak:

6. Lakóházak, lakások

A község gyarapodása - a letelepülés óta eltelt 270 év alatt - lakóinak életkörülményein volna lemérhető. Az életkörülmények sok-sok tényezője (műveltség, foglalkozás, munka- és szabadidő, jövedelem, stb.) erre a hosszú időre nem rekonstruálható. Van valami azonban, ami mindezt többé-kevésbé jól kifejezi: a lakásállomány nagysága és minősége. A lakóépületek számáról és minőségéről a múltból a jelen felé haladva egyre több információ áll rendelkezésre; az 1784-ben megszámlált 39 darab kis szalmatetős háztól a máig terjedő íven jól látszik, honnan indultunk és hová érkeztünk.

Nézzük először a lakóépületek számát és néhány jellemzőjét:

Évszám Lakóépületek száma Ebből:
kő- és tégla vályog nád- és szalmatetős
1784  39 - 39 39
1828  48 .. .. ..
1880  66 .. .. ..
1900 105  14 91 15
1930 135  57 78 -
1941 159  77 82 -
1960 230 164 66 -

 

A házak eleinte, érthető módon, a legolcsóbb építőanyagból, vályogból épültek. A századfordulót követően aztán viszonylag gyors modernizálódás kezdődött: eltűntek a nádtetők és az új házak többsége már téglából épült, bár még 50 évvel ezelőtt is több volt a vályog- mint a téglaház.

A lakóházak zsúfoltsága csökkent. 1880-ban egy lakóházban átlagosan még hatan laktak, ez a szám azonban fokozatosan négyre mérséklődött. Megjelentek a több lakást magukba foglaló lakóházak is, s a valódi viszonyokat egyre inkább nem a házak, hanem a lakások száma fejezi ki.

  1941 1960 1990
Lakások száma 190 243 510
Ebből: 1 szobás 81 76 32
2 szobás 88 124 12
3 és több szobás 21 43 358
Fürdőszobák száma 15 31 464
Villannyal felszerelt lakások 87 228 510
Vízvezetékes lakások 3 21 487
Vizöblítéses WC-vel felszerelt lakások .. .. 449
Lakások komfortfokozat szerint:      
összkomfortos .. .. 284
komfortos .. .. 131
félkomfortos .. .. 48
komfort nélküli .. .. 37
szükséglakás .. .. 10

 

A lakáskörülményekben az igazi változás az 1960 és 1990 közötti 30 év alatt következett be. Az 1990-ben regisztrált 510 lakás közül 300-at ez alatt a harminc év alatt építettek föl. A helyzet nem egyszerűen korábbi önmagához képest javult ugrásszerűen. A falu fejlődése ilyen szempontból nemcsak lépést tartott az országos állapotokkal (ez alatt a három évtized alatt az országban több mint egy millióval nőtt a lakásállomány), hanem túlszárnyalta az országos fejlődést a lakások szobaszámában, felszereltségében és komfortosságában egyaránt.

  Országos átlag Kismaros
  1990
A lakások szobaszám szerinti megoszlása (%)    
 1 szobás 16,8  6,3
 2 szobás 43,6 23,5
 3 és több szobás 39,6 70,2
Fürdőszobás lakások aránya 78,3 91,0
Vízvezetékes lakások aránya 84,5 95,4
Vízöblítéses WC-vel felszerelt lakások aránya 74,1 88,0
Egy lakásra jutó szobák száma  2,4  2,9
100 szobára jutó lakosok száma 114 108

Országos átlagban 1990-ben a lakásoknak 19 százaléka volt komfort nélküli; nálunk ennek kereken a fele: 9 százalék.

Mint korábban láttuk, az 1784. évi népesség-összeírás adatai szerint Kismaroson a lakóházak egy hajszállal kevésbé voltak zsúfoltak, mint az ország falvaiban. Ez a kis mennyiségi különbség mára jól érzékelhető minőségi különbséggé fejlődött, különösen akkor, ha figyelembe vesszük: az országos átlag az eleve jobban felszerelt, komfortosabb városi lakások adatait is tartalmazza (a falvakhoz viszonyítva Kismaros előnye még nagyobb). Nem kockáztatunk nagyot, ha kimondjuk: a lakásállomány alapján Kismaroson ma az életkörülmények jobbak, az életszínvonal magasabb, az életminőség kedvezőbb, mint az országban általánosan.

 

7. A szellem napvilága: iskolázottság

A letelepülést követően egy ideig a falunak nem volt iskolája. Az 1773. évi helységnévtár határozott "nem"-mel felel arra a kérdésre, hogy élt-e a faluban tanító. Az 1784. évi népszámlálás szerint sincs Kismaroson "pap, nemes, polgár" (a tanító polgárnak minősülne). Az 1779. évi Canonica visitatió viszont említést tesz bizonyos Ruff Péterről, aki mint kántor, tanító továbbá jegyző működik, és németül tanít a falu egyházi iskolájában. (Major Sándor rk. plébános szíves közlése). Míves Ottó könyve is megemlékezik Ruff Péterről, ő volt a könyv szerint a falu harangozója, tanítója és jegyzője.

A különböző források az iskola kérdésében láthatóan ellentmondanak egymásnak. A Ruff Péterről szóló információk sem egyértelműek: lehetett-e ő kántor vagy harangozó akkor, amikor nem volt a falunak papja és temploma (bár haranglábja lehetett).

A szövevényt nem lehet már kibogozni. Nagy valószínűséggel elfogadhatjuk: a XVIII. század végén már volt iskolája a falunak, ekkortól számolhatunk azzal, hogy a gyerekek túlnyomó többsége megtanult írni, olvasni, számolni. S jó szívvel megörökíthetjük Ruff Péter nevét is, mint az első tagját annak a hosszú sornak, amelynek rangot olyan nevek adtak, mint Vilcsek Gyula és Riener Rezső.

Hosszú ideig a nehéz életkörülmények nem tették lehetővé az elemi iskolánál magasabb végzettség elérését, esetleg csak véletlenszerűen. A főváros közelsége, a bejárási lehetőségek megnyílása azonban már a múlt század végén új lehetőségeket teremtett: a vasút lehetővé és szükségessé tette új, mezőgazdaságon kívüli gyári szakmák meghonosodását; egyre többen szereztek szakmunkás-bizonyítványt és végezték el a két világháború között a négy osztályos polgári iskolát.

A húszas-harmincas években alakultak ki a továbblépés feltételei. Az 1941. évi népszámlálás során már regisztráltak egyetemi-főiskolai végzettségű lakost, s 14 érettségizett kismarosit írtak össze. (A népszámlálás a helyben lakókat regisztrálta, a faluból elköltözött, vagy éppen katonai szolgálatot teljesítő kismarosiakat nem.)

Az elemi (polgári) iskolai végzettségnél magasabb iskolai fokozat elérése azonban akkor még a kevés kivételek közé tartozott, az igazi áttörés később, 1960 táján következett be. Az alapokat a nyolc osztályos általános iskola bevezetése teremtette meg, s erre épülve a középiskola elvégzése, egyetemi-főiskolai oklevél megszerzése egyre több fiatal számára vált reális lehetőséggé.

A lakosság iskolai végzettség szerinti megoszlása évről-évre javult, kedvezőbbé vált, s 1990-re állt be az az állapot, mely szerint Kismaros nemcsak korábbi önmagát múlta felül - ez nem lett volna komoly teljesítmény -, hanem az egész országra jellemző állapotokat is.

 

A 7 éves és idősebb népesség a legmagasabb (befejezett) iskolai végzettség szerint Kismaroson (fő)

  1941 1960 1990
Egyetem, főiskola 1 30 130
Középiskola (4 ill. 8 osztály) 14 64 320
Középiskolánál alacsonyabb 593 752 931
Összesen 608 846 1381

 

Az országos átlag 1990-ben a kismarosinál kedvezőtlenebb volt (%-os összetétel):

  Kismaros Ország összesen
Egyetem, főiskola 9,4 7,6
Középiskola 23,2 16,2
Középiskolánál alacsonyabb 67,4 76,2
Összesen 100,0 100,0
Ebből: szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezők 12,5 13,0
Egyetem, főiskola 9,4 7,6

 

Az eredmények szépek, elismerésre méltóak; be kell azonban látni: Kismaros - Vác és Budapest közelségében - eleve helyzeti előnyben van egy nyírségi vagy zalai faluval szemben, s az országos átlagokba beletartoznak ezek a kedvezőtlen adottságú falvak, elmaradtt térségek is. Mi nem a hozzánk képest esélytelen falvakkal, hanem közvetlen környezetünkkel, szomszédainkkal vagyunk "versenyben".

 

Mielőtt ennek a versenynek az állásáról szólnánk, szükség van egy kis kitérőre.

E lapokon önmagunk előtt be kell vallani, a kismarosiak nemzedékeit hosszú idő óta foglalkoztatta a rivalizálás a két nagyobb szomszéddal, Nagymarossal és Verőcével. A rivalizálás, amely szomszédos községek között eléggé természetes, sohasem öltött szélsőséges formákat - nem a kocsmákban zajlott -, nem gátolta a kulturált, sőt baráti kapcsolatokat, nem volt a falu számára valami közös, feszítő gond, a gondolatok mélyén azonban gyakran ott motoszkált.

A háttér, a motiváló tényezők szövevénye Nagymaros esetében egyszerűbb. Ő a nagyobb, az erősebb testvér, aki mint egy tenyeres-talpas óriás, tudomást sem vesz a kistestvérről; nem lép a lábára, de csak azért, mert más úton jár.

Nagymaros gazdasági és kulturális fölénye, esetenkénti eleganciája a kismarosi önérzetet érzelmeiben berzenkedésre késztette. Nem segített ezen a német azonosságtudat sem. A kismarosiak úgy látták: a szomszédok mások, németségük nem felelt meg a kismarosi ízlésnek.

A Verőcével való rivalizálás más gyökerű, és összefügg a földrajzi közelséggel. A verőcei közigazgatáshoz való, hosszú ideig tartó kényszerű kapcsolódás, az a tény, hogy sok mindent - orvosi ellátást, gyógyszertárat, mozit, stb. - sokáig csak Verőcén lehetett elérni, Verőce szemmel látható építészeti fejlettsége: mindez zavarta a kismarosiak érzelmeit és önérzetét. A rivalizálás érzéséhez hozzájárult az etnikai különbség, az életmód, a szemlélet, az értékrend eltérése. A két falu összenövése, majd egyesítése az egyenetlenségeket csak külsőleg tudta mérsékelni, az érzelmekben nem.

Be kellene látnunk: a rivalizálás, a versengés kimondott-kimondatlan gondolata és érzése a kismarosiak túlzott, kisebbségi érzést sem nélkülöző, sok tekintetben naiv önérzetéből és érzelemvilágából fakadt. A két szomszédnak hosszú, majdnem dicsőséges, de mindenképpen tekintélyes történelmi múltja van, jelenükhöz történelmi tradíciók tartoznak. Ilyesmivel vagy valami hasonlóval mi sohasem rendelkeztünk.

Nagymaros kifejezetten ősrégi település. A községről az első oklevelet 1298-ban adta ki III. Endre. Több, városokat megillető kiváltsággal ruházták fel, s egyidőben, az Anjouk korában, Visegrád "elővárosaként" az ország jelentős városai közé tartozott. A török idők alatt sokat szenvedett, majd az 1709. évi pestisjárvány elnéptelenítette. Az ide telepített németek az ismert utcaelnevezés (Mainzi utca) szerint Mainz környékéről származhattak. Mainz a Rajna partján – kb. 30 km-re Franfurt am Maintól – valamikor a keleti frank hercegséghez tartozott, s ma a Rajnavidék-Pfalz tartomány egyik nagyobb városa.

A nagymarosi németek ősei tehát – részben vagy egészben – nagy valószínűséggel nem svábok, hanem frankok voltak. A múlt század végén, ennek a századnak az első felében Nagymaros kedvelt nyaralóhely volt, évente több ezren szálltak meg a nagymarosi családoknál, s juttatták jövedelemhez a lakosságot. Nagymaros jelentőségét és eleganciáját egykori pecsétjének a rajzolata is jól kifejezi. A XVI-XVII. századi pecséteken Szent Márton lovas-páncélos-kardos alakja látható, háttérben egy páncélos-sisakos gyalogos katonával. Később a rajzolat egyszerűsödött: a XVIII. század végéről származó GROS MAROS feliratú pecséten három nyílvesszőt tartó páncélos kar látható egy rostélyos sisakkal a háttérben.

Verőce később keletkezett. Virágkorát a középkorban, 1400-1460 táján élte, akkor mezővárosi rangja volt. Sokáig eltűnt a krónikákból, de már korán számontartották két téglagyárát, fűrészüzemét, fatelepeit. A milleneum táján üdülési céllal házak tucatjai épültek a faluban, s egy ideig Verőce a fővárosi művész- és polgártársadalom egy részének kedvelt nyaralóhelye volt. Az ebből származó előnyöket a falu ügyesen kihasználta: több fontos intézményt előbb telepítettek ide, mint Nagymarosra (vasút- és hajóállomás, posta, távírda). Ezt az öngyarapítási hajlamot fejezi ki talán Verőce XIX. század eleji pecsétje, amely mellét tépő pelikánt ábrázolt, amint három fiókáját eteti.

Kismaros egész története során egyetlen tárgynak volt megörökítést érdemlő, "történelmi" szerepe: 1849-ben a váci csata idején Walcz Mihályné fejkendőjével kötözték be Görgey fejsebét. (Ne értsük félre: kedves szülénk, Walcz Mihályné Görgey ellenfelének, Götz császári tábornoknak a kötözéséhez is készséggel felajánlotta volna a nevezetes fejkendőt. És nemcsak a tábornoki fejekre.12)

Annak idején, amikor a fővárosiak fölfedezték Nagymaros és Verőce idegenforgalmi értékeit, s így hozzájárultak jólétükhöz és fejlődésükhöz, Kismarosnak még nem volt idegenforgalmi vonzóereje, s ha a táj vonzott is volna érdeklődőket, nem voltak házak és családok, amelyek nyaralókat tudtak volna fogadni.

Amíg a civilizáció, a kultúra, a jólét és a gazdagság egy-egy településen alapvetően a vagyoni viszonyokon, vagyontárgyak (például: föld) meglétén és mennyiségén múlott, Kismarosnak semmi esélye sem volt, hogy szomszédait elérje, vagy akár megközelítse. A rivalizálás ilyen helyzetben az esélyteleneket megillető, tiszteletreméltó dac.

Amikor aztán a XX. század második felében a "szellem napvilága", a fölkészültség, az általános és szakmai műveltség, az iskolázottság vált a legtöbb esélyt kínáló erőforrássá, s ezen erőforrásokhoz a szerényebb kismarosi feltételek mellett is hozzá lehetett jutni, tehát amikor érezhetően javult térségünkön belül a falvak esélyegyenlősége, eljött a kismarosiak ideje. Nem tudni honnan táplálkozó becsvágyuk megtalálta azt a terrénumot, ahol az egyéni-családi érvényesülés mellett a siker esélyével mérkőzhetett meg szomszédaival is: ez a gyerekek iskoláztatása, az iskolázottság. Ezen a területen kis falunk utolérte és némileg - fejhosszal - megelőzte nagyobb szomszédait.

 

A 7 évnél idősebb népesség legmagasabb (befejezett) iskolai végzettség szerinti megoszlása (%)

  Egyetem, főiskola Középiskola Középiskolánál alacsonyabb Összesen
1941.
Kismaros 0,2  2,3 97,5 100,0
Nagymaros 1,1  2,3 96,6 100,0
Verőce 0,8  4,4 94,8 100,0
1960.
Kismaros 3,5  7,6 88,9 100,0
Nagymaros 3,4  7,2 89,4 100,0
Verőce 3,6  7,2 89,2 100,0
1990.
Kismaros 9,4 23,2 67,4 100,0
Nagymaros 7,4 20,3 72,3 100,0
Verőce 8,1 19,6 72,3 100,0

 

Semmi kétség: a ma legfontosabbnak látszó fejlődési tényező tekintetében, a műveltségben és a szellemi fölkészültségben a falu kiemelkedett születéskori kilátástalanságából és szűkebb környezetéből is. A kismarosiak bizonyos elégedettséggel nézhetnek vissza az elmúlt 270 évre; nem műveltek csodát, de amikor történelmi esély nyílott, s választani lehetett a kényelmesebb élet és a gyerekek iskoláztatása között, rendszerint az utóbbit választották.

A kismarosiak érzelemvilágában oly fontos és pozitív szerepet betöltő egyéni és közösségi becsvágy hajtóerői közül a kisebbségi érzésből is eredő rivalizálást ki lehet iktatni; mennyiségi értelemben kisebbek vagyunk és maradunk, minőségi értelemben azonban nincs ok kisebbségi érzésre.

A figyelmet most egy új kihívás felé kell fordítani: a társadalomban, az egyéni és közösségi létben új, fontos szerepet kapott a vállalkozás, a vállalkozói szellem és mentalitás.

A kismarosiak német őseiktől nagy szorgalmat, de a kockázatos üzleti vállalkozásokkal szemben némi ösztönös idegenkedést örököltek.

 

8. Zárszó

Befejezésül két kérdéssel érdemes még foglalkozni. Az egyik: Kismarosnak, mint településnek jelenkori szerepe és helye az ország településhálózatában, a községnek mint településnek a mai funkciói. A másik: a közel háromszáz éve itt lakó kismarosiak etnikai azonosság-tudata.

 

Településfunkciók

A városokat és községeket történelmileg kialakult és állandóan változó kapcsolatok ezernyi szála fűzi össze. A történelmi fejlődés eredményeként egyes települések, túlnyomórészt a városok, környezetükre jelentős hatást gyakorolnak, ezek a települések vonzás-központokká alakulnak.

Kismaros földrajzi környezetében a legnagyobb, a falu történetében meghatározó szerepet játszó vonzásközpont a főváros, Budapest. Nemcsak azért, mert a falu keresőinek nagy része Budapesten dolgozik és dolgozott. A főváros volt a falu mezőgazdasági árucikkeinek legnagyobb felvevőpiaca; Budapest közigazgatási és kulturális centrum; a kismarosiak mentalitására és gondolkozásmódjára mindig nagy hatást gyakorolt, hogy otthonosan mozogtak egy könnyen elérhető világvárosban. Kismaros - a vasút kiépülése és modernizálódása következményeként - egyre közelebb került a fővároshoz, fokozatosan belesimult a budapesti agglomerációba.

A budapesti vonzáskörzeten belül kisebb, de nem elhanyagolható szerepet játszik Vác, elsősorban mint iskolaváros. A ma élő kismarosiak egy jelentős része Vácott ismerkedett meg a városi életformával.

Ezen a nagy budapesti agglomeráción belül bizonyos szerény centrum-szerep Kismarosnak is jutott, részben kedvező közlekedési adottságai révén betelepülésre ösztönözte a környék lakosságának egy hányadát, részben pedig kialakult a Kismarosra-ingázás is, a faluban létesült munkahelyek egy részét a környékbeli községekben lakó ingázók töltik be.

Másfelől Kismaros része az ország egyik vonzó idegenforgalmi régiójának, a Dunakanyarnak. A kb. Zebegénytől Szentendréig húzódó üdülőkörzetnek nincs egyetlen központja, a legvonzóbb település Visegrád és Szentendre. A Dunakanyart alkotó településegyüttesnek szerény, de nem elhanyagolható tagja lett Kismaros.

A két régióhoz - Budapest vonzáskörzetéhez és a Dunakanyarhoz - való tartozás határozza meg Kismaros alapvető település-funkcióit.

Kismarosnak mint településnek egyik funkciója az, hogy "lakóhely-település". Az ilyen községek alapjellegét az adja meg, hogy a helyben lakó keresőknek csak egy kisebb hányada dolgozik a településen, a többség napi ingázóként a közeli vonzásközpont(ok)ban dolgozik. Az ilyen települések vonzóereje: a környező vonzásközpontok, városok munkahelyei vasúton, autóbusszal könnyen elérhetők; helyben lakni és ingázni, bejárni kedvezőbb és előnyösebb, mint egy életformát feladva városba költözni. Az ilyen települések célja: a városihoz közel álló kényelem teremtése a falusi életmód kedvező vonásainak a megtartásával.

A község másik funkciója: üdülőhely. Az üdülőhely funkció azonban részleges és sajátos; a községnek nincs számottevő idegenforgalmi szálláshelye (szálloda, kemping, panzió, stb.), nincs jelentős helyi jövedelme abból, hogy bel- és külföldi turisták hosszabb-rövidebb ideig megszállnak, fogyasztanak, költenek. Az átmenő idegenforgalom mellett a legerősebb idegenforgalmi tényező: a nem helyi lakosok magánüdülői, hétvégi házai. Bár a hétvégeken üdülőikbe özönlők kapcsolata a községgel érthetően laza, az út-, villany- és vízhálózat kiépítéséhez való hozzájárulásukkal jelentős szerepet játszottak a község modernizálódásában.

Mindkét funkció az infrastruktúra azon elemeinek a fejlesztését igényli, melyek a helyben lakók kényelmét és a turisták pénzköltését szolgálják (például telefonhálózat, benzinkút, autószervíz, szálláshelyek, vendéglők, idegenforgalmi rendezvények stb.).

 

Etnikai tudat

Az a kérdés, hogy az egyes kismarosiak magyarok-e vagy németek, belső, személyes ügy. Magyar az, aki annak érzi, tudja, vallja magát. Azoknak, akik nem Kismaros őslakóitól származnak, ez a kérdés nem kérdés: ők magyarok (esetleg szlovákok, délszlávok, stb., ahogy ők vallják). A kérdés azok számára sem különösen fontos, akik részben az őslakosoktól származnak, de házasodás révén őseik között magyarok vagy más etnikumhoz tartozók is vannak. De mit gondoljanak az őslakók mai közvetlen leszármazottjai?

Az érdekeltek ebben a kérdésben bizonyára nem várnak tanácsra; a kérdést nem tartják nagyon fontosnak, ha pedig igen, a választ maguk adják meg. Mindazonáltal egy szándékai szerint tárgyilagos, az érzelmi motívumokat lehetőleg elkerülő gondolatmenet nem haszontalan.

Az egyik kérdés: vannak-e a kismarosiaknak tudati és morális értelemben "tartozásaik", ki nem egyenlített számláik? Tartozásaink két irányban lehetnek. Az egyik: a hajdani őshaza.

Őseinket onnan a XVIII. század elején békében-kegyelemben elbocsátották. Kaptak egy kis végkielégítést és egy jótanácsot: boldoguljanak, ahogy tudnak. Némethon elengedte őseink kezét, s a továbbiakban nem is kapkodott utánuk.

De legyünk precízek. Németország szempontjából két ízben értékelődtünk föl. Először a III. Birodalom, a hitleri Németország nyúlt utánunk a harmincas években a Volksbund magyarországi létrehozásával. A szándék nem volt önzetlen: a Volksbund fiatal híveit "várta" a Waffen SS, s ők lehettek volna a hitleri győzelem után a nagy szőke testvérek helyi vazallusai. A kismarosiak nem kértek ebből a szerepből.

A harmincas években a németországi események hatására a magyarországi németek egy része visszanémetesedett, sokan újra felvették eredeti német nevüket. Az évtized végén az ország falvaiban többen vallották magukat németnek, mint 1930-ban. Kismaroson 1941-ben, a legnagyobb német nyomás idején a lakosságnak csak egy töredéke vallotta magát német nemzetiségűnek: 18 fő, 2,7 % illetve német anyanyelvűnek: 46 fő, 6,9 % (összehasonlításul Nagymaroson: 15,4 illetve 38,8 százalék).

Fölértékelődésünk másik időszaka a hidegháború. Ekkor az NSzK-ban mindenki megkaphatta az írígységgel övezett német állampolgárságot, aki szülei és nagyszülei között akár csak egy német nevűt föl tudott mutatni. Bár az uralkodó világpolitikai helyzet és légkör motiválta, a gesztus nagyvonalúságát nem lehet elvitatni. Erdélyben a szász települések részben ennek a hatására ürültek ki. Kismaros lakói, bár megtehették volna, nem álltak sorba a német bevándorlási hivatalok előtt.

A tartozik-követel oldal egyensúlyban van, a kismarosiaknak az őshazával szemben nincsenek tartozásaik: elbocsátották őket, és ők a maguk módján boldogultak.

 

Vannak-e kiegyenlítetlen számláink az új hazával, Magyarországgal szemben?

Magyarország nem hívta és várta őseinket, őket egy nem magyar dinasztia, egy nem magyar birodalom érdekei és céljai sodorták ide. Ennek ellenére Magyarország befogadta a nem magyar ajkú jövevényeket (ez magyar érdek is volt); nem kedvezett nekik - miért is tette volna? - de nem is hozta őket hátrányos helyzetbe, hagyta, hogy éljék a maguk életét. Kismaros sváb lakossága ettől kezdve osztozott Magyarország sorsában, de közben elvesztette német anyanyelvét és kultúráját, részben földrajzi adottságai miatt (egy magyar világváros közelsége), részben pedig a nem mindig gyengéd és tapintatos asszimilációs nyomás hatására. Hogy a nyomásnak könnyen engedett, ahhoz hozzájárult a falu kicsinysége; a legkritikusabb időszakban – a századforduló táján – nem volt saját értelmisége; a gyors asszimilációhoz még valami kellett: a kismarosiak belső kötődésre, lojalitásra való született hajlama. 13

A befogadottságot és viszonylagos biztonságot kifejező magyar állampolgárságért a falu népe folyamatosan fizet és törleszt, munkájával, teljesítményével, lojalitásával, s amikor kellett, fiainak és leányainak vérével. 1945-ben külön is fizettek német származásukért; magyar állampolgárokként olyan pusztítások jóvátételéhez való hozzájárulásra kötelezték őket, mely pusztításokért nem terhelte őket semmiféle felelősség.

Nincsenek kifizetetlen számlák, elmaradt törlesztő-részletek.

 

A másik, az etnikai hovatartozással kapcsolatos kérdés; az anyanyelv és a kultúra.

A falu lakói, ez nem kérdéses, magyar nyelvűek lettek. Magyarul beszélni nekünk éppen olyan otthonos érzés, mint itt bárki másnak. A századforduló táján született dédszüleink, nagyszüleink és szüleink estek át a kétnyelvűség fordulóján, s valamikor életük delén fedezték fel, hogy már magyarul gondolkoznak, számolnak és álmodnak.

Álljunk meg itt egy percre. A közeli nagyváros, Pest-Buda-Óbuda a múlt században sokáig német nyelvű város volt, majd a kiegyezést követően viharos gyorsasággal elmagyarosodott. Az említett kismarosi generáció ebbe a sodrásba került bele.

A magyarországi németek asszimilációjának három alaptipusát szokták megkülönböztetni. Az első: a városi német polgárság elmagyarosodása. Ők a városlakó magyar nemesség életformáját tekintették követendő mintának, a velük való azonosulás jelentette számukra a felemelkedés útját. Sok jelentős és ismert személyiség tartozott ebbe a csoportba (Toldy Ferenc, Ybl Miklós, Steindl Imre, Schulek Frigyes, Fadrusz János, Erkel Ferenc, Herczeg Ferenc, stb). Egyesek pápábbak lettek a pápánál, s nem tettek jó szolgálatot a magyarság ügyének (pl. Rákosi Jenő).

A másik típus a városi német kispolgárság, amely külsőségeiben magyarrá vált ugyan, de tovább ápolta német szokásait és kultúráját, megtartotta német családi kapcsolatait.

Az asszimiláció harmadik típusa a falvakban és a kisvárosokban alakult ki. Ebben a körben a kisebb-nagyobb családi birtokokat a legidősebb fiú örökölte, aki testvérei örökségét pénzben fizette ki. A pénzben öröklő fiúk iskolába jártak, az iparban kezdtek dolgozni, s így magyar környezetbe kerültek. A családi közösségből kiszakadva aztán gyorsan asszimilálódtak.

A kismarosiak asszimilációja hasonlít a harmadik típushoz, de nem azonos vele. Az eltérés lényege: nincs lényeges szerepe az örökösödési rendnek, s a magyar környezet hatásához nem kellett városba költözni, az az ingázás révén úgyszólván "házhoz jött".

Az asszimiláció egyik tényezője - hajtóereje - az iskola volt. A kiegyezés után Magyarországon az elemi iskoláknak három tipusát alakították ki: a magyar tannyelvű iskolákat, a nemzetiségi (német, román, stb.) tannyelvű iskolákat és azokat a magyar tannyelvű iskolákat, ahol kötelező tantárgy volt az adott nemzetiség nyelve. Kismaroson hosszú ideig német nyelvű volt a tanítás. Kb. a századforduló táján - részeként az akkori kormányzat egész országra kiterjedő magyarosító törekvéseinek - Kismaroson (is) megváltozott a tanítási nyelv: minden tárgyat magyarul tanítottak, s a német nyelv egyike lett a kötelező tantárgyaknak. Ettől kezdve az egyébként is beinduló természetes asszimiláció felgyorsult.

Az elmagyarosodás látványos megnyilvánulása volt a két világháború között a névmagyarosítás. Az állami hivatalokban és cégeknél dolgozók - munkahelyi nyomásra - sorra magyar neveket vettek fel (a vasutascsaládok például). Álljanak itt erről egy magyar történész sorai:

"Magában véve az a tény, hogy családnevek megmagyarosítására propaganda indulhat meg, mutatja a nemzetiség lelki felfogásától való eltévelyedést... Valóban csekély pszichológia volna szükséges ahhoz, hogy belássunk egy asszimilált német vagy szláv gondolkodásába: lélekben, akaratban és cselekedetben teljességgel magyarrá válhatott, s ebben az új erős magyarságában még büszkesége lehet, hogy ősei mások voltak, ... de nem magyar őseitől sem akarhat elszadani, mert ez a vér ... megtagadása lenne, de egyúttal a Léleké is, mely magában hordja, a biológiából nem magyarázhatóan, az ősök egész sorozatát ... Széchenyi hasonlata szerint a nemzetiség nem szín, amelyet rákenhetni az emberre, mint meszet a falra. Vajjon a név az?" (Szekfű Gyula: Három nemzedék 393-395. oldal.)

A kismarosi családok egy része minden esetre, egzisztenciális nyomásra ugyan, de könnyű szívvel vált meg őseitől örökölt nevétől, és választott magának a Hivatal által ajánlott listáról jól hangzó új vezetéknevet.

A századelőn élő, még német nevet viselő kismarosi generáció magatartásában az teljesen érthető és logikus, hogy megtanultak magyarul, enélkül ebben a környezetben már nem lehetett boldogulni.

De történt valami más is, egy meghökkentő dolog: gyerekeiket többségükben már nem tanították meg őseik nyelvére, a gyerekek magyar anyanyelvűek lettek, német nyelvtudásukat, ha egyáltalán volt, nagyobbrészt az iskolában szerezték. Ezekben az évtizedekben tehát nemcsak egy nyelvi jelenség zajlott le - a kétnyelvűség megjelenése -, hanem egy mélyebb, lelki-érzelmi folyamat is, elfordulás a német azonosság-tudattól, s kinyílás a magyarsággal való azonosulás, tudatos sorsközösség-vállalás felé.

A folyamatot megítélhetjük úgy, hogy itt akkor kihunyt egy kis láng, amelynek a távoli őshazából származó fényét és melegét egymást követő generációk örökítették tovább. Mondhatjuk azonban azt is, hogy nem kihunyt, ellenkezőleg, fellobbant, felszikrázott itt egy új fény, a bennünket körülvevő közösségben való feloldódás megnyugtató ígéretével. Így is, úgy is vélekedhetünk, de elődeink nem tudni miként lezajló elhatározását tisztelnünk illik.

Az azóta született nemzedékeknek a költészet: a magyar költők az Ómagyar Mária-siralomtól József Attilán át máig. Goethe "Wanderers Nachtlied"-je nekünk "A vándor éji dala" Tóth Árpád fordításában. Ha szeretjük Thomas Mannt, körülbelül hasonlóan szeretjük, mint a francia, angol, orosz klasszikusokat; igazán otthon mégis Mikszáth vagy Móricz regényeiben érezzük magunkat.

De bevallhatjuk, amikor német népzenét, régi német melódiákat hallunk, elönt bennünket valami kellemes, melegítő érzés, visszhangot ver valami, ami túlélte az évszázadokat, az asszimilációt, valami, amit titokzatos módon sváb őseink hagytak ránk örökül. Nem kell szégyenlenünk.

Mindezzel együtt részeivé váltunk egy népnek, amely történelme során befogadott kabarokat, kunokat, jászokat, besenyőket, horvátokat, szlovákokat, zsidókat, cigányokat, szerbeket, németeket és másokat; amely így Európa egyik legkevertebb népévé vált és amelyet elsősorban nem az etnikai származás, hanem a közös történelem, nyelv, kultúra és táj köt és tart össze.

Minket ehhez az országhoz és ehhez a néphez nemcsak magyar nyelvünk és kultúránk kapcsol, hanem ugyanilyen erővel a szűkebb szülőföld, a Dunatáj, benne egy kis parcellával, a temetővel.

Olyan magyarok lettünk, akik vállalhatják idők homályában is felismerhető, azonosítható falualapító német (alemann, sváb) őseiket és szerény, derűs önérzettel magyarországi történetüket.

A falu templomtornyának bádoggömbjében a falu történetével foglalkozó német és magyar nyelvű kéziratok találhatók, melyeket kb. az 1900-as évek legelején helyeztek el oda. Az egyik irat szerint a fejkendő Rudolf Rozináé volt. Lehet, hogy Walcz Mihályné és Rudolf Rozina ugyanaz a személy (Nádasi László szíves közlése.)

A svábok egyébként országszerte gyorsabban és könnyebben asszimilálódtak, mint a sokkal korábban betelepült szepességi és erdélyi szászok.

Irodalomjegyzék

Míves Ottó: Kismaros község története (Pest Megyei Nyomda, Vác 1974.)
Rixer Gusztáv dr.: Kismaros az idő sodrában, 1995.
H.A.L. Fisher: Európa története. I. Ókor és középkor.
Wolfgang Goetz: A német nép története. Athenaeum kiadás.
Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. ÁKV-Maecenas, Budapest, 1989.
Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet VI. kötet.
Tokodi Gyula - Niederhauser Emil: Németország története. Akadémiai Kiadó, 1983.
Molitorisz Károly dr: A lechmezei csata 955-ben. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem kiadása, 1912.
Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. 1896.
Joannes Lipszky de Szedlicsna: Repertorium locorum objectumque in XII. Tabulis Mappae regnorum Hungariae. Budae, 1808.
Ludovicus Nagy: Notitiae politico-geografico statisticae inclyti regni Hungariae. Budae, 1828.
Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.
Asztalos Miklós: A nemzetiségek története Magyarországon, 1934.
Bellér Béla: A magyarországi németek rövid története, 1981.
Ács Zoltán: A nemzetiségek a történelmi Magyarországon, 1984.
Horváth Lajos: Pest megye városi, községi és megyei pecsétjei. 1381-1876.
Lexicon universorum regni Hungariae Locorum Populosorum. A magyar békeküldöttség kiadványa, 1920.
Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1856.
Magyar történelmi fogalomtár. Madách, Pozsony. 1989.
Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787) A Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának a kiadványa.
Magyarország művelési ágak szerinti terjedelme, 1865. Magyar Királyi Helytartótanács.
A Pallas és a Révai nagylexikon megfelelő szócikkei.
A Központi Statisztikai Hivatal hivatalos kiadványai:
  Helységnévtárak 1863-tól 1973-ig.
  A népszámlálások községi adatait tartalmazó kiadványok 1870-től 1990-ig.
  Magyarország szőlészeti statisztikája, 1873.
  Az általános mezőgazdasági összeírások községi adatait tartalmazó kiadványok, 1895, 1935, 1971, 1991.
  Az általános gyümölcsfaösszeírás községi adatait tartalmazó kiadvány, 1959.

 


Lábjegyzetek:

  1. Itt meg kell jegyezni: a poroszok, akik eredetileg egy litvánnal és lettel rokon balti nyelvet beszéltek, később, a középkor folyamán, a keletre irányuló erőszakos német hódítás hatására németesedtek el vagy semmisültek meg.
  2. A félreértések elkerülése végett: ez a kis történet nem kívánja minősíteni a bánáti svábokat, akik virágzó gazdaságot és viszonylagos jólétet teremtettek a törökök által elpusztított Bánátban.
  3. A beszélt nyelvre vonatkozó bejegyzés téves. Élhettek még töredékesen akkoriban az eredeti település magyar nyelvű lakosságának a leszármazottai, de az általánosan beszélt nyelv az új letelepülők német nyelve volt. A későbbi helységnévtárak már a német nyelvet, és a "Nagy-Maros (Gross-Maros)" nevet tüntetik fel.
  4. Fényes Elek korának megműveltebb statisztikusa: ő volt az 1848-as első magyar kormány statisztikáért felelős tisztviselője.
  5. Ennek a sornak az értelméről később.
  6. Magyarország, Horvátország, Erdély együtt.
  7. Verőcemaros lélekszámából – 4153 fő – számított adatok.
  8. Kékkő: szlovák nyelvű település a mai Szlovákia déli peremén (Modry Kamen). "Fekszik meredek nagy hegyek között egy mély völgyben Bal.-Gyarmattól 3 mrfdnyire éjszakra: 1572 kath., 20 evang. lak., kik hegyen völgyön elszórt házakban laknak ... A helység felett egy kék színű kősziklás hegyen láthatni régi várát..." (Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851).
  9. Az egyházmegyére utaló bejegyzés téves. Az 1780. VIII. 10-ei Canonica visitatio szerint Kismaros mint Nagymaroshoz tartozó filia az esztergomi egyházmegyéhez tartozik. (Major Sándor rk. plébános szíves közlése). Canonica visitatio: egyházlátogatás, az egyházközösségeknek az egyházi főhatóság (püspökség) által történő időközönkénti meglátogatása (Révai Nagylexikon).
  10. 20-60 % leiszapolható részt tartalmazó, középkötött, jó minőségű talajok.
  11. A statisztikai nyilvántartással szemben még az 1950-es években is használtak ökrösfogatokat Kismaroson [szerk. biz.].
  12. A falu templomtornyának bádoggömbjében a falu történetével foglalkozó német és magyar nyelvű kéziratok találhatók, melyeket kb. az 1900-as évek legelején helyeztek el oda. Az egyik irat szerint a fejkendő Rudolf Rozináé volt. Lehet, hogy Walcz Mihályné és Rudolf Rozina ugyanaz a személy (Nádasi László szíves közlése.)
  13. A svábok egyébként országszerte gyorsabban és könnyebben asszimilálódtak, mint a sokkal korábban betelepült szepességi és erdélyi szászok.

 

   
Előző fejezet Következő fejezet