|
|
„Decem ville ecclesiam edefícat" vagyis „minden tíz falu építsen egy templomot" - adta ki a parancsot államalapító Szent István, keresztény egyházunk megszervezője. Hogy a halála utáni pogánylázadások és trónharcok miatt ez a program lassabban haladhatott, mint ő kívánta volna, csak gondolhatjuk. Nem zárható ki tehát, hogy a patonai öreg templomnak a XII-XIII. század fordulóján elkészült elődje még ennek a szentistváni programnak a jegyében épült fel a királyi udvar szolgálónépeinek településén. Körülbelül fele akkora volt, mint a mostani, de szilárd anyagból, terméskőből falazták, még a tornyot, sőt a torony gúlasisakját is. A templomhajónak most a déli homlokzat torony felőli részén látszik - felül - az a három román kori, félköríves záródású ablak, amely az eredeti kisebb templom megvilágítását biztosította. Szakemberek szerint román kori falusi templomaink egyik legtipikusabb vonása a déli homlokzaton fent elhelyezett, szimmetrikus elrendezésű, azonos tengelyosztású három, félkörívben záródó ablak. (Azért déli, mert keletelt templomok voltak, s északi falukon nem nyitottak ablakot.)
Az evangélikus templom építési korszakai az MRT 4.szerint
Valószínűleg még az 1200-as évek végén az új építészeti stílusnak megfelelően átalakításokat hajtottak végre az épületen. A korábbiak alatt keskeny, csúcsíves gótikus ablakokat vágtak, amelyek csaknem azonos tengelybeosztásúak a régiekkel. Ekkor kaphatta gótikus alakját a toronybejárat és a templomhajóba nyíló ajtó is.
A következő építési periódus egy koragótikus bővítés az 1300-as évek vége felé. Meghosszabbították a templomhajót, s északi oldalán egy sekrestyével bővítették, amely egy ajtón keresztül volt megközelíthető. Talán magasították is a templomot, mert mind az északi, mind a déli oldalon támpillérek erősítik. Ekkor alakították ki a déli homlokzat keleti felén fent a két téglalap alakú - közepétől kifelé és befelé bővülő - ablakot, alattuk pedig valószínűleg két, a korábbiaknál nagyobb gótikus nyílást, amelyek egyike egy későbbi átalakítás ellenére részben megőrződött. A harmadik építési periódusban, a XV. század második felében további bővítésekre került sor.
Az evangélikus templom déli fala
A déli homlokzat keleti falrészét két nagyméretű,a padlószintig érő csúcsíves nyílással áttörték, s így közvetlen összeköttetést biztosítottak a déli hajófalhoz épített kápolnához. Ugyanekkor létesítették a hajó északi végéhez a nyolcszög öt oldalával csatlakozó szentélyt, boltíves kialakítású, félköríves záródású ablakok által megvilágítva. Ennek a bővítésnek a során, a hajó északi oldalfalának áttörésével képezték ki a szentély és a hajó közti, kissé szabálytalan vonalvezetésű diadalívet.1
Ekkor érhette el a fénykorát Lovászpatona mezővárosa - talán a Garai nádori család alatt -, akik a templom kegyuraként az eredeti terjedelmének kétszeresére megnövelt, gótikus stílusú, kápolnával és szentéllyel bővített, a mezővárosi státushoz méltó istenházát adtak a népes gyülekezetnek.
A gyülekezetnek, amelyről a korai századokból semmit sem tudunk. Pedig gondozott, a századok során többször bővített kőtemploma nem volt üres, a hívek magabírása is jó lehetett a török időkig. Ezt sugallja a már említett tény, hogy 1369-ben Kálmán győri püspök a maga vaszari tizedét elcseréli a lovászpatonaiért a győri éneklőkanonokkal. 1377-ben azonban Péter győri püspök János győri kántorkanonokot megerősíti a lovászpatonai tized használatában. A cserére később is találunk adatokat.2
Plébánosáról ugyancsak kései adataink vannak, közvetlenül a mohácsi vész előtti évekből, ekkor is név nélkül. 1522. december 9-én Nyári Demeter, az esztergomi érsek helynöke meghagyta a pápai, vaszari, ugodi, kupi, csóti lovászpatonai... plébánosoknak, hogy ha Zámbó István bizonyos tartozását Jakab béli apátnak le nem fizeti, egyházi büntetésekkel sújtsák.3 A béli apát nehéz anyagi helyzetben lehetett, mert alig másfél év múlva, 1524. március 22-én Galgóczi Miklós pápai főesperes, győri püspöki helynök szólítja fel Fel-Pécz, Patona és Tamási falvak plébánosait: hívják föl mindazokat, akik Jakab bakonybéli apátnak, illetve a monostornak kölcsönpénzzel vagy kártérítéssel tartoznak, az adósság vagy kár kifizetésére. Ha 15 nap alatt nem teljesítik kötelességeiket, akkor közösítsék ki őket az egyházból.4
Az anathéma, a kiközösítés a legsúlyosabb egyházi büntetés volt. Hogy kölcsönügyletek és egyéb tartozások miatt ezzel kellett a híveket fenyegetni, azt mutatja, hogy a katolikus egyházszervezet tekintélye, hatalma ekkorra nagyon lecsökkent. Ennek több oka volt. A főpapság elsősorban politizált, s nem sokat törődött a rábízott nyáj lelki szükségleteivel. A mohácsi csata pedig valósággal lefejezte a főpapi kart. A megüresedett püspöki székeket mindkét király a maga híveivel igyekezett betölteni, a pápa azonban vonakodott ezeket a döntéseket jóváhagyni. A következmény az lett, hogy több püspökség a világi nagybirtokosok kezére került.
Az evangélikus templom a II. világháború után
Más bajok is voltak. A papnevelés megszűnt, a plébániák kezdtek elnéptelenedni. Az alsópapság nagyon alacsonyan képzett volt, nem tudta, hogyan viselkedjen, mit cselekedjen a rohamosan terjedő protestantizmus újszerű, de a régihez is hasonlító tanításaival, szertartásával szemben. Az elkóborló nyájat nem tudták a katolikus akolba visszaterelgetni elbizonytalanodott és számban erősen megfogyott pásztorai. A régi egyház hanyatlása a reformáció századának utolsó évtizedében érte el mélypontját. A katolikus hívők száma egész csekélyre zsugorodott, az országban mindössze 300 katolikus lelkész volt. Amikor 1561-ben Oláh Miklós esztergomi érsek zsinatra hívta össze a papságot, összesen 119-en jelentek meg. Közülük 62 nős volt, sokan evangélikus formában szolgáltatták ki az oltáriszentséget.5 Lovászpatona katolikusságáról csupán egyetlen szűkszavú adatunk van, annyi, hogy 1549-ben is van plébániája.6 Ez azonban feltehetően nem volt már életképes, hiszen tudjuk, hogy 1542-ben 66 portából 60-at a török felégetett, s a lakók bizonyára elmenekültek. A plébániatemplom is biztosan üresen, elhagyatva állt jóideig, talán a töröktől megrongálva. Később - hogy mikor, nem tudjuk - a protestáns hitre tért visszaköltöző lakosok vették birtokba, s azóta is ők használják. Az Árpád-kori régi plébániatemplom a reformáció idején evangélikus kézre került, s ma ez az ország legrégibb evangélikus temploma.
Mikor történhetett ez? A közeli Pápát már 1527-ben a buzgó luteránus Thurzó Eleknek adományozza I. Ferdinánd király, 1535-ben pedig az akkor ugyancsak evangélikus Enyingi Török Bálint lesz a város ura. Pápán már a 30-as években működik evangélikus lelkész és iskola. 1565-ben pedig a híres prédikátor, Sztárai Mihály kerül a városba, aki akkor még a lutheri irányzatot követte. Patona azonban épp ezidőtől kezdve szenvedi az ismétlődő török csapásokat, 1552-től hódoltsági adót fizet, a 60-as évek közepén pedig török tímárbirtok. Ez a körülmény persze nem akadálya a protestantizmus eszméi megjelenésének a településen, hiszen tudjuk: a törököt nem érdekelte a hódoltatottak vallása, eziránt nem türelmes, hanem közömbös volt. A lényeg, hogy az adókat megfizessék. Akár evangélikus, akár katolikus a magyar rája, a török számára egyformán gyaur, hitetlen. Azt gondolom, hogy 1567-től, amikor Miksa császár Lovászpatona oppidumot a többi Némai Kolos birtokkal Thury Györgynek adományozza, településünkön megtörténhetett az ott lakók evangélikus hitre térése, hiszen a Thuryak luteránusok voltak. Az a harminc család, akik nemrég még Dzseszám agának adóztak, ha még nem voltak, most a „cujus regio, illius religio" elv alapján földesuruk vallását kellett, hogy kövessék, s mint az ősi templom új támogatója vallásának megfelelően, onnantól az ágostai regulák szerint zajlottak a szentegyházban a szertartások is. A templomot nem elvették a katolikusoktól, hanem a régi katolikusok mind evangélikussá lettek. A protestantizmus ugyanis, s a protestáns földbirtokosok ekkor még nem nevezhetők türelmesnek nemcsak a katolikus hívők, hanem a más irányzathoz tartozó protestánsok iránt sem. Jól példázza ezt, hogy a később megerősödő és túlsúlyba jutó reformátusok az evangélikusokat ellenzőknek, ellenkezőknek nevezték. Bármikor történt is azonban az új hitre hajlás Patonán, az új gyülekezet nagyon megerősödni nem tudott a folyamatos háborús események között. Tudjuk, hogy a század végén húsz évre teljesen pusztává vált.
A lassú visszaszivárgás csak 1609-től kezdődik, de ekkortól már az egész országban csak elenyésző számú katolikus van. A soproni országgyűlés katolikus rendjei arról panaszkodnak, hogy a végek és Muraköz kivételével Veszprém és Zala megyében csak öt katolikus plébános van, Somogy megyében pedig sem pap, sem templom nem található.7
1616-ban a Pápán tartott zsinaton Pathay István püspök György Péter református lelkészt ordinálta (avatta) Patonára. A vanyolaiak is adóztak neki, de már 1617-ben kénytelen volt a zsinathoz folyamodni járandósága behajtása érdekében. Talán sikertelenül, mert még ebben az évben a szomszédos Ságra ment, s még 1622-ben is ott működött.
Payr Sándor egyháztörténész szerint Lovászpatonán 1622-ben alakult meg az evangélikus gyülekezet. Veszprém megyében a legrégebbi evangélikus egyházak közé tartozik.8
Az 1629. március 17-én tartott körmendi zsinaton a reformátusok, mint az „ellenkezők", vagyis az evangélikusok által elfoglalt 18 gyülekezet között sorolják fel Patonát is. „Ezek a gyülekezetek tehát csak átmenetileg voltak reformátusok birtokában. Eredetileg is az ágostai hitvallást követték és ismét ehhez tértek vissza.9
Az első ismert evangélikus lelkész Patonán 1630-31-ben Szőlőskei Miklós volt, és Kőrösi Imre rábaközi esperes fennhatósága alá tartozott. Nevét az Egyezség Könyvét10 (Liber Concordiae) 1596 és 1673 között aláírt 663 lelkész között találjuk meg 290.-ként a következő szöveggel: Ego Nicolaus Szölöskei fateor me amlecti ea omnia, quae scripta sunt in hoc libro Concordiae (Patonára) [A° 1630.20a Martii]"11. 1646-ban Kövesdy Jánost avatták fel Patonára. 1650-ben már Vecsei János lelkész szolgál a gyülekezetnek. Őt 1656-ban Gaál Márton követte, akinek nevét ugyancsak megtaláljuk az Egyezség Könyvének aláírói közt az 560. sorszámon: Ego Martinus Gaál, minister ecclesiae Lovas Patonaiensis inscribo nomen meum in Librum Concordiae, prometteus juxta ejus praescriptum me docere, vivere ac velle mori.(Magyarul lásd a 12. jegyzetben). Őt 1695-ben egyházi törvényszék elé állították, mivel a csikvándi Kis Péter fiának a vanyolai Bonnya Katával való eljegyzésén jelen volt, s a menyasszonyt mégsem ezzel, hanem a patonai Szekeres Pállal eskette össze. Gaál Mártont egy Tessenyei nevű lelkész követte, akinek csupán vezetéknevét ismerjük, működési ideje is homályban maradt, talán az 1670-80-as évekre tehető. Őutána egy korábban vönöcki tanító, Galambos István lett a lelkész. 1700-ban egy bizonytalan néven feljegyzett pap, Nemeskéri Orbán, másként Csonka Péter (Payr Sándornál Nemeskéri Péter) került a lelkészi hivatalba. Őt Födémesi György követte. Ennek utóda Bedő (Bödő) György, aki 18 esztendeig, 1707 és 1725 között lelkészkedett nálunk. Az ő hivatali idejében, 1720-ban tartották azt a pesti vallásügyi bizottság által elrendelt, Patonára is kiterjedő vizsgálatot, amelyben azt tudakolták többek közt, hogy használtak-e valaha evangélikus templomot római katolikusok. Ennek a vizsgálatnak a jegyzőkönyve rögzíti azt is, hogy az öreg Árpád-kori templomot Szent Márton tiszteletére építették. A Bödő utáni lelkész Kajári István volt, akiről a gyülekezet történetét 1880-ban megíró Bognár Endre csak annyit tud, hogy a lelkészi teendőket nálunk 1725 és 1735 között látta el. Payr Sándor azonban „Egyháztörténeti emlékek" című könyve 324. oldalán közre ad egy 1732. március 19-én kelt esperességi határozatot. (Eszerint, magyarul is lásd a 13. jegyzetben). Az 1730-as évek végén Kajári a kispéci evangélikus gyülekezetnél működött, ahol feljegyezték róla, hogy „nehéz természetű, rendetlen magaviseletű ember"14
1735 és 1746 között Horváth Mihály lett a gyülekezet papja. Kispécről jött, s egy évtized múlva Homokbödögére távozott. Ittléte végén történt a tragikus eset, hogy 1746-ban leégett a lelkészlak, s a gyülekezet összes addigi irata a tűz martalékává vált. Távoztával Szilvágyi István lett az eklézsia pásztora. Negyedszázadon át, 1747-től 1771-ig szolgált hűséggel. Működésének kezdetéhez fűződik egy nevezetes, az ellenreformáció egyetlen durva helyi megnyilvánulását őrző esemény, amelyet az 1817. évi superintendensi (püspöki) látogatás jegyzőkönyve mellett utalásként Rómer Flóris már idézett könyve is említésre méltónak tartott, a helyi szájhagyomány pedig színes mondává kerekítve, (változatokban is) fenntartott. Bár az idős korosztály többsége még ismeri, az újabb generációk számára nem árt felidézni. Eszerint egy Tresánszky nevű pápai főbíró azzal az ürüggyel, hogy egy feliratot szeretne tanulmányozni, be akart hatolni a templomba, szándékát a magával hozott katonákkal nyomatékosítva. A hívek időben értesültek a templomfoglalási szándékról, s földesuruk, gr. Festetich Károly (evangélikus) intézőjének tanácsára a templomot a kőfalon kívül lányok, asszonyok vették körül, különféle asszonyi eszközökkel - piszkafa, pemet, sodrófa -felfegyverkezve, mivel a jó tanács szerint a katonaság asszonyokra nem támad, így sikerült megakadályozni, hogy Tresánszky és a vele lévő gyomoréi plébános a templomba bejuthassanak, s azt a katolikusok számára birtokba vegyék. Nekibátorodva a gyömörei papot igen alapos tömeges verés után a templom kőkerítése mögötti nagy víztócsába „belegyömöszölték", más változat szerint beléfojtották. Ez utóbbi nem hihető, hiszen akkor bizonyára komoly vizsgálat és ítélet következett volna, amiről nincs emlékezet. Mindenesetre a nagyméretű, kacsaúsztató szerű tócsa emléke a „paptócsa" helynévben maradt fenn a 20. századig.
Szilvágyi István egyébként földesurának, gr. Festetich Károlynak talán legkedvesebb embere volt, akinek Wittenbergában tanuló fiával annak korai haláláig a gróf rendszeresen levelezett, s aki fiával együtt a kastélyparkban van eltemetve. Szilvágyi után Kis Ádámot választotta meg lelkészévé a gyülekezet. Elég sokáig, 1771-től 1794-ig látta el papi teendőit. Őt Németh Pál követte. Több mint tíz évig szolgált, 1794-től 1804-ig. Működésének kezdetén, 1794-ben készült el az evangélikus parókia most is álló épülete, amelyhez Festetich Ferenc gróf jelentős segítséget adott.
Berky Mihály 1805-től 1808-ig lelkészkedett Patonán, tőlünk Pápára került. Tábori lelkészként részt vett a Napóleon elleni harcban. Több adoma is megőrződött róla. Egyik szerint, amikor a megürült tanítói állásra ajánlott jelöltjét az egyik gyülekezet gyönge hangja miatt nem akarta megválasztani, azt mondta: ha csak hang kell, válasszák meg a vinári bikát. Berky helyébe Kis Ádám lelkész patonai születésű fiát, Kis Mihályt választották prédikátorrá, aki haláláig, 1820-ig itt szolgált. 1820-tól 1831-ig Szalay Zsigmond volt a lelkész. Távoztával
1832-ben Fichtner Ferenc következett a lelkészek sorában, s egészen 1857-ben bekövetkezett haláláig dolgozott a gyülekezetben. Valószínüleg nála járt házassága előtt személyesen Kossuth Lajos.
Szalai Mihály evangélikus lelkész
Fichtner Ferenc után fél évig Szabó Sándor segédlelkész látta el a lelkészi hivatalt, majd 1857 augusztusában Rajcsányi János soproni tanárt választották meg. Tanári működése előtt Répcelakon Radó Lajos Kálmán és Lajos fiai mellett nevelősködött, mivel „Velegen lelkészi hivatalától, melyet 1844-től 1849-ig viselt, a forradalom következtében megfosztatott".
1869-ig maradt a patonai gyülekezetnél, innét Sopronba ment teológiai tanárnak. Utóda Bognár Endre lett, aki talán a leghosszabb ideig, 1918-ig szolgálta a gyülekezetet. Fiával és feleségével együtt az itteni evangélikus temető kriptájában nyugszik. Helyére Szalay Mihály kispéci születésű lelkészt választották meg, aki 1953. évi nyugdíjazásáig munkálta az Úr szőlejét. Utóda Bojsza János lett, innen ment nyugdíjba. Helyére Szalai Kálmán került, aki 1980(?)-ig lelkészkedett nálunk.
Pásztorait megismerve nézzük, mi őrződött meg a gyülekezetről és temploma berendezésének változásairól.
A XVII. századból szinte semmi, csak következtetni tudunk arra, hogy akárhányan voltak is, nem volt katolikus, csak evangélikus lakos. Az 1746-os tűzben, amikor az evangélikus parókia porig égett, a gyülekezet minden irata, az anyakönyvek is ott vesztek. De fennmaradt a Mikos Ferenc győri kanonok és pápai főesperes által végzett főesperességi vizitáció iratanyaga, amelyben 1698-ban 29 település plébániáit látogatta végig, s a hozzájuk tartozó 13 leányegyházat.15 Lovászpatona a filiák között sem szerepel, s ezért azt gondolom, hogy csak protestáns lakói voltak. Ezt támogatja, hogy megőrződött az evangélikus gyülekezet áldozókelyhe - az Evangélikus Országos Múzeumban, a Deák téren most is megtekinthető -, amelyre a következő feliratot vésték: Lovas Patona ganze Darf las machen 1696, azaz: az egész falu csináltatta. (Ebből Rómer Flóris annak idején arra következtetett, hogy abban a korban itt a német nyelv is divatban volt, ami bizonyára téves: a készítő ötvös lehetett német.) Inkább azt árulja el a felirat, hogy a kehely készítésekor csak evangélikusok éltek Patonán. Egyháztörténeti kutatásokból arról értesülünk, hogy amikor Esterházy Ferenc megindítja Pápán az ellenreformációt a ferencrendi barátok városba telepítésével, egy Csepregi György nevű páter 1675 húsvéti és karácsonyi ünnepei alatt 18-at térített vissza a katolikus hitre a pápai várőrség patonai katonái közül.16 Kérdés, hogy ezek a török elleni harcok elmúltával visszatértek-e Patonára. (Nevüket a páter sajnos nem jegyezte föl.)
Ezután legközelebb csak a Rákóczi-szabadságharc végéről van adatunk az evangélikusságról. A templom 1960-61-es régészeti feltárásakor a diadalív tetején a lekapart vakolatrétegek alól előkerült egy festett tábla „Renovátum anno 1711". A felirat készítése idején készülhetett az a szegélydísz, amely fekete, indás-leveles virágokból áll, s körbefut a gerendás mennyezet alatt. Feltehetően komolyabb építkezésre ekkor nem kerülhetett sor, csak a háború okozta rongálások rendbetételére és a hajó belső kifestésére.17 Mégis azt mutatja, hogy a harcok elmúltával a hívek máris áldoztak a szentegyház rendbetételére. Ekkor több protestáns földesura volt a településnek. Az említett 1720-as egyházlátogatás jegyzőkönyvében a vizsgálatban evangélikus részről Telekesi Török István, református részről Torkos Jakab, római katolikus részről pedig Fekete György és Puy Mihály vettek részt. Ez idő tájt kezdődhetett tehát a korábban teljesen evangélikus lakosság mellett a katolikusok és a helvét hívek megjelenése, hisz földesuraik bizonyára saját vallásukra térítették jobbágyaikat, ám a döntő többség evangélikus maradt. Telekesi Török István testamentumában 100 forintot hagyományozott a gyülekezetnek harangvételre, ami 1735-ben meg is történt.
Az evangélikus templom szentélye a keresztelőkúttal és a szószékoltárral
1738-ban III. Károly király - másként VI. Károly német-római császár - más birtokokkal Lovászpatona mezővárosát is Festetich József generálisnak adományozta, ezáltal a településnek egyetlen, katolikus földesura lett. Festetich azonban csak 1750-re tudta a zálogbirtokosoktól visszaváltani a kapott birtokot és jobbágyait, zselléreit.
A katolikus hívek reményei 1738 után feléledtek, hogy erős támogatójuk lesz gyülekezet és templom létrehozására, de erre még sokáig várniuk kellett. (Az evangélikusság ebben az időben számbelileg megszaporodott azokkal a családokkal, akik Sopron megyéből és a Rábaközből érkeztek az ellenreformáció elől menekülve, Bogyoszló, Bük és Csepreg vidékéről.)18 1750-ben az evangélikusok levelet írnak új földesuruknak, Festetich generálisnak, amelyben a templomtető javításához kérik a segítségét. Ennek nyomán a tábornok kérésére a megye főszolgabírója személyesen száll ki a településre és megállapítja „...Patonán lévő templomot, amelyet... ágostai hitvallású alattvalók használnak, azért, hogy vajon ezen templom teteje javításra szorul, vagy sem, saját szememmel megvizsgáltam és láttam, hogy régi zsindellyel van ellátva és a zsindelyt tartó fa, tudnillik a gerendák elrohadtak és ezek a zsindelyek tönkrementek, és már szabad szemmel nyilvánvaló jelekből is látni, hogy az esővíz a falakra befolyik, ezért a falakat és a tetőt teljesen ki kell javítani..." (Petrik Iván fordítása) A megbízható vélemény alapján az új földesúr eleget tett frissen szerzett, más vallású jobbágyai kérésének, s a tetőt - amelynek rendbehozatalára az 1711-es renováláskor eszerint nem került sor - megjavíttatta. Talán itt érdemes arra kitérni, hogy a generális és fiai, unokája, mint földesurak, a fennmaradt dokumentumok szerint mindent elkövettek, hogy a kezükre jutott mezővárost a teljes jobbágyi sorba visszanyomják, vallási tekintetben viszont toleránsak voltak. Ez a generális esetében is érzékelhető, 1766-ban grófi rangra emelt fiai, Pál és Károly, majd unokája, Ferenc magatartásában még inkább.
1750. április 2-án Kuzmics János, a királyi tábla esküdt jegyzője által végrehajtott templomvizsgálat során vallomást tevő katolikus, evangélikus és református tanúknak feltett kérdések szerint Lovászpatonán a régi időkben is lutheránusok laktak, és az ottani templomban isteni szolgálatot tartottak.
Az Evangélikus Országos Levéltárban maradt fenn az az irat, amely szerint a lovászpatonai egyházban 1787 márciusában püspöklátogatás volt. Megállapították, hogy az anyakönyvek, számadások rendben vannak. A templomról, hogy nagyon öreg, a reformáció előtt épült. Hosszúsága, a falakat nem számítva („exceptis muris"), de a toronnyal együtt 12 öl. Szélessége 4 öl. Szentély 3 öl. Felújították 1785-ben, és ez alkalommal feliratot helyeztek el rajta.
Templomi berendezések: 2 kehely, nagy és kicsi, aranyozott sárgarézből tálcákkal; 1 persely; 3 terítő; 1 lepel; arannyal és ezüsttel díszített terítő; kereszteléshez: 1 tál, egy kancsó ónból és egy nagy kancsó. - Csak a prédikátor temethet, iskolamester nem, ezért 12 krajcárt kapjon. - Az iskolamesterek a gyerekekkel tisztességesen bánjanak, ne használjanak csúf szavakat és túl szigorú fenyítéseket, ne verjék a gyerekeket.
A vizitáció nem említi azt a régi ostyatartót, amelyet úrvacsoraosztáskor a már említett 1696-ból való kehellyel együtt használtak. Az ostyatartó 1880-ban még megvolt, felirata szerint „Ihász Örzsikétől való 1772." A két kancsó egyike talán az lehet, amelyről 1880-ban feljegyzik: „a peremén lévő írás szerint N. Szemerei Suzsánna csináltatta 1772-ben". Az „arannyal és ezüsttel díszített terítő" egyike lehet azoknak, amelyeket Bognár Endre jegyez fel 1880. évi évkönyvében: A másik kettő kék selyem, aranyos szegéllyel, egyik a szószékre, középen az arkangyal látható. Ajándékozta „Suzsanna Szemerei 1772", a másik az oltári edények befödésére, középen Jézus a bárány jelvényben, rózsákkal körülvéve. „Tekintetes Zsitkovszky Pál ur hitvestársa, Tek. Szemerei Suzsanna asszonyság ajándékozta 1774" felirattal. (Zsitkovszky Pál alighanem az az uradalmi tiszttartó, aki 1747-ben a templomfoglalási kísérlet előtt jó tanácsokkal látta el az evangélikusokat.)
Érdekes, hogy az 1720-as, 1750-es és az 1787-es egyházlátogatások egyike sem szól az iskoláról és a temetőről. Az 1787-es jegyzőkönyv, úgy tűnik, olyan követelményeket sorol fel az iskolamesterre vonatkozóan, amelyet a püspök minden alája tartozó iskolában megkövetel a tanítóktól, ezért fogalmazódik többesszámban a tisztességes bánásmód, a káromkodás és a verés tiltása, s nem a patonai mesterre vonatkozik. A parókia épületéről tudjuk, hogy 1746-ban leégett. A helyette emelt lelkészlak - valószínűleg a korábbihoz hasonlóan - rozzant sövényfalakra épült, feltehetően zsúptetővel. A lelkészi hivatali feljegyzésekből tudjuk, hogy a jelenlegi parókia 1794-ben épült, boltozott helyiségekkel, boltíves tornáccal, s a kor szokásának megfelelően nyitott tűzhellyel („füstös konyha"). 150 ezer téglát használtak fel az építkezéshez, amelyből 83 ezret „csekély szolgálmány fejében" gr. Festetich Ferenc földesúr ajándékozott a gyülekezetnek.
A temetőről a szájhagyomány tartotta fenn, hogy valamikor a templom mellett, a mai főutca és a kastélypark egy részének területén feküdt, a mostani Rákóczi utca felé húzódott. A 19. jegyzetben már idézett forrás szerint szilárd fallal kerített temetője van, amely közös a katolikusokkal. A kastély építésekor számolták fel, s került mostani helyére, eredetileg kisebb területen, de már különválasztva az evangélikus és a katolikus sírkert. Valamikor a templom kőkerítésén belül is volt temető (a kis terület miatt alighanem nagyon hamar megtelt). Erre az ott talált csontokból, s abból a három feliratból lehet következtetni, amelyek a kerítés 1920-as évekbeli tatarozásakor bukkantak elő a különböző korú vakolatrétegek alól, a kőfal kapujának oromzatán. Szalay Mihály akkori lelkész lejegyzése szerint a legrégibb: „Animae piorum sunt in manu Dei", azaz „A kegyesek lelke Isten kezében van." A középső: „Boldogok az halottak, kik az Úrban halnak meg." (Jel.14.13.3). A legkésőbbi: „Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel" (Zsolt. 100.4.). A torony homlokzatán is látható egy bekeretezett, töredékes felirat. Korát nem ismerjük. (Lehet, hogy erre utal az 1787-es püspöklátogatási jegyzőkönyv?) Szövege eredetileg ez volt: Sic enim deus dilexit mundum, ut filium suum unigenitum daret, ut omnis, qui credit in eum, non pereat, sed habeat vitam aeternam." Magyarul: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy mindenki, aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (János evang. 3,16.)
1830. szeptember 7-én ismét superintendensi (püspöki) vizitációra került sor. Nem tudni, hogy ennek tapasztalatai alapján-e, de tény, hogy az egyháztanács ezután 1831-ben Tatay Pál fősenior (főesperes) elnökletével igen szigorú rendszabályokat hozott. Ezek közül két pontból szó szerint idézek: „2. vigyázzanak [az egyháztanács tagjai, a „tanácsok"] az Ecclesia tagjainak erkölcseire, ha ...botránkoztató erkölcsüt, haragtartót, paráznát, tolvajt, káromlót, tékozlót, templomot, urvacsoráját kerülőt, egyenetlen házast vennének észre, azt mindjárt bejelentsék a lelkipásztornak...ha megmaradna gonoszságában az a bünös; ne tartsák ötet többé a gyülekezet tagjának; reá semmi hivtalt se bízzanak; komának ne hívják; véle ne társalogjanak"... „5. A tanácsnak gondjuk legyen arra, hogy az Ecclesiához, templomhoz, parochiához és mesterházhoz megkívántató költségekből, munkákból, a predikátornak és mesternek járó fizetésből senki magát ki ne vonja; az Ecclesiának fundusaira, földjeire, rétjeire, minden javaira a kuratorokkal együtt jól vigyázzanak, hogy azok senki által ne csorbittassanak azért határjeleket rakjanak, azokat megújítsák. A ki, mikor szükséges a templom építésére, vagy harangoknak szerzésére... nem fizet, annak a halottjára a predicator, a tanácsok és a kuratorok ne engedjék meg a harangozást, míg meg nem fizet. A ki szekeres dologra elöl nem áll, 1 frtra, aki gyalog munkáról elmarad 30 krajcárra büntessék." Kissé zavarba ejtők ezek a 11 pontban összegyűjtött szabályok.
Bizonyára megvolt az oka, hogy erélyesen megfogalmazza az egyház a bűnös erkölcsi magatartások közösségi elítéltetésének szükségességét. Lehetett gond a prédikátornak és a tanítónak megállapított járandóságok önkéntes teljesítésével, ezért kellett azt büntetések kilátásba helyezésével ösztönözni. Mégis azt gondolom, hogy ez nem elsősorban a helyi gyülekezetnek szólt, mert mint látni fogjuk, evangélikusaink inkább adakozónak bizonyultak, szívesen áldoztak erejükhöz képest egyházi célokra, s ez nem időszakonkénti fellángolást, hanem hosszúhosszú évtizedeken át tartó - talán az egymás közötti rivalizálásnak is felfogható - magatartást jelentett. Ezért az 1831-ben megfogalmazott előírásokat esperességi, vagy egyházmegyei szorgalmazású szigorításoknak ítélem meg, amelyet egyházszervezeti okokból gyülekezetenként kellett elfogadtatni és ellenőriztetni.
A gyülekezet 1794-től vezetett számadási naplója és 1808-tól fennmaradt protocolluma (jegyzőkönyv) alapján figyelemmel kísérhetjük azokat a beszerzéseket, javításokat, amelyeket jórészt a gyülekezeti tagok adakozásából tudtak megvalósítani, s ennek alapján az eklézsia egyáltalán nem mutatkozott szűkmarkúnak. Említettem az új paplak építését 1794-ben, amely 1593 forintba került. 1805-ben nagyharangot öntettek, amely az első világháborúig hívta istentiszteletre a hívőket. 1811-ben, amikor Lovászpatona ismét „mezővárosi rangra emeltetett", újra zsindelyezték a templomot. A tető renoválására 1512 forintot adakoztak a hívek. 1815-ben 690 forintért „ütő órát" helyeztek el a toronyban, mutatóit 1842-ben megaranyoztatták. Az óra egy évszázadig működött. A toronyóra beszerzésére nemcsak az evangélikusok, hanem a katolikusok is adakoztak. A következő évben javították a templom és a torony falait, ugyancsak a hívek által összeadott 755 forintból. 1817-ben csináltatták a másfélszáz évnél is tovább használt festetlen templompadokat. 1822-ben újra a templom padlását kellett tatarozni. Erre a célra 237 forintot gyűjtöttek össze. A jelenlegi oltár - amelyet talán még 1711-ben alakítottak át szószékoltárrá - 1824-ben készült. 1828-ban a nagyharangot újra öntötték, súlya a korábbi 284 fontról 406-ra növekedett. Költségére megint adakoztak, 308 forintba került. 1841-ben nagy változás volt a templomban: a férőhelyek megnövelése érdekében tíz dór márványoszlopon nyugvó karzatot emeltek, amely 1197 forintba került, fedezetére adakozásból 756 forint gyűlt össze. Feljegyezték, hogy Barta János és Csikor Ferenc saját költségén állíttatott föl egy-egy oszlopot. 1843-ban kifestették belülről a templomot, az oltárt pedig új kerítéssel vették körül. 1868-ban 1025 forintért a templompadlást újragerendázták, s cseréptetőre vették, amelyhez a cserepet az uradalom biztosította. Ekkor kerülhetett az épület déli falára a vakolt évszám. 1871-ben 1400 forintért a lelkészlak is cserépzsindely-fedést kapott. 1893-ban új orgonát építettek az 1831-ben készült régi helyett. 1901-ben állították a fehér márványból faragott keresztelő medencét. A világháború kitörésekor, 1914-ben idős Baranyai István adományából a temető kovácsoltvas ajtót és kaput kapott. Az adakozó kedv a világháború utáni nehéz esztendőkben sem csökkent. Így lehetett megoldani, hogy a háború idején elvitt két harang helyett újakat öntöttek, az orgona új sípokat kapott. A templomkerítést megjavították és cementes habarccsal becsapatták. (Ekkor került elő a három felirat.) Újra padlózták a lelkészlakot, falait szigetelték. 1931-ben villanyvilágítást kapott a templom, a bejárat elé (1927-ben) dróttal kerített virágoskertet alakítottak ki.
Hosszasan lehetne még sorolni, mi mindent tettek a hívek gyülekezetükért, templomukért, iskolájukért, parókiájukért akkor és mindmáig, adakozás, önkéntes munka, alapítványok formájában. Ehelyett hadd idézzem Rajcsányi János és Szalay Mihály véleményét. Előbbi azt írja feljegyzéseiben: „a gyülekezet templomáért él és hal, ezt bizonyítják a templom állandó alakítgatásai, csinosítgatásai is, hiszen a munkálatokat a hívek áldozatos adakozásai nélkül nem tudták volna véghez vinni. Templomán kívül szilárdan ragaszkodik az istentiszteletek ószerű módjához. Azt hiszi, hogy azt egyenesen az apostolok írták, s ezért mindenféle változtatás ellen élesen tiltakozik." Szalay Mihály azt emeli ki, hogy „a patonai nép volt a győri egyházmegyében a csikvándi mellett a legjobb templombajáró és adakozó."
A katolikus hitfelekezethez visszatérve, láttuk, hogy a reformáció gyors térhódítása nyomán a katolikus egyháznak se temploma, se plébániája, se hívei nincsenek Patonán. A pápai főesperesség canonica visitatioja ezért meg sem említi.19
A Rákóczi szabadságharc végéig többnyire még evangélikus középnemesek a birtokosai és zálogbirtokosai a településnek, ezért az ellenreformációnak az a kegyetlen szakasza, amikor papokat gályarabságra ítéltek, templomokat erőszakkal visszavettek, nálunk nem volt érzékelhető. Az 1711-ben megkoronázott III. Károly - majd lánya, Mária Terézia alatt pedig, habár a kormányzat teljes erejével a katolicizmust támogatta - kerülte a nyílt erőszakot és nem uszította egymás ellen a felekezeteket. A békésebb idők bekövetkeztével újra megjelentek a katolikusok a helységben.20 Egy részük talán abból a 18-ból, akiket Pápán vitézkedő katonaként térített vissza a római hitre egy franciskánus barát. Lehettek olyanok, akik a királyi Magyarországra menekülve a török elől, megtartva katolikus hitüket, most visszatelepültek. Legtöbbjük azonban az új otthont és földet kereső tömeges belső migrációból került ki. Olyan szervezett telepítésről, amilyennek Bakonyszentiván, Dém, Ság, Nyőgér, Béb, stb. újranépesülésüket köszönhetik, Patonán nem tudunk. Az 1700-as évek közepére azonban létszámuk már négyszázra nőtt. 1720-ban Fekete György és Puy Mihály személyében már katolikus középnemesek is jelen voltak a településen. 21' Rájuk azonban hitéleti feltételeik javításában az itteni katolikusok aligha számíthattak. Az oppidumot adományként megszerző Festetich tábornok leginkább Baltaváron vagy Egyeden tartózkodott, ugyancsak nem sok hajlandóságot mutatott az itteni jobbágyok, zsellérek vallási igényei támogatására.
1748-ban Lovászpatona Vanyolával, Gecsével és Takácsival együtt a vaszari plébánia leányegyháza.22 Plébánosuk a 33 éves Thyukos János, képzett és lelkiismeretes egyházi férfiú. Ő anyakönyvezi a patonaiakat is 1753-ig. Patonán a katolikusoknak ekkor semmiféle imaházuk nincs. Istentiszteleteket - bizonyára ritkán - „a községi házban tartanak, ahol a legutóbbi farsangon is az egyik földesúr, Tallián Ferenc lakodalmat rendezett egyik alkalmazottjának, a plébános és a hívek tiltakozása ellenére. Gyakori dolog, hogy a beszállásolt katonák rendeznek zavart. Igaz ugyan, hogy az istentisztelet nem közvetlenül azon a részen van, hanem az épületnek egy különálló zárt részében. Tehát a ház a kápolnával egy testet alkot... Összesen 320 katolikus van." (A kápolna nyilván egy annak berendezett, megáldott helyiség volt az épületben.)
A leírtak alapján nem csodálkozhatunk, hogy a katolikusok önálló templomot és helyben lakó papot szerettek volna. Az előző évi templomfoglalási akciójuk a gyömörei pap és a pápai főbíró közreműködésével nem sikerült. Ezért amikor egy Kelcz Imre nevű jezsuita az Esterházy Károly pápai uradalmához tartozó Csóton és Teszéren hitoktatásokat tartott, patonai küldöttség hívta meg prédikálni, ahova el is ment, s mint írja, ahol „a négyszáz katolikus a sok protestáns közt teljes elhagyottságban élt. Ha néha mégis papot kaptak, silány viskóban kellett az istentiszteletet végezniök".23 Ha ezt az egyházlátogatási jegyzőkönyvben írtakkal összevetjük, az ügy érdekében elkövetett enyhe túlzásnak tekinthetjük. A községháza épülete talán nem volt silány viskó. Távozásakor a patonaiak megkérték a jezsuitát, hogy régi templomuk visszaszerzése, vagy legalább egy új építése érdekében járjon közbe a generálisnál. Kelz el is ment Baltavárra, de a templom ügyében semmi sem történt.
Grófi bélyeges téglák beépítve
A generális 1757. évi halála után fiai közül Sobort, Egyedet, Rábaszentandrást és Lovászpatonát Károly örökölte, aki teljesítette katolikusai kérését és 1764-65-ben templomot építtetett. Mórocz Antal könyvéből24 tudjuk, hogy keleteit templom volt, tehát bejárata épp ellenkezőleg nyílott, mint a mostanié, amely különben annak helyén áll. Hosszúsága 13,2 m, szélessége 7,6 m. (Tornya eredetileg nem volt, azt csak hetven év múlva építtetett hozzá Somogyiné Győry Krisztina. A toronymagasság 18,9 m) A templomot Urunk mennybemenetele emlékére szentelték fel.
Templomuk tehát már volt a patonai katolikusoknak, helyben lakó papjuk azonban nem. Amikor 1752-ben a vanyolai plébániát megújították, s anyaegyházzá vált, akkor filiaként hozzá csatolták Vaszartól Patonát és Gecsét, s filiája lett Nyőgér is. Egészen 1805-ig tartott ez a kapcsolat. Az időszak alatt a következő vanyolai plébánosok voltak a patonai gyülekezet lelkipásztorai: Dersann Pál (1752-1759. május); Kőnigsberger (Királyhegyi) László (1759-1779. okt. 29.); Szakács Pál (1779-1785. ápr. 30.); Horváth Ferenc (1785-1805. ápr. 1.)
A jezsuita Kelcz Imrének katolikusaink elhagyatottságukat panaszolták. Az anyaegyház-változással nem javult a helyzetük. Az új máter semmivel sem volt közelebb a vaszarinál és saját templomukban havonta csak egy szentmisét mondott új plébánosuk a megállapodás szerint.
Valójában erre csak negyedévenként, vagy még ritkábban került sor. A hívek türelme emiatt évről-évre fogyott, s végül a falubéli többi „pápista" nevében 1775-ben Herczeg György, Katona János és Nagy György kérvényezték Veszprém vármegyénél plébános küldését. Hiába. 1777-ben Bajzáth József megyéspüspökhöz fordultak plébánosért, s levelükben azt is leírták, mit tudnának biztosítani papjuknak. Sok biztatást nem kaphattak, mert hosszú szünet után, 1782-ben újra a püspöknél instáltak „a mindenben főhajtó szegény juhai és szolgái, a lovászpatonai pápisták." A püspök végre kiküldte Simon György nyárádi plébánost, hogy tájékozódjon és küldjön jelentést a patonai helyzetről. Simon beszámolójából megtudhatjuk, hogy a településen 496 katolikus lakik; a Festetich Károly által épített templomuk megfelelő, van iskolájuk és tanítójuk is, de a plébániaépületet a földesúrnak kell felépíteni, ő a templom kegyura; a vanyolai plébános kártalanítását patonai filiájának elvesztése miatt a szombathelyi papnevelő intézetnek kell megoldania. Az ügy, annak ellenére, hogy a patonaiak nagyon bizakodtak, megint csak megakadt.
Festetich Károly idősebb fia, Ignác, még mielőtt az atyai örökség megosztására sor került volna, nagykorúságát elérve, bekapcsolódott a plébániaszervezésbe. Levelet írt a püspöki helytartónak, sürgetve a plébánia felállítását. Egy másik levélben a szombathelyi püspökhöz fordult, hogy a vanyolai plébánia kegyura, a szombathelyi papnevelő intézet oldja meg plébánosa kártalanítását.
Ezután biztató fejleményként 1785. július 1-jén Simon György, most már pápai plébánosként és esperesként Rába Boldizsár alszolgabíróval együtt Patonára jött, hogy tárgyaljon a földesúrral és a katolikus vezetőkkel. Nem plébánia, csupán helyi káplánság felállításáról. Ez a nekibuzdulás azonban - mint évek múlva kiderült - nem a megyei püspökség és a megyei rendi vezetés jóindulatú segítőkészsége volt, hanem II. József császár rendelkezése miatt aktivizálódtak. A „kalapos király" ugyanis, miután a szerzetesrendeket feloszlatta, s vagyonukat az ún. Vallásalapba koncentrálta, úgy rendelkezett, hogy ebből a plébániák számát kell növelni. Uralkodása alatt kb. ezer létre is jött, s ennek kellett volna megtörténnie Lovászpatonán is. Akadály nem látszott. Volt császári rendelet, földesúri támogatás, eltökélt szándék a hívek részéről a teherviselésre. A pápai esperes buzgón tárgyalt, mindent írásba foglalt és felterjesztett, azt is számba vette, hogy kieső stólajövedelme miatt a vanyolai plébánost kb. évi 76 forinttal kell kárpótolni.25 Nem tudni, ki, mi volt az akadály, de a káplánságból megint nem lett semmi. Ezért a patonaiak tíz évig nem fordultak újra az egyházmegyei vezetéshez, hanem otthon keresték a megoldást. Festetich Ferenc, az új földesúr, aki az apai örökségből 1786-ban Lovászpatonát, Szerdahely és Udvarnok pusztákat kapta, 1793-ban udvari kápláni állást szervezett. Betöltésére egy pápai ferences barátot hívott meg, akinek 5 pozsonyi mérő gabonát, 12 öl tüzifát adott, anyagot a plébánialak felépítéséhez, s egy jobbágyteleknyi szántót és rétet. A káplánság támogatása érdekében, amelyet a vanyolai plébános hevesen támadott, a katolikusok 1796-ban ismét a megyéspüspökhöz folyamodtak. Aláírók öreg Szabó Márton bíró, öreg Herczeg György esküdt, Szücs Pál, Kovács István és Varga József iskolamester, „...értünk, szegény pápistákért, kik Patonán majd ezer lutheránus közt lakván, hatszázan öszveségesen volnánk..., hogy mint barmok ne neveltetnénk, gyónás nélkül, mint történt, meg ne halnánk, lelki tanításokat jobban hallanánk..." - írják indokaik között.26
Ezt a panaszos levelet akkor írták a helybéliek, amikor már köztudott lehetett, hogy a súlyosan eladósodott Festetich Ferenc megválik birtokától, új kastélyától. Ez októberben meg is történt. A vevő az unokatestvére, Somogyi János volt. Az is közszájon forgott, hogy az új birtokos mélyen vallásos ember, s mivel befolyásos politikus, a plébánia ügyét eredményesen elintézheti.
Somogyiban nem is kellett csalódniuk, csak idő kellett a megoldáshoz. Munkája a császárvároshoz kötötte, s különösen elfoglalt lett, amikor a király államtanácsossá nevezte ki. Szakított azonban időt birtokai ügyeire is. 1800. júniusában levelet írt a veszprémi püspöki helynöknek, melyben nyomatékosan kérte a patonai káplánság létrehozását, s egyben a démi filia Teszértől Patonához csatolását. Vállalta a paplak felépítését és karbantartását is. Hajlandónak mutatkozott a kegyuraság elfogadására is, kikötve azt, hogy a maga és örökösei által elvállalt teher nem lehet nagyobb a templom és a kápláni lakás fenntartásának költségeinél. Ez a patonaiakat megújuló reménnyel töltötte el, de még néhány évet várniuk kellett óhajuk teljesülésére. Földesuruk nagy horderejű egyházi ügyekkel volt elfoglalva. Ő volt az előadója az államtanácsban a szerzetesrendek visszaállításának: ez 1802-ben meg is történt a bencések, ciszterciek és premontreiek szerzete esetében.27 Somogyi emellett két új püspökség kialakításában, s az egri püspökség érseki rangra emelésében is meghatározó szerepet játszott. I. Ferenc király bizalmasa volt, s egyházi ügyekben akkor első számú szakmai tekintély.
Ezzel magyarázható, hogy a patonai katolikusok kérése 30 évi szüntelen könyörgések után végül teljesült, s 1805. április 7-jén nem is helyi káplánságot, hanem önálló plébániát kaptak, amelyhez filiaként hozzácsatolta az egyházkormányzat a szép templommal rendelkező nagydémi gyülekezetet is.28
Plébániai alapítólevél nem maradt fenn, de valószínűleg nem is készült. (Ez nem kivételes eset: a veszprémi egyházmegyében Acsády Péter Ádám és Padányi Bíró Márton püspökök idején nem volt szokásos alapítólevelet kibocsátani, a patonai alapítás idején pedig négy évig üres volt a püspöki szék.) Az tény, hogy az anyagi feltételek szempontjából a legtöbb kérdés teljesen tisztázatlan maradt. Ez azt eredményezte, hogy a helyi plébánosoknak folyamatosan kérvényezniük kellett olyan járandóságok biztosítását a mindenkori földesúrtól, ami más plébániák esetében eleve adott volt. Amit a kegyúrtól kaptak, azt szinte ki kellett alkudni, s a szó szoros értelmében különös kegyként, néha személyükhöz kötve kapták meg, működésük idejére, sőt nemegyszer csak meghatározott időre.
Az első plébánosnak, Molnár Ferencnek úgy kellett kiharcolnia Somogyi államtanácsos kegyurától, hogy a plébániának ígért egy jobbágyteleknyi szántót és rétet megkaphassa, de ezért kénytelen volt évi 40 forint árendát fizetni. A földesúri kilencedből járó 1/16-odot, a sedecimát is úgy kellett kierőltetnie az uradalomból. Emiatt - no, meg mert elég nehéz természetű, öntörvényű személyiség volt - szüntelen konfliktusban állt az uradalmi tiszttartóval, s hat év után „sorsa megjobbítására" el is távozott a gógánfai plébániára. Utóda Ferenczi József'lett, akinek itteni működéséről alig tudunk valamit: másfél év után elköszönt a gyülekezettől. Utódját valószínűleg maga a püspök ajánlotta Somogyi János 1809. évi halálát követően a birtokot és a kegyuraságot átvevő özvegynek, Győry Krisztinának. Isoó János plébános is meg-megújuló kérelmekkel volt kénytelen a plébániai jövedelmeket biztosítani, de türelmes, udvarias ember volt, s ezáltal több anyagi eredményt ért el, mint Molnár.
A plébániai javadalmakról 1824-ből, valamint 1838-ról maradt fenn összeállítás. Az előbbi szerint „A L.Patonai Plébános valóságos Dotatioja: 1. Congrua 300 pengő forint készpénz a fundi Religionis (Vallásalap) Cassából Vásárhelyről 2. Az Uradalomtól a Plébánia Ház és kert használása; a' mely Ház az Uradalom és L.Patonai, mégis a' N. Démi Catholikus Közösség által reparáltatik 3. A L. Patonai Uradalomtól évenként kap előlegesen November és December hónapban 24 öl tüzi fát, mellyet vágni és bé hordani a' Hivek köteleztetnek. 4. Az Uradalomtól kap évenként 100 váltó forintot stólakövetelések kiegyenlítése címén 5. A Győri Cantor Canonok tizedébül járó sedecima a' gabonának mind a négy neméből, ugymint buzából 2 mérő, rozsból 3 mérő, árpa 2, a' zabból 4 posoni mérőt (hozzávetőleges számítással körülbelül) 6. A N. Démi filialistáktól és pedig minden házas pártól kap fél posoni mérő rozsot és 5 krajcárt, az özvegyektől pedig 30 krajcárt folyó pénzben. Az Uradalom parancsából és jóindulatából: 1. Egy sessionak, egy privativ Uradalmi Szőlőnel használása és 2. a' privativ Uradalmi legelőn való marha legeltetés különös arendalis Contractus (bérleti szerződés) mellett.
A szőlővel kapcsolatban külön érdemes kiemelni, mennyire hangsúlyozódik - elsősorban Somogyiné Győry Krisztinánál - a kegyúri jog. Bort csak külön kérésre ad, Isoó plébánosnak előbb 12 akónyit, de utána is külön kérelemre, később kap egy hold szőlőt, aminek terméséből a misebort is biztosítania kell. A szőlőhasználat csak plébánosi működési idejére szól, nem jár automatikusan utódainak is. Minderlein Ignác plébános is külön kérésre kap szőlőt, amely után bordézsmával, táblapénzzel, hegypásztori járandósággal ugyanúgy tartozik, mint bárki más; pincét nem építhet a pap-szőlőben. Az is „csupa kegyelemből" engedtetik meg, hogy saját gulyájával legelhessen a plébános öt öreg marhája, de az őrző pásztornak fizetnie kell. Le kell szögezni, hogy a földesúrnő a plébánosok, a plébánia irányában mérhetetlenül szűkkeblű, kimondottan fukar volt, s gazdasági ügyekben elég bántóan fogalmazott.
Somogyiné Győry Krisztina által állíttatott kereszt a tiszttartóház előtt, 1815.
Pedig nem mondhatjuk, hogy egyházi célra ne áldozott volna! A Csángota ér mellett a Nepomuki Szt. János szobrot, a nagyvendéglő előtti Szent Vendel szobrot, a mai orvosi rendelő előtti kőkeresztet egyaránt ő állíttatta, talán 1811-ben és az azt követő években, amikor falunk újra visszanyerte mezővárosi rangját. 1832-ben területet adott, hogy mindkét temetőt megnagyobbíthassák. 1835-ben tornyot építtetett a katolikus templomra. A vele kapcsolatban fennmaradt iratokból azonban úgy látom, hogy mindezek nem annyira vallásos buzgalmának, katolikus hitének kifejeződései, hanem a birtokgyarapító, uradalmi központját mezővárosi rangra emeltető földesúrnő abbéli törekvése, hogy a település külső jegyeiben is megfelelő színvonalra emelkedjék. Településünk arculatának a szintén e tájban épített uradalmi épületeivel együtt mindmáig meghatározói a felsorolt szakrális kisépítmények.
Isoó János fiatalon, alig 50 esztendősen halt meg 1838-ban. Átmenetileg egy ferences szerzetes, Német Konstantin látta el kisegítő lelkészként az egyházi teendőket. Működését csak az anyakönyvi bejegyzések őrizték meg. Még ez évben Tóth Ignác tüskevári káplánt nevezte ki a földesúrnő javaslatára a megyéspüspök, ő azonban csupán fél évet maradt. Még az év szeptemberében visszament Tüskevárra, de már plébánosnak.
Minderlein Ignác lett az utódja 1838. szeptember 12-én, aki 1870. október 30-ig maradt szolgálatban. Utána is Patonán lakott, s 92 éves korában hunyt el. Itt temették el, s mint 48-as honvédét, sírját ma is koszorúzzák. Lovászpatonára kerülése előtt Csóton, majd Pápateszéren működött. Kiváló pap volt, akit 1858. áprilisában Ranolder megyéspüspök a bakonyszombathelyi kerület esperesévé nevezett ki. Erről a hivataláról romló egészségi állapota miatt 1864-ben lemondott. Plébánosként még további 6 évig dolgozott, de a püspöktől segítséget kért és kapott teendői ellátásához. Káplánjai voltak: Kardos Lázár (1866. nov. -1867. jún.); Vesztergom János (1867. jún. - 1869. dec. 1.); Takács József (1869. dec. 1. - 1870. május 1.) és Kertész Elek ferences szerzetes kisegítő lelkész (1870. május-november).
Működése idején gróf Zichy Domonkos püspök hivatalos egyházlátogatást végzett Patonán és a démi filiánál 1845. június 16-án. Ezen gr. Somogyi József és János földesurak, Posgay József tiszttartó, Szücs István bíró, Kormos György, Sári György, Pápai Mihály, Szőke János és Barka József esküdtek is részt vettek.
A jegyzőkönyvből többek között értesülünk róla, hogy a kis templom tornyában egy 430 és egy 150 fontos harang függ. A templom fenntartásához a pénzt és az anyagot a kegyúr adja, a szekeres és gyalogos munka a híveket terheli. A plébános jövedelmei az 1824. évihez hasonlóan: konyhakert a belső funduson. A plébániához tartozó földek, rétek, szőlők nincsenek, amiket a plébános használ, azért az uraságnak ideiglenes szerződés szerint évente két arany árendát fizet. A misebort a plébános adja. A győri kántorkanonok tizede utáni tizenhatod járandóság nagyságára a jegyzőkönyv nem tér ki. Komoly tétel a fajárandóság: 24 öl tüzifa, amit a híveknek kell a plébánia fundusára szállítani. Ennek fele is fedezte a plébános szükségletét, másik felét eladhatta. Közli a „lélekgabona" mennyiségét is az irat. Ez házaspáronként „egy eregetett fertály pozsonyi mérő rozs, özvegyektől 30 krajcár." Az uradalom tisztjei és cselédei után megváltásként pénzt ad, évi 100 forintot. Ezeket egészítette ki a stólajövedelem: születés után „beavatásiul" 24 krajcár; esketésért 1 forint; 2 forint akkor, ha a menyasszony a plébánia területéről máshova kerül. Felnőtt temetésért 30, kisgyerekért 15 krajcár. Keresztelés, házassági, esketési, halotti anyakönyvi kivonatért 1 forint járt a plébánosnak. Szerződés szerint 5 marhát járathat az uraság gulyájával. Szabad makkoltatást kap sertéseinek, ha a község a makkos erdőt az uraságtól bérbe veszi.
A jegyzőkönyv szól a temetőről is, erről korábban írtam. Új információ viszont, hogy „vagyon a lovászpatonai temetőben egy kőkereszt és egy fakereszt az Uj-Somlói szőlőben a megfeszített üdvözítőnek képével. Ezek közös fenntartására 60 forint van letéve." Ez az összeg biztosan Kovács Ignác tiszttartó adománya a karbantartásra, aki az újhegyi keresztet állíttatta. A temetői kereszt 1803-ból való.
Minderlein nyugdíjba vonulása után 1780 októberében Mórocz Antal került a patonai plébániára. Előtte, mint felszentelt pap, tizenegy éven át öt helyen szolgált segédlelkészként. Lovászpatonára adminisztrátorként került, mert a plébánosi vizsgát nem tette le. Mivel erre később sem volt hajlandó, 1914. januári nyugdíjazásáig adminisztrátorként szolgált. Belépésével a kegyúr Somogyi János szerződésben módosította az addigi plébánosi ellátmányt. Megszüntette az addigi két aranyforintért árendába adott papi sessiót, s helyette pénzbeli fizetést, évi 400 forint készpénzt kapott az új plébános. A változtatás egyoldalú volt,Mórocz azonban elfogadta, mert gazdálkodni úgysem akart, így a készpénz-javadalmazást előnyösebbnek tartotta. Csak a szerződés szóhasználatán ütközött meg, ami anyja stílusához hasonlóan fiánál sem változott, „ingyen kegyelemből... következő kegyadományban részesítem... csupán kegyelemből megengedtetik...". Béketűrő pap volt, nem berzenkedett a szerződés miatt, de feljegyezte: „Kifogásolni legfölebb a szerződés hangját lehetett volna, mellyel nekem csak kegyelmek osztogattattak" Itt tartózkodása során a bölcs önmérsékletre még számtalanszor szüksége volt. Nemegyszer kellett kérnie különböző javításokat a plébánialak rendbetételére, de volt, amikor a javítás „erszényét vette igénybe". 400 forintos készpénz-javadalmáért is hatévenként hajbókolnia kellett, mivel a szerződést nem határozatlan időre kötötte vele az uradalom. A felekezeti iskola működtetésével, korszerűsítésével kapcsolatban is nagyon fukarul viselkedett a kegyúr, az iskolamesteri lakás és javadalom tekintetében csakúgy. Mórocznak Somogyi János 1881-ben bekövetkezett haláláig szüntelen harcot kellett folytatnia a gróffal és uradalmi tisztjeivel. Ő azonban béketűréssel viselt minden bántást és gáncsot, mert nagy célja lebegett szeme előtt: kicsi plébániatemploma helyett a megszaporodott hívek számára nagyobbat, szebbet építeni, s ehhez az elaggott, 80 évéhez közelítő kegyura támogatólag viszonyult. Hogy az építendő templomnak elegendő tere legyen, egy rossz házat megvett és lebontatott a Szerecsenyi utca elején. Halála azonban meghiúsította az építkezést, de nem végleg. Csak két és fél évet kellett várni, s az örökös - aki csak haszonélvezetre kapta meg a birtokot, az örökséget fiúutódhoz kötve - Wallis Gyuláné gr. Somogyi Ilona 1884. január végén intézkedett, hogy bontsák le a kis templomot, s építsenek újat.
Wallisné addig sem volt tétlen a plébánia helyzetének rendezésében. Újrarendezte a juttatásokat. Az addigi 400 forint készpénz helyett az Újhegy alatti dűlőben egybefüggő 50 holdas plébániatagot hasíttatott ki az uradalmi területből 1882 végén. Emellett a templomot is ajándékokkal látta el: 1881-82-ben egy díszes oltárcsengővel, két értékes casulával, karingekkel, négy ministránsra csizmával és öltözékkel. Új kerítést és takaréktűzhelyet kapott a plébániaház. Somogyi Ilona egy olyan sérelmet is orvosolt, amely a plébániaalapítás óta minden katolikus papot bántott: a misebor beszerzésére évi 100 osztrák forintot rendelt.
A Festetich Károly által épített templomot Bánóczy Pál irányításával, aki az új templom építésére megbízást kapott, néhány nap alatt baj nélkül lebontották. Berendezéseit a kastély földszintjén lévő házikápolnába, többi részét a mellette lévő ún. biliárdházba vitték, amelynek két helyiségét február 7-én áldotta meg a kerületi esperes, hogy az építkezés ideje alatt ott tarthassák az istentiszteleteket. Február 14-én lerakták az új épület alapkövét, amit a régi kis templomból vettek ki. Eleinte akadozott a munka. Az ekkorra már 1139-re szaporodott katolikusok közül csak 30 családnak volt igavonó állata(!), illetve kocsija vagy szekere, az anyagfuvarozást ők is csak ímmel-ámmal végezték, úgyhogy még az evangélikusok segítségét is el kellett fogadni. Amikor azonban a pápai építőmester felajánlotta, hogy ezer forintért minden munkát magára vállal, s az összegből -komoly ráfizetéssel - napszámot fizetett, akkor minden szekér megjavult, s amunkák olyan gyorsan folytak, hogy július 15-én már felkerülhetett a kereszt a toronyra.
A katolikus templom, épült 1884-85-ben
November 9-ig tartott a munka, s 1885 tavaszáig szünetelt. Március közepén Bécsből megérkezett a Nepomuki Szent Jánost ábrázoló oltárkép, akinek a tiszteletére az új templomot szentelték, s aki nevében Somogyi János alkancellárra is emlékeztette a hívőket.
Az oltár is Bécsben készült, fehér carrarai márványból. A szószéket Korn Ede pápakovácsi asztalos készítette. A szószék hangvetőjét díszítő frigyszekrény a régi templomból került át. A templom legrégibb felszerelési tárgyai: a keresztelőkút, a sekrestyeszekrény és a gyóntatószék, mindegyik a régi kistemplomból származik. A két harang egyikét Győrött, a másikat Veszprémben öntötték. Az I. világháborúban ágyú lett belőlük. A templom főbejáratától jobbra egy kőkereszt, balra egy Máriaszobor támaszkodott a falnak: előbbi a lebontott templom előtt állt, a szobor a Vanyolai út végén. A templom belsejének díszeként két terrakotta szobor került 1891-ben az ún. rövid padok fölé. 1898-ban újabb két szobor: a Kármelhegyi Boldogasszony és a Szent József szobor díszítette a hajót, az előbbi a hívek adakozásából, a másik Német József kántortanító özvegyének ajándéka, mindegyik fából faragott. 1901-ben áldotta meg Mórocz a szintén fából készült Szent Antal szobrot, ugyancsak a hívek adakozásából vásárolták. A Lourdesi Mária szobrot az új orgona építésével egy időben, 1895-ben helyezték el a templomban, ott állt, ahol később Nagy Jenő plébános idejében Máriaoltárt alakítottak ki, amelynek 1000 Ft-os költségét ugyancsak a hívek adták össze. A toronyórát 1912-ben helyezték el, vallásfelekezet nélküli közadakozásból, ugyanúgy, ahogy 1815-ben az evangélikus templom „ütőórája" esetében történt.
Stirling János esperes-plébános
Mórocz Antal nyugalomba vonulása után 1914-1918 között Krizsek Alajos, majd 1918-1919-ben Nagy Jenő volt a plébános. Őt 1919 szeptemberétől 1925-ig Chapó Albert követte. 1926-ban kapta meg a plébánosságot Stirling János, aki 1943-ban esperes lett, s 1954-ben bekövetkezett haláláig Patonán tevékenykedett. Utódja a vaszari származású Dömötör Ferenc, majd a több nyelvet beszélő tudós pap, dr. Nagy György lett.
Jegyzetek
|
|
|