Előző fejezet Következő fejezet

Villongások, áthajtogatások

 

Az emberek mindig igyekeztek számon tartani, hol vannak az általuk birtokba vett terület határai. Ez sokáig nagyon bizonytalan volt: léteztek ugyan gyepük, de azokat lakatlan területek, „gyepüelvék" választották el egymástól. Amikor azonban az államalapítást követő századok során a faluszerkezet viszonylag állandóvá vált, s a fölművelés meghatározóvá, mind fontosabb lett a birtok- vagy településhatárok formális rögzítése, sőt írásba foglalása is. Ez sokáig még mindig laza lehatárolást jelentett. Álló- és folyóvizek, erdők, dombok vagy egyéb természetes terepalakulatok jelölték a birtokszéleket, néha nagyon is időleges határpontok: mogyoróbokor, rókalyuk (ruozlik) pl. a tihanyi alapítólevélben. Később is borzlyukak, sasfészek, egy-egy jellegzetes fa, forrás- vagy ásott kut stb. Ez túl kevésnek bizonyult akkor, amikor a falvak megpróbálták a szomszédos falu egy-egy darabját a maguk területéhez kapcsolni, vagy egyes várak bizonyos területeket a várbirtokhoz tartozónak állítani. Szükségessé vált egyrészt mesterséges jelek elhelyezésével a határokat részletesebben rögzíteni, másrészt hiteles dokumentumokban írásba foglaltatni, amelyek később vitás esetekben bizonyító erejűek lehetnek. Számos ilyen mesterséges határjelet használtak, a helyi földrajzi viszonyokhoz alkalmazkodva különbözőket. Vidékünkön ezek közül leggyakoribb volt a határhalom, vagy határkomp, földhányás (meta terra), amelyet kb. másfél méter magasra emeltek, gyeppel fedték, hogy az eső el ne mossa. Ahol lehetett, ezeket sokszor egy-egy terebélyesebb fa köré kompolták, s így együtt alkották a határjelet. Másutt sziklákból emeltek halmot. Jellegzetes határjelek voltak az András-kereszttel, vagy más bevágással megjelölt fák, de számos más megoldást is használtak. Két falu határának találkozásánál két, hároménál három külön határhalmot emeltek bizonyos távolságban. Ezek voltak a kettős vagy kéthatárok, illetve hármashatárok. (Talán a 8-10 lépésnyi távolságuk őrzi a régi gyepüelve emlékét, amelyhez ekkor már bizonyos szakrális és babonás szokások is járultak. Egy régi iratból azt tudjuk meg, hogy a Győr és Veszprém vármegye határát jelölő határjelek Patonánál egy nyíllövésnyi távolságra voltak egymástól, köztük tehát „uratlan" biztonsági sáv húzódott). A kezdő és -illetve az ezzel azonos -véghatárt általában magasabb vagy nagyobb átmérőjű halom jelölte, s azt is, ha valahol a határ egyenes vonala megtört. Az egyenes határt folyóhatárnak, ahol iránya jól érzékelhetően megváltozott, azt szeglethatárnak nevezték1. Ebből lett Szerecseny mellett a mi Szegle helynevünk. (Ugyanezzel a földrajzi névvel Vanyolán is találkozunk.) Gyakori határjelek voltak a mesterséges árkok. Ilyen volt a Fizeg-patak (Malom-ér) mentén Patonát és Kajárt elválasztó hosszú árok, vagy egy-egy közút, amire ugyancsak Patona és Kajár között van példa. (A területről készült térképvázlat a hátsó, belső borítón.)

A mesterséges határjeleket, mivel azok könnyen eltüntethetők voltak, állandóan figyelni kellett. Példáim során majd látni fogjuk, hogy nálunk leginkább a határhalmokat hányták széjjel, s kompolták fel falujuktól távolabb, vagy kivág­ták a megjelölt határfát, elvitték máshova a határkövet, például a Kerék-tóból.

A határrontásra azért kellett nagyon ügyelni, mert ha az egyik fél egy év és egy napon át békés használatot tudott kimutatni egy adott földdarabon, amelyet a másik fél tudta nélkül elfoglalt, azután már jogot formálhatott hozzá.2 Ezért aztán minden település lakói éberen ügyeltek határjeleik sértetlenségére. A község vezetőivel együtt évente egyszer - általában szent György napján - végigjárták a határjeleket, s ha kellett, megújították őket. A „határozáson" számosan vettek részt, hogy minél többen újra meg újra emlékezetükbe véssék, hol vannak az „igaz határok". Egy-egy új határhalom felhányásakor gyakori volt, hogy elkaptak egy vagy több ott bámészkodó gyereket, ráfektették a dombra, s könyörtelenül elverték, hogy öreg koráig emlékezzék rá, hol a határ. Ahol hosszabb jelöletlen határszakasz volt, ott gyakorta előfordult, hogy néhány barázdányit átszántottak a szomszéd területére, vagy átkaszáltak néhány rendnyit. Ha ezt többször is megtehették, nem kis darabon tudtak a szomszéd földjére „beljebb csúszni".

Amikor határvitára került sor, azt általában tettlegesség kísérte. Ezt határvillongásnak, vagy egyszerűen csak villongásnak nevezték. A villongások többnyire súlyos, esetenként fegyveres összetűzésekké fajultak, ami néha emberéletet is követelt. Nagyon sokszor „átlegeltettek" a szomszéd területére, amit nemcsak rétek, de vetések is bántak. Az ilyen átlegeltetésen ért marhát behajtották a kárvallottak, s csak „hajtópénzért" adták vissza, vagy elvették a határsértő fejszéjét, kaszáját vagy egyéb szerszámát, amit ki kellett váltani. A határokat megsértők, s az ezért elégtételt vevők a szomszédos községek jobbágyai, de mögöttük többnyire kimutathatók felbujtóként az uradalmi tisztek, vagy a világi és egyházi földesurak.

Szeretnék bő ízelítőt adni azokból a villongásokból és áthajtogatásokból, amelyek Lovászpatona határai mentén estek meg, néha igen súlyos következmé­nyekkel, függetlenül attól, ki volt a kezdeményező. Ezek a viták döntésre több­ször a megyei vezetőkhöz, de nemegyszer a nádorhoz vagy a királyhoz kerültek.

Írott forrásainkból tudjuk, hogy villongásokra a szerecsenyiekkel, démiekkel is sor került, de csak egyedi esetekben maradt nyomuk, s békés egyezséggel zárultak. Annál jobban elfajultak a dolgok, s évszázadokon át tartottak a patonai és kajári jobbágyok, illetve a bakonybéli apátok és patonai földesurak között. A csetepaték okozója legtöbbször a szűzi határrész volt.

Szűz falut Győr és Veszprém vár népei lakták, de mivel határa Kajár déli szomszédja volt, a béli apátság igyekezett megszerezni magának a falu mintegy 1500 holdnyi földjét. Már az 1100-as évek végén a szűziek egy „kajári" földrészt, amelyet az apáttól béreltek, elfoglaltak. Az ügy a királyig, III. Istvánig jutott, aki Gil székesfehérvári kanonokot küldte ki poroszlóként. Gil a határokat megjárta, s az apátság javára döntött. Márton malmát felégette, Péter házának kapuját bárddal betörte, s a szűziek házait lerombolva elűzte őket.3 A középkori perjogban ugyanis a vesztes felet ellenfélnek tekintették, akik ellen fegyveres megtorlás is alkalmazható. Végül a szűziek, hogy visszatérhessenek falujukba, vállalták azokat a szolgáltatásokat, amelyeket az apát addig is követelt tőlük (méz, gabona). Az egész ügy több mint gyanús: valami agyonhallgatott dolog lehet a háttérben. Sörös Pongrác, a pannonhalmi rendtörténet írója nagyon óvatosan fogalmaz a helyszínről: „ez a Kajárnak déli részével összefüggő jószág", vagyis nem mondja, hogy egyértelműen kajári föld; s hozzáteszi, hogy az apát „beleegyezett az alkuba", holott pernyertesként a szűziek elűzéséhez joga volt. Megelőzhette volna a további számos szűzi („szűzkuti") villongást! Mert 1206-ban veszprémi várnépek elfoglalták Szűz falu földjét4, mint várbirtokot. Az esztergomi érsek bírósága a monostor javára ítélt ugyan, de 1234-ben meg a győri várispán és jobbágyai szálltak pörbe Kajár déli határai miatt. A király által kiküldött bíróság a béli monostor javára döntött, s Szent László adománylevelét felhasználva, azt kibővítve leírta Kajár határait, amelyben Szűz meg sem említtetik! A döntés nem volt meggyőző, mert 1239-ben Veszprém és Győr várnépei már együttesen léptek fel, s követelték az apáttól Szűz 10 ekényi földjét, tehát a falu teljes határát. Mindhiába, IV. Béla az apátság javára döntött. Mivel a tatárjárás után a falu eltűnt, néhány nemzedék múlva volt létét már csak a „Szűzkút", majd „Szűzkút vagy Köbölkút" földrészlet, kaszáló, határpont jelölte Kajár déli, illetve Szerdahely északi határán. A pusztult falu eltűnte utáni újabb határosok -Szerdahely, majd Patona, vagy a kajának által meg-megújított villongások arra vallanak, hogy ezen a tájon valami tartósan rendezetlen.

 

A Szűzkút határrész a Csuki érrel, háttérben a Harangozó és az Öreghegy

 

A tatárjárás után bő száz esztendeig nincs írásos nyoma a határvitának, bár kisebb összetűzések bizonyára voltak, de ezek nem jutottak el magasabb fórumokra. 1356-ban azonban újabb villongásról értesülünk. Nem is akármilyen ügy. A szerdahelyi jobbágyok július 17-én a kajári Magyar Péter szénájából, a Szűzkút nevű kaszálóról5 30 szekérnyi szénát elvittek, szolgálóját, Alapi Miklóst pedig megnyilazták. 30 szekér széna nagyon sok, nyilván előre megtervezett tömeges akció volt, s ellenállásra számítva, fegyveres jobbágyok is támogatták a rablást. Simon győri főispán rendeletére a győri káptalan tartott vizsgálatot, az ő oklevelükből ismerjük az esetet.

1380-ban a patonaiak Kajáron a Fizeg (Malom) patak keleti részénél a Szerdahellyel határos szántóföldjeit foglalják el az apátnak.6

 

A szűzkuti tábla, háttérben a Miklós majorral

 

Mivel Szerdahely elnéptelenedett, s területét a patonaik vették használatba, de a kajáriak is szerettek volna új területekhez jutni, a XV. századtól Patona és Kajár között kerül sor határvillongásokra.7 Megint csak a szűzkúti részen. Csupor Pál bán fiai, Ákos, Gergely és Demeter, továbbá az özvegy Csupor Istvánné és Gáspár fia, gazdatisztjük vezetésével, 64 patonai jobbágyukkal 1435. június 10-én ekével szétszórták a kajári határjeleket, majd ugyanott Szent Mihály napja körül a kajári földet ismét fölszántották és bevetették. Zsigmond vizsgálatot rendelt el, az ügyet esküvel való tisztázások fejezték be 1438-ban, s a Csuporoknak 32 aranyforint kárpótlást kellett fizetniük.8

A Hunyadiak korából sem, Dobzse László és II. Lajos idejéből sem maradtak fenn villongásra vonatkozó iratok. Csak Mátyás uralkodásának utolsó évében, egy 1490. március 6-án kelt irat szól arról, hogy a felpéci Theremes János szolgabíró és Poky Mihály esküdttől tartott nyomozáskor a tanuvallomásokból az derült ki, hogy Kolos László patonai jobbágyai Kajár határát megrongálták, annichillálták.9 A másfél százados török uralom többirányú sanyargattatása sem volt alkalmas határvitákra. A meggyérült lakosságnak, ha éppen nem menekült, minden erejét megfeszítve kellett a meglévő földeket művelnie, hogy a kettős adóztatás terheit viselhesse. A patonaiak egyébként az elpusztult Dém határát hosszú évtizedekig olcsón bérelhették télen-nyáron ott legeltetett szarvasmarháiknak.

Ahogy a háborús viszonyok némileg enyhültek, újra felütötték a fejüket a villongások. Nem csoda, hisz a harcok idején senkinek nem volt se gondja, se ideje a pusztuló határjelek gondozására, így a határok sok helyen bizonytalanná váltak. 1672-ben arról kapunk hírt, hogy Kajár és Patona között megállapították, hogy a Patonáról Gyömörére vezető út a főhatár.10 Előzménye biztosan kiújult határvita volt, mert ugyanez időből értesülünk arról, hogy a kajáriak a kispéciektől foglalgatnak földeket. Hamarosan a patonai-kajári villongásokról is értesülünk. 1690. november 10-én Szekeres Mihál másodmagával, Szentiványi szabóval kajári földön Német János szolgáját megfogván, „szűrét elvonták és szétosztották". Néhány nap múlva megint csak Szekeres Pál, most már harmadmagával „az kaiari Német Jánosra támadván az kaiari földön addig elverték, hogy csak halva nem hatták. Annak fölöttö minden nap a kaiari földön vagyon minden marhaiok, annyi kárt tesznek, hogy minden vetéseket elrontják. Öt embernek ökrei vetésekre hajtatván, be akarták hajtani a kaiariak; az patonaiak rájok támodván, az ökröket elvették előlök és magokat is csak nem agyon verték."

Nem ilyen vérre menő, de erőszakos földfoglalás a szerecsenyiek 1672. évi határmódosítási kísérlete. Ők is a háborús körülményekben bízhattak, amikor a patonai határ öregerdei területén határhalmokat hánytak, majd azt állították, hogy falujuk határa odáig terjed. A háborús évtizedekben a műveletlenül hagyott szántókat hamar bozót nőtte be, ami egy-két évtized alatt sűrű erdővé fejlődhetett. Az Öregerdőn azonban régi, vadászatra és makkoltatásra alkalmas bárdos és eresztvény erdők terültek el, amelyek a szántóföldnél is értékesebbek voltak. Ezért az akkori patonai földbirtokosok, Horváth Miklós vármegyei alispán és Oroszi Ádám özvegye, Sándor Katus nemezetes asszony vizsgálatot kértek a megyétől. A Daymovits János megyei főszolgabíró és Kőrössi Ferenc megyei esküdt által tartott helyszíni tanukihallgatáson, a fentiek mellett részt vett a „Patonai Eörökös Földes Urak képében Nemzetes Thury Farkas uram" is a Thury família teljes körű meghatalmazottjaként. A tanukihallgatás (inquisitio) a Patona-Vaszar, Patona-Gecse, Patona-Szerecseny és Szerecseny-Kajár közti határok vizsgálatára terjedt ki. " 11Az okirat még két korábbi patonai földesúr nevét is megőrizte: Marcaltői Miklósét és Hathalmi Sándorét. Valamennyi tanú • egybehangzóan állította, hogy azok a határhalmok, amelyek a szerecsenyiek szerint községük határát jelzik, sohasem voltak ott régebben. Mint többen is megfogalmazták, „tudja nyilván, hogy a Szerecsenyieknek semmi összefüggő erdejek nincs a patonaiakkal, és a mai napig meg köllött bérelni, ha az patonai erdőt akarták élni". Egyikük azt is elmondja, hogy egy régi hármas határt a szerecsenyiek eltüntettek. „Lehet több huszon nyolc esztendejénél, hogy (Szokoly Mihály gecsei ember) mutatván neki három határt, mondván, ez Eötsém egyik gecsei, másik szerecseny, harmadik patonai határok, mely határoknak ketteit elszántották az Szeretsenyek". Egy harmadik tanú szerint „az minemő határokat az szeretsenyek mutattak Patona felől... nem is igaz határok." A 16. tanú, aki már 1622 táján is sokat dolgozott azon a határrészen a szerecsenyi szántóknál, mondja, hogy „nem is hallotta, hogy ott határok lettek volna, nem is igaz hatá­rok, nem is villongtak rajta soha". Érdekes érv: ha nem villongtak rajta, nem is lehetett határ. A tanuk azt is kijelentették, hogy Szerecsenynek és Kajárnak nem volt közös határa. A hamis kompolások ügye nyilván a patonaiak igazával zárult. Ezen kívül a szerecsenyiekkel más határvitáról nem maradt fenn forrás.

Másképp állt a helyzet Kajárral. 1673-ban Gencsy Egyed főapát királyi rendeletre a győri káptalannal megállapíttatja, hogy Kajár és Patona között az az út a határ, amely Patonáról Gyömörére visz.12 Ha a királynak, I. Lipótnak kellett beavatkoznia, nem csip-csup határincidensek történhettek. Láttuk, hogy 1690-ben a patonai Szekeres Mihál és társai rendszeresen átlegeltettek kajári területre, s a kajári jobbágyokat kétszer is félholtra verték.

1719-ben újabb határviták után a két helység vezetői ideiglenesen megegyez­tek a határvonalban, de az alku egyiküknek sem tetszett, ezért a Helytartótanács­hoz fordultak. Ott azonban nem foglalkoztak ügyükkel, arra intve őket, hogy egymás közt egyezzenek meg.13 Mivel erre egyik fél sem hajlott, a királyi tábla 1720-ban kivizsgálta az ügyet, s tanuvallatás után egy régi határlevél felhasználásával döntöttek a határokról.14 Eszerint a lényeges öt határpont: 1. Székes-magas 2. Szőlők utja mellett lévő Szüzkút 3. A Répásról és Pátkáról lejövő szénahordó út melletti Köböl vagy Jász kút. 4. A Füzik patakja mellett lévő hosszú árok 5. A győri út mellett napkeletről lévő Kerék tó.

Nyugalmat ez a döntés sem hozott, sőt még jobban elmérgesedett a helyzet. Már 1749-ben adott legelső instrukciói között az új földesúr, Festetich József generális utasítja patonai tiszttartóját, Torkos Pált, hogy „A Törvény bírónak valamelly lánczát és fejszéjét elvették a Kajáriak, azt az oda való Földes Uraktul vissza kell kérni, s egyszer's mint eő kegyelmeket requirálni..." (lásd a 4. sz. függelékben)

1767. október 14-én Festetich Károly földesúr utasította tiszttartóját, hogy szedjék össze a patonai jobbágyokat a falu vezetőivel, s terítsék el az Ur dombja nevezetű gyöp alatt lévő kajári határokat. Német Márton bíró, Molnár Mihály törvénybíró és Húsvét János esküdt össze is szedtek sok embert:" ...a kik is Falustul, kinél kapa, kinél pedig puska lévén, ki is mentek....Kajári régi hánt határokat el is terítették, Molnár Jánosnál és Futó Jánosnál puska lévén, hogy az kajáriak ellen oltalmazhassák magukat..." Egyik tanú emlékszik, hogy látta „Molnár Mihály törvény birót, ki is még a Czigányokat is hajtogatta, hogy mennének ki ők is határokat teríttenyi..." A tömegesen elkövetett hatalmaskodás miatt Zoerard pannonhalmi apát beperelte Festetich Károly grófot, s 1770-ben a mindkét fél által összegyűjtött több száz tanú részvételével hosszú ideig elhúzódó tanukihallgatásra került sor.15 A pörlekedés végül megegyezéssel zárult, de a tanúvallomások sok olyan sérelmet tártak fel kölcsönösen az esetet megelőző évtizedekből, amelyekből érdemes szó szerint többet felidézni.16 Ezáltal magyarázatot kaphatunk arra, miért fajultak úgy el az indulatok, (no meg a földesúri érdekérvényesítés) hogy falustul, fegyveresekkel mentek határigazításra a patonaiak.

Íme, a sokéves folyamat a tanuvallomásokból felkompolt eseményekről és okaikról. „Csak egynihány esztendők előtt a Kajári lakosok meg szaporodván", több földre volt szükségük, ezért a Fizeg patak és a Csuk ér közötti, azelőtt Szerdahelyhez, most Patonához számított határrész bozótosát, és fiatal erdejét irtogatni kezdték, majd felszántották, s „hatalmasan elfoglalták". Folytatásában, a Kerék tótól délre, az ugyancsak volt szerdahelyi területen, csordapásztoruk agyonütése miatt - patonaiak ellenállásától nem tartva - beljebb nyomultak, mégpedig jelentősen a patonai területre. A patonaiak igyekeztek, ahol mertek, ellenakciókkal védekezni. Átlegeltettek, fegyverrel is rátámadtak nemegyszer a szomszédaikra, az elfoglalt területeken vetett gabonájukat learatták. A földek megvédéséhez azonban kellő erejük azért nem volt, mert akkori földesuraik, Vörös László, Csuzy Gáspár, Tallián István és Ferenc valamennyien zálogban bírták a patonai határt, nem voltak örökös földesurai. A birtokper, de akár csak egy határjárással egybekötött tanuvallatás, inkvizíció sok pénzbe került, mert a környező területekről össze kellett gyűjteni megbízható tanukat, akik a község valamikori határvonalát jól ismerték, mert ott születtek, vagy huzamos ideig ott éltek, dolgoztak, vagy malomba, fuvarba, más okból gyakorta jártak ott. (Az 1770-es tanuk közt Kocson, Móron lakókat is találunk) A tanukat fáradságos volt összeszedni, majd etetni-itatni őket az eljárásban részt vevő hivatalos személyekkel együtt, akiknek még szabott díjazás is járt. Ezért hangozhatott el, hogy pöröljön, akinek sok pénze van. Láthattuk, hogy a másik oldalon a földfoglalók a főapát hallgatólagos beleegyezésével, sőt biztatásával, egyre jobban nekibátorodva cselekedtek. Festetich generális, aki királyi adományba kapta a birtokot 1738-ban, még egy bő évtizedig azon munkálkodott, hogy a zálogbirtokosokat kifizesse, s Lovászpatonának tényleges földesura lehessen. Nem is sokszor fordulhatott meg itt, a birtokot gazdatisztjén keresztül a Vas megyei Baltavárról irányította. Halála után fia, Károly, 1667-ben drasztikus intézkedésre szánta el magát. Ő már helyben lakott, hiszen intézője az „uraság házánál" adta ki a parancsot a kajári, „nem igaz határoknak" tekintett határkompok megsemmisítésére. Valószínű, hogy Festetich sem azért hajlott végül az egyezségre, a viták lezárására, mert úgy érezte, hogy nem sok esélye van igaza bebizonyítására, amint azt a pannonhalmi rendtörténet írója sugallja, hanem mert számot vetett azzal, milyen tetemes költségébe kerülne a kitartó igazságkeresés.

Ezzel a jelek szerint a határvillongások hosszú sora le is zárult, vagy olyan kisebb csetepatékra korlátozódott, amelyeket nem volt érdemes feljegyezni.

 

Jegyzetek

  1. Takács Lajos: Határjelek, határjárás a feudális kor végén Magyarországon.
  2. Wellmann Imre: Közösségi rend és egyéni törekvések a 18. századi falu életében
  3. PRT VIII. 38.
  4. Mint Solymosi László rámutat, 1206-nál később történhetett, 1210 körül, mert János 1206-ban még nem volt esztergomi érsek (Solymosi László tanulmánya a Mons Sacer c. kötetben)
  5. A PRT VIII. 334. alapján idézi Balogh-Kutas, 12.
  6. PRTVIII. 112.
  7. Ezekről a PRT VIII. részletesen megemlékezik.
  8. PRT VIII. 494.
  9. Bakonybéli regesták a XV. század második feléből. Közli Sörös Pongrác (Történelmi Tár 1907. 385)
  10. PRT IX. 93. Ez nem a mostani gyömörei út. Régen Gyömörére és Győrbe egy, a kajári és kispéci gyűr alatt, a Kerék tó közelében elhaladó úton jártak.
  11. MOL P. szekció 234.
  12. PRT IX. 22.
  13. PRT IX. 530-531.
  14. PRT IX. 531-534
  15. MOL P szekció 234. VII. A 182
  16. MOL P szekció 234. VII. A 135
  17. MOL P szekció 234. VII. A 146
  18. MOL P szekció 234. VII. A 146. „Szerdahely felől pedig Patonaiak is birnak egy kis darab részt benne, de nagyobb részét Kajáriagh birják ilyen Conditioval, hogy a Patonai és Kajári csordosok egymás ellen voltak és Patonai csordos agyon találta ütni a kajári csordost, és ezenért foglaltatott volna el az Patonai határ, melly Szerda hellynek neveztetik"
  19.  

     

   
Előző fejezet Következő fejezet