Előző fejezet Következő fejezet

Singer Zsuzsa

A MALENKIJ ROBOT LÉLEKTANI ASPEKTUSBÓL

 

A malenkij robot áldozatai és túlélői - akik szintén áldozatok - komoly traumatikus hatásoknak voltak kitéve a kényszermunka során, majd hazatérve a lelki sérüléseik még fokozódtak, újabbakat szült a bizalmatlanság, az elfojtás. A lelki terheket nem csak a hazatért idősek őrzik a mai napig, gyermekeiknek, unokáiknak is átörökítették a fájdalmat. A következőkben bizonyítani szándékozom, hogy a malenkij robot nyomai között a társadalmi hatásokon túl pszichés sérülések is vannak, így a tudományos irodalmak könyvtárában komoly hiányosságot mutat, hogy ezzel a témával pszichológusok vagy egyéb segítő szakmák képviselői nem foglalkoztak eddig érdemben.

Bruno Bettelheim, a holokausztot megjárt pszichiáter sokat tett azért, hogy a politikai fogolytáborok rabjainak lelkiállapotát megismerhessék a kívülállók. Mivel a malenkij robotra internáltakról vagy a szovjet büntetőtáborok többi foglyáról nincs hasonló kutatás, és mivel maga Bettelheim is párhuzamot von a szovjet Gulag-táborok és a náci koncentrációs táborok között, magam is a holokauszti kutatásokból indultam ki a túlélőkre akkor és jelenleg nehezedő pszichológiai nyomásról való gondolkodásban.

Bettelheim saját viselkedéséről a fogolytáborban úgy számol be, hogy azt klasszikus pszichopatológiai jelenségnek definiálja. Leírása szerint személyisége meghasadt egy olyanná, aki megfigyel, és egy olyanná, akivel a dolgok történnek. Később ezt másokon is tapasztalta, és meg is fogalmazta, hogy a fogoly viselkedés leírása gyakran megegyezik a skizofrén reakciók katalógusával. Hasonló jelenségről számol be a malenkij robotot túlélt Czeglédy Julianna is, Kormos Valéria A végtelen foglyai című könyvében adott interjújában. Julianna úgy emlékszik, hogy annyira valószínűtlennek tűnt számára, hogy elvitték, hogy megpróbálta úgy felfogni az egészet, mintha nem is ő lenne ebben a helyzetben, mintha nem is vele történne mindez. Itt persze némi tudatosság jelenik meg, de rímel a holokauszti modellre.

Döbbenetes megfigyelés Bettelheimtől, hogy amint egy fogoly eljut oda, hogy a tábort valódinak fogadja el, onnantól megjelenik benne egy félelem a kinti világba való visszakerüléstől. Vikár György írja, hogy a haláltáborokban - nem téve különbséget német vagy szovjet táborok között - az énkép szükségképpen módosul, és igen gyakran sérül.

Hirt Julianna malenkijrobot-túlélő és Bettelheim hasonlóan írnak azokról az időkről, amikor már „régi" foglyok voltak, és így már sok halálesetet láttak: „Teljes közöny lett úrrá a foglyokon. Nem érdekelte őket, hogy az SS lelövi-e őket, az őrök kínzásait közönnyel fogadták." (Bettelheim, 1999: 64) „...a felismerhetetlenségig összeroncsolódott a teste. Minket hívtak oda, hogy a testrészeket tegyük fel a csillére. Sírni már nem tudtunk. Nem is értem, hogyan változott meg így a természetünk. Itthon egy százéves embert is megsiratunk, ha temetik, ott pedig csak azt mondtuk: jól járt, nem szenved tovább. Olyan lett az ember, mint az állat." (Hirt, 2000: 34) Mindennek következtében az én-szakadásban a következő két csoportról beszél a pszichológus: az egyik „én" még mindig az, akivel a dolgok történnek, a másik azonban már az, akit ez egyáltalán nem is érdekel. Ennek nyomán a félelemérzet eltűnt, a tábor elviselhetővé vált. Viktor E. Franki (1988) hasonló jelenségről számol be a koncentrációs táborokat illetően, az érzéketlenséget, az apátiát és az érzelemmentességet kiemelve, mint a foglyok legjellemzőbb tulajdonságát. Ezek a psziché szükséges önvédelmi mechanizmusai, melyek „leárnyékolják" a valóságot.

Feltételezésem szerint nem a rengeteg „új" helyzet - mint a hideg, a magány és a kemény fizikai munka - volt a legszörnyűbb büntetés a Gulag- és a GUPVI-táborok foglyainak. Azt gondolom, hogy a bizonytalanság által létrejövő pszichológiai nyomás az, amit nehéz feldolgozni. A malenkij roboton lévők, mint azt az intézmény neve is mutatja, azt gondolták, hogy csupán rövid ideig kell szülőföldjüktől távol tartózkodniuk. Ezt a hitet a szovjetek folyton erősítették is bennük. Amikor már engedélyezett volt a levélküldés, a végére mindig oda kellett írniuk, hogy „hamarosan jövünk haza". Ez egy ideig talán hitet, örömöt adott nekik, az évek múlásával azonban szkeptikussá, hitehagyottá tette őket. Bruno Bettelheim jól megfogalmazza a bizonytalanság hátulütőjét: „Bármekkora a fájdalom, tűrhetőbbé válik, ha valaki biztos benne, hogy túléli a betegséget, [...] és idővel felgyógyul majd. Nincs az a szörnyű baj, ami ne lenne elviselhető, ha a végét belátható közelségben reméljük." (Bettelheim, 1999: 6) Azonban ha ez nem áll fenn, ha az ember nem látja a szenvedés végét, szélsőséges helyzetbe kerülhet a mindennapok monotóniájában.

Frankl (1988) szerint a foglyokat a következő lelki betegségek kínozták: apátia, ingerültség (melynek fő oka az éhség és az alváshiány) és különféle komplexusok, leggyakrabban a kisebbrendűségi érzés. „Nekem a megalázás, emberi méltóságom semmibevétele fájt leginkább. Önállóságomat, szabadságomat, nevemet elvesztve egyén helyett szám lettem az amorf tömegben" - írja egy Gulag-túlélő, kiszélesítve ezzel Franki elméletét a többi fogolytábor áldozataira is. (Tál-Raffai, 2006: 222).

Arra a kérdésre, hogy tudták-e magukat a foglyok - helyzetükhöz képest - jól érezni, egyértelmű igen a válasz, hiszen többen beszámolnak kultúrestről, rögtönzött színházi előadásokról, még táncról és keserédes nevetésről is. Nehezebb azonban megválaszolni azt, hogy voltak-e boldogok. Szolzsenyicin (1989) főhőse az este eljöttével így összegzi az elmúlt napot: „Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap." Az irónia érezhető, a boldogság érzése viszont sejthető. Negatív értékű boldogság jelent meg a foglyok életében, relatív boldogság ez, nem összehasonlítandó a pozitív örömökkel, csupán a panasz hiánya.

Azt feltételezem, hogy az eddig tárgyalt pszichét megbetegítő hatások olyan mély nyomot hagytak a túlélőkben, hogy az - mivel segítséget ennek feldolgozására nem kaptak - a mai napig diagnosztizálható. Ezt a feltételezésemet a témában fellelhető irodalmak alátámasztják. Hirt Julianna így fogalmaz: „Sokszor rossz álmokban kísértenek a kegyetlen emlékek, s ha az idő sok mindent szépít is, a tényeket nem tudja megváltoztatni. A sebeket gyógyítja, de a hegek megmaradnak."(Hirt, 2000: 55). „Éveken át azt álmodtam - már itthon -, hogy készülünk hazafelé, és nem jön a vonat... és nem érünk haza soha", „néha még ma is azt álmodom, hogy csomagolok. .. ilyenkor nagyon sírok álmomban", „lidérc ez az emberben, akkor is, ha nem beszél róla" - mesélik a visszaemlékezők. (Tatár, 2008: 61-62.) Mint azt látjuk, a kényszermunkát nem volt elég fizikálisan túlélni, meg kellett küzdeni utóhatásaival is, ami egy túlélőnél például így jelent meg: „Magamba zárkózó lettem, nem jártam sehova, emberek közé végképp nem. Sose hittem volna, hogy ez lesz az életemből. [...] Semmivé tették az életemet. Nagyon nehezen szoktuk meg, hogy már itthon vagyunk, nem kell dugdosni a kenyeret, nincs mitől félni, van mit enni mindennap." (Kormos-Várhelyi, 1990: 31) Szebeni Ilona, aki maga is érintett a malenkij robotban, valamint közel kétszáz túlélővel készített interjút, a következőképp indokolja társainak együttműködő készségét: „Nem szaggatok sebeket, mert ezek a sebek máig sem gyógyultak be. A hazatérők számára nem adatott meg a kibeszélés lehetősége, sérelmeiket nem tárhatták a világ elé, tiltott volt a panasz, a könny és a gyász, testvér a testvérnek nem állíthatott emléket a magyar temetőkben." (Szebeni, 1998: 5).

A poszttraumás stresszzavar általános fogalma alá sorolják be az ún. „túlélési szindrómát" is, mely tünetcsoportot a koncentrációs táborok túlélőin figyeltek meg. Ennek szimptómái leggyakrabban a szorongás, ingerlékenység, az összpontosítás és az emlékezet zavarai, fáradtság, alvászavarok, rémálmok és pszichoszomatikus zavarok. Előfordul továbbá, hogy az áldozatnak bűntudata van, ennek oka, hogy míg a barátai, rokonai, sorstársai egy része meghalt a fogságban, addig ő életben maradt. A túlélési szindróma egy potenciális következménye a malenkij robotnak, mellyel még ma is számolnunk kell. A vizsgálat alátámasztja, hogy a holokauszt megbetegítő hatása még ma is tart, hiszen 1990-ben 124 holokauszttúlélő 46 százalékának tünetei a majdnem 50 eltelt év ellenére tökéletesen megfelelnek a poszttraumás stresszzavar kritériumainak. (Békés, i. m.). Okunk van tehát feltételezni, hogy a még élő egykori internáltaknak is szükségük van mentálhigiénés segítségnyújtásra. Virág Teréz vezetésével 1990-ben alakult meg a magyar holokauszt-túlélők első beszélgetőcsoportja, ami a KÚT nevet viseli, ez később kibővült a túlélők pszichoterápiájára specializálódott szakrendeléssel. Céljuk, hogy pszichés támogatást és terápiás segítséget nyújtson mindazoknak, akik üldöztetést szenvedtek el, elsősorban a holokauszt túlélőinek. Az idő múlásával az áldozatok gyermekei, unokái lettek a csoport résztvevői.

Virág Teréz, a transzgenerációs trauma kutatója állítja, hogy a fogolytábor okozta trauma megjelenhet a második, sőt a harmadik generációban is. Emlékezés egy szederfára című könyvében felsorolja, mi lehet a kiváltója annak, hogy a trauma átadódik az utódoknak. A legkézenfekvőbb az, hogy az anya a külvilágot fenyegetőnek, rossznak érzi, így gyermekét védelmezi, nem tudja leválasztani magáról. Előfordult azonban ennek az ellentéte is, az apa bántalmazásának hátterében az állt, hogy gyermekét felkészítse a világ kegyetlenségére, mert nézete szerint így képes életben maradni. Bizonyos szavak által is közvetítődhet a trauma, ami a szülőben összekapcsolódik a lágerélménnyel (pl. kenyér, bánya, szögesdrót, vagon, tábor). Ezen szavak használatakor a szülő érzelmi állapota megváltozik, amit a gyerek megérez, mint titkot. A transzgenerációs trauma tünetei között szerepel a szorongás, a bizonytalanság érzése, az aggódás és a depresszió. A csoportok hatékonynak tűnnek a transzgenerációs trauma kezelésében. Mivel - eddigi érveim alapján - a holokauszti pszichológiai hatás nagyjából megegyezik a szovjet kényszermunkatáborok okozta sérülések katalógusával, így véleményem szerint indokolt egy hasonló tematikájú csoport létrehozása az egykori Gulag-foglyok és a malenkij robot (GUPVI) áldozatai leszármazottjainak.

Azt gondolom, hogy a segítségnyújtás, amit adnunk kell a malenkij robot túlélőinek, nem kíván feltétlenül képesített pszichológust. Felvázolom, hogyan tud hatni egyszerűen a kibeszélés hatalma, mint a trauma „gyógyításának" lehetséges módja. Gulyás Gyula és Gulyás János filmszociográfiai könyvében találtam erre a legjobb példát. Egy dudari idős úrtól, Kovács Árpádtól idézem a következő történetet: „Éjjel olyan rosszul lettem, hogy meg akartam fulladni, meg futni akartam. Mondom a feleségemnek reggel, nagypéntek reggelre lett ez,

- Azonnal adjál nekem ruhát, öltözők, megyek az orvoshoz.

Kimentem a bányához az üzemorvoshoz, mondtam neki:

- Legyen szíves, doktornő, adjon beutalót az ideggyógyászatra, mert elfutok.

(...) Adott beutalót, így elmentem. (...) Közvetlen behív a főorvos asszony, az ideggyógyász.

- Na, Kovács, mondja el, miért volt leültetve, mit csinált, kit vert meg, kit gyilkolt meg?

- Nézze, főorvos asszony kérem, ez olyan dolog volt, hogy én 17 éves

voltam, és így és így történt. És amit itt

maguknak elmondtam, azt végig elmondtam.

- Mondja csak, mondja csak, érdekel, kíváncsi vagyok rá! Mondja csak, Kovács bácsi, mindent mondjon el!

Akkor már énnekem semmi bajom nem volt, mikor kiöntöttem a szívemet, semmi bajom nem volt. Mondom:

- Főorvos asszony, kérem, a jóisten áldja meg magát! Higgye el, hogy engemet még ezen a területen és ebben az

ügyben senki ilyen szívesen és ilyen kedvesen nem hallgatott meg sohasem, mint maga. Nagyon szépen köszönöm

magának, hogy ilyen nagyon kedves és aranyos volt velem szemben." (Gulyás, 1990).

A holokauszt foglyainál a következőket figyelték meg a kiszabadítás után: „...azt a benyomást kelti, mintha valamiféle lelki kényszer alatt állna, annyira kényszerű ez a mesélés, ez a »muszáj beszélni«" (Franki, 1988: 93) Ezt az érzést a malenkij robotról hazatértek a megfélemlítések következtében nem élhették át.

Franki kategorikusan kijelenti, hogy téved, aki azt hiszi, hogy nincs lelki gondozásra szüksége annak, aki kiszabadult a fogolytáborból. A lelki gondozás célja, hogy az áldozat figyelme a jövőre irányuljon. Az ember értékítélete megzavarodik a fogolytábort elhagyva, és csak fokozatosan vezethető vissza ahhoz, ami korábban természetes volt, hogy annak sincs joga rosszat tenni, aki sok rosszat elszenvedett. A dezintegrált egyéneknek segítségre van szükségük ahhoz, hogy újra integráltak legyenek véli Bettelheim is. Ezt a segítséget azonban az általam vizsgált csoport, a malenkij robot túlélői semmilyen formában nem kapták meg. Vikár György szerint segítséget jelentene az egykori internáltaknak, ha pszichoterápiában beszélhetnének az átélt szenvedésekről, hiszen a szorongás csak egy tünet, amit a segítőnek észre kell venni az áldozaton, és segíteni a klienst a feldolgozásban.

Erikson én-identitás elméletéből megtudhatjuk, hogy az időskort - ami az érettség kora -, az integritás és a kétségbeesés párharca jellemzi. A sikerek és kudarcok, az egészség és betegség feldolgozásának képessége. Az életúttal való megelégedés vagy elégedetlenség fontos szerepet játszik, ami könnyebben átlátható, ha van hallgatósága, akinek összegezheti mindezt. Fontos a visszatekintés, a számadás, amikor sorra veheti döntéseit, sikereit, kudarcait, főleg feldolgozatlan traumáit, élete fontos fordulatait. Ha a mérleg azt mutatja, hogy az életük alapjában véve értelmes volt, választásaik és tetteik alapvetően helyesek voltak, akkor elérkeznek az én-integritásérzés, a bölcsesség állapotába. Az élettel való megelégedés következményeként tud szembenézni a halállal. Több szerző véleménye egyezik tehát abban, hogy az ilyen traumát átélt idős embereknek segíthet az, ha elmesélhetik életük történetét, és közben kibeszélhetik szenvedéseiket.

Ez a legfontosabb ismeretanyag, mely a vonatkozó szakirodalmakban megtalálható. Az igazsághoz azonban azt kell ismernünk, hogy mit mond és érez maga a vizsgált csoport, a még élő egykori internáltak. Tizenhárom malenkij robotot átélt időssel készítettem félig strukturált mélyinterjút. A hely szűkössége okán csupán a téma szempontjából különösen releváns részeket idézem.

A kényszermunka az általam megkérdezettek közül senki életében nem múlt el nyomtalanul, „mindenki hozott haza emléket", ahogy interjúalanyom, R. M. fogalmaz. Maradandó sebeket okozott szó szerint és átvitt értelemben is. Az utóbbit a következő csoportokba tudom sorolni:

 

A MAI NAPIG TARTÓ GYÁSZ

„Gyakran gondolok a kint töltött időkre, gyászolom a halottakat" (E. N.) K. R. egy sorstársnője haláláról: „Máig is gyászolom a szívemben." (sír) Szorongás

„Kérték, hogy be kell lépnem a pártba. Mondtam, hogy majd megbeszélem az asszonnyal. Azt mondta erre az a nő, hogy vigyázz [...] neked múltad is van! Hogy mi a múltam? Hogy én kint voltam. Utána mindig bennem volt az az érzés, amíg nyugdíjba mentem, hogy nem is vagyok olyan f...a gyerek. Attól kezdve nem próbáltam feltörni!" (S. T.) „Semennyi pénzért nem mennék le egy bányát megnézni, vagy egy cseppkőbarlangot. Akkor is irtóztam tőle, és most is." (M. J.) Düh, bosszúvágy

„Nálunk volt egy gyulai századtolmács, az olyan volt, hogy még a halottat is lehúzta az ágyról, hogy: te disznó, miért nem mentél dolgozni. De Isten malmai őrölnek, hamar megdöglött itthon a disznó." (K. M.) „Ezt a bácsit csak az éltette kint, hogy majd ha hazajön, bosszút áll Marikon. [1945-ben Gyula polgármestere - S. Zs.] Egyszer találkozott is vele sötétben az utcán - mert az mindig sétált, mint a rossz lelkiismeret -, és meg is verte." (M. J.)


AZ IDŐ MÚLÁSÁHOZ VISZONYÍTVA INTENZÍV ÉLMÉNY, AMI FELDOLGOZATLANSÁGRA UTAL

„Én ezt még a mai napig is naponta elolvasom, [sír]" (F. E.) - mondja egy versről, amit egy sorstársuk írt.

„Az a csoda, hogy életben maradtunk. Ezt még most is csodálom." (F. E.) „Annyira élőként látom magam előtt, mintha most történne." (S. T.) „Majd' mindennap eszembe jut." (E. B.)

 

TÚLÉLÉSI SZINDRÓMA

Leírtam korábban az ún. „túlélési szindróma" tüneteit, melyek közül tény, hogy több is megjelenik az interjúalanyaimnál, de bizonyíthatatlan, hogy a trauma következményeként, vagy az időskor természetes velejárója. Azokat gyűjtöm tehát csupán össze, amit én egyértelműen a trauma szövődményeként értelmezek. Két fő emlékszik a hazatérés utáni időkből olyan visszatérő álmokra, ami kapcsolódik a kényszermunka emlékéhez. S. E. sokáig álmodott ezzel, de már egy ideje megszűntek a visszatérő álommotívumok, így nem is tud mit mondani róla, nem tudja már felidézni. S. E. memóriája más kérdésben is szelektált, rengeteg emlék kitörlődött. Sok kérdésemre nem tud válaszolni, nem emlékszik. Ennek korábban örült, mostanában azonban érdeklik a régi dolgok, így kérdéseivel sorstársait keresi fel. „Álmomban kint voltam, dolgoztam, kerestem a régi házakat, de nem találtam meg."(nevet) - mondta E. B., majd felesége hozzátette: „Eleinte főleg sokat álmodott erről. Mikor éjjel úgy felriadt és oroszul kezdett beszélni. Jaj, istenem! - mondom, megint Oroszországban van. Nagyon nehezen nyugodott meg aztán."

A testi és lelki maradandó sebek mellett fontos megemlíteni, hogy a kényszermunka az egyének szociális helyzetére, társas kapcsolataira is kihatással volt. Özveggyé váltak, vagy épp a kényszermunkán töltött időkiesés miatt nem tudtak családot alapítani. Gyermekeik árvák lettek, szüleik elveszítették leszármazottjaikat. Súlyos sebek, ezek azonban mára többé-kevésbé begyógyultak.

Vikár György túlélő definíciójában a traumát úgy határozza meg, mint egy olyan életet veszélyeztető körülmény, amely nem csak a halállal, de a személyiség épségének sérülésével is fenyeget. Ezzel a sérüléssel fenyegette az általam megkérdezett túlélőket a büntetés réme is. „Féltünk a büntetéstől." (K. R.) „Ha véletlenül egy uborkatőre ráléptünk, már kaptunk egy ütést bottal." (E. N.)

„Fegyverrel kísértek bennünket." (K. R.)

„fa hidegkamra - S. Zs.] egy szoba ott semmi nem volt, csak a föld meg a falak. És nem adtak be ennivalót." (F. E.)

„Én rengetegszer voltam hidegkamrán, mindig a nagy szám miatt. Mert azt hittem, hogy ott is adnak a szavamra..."(nevet) (R. M.) „Szökhettünk volna, de ha elkapnak bennünket, annál rosszabb..." (E. N.) „Büntetésből tettek fel a palahegyre is dolgozni." (R. M.) „Mindig sorolta, hogy mennyi az adósságom, mert nem dogoztam annyit, amennyibe az a lötty került. Féltem, hogy még ennyit sem fogok kapni." (H. M.)

Félelemmel töltötte el az embereket az is, hogy senkit nem érdekel, hogy túlélik-e a munkát, az, hogy senki nem felel, ha ők életüket vesztik. „Hát ott is haltak meg az emberek éjjelenként. Állandó jelleggel. Reggel jött az őr, kérdezte, hogy ki halt meg, és egy gyufás skatulya hátuljára felírta. Hát ezt a skatulyát - de ezt én láttam a saját szememmel - az őr azután eldobta. Hát ennyit ért az emberélet." (S. T.) Bettelheim elméletét, miszerint a büntetés időtartamának bizonytalansága nagyban nehezíti a foglyok mentális egészségének megőrzését, interjúim alátámasztják.

„Négy és fél éve már kint vagy, és nem tudod, hogy még meddig. Ott a politikai tiszt azt mondta, hogy maguk addig nem mennek haza, míg minden özvegynek és árvának tehene nincs. Sok minden forog ilyenkor az ember agyában, hogy meddig még? [...] Maga ez a bizonytalanság a legrosszabb, hogy nem tudod, még meddig maradsz. Mert ha itthon kapsz öt évet, azt tudod, hogy öt év." (S. T.)

„A végén mikor oda került a sor, hogy már jövünk, nem is hittük, mert már annyit szédítettek minket." (S. E.)

Franki szerint - mint ezt már írtam -, a fogolytáborból való kiszabadulás után a túlélőknek szükségük van rá, hogy kibeszéljék a velük történteket. Ez az általam vizsgált csoportnak nem adatott meg. A történelmi tragédiák közül semmivel össze nem hasonlítható az ok, amiért a malenkij robotról hazatértek nem beszéltek a traumáról, amit átéltek. Már ismert, objektív okok kényszerítették ki a hallgatásukat.

„Nem beszélt erről senki. Azt mondták Debrecenben, hogy ha beszélünk erről, megyünk Szibériába." (S. M.) „Beszélni ezüst, de hallgatni arany." (K. M.)

A legtöbben szülőkkel, házastárssal azért beszéltek róla (lefüggönyözött házban), de a leszármazottakkal, csak azok felnőtté válásakor. „Eleinte nem volt szabad beszélni róla. Nem lehetett tudni, hogy melyik gyerek hol mond el valamit. [...] Nem is érdekelte talán őket. Tavaly beszéltünk róla nekik [gyermekeiknek - S. Zs.], és akkor csak hallgattak." (E. B.) „A gyerekek akarják mindig, hogy beszéljünk róla. Mindig mondják, hogy olyan keveset tudnak róla." (K. R.)

„A rendszerváltás után mondtuk csak el részletesen a gyerekeknek. De még most se tudnak mindent. A lányom nem is szereti, ha felhozzuk ezt." (S. E.) Ez a magatartás elképzelhető, hogy átvitt traumához vezet. A transzgenerációs traumát kutatni a volt deportáltak kapcsán nem képezi ezen tanulmány tárgyát. Azt azonban leírom, hogy a Gulag foglyainak hazatérésükkor milyen problémáik adódtak gyermekeikkel. Beszéltem három férfival, akik már éltek, amikor szüleiket (2 főnek az édesapját, egy embernek mindkét szülőjét) internálták. Ez idő alatt főként a nagyszülők támogatták az itthon maradt kiskorúakat. Mindhárom személy úgy emlékszik vissza, hogy hazatérésükkor nem ismerték meg szüleiket, „nem fogadták el" őket. Volt, aki édesapja szemére vetette, hogy maradt volna inkább kint, akadt, aki közölte édesapjával, hogy ő nem az apukája, mert ő kint van Oroszországban. Akinek édesanyja volt távol, három és fél évig, jobban kötődött nagyszüleihez, mint saját édesanyjához. Ezt a traumát nehezen tudták feldolgozni a szülők is és gyermekeik is. Az ok, amiért a rendszerváltás után a legtöbbjük megtörte kényszerű hallgatási fogadalmát: „A bátyámék mikor itt ebédeltek, mindig beszéltek róla. Én mindig felálltam az asztaltól, és elmentem. Nem szerettem beszélni erről, meg féltem is. Csak mostanában beszélek. [Miért? - S. Zs.] Mert már egyre kevesebben vagyunk, akik elmondhatjuk." (M. J.) Minden interjúalanyomnak német hangzású neve van vagy volt, de magyarosította. Német származását (nekem) senki nem tagadta, nagyszüleik még „svábul" beszéltek. Néhányan a mai napig járnak német nemzetiségi klubba. „Nagyanyám még egy öreg sváb asszony volt. Még magyarul ő nem is nagyon tudott." (P. J.)

„Hogy sváb vagyok, azt nem is tagadom, mert már megszenvedtem érte." (S. E.)

A németségre nyomott stigmát ugyanúgy a hatalom alakította ki, mint a zsidóságra irányuló előítéleteket. A magyarországi német kisebbség úgy tűnik, fel is vette ezt a bűnbak szerepet. Megdöbbentő volt megfigyelni interjúalanyaimnál, hogy ahelyett, hogy a kollektív bűnösség elvét kérdőjeleznék meg, csak azon háborodnak fel, hogy kik esnek a németség kategóriájába. Elfogadták a németekre kiszabott büntetést, csak a németség határait húzták volna meg máshol.

„Mink magyarnak vallottuk magunkat, úgyhogy minket teljesen ártatlanul vittek el." (R. M.)

„Ott voltak a herényiek, ők beszéltek németül. Az érthető." (H. M.) „Én nem is tudok németül. Amit tudtunk az iskolában, már azt is elfelejtettük." (F. E.)

„Ha itt élsz, itt eszed a kenyeret, akkor magyar vagy. Nem? Hát ember vagy Isten legyen a talpán, aki ezt a népet kiválogatja." (S. E.)

Németségük miatt a szégyenérzet általános, felvették a bűnbak szerepet, amit a politika rájuk osztott. M. J.-től azt kérdeztem, hogy beszél-e németül. A válasz: „Igen. De bárcsak soha ne tanultam volna meg". Manapság azt gondolom hazánkban alig tetten érhető az emberekben az előítélet a német származásúakkal szemben. Egyszer hallottam csupán, hogy valaki a svábokat hibáztatja rossz anyagi körülményei miatt. A német kisebbség nagy része beolvadt a sok nemzetiségből összeálló Magyarországba. A nemzetiségük miatt megtorlásban részesültek szívében azonban félelem van.

„Nekem kellett ennyit bűnhődnöm. Azért, mert németnek születtem." (E. N.) „Azt mondták, hogy sok mindennel tartozunk, azt le kell dolgoznunk." (H. B.) „Nem tudom, milyen idők jönnek még, [...] hogy kell-e még titkolni azt, hogy mi volt az eredeti nevem." (E. N.)

A bűntudatot a „felszabadító" oroszok keltették a németségben, és ezt a kényszermunka évei alatt és utána is igyekeztek ébren tartani. „Mondták, hogy addig nem jöhetünk haza, amíg le nem dolgozzuk a jóvátételt..." (P. J.)

„Minket úgy hurcoltak oda, mint ellenségeket. De hogy mit ártottunk mi nekik?" (R. M.)

„Azt mondták, hogy vissza kell építsük, amit leromboltunk. Nem is értettem. Én nem romboltam le semmit." (E. N.)

„Hallottam, hogy velünk akarják felépíttetni az új Oroszországot. Gondoltam, én, egy tizenhét éves lány, vajon mit tudok segíteni?" (S. E.) „Hitler miatt van. Nekünk kellett helyrehozni, amit ő elpusztított. Több áldozata volt Hitlernek, mint azt a világ gondolja." (M. J.) Az okokat realizálni nehéz. A faji alapon történt megtorlást egy interjúalanyom fajelméleti megközelítésből magyarázza:

„Mink kivetettek voltunk, mert nekünk eszünk is volt. Minket nem lehet megvásárolni." (K. M.)

Megdöbbentő, hogy a malenkij robot túlélőire a hatalom nem csupán a bűnbak szerepét kényszerítette rá, de olyan mértékű megfélemlítésben is részesítette, amitől közülük néhányan a mai napig félelemben élnek „...akkoriban engedték meg, hogy a gyerekek német gimnáziumba járjanak. Mi is szerettük volna, hogy oda járjanak, de nem mertük, mert ha egyszer már megégette az ember a szája szélét... Mert ugye annyi sok bántódás volt. Most a gyerekeimet is tegyem ki ennek?" (E. B.) „Nehéz róla beszélni, de veled jó volt. De ha egy idegen jönne, azt nem szeretném. Idegen előtt még mindig nem beszél az ember." (K. M.) „Senki nem beszélt erről, mindenki félt. Most már nem kell félni, mert most már nincs ÁVO. És most már mindenki beszél a Gulagról. De mindent megmásítanak. Recsken se az van már, mint ami annak idején volt. Én voltam ott, én láttam." (M. J.)

„Beszélgetünk, de csak néha. Ha az ember el van keseredve. De régen nem volt szabad, ezért is félek. Én azt mondtam, hogy inkább öngyilkos leszek, mint oda visszamenni. Pedig az a legutolsó, ha az ember odáig eljut. [...] Már volt, aki akart jönni kérdezősködni, de mindig elhárítottam, mert az ördög nem alszik." (E. N.) Ő fél a legjobban, többször is elmondja, hogy nem akar visszakerülni a lágerbe. Már megérkezésemkor kéri, hogy nevét ne írjam le, így nála fiktív monogramot használok. Egy időssel találkoztam, aki annyira félt, hogy az anonim interjút sem vállalta.

Nem csak kint, de itthon is kemény munkát igényelt az, hogy az áldozatok feldolgozzák az elszenvedett traumát, az optimizmus sokuknak segített. Az itthoni megbirkózási stratégiákra a következő példákat találtam: „Igyekszem is elfelejteni ezt a sok marhaságot." (S. E.) „A jóra inkább vissza tud emlékezni az ember." (P. J.) „Istennek hála, hogy voltam Oroszországban. Most így kapok 103 ezer Ft nyugdíjat, ha csak a saját jogon szerzett nyugdíj lenne, az csak hatvan-valahány ezer volna, azért mégse mindegy. így kell ehhez hozzáállni, és akkor tudod túlélni..."(S. E.)

„Annyira igyekeztem kitörölni, csak a szépre emlékezem." (F. E.) „Azért visszagondol az ember, hogy milyen jó, hogy én hazajöttem. Sokan nem jöttek haza." (E. N.)

„Én csak azt mondtam, hogy egyszer szeretnék oda visszajutni szabadon. Ez meg is adatott: egy társasutazáson részt vettem [...] nagyon jó érzés volt, hogy nem kísértek az őrök." (S. E.) „Nem ártott ez nekünk, csak egy kicsit sok volt." (S. E.) Vikár György szerint az internáltság fájdalmából úgy lehet erőt merítem, ha az ember fel tud idézni olyan tetteket, ahol a szolidaritás és az emberség jelent meg a szélsőséges helyzetben is. Én az interjúk elkészítése után inkább úgy fogalmaznék, hogy az emlékezést könnyíti, s elviselhetőbbé teszi a múlt fájdalmait, ha fel tud idézni pozitív emlékeket is a múltja ezen szakaszából. Mindenkinek volt kedves, vicces története az általam megkérdezettek közül. A legtöbb az orosz civilek vagy tisztek kedvességéről szól. A kutatás feldolgozásának ezen a pontján válik azonban fontossá az a tényező, hogy nem állt módomban „tiszta" mintát venni, azaz az interjúalanyok kiválasztása erősen befolyásolt volt. A még élők száma ugyanis alacsony, főleg azoké, akik alkalmasok az interjúra. Több túlélővel azért nem tudtam találkozni, mert sorstársai „alkalmatlannak minősítették. Van, akit pszichiátrián kezelnek öngyilkossági kísérlet miatt, és van, aki olyan fóbiával küzd, hogy már az utcára is fél kijönni, nemhogy idegeneket beengedni. Így akikkel felvettem az interjút, a legegészségesebbnek mondhatók. Az a véleményem, hogy ezt a kort (80-90 évet) meg sem élték azok, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna a segítségnyújtásra. Nem csak a pozitív emlék segíthet a fájdalom feldolgozásában, hanem az a tény is, ha van a fogságban töltött időnek az egyén számára tanulsága. Az interjúkban erre vonatkozólag a következő utalásokat találtam: „Megtanultam a kevésből is megélni." (H. B.) „Tudtam értékeim ezek után az otthont, az ételt, a meleget."(S. E.) „Nem gyűjtögetek. Bármikor jöhet valami, hogy megint hátra kelljen hagynunk mindent, amink eddig volt." (E. N.)

Megkérdeztem interjúalanyaimtól, hogy haragszanak-e valakire, illetve hibáztatnak-e valakit a büntetésért, amit elszenvedtek. A válaszok - értelemszerűen - megoszlanak, vannak, akik hibáztatnak, és vannak, akiket a megbocsátás erénye jellemez. Nem gondolom azonban, hogy a trauma feldolgozatlanságára utal, ha egy ilyen kérdésre elmondják sérelmeiket. A nemleges választ adók a következőképp tették ezt: „így visszagondolva most már könnyen túlteszem magam rajta." (E. B.) „Mindenki mondhat rosszat, mert rossz volt. De a civil oroszoknak egy dekával nem volt jobb, mint minekünk." (P. J.)

Arra, hogy a kérdésem nem fed le minden lehetséges válaszlehetőséget, P. J. világít rá, aki a kényszermunka miatt nem tudott leérettségizni. „Nem hibáztatok senki, bár nem azt mondom, hogy nincs az emberben tüske." (P. J.)

És akiket ez a bizonyos tüske erősebben szúr, akik kézzelfogható hibákról beszélnek, a következő történeteket, tényeket sorakoztatják: „Anyám hallotta, hogy a kommunista párt tartott bankettet - ünnepelték, hogy elmentünk -, és ott azt mondták, hogy úgy vigyék el ezeket a svábokat, hogy többé vissza ne jöjjenek." (S. T.)

„Nekem csak az fáj, hogy annyit szenvedtem, csak mert a származásom más volt." (E. N.)

„A szép éveinket ott pazaroltuk el." (R. M.)

„Csak nem nekünk kellett volna oda menni. Oda birodalmi németeket vártak. Mi nem voltunk igazi németek." (M. J.)

A Bettelheim által szélsőséges helyzetnek nevezett életkörülményekkel és az ennél sokkal nagyobb súlyú lelki terrorral találták szemben magukat interjúalanyaim szinte egyik percről a másikra. A politikai fogolytáborok célja megtörni a foglyok egyéniségét, a Gulag kitalálói és működtetői ennek útját az emberek korábbi identitásától való megfosztásban találták meg.

A következőkben felsorolom azokat az elemeket, ahol a túlélők az én-azonosságukat megkérdőjelező kihívásoknak voltak kitéve. A megalázásnál, az emberi méltóságtól való megfosztásnál nincs hatásosabb lelki terror. Az ember ha elveszti önbecsülését, jó értelemben vett büszkeségét, személyisége elsorvad. Rengeteg megalázó helyzetet meséltek a túlélők, ami rosszabb volt nekik, mint a büntetések. „Ahogy mentünk be az >új otthonunkba<, na ott köpködtek minket az oroszok." (P. J.)

„Van olyan képeslapom, ahol megírtam, hogy itthon a disznók vályújából szívesebben ennék, mint ott. Olyanok se voltunk ott, mint az állatok." (S. T.) „Az őrök kísértek fegyverrel, mint valami bűnözőket, rablógyilkosokat." (K. M.) „Azzal a nehéz lapáttal nem tudtuk felhányni a szenet (a teherautóra). Hát erre a bárisnya félreállt és röhögött. Érted?" (H. M.) „Nem volt nekünk ott nevünk, csak számunk." (F. E.) „Mikor megérkeztünk Oroszországba, azt mondták ránk, hogy német kutyák vagyunk!" (M. J.)

„...ruhatárban az orosz férfiakkal egy szobában kaptunk szekrényt. És minden reggel és este be kellett menni a félmeztelen férfiak mellett a szekrényhez. Hát most ezt is éldd túl ép ésszel! Van fogalmad róla, milyen volt? Ilyet még nem csináltunk! Hát fiatal lányok voltunk." (S. E.) -Az interjúban elmeséli, hogy a férfiak obszcén megjegyzésekkel illették őket. „Hát azért köpködtek minket." (R. M.)

Az identitástól való megfosztás részét képezi, hogy a foglyok élete mindenben megváltozott a korábbi életükhöz képest. Fogvatartóiknak életük minden területébe beleszólásuk volt. Nem véletlenül írnak a malenkij robotról úgy, mint modern rabszolgaságról. A rabszolgatartók információnyújtás nélkül kenyszeríthették a nőket a fogamzásgátlásra. A férfiaktól is elvették a szexualitás lehetőségét. „Valószínűleg kaptunk valamit, mert senki nem menzeszeit. Mikor kaptuk a gyógyszert, senki nem nyelte le, hanem mikor elmentek, kiköptük. De később rájöttek, és muszáj volt bevennünk." (K. R.) „Az összes nők közül kilencen voltunk, akik menzeszeltünk." (R. M.) „A férfiak is kaptak hormont és mi is. Visszaszorították a természetes folyamatokat." (H. M.)

„Én azt hiszem, hogy brómot kaptunk, mint a katonák. De nekünk ezt senki sem mondta." (S. M.)

Volt, akit terhesen vittek ki (a parancs ellenére), neki első gyermeke életével kellett fizetnie „bűnéért". Az ő élete ezzel bizonyosan megtört, ezzel az identitás természetes fejlődésének feltételeit vették el tőle. „Nekem lett volna terhességem... Nekem az első gyerek ott kint elment. Három hónapos volt a kicsi magzat Ott dolgozni kellett menni. Hat hétig véreztem." (E. N.)

Erikson én-identitáselméletéből kiindulva az interjúim céljaként nem csak az információgyűjtést tűztem ki, hanem - egyfajta akciókutatásként - szerettem volna hozzájárulni, hogy ezek az idősek kibeszélhessék nekem életük tragédiáját.

A szavak csak a kifejezés egyik módja. Nem tehettem fel a kérdést, hogy hogyan érzi magát, hogy mindezt elmondhatta, hanem megpróbáltam a nonverbális kommunikációt figyelni, hiszen ez szavakkal úgysem mondható el. Ezt azonban nem lehet mérhető eredményként felmutatni, így csak a legkézzelfoghatóbbakat írom le.

Minden interjúalany örült, hogy beszélgettünk - persze ez szólhat az idősek magányosságáról is. Többek annyira örültek, hogy ajándékkal kedveskedtek, és kérték, hogy mindenképp látogassam meg őket a jövőben. Több interjúalanynál éreztem, hogy kimondottan a beszélgetés témájának örül.

„Na, most jól kiöntöttük a lelkünket" - mondta például beszélgetésünk lezárásakor K. R., ami arra enged következtetni, hogy megkönnyebbülést okozott neki elmondani a hatvan évvel ezelőtt történteket.

„Sok. Elmondanám sokszor, gyorsan, csak hogy kijöjjön. De egy könyvet lehetne... Ha ki tudnám úgy fejezni magam." E. N. elejtett megjegyzéséből lehet arra gondolni, hogy négyórás beszélgetésünket keveselli. Az egyértelmű, hogy vágyna arra, hogy egykori szenvedéseit megoszthassa a világgal, ez nem meglepő, hiszen ő az a személy az interjúalanyok közül, aki eddig a legkevesebbet beszélt múltjáról. Örök félelemben élt és él a mai napig. Azt, hogy könyvet lehetne írni a témáról, csak a kint szerzett „élmények" mennyiségét szemlélteti, nem jövőbeni vágy, hiszen az interjúhoz sem adta nevét.

A kibeszélés hasznosságának kutatása közben fontos motívumra leltem, mégpedig arra az ismert tényre, hogy nem elhanyagolható a beszélgetés hasznossága szempontjából, hogy ki a „másik fél".

„Veled jó erről beszélni, mert te ismered és elhiszed ezt." (K. M.)

Jogosan felmerül az igény, hogy az ilyen típusú segítő beszélgetésben a potenciálisan aktív hallgatóként részt vevő, segítő szakember ismerje a történelmi traumákat, hiszen ilyenkor nem merül fel a hit dilemmája, ha pontosan ismerik az igazságot.

Azt, hogy a lelki sérüléseket a mai napig őrzik a túlélők, mi más bizonyíthatná jobban, mint az a tény, hogy majdnem minden interjúalanyom - az azóta eltelt hatvan év ellenére - elsírta magát beszélgetésünk során. Voltak érthető és kevésbé várható helyzetek, történetek, amit megkönnyeztek.

Azt gondolom, hogy a sírásnak van egy felszabadító ereje, ezzel elismerik szenvedéseiket, ezáltal pedig azt, hogy ami velük történt, nem volt rendjén való. Talán a politikai nyomás révén felvett kollektív bűntudatuk is enyhül ezzel. Az interjúk alapján - még ha nem is idézem az összes utalást - leszögezhető, hogy az egykor kényszermunkára internált idős emberek jelentős része igényli a traumatikus eseményről való beszélgetést.

Mind a segítő szakembereknek, mind az egykori internáltak családjának, ismerőseinek azt javaslom tehát, hogy beszélgessenek az időseikkel a történelmi traumákról. Ez lehet az egyik válasz a kérdésre, hogy milyen segítséget nyújthatunk most, ennyi idő után. Javasolnám még a terápiás csoport létrehozását a transzgenerációs traumával veszélyeztettek számára. És nagyon fontos lépés lehetne, ha a még élő sértettek életében megtörténne az internáltak erkölcsi rehabilitációja, valamint a malenkij robot hiteles története a köztudatba beépülne (a téma a jövőben az iskolai tanagyag részét kellene, hogy képezze).

 

Irodalomjegyzék:

 

Békés Vera Anna: A holokauszt-szindrótna. http://www.szombat.org/ archivum/h0404h.htm

Bettelheim, Bruno (1999): A végső határ. Európa Könyvkiadó, Budapest, (ford: Szilassy Zoltán)

Erikson, Erik H. (2002): Gyermekkor és társadalom. Osiris Kiadó, Budapest Franki, Viktor E. (1988):.. .mégis mondj Igent az életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ, Budapest Gulyás Gyua, Gulyás János (1990): Malenkij robot Filmszociográfia a dudari leventék szibériai lágeremlékeiről az Uraitól Kolimáig, Századvég kiadó, Budapest Hirt Julianna visszaemlékezése alapján lejegyezte dr. Sipos Imre (2000): Amiről hallgatni kellett... "Malenkíj robot" a Szovjetunióban, Eletsorsok a XX. században, Miklósi Kormos Valéria - Várhelyi András (1990): Emberrablás orosz módra, Kelenföld Kiadó - Magyar Nők Lapja Egyesület

Kormos Valéria (2000): A végtelen foglyai, Magyar nők szovjet rabságban 1945-1947, Kairosz Kiadó

Szebeni Ilona (1991): Merre van a magyar hazám? Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-49, Széphalom Könyvműhely, Debrecen Szebeni Ilona (1993): Haza fogunk menni Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949. Piremon, Debrecen

Szolzsenyicin, Alekszandr (1989): Ivan Gyenyiszovics egy napja. Európa Könyvkiadó, Budapest

Tál Gizella - Raffai István (szerk.) (2006): Nehézsorsúak. GULAG-túlélők vallomásai Sára Sándor dokumentumfilmje tanulmányokkal. Új Horizont, Veszprém Tatár Rózsa (2008): Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra. Constans, Szeged Vikár György (1996): Válság, túlélés, kreativitás. Balassi Kiadó, Budapest Virág Teréz (1996): Emlékezés egy szederfára. KÚT Pszichoterápiás Rendelő gondozása

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet