Előző fejezet Következő fejezet

Iskolák, iskolamesterek

 

Annak, hogy az iskolák és a tanítók történetét külön mutatom be, s nem a felekezetek történetén belül, csupán szerkezeti oka van. A kettő együtt túlságosan terjedelmes lenne, s a kettébontás talán áttekinthetőbbé is teszi históriájukat. Egyébként évszázadokon át szervesen összetartoztak. A valláserkölcsi nevelésnek nemcsak a templom, hanem az iskola is kiemelkedő színtere volt, amelyek egymás hatását erősítették. Az iskolák működéséért is mindkét felekezetben a papok voltak az első számú felelősök egészen 1948-ig, az iskolák államosításáig.

A helyi közoktatásról éppúgy alig tudunk valamit a korábbi századokból, mint a gyülekezetekről. Első nyomot a Rákóczi szabadságharc utolsó évéből, 1711-ből találtam. Ebben az évben Károly István evangélikus esperes egyházlátogatást tartott Lovászpatonán. Feljegyzései közt található egy lakonikus mondat az itteni tanítóról: Rector pro lubitu solit convenire. Vagyis: fizetése megállapodás szerint.1 Nem az összeget, a járandóságot tartom fontosnak, hanem a tényt, hogy a patonai protestánsok már ekkor tartottak tanítót. A század közepén újra csak evangélikus tanító itteni működéséről értesülünk. A már többször is szóba került 1748. évi katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvben az egyik kérdőpontra adott válasz: „Van luteránus mester, akinek évente egy holdat bevetnek. Mivel nincs rétje, a közösség ad neki két kocsi szénát. A párbérgabona kb. 26 nagy köböl és 12 forint." A másik irat egy terjedelmes kimutatás 1749 áprilisából, amelyben Festetich generális egész Lovászpatona jobbágyságát összeíratja vagyonukkal együtt. (Egy lapját ld. az első, belső borítón.) Ennek 3. oldalán szerepel „Joannes Szabó Ludi Magister", vagyis Szabó János tanító. Megtudhatjuk róla, hogy sessión, azaz egész jobbágytelken lakik, amelynek zálogbirtokosa Tallián István földesúr. A kimutatás szerint az iskolamesternek se fia, se ökre, se lova, se disznaja, se méhei. Van viszont 7 hold kaszálója, ami kétségessé teszi, hogy azonos-e az 1748-ban név nélkül említett iskolamesterrel. Akár igen, akár nem, ő az első név szerint ismert tanító Patonán. Hogy az iskola hol volt, arról nem esik szó, sem a tanítólakásról. Nem elképzelhetetlen, hogy a kettő ugyanazon épület volt, de találgatni nem érdemes. Van még egy adatunk 1771-ből, ami szerint ekkor már római katolikus és evangélikus rektor is működik Lovászpatonán, de erről az évről sincs egyelőre bővebb értesülésem.2 Későbbről tudjuk, hogy a sövényfalakra épült korábbi lelkészlak már régebben is ott volt, ahol az 1794-ben épült mai, s mellette balra a tanító háza. Az iskola telke pedig a paplaktól jobbra lehetett, mint később. A tanítóház még a kastély épületének elkészülte után is a régi helyén volt. Miután azonban Somogyi János a kastélyt és a földbirtokot megvásárolta Festetich Ferenctől, az építkezés befejezése során szüksége volt arra a területre, ahol addig a lutheránus mester hajléka állt. Ezért Barcza Mihályt, aki 1800-ban Gyömöréről került Patonára tanítónak, 1808.szeptember elején, „esőben-vízben" kiparancsoltatta lakásából Kovács Ignác tiszttartóval, s az épületet lebontatta. Helyére uradalmi lóistálló épült. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy már előzőleg hozzáláttak a parókia mellett az új tanítóház építéséhez, mert szeptember 4-én arról ír Kovács tiszttartó urának Bécsbe, hogy „a jövő héten az ácsok a luteránus mester új házát fogják padlásolni". Ugyanebben a levélben tolmácsolja az evangélikus hívek köszönetét azért, hogy a prédikátor házára ingyen cserépzsindelyt adott. Az államtanácsos sem akart tehát gyökeresen szakítani elődei, a Festetichek evangélikusok iránti barátságos magatartásával, hiszen új jobbágyai többsége evangélikus volt. Úgy látszik azonban, hogy intézkedései mégis neheztelést váltottak ki a protestánsokból. Rajcsányi János későbbi lelkész a parókia irattárában megőrzött feljegyzéseiben ugyanis az olvasható, hogy Somogyi János „Kölcsey naplójában is meg van róva az evangélikusok iránti mostohasága miatt." Szerinte Patonán következők róhatók fel hibáiul: „Az 1805-ben megalapított plébániát az evangélikus gyülekezet régi időktől fogva birtokolt javadalmaiból alapította meg"; másrészt az 1797. évi [a Gerlisch-féle] földmérés alkalmával „a lelkészi fekvő birtokot megkurtította", valamint a tanítói lakot erőszakkal elfoglaltatta...emellett a lelkészi lak fundusából is foglalt. „A lelkészi lak és a grófi lakhely között állt faház és téglafal valódi foglalás volt.", írja Rajcsányi, ami miatt az ő idejében - tehát évtizedekkel később, amikor Somogyi már rég nem élt - összeütközés is volt a két fél között.3

Bognár Endre 1880. évi évkönyve szerint Barcza Mihályt, akit „imádkozó mester"-nek neveztek, 1800-ban választotta tanítóvá a gyülekezet. Hogy hány évig imádkozott és tanított az itteni iskolában, arra vonatkozóan eddig iratok nem kerültek elő. Azt azonban feljegyezte a gyülekezet-történet, hogy a számára 1808-ban épített új tanítólakás 1831-ben leégett. Hogy mikor épült újjá, arról ugyancsak nincs hír, de feltehetően hamarosan. Azt tudjuk, hogy az újjáépítésére a gyülekezet 193 forintot adakozott. Barcza utódja Seregély József lett, akiről nevén kívül csupán annyit tudunk, hogy 1847-ben halt meg. Talán előtte már betegeskedett, mert a zsebeházi születésű utódja, Kiss Péter tanítóvá választása előtt már egy ideig segédtanító volt az iskolában. Farádi és felpéci tanítóskodás után került Patonára. Hivatalát közmegbecsülés mellett látta el. Romló egészségi állapota miatt azonban 1872-ben a tanítóságról lemondott, s ezt követően a jegyzői teendőket végezte. A gyülekezet alaptőkéjének gyarapítására jegyzősége idejére évi 20-20 forintot ajánlott fel. Utódjául Laucsek Gyula nagyacsádi tanítót választották meg, aki Bognár Endre lelkész mellett hosszú évtizedekig szolgált a gyülekezetnek, nevelgette az új nemzedéket, s általános tiszteletet vívott ki a hívek körében.

Utaltam arra a sovány információra, hogy 1711-ben az evangélikus rector járandóságait megállapodás szerint kapta, hogy mennyit, nem tudni, de hosszú háborús évek után ez nem lehetett túl sok. Barcza Mihály mester javadalmazásáról azonban részletes kimutatás maradt fenn az Evangélikus Országos Levéltárban. Eszerint conventioja a következő volt:

1. Készpénz 55 Ft. 2. Gyermekek tanításául mindenkitül 6 krajcár készpénz. 3. Azonkívül mindenkitül egy véka búza 4. Három Posonyi Eőszi Vetés, 3 Posonyi Tavaszi Vetés 5. Két szekér széna 6. Kukoricza és Káposzta föld 7. Kender föld 8. 4 öl tüzre való fa 9. 27 Posonyi Gabona ennek Posonyia Tiszta.4

 

Barcza Mihály ev. tanító járandóságai 1800 után

 

A tanítónak járó ¼ jobbágyteleknyi föld megművelése a hívek dolga volt. A szántót és a rétet csakúgy a mindenkori földesúr biztosította, mint a fajárandóságot, a kender, káposzta, kukoricaföldet is. A jobbágyfelszabadítás után az evangélikus papnak az eklézsiára telekelt földjei voltak. Fajárandóságukat a birtokelkülönözés után a gazdáknak kihasított közös erdőből kapták. Katolikus plébánosaink azonban csak 1920 után kaptak 20 hold plébániára telekelt földet, a plébános fajárandóságára pedig külön szerződés vonatkozott.

Laucsek Gyula tanítóvá választását követően, 1875-ben iskolai takarékpénztár alakult, amelyet a tanító kezelt. Ugyanebben az évben iskolai könyvtárt is létrehoztak. Ez utóbbit egy személy néhány forintos magánadományából és az iskolai tanulók e célra havonként befizetett 2-2 krajcárjaiból sikerült megoldani. (1881-ben 157 „mindennapi iskolás" volt az evangélikusoknál és 35 fő ismétlő, tehát 13-15 éves.) A könyvtárfenntartást egy oktatási miniszteri rendelet is segítette, aminek értelmében a beiratkozás alkalmával „felvételi" cím alatt a tanulóknak fejenként 3 krajcárt kellett az iskolai könyvtár javára befizetniük. A gyarapodó forrás lehetővé tette, hogy évente 8 példánnyal növekedjék a könyvek száma: 1881-ben 63 kötet volt, s előfizethettek a „Hasznos mulattató" és a „Lányok lapja" című ifjúsági lapokra. 1884-ben a könyvállomány már 124 kötet, s előfizettek harmadikként a „Magyar ifjúság" című lapra is.

A gyülekezeti közgyűlés 1886 januárjában úgy határozott, hogy az új tanévtől egy második tantermet is meg kell nyitni a nagy tanulólétszám miatt, akik az 1858-ban épült korszerű új iskolát ekkorra „kinőtték". Egyúttal második tanítói állás létesítéséről is döntés született. Erre a célra a gyülekezeti felügyelővé újonnan megválasztott Mihály Sándor nagydémi földbirtokos 100 forintot ajándékozott. Addig is, amíg az új tanterem felépül, az oktatást bérelt épületben kell , megoldani. Hogy ez hol volt, nem tudható. Az bizonyos, hogy Laucsek Gyula kántortanító mellett 1891-től másodtanítóként Balogh István dolgozik, aki teológiai végzettsége miatt egyszersmind címzetes káplán. Az új iskola 1896-ban épült fel a régebbi tanintézmény melletti telken. Ez lett a „kisiskola", amelyhez szobakonyhás tanítólakás is járult. Balogh István nem sokáig maradt a helyén -feltehetőleg lelkészi állást kapott - mert 1892-ben már Takáts Sándor a másodtanító. Ekkor az alsó három osztályba járt 50 fő, a felsősök 95-en voltak.

 

Nagy Lajos evangélikus kántortanító

 

Laucsek Gyula nyugdíjba vonulása után Nagy Lajos lett a kántortanító, aki elődjéhez hasonlóan több évtizedig oktatta, nevelte az evangélikus nebulókat, akiket csak „kis szógám"-nak szólított. Az idősebbek igen meleg hangon emlékeznek itteni tanítóskodására. 1935-ben ment nyugdíjba. Utána Gereben László, Bertalan Imre majd Tóth Gyula látták el a kántori teendőket. Még Nagy Lajos működése idején, 1929-ben került az iskolába osztálytanítónak Balogh Ferenc, aki az alsó három osztályt tanította, s az államosítás után is itt működött 1969. évi nyugdíjazásáig. Felekezeti osztálytanítóként a „kisiskola" telkén lévő szobakonyhás szolgálati lakás mellett kapott 144 pengő fizetést, 4 m3 fát és 4 q búzát.

A 30-as években a gyülekezet megvásárolta az iskolával, tanítólakkal azonos telken lévő telekrészt, s azon az osztálytanító számára kétszobás új lakást építettek, addigi szobakonyháját pedig ifjúsági otthonná alakították át, amelyben ifjúsági könyvtár is működött.5

A II. világháború kitörése után Tóth Gyula kántortanítót is, Balogh Ferencet is behívták katonának. Tóth Gyula eltűnt a Don-kanyarban, a másodtanító pedig fogságba esett, ahonnan csak 1948-ban tért haza. Távollétük miatt a tanítást az egyház helyettesítéssel oldotta meg. A felsősök tanítója Szekeres Jolán volt, az alsósoké egy darabig Szalay Mihály lelkész - akinek tanítói oklevele is volt -, 1946-tól az államosításig lánya, Szalay Gizella.

A katolikus felekezet iskolaügye a plébániához hasonlóan sokkal mostohább volt, mint az evangélikusoké. Nemcsak kevesebben voltak - bár számbelileg elég gyorsan növekedtek -, hanem szegényebbek is. Soraik a Festetich-, majd Somogyi uradalom alkalmazottaiból és cselédeiből gyarapodtak, akik kevesebbet tudtak áldozni egyházukra, tanítójukra, iskolájukra. 1771-ben említett rekto­rukról mitsem tudunk. 1793-ban ismerjük meg név szerint is iskolamesterüket egy püspöküknek írott levél egyik aláírójaként. Varga Józsefnek hívták, azelőtt gombkötő volt. Képesített tanítóra talán nem tellett a gyülekezetnek. Szobakonyhás lakása volt, s nem lehetett jó állapotban, mert az egyházközség újat akart építeni, de csak azzal a feltétellel, hogy az építéshez szükséges összeget a hívek összeadják. A tanítóház ott állhatott, a tanteremmel együtt, ahol később is a tanítói lakás volt (a mai művelődési ház szomszédságában). 1797-ben nem tudták a hívek a tanító fáját hazafuvarozni, ezért a tanulóknak fűtetlen iskolába kellett járniuk.6

Nem maradt róla feljegyzés, meddig volt rábízva a tanulóifjúság, de egy tiszttartói levélből arról értesülünk, hogy 1809-ben és az azt megelőző években Vadászi Sándor volt nemcsak az iskolamester és a kántor, hanem a község jegyzője is. Elődje az 1800-as évek elején Séber Sándor, jegyző és kántortanító, de csak neve maradt fenn. 1809 után Vadászinak a fiatal, de elképzeléseihez tűzönvízen át ragaszkodó, ellene mindenütt intrikáló Molnár plébános miatt le kellett mondania előbb kántortanítói, majd jegyzői állásáról is, kényszerűen távoznia a faluból. Molnár ugyanis káplánkori barátját szánta Vadászi Sándor helyére. Nem lehet tudni, ki volt a plébános barátja, nevéről, itteni működéséről nincs adatom, de az tény, hogy Molnár - hat évi működés után - elbúcsúzott a községtől. Hogy az 1811-től újra mezővárossá váló Patonán kik voltak a katolikus mesterek, azt homály fedi. Iskolájáról is csak annyi információnk van, hogy a Somogyiné Győry Krisztina által elvégeztetett nagy településfejlesztési, városképfejlesztési program keretében már 1815 előtt elkészült a „katolikus mesterház az iskolával".7 Működéséről a plébánia irattárában maradt fenn néhány adat. Egyik, hogy Kovács Ignác tiszttartó végrendeletében vagyona ötödét a plébániára hagyta azzal a kikötéssel, hogy a katolikus mester tartozik évenkint a plébános által kijelölt öt szegény iskolás gyermeket könyvvel ellátni és a szükséges időig tanítani. A másik Tunkovics Pál kasznár testamentuma, aki a katolikus iskolának 40 ezüst forintot hagyományozott szegény gyermekek iskolaszereire. Ez a két adat is megerősíti azt a korábbi megállapításomat, hogy a katolikus hívők közt sok volt a szegény ember, akik még a gyerekeik alapiskoláztatásához sem tudták a szükséges pénzt előteremteni.

1843-ban az egyházközség azt kéri Somogyiné Győry Krisztinától, hogy javíttassa ki az iskola padlását, s helyeztesse jobb helyre az iskola ajtaját.

1845-ből, az akkor végzett egyházlátogatás jegyzőkönyvéből képet kaphatunk a katolikus iskolamester jövedelmeiről. Van a belső funduson fél holdnyi kertje; félmérős kenderföld; 400 fejet termő káposztáskertje; fertály sessio (hat hold) szántó a teszéri-, sós- és gyömörei-uti dülőkben (2-2 holdnyi) a plébános és az evang. lelkész szomszédságában, hat kaszás rétje.8

Földjét, rétjét a hívek munkálják. Járandóságok a hívektől: minden pártól egy-egy eregetett fertály pozsonyi mérő rozs és 7 krajcár. A tanításért minden gyermek után jár neki 18 krajcár. Hirdető cédula írásáért 7, ha avatásnál jelent meg, 3 krajcár. Disznait, marháit ingyen legeltetheti a közös legelőn. Öreg halott után 15, kisgyermek után 10 krajcár stólapénz.

Lakása egy tágas szoba és egy kamra. Az istállóban 4 marhára való hely van, fának, szerszámoknak fészer. Az iskoláról annyit mond a jegyzőkönyv, hogy „elég nagy és jókarban van".

1862-ben Német József kántortanító azt kéri Somogyi János kegyurtól - aki anyja halála után 1848-tól az uradalmat örökölte -, hogy földes szobáját padlóztassa le, s szimpla ablakait cseréljék ki duplára. Kérése azt mutatja, hogy hiába mezőváros a település már fél évszázada, katolikus mestere, aki egyben jegyző is, bizony nagyon sanyarú körülmények között él.

Az iskolával is gondok vannak. Az 1868. évi népiskolai törvény, amely nyomán az állam az addiginál sokkal határozottabban beavatkozik a felekezeti iskolák életébe az oktatás színvonala, fegyelme, működési feltételeinek megjavítása érdekében, riadalmat okoz az iskolavezetésben. Az egyházközség döntése: „Abba soha nem egyezünk bele, hogy katolikus népiskolánk akármi néven nevezhető felsőbb vagy alsóbb rendű elöljárók által katolikus jellegétől megfosztva közös iskolává tétessék." A hang önérzetes, de az eklézsia szegény. Az iskola megőrzése érdekében megoldást kell találniuk. Ez a kegyúr segítsége nélkül reménytelen. Ezért 1870 májusában az egyházközség a grófhoz fordul kérelmével: „A magas kormány által kiadott iskolai törvények szerint mireánk is új iskolaépítés rovatott - mint hogy iskolánk a kívánalmaknak meg nem felel - kicsinysége, sötétsége és alkalmatlan helyisége miatt - pedig mi elhatározánk katolikus iskolánkat fenntartani - de újjáépítésére magunkat képtelennek érezzük - tehát azt tettük, hogy tanítónk kamaráját az iskola nagyobbítására hozzá vesszük, a jelen istállóját kamrának és a szinyt istállójává alakítjuk a tanítónak, és végre egy szinyt építendünk...de még ezen építés is igen nehezünkre esik...tisztelettel kérjük mint kegyurat, méltóztassék kegyesen ezen építkezésünkben az eddigi mód szerint segédkezet nyújtani". Az „eddigi mód" valószínűleg a jobbágyfelszabadítás utáni terhek viselésére kialakított eljárásra való utalás. Az iskolaszék döntése az volt, hogy az átalakítás költségeit adóteher szerint osszák meg. Minden egyes polgár „adóforintja után egyelőre 12 krajcárt fizessen. Így méltóságodra is 3447 adóforintja után vettetett ki a fizetés." Somogyi, aki a támogatások nyújtásánál többnyire anyjához hasonlóan fogához verte a garast, arra hivatkozott, hogy adója módosult, s csak annak arányában fizet. Nyomatékosítja ezt azzal, hogy „most ezen építkezéshez csak egyszer mindenkorra szándékozik járulni." Az építkezés befejezése után kiderült, hogy „a nagydémi kontár mesterek" csupán félannyira becsülték a költségeket, mint amennyiért azt a vállalkozó jónevű ácsmester, Szemmelweisz Mihály elvégezte. Ezért az iskolaszék az adóforintonkénti hozzájárulást 24 krajcárra emelte. Somogyitól azonban nem tudtak több pénz kicsikarni, így az építkezés összegének megoszlása: a hívek 600, a gróf 400 forint terhet vállalt.

1873-ban Német József kántortanító lemondott, s az év őszétől Szőnyről hozott utódot a gyülekezet Horváth János személyében. Kitűnő választás volt! Felkészült, lelkiismeretes és hűséges. 42 éven keresztül oktatta-nevelte a katolikusok új nemzedékeit. Kántorként is a legkiválóbbak közé tartozott, amit az öregek emlékezetén kívül az is hitelesít, hogy Pécsre is, Pannonhalmára is meghívták székesegyházi karnagynak. Ő azonban maradt, pedig bármelyik meghívás elfogadásával jobb körülményeket biztosíthatott volna népes családjának, mint patonai kántortanítóként. 12 gyermekéből hetet pedagógusnak nevelt: Erzsébetet, Etelt, Istvánt (a képesítő vizsga előtt halt meg, 22 évesen), Jánost, Emmát, Józsefet, Margitot.

Elődeihez hasonlóan mostoha körülmények közt kezdte működését „kis-Horváth" mester úr is, ahogy a patonaiak nevezték. Az 1884/85-ös tanévben a 6 osztályos osztatlan katolikus elemi népiskolának az egyetlen tanteremben 152 tanulója volt. A tanítás csütörtököt kivéve délelőtt 8-tól 11-ig, délután 2-től 4-ig tartott. Vasárnaponként 8-tól 10-ig az ismétlő iskolásokkal kellett foglalkozni. Mindemellett nemcsak a kántorizálás, hanem még a harangozás is a kántortanítót terhelte.

Úgy tűnik, a népiskoláról szóló 38. törvénycikk aktivizálta az egyházkormányzatot is. 1885-ben a veszprémi püspöki hivatal elrendelte a 2. tanterem megnyitását és egy második tanítói álláshely megszervezését az 1886/87-es tanévtől, tehát sürgősen. Az iskolaszék azonban nem kapkodta el a dolgot, biztos vagyok benne, hogy nem lustaságból, hanem mert anyagi erői elégtelenek voltak a püspökségi rendelkezés végrehajtására. A katolikusságra sokat és szívesen áldozó új földesasszony, Wallis Gyuláné ebben az évben emeltette az impozáns új templomot, s emellett a tanítólakást is két szobásra bővíttette, tetejét pedig zsupp helyett cserépre vetette. Ezek mellett nyilván nem futotta az uradalom büdzséjéből egy újabb beruházás támogatására. Ennek hiányában pedig katolikusaink meg sem kísérelték a rendelkezés teljesítését. Az állami tanügyigazgatás azonban - joggal - nem szociális szempontokra figyelt, hanem az oktatás körülményei javítására, színvonala emelésére. Ezért Vargyas Endre királyi tanfelügyelő leirata 1889. augusztus 27-én nagyon erélyes hangon felszólította az iskolaszéket, hogy a szeptemberben induló tanévben(!) okvetlenül nyissa meg az iskola második tantermét. A testület tudta, hogy az állami tanügyigazgatással nem tanácsos ujjat húzni, mert azzal felekezeti intézményük államosítását kockáztatnák. Anyagi elesettségükben azonban „deus ex machina"-ként újra csak Wallisné jelenthetett megoldást. Ismét hozzá fordultak hát, s a kegyúrnő - Somogyi-elődeitől eltérően - gyors és igenlő válasszal sietett a megszorult gyülekezet segítségére. Már szeptember 14-én ígéretet tett arra, hogy adóalapon történő hozzájárulással támogatja a második tanítói állás létrehozását, s az új tanterem megépítését is, elűzve ezzel a felekezeti iskola elmosásával fenyegető viharfelhőket. Annyi megszorítás azonban volt készségnyilatkozatában, hogy az új tanterem belső felszereléséről, ajtókról, ablakokról az egyházközségnek kell gondoskodnia. A jószándék tehát megvolt, de az államigazgatás irreális határidőhöz kötött kívánsága csak a következő tanévre volt teljesíthető. 1890 nyarára elkészült a római katolikus népiskola második tanterme, s Nick Károly személyében betöltetett a második tanítói állás is. Nevén kívül mást nem tudunk róla. (A másodtanítói álláshoz már nem különböző járandóságok kötődnek, hanem évi 300 Ft a fizetése, amelyből az egyházközséget 100, az uradalmat 200 terheli.) Az 1891/92-es tanév már Süke László másodtanító közreműködésével nyílik meg, akinek utóda egy esztendő múlva Halbauer Béla lett, mindössze két tanévnyi időtartamra. Rossz emlékű pedagógus volt: „Ideges ember volt, a tanulókat ütötte-verte, hajukat cibálta" -jegyzi fel róla volt kisdiákja, Patonay József.

1895-ben, nyáron kisdedóvót nyitottak - „nyári menedékház" elnevezéssel -, amelyben 7 fiú és 15 lány számára Horváth kántortanító úr legidősebb lánya, Janka volt az óvónő. A kísérlet folytatásáról nincs feljegyzés. Amikor Halbauer távozott az iskolából, helyére kisegítő tanítónőként Horváth Jankát állították, aki azonban egy év után a posta szolgálatába lépett. A millennium esztendejében tanítóhiány miatt megint a kántortanító lánya, Anna volt képesítés nélkül a „kistanító".

1897/98-ban Baumgartner János nyugdíjas volt a segédtanító, majd 1898-tól három tanéven át az I—III. osztályt Jankovich Viktória oktatta. A 20. század első tanévében újra csak képesítés nélküli személyt voltak kénytelenek alkalmazni: Aranyossy Ferencet. Az 1902-es tanévben őt Kaszap Kornél váltotta fel, utána két tanév időtartamára Bálint János, majd ugyancsak két esztendeig Sáringer Dezső volt a segédtanító. Ez a sűrű személycsere a századforduló éveiben alighanem megpróbálta az iskolaszéket, a kisdiákokat, de a kántortanítót is, és az oktatásnevelés színvonalának aligha tett jót. Egyik oka feltehetően a nagy tanulólétszám lehetett: az 1906/07-es tanévben 186 tanköteles katolikus gyerek volt, s ebből 100-nál több a kisiskolás. A nagy gyereklétszám miatt újra osztályterem-bővítés vált szükségessé, amit úgy oldott meg az iskolaszék, hogy 1907-ben az osztálytanító szobáját az iskolához csatolták, számára pedig a faluban béreltek szobát.

Kovács Bélát 1908 januárjában választotta másodtanítóvá az iskolaszék. Ő kitartóbb volt elődeinél: kereken négy tanévet töltött Patonán. Távoztával aztán olyan pedagógus került az osztálytanítói státuszba, aki gyökeret eresztett a faluban, s haláláig oktatta az alsó tagozatosokat. Józsy Béla volt ő, a Moson megyei Feketeerdő községből érkezett 1912-ben.

A jövetelét megelőző években azonban fontos változások zajlottak le a községben. Wallisné Somogyi Ilona tízezer korona évi járandóság fejében átadta a lovászpatonai birtokot a nagybátyja végrendeletében megjelölt örökös, gr. Esterházy Pál (bakony)rédei földbirtokos képviselőinek. Erre 1903 októberében került sor. Ez a tulajdonosváltás a plébánia és a katolikus iskola szempontjából nem bizonyult előnyösnek. A vakbuzgóan vallásos, bőkezűen adakozó, mindig segítőkész Wallisné helyére olyan kegyúr került, aki elődjénél sokkal ritkábban emelte ég felé a tekintetét. Jogász és mezőgazdász végzettségének megfelelően birtokai ésszerű megszervezése, modernizálása kötötte le figyelmét, bár az Esterházy grófok nem személyesen irányították gazdaságukat, hanem a jószágigazgató és az intézők révén. Idősebb korában pedig a vadászat, a vadállomány növelése érdekelte leginkább. (Volt, amikor télen 130-140-es szarvasrudlit lehetett lencsevégre kapni a rédei kastély előtt, ahol etették őket.)

A község katolikus iskolája azonban a birtokosváltozásra tekintet nélkül odafigyelést kívánt, a fejlesztés sürgető feladat volt. Ezért 1905-ben elhatározták az iskola bővítését egy harmadik tanteremmel. Ehhez természetesen szükség volt a harmadik tanítói állás megszervezésére is.

Mivel a püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyv azt rögzítette, hogy az iskolaépítéshez és -fenntartáshoz az uradalomnak hozzá kell járulnia, az iskolaszék levelet írt Rédére az örökös apjának, Esterházy Imrének, támogatást kérve. A válasz fél esztendő múlva érkezett, s a kegyúri segítőkészséghez szokott iskolaszék számára kiábrándító volt. Lényege, hogy az uradalom az iskolaépítéshez adóforint-arányban hozzájárul, telket azonban nem ad, mivelhogy a canonica visitatio jegyzőkönyve iskolafenntartásról igen, új iskola építéséről azonban nem rendelkezik. (Nincs szándékomban a grófot mentegetni, aki korábban azt is megakadályozta, hogy azt az ötven holdat, amelyet Wallisné paptagnak kihasíttatott az Újhegy alatt, a plébániára telekeltethesse. Lehet azonban, hogy ezek csip-csup ügyek voltak a grófi család számára - Rédén több mint 5000 kh., Patonán 4056 kh. birtokuk volt -, az efféle dolgokban ügyvédjeik és mindenkori jószágigazgatóik döntöttek uraik nevében.) Az iskolaszék mindenesetre zokon vette a kedvezőtlen választ, s talán dacból is, azt a döntést hozta, hogy a korábbi toldásfoldás helyett új, három tantermes korszerű iskolát építenek, az addigi épületet pedig tanítólakásokká alakítják át, aminek költségeit adóforint-arányosan kell megosztani a hívek és az uradalom között. A bátor elhatározás véghezvitele nem volt egyszerű. Ezért 1907-ben, mint írtam, a nyomasztó tanteremszűkén úgy enyhítettek, hogy a „kistanító" szobájával bővítették az egyik osztálytermet. Mórocz Antal plébános javaslata az volt, hogy az iskolabővítést a plébánia szomszédságában, a Vanyolai utca kanyarulatában álló, községi tulajdonban lévő vendéglő -az ún. „Lenci-kocsma" - átalakításával oldják meg. Az ötlet jó volt, az iskolaszék azonban bizonytalankodott, s közben az épületet a község lebontatta. Úgy látszik, az iskolaszék tagjainak kedvét szegte, hogy az ügy nem halad előre, mert az 1908. december végi ülésükön egy kivétellel állami iskolát akartak a felekezeti helyett. Mórocz Antal ellentmondott a szándéknak, bár tudta, hogy az uradalom is leginkább e megoldás felé hajlik. Mórocz szívós, kitartó harcos volt, nem engedett. Az iskola ügye 1909-ben kedvező fordulatot vett, amikor az iskolaszék Csóti Géza országgyűlési képviselő, kerületi esperes elnökletével ülésezett. Úgy határoztak, hogy a régi épületet tanítói lakásokká alakítják át, s megszervezik a második osztálytanítói állást is. A három tantermes új iskola építéséhez 7500 koronáért a régi iskolaépülettel szomszédos telket Hajdú Sándortól megvásárolják.

 

Az 1910-ben épült katolikus iskola, ma művelődési ház

 

Így történt. Az új iskolában 1910 szeptemberében kezdődött meg a tanítás, s az épület 1955-ig iskolaként működött. Építése 27 ezer koronába került, amiből közel 19 ezer esett az uradalomra, 8 ezer pedig az egyházközségre. Az intézmény szép és modern volt, 1955-ben funkciót váltva (művelődési ház), átalakítva ma is a falukép meghatározó épülete.

A második osztálytanítói állásba a megnyitáskor Tamás Zoltán került, de egy év múlva leköszönt, távozott. Helyére Horváth József kántortanító lányát - Horváth Margitot - választotta meg döntő többséggel az iskolaszék. Mint írtam, a másodtanítói állást 1912-ben Józsy Béla nyerte el, aki beilleszkedési szándékának messzeható tanújelét adva, 1914 áprilisában oltár elé vezette Horváth Margitot. Ezáltal az iskola történetében egy olyan pillanat jött létre, hogy Horváth József 1915. évi nyugdíjba vonulásáig egyetlen család kezébe adatott a katolikus tanulók oktatása-nevelése! Értékes triumvirátus volt. Mindhárman hivatásnak tekintették választott foglalkozásukat, bár pályabérük nem volt sokkal több, mint a tanítványok hosszú évjáratainak hálája. Sokéves tanítói működésük során talán nemegyszer úgy érezhették, igaz az a római mondás, hogy akit az istenek gyűlölnek, azt tanítóvá teszik. Ám a falu általuk oktatott-nevelt sok-sok lakója a tisztelet, megbecsülés szavaival nyilatkozott róluk: ez az áldozatos munka igazi, bár nem „ércnél maradandóbb" elismerése.

 

Nagy Sándor katolikus igazgató-tanító

 

Horváth János nyugdíjba vonulását követően Nagy Sándor lett a katolikus igazgató-tanító. Helyébe 1935-ben egy fiatal, lelkes utód, Borsó Gyula lépett, akit előbb egy évig helyettes, majd véglegesített kántortanítónak alkalmaztak. Ez a hármas maradt Józsy Béla igazgatótanítóval és feleségével a helyi katolikus iskola pedagógus-testülete 1948-ig.

 

Levente csoportkép Borsó Gyula leventeoktatóval

 

A Horthy-érában az eredményes tanítói munkának komoly akadálya volt a szegénység. A katolikus iskolakötelesek egy része távol az iskolától, a környező pusztákon, majorokban lakott: Heiter, Vicse, Szegle, Hizlalda, Téglaház, Agy. A távolabbi helyekről, különösen télvíz idején, megfelelő ruha és cipő hiányában nem tudtak iskolába járni a gyerekek.10 Mivel délelőtt is, délután is volt tanítás, este sötétben kellett hazamenniük, a több kilométeres utakon semmiféle világítás nem volt. Ezért aztán - különösen a felsőbb osztályokban - igen nagy volt a hiányzás. Év végén az iskolai anyakönyvbe az osztályozó jegyek helyett a „Sok mulasztás miatt nem osztályozható" bejegyzés került. A legnagyobb igyekezet ellenére így került ki az iskolából számos félanalfabéta, akik épp csak az írás­olvasás alapjaiig jutottak el. Az iskolai eredményeket rontotta a cigánytelepi gyerekek - Ferencváros, Sangháj - iskolakerülése. Hiábavaló volt minden rábeszélés, a hatóságok erőfeszítései. Ezeknek az iskolaköteleseknek a neve mellé ez került az anyakönyvbe: „Ruhátlan cigány, sok mulasztás miatt nem osztályozható." Persze a gyerekek többsége rendszeresen látogatta az iskolát, s elvégezte a hat osztályt.

Az iskola volt többnyire a helyi kulturális élet centruma. (Ott rendezték felnőttek számára is a műsoros esteket, színdarabokat, ismeretterjesztő előadásokat.) Borsó Gyula 44 tagú, négy szólamú énekkart szervezett, s mint írja: „csodálatos lelkesedéssel jártak el a próbákra a jófülü, jóhangú 40-50 éves Bedőkök, Kovácsok, Pauerok, Krizmanicsok, még az öreg Kassai bácsi is... Énekeltünk templomokban, községi ünnepélyeken, járási versenyeken, sőt egyszer gróf Esterházy Józsefet is köszöntöttük névnapján a kastélyban... A negyvenes évek elején rendeztük meg az első operettet, a Tatárjárást dr. Horn Miklósné tanult énekesnő főszereplésével... A sikeren felbuzdulva évente rendeztünk egy-egy operettet... Szakács Gézáné, Kovács Károlyné, Szabó Alajosné és Ekker Ilona elbűvölően szép énekében gyönyörködhettünk...11 Emellett számos dalest és egyéb műsoros est, színdarab szolgálta - főleg a téli hónapokban - a kulturált időtöltést.

Az evangélikusoknál a tanítók mellett Szalay Mihály lelkész is egyik motorja volt a kulturális rendezvények szervezésének, amelyekre az iskola mellett a templomban is sor került, utóbbi helyen versek, énekek előadásával. Szalay Mihály a lelkipásztorság mellett költő, író, lapszerkesztő is volt. Számos verse kézzel írva vagy gépelve ma is nemegy evangélikus család leveles ládájában megtalálható. A parókia irattára három színművének kéziratát őrzi, amelyeket a második világháború előtt adtak elő a helybeli fiatalok. Emellett a gazdálkodással, állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkozó ismeretterjesztő előadásokra is sor került, amelyeket ő és Balogh Ferenc tartottak.

Máig élő hagyomány a községben a szüreti felvonulás és az azt követő bál megszervezése, ami a helyi sokszázados szőlőkultúra emlékét őrzi, bár a szőlő-és bortermelés mára a minimálisra csökkent. Borsó Gyula visszaemlékezéséből idézem fel, hogy zajlott ez a két világháború közötti időben: „Minden év őszén megrendeztük a színpompás szüreti felvonulást. A jelzett vasárnap délután szinte az egész lakosság az utcán várta. Elől jöttek a lovasok bő gatyában, bő lenge ujjú ingben, árvalányhajas pörgekalapban. Karikásaikkal durrogtatva hangosan kurjongattak. Utánuk következett a négyökrös szekér. Négy fehér címeres szarvú ökör húzta, amelyen magyar ruhás lányok ültek és népdalokat meg irredenta dalokat énekeltek. Egy hosszúra nyújtott lovaskocsi követte őket, legényekkel és a zenészekkel. A legények is népviseletbe öltözve énekeltek, hujjogattak, kezükben borosüveggel. A kocsi oldalán szőlőindák, szőlőfürtök lógtak. A kocsit szamaras kordé követte, benne ült a cigányvajda és a vajdáné. Szájukban pipa, a vajdáné kezében kártya, hogy bárkinek kivesse a szerencséjét, megjósolja a jövőjét. Mögöttük egy uri hintó jött. Benne ült méltóságteljesen a gazda és a gazdáné, szintén népviseletben. Különösen a lány volt büszke, akit erre a szerepre felkértek, hisz rendszerint a legszebbek közül került ki. A menetet két bohóc zárta. A felvonulás után reggelig tartó tánc következett valamelyik kocsma udvarán, a stílszerűen szőlőfürtökkel feldíszített lombsátor alatt". (A címlapon 1926 előtti szüreti felvonulás.)

A második világháború alatt a virágzó, jól működő kulturális tevékenység megszakadt. Később is csak nehezen éledt újjá, de a templomoktól, felekezetektől elszakadva - ám az állami alkalmazottakká vált pedagógusok révén - az új ideológiához, politikai igényekhez igazodva.

1945 után az iskolai oktatás is rettenetesen nehéz körülmények között indult. Az evangélikus kántortanító eltűnt a fronton, az osztálytanító hadifogságban volt. A katolikus iskola három tanterméből egyik romokban hevert, a helyreállítására pénz nem volt. Ugyanakkor megindult a 6 osztályos iskola 8 osztályossá szervezése. 1948 tavaszán a községbe látogatott Ortutay Gyula kultuszminiszter, aki az iskolák államosítását végrehajtotta. A plébános és a kántortanító kérésére anyagi segítséget ígért. A 20 ezer forint meg is érkezett, de éppen az iskolák államosításakor, ezért azt Stirling János esperes azonnal visszautasította. Az összevont új iskola igazgatójává Borsó Gyulát nevezték ki. A testület tagjai voltak: Balogh Ferenc igazgatóhelyettes, Józsy Béla, Józsy Béláné, Mándl Irma, Mándl Károly, Károlyi Gézáné, Pölöskei Lajosné, Szakács Ferenc. Az új tantárgy, az orosz nyelv tanításával a hadifogságból éppcsak hazatért Balogh Ferencet bízták meg. Ő lett az igen erős gyanakvással fogadott úttörőcsapat vezetője is. A romos iskolát a pápai Elekthermax és helyi mesterek segítségével hozták rendbe. A tanítás hosszú évekig a két felekezet iskoláiban folyt, s mivel 8 osztályra csak öttanterem jutott, délelőtt-délután tanítottak. A felső tagozatban szakosított oktatás folyt, ezért bővült a tantestület létszáma. A pedagógusok közül többen is tovább tanultak, hogy tanári képesítést szerezzenek. Nyaranta ideológiai átképzésen kellett részt venniük. A járás kiadta az utasítást, hogy a hitoktatásban részt vevő tanulók számát 30 % alá kell szorítani. Ez a hittanbeiratások alkalmával komoly feszültséget okozott, volt, amikor már-már nyílt botránnyá fajult. Szigorúan ellenőrizték, elég gyakorta, a pedagógusok hitéletét. Egy alkalommal egy városi MNDSZ aktivista a szülői munkaközösség vezetőjét faggatta, többek között arról, hogy a pedagógusok járnak-e templomba. A válasz: „Az egész falu fel van háborodva, hogy a pedagógusok miért nem járnak templomba." Ezután egy ideig szüneteltek a hasonló zaklatások.

 

Borsó Gyula iskolaigazgató és Pölöskei Lajosné osztályfőnök legkedvesebb osztályával

 

A pedagógusok megfeszített munkája meghozta gyümölcsét. A patonai iskola mindig az elsők között szerepelt a járásban. Szemben az 1948 utáni néhány évvel, amikor a legtehetségesebb tanulók szüleit győzködni kellett, hogy taníttassák tovább gyermeküket, lassan megváltozott a helyzet. Mind több lett a középiskolába jelentkező, akik jól megállták helyüket ott is, és ezzel nemcsak maguk jutottak előbbre - a felsőoktatásba is -, de a tanügyigazgatási szervek megítélé­sét az iskola iránt pozitív irányba befolyásolták.

Az ideológiai nyomás persze változatlan volt a pedagógusokon. Gyári munkások, MNDSZ aktivisták, tanulmányi felügyelők egyaránt megjelentek a klerikalizmus elleni harc képviselőiként. Ugyancsak a volt iskolaigazgató visszaemlékezései őriztek meg egy érdekes esetet. A járási tanulmányi felügyelő kíséretében megjelent a megyei művelődési osztályvezető. A dokumentumokból áttanulmányozta a tantestület személyi összetételét. Megállapította, hogy van a tantestületben egy papleány, Pölöskei Lajosné; egy kuláklány, Károlyi Gézáné; egy horthysta tiszt, Deme Nándor; egy apácafőnöknő, Szabó Jolán. Megrökönyödve tette szóvá, hogyan tudott az igazgató ennyi reakciós elemet összegyűjteni a tantestületbe. Ő azzal védekezett, hogy nem hirdetés alapján alkalmazta a tanerőket, hanem a járási művelődési osztály nevezte ki őket, s közben szorongott, nem kerül-e szóba, hogy az ő apósa meg a helyi uradalom ispánja volt. Ez 1955-ben történt, amikor a papleány pedagógust kiváló úttörő vezetői munkájáért országos kitüntetésben részesítették. Férjét ugyanakkor elbocsátották a helyi állami gazdaságból, paplány felesége miatt reakciósnak minősítve.

Többek szorongattatása ellenére azonban az iskola ügye kedvezően alakult. A volt grófi kastélyból kiköltözött az az altisztképző intézmény, amelyet 1952-ben telepítettek oda. A falu jól járt a honvédségi döntésekkel. Először azért, mert a háború után teljesen lepusztult kastélyt rendbehozták, fazsindelyét is kicserélték. Másodszor azért, mert pár év után visszaadták az épületet a helyi tanácsnak, s ott 1955-ben megnyílhatott az új iskola és óvoda. Gondok voltak, s ezek mindmáig megmaradtak. Drága a fenntartás, nagy a műemlék tatarozási igénye. A kastélyépület szobái (18) vagy kicsik, vagy nagyok voltak egy-egy osztály befogadására. Nagy előny volt viszont, hogy az egész iskola elfért egy helyen, nem kellett a pedagógusoknak a régi iskolaépületek közt „ingázni", amelyek egymástól több száz méterre voltak. Megoldódott a nagy, fedett, önálló tornaterem. Mindezt a háború után 20 holdasra csökkent kastélypark gyönyörű környezettel egészítette ki.

 

Tornavizsga, gúlagyakorlat a futballpályán

 

Az egyik tornavizsga gyermekzenekara

 

IV. osztályosok a volt evangélikus ,,nagyiskola" előtt 1954 telén

 

1959-ben megalakult a helyi tsz, amelynek megszervezéséhez a pedagógusok sok-sok estét igénybe vevő közreműködésére volt szükség, amit nem jó szívvel tettek ugyan, de fegyelmezetten végigcsinálták. Mivel a tsz-munkák eleinte több mint döcögősen haladtak, egy asszonygyűlésen Frankóné, a járási szülői munkaközösség elnöke bejelentette, hogy majd a pedagógusok besegítenek a kapálásba. A jelen lévő iskolaigazgató ez ellen határozottan szót emelt. Kérte, hagyják végre a pedagógusokat tanítani, ez az ő legfontosabb feladatuk. Nem telt el túl sok idő, 1961. augusztus végén posztjáról leváltották, s Berán Ervin csikvándi igazgató vette át az iskola igazgatását. Borsó Gyulával szemben, aki nem akart a pártba belépni, az új direktorral a „nevelőtestület politikai fejlődésének elősegítése" - ahogy a járási művelődési osztály fogalmazott - megoldódott.11

A hatvanas években a gazdasági konszolidációval párhuzamosan csökkent az iskolára nehezedő korábbi politikai nyomás. Egyre működőképesebb lett a tsz, mind több asszony talált helyben munkát. Emiatt meg kellett szervezni az iskolai napközit, előbb csak egy, később már három csoport számára, s konyha létesítésével az óvodások és napközisek étkeztetését. A tantestületnek több ideje maradt, hogy az oktatással, neveléssel foglalkozzék, s ehhez a feltételek is fokozatosan javultak. Bővült a szemléltetőeszköz-ellátottság, az iskolai könyvtár, különböző technikai eszközök tára. A hatvanas évek elejétől bevezették a tanulók mezőgazdasági gyakorlati képzését: az iskolához közeli gyakorlókertben Sági Gyula és Dernóczy Emma vezetésével folytak a politechnikai foglalkozások.

A hatvanas évek végétől megteremtődtek a feltételei a kabinetrendszerű oktatás bevezetésének. A megfelelő mennyiségű oktatástechnikai felszerelés lehetővé tette szaktantermek kialakítását, amelyek felelősei az egyes szaktanárok voltak.

Az országos oktatási-nevelési programnak megfelelően a 70-es évek második felében megtörtént az iskolakörzetesítés: Patonához csatolták a nagydémi tanulók oktatását is. Ez szükségessé tette két-két párhuzamos osztály egyidejű működtetését is. Előbb csak a felsős, később az összes 6-14 éves korú démi diák autóbuszos utaztatásával, kezdeti zökkenőkkel ugyan, de megoldották a 300 főre duzzadt tanulólétszám oktatását is.

Summázatként megállapítható, hogy helyi pedagógusaink - időnként képzett, fiatal kollégákkal felfrissülve - az évtizedek során néha egészen mostoha körülmények, majd javuló viszonyok között, sok gyürkőzéssel, emberfeletti gürcöléssel, nemegyszer méltatlan hántásokat is elviselve, hivatástudattal, szorgalommal, sok szép tanulmányi és kulturális sikert elérve látták el kötelességüket, s mindvégig jó színvonalú oktatással-neveléssel szereztek megbecsülést iskolájuknak, községüknek.

 

Jegyzetek

  1. Payr Sándor: Egyháztörténeti emlékek 314.
  2. MOL Magyar Helytartótanács Levéltára, Lad.E.f. 12.1. Veszprém megye iskoláinak összeírása és Lad.E.f. 12.III. Informatio ludimagistrorum districtus Papensis (A győri pöspök felterjesztése.) Hivatkozik rá Ila-Kovaesies:Vemh.Lex.
  3. Idézi Kiss Katalin a „Felekezetek egyás mellett élése Lovászpatonán" címü szakdolgozatában.
  4. EOL LI. 61/24 Cs XII. Ecclesiae Lovasz Patonaienses 16.
  5. Szalay Mihály lelkész feljegyzései alapján
  6. Patonay József: Kézirat 75.
  7. uo. 432.
  8. egy kaszás rét: amennyit egy ember egy nap alatt le tud kaszálni. Nevezték kaszaaljnak, latinul falcastrumnak is: hatkaszás rét kb. 6 szekér szénát termett.
  9. Pölöskei F.-Takács F: Dunántúli történetek 15.
  10. Borsó Gyula tanár, volt iskolaigazgató kézirata 4.(A helyi önkormányzat irattára)
  11. Uo. 5.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet