Előző fejezet Következő fejezet

„Zokogó sírással sírhatsz magyar nemzet"

 

1526. augusztus 29-én a mohácsi mezőn a 25 ezer főnyi magyar sereget katasztrofális vereség érte. A királyt, hét főpapot, 28 főnemest és sok ezer katona életét követelő csatába belerokkant a törökhöz képest aránylag gyenge hadszervezetünk mellett a kormányzati szervezet is. Szulejmán hadai a Dunántúl és a Duna-Tisza köze egy részét ellenállás nélkül dúlhatták végig, s a padisah háborítatlanul vonulhatott be az ország székvárosába. Tartósan birtokba venni ekkor még nem akarta, Mohács után egy bő hónapra seregével el is hagyta az országot. Aggály nélkül megtehette, hiszen a megelőző negyedszázad alatt az első magyar végvárvonal széthullott. A horvátországi és szerémségi erősségek török kézre kerültek, török ült Szabács és Nándorfehérvár várában is. A királya-vesztett nemesség pedig honvédő harcok helyett a trónutódlással volt elfoglalva. A nemesség túlnyomó többsége a „nemzeti"-nek tekintett Zápolya Jánost választotta uralkodóvá, egy kis főúri csoport azonban Csehország királyát, a német-római császár, V. Károly testvérét, Habsburg I. Ferdinándot koronáztatta meg. A kettős királyság 12 évi polgárháborúhoz vezetett. Szulejmán a megosztottságot kihasználva János királyt támogatta. Ezzel az ürüggyel seregeket indított, s később hadakat állomásoztatott Magyarországon. Újabb hódításra, már 1529-ben Bécs ostromára indult, sikertelenül. 1532-ban újra Bécs volt az úticél, de csak Kőszegig jutott. Nem Jurisich érdeméből, hanem mert kiderült: a császárváros mögött óriási keresztény sereg táborozik, így visszafordult. Az ország középső részén hagyott segédcsapatok látszólag Zápolya megsegítését célozták, ugyanakkor ellenőrzésük alatt tartották a királyt. Valójában nem kellett Buda 1541-es török megszállásáig várni: az ország már előbb három részre szakadt, ténylegesen és hosszú időre, s ideiglenes belső határok szabdalta állandó hadszíntérré vált.

Vidékünk is hamar megtapasztalta az átvonuló nagy seregeket, de a kisebb rabló-pusztító célú portyázásokat is. Az első komoly pusztításra Lovászpatonán 1531-ből van adatunk.1 A település birtokosai ekkor Kolos Jakab és Józsa Farkas. Az előbbinek 8 szegény, 2 szolga által lakott, és 20 adófizető, Józsa Farkasnak 10 szegény, 3 szolga mellett 25 adófizető portáját jegyzik fel az adószedők. Ugyanakkor Kolozs Jakabnak 26, földbirtokostársának 25 törökök által felégetett portája van. Az elpusztított porták száma tehát már ekkor, öt évvel Mohács után meghaladja Patonán az adózásra képesekét! A rombolás folyamatos: 1536-ban Kolosnak már csak 16, Józsának pedig 7 adóztatható portája maradt. Az igazi nagy csapás azonban a Buda elfoglalását követő évben, 1542-ben következik be, amikor egy török rajtaütés 66 telek közül 60-at változtatott pusztává:2 a települést ekkor már egyedül Kolos Jakab birtokolja. 1543-ban Buda védelmi övezetének, biztonságának érdekében a török elfoglalja délen Siklóst és Pécset, északon Esztergomot, Tatát, Székesfehérvárt. Innentől vidékünk szüntelen török fenyegetettségnek van kitéve, pusztul és menekül falvaiból a nép. A nemesség családostól a városokba húzódik, vidékünkről főleg Pápára. A férfiak, számos elmenekült jobbággyal együtt, a várőrség tagjai lesznek. Ekkortájt válik teljesen pusztává Ság és Szentiván, 1544-től Nagydém, amelyek kétszáz éven át lakatlanok maradnak. 1543-ban jó nyolcvan évre pusztává válik Csót is.3 Ha el is marad időnként egy-egy falu felperzselése, a lakosság már a török közeledtének puszta hírére is elfut, s a veszély elmúltával lassan visszaszivárog. Így történhe­tett ez Patonán is nemegyszer, pl. 1548-ban (ekkor már Kolos János a földbirtokos), amikor az évi első összeíráskor csak 3 adózó portát jegyeznek fel a dikátorok, a második alkalommal azonban már 16-ot.

1549 és 1553 között 18 adófizető lakója van a településnek, 1554-56-ban pedig 20. Az adózók száma tehát, ha lassan is, növekszik, feltehetőleg a visszaköl­tözőkkel, de az is lehet, hogy máshonnan idemenekültekkel. 1552-től Patona hódoltsági adót fizet, s ez talán viszonylagos biztonságot jelent az itt lakóknak, legalábbis az addigi szüntelen életveszély, rabságba hurcolás, telekfelperzselés tekintetében: a megszállt területen a töröknek is érdeke, hogy legyenek lakosok, akiktől a török adókat beszedik, függetlenül attól, hogy nemesek vagy jobbágyok.

1564-ben, amikor Kolos János halálával fiágon kihal a Némai Kolos család, 20 zsellért, 6 pusztatelket, 16 új épületet és 45 adófizető jobbágyportát írnak össze a rovók, a mezőváros pedig a Hathalmy család kezére kerül. Nem sokáig: 1567 októberében a legendás törökverő, a bajvívásban verhetetlen Thury György palotai várkapitány kapja meg vitézi érdemeiért Miksa császártól a Kolos birtokokat, köztük Lovászpatonát is. A Hathalmy család tiltakozik ugyan az adományozás ellen, mert ők is igényjogosultnak tartották magukat. Mindenesetre nem szorulnak ki teljesen, hiszen Thury György felesége Hathalmy Zsófia. Thury birtokai gyarapítását nemcsak önös érdekből, hanem azért is fontosnak tartotta, mert az állandó végvári harcok költségére is fordított birtokai bevételeiből. Katonái ellátását ugyanis, a német birodalmi és az időnkénti pápai segélyek ellenére, a király csak részben és nem is rendszeresen tudta biztosítani. Lovászpatona azonban csupán négy évig volt Thury György kezén, mivel a most már kanizsai várkapitányt a törökök tőrbe csalták és megölték. Rettegett ellenségük fejét diadaljelként Konstantinápolyba küldték.

Thury György eleste után gyermekei gyámja testvére, az őt a palotai várkapitányságban követő Thury Benedek lesz, aki igyekszik az özvegyet és gyámoltjait teljesen kiforgatni a vagyonukból. Mikor a király fülébe jut a dolog, s az vizsgálatot rendel el, Benedek egyezkedni kezd az özveggyel. Öccsét, Thury Farkast azonban felbiztatja, s az elfoglalja a patonai javakat.

Ugyancsak a rovásadó-jegyzékből tudjuk követni a mezőváros birtokosváltozásait. 1578 és 1623 között a Hathalmy család a földesúr, 1626 és 1639 között több nemes család között oszlik meg a birtoklás4, de a település visszaesése az adólajstromból kiolvashatóan szinte tragikusnak mondható. A nagy törés a századforduló utolsó évtizedében, a 15 éves háborúval következik be (1592-1606), amikor a település teljesen elnéptelenedik. Ez az az időszak, amely az egész országnak a pokol bugyraiba alámerülést, kíméletlen pusztítást hoz, s az országrontást Patona sem, de az egész Veszprém vármegye sem tudja hosszú ideig kiheverni. Török és tatár segédcsapatai, német, spanyol, vallon katonák, magyar végváriak, Bocskai hajdúi - valamennyien kiveszik részüket a pusztításból. Erre az időre esik Győr, Pápa5 és Veszprém időleges török kézre kerülése. Vidékünk kiszolgáltatottsága teljessé válik.

A 15 éves háborút követően a dikátorok csak 1609-ben találnak adóztatásra alkalmas lakosokat helységünkben: a Hathalmy család kezén 3 és fél, a Thury családén csupán fél portát. 1610 és 1623 között csak a Hathalmyak birtoklását jegyzik fel a adólisták. 1610-ben öt, 1613-ban és 1618-19-ben 7 és fél, 1622-23-ban 4 és fél adózó porta van. 1626-ban újra több nemes birtoklása mutatható ki, de az adózó jobbágyporták száma mindössze 6, sőt 1638-39-ben már csak 3, 1647-ben pedig 2. Ezek a számok persze nem azt jelentik, hogy csupán ennyi család lakta ezidőtájt településünket, hanem hogy a többi lakosok szegénységük miatt nem voltak adófizetésre kötelezhetők.

Egy-egy település lakosságának amúgy is kijutott a terhekből. Amint azt a fentírt adatok mutatják, hiába hódoltatták az oszmán hadak az ország közepének jelentős részét, az idegen megszállást a magyar felfogás átmeneti állapotnak tekintette, amely a magyar király, a földesurak és a katolikus egyház jogait nem csorbíthatta. A király olyan területeken is adományozott birtokokat, amelyek török fennhatóság alatt álltak. Az országgyűlés megszavazta a védelmi célokat szolgáló állami adót, a rovásadót (dica, subsidium). Amikor tudták, a kiküldött dikátorok be is szedték - ha volt, kitől -, még ha esetenként ez jóval több időt vett is igénybe, mint a háborúságok előtt. A földesurak is igényelték a maguk járandóságait jobbágyaiktól, s ezek behajtását - különösen később - sokszor a végvári katonaságra bízták. A jobbágyságot nyomasztó terheket a rosszul élelmezett és ruházott, zsoldot sokszor hónapokig nem látó végbeliek rekvirálásai is tetézték, akik meg-megrohanták a hódoltsági falvakat is. Az egyházi tizedet is meg kellett fizetni, amit ezidőben már részben vagy egészben nem a püspökök kaptak meg (különösen, ha széküket be sem töltötte a főkegyúr király), hanem ezeket a jövedelmeket is hadi célokra fordították.6

Ez volt a magyar falvakat, mezővárosokat a hódoltságban és annak peremvidékén sújtó terhek egyik fele.

A másik fele a török adóztatás és egyéb szolgáltatások teljesítése, amit a hódoltságban kiépített oszmán közigazgatás könyörtelenül behajtott, sőt lehetőleg többlet-követelésekkel meg is tetézte. A törökök az általuk hódoltatott területen az addigi magyar közigazgatást és igazságszolgáltatást megszüntették, s helyébe a sajátjukat állították. Az elfoglalt magyarországi területek első embere a budai pasa, másként beglerbég (a bégek bégje) volt, aki a budai vilajet igazgatási és katonai teendőiért felelt. Egy-egy vilajetbe (budai, temesvári) több, különböző nagyságú szandzsák (liva) tartozott, élén a szandzsákbéggel. (A budai vilajetbe tartozott 1570 körül: a budai (1541-től); a hatvani (1544-); a füleki (1544-); a nógrádi (1544-); a szécsényi (1552-); az esztergomi (1543-); a fehérvári (1543-); a simontornyai (1544-); a koppányi (1544-); a veszprémi (1552-); a pécsi(mohácsi) (1543-).7 A szandzsákok további kisebb egységekre, kerületekre (náhije) tagozódtak. Az egész terület ura, tulajdonosa a szultán volt, aki katonaállamként szervezte meg egész birodalmát. A hódolt területnek csak egyötödét tartotta meg, mint Allah földi helytartója, vallási célokra. A számára fenntartott területeket nevezték khász-birtoknak. Ezek a kincstár alá tartoztak, s jól jártak azok a települések, amelyek a „szultán khásza" lettek, mint pl. a 13 házból álló Nagy-Lőd, mert itt viszonylag legemberségesebb állapotok voltak. A hódoltatott területek négyötödét kiosztották az igazhitű harcosok és tisztviselők között.

Az arra érdemesek három féle hűbérbirtokhoz juthattak (amelyet a szultán bármikor megvonhatott tőlük, mint tulajdonos, mert nem a föld, hanem annak jövedelme volt a hűbér.) Az egyik a tímárbirtok, amelynek évi jövedelme 3000 és 20000 akcse között volt. 50 akcse egy magyar forintnak felelt meg. A tímárbirtokos az első háromezer akcse fejében személyesen volt köteles katonáskodni. A további jövedelemért 3000 akcsénként köteles volt egy-egy katonát (dzsebedzsit) állítani, s őt fegyverrel, élelemmel ellátni.

Tekintélyesebb volt a 20 ezer akcse fölötti jövedelmet hozó ziámet, amelyhez ugyancsak katonaállítási kötelezettség is kötődött.8

Csak később, a XVI. század végén alakult ki a harmadik fajta hűbérbirtok. Akkor, amikor a gyengülő török birodalom már nem tudta a kincstárból fizetni a magyarországi végvárakban szolgáló katonáit. Az addigi szokásos zsold helyett ők is hűbérbirtokot kaptak, fejenként 1000-2000 akcse jövedelemmel. Néha nem személyenként, hanem többen egy-egy falut, amelyet aztán könyörtelenül kizsaroltak.

A török adózási rendszer nem tett kivételt, hogy valaki jobbágy, vagy nemes. A lakosságot összefoglalóan rájá-nak, nyájnak nevezték, s a nyájnak minden tagját fej szerint adóztatta a padisah, fej-adót szedetett a defterdárokkal.

A kincstár számára szedett fej-adó, amelyet harácsnak, más szóval iszpen-dzsének neveztek, jóideig 50 akcse volt. Ezt eredetileg kapunként vetették ki, később azonban a településen lakók számától függetlenül szedték be: akkor is ugyanannyit, ha közben többen elmenekültek vagy meghaltak. Lovászpatona -amely nem a pápai, hanem a győri nahijéhez, körzethez tartozott, - s 1563 és 1566 között Dzseszám aga (más forrásban Hüszámnak fordítják) tímárbirtoka volt, 30 ház után 50-50 akcse fejadót fizetett.

A harminc ház megyénkben akkor nagy település volt. Az 1589 után húsz évnyi teljes elnéptelenedést követően, ha lassan is, de megint benépesült a helység. A kincstári defter, amely a bécsi császári könyvtárban maradt fenn, a győri nahijie területéről összesen 33 település adatait őrizte meg (az irat csonka). Közülük a 30 házzal Lovászpatona a legnagyobb. Összevetésül: Varsány 15 ház; Noszlop 12 ház; Gecse, Gyirmót és Teszér 9-9 ház; Ravazd 5 ház. A pápai nahije-ből Vaszar 9, Szerecsen 8, Gyömöre 11 ház után fizette a fej-adót.

Egy másik forrásból, a fehérvári szandzsák 1563-65. évi adóösszeírásából9 név szerint is ismerjük a 30 ház lakóit, bár a török adószedők néha „félrehallották" mind a települések, mind az ottlakók nevét, s eltorzítva jegyezték le, illetve a török írás miatt is bizonytalan az olvasat. Ezt előrebocsájtva, nézzük a harminc lakost: Kis Simon, Szegi (Széki ?) Antal, Sallai (Szalai ?) Ferenc, Börenyi Pál, Bodai (Budai ?) Gergel, Deli János, Csapdás Balázs, Málé Gyurics, Varjas Simon, Gáspár Mihál, Ráda (Réde ?) János, Varka Benedik, Csapta (Csanta ? Csanpa ? Hánta ?) Gergel, Kelemen Albert, Kovács Ferenc, Tomás Albert, Kovács Imre, Amádi Pál, Vita (Vájta ? Vejte ?) János, Gáspár Lázár, Szende János, Íljás Albert, Gós (Kós ? Kún ?) Berta, Varka Mihál, Csősz Mihál, Bodai Tamás, Kózsa Pétre, Nagy Balázs, Tomás János, Berta (Barta ?) Bernát.

A hódoltság idejéből a helyi lakossági neveket e listán kívül nemigen ismerjük. 1637-ből azonban egy iratban10 megőrződött 16 patonai jobbágynév. A családnevek közül a Varga, Szegi (Szögi), a Kovács és Szalay mindkét helyen megvan, de a már tárgyalt 1436. évi listával összehasonlítva a török által összeírt neveket, teljesen negatív eredményt kapunk.

A harács összege az idő múlásával, a pénz romlásával emelkedett. Előbb csak 60-80 akcséra. Az 1600-as években azonban a 200 akcsét is elérte, a jobbágyok terhei tehát csupán ennél az egyetlen adónemnél többszörösére nőttek. Márpedig a török ezen kívül még jó néhány állami adót szedett, s mindenért terhes illetékeket is kirótt a lakosságra. Végtelennek tetsző sorukból csupán néhányat említek. A mészárszékadó a levágott marha vagy juh darabja után 2 akcse; a gyertyaházadót a kocsma után szedték, a házanként 3 akcsét kitevő ún. árpapénz adót akkor kellett személyesen bevinni török földesurukhoz, amikor az nem ítélte elég biztonságosnak a helyzetet, hogy maga menjen adót beszedni; külön tétel volt a „szökött és holt emberek adója", s az írásos engedélyek, nyugták, adóki­szabások, hagyatékok utáni illeték, stb, stb.

Az állami adóknál és illetékeknél is nyomasztóbb teher volt a tímár, vagy ziámetbirtokos török földesúrnak fizetendő járandóságok, szolgálmányok sora. Első helyen állt a tized, amelyet jóval többféle termény után szedett a szpáhi, mint a magyar földesúr és az egyház. Tized járt mindenféle gabonából, kender, len, borsó, lencse, káposzta, répa, hagyma, fokhagyma után; mustból, szőlőből, körtéből, almából, szénából, az állatok után juhból, kecskéből, méhek után. A török hűbérbirtokosok találékonysága nem ismert határt. Volt, ahol faszénadót, kasza-adót, kert-adót is kivetettek.11 Csoda, hogy nem szökött el minden jobbágy! A székesfehérvári szandzsák összletes hűbérdeftere szerint 1632-ben „Lovas-Patona" lakosaitól 21.200 akcse adót szedtek be.12 Összehasonlításul: Ravasdi 10 ezer akcse, Szent-Martin város 6 ezer, Gyömre 8 ezer, Koromszó 7 ezer. Patona tehát ekkor is népesebb a környezeténél. Mindezek mellett a török által megszállt végvárak építkezéseiben is részt kellett venniük a jobbágyoknak, részben várrobotban kő, mész, gerenda, föld szállításával szekeres fuvarral, részben a sáncok, falak megerősítésében, napszámosként. Adatunk van arról,13 hogy amikor 1572. május 13. és június 16. között a székesfehérvári várat javították, a munkálatokra a szandzsák területéről 112 faluból vezényeltek az építkezésre jobbágyokat, részben robotra, részben napszámos munkára. Ebből a kimutatásból tudjuk meg, hogy Lovász Patonáról 1 ember 17 napon át dolgozott az erődítésen, napi 3 akcse napszámért. Ugyanakkor Kajáiról 6 ember 48 napig, Szerecsinből 2 ember 39 napig, Noszlopról 2 ember 32 napig, Vanoláról 5 em­ber, 68 napig...

Rengeteg megpróbáltatást jelentettek, s igen nagy károkat okoztak korábban is, de a XVII. század második felében is az idegen zsoldosok: németek, spanyolok, vallonok, franciák, akiket ekkor már nem oszlattak szét, s mentek haza, mint a korábbi években, hanem nálunk maradtak és falvainkba vonultak téli szállásra. Ellátásukat a helyi lakosoknak kellett megoldaniuk, otromba túlkapásaikat elviselniük. Patona, mint nagy település, nem úszhatta meg ezeket az önkényes beszállásolásokat.

Hasonlóan emberpróbáló szenvedéseket és veszteségeket hoztak falvainkra az úgynevezett predátorok, akik magukat végvári vitézeknek mondták, valójában azonban csak a településeket dúlták, fosztogatták. A Marcal felől érkeztek a megyébe, s rontottak rá egy-egy helységre. Batthyány Ádám dunántúli főkapitány katonáinak vallva magukat, prédálták fel a falvakat, sarcolták az amúgy is megnyomorított jobbágyokat. 1653-ban a megye magától a királytól kapott felszólítást, hogy fékezze meg a vagabundus hajdúkat és latrokat.14

Nem csodálkozhatunk hát, hogy amikor a győri káptalan 1649-ben határvédelemre szerződést kötött rábapatonai jobbágyaival,15 a kontraktus 5. pontjában ezt olvassuk: „Patona ne legyen Ugod, Devecser és Bodonhely, hogy minekünk orcánkra ne keljen a gonoszság rút híre, mert mind mostan, s mind azután készek leszünk azon Patonánk földjét pusztán bírni inkább, hogysem országunk és szomszédaink káraival az latrokat, dúlókat, nyúzó fosztogatókat, rablókat, könnyen lézengő, heverő, tekergő, hitvány rossz csavargó és könnyű életet kívánó, erdő hátán járó, cseren futó és bokor ugró, Istentől futamodott és a mennyországtól elrugaszkodott embereket befogadnunk és ott szenvednünk!"

A környékbeli kisebb véghelyeken szolgálók megítélését, bizonyára a közhangulatot kifejező, s bár keserűség szülte, de igaz szavak ezek. Mégis, micsoda kontraszt, ha ezt a negatív érzelmektől túlfűtött - egyébként szerződésbe nem is illő - mondatot összehasonlítjuk Balassinak a végek dicséretéről szóló katonaénekével.

1683 nyarán megint válságos időket élt meg településünk. A török birodalom még egy utolsó erőfeszítést tett Bécs elfoglalására. A török hadak - s velük Thököly csapatai is - Székesfehérvár felől Veszprém, Pápa, Győr irányába nyomultak előre. Szokás szerint szörnyű pusztítást vittek végbe a krími tatár segédcsapatokkal együtt. Bevették az útjukba eső Tatát, Veszprémet és Pápát. Győrrel ekkor nem bajlódtak, siettek Bécs alá, ahol júliusban megkezdődött az ostrom. A császárváros modernizált védműveit sikerrel tartotta a hatezer fős védősereg a nagyvezír 150 ezres hadával szemben mindaddig, amíg a szeptember 12-én megérkező felmentő sereg megsemmisítő vereséget mért a török-tatár ostromlókra. Ezzel a kudarccal megpecsételődött a másfélszáz éves magyarországi török uralom sorsa. A Szent Liga német birodalmi, Habsburg, pápai és lengyel hadai - a magyar huszársággal együtt - néhány év alatt a Balkánra szorították vissza a törökséget. Úgy tűnt, a hosszú sanyargattatás után a béke és a gyarapodás évei következhetnek.

Ennek jegyében született meg már 1696-ban az országra kivetett kétmillió forint rovásadó arányos elosztását célzó országos összeírás.16 Veszprém vármegye összeírásában az adófizetésre kötelezettek nevein kívül rögzítették anyagi erejüket és jövedelmük forrásait is. Lovászpatonáról azt tudjuk meg, hogy különböző birtokosok birtoka, de nevüket nem közli. Gergel György bírón kívül 32 jobbágyot írnak össze, valamennyien negyedtelkesek, mégpedig: Horvat János, Horvat Benedek, Szy János, Bűcskey János, Lukács Péter, Kovács Péter, Pinczés György, Pinczés János, Hegedűs György, Finta János özvegye, Futó Péter, Pinczés Mihály, Barta Mihály, Lábody István, Nagy István, Kys Mihály, Fodor István, Bolla Imre, Vargha János, Lédeczy Miklós özvegye, Koronczai Mihály, Molnár István, Huszár István, Húsvét Péter, Szekeres Pál, Tott Gergely, Szeke­res Gergely, Sándor Jakab, Szekeres Máté, Szekeres István, Szentivány János, Barta Gergely. Az összeírtak közül a Lukács, Kovács, Finta, Pinczés, Fodor, Bolla, Vargha, Tóth nevekkel már a korábban említett 1637. évi iratban is találkozhattunk, sőt a Molnár és Finta családnévvel már 1436-ban. Zsellérek nevét az összeírás nem tartalmazza, pedig bizonyára voltak, de annyi kis földjük sem volt, hogy adózókként szóba sem jöhettek. Összeírt jobbágyaink szántóinak nagyságában sem találunk különbséget, valamennyinél 24 mérős nagyságot rögzítenek.17 A 32 negyedtelek mellett van 22 puszta negyedtelek is, amelyeket ugyancsak megművelnek. A pusztahelyek tekintélyes mennyisége mutatja a hosszú háborús állapotokat. Feltűnő, hogy szőlőt nem mutat ki az összeírás, holott tudjuk, hogy a XVI. században a szerdahelyi vén szőlőben, a mai Öreghegyen - ugyanúgy, mint a Sokoró más vidékein - virágzott a szőlő- és bortermesztés. Megtudhatjuk még azt is, hogy a település rétjei középszerűek, de a legelőjük jó. A területükön lévő erdőket tűzifának, épületfának és makkoltatásra egyaránt használják. Ha a bőséges esők miatt elegendő a vízhozam, akkor a község egykerekű malmát is használni tudják, aminek jövedelme évi 30 mérő. Kiemeli az összefoglaló, hogy a településen igen gyakoriak a beszállásolások, ami az ott lakóknak nagyon előnytelen, hiszen a bekvártélyozott katona ételét-italát, lovának a zabot, szénát és szalmát a jobbágy kötelessége biztosítani.

A törökök kitakarodása után sem kezdődhetett meg azonban az ország viszonyainak rendezése, a pusztulás után az újjárendezés és újjáépítés, mert 1703-tól újabb háborús korszak következett: a Rákóczi-szabadságharc.

Ez az 1703-1711 közötti, változó hadiszerencsével, nagy kudarcokkal és fényes győzelmekkel vívott nyolc éves szabadságküzdelem, „alulnézetben" kevésbé fényes, mert egy-egy falu lakossága évtizedekig leginkább arra emlékszik, ami szűk határai között történt.

A történetírás lapjairól tudjuk, hogy amikor 1704 januárjában a kurucok Károlyi Sándorral Pápán megjelentek, az ottani katonaság rögtön felesküdött Rákóczi zászlajára, s a megyéből számosan növelték a kuruc hadilétszámot. A csatlakozó nemességből elég emlékeztetni gr. Esterházy Antalra, a pápai-ugodi-devecseri uradalom urára, aki még az emigrációba is elkísérte a fejedelmet, vagy Rákóczi ezredesére, udvari emberére, Telekesi Török Istvánra, aki Lovászpatona egyik földesura is volt. Közkatonák is többen állhattak patonaiak a kurucok közé, akár a településről, akár a pápai várőrségből. Nevüket azonban nem ismerjük.

Egy XVIII. századi tanuvallatási jegyzőkönyv18 egyik tanuja szerint „a Patonai Helység malmán, úgy a Sajnovits Malmán innét nap nyugatról lévő völgyben vagy is térségben az el múlt Kurucz Háboruban Kurucz Hadi tábor szálván", annak tűzhely-nyomai és összedőlt kemencéinek földhalmai még évtizedek múlva is láthatóak voltak. Egy másik, XVIII. század eleji iratban19 azt olvassuk, hogy „Molnár (Tömből) Istvány, ki tőrnek bökése által halt meg, Sajnovits Malmában volt molnár 25 esztendeig, ugy mint Szemerei hartzkor már molnár volt abban és a kurutzok magát a malomban megnyomván kétszer verték föl, el vévén a malom vámot" (Ez a Molnár Patonán lakott, „a Parochia mellett a Barta Istvány helyén mindenkor")

Ezek az írásos dokumentumok a Koroncó és Szemere közt megvívott emlékezetes csatára utalnak, ahol egy nagyobb kuruc sereg először ütközött össze rendezett császári sereggel 1704. június 13-án. 20 Gr. Forgách Simon 18 ezres serege, köztük 3000, már a török háborúban is szolgált tapasztalt gyalogos hajdú állt szemben Heister generális mindössze 3600 főnyi csapataival. A kurucok a csatában súlyos vereséget szenvedtek. Ennek fő oka az lehetett, hogy Károlyi Sándor, aki a csata előtti esten már Rábapatonán volt, néhány kilométerre a csatahelytől, Forgách többszöri utasítása ellenére nem sietett Koroncóhoz, nem avatkozott a harcba. Forgách 2000 embert veszített, főleg gyalogos hajdúkat, akiket a Marcal mocsaraiba szorítottak a császáriak. A patonaiak emlékezetében a kurucok malommezei táborozása és a „szemerei harc" még évtizedek múlva is élénken élt.

Környékünkön más harcok vagy Patonát is érintő csapatmozgások emléke nem maradt fenn. Közismert pedig, hogy a Dunántúlt 1705 őszén visszafoglaló Bottyán János generális Pápán rendezte be főhadiszállását. Azt is tudjuk, hogy Bottyán a bakonyszentlászlói kénes fürdőben nem is egyszer járt, de valószínűleg nem Patonán, hanem Ugod, Teszér, Tamási útvonalon.

Még egy patonai vonatkozása van azonban a kuruckornak. 1707-ben Bottyán felmentését kérte a dunántúli főparancsnokság alól, s helyére Rákóczi gr. Esterházy Antal tábornagyot vezényelte, s mellé helyettesül gr. Esterházy Dániel altábornagyot. A hadsereg és kerület kormányának átvételére Sümegen került sor, ahova azután 1708. január 15-ére kerületi gyűlést hívtak össze, a tíz dunántúli vármegye és az onnan kiállított ezredek képviselőit.21 „A sümegi kerületi gyűlés előterjesztvényei és végzései" közül a 28. pont postaállomások felállítását rendelte el. A döntés: „Kűszegtűl fogvást a Dunáig való lineán lésznek ezek a pósták, úgymint: Kőszegen, Szombathelyen, Rumban, Jánosházán, Alásonban, Pápán, Patonán, Sz.-Miklóson és Ethén; ugyan Pápárúl Vásárhelen és Sümögön. Az pápai tartozik két szekeret tartani, a többi egyet, jót; a pápaiknak lészen esztendeig való fizetése 200 forint és szénája, a többieknek pedig 75 forint a Nemes Vármegyéktűi, ammellett immunitáltotnak az quártélyadástúl, intertentiótúl és forspontozástúl, azon kívül minden impostiának terheitül..." A postaállomás létesítése tehát számos könnyítést jelentett a kiválasztott településeknek. Hogy a döntés végrehajtására sor került-e, nem tudom, mivel 1709 nyár végén a császári seregek kiszorították a Dunántúlról a kurucokat. 1711-ben, amikor a „nagymajtényi síkon letörött a zászló", ahogy a kuruc nóta kesergi, a sokévtizedes harcok után békésebb időszak következett az országos politikában, sűrű békét­lenség viszont Patona határainál.

 

Jegyzetek

  1. Pákai Zsolt: Veszprém vármegye története... 63.
  2. ua. 63.
  3. Vemh Lex: a felsorolt falvak szócikkeinél
  4. Thury György Katalin lányát Marcaltői György veszi el, így lesznek patonai birtokai a Marcal-tőielcnek.
  5. Győr: 1594-98; Pápa 1594-97; Veszprém 1552
  6. Szakály: Magyarok Európában II. 134-135. - Hóman-Szekfű III. 409.
  7. Kálniczky: Magyarország régi... 16.
  8. Hóman-Szekfű III. 409.
  9. A székesfehérvári szandzsák 1563-1565. évi adóösszeírása. Hunyadi István közreműködésével közzéteszi: Matuz József. Verlag Aku GmbH, Bamberg, 1986:395.
  10. MOL P 234. 48.rsz. VII.A. 56.
  11. Hóman-Szekfű: III. 414-418.
  12. Kincstári defterek II. 724.
  13. Kincstári defterek 1.251 -264.
  14. Vmh.Lex.48.
  15. Ráth Károly: a bodonhelyi erődített kastély Sopron megyében. In: Magyar Akadémiai Értesítő 1864.IV.10. Lásd még ugyanő: Győri Történelmi és régészeti Füzetek III. köt. II. füzet 275-280. A szöveget Lukcsics József: A veszprémi egyházmegye könyvészete (Veszprém, 1909. Különlenyomat) című munkája tévesen Lovászpatonához kapcsolja, s - talán az ő nyomán? -Veress D. Csaba is Ugod c. könyve 37. oldalán
  16. Veszprém vármegye összeírásai 1696, 1715, 1720. Veszprém, 2002. 21. és 111.
  17. Egy pozsonyi mérő, mint földmérték egy mérőnyi vetőmaggal bevetett földterületet jelentett, ami kb. 600-800 bécsi ölnek felelt meg.
  18. MOLP 234.48.VII.A.135.
  19. MOLP 234.48.VII.A.134.
  20. Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc csatái Nap Kiadó 2003.
  21. Történelmi Tár 193,194,215.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet