Előző fejezet Következő fejezet

A MALENKIJ ROBOT - A TÚLÉLŐK TAPASZTALATAINAK TÜKRÉBEN

 

Szemelvények interjúkból, visszaemlékezésekből, naplókból a német származásúak elhurcolása

(és a megmenekülés lehetőségei)

 

„1944 decemberében karácsony másnapján vittek el (Palotabozsokról - a szerk.) Pécsváradra, itt névsorolvasás volt. Pécsváradig gyalog mentünk, nagy hóban, klumpában mentem, nem volt cipő. Parasztszoknyában voltam, a lábam be volt ázva. Pécsváradról megint Pécsre gyalog, és ott egy istállóban aludtunk, ahol a lovak voltak, tele volt ganéval. Szórtak szalmát, és ott aludtunk egy pár éjszakát. A gané meg volt fagyva, és mi ráfeküdtünk, és ez akkor elolvadt, ezt senkinek nem lehet elmondani, hogy néztünk ki, mert nem hiszik. Innen Bajára mentünk megint gyalog.

Hogy kezdődött a kihirdetés a faluban?

A faluban kihirdette a kisbíró, hogy háromnapi élelmet vigyünk, kukoricát megyünk szedni Bajára, vagy havat lapátolni. Mi nem féltünk, mert hát három napot csak kibír az ember. És a három napból lett 41 hónap. [...] Ki tudja, én kinek vétettem 17 évesen? Gondolja el, egy 17 éves lány a szénbányában 320 méter mélybe... Baján voltunk az erdőben, az őrök csináltak tüzet, és ott melegítettük magunkat. A hótól tiszta vizesek voltunk, és itt vagyunk. És akkor megint vissza Pécsre, és január 9-én Pécs ről bevagonoztak, és képzelje, ott volt édesanyám, súgták, hogy Ágnes, figyeld, anyád ott van. Anyám ott volt egy háromliteres kannával, nyújtotta felém, és a partizán lőtt, édesanyám leejtette a kannát, de nem volt semmi. Tudja, hogy mi volt ez egy anyának és nekem? " (M. A.-né - B. E.)

„1944. december 25-én a palotabozsoki kisbíró kihirdette, hogy a községházán másnap 8 órakor gyülekezni kell minden német lakosnak. Azt is mondta, hogy aki nem jön el, annak a családtagjait fogják elvinni. A parancs szerint két hét kukoricatörésre viszik majd az embereket, tehát csomagoltunk élelmet és ruhát is. Másnap sokan gyülekeztek a községházánál, és miután létszámellenőrzést tartottak, megindult a menet gyalogosan a nagy hidegben Pécsváradra. Pécsváradon egy koszos, szűk helyiségbe szállásoltak el. Egy éjszakát voltunk csak ott, mert a pécsváradi kisbíró hazaküldte azokat az embereket, akik nem voltak tagjai a Volksbundnak. így jöhettem haza 25 társammal, de kb. 80 ember ott maradt. Mint később megtudtuk Oroszországba, egy bányába vitték a többséget.

1945 januárjában aztán újra toboroztak embereket, és megint menni kellett. Gyalog tettük meg az utat Bajáig. Mindvégig orosz katonák kísértek bennünket, ám néhány embernek sikerült itt megszökni. Főleg azoknak, akiket az utcán fogdostak össze az oroszok. Ezeket az embereket csak „szászoknak" hívták." (M. P.-né - B. E. - B. P.)

„1944. karácsony napján a falu kisbírója kidobolta, hogy minden nőnek, aki betöltötte a 18. életévét, és minden férfinak 17-45 év között 2 hétre Bajára kell mennie kukoricát törni. Amit vihettek magukkal: 3 pár cipő, 3 alsónemű, ágynemű. Pokróc, evőeszköz és élelem 15 napra. Azonban egy ember csomagja nem haladhatta meg a 200 kg-ot. Orosz katonák jöttek Szűrbe, és ők gyűjtötték össze az embereket. Miután összeszedték őket, Palotabozsokra vitték őket, itt 1-2 napot töltöttek, azután gyalog kellett Bajára menniük. Itt egy fűtetlen iskolában lettek elszállásolva." (B. Á.-né - M. Zs.-Sz. N.)

„Harkányból vittek el, 1944. december 25-én Pécsre a Lakits-istállóba. Már menet közben a minket kísérő mondta, hogy nem a Bácskába megyünk kukoricát szedni, hanem Oroszországba, jóvátételi munkára. Azt mondták eredetileg, hogy a Bácskában kell két-három hétig kukoricát szedni. Ezen azért nem lepődtünk meg, mert mindenhol most decemberben szedték a kukoricát, mivel ősszel akkora esőzések voltak, hogy akkor nem lehetett leszedni. Mondták, hogy 3 hétre való ruhát vigyünk, takarót, párnát, valamennyi ételt. A mi időnkben a 3 hétre való ruha 3 bugyit, 3 zoknit, harisnyát, 3 szoknyát és 3 fölsőt jelentett. Vittem duny-hát, párnát, egy kenyeret, svártlit, hurkát, kolbászt. Minket azért vittek az istállóba, mert addigra már a laktanya megtelt. [...] 1944. december 29-én tettek minket vonatra, 30-án éjjel értünk Mohácsra, és onnan mentünk át komppal Bajára." (P. J.-né - Sz. M. N.)

„És akkor (Óbányáról) Mecseknádasdra vittek. És onnan meg gyalog mentünk Pécsváradra. Abban a csúnya, hideg időben. És ott is a partizánok olyan utálatosak voltak. Ha valaki ment pisilni, akkor már ott álltak, és a puskatussal a fenekünkre, a hátunkra ütöttek, ahol értek. [...] Akkor Pécsen még nem kaptak szállítóvagont, ilyen marhavagonokat. És akkor ott voltunk, még körülbelül két hétig. [...]

Egy magyar jött oda, és mondta, hogy: »Asszonyok, kellene az irodát takarítani«. Senki nem jelentkezett, mert tudtuk már, hogy mi lesz ott. És akkor egy néni, akinek volt otthon gyereke [...] az jelentkezett. »Te jó Isten! - mondtuk - Hát, hogy mersz odamenni?« Azt mondta: »Azért megyek oda, mert talán át tudom vészelni ezt a nagy szégyent, amit csinálnak velem. És akkor mégis hazaengednek.« Haza is engedték. De sírva jött ki onnan az irodából, és azt mondta, hogy: »Most, most oda vagyok! Most teljesen.« Mutatta, hogy - tizenhatan használták ezt a szegény nénit. De hazamehetett. Akármilyen nehezére esett neki, de hazaengedték akkor." (S. M.-né - B. T. - G. B. B. - L. G.)

„A második szomszédunk a [szellői] bíró volt, aki segített. És akkor hazaengedtek. El kellett menni a bizottság elé. Na, most a szellőiek akkor már bekerültek a Lakits-kaszárnyába. Minket hazaengedtek. Örültünk, hogy hazamehettünk!" (Egy későbbi mozgósítás alkalmával, 1945. január 2-án azonban őt mégis elvitték - L. G.) (G. K.-né - B. T. - G. B. B. - L. G.)

„Kidobolták, hogy a nők 18-32, a férfiak 17-45 éves korig a községháza előtt kell gyülekezni, és azt mondták, hogy kétheti élelmet vigyünk. Onnan mentünk gyalog Bajára a legnagyobb hidegben, este indultunk. Azt mondták, hogy csak kétheti munkára visznek bennünket, a bajai hídépítésre. Baján a nagytemplommal szemben a gimnáziumba ott voltunk elszállásolva, ott már több ezren lehettek. Egyszerre vittek el onnan mindenkit garaiakat, vaskútiakat... Garáról vagy 380 embert vittek, ebből kevesebb, mint 150 tért haza... Csátaljáról nem vittek el senkit, pedig itt van a szomszédban. Az ottani bunyevác bíró vagy főjegyző [...] na ő azt mondta, hogy innen nem visznek el senkit! És nem is vittek senkit sem... Itt meg azt mondták, hogy az összes sváb mehet!

A batyunkba élelmiszer, pár alsónemű, takaró, paplan. De jöttek kocsik, arra a nagyobb cuccokat rátettük. Aztán a gimnáziumból január 6-án az állomásra mentünk. Addig az iskolában mindennap vizsgáltak. Aki terhes volt, vagy akinek magyar neve volt, az hazamehetett... Volt olyan, aki nem volt terhes se, csak ráfogta, és elhitték. És akkor volt olyan buta, aki férjnél volt - nem kellett volna tagadnia vagy szégyellnie, hogy terhes - és nem mondta meg. Kint megszületett a baba. A lány meghalt a szülésbe már, és a babát mi a kis kajánkon spórolva föl akartuk nevelni, mindegyikünk egy-egy parasztszoknyánkat átvarrtuk kis ingekre, hogy hát majd mi fölneveljük. Vettünk kecsketejet. De hát... egy hónap, és meghalt... - ennek nem kellett volna megtörténnie, mert hát mit röstellt, nem volt lány... A férje is ott volt, lehet, hogy azért akart ő is menni, hogy a férjével legyen. De a férje is meghalt ott... még mielőtt az asszony halt volna meg." (N. J.-né - B. I. Z.)

„1944 decemberének utolsó hetében hirdették dobolás által, hogy 15 napos front mögötti munkára kell jelentkezni. Eljöttek házhoz is a bácsalmási rendfenntartók, úgynevezett partizánok. Apám nem volt idehaza, én lettem csak felírva. De a későbbiek során apám azt mondta, ő is eljön. Nem akart egyedül elengedni. Akkor töltöttem be a 18. évemet. Hét elején kellett jelentkezni a községházán. Egy váltás ruhát, 15 napi élelmet kellett magunkkal vinni. A jelentkezés napján az iskola (ma ruhagyár) épületébe vittek bennünket. Este közölték, hazamehetünk, de másnap reggel ugyanitt jelentkezni kell. Ez nap-nap után így ismétlődött, még szilveszterkor is hazajöttünk. Újév napján ebéd után felsorakoztattak bennünket. Csomagjainkat lovas kocsira rakták, mi pedig kétoldalt puskás partizánok kíséretében legyalogoltunk Bajára. A III. Béla Gimnáziumban szállásoltak el minket. Ahogy voltunk, ruhástól, ledőltünk a padlóra. Ott voltunk egy hétig. Ott már népes tábor alakult ki a környező községek embereiből. De voltak dunántúliak is Bátaszékről, Lánycsókról, Hőgyészről. Vízkereszt napján sorakozó, akkor már szuronyos orosz katonák álltak kétoldalt, és kísértek ki a vasútállomásra." (A. J. - M. H. G.)

„'44. december 30-a, 31-e körül kidobolták (Taksonyban), hogy férfiak ettől a kortól eddig, meg nők ettől a kortól eddig jelentkezzenek, mert elmennek. Elviszik őket 3-4 napos munkára, vagy egy hetesre, mit tudom én már, mit mondtak, az egész csak egy hazugság volt. És hát a községházán kellett jelentkezni. És ott a bizottság, akik voltak, hát tulajdonképpen egy orosz tiszt, egy katonatiszt, meg egy orosz tolmács meg a taksonyi bíró, meg a taksonyi főjegyző. Most ezek előtt kellett tulajdonképpen megjelenni. És hát kérdezték, hogy mi hogy van. Tehát értem alatta, hogy van-e családja, van-e kisgyerek, vagy beteg-e, hogy alkalmas-e. És aki alkalmas volt, ott összevártak egy 10 embert mindig és akkor elkísérték őket. Az iskolában volt az egyik gyűjtőhely, meg a kultúrházban, a kultúrháznak a tánctermében, a nagyteremben. Én is oda kerültem. És ez ment egész éjjel, úgyhogy másnap délelőtt összegyűlt a sok nép, vagy 500 valamennyi, és akkor gyalog lehajtottak minket Lacházára (Kiskunlacházára) puskás őrökkel körülvéve. Lacházán házaknál lettünk, kiürült házaknál, ahol nem lakott senki, szalma volt a padlón, oda lettünk behajtva. Ez olyan rég volt már, hogy csak azt tudom, hogy két vagy három napot voltunk ott." (G. A. - G. A. - K. I.)

„...körül fogták a falut, és senkit sem engedtek be vagy ki. A német nevűeket összeszedték. Az 1928-asokat nem vitték sehonnan, se Dunántúlról se sehonnan csak innen Almás(kamarás)ról [...] január 2-án 360-an mentünk be gyulára a huszár laktanyába, és ott voltunk 10-ig, és akkor vagoníroztak be bennünket. Január végén értünk ki Oroszországba. Apukámmal egyszerre indultunk, de egyik reggelre szétakasztották a szerelvényt, és így egy másik lágerbe kerültünk." (S. F.-né - H. F. M.)

„1945. január 3-án délután megjelent 3 partizán a tanyánkon. Egy délvidéki és két bácsalmási. Azt mondták, hogy az öcsém és én csomagoljunk 14 napi élelmet, mert front mögötti munkára megyünk a Dunántúlra. Mivel a két bácsalmásit, A. M.-et és B-t ismertem, egyezkedni kezdtem velük. Próbáljuk úgy megoldani, hogy mivel én már 20 éves vagyok, én menjek előbb, s miután visszaérkeztem, a 17 éves öcsém. Ebben megegyeztünk, sőt azt is megengedték, hogy csak másnap kellett bemennem Bácsalmásra. Az elemi iskolában volt a gyülekező. Két éjszakát töltöttünk itt el. Ötödikén délután, a kora délutáni órákban egyik társunk, Émesz József leve-gőzni akart. Elindult az ajtó felé, mikor a minket őrző P. J. figyelmeztette, ne menjen ki. Émesz, mivel P. a szomszédja volt, nem vette komolyan a figyelmeztetést, továbbment. P. rálőtt. Másodmagammal szállítottam haza hordágyon. Mint utóbb megtudtuk, Émesz pár nap múlva meghalt. Január 6-án, vízkereszt napján, egy szombati nap volt, megjelentek a robotra berendelt lovas fogatok. Holmijainkat felpakoltuk, mi pedig sorakoztunk, s a déli harangszókor hóesésben elindultunk gyalog Bajára. Mire megérkeztünk, már sötét volt. Több helyen próbáltak minket elhelyezni. Végül a volt Városháza földszinti előterében batyuinkon ülve töltöttük el az éjszakát. Úgy 120-125-en lehettünk összesen bácsalmásiak. Másnap reggel a „csődörös laktanyába" vittek bennünket. Ott már más vidékről valóak is voltak, jórészt dunántúliak. Itt 4 éjszakát töltöttünk papírhalmazokon, betört ablakok mellett a nagy téli hidegben. Január 11-én orvosi vizsgálaton estünk át, majd orosz katonák és partizánok a vasútállomásra kísértek bennünket. Ekkor már sejtettük, hogy Oroszországba megyünk." (H. K. - M. H. G.)

- „Mit mondtak, miért kell, hogy elmenjenek Almás(kamarás)ról?

- Különösebben semmit, csak annyit, hogy 6 heti munkára visznek el bennünket. Inkább ott kinn mondták nekünk

azt, hogy az oroszok leverték a németeket, és nekünk kell újra építeni, de nem ilyen szerencsétlenek, mint mi. De

nem mondtak semmi egyebet.

- Tudták, hogy hova mennek?

- Nem, nem tudtunk semmit.

- Hogyan indultak el, mit vihettek magukkal?

- Egy bőröndbe egy kis ruhaneműt, valamennyi ennivalót.

- Hányan mentek Almásról egyszerre?

Ezt sajnos nem tudom, körülbelül olyan 300-an. Nők, férfiak egyben. Anőket 17-30 évig, a férfiakat 16-45 évig. De ha volt olyan nő, akinek nyolc éven aluli gyereke volt, akkor őt nem vitték el Almásról, de más faluból volt, akit elvittek, még olyat is, akinek szoptatós gyereke volt. 1945 januárjában indultunk el [...] Gyulára, lovas kocsival." (S. Gy.-né - H. F. M.)

- „Hogy történt az összehívás? Kidobolták?

-.. .Bajára mentünk október végén. Már akkor 2 transzport decemberben elment Bácsalmásról, de összesen 3 transzportot vittek. Mi januárban indultunk, és előtte volt még az a 2 transzport. Volt egy szomszédunk, akinek egy 4 éves kislánya volt, ő maga meg 32 éves volt, és őt is elvitték a férjével együtt, pedig ha jól tudom, 30 év volt a korhatár. ... és akkor azt mondták, hogy elvitték az utolsó transzportot, hazajöhetünk. Hazajöttünk, és egy hét múlva vittek is el. [... ]

- És akkor hogy mentek el...?[...]

Akkor már jöttek az orosz katonák a lakásra, hogy elvigyenek bennünket. A szomszédunk, mi csak úgy hívtuk, hogy a púpos, ő ismert bennünket, és ő is hozta oda az orosz katonákat - később el is szégyellte magát emiatt. És akkor lakásra jöttek bizony. Ott szedegették az embereket, mentek tovább is. És az édesapám azt mondta, hogy itt vagyunk mind, lőjenek le bennünket, az sokkal jobb, minthogy elvigyék... Hiszen ekkor már a 2 fiútestvérem is a fronton volt. Azt mondták, hogy ők azt nem tehetik, meg nekik be kell kísérniük bennünket, és csomagoljunk.

Másnap jöttek értünk, és elvittek bennünket a bácsalmási gyűjtőhelyre, ami valamikor bútorüzlet volt a Széchenyi utcában, az iskolával szemben. Akkor már nem sokunkat vittek, maximum 50-en lehettünk. Gyalog mentünk Bácsalmásról Halasra január 5-én. És én úgy csúszkáltam a szánkóba kapaszkodva. Mire odaértünk, ki is lyukadt a kis cipőm.

- Milyen szánkóba?

- Nagy volt a hó és a hideg, ezért szánkóval vitték csomagjaikat. 1 nap alatt értünk oda. Policájok, „nemzetőrök"

és oroszok kísértek bennünket. Én arra vigyáztam, hogy nehogy sírjak. Mert édesapám előtt, mikor elbúcsúztunk

még egyszer, sőt még Halasra is eljött a mama, és hozott friss kenyeret nekünk, és ugye az emberek kíváncsiak

voltak, lehet, hogy nem rosszindulatból és kárörömből néztek bennünket, hanem szánalomból, de bennem valami

dacos düh volt, hogy engem ne sirasson senki, én sem fogok sírni. Évám persze sírt, de én nem. Mondtam neki,

hogy ne sírj, ne szerezd meg nekik azt az örömöt. Én a 32 hónap alatt egyszer nem sírtam. Én amikor Halason a

vonatba szálltunk, és édesapám úgy a három nap alatt jócskán megöregedett, míg nem láttuk egymást, akkor én

leszámoltam azzal, hogy mi viszont látjuk egymást. Úgy gondoltam, hogy soha nem kerülünk haza."

(K. Teréz - B. I. Z.)

 

„1945. január 4-én este jelentkeztünk a Baumannéknál lévő GPU-katonáknál. Feljelentés alapján keveredtem én is bele [...] Nem számított, hogy a gyerekem csak 3 éves. Munkásra van szükségük - mondták.

Még hazajöhettem aludni. Másnap reggel 7-kor azonban mennem kellett. Teherautón vittek Dombóvárra. A régi gimnázium volt az átmeneti szállásunk. 8-án reggel indultunk tovább szekéren. Még egyszer átutaztam Töttösön. Klárikámat (leányát - a szerk.) az ölembe ültették, de nem szólt semmit, csak nézett. Szimonéknál elváltunk. (Édesanyánk egy másik leírása szerint az orosz őr itt a nyomaték kedvéért a levegőbe lőtt - H. J.) Az első éjszakát Tófűn töltöttük. Másnap Majoson Api és Körös bácsi jöttek velünk szembe. Volt öröm.

Elmaradtunk a szekértábortól, nem is tudtuk, merre mentek, mégsem használtuk ki az alkalmat. Második alkalommal Mőcsényben voltunk. A harmadik helyet elfelejtettem. 11-én este megérkeztünk a Duna-partra.

Hadifoglyok cipelték a muníciót, kiéhezve. Adtunk nekik enni. Nagyon kellett vigyáznunk a poggyászunkra. Hosszas várakozás után végre kompra raktak bennünket és átvittek a Dunán. Ott kezdődött a kálvária. Nehéz csomagok, élelmiszer, ágynemű, mindent cipelni a hajóállomástól az Állami Méntelepig. Mikor már vinni nem tudtuk a holminkat, úgy húztuk magunk után. Borzasztó volt.

Végre megérkeztünk. Holtfáradtan végigdőltünk a világítás nélküli szobákban a szalmán. [...] Kilopództam az utcára, és egy arra menő nénivel üzentem keresztanyámnak. Nemsokára jött is, kétségbeesve: Úgy hallottam, Ukrajnába mentek.' Igazolások voltak nálam. Azokat elvitte a városparancsnokságra. Másnap a f őpostára vittek bennünket. Onnan is üzentem neki. Az ott lévő postaaltiszt jobb belátásra akart bírni, de nem hajlottam. Féltettem az enyéimet. 13-án délután bevagoní-roztak. [...] a városparancsnok személyesen, kezében az ívvel, sokakat kimentett. Valami tévedés folytán én nem voltam köztük. A jóisten így akarta, mennem kellett. Beletörődtem sorsomba, és minden erőmet arra fordítottam, hogy társaimat vigasztaljam." (F. Irén - H. J.)

Az elhurcolás előtt, 1943-ban. Édesanya 4 éves lányával, amikor még    nem tudták, hogy elszakítják egymástál őket.

 

„1945-ben már tanítottam a helyi általános iskolában. Január 27-én délelőtt még itthon voltam, de már indulni akartam, amikor beállított a legjobb barátom bátyja, T. M. egy orosz katonával. M. kijelentette, hogy velük kell mennem. Mivel az orosz katona olyan részeg volt, hogy rögtön lefeküdt az egyik ágyra, mondtam M.-nek, hogy megszököm.

- Ha megszöksz, a Nusit visszük el! - válaszolta.                                                    

Nusi a nővérem. Inkább én mentem velük." (M. M. - M. H. G.)  

- „Hova vitték be, hol volt itt Mezőberényben a gyűjtőtábor?

- Mi ebben az iskolában voltunk itt a sarkon, ahol most a gyógyszertár van.

Akkor azt Bartolf-féle iskolának mondtuk, de egyházi iskola volt az is. [...]

- Családtagokkal utána már nem is találkoztak?

- Hát nem nagyon lehetett. Nem engedtek be. Különben egy ilyen hosszú asztalnál ült a tolmács meg az, akik

intézték ezt a dolgot, hogy kivisznek bennünket. Így az asztal végénél ült a tolmács és engem felmentett az orosz

tiszt, mert hogy fiatal vagyok. És akkor felállt az öreg Jozef bácsi, az volt a tolmács, felállt, és azt mondta - így

látom magam előtt, így csinált - hogy: „Nem, neki menni kell, mert apja, anyja német".

- És az, hogy utána egy szlovákkal összeházasodott, nem számított?

- Tulajdonképpen azért vállalta a férjem ezt, hogy akkor esküdjünk meg. Így akart kimenteni. De nem lehetett, és

aztán a végén neki is jönni kellett. [...]

- Tud-e olyat, aki mégis megmenekült valamilyen indok miatt, hazamehetett még itthon?

- Hát voltak többen. Akkor is volt olyan, mint most, hogy lefizették, és itthon maradt." (C. P.-né - K. H.

V.)                                                  

„1945. január 28-án a kora esti órákban hárman jöttek ki értem. Mivel az egyik felugrott a falra, még a szomszédba se tudtam átszökni. Úgy, ahogy voltam, bevittek az egyik falu közepén álló nagyobb házba. Itt gyűjtöttek össze bennünket. Éjjelre ott tartottak bennünket. Ülve alud-tink, ruhástól, már amennyire tudtunk. Másnap, 29-én fegyveres kísérettel hazaengedtek azzal, hogy csomagoljak 2-3 hétre való élelmet, ruhát, fehérneműt és takarót. Ezen az éjszakán megint bent aludtunk. 50-án szánkóra ültettek bennünket (kb. 8-10 szánkó volt), Mélykúton, Kínoshalmán keresztül Kiskunhalasra vittek bennünket. Az esti órákban trkeztünk meg. Akkor már sokan voltak ott. Dunántúliak is, bő szoknyában, kötött mamusszal, holland facipőben. Egy iskolába szállásoltak l>e minket. Minden terem zsúfolásig volt emberekkel, így csak összekuporodva tudtunk aludni egy kicsit a földre szórt szalmán. Reggel sietve hajtottak ki bennünket az állomásra, és gyorsan bevagoníroztak bennünket. A vonatot még éjfél előtt, tehát február 1-je előtt elindították. [... Estefelé kiabálásra és lövöldözésre lettünk figyelmesek. Akkor jöttek a Pest megyeiek Csepelről, akik közül - mint utóbb megtudtuk - a kiskunhalasi vasutasok több férfit szökni segítettek. Ugyanis míg az egyik oldalon az orosz katonák betuszkolták, addig a vasutasok a vagon másik oldalán kiengedték őket. Mire ezt a sötétben észrevették az őrök, addigra már sokan elmenekültek." (N. Rozália - M. H. G.)

- „Hogy sikerült M. néninek a malenkij robotra való elhurcolást megúsznia?

- Ugye anyai részről bunyevác voltam, és azok közül volt, aki bejáratos volt a községházára. Így megnézhették a

listát. Látták, hogy rajta van Sz. M. és M.-né B. A., mert a nagybátyám később egy sváb lányt vett el, és a

nagynénim neve is rajta volt, ekkor még a nagybátyám fogságban volt. [...] és akkor jöttek szólni, hogy mi - a

nagybátyám felesége és én

- rajta vagyunk [...] a listán, és megkérdezték, hogy tudunk-e valahova elmenni Bácsalmásról, ahol biztonságban

vagyunk. Akkor tudtuk, hogy megvan anyukám lakása Baján, és hogy semmi orosz nem lakik benne.

Akkor anyukám mondta, hogy gyerünk. Disznót vágtunk már akkor, bepakoltunk, de délután négy órakor már nem volt szabad kimenni az utcákra - kijárási tilalom - na de sötét is volt. Akkor ebéd után egy bácsalmási rokonunkhoz elmentünk, hogy még véletlenül se jöjjenek értünk és találjanak otthon... ott megaludtunk. Édesanyám csávolyi testvére, akinek volt egy lánya, aki egy F. nevű emberhez ment férjhez. Így ők eljöttek Bácsalmásra, mert az ő nevük is rajta volt a listán - gondolván, hogy itt jó helyen lesznek, így nem hárman indultunk el gyalog, hanem öten, tehát az unokanővérem meg a férje is. Térdig érő hóban, az orosz katonák közepette, ugye ott az úton jöttek az orosz katonák, autók meg tankok, ott döglöttek a lovak az út szélén. 16 km-re van Bácsbokod.

Bokodon bekéredzkedtünk egy házba, hogy van ennivalónk, csak azt engedjék meg, hogy itt megegyük, mert még 16 km hátra van, akkor már dél volt, hullafáradtak voltunk. Akkor Bokodról elindultunk, de hogy mi hogy jutunk Bajára... Akkor láttuk, hogy egy orosz tank vontatott egy elromlott másik orosz tankot, és indulni akartak, és mi odaértünk hozzájuk így ötösen. Odaértünk mi, civilek, és olyan rendes volt a harckocsivezető. Kérdezi, hogy hova megyünk, hát furcsa volt, és akkor az édesanyám - mer' ő beszélt tökéletesen szerb nyelven, mer' a szerb meg a bunyevác ugyanaz - hát mondja, hogy Bajára. Na azt mondja, üljenek föl a tankokra, mi is Bajára megyünk. És mi hárman, a Hajni néni, az anyukám meg én az elsőre szálltunk, és az unokanővérem meg a férje a vontatottra, ami rossz volt. Minekünk alulról jött a meleg, ők meg majd' megfagytak. És eljutottunk Baja alá... Így érkeztünk meg, és így menekültem meg attól, hogy engem 16 évesen elvigyenek. Mert én biztos, hogy ott meghaltam volna, mert én elég jó sorsban nőttem föl. Így azt ott nem hiszem, hogy kibírtam volna." (P. K.-né - B. I. Z.)

- „Eljöttek, felírtak (2944. karácsony szentestén - a szerk.) 18 éves és elvittek. Innen Husztról 18-an voltunk,

fiatalok. [...] Vittek és kész. 18 éves voltam és elvittek. Öt évet dolgoztam ingyen.

- Itthonról mit vihetett magukkal, mondták, hogy készítsen csomagot, vagy valamit?

- Nem mondtak semmit, csak elvittek és kész.

- Egynapi ruhában volt, semmi csomag, semmi élelmiszer?

- Semmi, úgy vittek minket, mint a rabokat." (M. Mária - B. S.)

- „Hogy történt az összegyűjtés (Munkácson, Kárpátalján - a szerk.)? Mit mondtak maguknak?

-Jött a milícia fegyverrel, és azt mondta, hogy készülj, mert reggel menned kell háromnapi munkára. Reggel jött is

és elkísért Palánkára [...] a hivatalba.

- Csak nőket, vagy voltak férfiak is?

- Voltak férfiak is, egy pár fiú. Én voltam a legidősebb, 18 éves voltam, a születésnapomat már Donbászon

töltöttem.

- Onnan hová vitték magukat?

- Itt töltöttünk vagy két napot, és aztán Szolyvára vittek, ott volt az összeszedés. Ott egy iskolába vittek minket,

utána egy hetet marhakocsiban utaztunk.

- Csak nők voltak a vagonban?

- Igen. Német származású nők Munkács környékéről.

- Tehát akkor 2 éjszakát töltött a jegyzőségen, egyet Szolyván, utána vagonírozás, és 3 hét múlva Donbász.

- Igen.

- Donbászon hová vitték magukat?

- Gorlovka. Ott bányászkodtak, szénbánya volt." (S. Teréz - M. D. E.)

„Hát úgy volt, hogy mind a hármunkat visznek el (Szigetszentmártonból - a szert), de aztán öcsémnek ugye, rokkant lába volt és őt (Kiskun)Lacházáról visszaküldték. Úgyhogy én az édesapámmal mentem ki. És akkor ugye otthon maradt anyukám, meg a kistestvérem szerencsére." (S. István - K. T.)

„.. .jöttek és szóltak, hogy nekünk holnap el kell menni Sásdra. Akkor nyolc órakor elindulunk, és akkor esett a hó, eső volt. [...] gyalog mentünk, és a batyunkat kocsival vitték. És akkor ottan felvették a nevünket ott Sásdon, és akkor még aznap kellett nekünk gyalog menni Pécsre. És akkor oda egy istállóba kellett nekünk bemenni. [...] nagyon vizesek voltunk, nagyon fáradtak voltunk... egy hétig ott voltunk. [...] a partizánok kint álltak. Befele nem tudtak jönni, de kifelé se engedtek senkit se. Nem mondtak semmit se. És akkor ottan volt egy partizán, az egy olyan fiatal fiú, az olyan helyes gyerek volt, az Újvidékről volt, és akkor ő mondta, hogy hát sajnos lányok ebből nagy baj van. Ti nem mentek kukoricát törni, hanem úgy lesz, hogy Oroszországba viszünk el. [...] őneki volt a barátnője is benn. És azt valahogyan ki tudta csempészni. Tudod, ahogy kiment, és akkor mondta, menj haza... Hazament, és a szegény apja éjszaka visszahozta. Mert félt, ha otthon marad, akkor úgy volt, hogy a családot lelövik." (F. M.-né - K. T.)

- „Amikor volt az elhurcolás, akkor ruszinokat vittek el, vagy csak magyarokat és svábokat (Munkácsról,

Kárpátaljáról, amit a Szovjetunióhoz csatoltak - a szerk.)?

- Csak magyarokat és svábokat. [...]

- És hogy kezdődött az emberek összegyűjtése? Kidobolták, vagy kihirdették?

- Jöttek minden házba és összeírták az embereket. Csináltak egy listát, na és mindennap mentek és ellenőrizték,

hogy ott van-e, nem tűnt-e el. Na és utána csak jöttek és Munkácson a Rákóczi-kastélyba egy terembe

összegyűjtöttek minket, és két vagy három napig voltunk éjjel-nappal a földön. Rettenetes volt! És akkor újév

előtt, karácsony után, már pontosan nem is tudom, melyik nap, de talán 29-én. [...] Akkor bepakoltak minket

vagonokba és vittek. [...] olyat is mondtak, hogy ágyneműt kell bepakolni meg élelmiszert.

- És a malenkij robot kifejezés elhangzott itt?

- Elhangzott, persze.

- Értem. És hogy választották ki, hogy kit visznek, vagy mindenkit vittek?

- 18 éves kortól. Tudom, mert az én húgom nem esett bele, ő itthon maradt. [...]

- És vittek férfiakat is, nőket is?

- Igen. Együtt voltunk (Gorlovkán), egy lágerbe, de ugye külön részlegen.

- Sokakat elvittek a faluból?

- Nagyon sokat.

- Férfiakat, nőket?

- Sokan meg is haltak. De nőket csak akkor az egyszer vittek el, utána nem. Férfiakat még utána is, ahol lehetett,

egyet-egyet elkaptak." (E. Margit - M. D. E.)


Út a gyűjtőtáboroktól a szovjetunióbeli lágerekig

„Bevagoníroztak minket. A kisebb marhavagonokba 40-45 embert, a nagy pullmankocsikba pedig kb. 90 embert. 22 napig utaztunk. Sokat vesztegeltünk, mert elengedtünk katonai szerelvényeket. Az út végén beteg lettem. Hasmenés. Nem csoda, mert vizet nem kaptunk, így ha leengedtek minket, a betört jégréteg alóli pocsolyavízből ittunk. Tetejébe disznóvágások időszaka volt, a szalonna és a kolbász kívánták a vizet." (A. J. - M. H. G.)

 

Marhavagon, amiben 35-45 deportáltat szállítottak a Szovjetunió felé.

 

 

„Úgy 35-40-en voltunk egy vagonban. Úgy feküdtünk, mint a heringek, egymás mellett. Temesváron álltunk meg először. Ott lehetett vizet vételezni. Ez többször ismétlődött még." (M. K. - M. H. G.)

„Szabadkán volt az első halottunk. Minden csoportból egy személy leszállhatott, hogy vizet hozzon a többieknek vödörben. Az egyikük megpróbált szökni. Térden lőtték, elfogták. Kifektették az állomáson egy szénkupacra, az oroszt tiszt pedig revolverrel fejbe lőtte. Mindannyiunknak végig kellett néznie a vagonajtóból.

Szeged, Arad, majd Temesvár következett. Itt kaptuk az első ennivalót, fél zsák kukoricadarát 60 embernek. Azt se tudtuk, mit kezdjünk vele. A Kárpátok mentén mentünk végig. Három hétig utaztunk. Liszicsanszk volt a város neve, ahová érkeztünk, de közelebb volt a táborhoz egy kis falu: Pirijezna. Ezen a környéken rengeteg láger volt. Büntetőtáborok, hadifogolytábor, japán láger. Egy nemzetközi társaság verődött össze." (M. M. - M. H. G.)

- „Említette, hogy marhavagonokba szálltak fel. Az hogy történt?

- Kiszámoltak bennünket, ennyi megy egy vagonba, ennyi meg egy másikba. Ott csak szalma volt a padlón, arra feküdtünk. A kocsi végibe volt egy lyuk kifúrva, ott kellett dolgot elvégezni.

- Nők, férfiak együtt?

- Igen, nők, férfiak együtt, meg gyerekek is, mindenki.

- Hányan lehettek 1 vagonba, csak körülbelül?

- 30-an biztosan, annyi hely volt, hogy sokszor csak ülve tudtunk aludni." (H. R-né - H. F. M.)

„És akkor éjjel kihajtottak [...] és a lacházi vasútállomáson lettünk ötvenesével bepakolva egy vagonba. Képzeld el, 50 ember egy vagonban [...] aztán csak úgy volt hely, hogy a vagonnak az egyik végén, oldalt a fej, a másiknak a feje ott van, és az ő lába az én lábam közt... így volt elférhető. [...] Éjjel ránk drótozták a vonatajtót, aztán indulás, ment a vonat. Kárpátokon át, s tovább. Egy hónapig voltunk úton. Ez nem tartott volna eddig, csak mivel hogy mi harmadrangú téma voltunk, mert a hadiszállítás, az fontosabb volt, mint mi, a mi szerelvényünk félre lett lökve. Általában éjjel ment a mi vagonunk, a mi kocsink. Nappal valahol álltunk, valahol félrelöktek minket, éjjel ment. Úgyhogy egy hónapig voltunk úton. [...] A víz, ugye a legfontosabb volt. Ha kiengedtek egy-két embert, az hozott 2-3 litert. Mert hát edény se volt, senki se készült föl, mit tudom én, egy kulaccsal, vagy kettővel, vagy üveggel mentek, és akkor hoztak, és akkor volt egy rangidős valaki, aki deciszámra szétosztotta mindenkinek. Nekem keserves volt, mer én vittem egy sonkát, mondván, hogy ez biztos kitart addig. És ugye a sonka az egy sós valami. Enni volt enni, a többinek még az se volt. De a víz az nagyon hiányzott. Hát az egy keserves hónap volt. És például WC úgy volt, hogy a vagon közepén csináltak egy lyukat, az volt a WC. Még azon is aludt valaki, mert nem volt több hely.

Ha valaki megszökött útközben, mert olyan is volt, elkapták az állomásfőnököt, és puff be. Darabszámra. Ennyi? Ennyi. Nem számít az ottan, hogy hívják, dehogyis. A lényeg az, hogy tele lettünk tetűvel, mert ugye se mosakodni, semmi..." (G. A. -G. A.-K. I.)    

„Az első megálló (Kiskunlacházától) Ceglédbercel volt. Mire ideértünk, már sötét volt, és az állomás mellett volt egy kis erdő. Itt sikerült pár embernek megszöknie. Nekik nem volt családjuk, nem kellett otthon kit félteni. A következő nap reggelén hozzácsatolták a ceglédberceliek vagonjait, ők is lehettek néhány százan. [...] Nagyon el voltunk keseredve, mert sejtettük, hogy ez az út nem 15 napos lesz. Néhány helyen még megálltunk, hogy hozzánk csatoljanak egy pár vagont, újhartyányiakat, fegyvernekieket. A kis kályha nem nagyon adott meleget, hideg volt, fáztunk, már nem volt mivel tüzelnünk. A vonat mellékvágányokon, az állomásokon kívül állt meg. Ott leszállhattak néhány fát szedni és havat, hogy legyen mit inni. Ahogy keresztülmentünk Románián, tudtuk, hogy ez az út a Szovjetunióba vagy talán Szibériába visz. Egy kis helyen ki tudtunk nézni, és kértük a románokat, adjanak vizet. Megkérdezték, honnan jöttünk. Mondtuk, hogy magyarszki, és azt mondták, hogy azért nem kapunk vizet, mert magyarok vagyunk. A harmadik hétre már sokunknak elfogyott az élelme, azoknak kecskehúst adtak. Mosakodni egész úton nem tudtunk. A tetű ellepett minket. Végre 3 heti utazás után megállt a vonat." (G. Gy. - G. A.-K. I.)

 

„Látlak-e még magyar hazám?"  
A deportáltakat a szovjet lágerek felé szállító szerelvény.

 

Január 6-án csupasz marhavagonokba raktak bennünket, és elindultunk (Bajáról) Szabadka irányába. Annyira sokan voltunk a vagonban, hogy hanyatt vagy hason nem tudtunk feküdni, csak az oldalunkon. Romániában álltunk meg először. Nagy tömeg verődött össze körülöttünk. Amikor vizet kértünk, megdobálták a vagont. A román-szovjet határnál másik vagonba raktak át bennünket. Ebben már volt szalma és kályha is, de nem mertünk tüzelni. Féltünk, hogy meggyullad a szalma. Vizet egész úton nem adtak. Ha kiengedtek bennünket, a piszkos havat ettük. Olyan sós heringeket adtak nekünk, hogy kidobtuk az egészet. Inkább ettük a megmaradt száraz kenyereket." (H. Katalin - M. H. G.)

1945. január 9-én vagonírozták be őket. 1 vagonban 32-en voltak, majd Romániában átszálltak másik vagonokba, ahol mintegy 80-90-en is szorongtak. 1945. február 9-én értek a lágerba: Holobovkába. Addigra kb. 400-an voltak. (A többieket szállító vagonokat valószínűleg a korábbi állomásokon lecsatolták - a szerk.) (K. Á.-né - M. Zs.-Sz. N.)

„Éjfél előtt tehát elindult a szerelvény. Először Kelebián álltunk meg. Azután 3 napig vesztegeltünk Szabadkán, az állomás külső területén. Az egyik napon, amikor vízért voltunk, az egyik utcabeli férfi szólt, menjek az ő vagonukba, mert ott a deszkák fel vannak szedve. Ha elindul a vonat, ők megszöknek. Én nem mertem velük menni. Egyrészt gyáva voltam, másrészt nem volt nálam télikabát, s féltem a februári hidegtől. Éjjel a horgasi erdőnél szöktek meg 14-en. Egy nő is volt köztük, csak az utolsókat vették észre a vonattetőn masírozó őrök. Lövöldözni kezdtek, egy embert eltaláltak. Őt Temesváron földelték el. A hiányzó 14 embert az állomáson bámészkodó emberekből szedték össze. Bukarest érintésével Jassiig jutottunk. Itt tovább álltunk, mert innen ment vissza az eddig minket kísérő orosz és két ápolónő. Mivel ők elmentek, s betegek már voltak, a 3 Kéhl lányt és engem a betegvagonba helyeztek. Innentől kezdve már mi voltunk az elsők, akiknek kinyitották a vagonajtót, ha megálltunk, és meleg vizet is kaptunk a mozdonyból. Olyan hideg volt a vagonban, hogy a leheletünktől jégcsapok képződtek reggelre. Sokszor voltunk holtvágányon. Volt, hogy éjjel hadifogoly-szerelvényt kapcsoltak hozzánk, majd 2-3 nap múlva lekapcsolták rólunk. Így mentünk 3 hétig, míg aztán egy éjjel egyszer csak megálltunk. Kiabálás: -mindenki szedelőzködjön, kifelé a vagonból, megérkeztünk. A szél fújt, esett a hó, s igen hideg volt. Vagononként felállították az embereket. Aztán irány a fertőtlenítő." (N. Rozália - M. H. G.)

„Marhavagonokban utaztunk. Mire kiértünk, annyi tetűnk volt, hogy ajaj... 32-en voltunk egy vagonban. Egy személy már kifelé meg is halt, de még úgy volt ott három napig a vagonban... Csak nők voltak a vagonban és hát parancsra kellett kimenni, elintézni a dolgunkat, naponta kétszer - mert a vagonban nem volt lyuk - és akkor körbeálltak bennünket az őrök, hogy el ne szökjünk, sokszor ment is meg nem is. De aztán csináltak egy lyukat az egyiken, és az egyik azon el is szökött és haza tudott menni. Ő kimászott alul, de a többit jól megfenyegették... Azt se tudtuk, hogy merre megyünk, csak ahová visznek, de nem mondták, hogy hova. Az első hely, ahová megérkeztünk Kagyejevka volt. Ez egy központi tábor volt. Innen szét lettünk szórva, mi átkerültünk Pervomajkára." (N. J.-né - B. I. Z.)

1945. január 9-én bevagonírozták őket. 1 vagonba 32-en voltak, majd Romániában átszálltak másik vagonokba, ott már 80-90-en is szorongtak. A vagonba volt egy vaskályha, azt fűthették, fát is kaptak, de túl sokan voltak, sokan még így is fáztak. [...] 1945. február 9-én értek Groznijba (Csecsenföld). „Közben folyamatosan lecsatoltak vagonokat, én úgy éreztem, minket vittek a legtovább. Nem sok minden volt rajtunk, pedig ha tudtuk volna, hogy hova visznek minket, jobban felkészültünk volna." [...] Groznijnál átszálltak egy kisvasúira és 2 állomást még mentek. Majd megérkeztek az 1702-es számú Andretzky Katalina lágerba. (K. M.-né-M. Zs.-Sz. N.)

„Baján tettek minket vagonokba, amikben olyan emeleteságy-szerűen voltak az ágyak, és teljesen összetolva, az alsó szinten alvók a földön a szalmán aludtak, csak akik fölül voltak, azoknak volt deszkájuk. Az összetolt ágyak és a vagon széle között 40 cm volt a hely, ennyin tudtunk közlekedni. A vagonban volt egy kályha, mellette némi fa és két vödör. Egy a víznek, egy a székletnek. Ha pisilnünk kellett, a vagon aljába fúrt lyukon tudtunk, és a székletes vödröt is azon borítottuk ki. Nagyon hideg volt, sokszor a székletet ahogy borítottuk ki a lyukon, odafagyott, és egy darab vassal ütögettük le. De széklet se sokáig volt, mert egy hónap és 18 napot utaztunk, és az étel hamar elfogyott.

Mi az ikertestvéremmel voltunk egymás mellett, és csatlakozott még hozzánk egy pécsi nő, S.-né, ő szegény csak egy paplant hozott, ezért mi hárman úgy aludtunk, hogy a paplant magunk alá terítettük, nálam volt egy nagypárna, testvéremnél egy kispárna, S.-nénál pedig nagypárna, és mi hárman, mivel az ikertestvéremmel közösen vittünk egy dunyhát, a dunyhával takaróztunk. Nem csináltunk semmit a vagonokban, csak feküdtünk, és mindenki amilyen szorosan csak tudott, összebújt, hogy meg ne fagyjon.

A vagon negyven személyre volt kialakítva, de mi csak 38-an voltunk. Már majdnem egy hónapja utaztunk, amikor először álltunk meg, és nyitották ki a vagonok ajtaját, ez volt Dnyepropetrovszk. Mondták, hogy mindenki szálljon ki és menjen fürdeni, egyvalaki maradjon csak a vagonokban. Mivel én beteg voltam és teljesen le voltam gyengülve és ki voltam száradva a láztól, rajtam kívül a vagonban senki nem betegedett meg. Mondtam a többieknek, hogy menjenek csak, és fürödjenek helyettem is. Kis idő elmúltával, megjelent egy 10 év körüli kisfiú egy katonával, és mutatta, hogy adjam oda neki a két szaros vödröt. Később visszajöttek, és a szaros vödrökben káposztalevest hoztak. A levesben szinte semmi nem volt, csak egy kis káposztalevél és némi krumpli. Én fogtam a vödröket, ezzel a levessel jól átsikáltam belül, és utána felmostam és felsepertem a vagont, mert már annyira elviselhetetlen volt a vagonban a helyzet. Amikor jöttek visszafelé, nyújtottam a két vödröt, hogy én is kérek levest. A katona azt mondta, hogy már kaptam, de én mondtam neki, hogy nem. A kisfiú elment, és hozott még a két vödörben levest. Nemsokára hoztak teát is kannában, nekem a fiú már két kannával adott, (a kannák kb. 3 literesek?) láttam, hogy jönnek vissza a többiek, és már mesz-sziről kérdeztem tőlük, fürödtetek-e helyettem, és ők mondták hogy igen. A testvérem hozott egy nedves rongyot, azzal tudtam megmosakodni. Mindenkinek jutott két merőkanálnyi leves, és csak már mikor megették, árultam el nekik, hogy azok a vödrök, amiből ettek, a szaros vödrök voltak, de azt is mondtam nekik, hogy ez már a második adag, és az elsővel amennyire tudtam kimostam őket, de nem igazán érdekelt ez senkit, mert annyira éhesek voltunk.

A teából mindenkinek 3 korty jutott. Az ikertestvérem mondta, hogy a fürdőben dézsában volt víz, amiben fürödni lehetett, mondták nekik, hogy vetkőzzenek le, és a tisztnő, aki ott volt, addig elfordult. Amikor visszafordult, azt látta, hogy egy csomó nő ott áll alsóneműben az üres dézsák mellett, mert annyira szomjasak voltunk, hogy megittuk a fürdővizet. De szerencsére kaptak új vizet.

Egy hónap 18 nap után érkeztünk meg Groznij külvárosába, itt egy vagont, pont a miénket, a laktanyában lekapcsolták, a többi vagon ment tovább Sztárij Promiszlávba." (P. J.-né - Sz. M. N.)

- „3 napra ennivaló... Az a ruha, amibe mentem, ebbe utaztam 3 hetet Ruszkiba. Ezt senki nem tudja elképzelni.

Január 9-én bevagonoztak [...] Az út tartott február 4-ig. Nagy hó volt, ki volt vágva egy nagy lyuk a vagonban,

és ott végeztük el a dolgunkat. Nekem vérhasam volt. Azokat irigyeltem, akik meghaltak. [...]

- Élelmet kaptak útközben?

- Kaptunk élelmet, a vagonban a lyukon keresztül. Freidorf, ez Romániában volt, azok is azt mondták, hogy

unsere Kinder sein auf drei Tage haben sie weggeschlegt, akkor már tudtuk, hogy innét is vittek. És a lyukon -

csúnyát mondok - össze volt kenve (ürülékkel - a szerk.) mind lekapartuk és megettük, örültünk, hogy valami van.

[...] Magyarországon meg Romániában nem engedtek ki. Amikor mentünk ki, akkor már tele volt hányással minden,

meg ilyennel-olyannal (ürülékkel, vizelettel stb. - a szerk.). Akkor volt először nyitás a foglyoknak. Nem is láttuk,

hogy merre mentünk. Ki tudja, hol vagyunk?

- Útközben sokan meghaltak?

- Meghaltak, igen. Hogy hová lettek eltemetve, nem tudom." (M. Á.-né - B. E.)

„Ott Halason a szállás egy iskola volt, ott már sokan voltak. Az ottani gyűjtőtábor már szögesdróttal volt körülkerítve. Külön választva a nők és a férfiak, és kevesebb férfi, mint nő. 8-10 vagonnyi ember. Bajáról jött a vonat. Cikó és Tolna megyékből, sok sváb innen is jött. Vagonokban 2 szintes emeletes ágyak voltak, két részre osztották, és egy-egy részben 12-en voltak, és a középen lévő kis téren volt a WC-nyílás kijelölve. Külön vagonokban utaztak a nők és a férfiak. Vittek párnákat és takarókat, amiket később „megettek" vagyis ennivalóra cserélték... 28 napig utaztak, február végén értek oda. Január 5-én indultak el Bácsalmásról, 3 napot töltöttek Halason. (Februárban 2 transzport indult Magyarországról.) Szabadkán utaztak keresztül, ahol meg akart szöki egy fogoly, de lelőtték „az borzalmas volt... és elrettentésül oda mindenkinek ki kellett szállnia és megnézni... és otthagyták" (K. Teréz - B. I. Z.)

„Szépen bevagoníroztak... Emeletes volt [...] Most nem is tudom, harmincan vagy negyvenen voltunk egy vagonba bent? És akkor fent is volt, meg lent is, úgy a vonat gyorsan ment, és... Akkor leszakadt! Akik alul voltak, kiabáltak, engem majdnem megfullajt, és föl se tudtam állni, most mit csináljak? A vonat csak ment velünk és rázott ide-oda, és akkor kicsit nyílott ki az ajtó, és akkor kiesett a kályha. [...] Akkor kályhánk se volt. Hát és akkor egy darabig mentünk, és akkor, mikor egyszer megálltunk, hát és akkor megint a férfiak mentek, néztek valahol, és akkor találtak egy hordót, vagy valamit, és abból csináltak akkor megint kályhát, hogy tudtunk tüzelni..." (F. M.-né - K. T.)

Ceglédbercelig mentünk, és akkor ott az iskolába szállásoltak el, és megvárták, mire van egy szerelvény, és akkor...

- Tehát ez volt a gyűjtőtábor...

- Ceglédbercel, igen.

- Itt meddig maradtak a gyűjtőtáborban? Mennyi ideig?

- Hát pontosan nem tudom, de hát egy hét, vagy két hét, így valahogy.

- És mennyien voltak?

- 1800-an. 1800-an voltunk, és egy lágerbe kerültünk mind az 1800-an. [...]

- Hányan voltak egy vagonban?

- [...] Hát azt hiszem, 40-en körülbelül.

- És hova mentek tovább?

- Egyenesen Baskíriába. Ufának hívták a várost, és Strazhukovo (?) a kisebb város, attól két-három kilométerre

volt a tábor." (S. I. - K. T.)

 

 

„Hosszú és kegyetlen út volt. Tüzeltünk a kályhában, mégis majd megfagytunk. Üvegjeinkben befagyott a víz. Éjjel nem volt helyünk, egymás hegyén-hátán aludtunk. Naponta egyszer kiszállhattunk vízért, és a szükséges dolgok elvégzésére.

Temesvár, Gyulafehérvár, Brassó felé utaztunk. A vidékből sajnos nem láttunk semmit. Az ajtó zárva volt, az ablakokon hideg jött be, ki sem nyitottuk őket. Naponta mindig álltunk 2-3 órát. Ilyenkor előszedtem a Bibliámat, Babus az énekeskönyvét, énekeltünk, imádkoztunk. Ezt egy nap sem mulasztottuk el. Untuk már nagyon az utazást. Nem számít már, akárhová visznek, csak egyszer ki a vagonokból. 21 nap után ezt is megértük." (F. Irén - H. J.)

Marhavagonba raktak minket, egy csoportba kb. 40 személyt. Nagyon rossz érzés volt, amikor ránk zárták az ajtót. Olyan szorosan voltunk, hogy alváskor mindenkinek vagy „jobbra át", vagy „balra át" volt. Baja-Szeged-Temesvár-Plojesti-Jassi volt az útvonal. Jassiban át kellett szállni a széles nyomtávú szovjet vagonokba. Átpakoltattak velünk kékzöld romlott birkahúst is. Nem gondoltuk még akkor, hogy ebből majd nekünk főznek kint. A két hétre csomagolt élelmiszer elfogyott, és egyre jobban esett a rossz ízű szovjet fekete kenyér. 3 hetes utazás után, február első napjaiban érkeztünk Novij Donbasszba." (H. K. - M. H. G.)

 

Élet és halál a szovjet lágerekben

Érkezés, elhelyezés, őrzés a lágerekben

„Este sötétben kiszálltunk Nyemcsino állomáson. Bukdácsolva baktattunk a lágerig. Jugoszláviai nők, férfiak fogadtak bennünket. Hallottunk a káposztalevesről stb. Betuszkoltak egy szobába, rettenetes hőség és három sor priccs emeletszerűen egymás felett. Azt hittük, ez csak ideiglenes, majd holnap kapunk ágyakat. Csalódtunk. A csupasz deszkákra lefeküdtünk, hátzsákunk, kofferunk a fejünk alá, kabátunkkal - vagy akinek még megvolt a dunnája, pokróca - betakarództunk és próbáltunk aludni." (F. Irén - H. J.)

„Január 28-án értünk ki. Szétosztottak bennünket a barakkokban. Emeletes ágyak álltak benne, és tele volt poloskával meg tetűvel. Kétheti pihenő után felsorakoztattak bennünket az udvaron. Beosztották, ki hova menjen dolgozni." (H. Katalin - M. H. G.)

„Mint utóbb kiderült, a vagonok egészen Donbasz, Kagyejevkáig szállították az embereket. Itt leszállítottak bennünket, és fából ácsolt barakkokban helyeztek el. [...] A barakkok elhanyagoltak voltak és tele volt minden tetvekkel, úgyhogy ha az időjárás engedte, inkább kint aludtunk a szabad ég alatt." (M. P.-né - B. E. - B. P.)

Január 23-án elérték Kagyejevkát. Ki lettek vagonírozva, mindenki fogta a csomagját, és ment a táborba. Nagy hó volt, úgy fáztak, mint a kutyák. „Behajtották" őket a táborba. Egy csoport (köztük Katalin néni is) ebben a táborban maradt, de volt, akinek mennie kellett Irminoba és Pervomajkába, másik táborokba. Az itt maradottakat egy félig kész házba vitték, fűtés és minden nélkül. A nők egy hetet maradtak a táborban, aztán mentek a bányába dolgozni. (B. Á.-né - M. Zs. - Sz. N.)

„Rövid séta után megérkeztünk a táborhoz. Szögesdróttal volt körülvéve, a kapu mellett pedig fiatal katonák álltak. A környék dombos volt és nagyon sok piramishoz hasonló fekete dombot láttunk. A hely a Donyec medencében fekszik és Novijdombásznak hívják. A táborban egyszintes házak voltak Belül faltól falig emeletes priccsekkel. A szobában ezenkívül még egy kályha volt. A priccsek üresek voltak. Aki nem hozott dunnát, az csak úgy a fára tudott feküdni." (G. Gy. - G. A. - K. I.)

„Három épület volt [a liszicsanszki lágerben - a szert:.] egymás mellett, és ezek dróttal el voltak kerítve. A mellettünk lévő területen volt egy másik ikertábor ugyanilyen elrendezésben. Itt voltak sziléziaiak, erdélyiek, szászok és magyarok. Amikor megérkeztünk, már ott voltak a szászok. Ők meszeltek ki mindent. Valahogy a szászok úgy érezték, hogy elsőbbségi joguk van itt mindenekfölött, közülük választották ki a parancsnokokat is, mert hogy ők már mennyit dolgoztak, mi meg csak most jöttünk - de hát erről mi nem tehettünk..." (K. Teréz - B. I. Z.)

„A szobánk az meg olyan volt, hogy egy hatalmas nagy kőépület volt. Be volt kerítve körbe drótkerítéssel, sőt mi több, még minden sarkon egy-egy katona is volt. Úgyhogy itt voltak ilyen őrök, minden sarkon volt egy, vagy még lehet középen is, bár a fene tudja. Ahol elment út, a kerítésen belül volt egy nagy kőépület, egy másik épület, abban volt a konyha, alul a konyha meg egy kultúrterem, fönt az emeleten meg volt orvosi rendelő, borbélyok, suszterok, szóval ilyen iparosok dolgoztak az emeleten. A mi épületünk is emeletes volt, középen volt egy bejáró, feljáró volt az emeletre. A mi szobánkban 20-an voltunk, voltak benne berényiek is, de voltak benne almáskamarásiak, nagykamarásiak, eleki [...] a feleségek máshol voltak, itt csak férfiak voltak, mert a nőkkel nem engedtek össze bennünket, még a férj, feleség sem lehetett együtt. Volt még egy épület a kerítés mellett, a konyhával szemben, ott voltak a nők. Hátrébb volt a fürdő. Annak az épületnek, ahol én voltam, mellette tovább a folyosón, lapátosoknak hívtuk, mert ezek fent dolgoztak az állomásnál, földről lapátolták a szenet a teherautóra, és úgy vitték el. Mi meg bányában dolgoztunk. Úgy hogy a bányászok, azok külön szobában voltak, a lapátosok szintén külön szobában. Műszakonként is külön voltunk, három műszakban voltunk, mind a három műszaknak külön szobája volt. A fal az meg olyan volt, hogy nagy kőépület és a közfalak azok meg ilyen deszkából, fából készült közfal volt. Az tele volt fűrészporral, az volt a válaszfal. Volt ajtó, de a fal nem tudom milyen vastag volt, az fűrészporral volt tele, ahol meg rengeteg poloska volt. Úgy, hogy a poloskát ki sem tudtunk irtani, úgy mászott rajtunk, hogy mi éjjel-nappal villanynál voltunk, mert a villanyt nem lehetett leoltani, mert akkor ott nem maradt meg senki." (H. J. - K. H. V.)

„Három épület volt, U alakban, de nagyon hosszú épületek, egyemeletesek, [...] a másik lágerben meg sorban voltak [...] és körül volt véve 3-4 szögesdróttal. A portán volt egy kis bódé, ahol lehetett közlekedni, ott mentél munkára meg jöttél be. Voltak őrök, de ott már csak férfiőrök voltak. Minden „rottának" volt egy „lityinánt"-ja. Rottára voltak osztva 1-2-3-as és mindegyiknek volt egy „lityinánta", magyarul hadnagya, és az felelt mindenért. Volt még politikai tisztünk. Minden évben a betegeket hazahozták. Én kétszer benne voltam a névsorba, de az utolsó percbe visszalöktek." (S. R-né - H. F. M.)

„Az ember így a kézit nem tudta átdugni, olyan sűrűn voltak a drótok húzva, ezek az acéldrótok három méter magasban. Itt egy sor, ott egy sor, és ott megint egy sor. Az ember úgy nem tudott, mikor az ember közel ment hozzá a dróthoz, már ránk kiabáltak az oroszok, mert minden sarkon volt egy őr fönt a bódéban, ott figyeltek. Elöl volt kettő, meg a végében is kettő volt. Há, mondom, nem érek újra a dróthoz, mert ez, ott van neki a fegyver, talán le is lő." (W. P. - G. A. - K. I.)

- „Hol laktak?

- Faházakban. [...] Négy helyiség volt. Az egyikben aludtunk mi, a többiben férfiak. Voltak ilyen emeletes priccsek,

arra szalmát tettünk és úgy aludtunk. [...] Egy rakott spórban tüzeltünk egy kicsit.

- Hányan aludtak egy helyiségben?

-Összesnő, kb. 120-an. [...]

- Szökni nem is próbált senki?

- Nem. Fegyverrel őriztek minket, hát ki szökött volna el? Örültünk, hogy élünk." (S. Teréz - M. D. E.)

„Egy nagy barakkban kaptak szállást. A szobában nem volt ágy, csak deszkák, azon aludtak. Deszkából összefabrikált ablakok voltak és fekvőhelyek. Szalmazsákokat kaptak, később matracot is. Egy szobában 200-250-en voltak, külön a nők és külön a férfiak." (K. M.-né - M. Zs. - Sz. N.)

A láger kétemeletes bányászlakásokból állt. A falakat fűtötték, mert nem voltak ajtók és ablakok az épületen. Körülbelül fél hónapig nem mentünk dolgozni, a lakásokat hoztuk rendbe. A magyar mesterek rakták fel az ablakokat, ajtókat. Utána mindenkit munkára osztottak. (N. Rozália - M. H. G.)

- „Kész volt már a tábor (Baskiriában, Ufa közelében, a Déli-Urál hegység nyugati lábánál - a szerk.), amiben

voltak, vagy maguknak kellett felépíteni?

- Hát mondjuk nem mi építettük, ez kész volt, de hát úgy nézett ki, hogy akkor csinálták, [...] mert tudták, hogy

jövünk, és akkor addigra... Ilyen kövekből volt csinálva, mert volt ott egy olyan bánya, ... ilyen kőzetből lett

megőrölve, amit mi bányásztunk, ilyen alabástromszerű kőzet, és akkor azt megőrölték, ott volt egy malom is, itt

azt megőrölték és akkor abból csináltak blokkokat. [...] Tető meg olyan volt, mint a betontálca. [...] Ja, a nőket

külön, ilyen kis [...] garázsba tették. [...]

- A Kaukázusban meg meleg volt, ott sátrakba laktunk. 11 sátorba, mert volt olyan sátor, amiben 30-an voltak,

az a nagyobb sátor volt. Ott meleg volt, mert mikor... februárban értünk be Kaukázusba, akkor zöldellt a fű, jó

volt az idő, ki lehetett feküdni egy pokróccal a gyepre. Ott nem volt tél. " (S. I. - K. T.)

- „Kipakoltak bennünket. Fertőtlenítették a ruháinkat, fürödnünk kellett, majd elszállásoltak bennünket. [...] Az

első napokban úgynevezett erősítő kosztot kaptunk, amely a Jassiban átpakolt romlott birkahúsból és

kukoricadarából készült levesből állt.

A tábor három épületből állt. Egy emeletes épület, itt voltak a férfiak, és két másik, az egyikben a konyha volt, és a nőket szállásolták el, a másikban raktár és egy betegszoba. A termekben emeletes faágyak álltak. Hat 200-300 fős csoportokba osztottak bennünket. Mindegyiknek egy orosz tiszt volt a parancsnoka, aki az oroszul tudók közül tolmácsot választott maga mellé." (H. K. - M. H. G.)

- „A lágert szigorúan őrizték?

- Igen, az három drótkerítéssel volt, és egy nagy toronnyal, amiben álltak az őrök folyamatosan. [...]

- Voltak ott őrök folyamatosan a munka mellett?

- Nem voltak őrök, ezek csak kísértek a lágerból a bányáig. 1948 tavaszán már nem. Akkor már „szabadok"

voltunk." (M. Á.-né - B. E.)

 

Az ÉLELMEZÉS

„Az élelmezés nagyon gyenge volt, mindig éhesek voltunk. Csalánleves, savanyú uborkaleves, káposztaleves, marharépaleves, marharépalevélleves váltották egymást. Voltak, akik kutyákat, macskákat fogtak, és azt ették. Ott már semmi sem számított. A halottakat keresztbe fektették a kocsi platóján, visszafelé meg a kenyeret hozták rajta. Még így is lesöpörtük a morzsákat és megettük." (H. Katalin - M. H. G.)

„Élelmet keveset kaptunk, az is káposzta, kukorica, feketekenyér - amit még életemben nem ettem és nem is hasonlítható a mi kenyerünkhöz, inkább olyan, mint egy vályogtégla - volt. Kevéske kis fizetséget is kaptunk, azonban ezt mindig élelemre költöttük. A helyieknél tudtunk némi pluszélelmiszert vásárolni, de nem túl sokat, mert ők is nagyon szegények voltak." (M. P.-né - B. E. - B. P.)

 

Megnevezés rubel, kopek mennyisége porcióként
Levesfélék:
Kölesleves 20  
Burizsleves 30 1/2 liter
Káposztaleves 70  
Tésztaleves 30  
Főzelék:
Köleskása 30 1-2 tetejes evőkanállal
Burizskása 40 1-2 tetejes evőkanállal
Vízben dinsztelt káposzta 60 két tetejes evőkanállal
Nyers uborka összevágva 60 egy közepes uborka összevágva
Plecni, 2 kis db 1,20 köralakú, 5 cm átmérőjűfél cm vastag
Tészta 1,50 1-2 tetejes evőkanállal
Halkonzerv 1,80 egy csapos evőkanállal
Húskonzerv 1,80 egy csapos evőkanállal
Babkonzerv 1,20 egy csapos evőkanállal
Hal 1,40 3-4 dkg-nyi mennyiség
Gulyás (pacal) 1,20 7 dkg-nyi mennyiség

Az ételek ára a helybéli piacon, (H.F.M. nyomán)

 

„Reggelenként nekünk kellett kenyérért menni. Mindig ketten mentek érte. Egy ember megbízhatatlan lett volna, mert félő volt, hogy megeszi a kiegészítő kenyérdarabkákat. Amikor visszaérkeztek, mindenki a prics-csen feküdt, félálomban elmajszolta az egész napi adagot. Még így sem laktunk jól. Eltenni meg amúgy sem lett volna érdemes, mert vagy ellopták volna, vagy a patkányok ették volna meg. [...] Az ebédnél a barakkok sorrendje mindig változott. Volt úgy, hogy csak este 8 órára kerültünk sorra. Az ebéd mindig leves volt. Vagy káposzta-, vagy zöldparadicsomleves. Ebbe belefőztek egy kis kását, hántolt búzából, kölesből vagy hajdinából. Volt még a levesben egy kis húscafat is. Összevágott konzervhús volt. A vacsora fél liter tea volt, és pár darab keksz. 1947-ben még rosz-szabb lett az élelmezés. Megszűntek az USA-ból származó élelmiszersegélyek. A Szovjetunió saját készleteire volt utalva. Az ő népük is éhezett. Napokat álltak sorba egy kis kenyérért. Közülünk is sokan meghaltak. Az járt jól, aki lopni tudott a munkahelyén. Építési anyagot, szenet. Ezeket eladtuk a faluban egy tányér levesért." (A. J. - M. H. G.)

 

Egy kendő, amit nem adott el élelemért a viselője.

 

„Az élelmezés nagyon rossz volt. Abányászok 1 kg 20 dkg kenyeret kaptak, a többiek 1 kg-ot. Napi háromszori étkezés volt. Mindhárom levesből állt. Az évszaktól függően, télen savanyított káposzta-, uborka-, paradicsomleves volt. Ritkán köles- vagy burizsleves. Nyáron friss répa-, káposzta-, uborkaleves. A leveshez délben és este 2 evőkanál köles- vagy hántolt búzakását és 2-3 darab körömnagyságú húst adtak. Ha már véletlenül 4 db került a kanálba, lerázták, hogy csak 2 maradt. Az első hetekben rájöttünk arra, hogy a napi kenyéradagot lefekvés előtt együk meg. Így legalább aludni tudtunk. Dolgozni mindig éhesen mentünk." (H. K. - M. H. G.)

- „Milyen ételt kaptak?

-Aki fenn dolgozott az csak egyszer kapott, de aki lent (a bányában) dolgozott, mi kaptunk háromszor. Volt, hogy paradicsomlevest kaptunk, megörültünk, de mikor megláttuk, hogy savanyított zöldparadicsom volt kukoricadarával... De csalánlevest, azt magunk főztük, még paréjt is ettünk, azt is megfőztük. A barakkban nem nagyon lehetett semmilyen eszköz, a késeket is elszedegették." (N. J.-né - B. I. Z.)

„Az élelem sajnos kevés volt. Reggel sötét, meleg löttyöt kaptunk, állítólag teát, s ki hol dolgozott, annyi kenyeret. Olyan sűrű, ragacsos, vizes fekete kenyér volt, hogy az 1 kg 20 dkg-os darab csak kb. 12x12x5 cm-es nagyságú volt. Általában burizs-, hajdina-, kukoricakása és apró sózott hal volt a mindennapi táplálékunk, de néha bizony csak meleg lé volt az edényben. Ugyanis olyan elv működött, hogy a vételezett anyagot először a vételező és a raktáros, majd a szállító, azután a konyhások, végül a kosztó vámolta meg. Mondanom sem kell, hogy mi maradt nekünk. Burgonyát úgy láttunk, hogy ha a kolhozban vagy a raktárban dolgoztunk, és szégyen ide, szégyen oda: loptunk. Leleményesség kellett hozzá és bátorság. A fejkendő és a sapka közé felszeletelve, vagy a ruháink közé dugva hoztuk ki a krumplit. Akit elkaptak, azt megbüntették. Mikor még a kórházban dolgoztam, egyszer zsírt loptam. Ott láttam életemben először táblás zsírt. Egy szempillantás alatt bekaptam, s még csak meg sem ártott." (N. Rozália - M. H. G.)

- „Én mindig éhes voltam.

- Akkor nagyon le is fogyott...

- Ó, hát csak bőr. Hát azt úgy képzeljék el, hogy a bőr a csontra rászáradt. Hát azt nem lehet elképzelni. Mink

úgy egymás közt... Hát úgy tudtuk, hogy soványak vagyunk. De akkor egyszer jöttek a másik lágerből, 6

kilométerre volt tőlünk. Akkor átjöttek és mondták, ott is van, és akkor ezek azok voltak, akik velünk lettek

szétszedve és másik helyre kerültek. Hát és akkor mikor jött az az Anna és mondta, te Trudi, ha a te nagymamád

téged látna, ennek a szíve megszakadna! Tudod, hogy milyen sovány vagy? Hát te is az vagy! Mondtam neki...[...]

... az utolsó évben kaptunk fizetést. Akkor mink már vettünk magunknak ennivalót. Hogy akkor... Mert úgy

főztünk is magunknak többször..." (R M.-né-K. T.)

Sokan mentek kéregetni a környező falvakba, de mi inkább éhen haltunk volna, minthogy kéregessünk, hiszen azoknak se volt sokkal több, mint nekünk. Nekünk legalább biztosított volt a mindennapi élelmezésünk, ugye dolgoztunk és kifizettük. De a kint élők közül volt egy nagyon kedves néni olyan 40 év körüli. Azért internálták az egyik városból oda, Liszicsanszkba, mert kenyérgyárban dolgozott és a két fiának vitt haza onnan két szelet kenyeret... Nem tudom, hogy miért, de vittem magammal képeket és megmutattam egyszer neki, egy ilyen műtermi fotó volt Gréta Garbó kalap rajtam, és amikor meglátta mondta, hogy had vigye haza, hogy megmutassa otthon. Hát persze - mondtuk - és az egyik fiú 60 rubelt adott érte. Az azt jelentette, hogy 60 piroskit lehetett rajta venni, ami rétegesen babbal töltött sült tésztát jelentett. Amit a munkahely és a tábor közti lakott területen lehetett megenni, az őrök meg szemet hunytak felette. [...] ...ugye kimostuk a fehérneműinket és kitettük szárítani, az ottaniaknak meg nagyon megtetszettek, és hát konzervre cseréltük őket. Elvitték ezeket a feleségeiknek. Egy kombinéért 3 félkilós konzervet kaptunk, ilyen amerikai konzerv volt. Hát ott mindent elcseréltünk, még a paplanokat is például kényéért." (K.Teréz - B. I. Z.)

„Senkinek nem volt, nekik se. Ők is szegények voltak. De akkor jegyrendszer volt. Volt három kategória: Volt R1, R2, R3-as kategória. Az R1 az a földalatti dolgozó volt. Az kapta a legjobb kaját és a legjobb kenyeret. 1200 gramm kenyeret kaptunk egy napra. De aki a 2-est kapta, tehát az R2-es, a föld feletti, meg a kolhozba, meg az ács, meg a kőműves, tehát aki nem a föld alatt dolgozik, még a szénbányának a fönti dolgozói is R2-est kaptak. Annak már csak 80 deka kenyér járt. Volt az R3-as, aki már beteg, meg akinek semmi sem való, dögöljetek meg alapon, az volt a 3-as. Úgyhogy az R1-es is nulla volt, mert azt elképzelni, hogy mit ettünk. Hát például mikor tavasszal, mikor a nyáron, a kolhozba ültették a cukorrépát, akkor a cukorrépa palántát hozták be. Lemosták, fölszecskázták, mint a kacsáknak, fölfőzték vízzel, megsózták, ez volt a leves. Zsír semmi, semmi. Ebből tessék dolgozni! Kása? Hát a kása az általában a köles, hántolt köles, azt főzték meg. Kaptál egy kanál főtt kását, hozzá esetleg egy valamit, ami lehetett hús is, hetenként tán egyszer, akkora lehetett, mint egy stolwerck cukor. Vagy ha omlettot kaptál, akkor az akkora volt, mint egy fél kártyalap, olyan vékony, mint a papír. Az emberek nem azért haltak meg rengetegen, mert nem akartak dogozni, hanem mert éhen haltak." (G. A. - G. A. - K. I.)

- „S volt, hogy valaki meghalt a táborban?

- Jaj, hát majdnem mindennap volt halott. Hát nem volt mit enni. 11 órakor adtak egy üres löttyöt, és este ötkor.

Káposztalevest, de nem volt benne se káposzta, se krumpli, se semmi, csak meleg víz, és 70 deka kenyér.

- És az őrök...

- És mindig azt mondták: „Németországban 20 deka kenyeret adtak."

Hát mi közöm nekem Németországhoz, nem

vagyok német. „Hát akkor honnét való?" Hát Kárpátaljáról. „Es miért vagy te itt akkor?" Mert Sztálinnak kellett az

ingyenmunkás. [...] 

Egy mecseknádasdi férfi készítette a poharat egy nő sorstársának konzervdobozból  

 

-   Ezt ki  kérdezte,  hogy  akkor minek vagy itt?

-  Hát akik jártak, azok a felügyelők. Jártak ott abban a barakkban mindig." (M. Mária - B. S.)

„A nehéz munka hamar felhasználta a tartalékot, a sós étel pedig méreg volt a szervezetnek. Történt egyszer, hogy munkába menet találtunk egy macskát. Agyonütöttük, megnyúztuk, megsütöttük és megettük. Több mint a semmi. Máskor egy idős asszony kertjébe szöktünk be, és megettük a malacok moslékát." (G. Gy. - G. A. - K. I.)

„1948-ban az élet már elfogadható volt. emberi körülménvpk között éltünk. A koszt tűrhető volt. A kis kereseten   tudtunk   cukrot,   vajat venni." (M. K. - M. H. G.)

Munka a fogságban

„Mikor megérkeztünk Donbaszba, már másnap olyan osztályozásféle volt. A tősgyökeres dunántúli bányászokat, meg az erősebb fizikumú férfiakat, nőket beosztották a bányamunkára. A gyengébbek mentek a külső munkára. Engem a lágertől 4 km-re fekvő bányába osztottak éjszakai műszakba. Este 10 órakor indultunk, 11-kor szálltunk le, s reggel 7-ig tartott a műszak. A bányában még lift sem volt. Kimondottan rabszolgáknak való hely volt ez. A szénréteg csak 50-60 cm-es vastagságú volt, így fekve kellett dolgozni. A fejünket mindig bevertük. Folyt a víz alattunk, úgy termeltük ki a rossz minőségű szenet. Fele kő, fele szén. Sok orosz dolgozott velünk, főleg férfiak. Olyan fanatikus bolsevikok voltak, hogy talán nem is emberek, hanem vadállatok voltak. Majdnem agyontaposták az embert. Lefasisztáztak. Lapáttal hátba váglak, ha nem úgy ment a munka, ahogy szerették volna. Szerencsére egy hónap múlva egy másik bányába kerültünk.

Itt szerencsém volt, mert az orosz elektrospecialista kiszemelt, és maga mellé vett. Egy-kettő kitanultam a szakmát, utána már én fúrtam a követ a robbantómester előtt. Később a réselőgéphez kerültem. Ez a gép egy szénréteg alá nyúló vaskar volt, csigán forgó edzett vasszögekkel, melyek kimarták a szenet 2-2,5 méter távolságba. Utána jött a lőmester robbantani, s csak utána a vájárok. Ez a munka nagyon balesetveszélyes volt. Kétszer is rám szakadt a kőréteg. Összenyomott, de a társak kihúztak alóla. Egyszer meg érzem, valami letörte a kalucsnim sarkát, ahogy guggolva haladtam a gép mellett. Hát egy 20-30 mázsás kőtömb volt. Egy hajszálon múlt az életem. Ezzel a munkával azonban én kerestem a legtöbb pénzt, 2000-3000 rubelt, de nem kaptam mind kézhez. A magyarok jobban dolgoztak, mint az oroszok. Ezért becsültek is minket, de csak addig, amíg dolgozni tudtunk. Utána semmit sem ért az életünk." (M. K. - M. H. G.)

„Májusig én is borbély voltam, de akkor megsokallták, hogy a 2500-3000-hez 15 borbély is van. Fatelepi munkásokhoz kerültem. Veszélyes és nehéz munka volt, de legalább 1 kg kenyeret kaptam. A bányászok kapták a legtöbbet, 1 kg 20 dkg-ot, a többiek 50 dkg-ot. 1947 elején én is a bányába kerültem. Itt a vizes, sületlen kenyér mellé 5 dkg szalonnát is kaptunk. Ez az Ilics nevű bányahely 4-5 km-re volt a tábortól. Oda-vissza l-l óra gyaloglás. [...] Három műszakban dolgoztunk. Ha véget ért a műszak, a gyárkémény hangjára szó szerint úgy vánszo-rogtunk elő. [...] 1948-49-ben aztán minden más lett. Két műszakban dolgoztunk, teljesítményre béreztek bennünket. A fizetésünket már kézhez kaptuk. Kimenőruhát tudtunk varratni magunknak. A konyhán 3-4 félét főztek, lehetett válogatni. A fatelepen dolgoztam újra. Kitaláltunk egy új faszállítási módot, amivel gyorsan és erőkifejtés nélkül a norma többszörösét állítottuk elő. Annyit kerestünk, hogy kijöttek a normaellenőrök. A faszállítási módszerünket annyira jónak találták, hogy kötelezővé tették a civileknek is. Itt dolgoztam hazajövetelemig." (A. J. - M. H. G.)

„Legtöbben bányába kerültek. Mikor mi megérkeztünk, már voltak ott romániai szászok, később lengyel „Oberschlesien"-eket (felsősziléziaiakat - a szerk.) is hoztak. Én egy építőbrigádba kerültem először. Romeltakarítás, malterhordás. Hamarosan beteg lettem. Teljesen legyengültem.

Aztán csak felgyógyultam. Akkor kerültem a városi kórház szülészeti osztályára takarítónőnek. Később - 600 méter mélyen - föld alatti munkára a szénbányába kerültem, csillerakodásra. Ezt végeztem hazajövetelemig. Több bányát is megjártunk, de mind Liszicsanszkban volt." (N. Rozália - M. H. G.)            

 

A Hack család "melnkij roboton" bányában dolgozó tagjai, 1946-ban.

 

- „Milyen munkákat végeztek a nők, illetve a férfiak a táborban?

- A legtöbb a bányában volt. A férjem kovács volt. Az ilyen szakembereket kivitték a városba, elvitték a házakba és adtak nekik enni, inni ott civil emberek, nem bántottak azok bennünket." (S. Katalin-B. I. Z.)

„...mindennap 8 kilométert kellett gyalogolni a bányáig, hidegben, hóban, esőben. Három műszakban dolgoztunk hat napig, a hetedik szabad volt, de ha nem tudtunk elbújni a táborban, akkor benti munkára fogtak be. Egy hónap után volt műszakváltás. A legrosszabb az éjszakai volt, amikor -15 °C alatt állt a hőmérő, és ki kellett menni a táborból a bányáig. Az elején egy puskás nő vagy egy idős férfi volt a kísérőnk, később már egyedül mehetett a csoport. [...]

Jól emlékszem az első műszakomra: délutáni műszak volt, egy órakor indultunk hóesésben, hidegben. A délelőtti műszak éppen akkor jött fel a lifttel, feketén, mocskosan, alig ismertünk rá a taksonyiakra. A Stark Flóris bácsi azt mondta, „Emberek, odalent a pokol van, mink innen már nem kerülünk haza." 80 métert ereszkedtünk a lifttel, utána gyalog mentünk egy kilométert a föld alatt egy rozoga, öreg petróleumos lámpával. A „nacsalnyik", a műszakfőnök fogadott minket. [...] Bejött velünk a tárnába, aminek a magassága 1 m 20 centi, ha lehetett, úgy mentünk, mint a majmok. [...] A robbantott szenet egy teknőformájú vasszalagra kellett egy irtózatos rövid nyelű lapáttal felrakni. A szalag végén egy nő felügyelte, hogy a szén a csillékbe hulljon. Mi szorgalmasan dolgoztunk, hol térdelve, hol ülve vagy guggolva. Nagyon nehéz munka volt. Mindenki azon volt, hogy ezt nem bírjuk sokáig abban a nagy porban és azzal az ellátással, amit kaptunk. A műszak végén kísérettel felmentünk a felszínre, ahol várt már ránk a puskás nő, hogy kétszer is megszámoljon, hogy megvan-e mindenki. Éjjel egyre értünk vissza a táborba. Olyan fáradtak voltunk, hogy a port a szemünkből nem tudtuk kimosni. A télikabátunk is csupa szénpor volt, a hideg miatt fel kellett venni a munkásruhára, ha nem akartunk megfagyni." (G. Gy. - G. A - K. I.)

„Két bánya volt (Novosahtiban) a 41-es meg a 42-es. Én a 42-esben voltam, a 41-es az nagyon gyenge volt, mert ott alig volt 70 cm szénréteg, ott hason fekve lapátolták a szenet, mert nem tudtak felállni, annyira alacsony volt. De nálunk az olyan 150 cm-es volt, mi sem bírtunk felegyenesedni, de ha már annyira elfáradt a derekunk, hogy nem bírtunk hajolni, akkor volt, hogy végigfeküdtünk, a derekunk alá tettünk egy farúdat, és akkor egyenesítettük a derekunkat, végigfeküdtünk rajta. Szóval ilyen volt. A bánya az úgy nézett ki, hogy srégen ment a szénréteg, hát 75 méter mélyen voltunk, ahogy mondták akkor. Lifttel vittek le bennünket, hatan-nyolcan, mikor mennyien fértünk bele a liftbe. Egy hosszú folyosón mentünk be, az ki volt ácsolva. Mindenütt olyan volt, hogy ahogy kirobbantották a szenet, akkor az ilyen tárna volt, és amikor a szenet kirobbantották, utána ahogy haladtunk a szénkitermeléssel, jöttek utánunk az ácsok, azok beácsolták ilyen keresztfákkal, akkor alátámasztottak két rúddal, ha nagyon széles volt, akkor még középen is tettek vagy kettőt. Körülbelül ilyen (kb. 1,5 m) távolságban voltak egymástól az oszlopok, nem lehetett ott mozogni, hogy ellököm a szenet a lapáttal jó messzire, mert ott voltak az oszlopok, útban voltak. Egy kis bányászlámpával világítottunk, az úgy nézett ki, mint egy gyertya. A német templomnál van egy bányászlámpa, olyan lámpánk volt. Kampója volt, azt beleszúrtuk az oszlopba, az világított. Mindenkinek volt lámpája, annyit láttunk rajta csak, hogy láttuk, hogy a lapátot hova kell lökni. Volt egy folyosó, azon voltak a csillék, a szenet bentről ki kellett termelni oda bele a csillébe. Az én brigádomban heten voltunk, úgy dobáltuk a szenet egymásnak, mire az utolsó ért, az meg beledobta a csillébe. Úgyhogy 22 ilyen csillét kellett megtölteni 8 óra hossza alatt, ez volt a norma. Hát aztán lehetet többet is csinálni mondjuk, akkor ezért járt egy kis darab szalonna vagy egy tányér makaróni, vagyis valami kis ennivaló. Ez volt a jutalom." (H.J.-K.H.V.)

- (Ufa mellett - a szerk.) Kőbányában dolgoztunk... ez az alabástrom kő volt és akkor megőrölték. [...] lapos

köveket bányásztunk. És azt mindjárt vitték ugye a teherkocsikkal. Kaukázusban ott meg a föld alatt dolgoztam.

Szintén bánya volt, de nem szénbánya, ők gumblinnak nevezték, magyar nevét nem tudom, ez ilyen két kőréteg

között volt, három méter magasságban egy ilyen zsíros réteg. És volt ott is egy malom, ahol meg őrölték. Olyan

volt ez a réteg, mint a szappan. [...]

- Nyolc órát, azt le kellett dolgozni. Meg volt adva, hogy mennyit ássunk az olajvezetékcsőnek az árkot, jó, de hát

meg volt fagyva, Legalább egy 60-80 centi mélyen meg is fagyott a föld. Úgyhogy tudták ők, hogy azt nem lehet

megcsinálni. És a kőbányába meg úgy volt, hogy ott nem volt megszabva, de az egyik helyen igen. Egy köbmétert

vagy mennyit kellett volna kitermelni... De hát, hogyha nem tudtam megcsinálni?" (S. I. - K. T.)

A magas nőket, így engem is a fűrésztelepre vittek. Két hónapot dolgoztam itt. Deszkákat cipeltem egy asztalosműhelybe, majd egy kis kolhozba kerültem. Az évszaktól függően rohadt krumplit válogattunk, krumplit ültettünk, arattunk, csépeltünk. A nappal elültetett krumplit éjszaka kikapartuk, és megfőztük. Még a nyers búzát is megettük. Ezen az őszön mi tettük el télre a krumplit, de nem úgy, mint ők, hogy belerakták egy gödörbe, és az egész elrohadt. Mi a föld felett prizmába raktuk a krumplit, alá is szalma, fölé is szalma. Erre lapátoltuk a földet. Csodálkoztak nagyon, amikor még tavasszal sem volt rohadt krumpli. A kolhoz után én is a szénbányába kerültem, itt legalább nem volt olyan hideg. Szenet lapátoltunk a szalagra. Két hónap után egy kőbányába vittek át. Vasrúddal lyukakat vertem a kőrétegbe. Ebbe rakták aztán a dinamitot és felrobbantották. Nekünk kellett szétválogatni is a köveket. Nagyon nehéz munka volt az asztallap nagyságú köveket csupasz kézzel emelgetni. A nagyon nagy köveket rúddal vertük szét. Ez téli munka volt. Tavasszal újra a kolhozba mentünk. A kertészetben palántáztunk, gyomláltunk. A lóistállóban aludtunk, ahol kályha volt, de tető nem." (H.Katalin - M. H. G.)

 

Egy Gorlovkán, a Kirov Kolhozban dolgozó malenkij robotoshoz
eljutott levelezőlap. A és B oldal

 

- „Mi alapján osztották be a konyhára, hogyan választották ki?

- Hát... általában a gyengébbeket tették a konyhára, meg ilyen fenti munkára. Aki mondjuk olyan jó erőben volt,

azokat tették jobban a bányába."

„Mi azt mondtuk a Misek Pali bácsival, hogy mi sprájcolók vagyunk. És akkor azok lettünk, kaptunk szerszámot hozzá: baltát, fejszét, meg egy... nem is kaptunk többet. És akkor nekünk kellett állítani ezt a rámákat, ahol a csillék mentek. Most ilyen villanypózna vastagságú fákat képzelj. Ide egy láb, oda másik láb és fönt a gerenda. Ez volt egy ráma. Ilyet kellett 8 óra alatt 3-at, ez volt a norma. [...] Nagyon jó nacsalnikunk volt, aki azt mondta, ha a normát túlteljesítitek, akkor kaptok talont. A talon az egy olyan, mint egy postabélyeg, és arra kaphattál [...] három deka szalonnát, három deka cukrot és tíz deka kenyeret, ha túlteljesíted a normát. Na most, ha ilyenből összespóroltál négyet-ötöt, akkor egyszer jóllaktál. Tehát három volt a norma, ha azt túl teljesítjük... és mi marhák, már nyolc rámát is tudtunk állítani egy műszak alatt. És akkor a ruszkik meg akartak verni, mert túlteljesítettük a normát. Azt se tudtuk mi az a norma, mi fán terem. Mert őnáluk ugye minden normára ment. Például szenet kilapátolni be a csúszdába kilenc tonna volt egy napra. Tehát a három pár helyett mi nyolcat állítottunk, és akkor meg akartak verni, mert elrontjuk a normát. Akkor vissza kellett venni. Többször találkoztunk ezzel a bajjal." (G. A. - G. A.-K. I.)

„Aztán én végig lent a bányában voltam, szenet fejtettünk. Akkor bőgtük el magunkat mikor a ruhát kaptuk. Nadrágot kaptunk, akkor ez nem volt divat... Meg kaptunk gumi kalucsnit, meg lámpát a nyakunkba. És akkor mentünk le a bányába lifttel háromszáz valamennyi métert, és még százhúszat másztunk. Hason lapátoltuk ki a szenet. A ruszkik vájták, mi meg a csillékbe lapátoltuk bele. Aztán neki álltunk hogy toljuk a csillét, de annyi kraft (erő - a szerk.) nem volt bennünk. Ott az egyik orosz nő egymaga eltolta, mi meg hárman nem tudtuk eltolni. Aztán oda állított bennünket, jó nagyot káromkodott, háttal neki állított. Így meg is indult, alattunk víz volt mi meg abba be is pottyantunk. De akkor sírtunk először mikor lementünk, mer tényleg nem tudtuk, hogy hova megyünk lámpával nappal... ott mikor váltás volt az olyan volt, mint a csillagszórás, innen jöttek onnan mentek a sötétben mind lámpával. Én ott lenn akartam lenni mer ott fönn hideg is vót. Meg aki bent vót a táborban 50 dkg kenyeret kapott, aki kint dolgozott fönt az 80-at kapott, én meg ott lenn egy kilót kaptam. Nyolc órát kellett dolgozni, három váltás volt, mindig más műszakokban. Akkor hazajöttünk, a fürdő az tényleg meleg volt, mert zuhanyozni kellett rögtön, mikor hazajöttünk. De terű még így is volt. Akkor meg elvitték a ruháinkat fertőtleníteni..." (N. J.-né - B. I. Z.)

„Három nap pihenés után végül minket is egy, a tábortól 4-5 km-re lévő bányába vittek. Már reggel oda kellett gyalogolnunk, de csak az éjszakai műszakban kezdtünk dolgozni. Azt mondták, hazagyalogolhatunk a vacsoráért, de úgy döntöttünk, azért a levesért nem éri meg 10 km-t gyalogolni. Az első műszak rögtön azzal kezdődött, hogy egy alacsony orosz parancsnok kiszemelt engem, és egy akkora követ akart velem a csillébe dobatni, amit később 4 ember sem tudott felemelni. Miután nem sikerült még megmozdítanom se, véresre vert. Úgy éreztem, nekem itt a világ vége. Szerencsére csak egy hónapig maradtunk itt a 33-as bányába, amelyben - mint utóbb kiderült - orosz elítéltek dolgoztak. Ezután a táborhoz közelebbi 32-es bányába kerültünk. Mivel a szívemmel problémák voltak, itt csak pár napot maradtam. Az orosz tiszt és a tolmácsunk jóvoltából romeltakarítást végeztem a faluban május elejéig. Ekkor pár napra újra lekerültem a bányába, majd 1945. május 13-tól külszíni munkára osztottak be. Itt dolgoztam 4 és fél évet, egész a hazajövetelünkig. A munka abból állt, hogy a bányából származó köveket csillébe rakodtuk, majd a csillét egy gép drótkötélen felvontatta egy domb nagyságú, hatalmas kőrakás tetejére. Mi is felutaztunk a csillével, hogy a csúszdán elakadt köveket lesegítsük. Szerettem ezt a munkát, csak télen volt rossz az olykor 40 fokos hideg miatt. [...]

Másfél év után a gépházba kerülten, ahol a csilléket felvontató gépet kezeltem. Mellém 2 civil oroszt osztottak be munkára. Ez érdekes helyzet volt, de abból adódott, hogy a magyarok jobban dolgoztak az oroszoknál. Amikor kimentünk, 3 vagon volt a norma. Mikor hazajöttünk, 32." (H. K. -M. H. G.)

„A bányamunka minden fázisát végigcsináltam. De örültem, mert így 1 kg 20 dkg kenyeret kaptam. Fúrógéppel dolgoztam a legtöbbet. Egy műszakban 40-50-szer is kellett lyukat fúrni. Akkor mentek tönkre a lábaim. Ha nem volt meg a teljesítmény, két műszakot is végig kellett dolgozni egyfolytában. Ha elromlott a lift, létrán kellett felmászni 600 m mélyről. Folyamatosan ömlött a talajvíz. Az ember mire felért a 30 fokos hidegre, ráfagyott a ruha." (M. M. - M. H. G.)

De nemcsak bányában, hanem különféle építkezéseken rakodtak, sőt még egy hónapot a varrodában töltöttek... „Kérdezték hogy ki ért a varráshoz? Hát persze értett a fene, de gondoltam, hogy annyira, mint ők, mi is tudunk. Hát honnan tudják megállapítani, hogy nem..." (K. Teréz - B. I. Z.)

A munkáért nem kaptak fizetést. Általában hétfőtől vasárnapig dolgoztak, de a gyárban már szabadok voltak a szombatok, nem kellett dolgozniuk. Helyiekkel nem dolgoztak együtt.

Munkával kapcsolatos kifejezés: „Dáváj! Dáváj rabotáty!" = Gyerünk! Gyerünk dolgozni! - ezt nagyon sűrűn használták. (K. Á.-né - M. Zs.-Sz. N.)

- „És kaptak e valamilyen jelképes fizetést?

-Á, én nem kaptam, ottan egy kopejkát sem. Dolgozni, dolgoztam, mint egy állat, és soha egy kopejkát nem

adtak, csak azt a kosztot, vizet adtak. Semmit nem adtak, semmit a világon." (M. Mária [kárpátaljai, SZU-hoz lett

csatolva - a szerk.] - B. S.)

 

Kapcsolat - táborlakók és „helybeliek" a „kerítésen belül"

- „Milyen nemzetbeliek voltak még ott?

- Németek, magyarok, románok, jugóból is voltak, csehszlovákok, sziléziaiak. Volt egy sziléziai is, aki tudott

oroszul így jóban volt velük. Annyi poloska volt hogy leégettették az ajtókat, ágydeszkákat, ezeket üveggel le

kellett kaparni és mosni. Hatkor hazaértünk a munkából, ő meg, ez a sziléziai már nyolckor mondta, hogy: kaparni

és mosni... két óra alvás sem volt. Nem lett annyira jobb, de volt olyan, akivel egy ágyba feküdtem - és egy se

ment rá. " (N. J.-né - B. I. Z.)

„Lengyelek voltak, meg németek is valamennyi, nem sok, de csak nő. Lengyel az volt, körülbelül a harmada. A lágernak a mennyisége az olyan 500 fő lehetett. Most a második lágerban érdekességképpen Schwarzmeer-deutschen is volt, fekete tengeri németek.

- A táborban mindenki németül beszélt?

- A legtöbben. Hát ugye, aki magyar volt... például egy nevet mondok: a Zsoldos Imre ceglédi magyar ember volt,

nem tudott németül." (G. A. -G.A.-K. I.)

- „A férfiakkal volt kapcsolatuk? Tudtak velük kommunikálni?

- Nem, nem tudtunk. Külön volt a férfi és a női barakk. Ott volt a Schulz Kati néni ura, mindig jött egy darabka

kenyérért, erre ő: menj a fenébe, nekem sincs. - Mondta szegény asszony, hát ő is olyan szegény volt. Meg is halt

már februárban az ura, de akkor nagyon siratta. [...]

- Voltak házasságok?

- Nem, én férfira nem tudtam volna nézni a világért se. Több férfi halt meg, mint nő." (M. Á.-né - B. E.)

- „Mennyire találkozhattak kint a nőkkel?

- Akármikor, de hát nem foglalkoztunk ott a nőkkel, nem volt olyan, hogy most ez férfi vagy nő. Olyan volt az,

mintha mindenki egyforma lett volna. Hát számtalanszor volt olyan, hogy együtt fürödtünk a lányokkal meztelen,

mosd már meg a hátam stb. Ilyen is volt. Nem hiányzott ott se a nő a férfinak, se a férfi a nőnek.

- Oltást kaptak?

- Biztos valamit. Meg hát olyan kajánk volt, hogy ilyesmire nem volt kedvünk. Eszünkben sem volt." (H. J. - K. H.

V.)

- „Helyiek, akik ott laktak Gorlovkán, azok dolgoztak ezekben a bányákban?

- Igen együtt dolgoztunk. [...] Voltak gruzinok [grúzok] ott, ahol én voltam, meg oroszok. Emlékszem, egy olyan

helyes fiú volt ott, és ezek az orosz nők ráakaszkodtak, ő meg leköpködte őket. Hát őket is elvitték, ők is olyan

internáltak voltak, mint mi. [...] Azok is törve beszélték az oroszt.

- Szövődtek ott barátságok?

- Hát ott mind ismerős volt. Mindenki mindenkivel barátkozott.

- Én arra gondoltam, hogy akik onnan jöttek, pl. a gruzinokkal.

- Ja, azokkal nem. Ők külön... Azok nem voltak olyan szigorúan fogva, mint mi. Nagyobb szabadságuk volt." (E.

Margit - M. D. E.)

Hadifoglyokkal találkoztak, őket kutyákkal vezették, szigorú őrizet alatt. A lágerban többnyire magyarok, svábok és románok voltak, de fehéroroszokkal is találkozott. (K. Á.-né - M. Zs. - Sz. N.)

- „Voltak itt hadifoglyok?

- A mienkbe nem, de volt ott hadifogolytábor is. Amikor a kocsikat pakoltuk szénnel, akkor láttuk ott a bányákat,

meg hozták a hadifoglyokat az őrök, de velük nem volt szabad beszélnünk. De ők még rosszabb helyzetbe voltak,

nekik csak egy ruhájuk volt. Nekünk azért 2 volt." (S. R-né - H. F. M.)

- „Szerelmek szövődtek-e itt?

- A mienk közt nem volt. De volt, ahol igen. Az unokatestvérem, gyerekkel jött haza. De a szerelem nem maradt

meg, mikor hazaértek." (H. R-né - H. R M.)

„Aztán volt egy reggel sorakozó, akkor mindenki be lett injekciózva. A nők nem menstruáltak egy évig vagy nyolc hónapig, ki meddig. És aztán többet nem kaptunk injekciót, és akkor volt tényleg hát, aki teherbe esett, én is. Sokáig nem voltunk egy szobában, aztán a férjem a jó munkája után kapott egy kis lyukat, picike kis helyiséget, ahol volt egy berakott sparhert vagy kályha, vagy mit tudom én, mi. Ott fűtöttünk vagy tüzeltünk, de úgy kellett tüzelnünk, hogy mellettünk a másik fal mellett volt a szabóműhely, és azt is melegítette a mi helyiségünkből, falon keresztül. Úgyhogy hát nem is lehet elmondani, min mentünk keresztül. Főleg én is, amikor aztán terhes lettem, hát nem kívánom senkinek, amin keresztülmentem, de hát hála istennek, itt vagyunk, és nagyon boldog vagyok. Örülök, hogy az az egy lányom van, mert több nem volt." (C. P-né - K. H. V.)

 

Kapcsolat a kerítésen túli világgal

- „Hogyan fogadták magukat odakinn?

- A lágeren kívüliek, nem jó szemmel néztek, azt mondták, hogy mit akarunk mi itt, mikor nekik sincs mit enniük,

és még azt a kicsit is elesszük előlük. Csak mikor már tudtunk velük beszélni, akkor mondtuk, hogy mi nem önként

mentünk, akkor viszont már sajnálkoztak. De nem lehet rájuk, rosszat mondani, sőt elég messze volt a szénbánya

a lágertől, és közben volt itt egy ház ott egy ház, de csak ilyen szórásban, és ha mást nem is, egy-egy tököt vagy

máiét, vagy ami volt nekik azt adtak, mert segíteni akartak, de hát nekik se volt semmijük. Őrök kísértek

bennünket a lágeren kívül mindenhova." (S. Gy.-né - H. F. M.)

„Az orosz népről csak jót lehet mondani. Sajnáltak minket. Az utcán, ha láttak minket, keresztet vetettek. Egyébként durvábban bántak a saját, német hadifogságból hazakerült katonáikkal, mint velünk. 10-15 évre ítélték őket, mert nem vetettek véget az életüknek a fogságba esés helyett." (M. M. - M. H. G.)

„... olyan egy jó nép, mint az orosz... nincsen még egy.

Ha őnekik ennyi kenyér csak maradt, és mentünk koldulni, te ilyen kicsit még adtak belőle. A krumplit, azt négyfelé vágták, és abból is adtak egy darabot, mert akkor mondták, hogy ha hazajönnek, akkor ez még kell nekik, de még tudnak adni nekünk. [...]

Mikor mi még Kaukázusba voltunk, ott nem. Utolsó évbe [...] Akkor adtak úgy a vöröskereszttől kaptunk egy ilyen lapot, hogy ha a szüleink küldtek valamit, és akkor avval vissza tudtunk írni. De ritkán, mert nem adtak nekünk lapot. Az ritka volt." (F. Gertrúd - K. T.)

„Már az utóbbi években a lágeren kívül volt, egy kis piacszerűség, oda jártak az orosz nők, de azok mindent el tudtak adni. De a szilvát meg a meggyet, meg az ilyesmit nem kilóra mérték. A megy-gyet borospohárba, a szilvát meg szemenként, és úgy kellett fizetni. A darát is pohárra. Az aludttejet félliteres üvegekbe árulták. Reggel jöttek egy olyan szerkezettel, amit a vállukon hoztak, és volt rajta elöl egy vödör meg hátul egy vödör, és abban hozták az árut. Mikor autósok voltunk, akkor az egyik vezetőnk mindig átvert bennünket, mindig kileste, mikor jön új brigád, és akkor nagy kővel megrakatta a kocsit, amit kézzel kellett megrakni, és azt ő eladta feketén, és azt mondta, hogy nekünk ad 20 rubelt, csak pakoljuk meg a kocsit, amikor észrevette, hogy tele van, akkor elment, és otthagyott minket. Utána már ugye ismertük a sofőrt, de akkor már hiába kértük a bérünket." (S. F.-né - H. F. M.)

- „Az ott lakókkal lehetett csencselni?

- Néha azért meg tudtunk szökni egy kicsit, és menni a bazárba. Amikor munkából mentünk haza, vagy mikor a

vagonokból pakoltunk, akkor onnan egy-kettő elment, és a többi dolgozott... Én egy idős nénihez jártam, és úgy

beszéltük meg... Az ő fia itt van Budapest - mondta, és hogy meglőtték és most nagyon jó sora van, és ha tudok,

mindennap menjek. Csirkedarát, ezt kecsketejbe forrázta, és az kaptam egy tányérral. [...]

- „Levelet lehetett küldeni onnan?

- Hogyne, egyet írtam.

- Megérkezett ide?

- Hogyne, a cigarettát csavarta bele a ruszki... és hát a levélért is kellett több mint egy rubelt fizetni. De hazulról

se kaptunk levelet." (N. J.-né-B. I. Z.)

- „Tudtak levelezni az itthoniakkal?

- Én egyet se kaptam, én talán ötöt írtam. Édesapám volt Heilmann András, írtam nekik, de én egyet se kaptam.

[...]

- Tudott valami információt az itthoniakról, hogy mi van a szülőkkel?

- Valaki egyszer kapott egy levelet, hogy ki lettek telepítve. A szülők se tudtak rólam semmit. " (M. Á,-né - B. E.)

 

Egy-egy levél néha eljutott haza.

 

- „Mennyi időt tetszett ott tölteni?

- 3 évet. Úgy, hogy se levelet írni, semmit nem lehetett. Majd aztán egy év múlva megengedték, hogy levelet

írjunk, nem szabad volt odaírni, hogy melyik lágerbe vagyunk, hanem a lágernek volt egy száma, és arra kaptuk a

levelet, meg néha egy kis csomagot. [...]

- Mit írt az első levelében? Magyarul írta vagy németül?      

- Magyarul írtam." (S. Teréz [Kárpátalja] - M. D. E.)                      

„Fél év után lehetett először levelet küldeni haza: kaptak egy levélpapírt, arra 25 szót írhattak, a szülők ugyancsak ennyit írhattak vissza." (K.M.-né - M. Zs. - Sz. N.)              

                                        

Karácsonyi és új évi üdvözlőlap az Uraiból. A levelezőlap
íróját, Schultz Istvánttét 6 és 4 éves lányától szakították el.
Férje szintén szovjet lágerben, de ő hadifogolyként dolgozott.
Gyermekeiket ez idő alatt a nagyszülők nevelték.
Mindketten 1948 második felében térhettek haza.

 

- „Hazulról kaptak hírt?

- Semmit. Egy vagy másfél év után szabad volt levelezőlapot küldeni, de ellenőrizték. Írtunk rá, amit tudtunk...

De nem kaptak meg semmit itthun. Csak a híreket, mer' volt, aki előbb hazajött, a betegeket előbb

hazaszállították. Összeszedték, aki beteg volt, és nem volt munkaképes, és hazaszállították, azok csak másfél évig

voltak.

- De a lányáról nem kapott hírt?

- Nem. Semmit..." (S. Katalin - B. I. Z.)                            

„Igaz, egyszer mi is írhattunk egy lapot, de az soha nem érkezett meg. Rólunk se tudott senki semmit, és mi sem tudtunk a világról semmit." (G. Gy. - G. A. - K. I.)                                


TÁBORBÓL TÁBORBA

,,'45-be volt. [...] ott maradtunk decemberig, pont karácsonykor lettünk megint onnan elhozva, akkor... Na, akkor azt mondták, hazamegyünk, de nem mentünk haza, hanem a Kaukázusba. Úgyhogy februárban érkeztünk meg Kaukázusba, és akkor ott voltunk. [...] Ez Kuzait és Kalkuo (?) között volt ez a láger. Hát ez nem volt olyan szigorú, egy őr volt csak, a végibe.

De ott két részre oszlottunk, mert mikor lehoztak minket Kaukázusba, akkor több mint a felét vitték a Fekete-tenger partjára, ők ott a magnetitet mosták a tengerből, általában nők ezt csinálták, és én meg voltam a bányába., a bányába mentem. Mi voltunk 400-an körülbelül." (S. I. - K. T.)

„1947 áprilisában elkerültem innen. Megindult a rabszolgavásár. A legtöbbet keresők közül márciusban 10, rá két hétre 14 embert adtak el egy másik bányának. Köztük engem is. Semmit nem vihettünk magunkkal, a személyes holmikat sem. Még az esedékes fizetésünket sem adták ki. Sőt, a pár rubelunkat is elvették. Én 3 öltözet ruhát is magamra húztam, hogy legalább azt mentsem. De amikor az új lágerben elvették a ruháinkat is, és a fertőtlenítőből vissza se kaptuk, én megfogadtam, hogy nem leszek többé élmunkás. Nincs miért dolgozni. Elhallgattam, hogy specialista vagyok, így engem is „bucsik"-nak, kőrakónak osztottak be. Itt már csak egész kevés pénzt lehetett keresni. A plusztej, a ruhák elmaradtak, nem volt rá lehetőség. Ez egy hadifogolytábor volt. Németek, románok, magyarok voltak együtt. Nők egyáltalán nem voltak. 1948 áprilisában elvittek egy harmadik lágerbe. Itt nem szénbánya, hanem szénmosoda működött. Nagy öröm volt, hogy a napon dolgozhattam. A vagonokból kilapátoltuk a szenet, az utána a mosodába került. Ott mosták, osztályozták, a mosóvizet lecsapolták. Az így megmaradt iszapot pedig mi csillékbe lapátoltuk." (M. K. - M. H. G.)

- „A bozsokiakkal együtt maradtak?

- Igen. Unokatestvérem Kagyejevkán volt, volt egy másik, Kijevben is voltak. Ezek később mentek el, mint mi. Mi

karácsony másnapján mentünk, ők meg januárban. Ezek a bátaszékiekkel mentek. " (M. Á.-né - B. E.)

„Az első lágerben 5 hétig volt (1702-es számú Andretzky Katalina láger), majd átkerült egy másikba, az ugyancsak Groznijba volt, a Tompac láger." (K. M.-né - M. Zs. - Sz. N.)      



A fotózáshoz ugyan szépen fel kellett öltözni, de az arcok mindent elárulnak.
Grozníj, 1947. március


- „Kinn több táborban is tetszett lenni?

- Kagyijevka az város, Pervomajka, ahol sok meghalt, és Krasznodon, ott voltam a konyhán." (S. Katalin - B. I.

Z.)                           '

„Én ott a 18-as szénbányába kerültem. [...] És akkor elvittek minket a 9-es lágerba, néhányunkat. [...] A többieket is elvitték. Mi egy lágerba kezdtük, ez egy ilyen gyűjtőhely volt, utána úgy látszik a szénbányák igény szerint kértek 20-30-50 embert, munkásnak." (G. A. - G. A. - K. I.)

 

Mindennapi élet a táborokban

„Kagyejevka város volt, épülete is volt, Pervomajka kisebb volt négy őrtoronnyal. Akkor rakhatták össze a barakkokat, mert még vizes volt a fa. Emeletes ágyak voltak, fűtés is volt... Mer ugye a bányákban, dolgoztunk, loptunk is hozzá a hónunk alatt a szenet. Valamikor elvették az őrök valamikor nem. (De őszintén egymástól is loptunk... Mer haza jöttünk a bányából gyalog, és ahol találtunk valami tököt vagy bármit, és aki előbb ért haza azok lesték a kerítés túl oldaláról, mert ugye a kerítés alatt gurí-tottuk be a tököt, de aki először beért begurította, de már várta is a többi, amit begurítanak, és vitte is el... Egymástól is loptunk, mer' egy se akart éhen halni.) Az én apámat levetkőztették teljesen, mikor meghalt... Mikor kiderült, hogy ki volt, megkérdeztem, hogy: Ezt mér csináltátok? Hát mer' nem akarnak éhen halni, eladták a ruhát..." (N. J.-né - B. I. Z.)

„Azt is akceptálták az oroszok, hogy ugye beosztottak munkára minket. Hármunk közül (a három nővér közül - a szerk.) mondjuk az egyiket balra küldték, akkor mi ketten, akik ott maradtunk, mellé álltunk. Miért? Mert testvérek vagyunk! Sőt, később attrakció voltunk, mert ha jött valami ellenőrzés a táborban, és akkor mi felvonultunk, mindig az első sorban álltunk, és ott dicsekedtek velünk, hogy na hármat egy csapásra. 'Tri sistra'. A táborban még a rabtársaink is kisasszonyoztak minket. [...] Mindenesetre nem volt bennem félelem, nem volt, én akkor leírtam a mi életünket és úgy gondoltam, hogy nincs vesztenivalónk, innen nem kerülünk haza, és én így tudtam átvészelni. Az Évánk (a nővére - a szerk.) örökös honvággyal, ő rengeteget sírt... Voltak ezek a cikói lányok, három gyönyörű hangú lány, és akkor, mikor az Évánk padlón volt és sírt - de én közben azzal, hogy azért sem fogok sírni, azt is bírni kell...- akkor mindig egy német katonadalt rendelt tőlük, ami az otthonról szólt, aminek a csillagai világítanak nekem... aminek a vége az, hogy: a fogságból álmodom az otthonról... Heimateinestein." (K. Teréz - B. I. Z.)

- „Kati néni hogyan vészelte át ezeket a tífuszos betegségeket?

- Én nem voltam soha beteg kint, de itthun se. Én 86 éves vagyok. Én olyan könnyelmű természetű vagyok. Nem

olyan mély gondolkodású, hogy mi lesz holnap? Mi lesz holnap? Mindig sírtunk eleinte. Mondom, ne sírj,

meglássátok, hazamegyünk. 'Hunnan tudod ezt?' 'Imádkozunk és megyünk!' Mindig bíztam!" (S. Katalin - B. I. Z.)

- „A német ruszkikra nagyon haragudott, amikor meghallották, hogy magyarok vagyunk, akkor elfogadtak

bennünket. Voltak beszarábiai idős emberek, akik 60-70 évesek voltak. [...]

- Mivel tudtak fűteni?

- Amit loptunk szenet, hoztak be, vagyis kaptunk, de az nem volt elég semmire. A telep 4 sarkán egy-egy női őr

állt puskával, az orosz nők nem mertek szenet hozni, de mi nem foglalkoztunk vele. Az őr kiabált, meglőtt, de mi

ugyanúgy hoztuk, hát hadd lőjön." (S. R-né - H. F. M.)

- „Anyakönyvezés, akár a halottaknál is, de a kislánya születésénél volt-e?

- A lányom az itt lett anyakönyvezve, ott nem lett. Semmi nem volt, minden aztán volt, mikor hazajöttünk." (C.

R-né - K. H. V.)

„A helyzetünk 1947 őszén jelentősen megváltozott, amikor a régi rubelt 10:1-hez átváltották. Megjelent a magyar szalonna és cukor is. Az orosz nép élete is javult. Addig ők se sokkal különbül éltek, mint mi. A keresetemből már egy rossz minőségű ruhát is tudtam venni. Fényképeket is ekkor készítettünk." (H. K. - M. H. G.)

 

Csoportkép a grozníp táborból, 1947-ből, a békeszerződés aláírása után,
amikor már kedvezőbb lett a kapcsolat a „népi demokrácia felé törekvő"
Magyarországgal és a helyieknek „nettetekkel" szembeni előítélete is már a
múltévolt. A hátsó sorban a robotosokkal együtt dolgozó orosz férfiak állnak.
Míg a középen ülő asszony és a körülötte lévő három férfi felügyelők voltak.

 

 

Pihenőidő, szabadidő

„Nem volt pihenőnap, mindennap kellett dolgozni. Május elsején egy kicsit jobb kaját kaptunk, de akkor se volt szünet." (N. J.-né - B. I. Z.)

„Mikor hazaértünk a munkából, vagy imádkoztak, vagy szent énekeket énekeltek. Akkor az ember nem tudott aludni. Ezek imádkoztak, mikor hazajöttünk a munkából. [...]

- Tartottak ünnepeket?

- Dehogy tartottunk. Ha nagy ünnep volt, akkor imádkoztunk. Volt, hogy váltani kellett a ruszki nővel. 6 napot

dolgoztunk a 7. szabad volt. " (M.Á.-né-B. E.)                       

 

Ein Lied von den Verschleppten nach Russland

 

Altglashütte/Obanya notiert von Viktor Póosík

 

 

Az Oroszországba elhurcolt németek éneke.

 

2. Lieber Vogel kam geflogen,

Komm und setz dich her zu mir!

Setzt dich nieder an mein Fenster,

Singe mir mein Freiheitslied!

Oftmals fragen sich die Kleinen,

Wo mag uns're Mutter sein?

||:Grossmutter, sie sagt dann weinend,

Sie ist in Russland ganz allein. :||

 

3. Lieber Vogel, fliege weiter,

Fliege zu mein' Elternhaus!

Setz dich nieder an ihr Fenster,

Tausche meine Grüße aus!

Sag, dass ich sie innig liebe,

Bei ihnen weit nun steht mein Sinn.

||:Dass ich sie im Herzen trage,

Wenn ich auch in Russland bin. :\\

 

4. Doch vergehen Tage, Wochen,

Monate und vier-fünf Jahr1.

Und der Kummer und die Sorgen

Richten mir mein schwarees Haar.

Sollt' ich in der Grube sterben,

Hier in diesem öden Land?

||:Grüsset meine Ellern, G'schwister,

Sagt, ich starb für's Vaterland! :||

 

„Minden 8. nap szabad nap volt 'a dekáj'. Május l-jén kaptunk fehér kenyeret meg még valami ünnepnapokon. Nem tudom, mert se naptárunk, se késünk, se kanalunk, mindent elvettek tőlünk." (S. Katalin - B. I. Z.)

- „Szabadidejükben a takarításon kívül még jutott valamire idő?

- Hát volt, mikor körletet kellett rendbe szedni, az udvart, ez mindig a szabadnaposoké volt. Mindig voltak ott 8-

10-en, volt, mikor 20-an is voltunk szabadnaposok, nem olyan sok jutott ott egyre. Meg aztán az volt, hogy még

mikor kimentünk, még WC-t kellett csinálni, 600 ember nek valahol a szükséglétét is el kellett végezni. Akkor volt

olyan, hogy ásattak velünk egy 15 m hosszú gödröt, egyik fele a lányoké volt, a másik fele a férfiaké, és az el volt

kerítve deszkával, tető is volt rajta, deszkával volt körbe. Az a nagy feneárok az át volt hidalva fagerendákkal és

az le volt deszkázva, azon lyukak voltak kifűrészelve. Lekucorgott az ember és úgy végezte a dolgát, de ráülni nem

lehetett, olyan volt mintha az ember kiülne a kukoricaföldre." (H. J. - K. H. V)

- „Volt-e pihenőnap?

- Egy szabadnap, de mindig kellett valamit csinálni, pl. udvart söpörni.

- Volt-e szórakozás?

- Nem, szóba sem jöhetett." (S. F.-né - H. R M.)

- „Imádkoztunk. Rózsafüzér volt nálunk, mikor úgy este, úgy lefeküdtünk, és akkor csak imádkoztunk. Mindig.

- A táborban volt könyv, lehetett olvasni?

- Olyan nem volt. Nem. Hát nem is volt nekünk szabad írni. [...]

- És a hétnek minden napján kellett dolgozni?

-  [...] Mindennap. Nem is tudtuk sokszor, hogy milyen nap van." (F. M.-né - K. T.)

 

Egészségügyi körülmények

„A szőrtelenítés megvolt az elején, na az volt a legszebb még... Itt egy garai férfi volt a borbély, annak volt a feladata, hogy minket leborotváljon, mondtuk neki, hogy azt nem, te ide be nem jössz, inkább add ide a borotvát maj' mi megcsináljuk... és hát mikor először fürödni küldtek be

-  együtt nők és férfiak - mi azt hittük, hogy azért a kis bugyit fennhagyjuk, de nem lehetett... és mikor harmadik

éve ott voltunk, ott már nem volt akkor az. Mer' mindig az fürdött először, a férfiak vagy a nők közül, aki a

bányából előbb ért haza. De már mikor két és fél éve ott voltunk már nem volt semmi, fürödtünk mind sorba...már

azt se tudtuk, hogy férfi vagy nő..." (N. J.-né -B. I. Z.)

„Voltak fertőtlenítők, ott is dolgoztam. Olyan volt, mint egy füstölő, csak forró volt, és oda beakasztották a ruhát, és állítólag elpusztultak, de nem tudom, hogy ez mennyiben volt igaz. A tetveket meg egymásból szedtük ki. [...] az oroszoknál ez nem volt újság, hogy valaki tetves, mert volt olyan, hogy kinn ültek a ház végén és tetvészkedtek. Ott is ugyanúgy megvolt. Volt egy nagyon csinos, fiatal „gyeszatnyik" nőnk és a füle mögött tele volt a haja a serkékkel. Poloska is volt, nyáron inkább kinn aludtunk, mert benn nem lehetett, mert a priccsnek, ahogy összeért és oda bementek, ahogy végig húztál egy drótot vagy egy szöget, csak úgy recsegett. Az elsőnél még nagy újdonság volt, lavórba tettük és ott néztük, hogy ez meg mi. De később már nem jelentett újdonságot." (S. F.-né - H. F. M.)

- „A mosakodás, tehát az ilyen tisztálkodás az, hogy ment?

-[...] úgy volt, hogy egy hónapba egyszer mentünk fürödni, és akkor, hogy magyarázzam meg ezt maguknak? Akkor a ruhánkat betették egy ilyen gőzbe. Hogy a terű miatt. Jaj, hát azt nem is mondtam! Annyi terűnk lett, mire kiértünk... Engemet a tetűk nagyon nyúztak. [...] Ahány szál haj volt, mindegyiken annyi. És mikor hideg volt, és akkor úgy szóval letettük a földre a fejünket és akkor úgy ráztuk, csak úgy estek a tetűk. [...] De, a ruhatetű... Hát majdnem megettek a tetűk. Azt nem lehet kimondani...

- És akkor egy hónapban egyszer berakták ebbe a gőzbe a ruhákat?

-Igen a ruhákat. Hát nem vettük észre, hogy ebbe belehaltak ők. A tetvek.

- És akkor víz se nagyon volt a mosakodásra?

- Nem, mert spórolni kellett. Volt úgy, hogy nem volt vizünk. És hoztak olyan hordókba. És akkor spórolni kellett.

Örültünk, hogy elég legyen inni. Akkor már úgy eltettünk, hogy inni legyen. Jaj, hát az éhség is nagyon fájt, de a

szomjúság az még jobban fájt." (F. Gertrúd - K. T.)

- „Hogyan tudtak mosakodni, tisztálkodni?

- Aki reggel elment és délben hazajött, még talán volt ott meleg víz, de akik éjfélben haza jöttek, ott volt, amikor

még annyi víz sem volt, hogy a kezünket meg lehetett volna mosni.

- Szappan vagy egyebek voltak?

- Nagyon ritkán volt. Csak víz volt. Volt egy kis fateknő, és akkor abban mosakodtunk.

- Nők, férfiak együtt?

- Persze, együtt." (H. F.-né - H. F. M.)

Tisztálkodni nem lehetett, ami nagyon rossz volt, mivel kitört a fejtífusz. Minden reggel meghalt valaki. Mosni nem lehetett, csak néha hideg vízzel kiöblítették a ruhákat. (K. M.-né - M. Zs. - Sz. N.)

„De mikor megérkeztünk, egy hét után mondták, hogy ők bennünket fertőtlenítenek, még akkor azt se tudtam, hogy milyen a tetű, és akkor ott egy hét után barkácsoltak az oroszok egy fertőtlenítőkazánt, és akkor minden meleg holminkat elégették, mert ugye a kazánok rosszul működtek, és ott álltunk egy szál semmiben... és akkor utána kaptuk a pufajkákat. Még az volt a jó, hogy az édesanyánknak eszébe jutott, hogy ugye a bátyáink katonák voltak... vigyük el a bátyáink nadrágjait, nem számít, hogy most férfinadrág vagy akármi... - tehát a meleg ruhánk az mind elégett, mert az volt rajtunk, azt kellett odaadni, mert szerintük az volt tetves... hát tőlük aztán megkaptuk a tetvet, az szent igaz."

- Nők lévén a havi ciklus megelőzésének érdekében adtak-e valami injekciót?

- Nem kaptunk oltást, és nekünk 32 hónapig nem volt meg... azzal magyaráztuk, hogy mi ugye otthon jól

táplálkoztunk, és itt ugye ezt megvonták tőlünk..., a szervezetünk így reagál." (K. Teréz - B. I. Z.)

 

Csoportkép a mindennapi viseletet adó pufajkában.
Groznij - Kaukázus, 1946. április

 

„Na még mondok valamit, ami női dolog... Oltottak minden hónapban minket, itt a váll alatt bal oldalt, hogy ne legyen meg a havi bajunk. De nem a kezdetektől adták. Ott voltunk akkó' már egy darabig, de pontosan nem tudom. Mikor hazajöttünk, kórházba köllött mennünk, akkor azt mondták, hogy ilyen nem volt még a történelemben, hogy a magyar nőktől az egészséget elveszik. Először nem tudtuk, hogy miért, és akkó' tudtuk meg, mikor Lizi, ez terhes lett, mer' ott vót annak a férje is, mer' ő nem volt ott, ő megszökött az oltás elől. Na akkó'jöttünk rá, hogy itt baj van." (S. Katalin - B. I. Z.)

- „...adtak a nőknek egy injekciót, hogy ne legyen meg a ...bocsánatot kérek, a menstruáció. Nem is volt, 3 évig nem is volt.

- Egy injekciótól?                                                                          

- Igen, mindenki kapott." (S. Teréz - M. D. E.)        

                                     

Hetegség, baleset, halálozás a táborokban                                                             

„1948-ban egy bányaomlást is átéltem. Nyolcan voltunk lenn, hárman maradtunk életben. Eltört a bokám és a koponyacsontom. Kórházba kerültem. Itt nem orvosok, hanem felcserek voltak, a kórház meg egy állatkórházhoz hasonlított. Egy fogoly román orvos gipszelt be." (M. M. - M. H. G.)

- „ A kórházról tudna mesélni? [...]

Szeptember 29-én, ha jól emlékszem, akkor elfogott a hasmenés, és akkor felmentem a betegszobára. Wingert Magda, Szesztrának hívtuk, ő volt a nővér, az orvosunk meg Schauer [...] Mindketten berényiek voltak, az orvos fogtechnikus volt [...] és akkor bevittek a kórházba Novo-Sachtiba. Ez a város olyan másfél km-re volt a mi lágerünktől. [...] Akkor bevittek oda, de hogy ott mi volt, vagy hogy volt, nem tudom, mert akkor még tán az eszem is elment, nagyon beteg voltam. Hogy ott mit csináltak velem, vagy mit nem csináltak velem, nem tudom, csak befektettek egy kicsi szobába, mellettem volt egy orosz... október 6-áig nem emlékeztem semmire, az elveszett. Egyszer csak arra ébredtem fel, hogy kint vagyok egy nagy teremben, ott feküdtünk sorban, egy hosz-szú teremben a földön. Mondjuk a földön feküdtünk, de volt alattunk valami, hogy mi volt, a fene tudja, de takarónk is volt. Csak arra ébredtem, hogy akkor onnan felvettek vagy felköltöttek, és akkor felpakoltak egy teherautóra és vittek. Hát hogy hova visznek, merre visznek, hát bevitték egy nagy kórházba. A nagy kórházban aztán, az ott már tényleg olyan volt, mint egy kórház.

- Hol volt ez a nagy kórház?                                             

- Ez is ott volt valahol, de hogy hol azt nem tudom, mert mondom nem emlékszem arra, hogy most hogy volt...

Csak arra emlékszem, hogy feküdtem az ágyon, hanyatt fektettek, és akkor egy égő gyertyát fogott a nővér,

poharakat tartott a lángra, és mikor levette, akkor rányomta a hátamra a poharakat. Csak lestem ott, hogy mit

csinál, aztán másik emberen láttam, hogy hogy csinálta. Csak éreztem, hogy az a pohár szív valamit, az szinte

odaragadt. Rajta volt egy darabig, akkor egyszer jött, leszedte. Ott is elég gyenge kaját adtak. Aztán hogy meddig

voltam ott, azt sem tudom, csak amikor elengedtek, le kellett menni a lépcsőn. Ahogy mentem a lépcsőn, úgy

mentem, mint aki be van rúgva, mert egyszerűen kapaszkodni kellett, mert majdnem nem volt jártányi erőm.

Ahogy lementem megint felpakoltak egy teherautóra, akkor is voltunk ott olyan 6-an, 8-an. Adtak egy pokrócot,

azzal betakaróztunk, elég hideg volt már, és elvittek egy olyan negyedórás útra. Bevittek egy ilyen helyre, hogy ott

is egy nagy csomó ágy meg mindenféle volt, tele volt emberekkel. Egy szobában voltunk ott kb. 10-en. [...] Ott

voltam két hétig. Onnan vittek aztán vissza az emeleti szobába, hát aztán ott felerősödtem úgy, hogy aztán

megint mehettem dolgozni." (H. J. - K. H. V.)

„Egyszer volt fejtífuszom. Akkor a hajam mind elment, kopasz lettem. De még úgy is dolgoznom kellett. Volt lázam, de hát az nem érdekes. Hát, amikor valaki az úton megfagyott, amikor jöttünk haza a bányából, ott hagyták és mentünk tovább, aztán másnapra elásták. [...] A férfiak jobban hullottak, mint a nők. A dohányzást nem hagyták el, és a mahorkát szívták újságpapírból, az tiszta méreg volt. Apámnak is hiába mondtam, hogy ne... itt halt meg (Pervomajkán - a szerk.) és két társa, akik szintén garaiak voltak, kivitték őt 'temetni'. Ők még csak hárman voltak, de volt olyan, hogy nyolcan kerültek egy lyukba... És ez a kettő, aki apámat kivitte, ezt a kettőt is három napon belül eltemették. Tífusz volt... fejtífusz is meg vérhas. [...]

Az én apám az még két emberrel került egy sírba. Mi hárman a hozzátartozóik összefogtunk - másik kettőnek a férjeik voltak, egy hétig nem ettünk kenyeret, mert a szomszédban volt egy bognárműhely, ott csináltattunk egy keresztet, és odaraktuk. De meddig volt az ott, ameddig én ott voltam. Amikor elkerültem a Bisz1-be, az oroszok összeszedték és elégették..." (N. J.-né - B. I. Z.)

„Azt tudom, sose felejtem el, hogy én voltam a szabadnapos. Mindig a halottaknak vót egy hely, oda beállították őket meztelen, meg a söprűk ott voltak a sarokban.

    - Mert tél volt, fagy volt, és a halottakat be lehetett állítani. Ugye?

    - Persze. Annyi volt ott a halott, hogy nem lehetett mindennap ott temetni. És akko' mentem söprűért, hogy

    söprögetek, és ott rám esett egy. Többet nem mentem oda be, úgy megijedtem, azt se tudtam, hogy mit

    csináljak. Ott fagyosan ott álltak. Ujujuj... Akkor a férjem mesélte, ő férfi, ő több mindent csinált, azt

    mondja, hogy olyan volt, hogy a kenyeret vitték ki teherautón, és visszafelé vitték a halottakat akko'

    elakadtak, akko' ledobálták őket, kitolták az autót, aztán megint fel a teherautóra. [...]

    - Pervomajka. Az vót a dög-láger így mondták kint.

    - Miért volt az rosszabb?

    - Tudja, mi vót ott? Ez egy tanyaszerű valami vót, a helyiségek hidegek vótak, nem fűtöttek, se ajtó se

    ablak. Hogy mik vótak azelőtt, azt nem tudom. Ott nem vót bánya. Oda vitték a betegeket.

    - Akkor ez ilyen kifejezetten gyengélkedő tábor volt, akkor azért volt ott olyan sok halott?

    - Persze. Na de én hogy kerültem oda, én soha nem vótam beteg. Mer' minden szobában vót egy

    parancsnoknő, aki rendet tartott a szobákban ott Kagyijevkán, és ez azt mondja: Kati, figyelj, mennek a

    betegek haza, mondjad azt te is. Add le a lepedőt, ruhádat te is mész haza. Hát leadom neked, mer' ő

    intézte, és akko' én is megyek haza. Na de akkor nem haza vittek, hanem Pervomajkába a dög-lágerba,

    pedig én nem vótam beteg, nem vót semmi bajom, nem kaptam meg a hastífuszt, vagy mi vót ott. Akkor azt

    mondta a férjem hogy ne menj sehova, nem visznek haza. Én megyek haza a lányomhó', megyek haza a

    gyerekemhez, csak megyek haza. Aztán Pervomajkába kerültem.

    - Naponként ott hányan haltak meg?

    - Pontosan nem tudom megmondani, de sokan, ott vót az a seprűs dolog is. [...] Olyan hideg vót, hogy

    csak tavasszal temettek, mikor kiolvadt a föld." (S. Katalin - B. I. Z.)

Első évben kitört a tífusz, mindenféle formája. Sok férfi és nő halt meg. A másik lágerban kitört a malária (váltóláz). Ez a 3. évben volt. „Én is elkaptam, akkor nem dolgoztam, de pár napra rá már nem volt lázam, mehettem vissza dolgozni. 43 kg-ra lefogytam, majd bevittek a kórházba, ott egy hétig tartottak, azt kaptam egy igazolást, 1 hónapot nem dolgoztam, majd utána 1 hónapig csak napi 4 órát. Így menekültem meg." (K. M.-né - M. Zs.-Sz. N.)

„Az első év nyara felé egyre jobban soványodtak az emberek. Nagyon sok volt a halott. Ősszel beütött még egy járvány is. Kivel a hasmenés, kivel a tetűk végeztek, vagy az általános legyengülés. Legjobban a vékony kistermetű nők bírták. Szívósabbak voltak, mint a férfiak, és ami a legfőbb, elég volt nekik a kapott élelem. A halottakat, mint a fahasábokat, rakodták fel a kocsikra. A tábor kapujánál a tiszt mindig megkérdezte, hány halott van. Bediktáltuk. A válasz minden alkalommal az volt: „málo" - kevés. A temetés a legyengült emberek feladata volt, akik már nem tudtak a bányába menni. Nagyon sok embert temettem el én is. Augusztusban már annyira beteg voltam, hogy a sírhelyem is kiválasztottam magamnak. Akkor történt, hogy munka közben odajött hozzám egy ismeretlen kisfiú. „Kameradi" - szólított meg. Odaadott nekem 50 rubelt azzal, hogy az édesanyja küldi. Nem tudom, ki volt az a gyerek. Elszaladt, soha többé nem láttam. Ez az 50 rubel mentette meg az életem. [...] Az első 3 évben örültünk, hogy életben tudtunk maradni. A napi fizetésünk a faluban egy fél kg kenyérre futotta." (H. K. - M. H. G.)

„Az első halott Brand Béla bácsi volt. Érdekes eset volt. Mindig azt mondta: „Meglátjátok, búcsúra otthon leszünk." Szeptember 16-án a bácsalmási búcsú napján, mire hazaértünk a munkából, már halott volt. Végleg hazatért. Engedélyt kaptunk, hogy ne kelljen tömegsírba temetnünk. Utána már mindennapossá váltak a halálesetek. Végelgyengülés, hasmenés. Tele voltunk vízzel. Ha az ember megnyomta a bőrét, olyan volt, mint a nyers tészta: egy lyuk keletkezett." (M. M. - M. H. G.)

- „Sárgaságba estem be. És akkor kerültem kórházba is.

- És gyógyszert, azt gondolom, kapott.

- Hát mikor nincsen... Csak borogatás volt, ez inkább malária volt ez nekem. De én nálam az nem ütött úgy ki,

mert nekem csak a magas láz volt. Te akkor az olyan magasra feldobta. Sokan meg is haltak benne.

- És az ilyen kisebb betegségek, mint például a megfázás, azt ott maguk között valamilyen gyógymódokkal tudták

gyógyítani? Tehát amit így itt hon ilyen praktikákat tudtak?

- Nem. Ott nem volt semmi. Aki beteg volt, azzal... Az ember nem is törődött vele! Hát voltak. Márna én, holnap

a másik. Az ember úgy hazajött a munkából, azt képzeljék el... Ha este hazamegyünk és a munkából... semmi baja

nincsen és reggel már nem ébred fel. A gyengeségtől. Volt, hogy hat halott volt, volt, hogy tizenkettő és minden

nap voltak. " (F M.-né - K. T.)

„Én a vőmnek a sógornőjénél voltam temetésen, ez meghalt 1948. májusban, egy ilyen nagy lyuk, és a harmad nap a kutyák kiásták. Az unokatestvérem meghalt 1947-ben. Szilveszter este voltam nála, azt Ágnes, azt mondja „Ich bin die Komession eingeschrieben", ich zu Hause hat. És akkor, szilveszter másnap reggelén meghalt. Akartam temetésre menni, és akkor az asszonyok azt mondták, jaj Ágnes, ne menjél, ilyen nagy hó, és hát jó, hogy nem mentem. Volt egy ló, egy lovas kocsi, és meztelenül, 30 kilósan, rádobták a szekérre, és így vitték el." (M. Á.-né - B. E.)

- „Tehát mindig éhesek voltak, mondhatjuk?

- Mindig, mindig. Akörül forgott a világ. Azért mondom, azért haltak meg, naponta 8-10 halott csak úgy. Ilyen

kétkerekű kocsi volt, elég nagy kerékkel, és oda felfektették a halottakat. Volt három ilyen pribék, a halottakat ők

gyűjtötték össze napközben, meg éjjel egy ilyen pinceszerű gödörbe, és akkor másnap reggel vitték ki eltemetni.

8-at, 10-et feltet tek a bricskára, így hosszába, és kint az árok szélén, mert csak árokba temették, felemelték az

elejét, belecsúsztak, és akkor hoztak rá kis földet, holnap hozták a következőt. Ennyi volt a temetés. Most keresik

a, ki akarnak menni keresni a temetőket. Nincs temető. Ha eljött a tavasz, akkor karok meg a lábak kiálltak a

földből. Ronda dolgok ezek... Semmi jó ebben nem volt, semmi!" (G. A. - G. A. - K. I.)

„A katasztrofális higiéniás körülmények miatt eltetvesedtünk. [...] Június eleje lehetett, amikor kitört a járvány. Az emberek lebetegedtek, lesoványodva, hasmenéssel, dagadt lábakkal jártak-keltek. Elfertőződött a húgyhólyagjuk, nem tudták tartani a vizeletüket. Azt mondták, tífusz vagy vérhas. [...] Senkit nem raktak karanténba.

Sokan depresszióba estek, és gyengeségükben, bánatukban feladták. A halottakat korán reggel kocsira rakták, hetet-nyolcat, vagy többet is, és a városon kívül egy kis dombon temették el őket. [...] Volt olyan, hogy az ember felébredt és a mellette lévő társa halott volt. Tele volt vízzel. Csupa csont és bőr volt mindenki. Ilyenkor volt, hogy pár napig nem jelentettük, hogy az ő adagját is felvehessük. Csúnya dolog ez, de szükség volt rá." (G. Gy. - G. A. - K. I.)

Nagyon sokan haltak meg kint (Liszicsanszkban - a szert), őket a lágeren kívül földelték el. De akik összetartottak, azoknak nagyobb esélyük volt a túlélésre, így ők, a három nővér is jóban-rosszban mindig összetartottak. „Az összetartásban van az erő!" (K. Teréz - B. I. Z.)

 

Szökések és büntetések

„Volt velünk két stuttgarti német. Egy olajfúrásnál dolgoztak Romániában, amikor elfogták őket, mint németeket. Mi hárman elhatároztuk, hogy megszökünk. A két német útközben megfagyott. Én önként jelentkeztem, visszavittek, és egy szeneskamrába csuktak, ahol csak ülni és feküdni lehetett. Ez egy fabódé volt. A deszkák között befújta a szél a havat. Három reggelen keresztül verték a hátam derékszíjjal, hogy példát statuáljanak a szökni próbálóknak. Három nap után Kriminajba kerültem, büntetőtáborba. Itt 140-150-en voltunk csupán. Csak németek. Itt volt a 4 év alatt a legjobb sorom. A hadifoglyokkal jobban bántak, mint a robotosokkal." (M. M. - M. H. G.)

- „Volt-e olyan, aki megszökött a táborból?

- .. .volt olyan, aki megszökött, őket elfogták és visszahozták, akkor persze, hogy verték, ütötték, elzárták egy

pár napra. Azokra akkor, jobban is vigyáztak. Esetleg rosszabb munkahelyet is adtak nekik. " (H. F.-né - H. F. M.)

„Volt ott általában négy őr, azok ott voltak a toronyban. Azokat sem mindig lehetett látni, hogy ott lennének, de ugye körül voltunk drótkerítéssel kerítve, meg magas is volt, meg szúrós drót, meg hát aki el akart szökni, nem a lágerből szökött el, hanem kinn a munkahelyről. Mert volt olyan, aki elszökött, például az a két Kornis fiú, akit az előbb itt mondtam, ezek elszöktek egyszer Wagner Miskával, de három napig csavarogtak, nem tudták, hogy merre menjenek, és akkor elfogták, visszahozták őket, akkor meg is verték őket, meg koplaltatták, meg hideg kamrába zárták őket. Ilyen is volt.

    - Voltak-e más esetben is ilyen megtorlások, mondjuk, ha nem teljesítették a normát?

    - Például én is kaptam egyszer egy ilyet, nem is egyszer, hanem kétszer. Egyszer azért mert ugye mindig a

    kenyeret hétfő, szerdán meg pénteken hozták, és akkor mindig, aki szabadnapos volt azon a napon, annak

    kellett menni az autóról lepakolni a kenyeret meg a szobákba behordani. Akkor egyszer pontosan egy ilyen

    nap volt, amikor nem volt szabadnap, épp hogy feljöttem a bányából, megmosakodtunk, megvacsoráztunk,

    akkor egyszer jött az öreg Bakucz, az volt a mezőtúri, magyar lágerparancsnok. Az jött egyszer, hogy

    szabadnaposok kenyeret hordani. Hát én nem voltam szabadnapos, és nem mentem. [...] és bezárt a

    hidegkamrába, hát ott voltam egy éjszakát." (H. J. - K. H. V.)

    - „És milyenek voltak az őrök?

    - Folyt a vér sokszor, akiket elkaptak... tudod, rengeteg rossz ember is van a világon. A tolmácsok eleinte

    mumusok voltak. Azok verték meg a magyarokat, akik maguk, saját véreik voltak. Mert engem előbb is

    akartak tolmácsnak. Én nem megyek tolmácsnak, nem vagyok egy verekedős ember. Spriccelt a vér, olyan is

    volt.

    - Őket miért verték meg?

    - Mert loptak valamit biztos." (G. A. - G. A. - K. I.)

„A H. Á. bácsit ismeritek, ott fönn lakik? (Igen.) Na, annak az édesapját a mi szemünk láttára agyonütötték ott a lágerben. Mert elvoltunk Schichten, reggeli műszakon. Éhes volt mindenki, nem kaptunk enni, és így akkor loptunk a konyhából kanalakat. Hogy kapjunk egy pohár szemecskét, vagy napraforgót. Mert nagyon éhesek voltunk, sokat szenvedtünk. És mikor hazaértünk, be akartunk menni a konyhába, hogy kapjunk valamit enni. És akkor azt mondták: »Márna nincs ebéd! Gyerünk oda hátra!« Úgy bántak velünk, mintha kutyák lennénk, tudjátok. Ezt őszintén mondom. H. P. bácsi volt a neve. [...És akkor a P. bácsi odament. És mindjárt adtak neki egy akkora pofont, hogy odaesett, mint egy kutya. Azt mondta neki: »Most állj föl, te gazember! Te loptál három kanalat?« Mert nála a fejléc alatt volt három kanál. De ez nem lopott, ez az ember! Ez is vallásos ember volt, és nem lopott. Meg félt is mindenki. És akkor a P. bácsihoz dugták be a három kanalat, amit az illető el akart adni. És akkor azt mondta: »Te loptad el a kanalakat? Más gondolatod nem volt?« Szidták, mindennek összeszidták, nem is akarom ezeket a szavakat használni. És akkor azt mondta, hogy: »Én nem loptam semmit! Ezt legfeljebb valaki odatette.« »Mi? Hát, ki tenné oda a te fejrészed alá?« Adott neki megint egy pofont. Akkor kezdett vérezni. A füléből, a szeméből folyt a vér! Ezt nem tudom elfelejteni ebben az életben, gyerekek! Higgyétek el! Ez olyan borzasztó volt, hogy az ember látja a saját országbelieket! Hogy ártatlanul agyonütötték..." (S. M-né - B.T. - G. B. B. - L. G.)

 

Szabadulás, út haza, megérkezés

- „Még a legelején volt egy tiszt, aki azt mondta, hogy majd tavaszra mentek haza, tavasszal meg azt mondták,

hogy majd őszre mentek haza, és ez így ment sokáig. De volt egy másik, aki azt mondta, hogy nehogy azt

gondoljátok, hogy hamarosan hazamentek, öt évnél hamarabb innen nem mentek el. Ez így is lett, habár mi akkor

ezt nem hittük el. [...]

- Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy jöhet haza?

- Jó érzés volt, de ha nem Almásra jöttem volna, akkor nem maradtam, volna itt Magyarországon, mert anyámat a

húgommal kitelepítették, apám meg fogságban volt. De ahogy idejöttem Almásra, akkor itthon éreztem magam, és

nem kívánkoztam elmenni." (S. Gy.-né - H. F. M.)

- „Mikor tetszett hazajönni (Kárpátaljára, ami akkor már a Szovjetunió része

lett - a szerk.P.

-  '46 májusában. [...]

- ...amikor elkezdték hazaengedni az embereket, arról tetszik tudni valamit, hogy mi alapján választották ki őket?

- Nem, csak mondták a neveket. Én reméltem mindig, és egyszer csak megszólítottak, és mondták, hogy haza

fogok menni. Nagyon jó hír volt. És akkor felpakoltak, adtak élelmiszert, ilyen konzervált tejet meg konzerv halat,

meg mit tudom én, az már nem is kellett nekem, én már jól voltam lakva azzal, hogy hazamegyek. Aztán kikísértek

az állomásra. Otthon az egész utca várt. Már tudták, hogy mikor jövök. Apukám kijött elém az állomásra. [...]

- Előtte már sokakat hazaengedtek?

- Nem sokat, de egy néhányat. [...]

- Mikor hazaengedték önt, akkor többen jöhettek?

-Nem.

- Egyedül jött?

- Egyedül (immár szovjet állampolgárként - a szert), csak kikísértek, megvették a jegyemet. Az úton meg az

Isten megsegített, mert volt két idős bácsika - ukránok voltak vagy oroszok, én nem tudom már - ők látták, hogy

milyen ágról szakadt vagyok. Kijevbe nekem át kellett szállnom, éjfélkor értünk oda, és kezeltetni kellett a jegyem.

Mentem ide, mentein oda, és sírtam, mert nem tudtam, hova kell menni, küldtek ide, küldtek oda. Ez a két bácsi

ott ült és kérdezték, hogy mi baj van? Na és akkor ők segítettek, elvittek a pénztárhoz. Utána már felültem és

hajnal körül értem Lembergbe (ma Lviv) és ott már nem féltem, nemsokára otthon voltam.

- Amikor hazaengedték, akkor a személyi igazolványát visszaadták? Mert amikor elvitték, akkor elvették a

papírokat, vagy nem?

- Kaptam egy írást, hogy hazaengednek.

- Hány napig tartott az út hazafelé?

- Másfél nap. Már akkor rendesen vonattal jöttem." (E. Margit - M. D. E.)

- „Hogyan tudták azt meg, hogy hazajöhetnek?

- Egyszer jött az orosz tiszt, és akkor mondta, hogy a mezőberényieknek jött egy papír, névsor, és akik rajta

vannak, benne vannak a névsorban, azok hazajöhetnek. És akkor ez olyan hirtelen történt, hogy összeszedtek

bennünket, hogy gyorsan csomagolni, mert itt a teherautó, és visznek bennünket az állomásra. És olyan is volt,

több Berényben, aki vagy külterületen lakott, nem hallotta ezt a dolgot, be kellett a városházára menni,

feliratkozni, meg minden. Hogy aki nem volt felírva, kimaradtak a névsorból, azok bizony majdnem öt évig voltak

kint." (C. P.-né - K. H. V.)

- S elmondták, hogy minek vitték el önöket?

- Igen, igen. Mikor hazaengedtek, volt Moszkvából egy komisszió, és az azt mondta, hogy ártatlanok voltunk. "

(W. Ilona [Kárpátalja] - B. S.)

- „Mi volt a hazatérés kiválasztásának az alapja?

- Ez volt, 1948. májusban, mi komissziónak hívtuk, volt egy orvosnő, mellette több orvos, meztelenül kellett

bemenni. Kérdezte, hány napig voltam beteg, mondom, nem voltam, és a fenekemre ütött, azt mondta, (oroszul

mondta) hogy hazamehet. Én úgy sírtam, a többiek kérdezték: Mi van, de nem hittem el. Hazamehettem, mert

nem voltam beteg. /.../

- Mikor jött haza?

-1948. június 24-én. Vonattal jöttünk, csak 5-6 napig voltunk úton, hazafelé gyorsabb volt, mit kifelé, akkor

majdnem egy hónapig voltunk.

- Hazafelé kaptak élelmet?

- Igen, sokfelé tudták, hogy jönnek a „foglyok". Csak akkor tudtam aludni, ha megettem az 1 kg 20 dkg kenyeret.

Olyan éhes voltam.

- Tudta az ittenieket értesíteni, hogy hazajön?

- Nem, csak mikor már itt voltunk. Debrecenben nagy orvosi vizsgálat volt, tüdő is.

- A családja itthon volt?

- Igen, édesapám, meg öcsém, ő öt évvel fiatalabb nálam (1932-es születésű). Nem voltam Volksbund-tag se, és

a 18. évet sem töltöttem be, mégis elvittek.

- Tudott a kitelepítésről?

- Mielőtt hazajöttünk, kaptunk egy levelet előtte egy évvel, de nem tudtuk felfogni, mi az a kitelepítés. A szüleimet

is kitelepítették. [...]

- Bozsokiak közül sokan maradtak még kint?

- 56-an. Nem bírtam volna, ha még tovább kell maradni. A többiek 1949 novemberében jöttek csak haza." (M. Á.-

né - B. E.)

- „Hogyan választották ki, hogy kit visznek haza?

- Hát aki mondjuk beteg volt, meg annyira le volt gyengülve, azok már nem dolgoztak, és ezeket szedték össze,

ezeket hozták haza a betegszállítmánnyal. De már azok tényleg annyira le voltak robbanva, hogy nem mindegyik

bírta ki az utat. " (C. P.-né - K. H. V.)

„Egyszer aztán bejelentették, hogy nem kell többet dolgozni és hazamehetünk, mindenki sírt örömében, ám várnunk kellett még néhány napot a hazautazással. Vagonokban indultunk vissza, csakúgy ahogy jöttünk.

 

„Orvosi vizsgálati lap a hazatérők részére"

 

Ezen az 1948. évi hivatalos okmányon kivételesen nem hadifogolyként kezelik a szovjet internálótáborokból hazatérteket.             

Máramarosszigetnél megállt a vonat, és néhányan leszálltak. Mint megérdeklődtem, voltak olyanok is velünk, akik 2-3 évet voltak kint kényszermunkán. Általában éjjel utaztunk, nappal állt a vonat. Magyarországon Debrecenbe vittek bennünket, ahol orvosok vizsgáltak meg mindenkit. Kaptunk 20 forintot, és gyalog elindultunk hazafelé." (M. P.-né - B. E. - B. P.)

„(1948.) Október 10-én este orvosi vizsgálatra szólítottak bennünket. Másnap reggel pedig nem kellett már dolgozni menni. Egy gyűjtőtáborba vittek minket. Ott kaptunk egy kis végkielégítést. Kevés pénz volt, de mind el kellett költeni, mert azt mondták, a határon úgyis elveszik. Lehetett venni sört, kölnit, nejlonharisnyát. Három napot töltöttünk itt, aztán bevagoníroztak bennünket. Máramarosszigeten 2 napot időztünk. Kontrollvizsgálat. - Ki vagy? - Mi vagy? Hogy kerülték ki? Voltál-e katona? SS-jelzést kerestek. Akit kiszűrtek -csendőröket, SS-katonákat - azt visszatartották. Két nap után irány Debrecen. Újabb vizit. Ez már simán ment. Kaptunk papírt meg 20 forintot. Aztán mehetett, ki merre látott. 1948. október 28-án érkeztem haza, Almásra." (M. K. - M. H. G.)

Azt hogy hazajöhetnek, egy vasárnapi nap tudták meg a tolmácstól, aki felolvasott egy névsort, hogy kik mehetnek haza: összesen 14 fő volt. Első hallásra nem is akarták elhinni, hogy hazajöhetnek.

Először Oroszországba mentek, egy átmeneti lágerbe, ott 2 napig voltak. Hazafelé már 2 nap alatt otthon voltak, a vagonajtók is nyitva álltak, nem őrizték őket. [...] 1947. július 16-án ért haza, Geresdlakra. 2 év 7 hónapot töltött kint. A szülők nem tudtak az érkezéséről. [...] Az akkor már 8 éves gyermekét alig ismerte meg. (K. Á.-né-M. Zs.-Sz. N.)

„1947. szeptember elején indultunk haza egy hadifogoly-szerelvénnyel. Az iparosok (ács, kőműves, asztalos) azonban csak később jöhettek haza. Foksánin keresztül jöttünk, Debrecenbe érkeztünk 1947. szeptember 13-án. Még aznap este orvosi vizsgálaton estünk keresztül s megkezdték kihallgatásunkat is. A politikailag gyanús elemeket visszatartották. 14-én megkaptuk az igazolást, a MÁV-utal-ványt, 20 forint készpénzt és egy zsebkendőt. 1947. szeptember 15-én érkeztünk Bácsalmásra." (N. Rozália - M. H. G.)

1947-ben még csak ilyen egyszerű orvosi igazolást kaptak a hazatérők,
alján a következő felirattal: „Fertőző betegségre nem gyanús. Tetíímentes.

 

„Magyarországra Debrecenbe érkeztünk. Hazafele úgy volt, hogy nem Iassiba, hanem Focsaniba érkeztünk, ott kiszállítottak bennünket, bevittek egy nagy táborba, voltak ott német katonák, magyar katonák, hadifoglyok, akiket így már hazahoztak. Az egy hatalmas nagy tábor volt, ilyen sátortábor, és minket is odavittek, ott tartottak bennünket három napig. Inni nem lehetett, annyian voltunk, hogy enni is csak úgy tudtunk kapni, hogy ha sorba álltunk, mert rengeteg ember volt ott. Volt egy kút az udvaron, abból inni nem lehetett. Hatan voltunk egy sátorban. Ott meg úgy alakult a helyzet, hogy amikor bementünk, akkor volt egy hatalmas nagy épület, volt rajta nagy ajtó, belül ilyen fertőtlenítő. Mindenkinek le kellett vetkőzni, a ruháját beakasztani egy kampóra, és a másik ajtón meg ki kellett jönni, tiszta kopasz meztelen, mindenkinek. Az ajtó előtt ott állt jobbról, balról, két katona, meg orvosok, nem tudjuk kik voltak, csak így kellett kijönni felemelt kézzel. Mindenkinek megnézték - a német katonáknak SS-eknek ilyen tetoválásuk volt, tán állítólag, én nem tudom, mert nem láttam, csak mondják. És akkor volt olyan, akit félreküldtek, az nem jöhetett haza. Mi lett vele, vagy hova lett, azt nem is tudjuk. Csak aztán mikor harmadnapra, mikor aztán elhozattak bennünket, menni kellett borbélyhoz, meg mit tudom én hova, ott már rendbe szedtek bennünket." (H. J. - K. H. V.)

Első év végén már egy transzport haza jöhetett, azok, akik betegek voltak, a többiek maradtak kint. Útközben viszont 4-5-en meghaltak, azokat csak egyszerűen kidobták a vonatból.

Második évben megint hazajött egy transzport, de ő csak 3,5 év után, 1948. július 25-én jöhetett haza. Hazafelé már 2 nap alatt otthon voltak, a vagonajtók is nyitva álltak, nem őrizték őket. Záhonyon keresztül érkeztek Debrecenbe, ott kaptak egy elbocsájtólevelet, pár forintot, és mehettek haza. Hazafele is kaptak ételt meg italt is.

Minden szülő ki lett értesítve a transzport érkezéséről. Már mind Erdősmecskén várakoztak. Sajnos Magdolna szülei már ki lettek telepítve, mivel akkor a házukban már idegenek laktak. (K. M-né - M. Zs. - Sz. N.)

A hazatérésről értesítő lapon a kommunista hatalomátvétel után is erőteljes a
„Párt" propagandája, csak a neve változott meg Magyar
Dolgozók Pártjára.

 

„1949. október elején szóltak, adjuk le a ruhákat, szerszámokat, mert hazamegyünk. Az utolsó két hetet munka nélkül töltöttük a táborban. Fekete kenyér helyett fehéret kaptunk, mindennap fúvós zenészek játszottak nekünk. A hangulat mégis nyomott volt. Nem tudtuk már elhinni, hogy hazamehetünk még egyszer innen. Október 28-án bevagoníroztak bennünket. A kocsikban emeletes ágyak is voltak, s az ajtót nem zárták ránk. November 1-jén érkeztünk Máramarosszigetre. Amikor itt a temetőben megláttuk a gyertyákat és egy papot, akkor hittük csak el végre, hogy tényleg hazafelé megyünk. Két nap múlva átléptük a magyar határt. Debrecen volt az utolsó állomás. Megvizsgáltak minket, papírt és 20 forintot kaptunk. Aztán elengedtek bennünket. November 6-án érkeztem haza, Almásra." (H. K. - M. H. G.)

„Nem tudom pontosan, de 1946 elején ment haza az első csoport. A betegek, a sebesültek, a gyengék mehettek haza, azok, akik nem tudtak dolgozni. Mi az ott maradók örültünk, hogy legalább hírt visznek rólunk haza. [...] Mint a hadifoglyokat, minket is Debrecenben ellenőriztek. 1947. július 28-án fogadtak és köszöntöttek minket. Mézes beszédeket mondtak Rákosiról és elvtársairól, mi azt sem tudtuk kik azok, még az ördögöt is éltettük volna, csak hogy végre hazajussunk." (G. Gy. - G. A. - K. I.)

Részlet a Rákosit és a kommunista pártot éltető
„Tájékoztató a
hazatért bajtársak részére"
című brosúrából,
amit a malenkij robotos „bajtársak" is kaptak.

 

„[1947.] Július 27-én, vasárnap reggel értem Pécsváradra az állomásra. Az én drága édesanyám várt, nagyon keresett, de nem ismert meg. Nem csoda, akkor 38 kg voltam. Egymás vállára borultunk sírva, édesanyám tudott előbb megszólalni, és azt mondta, hogy drága kislányom, édesapádról még semmi hír, és nincs otthonunk, semmink..." (G. K.-né - W. M. J.)

„ 1947 elején a nők hazajöttek, a férfiakat pedig egy másik táborba vitték. Hz is ott volt a közelben. A munkahelyünk nem is változott meg. 1949. november 25. körül indultunk haza. Máramarosszigeten néhány napot időztünk. Debrecenben kaptunk igazolást és húsz forintot, december 5-én értünk haza Bácsalmásra." (A. J. - M. H. G.)

- „A hazajövetel hogy történt?

- Nem mondták meg, hogy haza megyünk. Éjjel vittek bennünket. Nem tudtuk, hogy hova visznek. Ruhát adtak,

meg két páratlan cipőt, két balt vagy két jobb meg minden. Tudja, mi tűnt föl nekünk, mer' éjjel vittek nem tudtuk,

hogy hova megyünk, hogy a vagon nem volt már lezárva. És akkor nem tudtuk, hogy hol vagyunk. Mer' amikor az

egyik táborból a másikba mentünk, akkor mindig le voltak zárva a vagonok. És akkor úgy tudtuk, hogy mikor

Magyarországon vagyunk... (elérzékenyült) Nem tudom megmondani... Az oroszok átadtak a magyaroknak, akko'

kiszálltunk, és csókoltuk a fődet. És az úton, ahogy jöttünk haza, többször megálltunk és az állomásokon vót

cukorrépa, telepakoltuk a táskánkat. Akkor, mikor hazaértünk Debrecenbe, azt mondják, hogy 'Mit akarunk ezzel a

répával?' 'Hát ezt ettük az úton.' Mit együnk, nem adtak semmit ennünk. Pénzünk se vót hát cukorrépát ettünk.

[...] Ja, azt nem mondtam, hogy mikor Debrecenben vótunk, átvizsgáltak bennünket, teljesen egészségileg,

fogainkat, megkaptunk papírokat. Megkérdezték ott tőlünk, hogy hova akarunk menni haza, Németországba vagy

Magyarországra. Haha, mondom Magyarországba, ahonnan gyüttem. Többen mentek Németországba is ki. Ez a nő

is, aki terhes lett, ez is Németországba ment, mert kinn éltek a szülei kitelepítve.                           

- És ő ezt már tudta?

- Hát a hírekből, ahogy így haza jöttek. Na és akko' Németországban született a Móni, és Magyarországra

költöztek utána. Ezt sose felejtem el, hogy Oroszországban lett rendezve, Németországon ment körösztül, aztán

Magyarországra jött. Itt él még mindig..." (S. Katalin - B. I. Z.)

„Mindig az első héttől kezdve mondták, hogy mindjárt hazamegyünk. Ugye jött máj. 9-e vége a háborúnak, akkor is azt mondták, hogy most biztos, hogy hazamentek. Még mennyit vártunk addig... 2 év. Úgyhogy mikor már tényleg, komolyan mondták - ugye elterjedt, hogy a nőket hazaengedik - nem hittük el. Belefáradtunk a reménykedésbe, mert mindig csalódás volt a vége. De még a vonaton is tele voltunk kétségekkel, hogyha csak egy másik táborba visznek... Ez is egy rettegés volt, amíg az országhatárt át nem léptük, de még akkor sem volt az a nagy megkönnyebbülés - egyszerűen nem hittük el... Ott is tuszkoltak volna ki minket Németországba.

Debrecenben felszólítottak minket, hogy most döntsünk, Németország vagy Magyarország, mert hogy akiknek a szüleit kitelepítették, azokat mindjárt Németországba vitték." 1947. szeptember 15-én, búcsúkor érkeztek meg Bácsalmásra - nem volt meg a 3 év.

Csak a szászok maradtak a táborban, a sziléziaiak közül pedig nem voltak nők. Tehát csak a magyar nők jöhettek el. Csak nők jöttek a szerelvényen. Kaptak papírt is arról, hogy a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége közbenjárt az érdekükbe. Fogsániban megálltak. Elinduláskor nem történt ruhacsere, de ők maguknak tartogattak jó ruhát, hátha még hazakerülnek.

Amikor mondták nekik, hogy a szüleiket már lehet, hogy kitelepítették, akkor azt mondták, hogy ezt nem hiszik el, a szüleik ilyet soha nem tennének, hiszen: „Mindig is magyarok voltunk és azok is maradunk mindhalálig!"

„Mikor megérkeztünk és a Mama engemet is megölelgetett, már elájult. Nagyon sokat imádkozott értünk, és kérdezték is mások, hogy mit imádkozott, hogy mind az 5 gyermeke (3 leánya malenkij roboton 2 fia hadifogságban volt - a szerk.) épségben hazakerült..." (K. Teréz - B. I. Z.)

1946 végén Katalin néni lábai nagyon megdagadtak. Elkerült egy kórházba, ahol megműtötték, mindenféle érzéstelenítés nélkül. Iszonyú nagy fájdalommal járt. Egy hét után kiengedték, és visszatért a táborba. A műtét után azonban nem tudott dolgozni, így nem kapott „ételjegyet" sem. (a munkáért mindenki kapott egy fél kg kenyeret, mindenkinek volt egy papírja és arról mindennap levágtak egy kupont.) Minekután nem tudott dolgozni, transzporttal elvitték Frankfurtba, (valószínűleg az Odera menti Frankfurtba [Frankfurt am Oder], Németország szovjet megszál-lási zónájába - a szerk.) Itt lettek elválasztva a magyarok és a románok. Románia elismerte az elhurcoltakat, de Magyarország nem. [...] 2 hónap után -1947 februárjában - egy másik táborba mentek: Weißensee. Itt kicsit „kipihenhették" magukat, kaptak enni-inni. Azután mentek Großbrüchtenbe, ez 7 hónap kemény munkát jelentett, itt szinte nem is kaptak semmit enni és inni.

Katalin néni és egy barátnője úgy döntöttek, megszöknek, és a „zöldhatáron" „feketén" lépik át a határt. Egy erdőben vártak, míg sötét lett, és Nickelsdorfnál (Miklóshalma) átlépték a magyar határt, és mentek Hegyeshalom felé. Sopronnál találkoztak egy állomásőrrel, aki azt tanácsolta, hogy gyorsan menjenek az ország közepe felé, mert itt a határ mellett nagyon veszélyes a rendőrség miatt. Így elindultak, de fogalmuk sem volt, merre. Nekik idegen volt Magyarország. Egy mezőn találtak egy asszonyt, azonban ő nem tudott nekik segíteni, nem tudott nekik se inni, se enni adni, pedig ők már nagyon éhesek voltak. Azonban azt mondta nekik, hogy menjenek valami szép házhoz, ott biztosan kapnak enni valamit. A nőnek igaza is lett, elmentek egy házba, ahol telepesek laktak. A lakók nagyon barátságosak voltak, kaptak enni-inni, és hosszú-hosszú idő után először ettek süteményt.

Délután 1-kor indult a vonat Levélről, de a vonat tele volt magyar katonákkal, akik megkérdezték őket, honnan jönnek a nagy csomaggal. A válasz nem volt nehéz, rájuk volt írva, honnan jöttek. A katonák elvitték őket Győrbe, oda, ahova a többi elhurcolt is került. Nagyon sokan voltak, de közel sem annyian, mint amikor mentek. Itt 6 napot töltöttek, eltartott egy ideig, mire mindenki átesett minden vizsgálaton. Főleg a férfiakat vizsgálták át tüzetesen, mert az SS-tetoválást keresték. Ezután Pestre kerültek, itt mindenki megkapta a papírt, hogy szabad. Így indulhattak is haza. Mivel Katalin néninek nem volt pénze, egy Pécsről származó hadnagyot kért meg, adjon neki egy kevés pénzt. A Déli pályaudvaron szállt vonatra, és kb. másnap 7 óra fele ért be Pécsre. Azt tudta, hogy a családja már Vaskapun él, így elindult Ócsárd felé, és egy kiadós és fárasztó séta után elérte a Szabó-tanyát, ahol a családja élt.

Ez 1948. május 23-án volt. 3 évig éheztek, fáztak, sírtak és dolgoztak, míg össze nem estek. Ez az a 3 év, amit Katalin néni sose felejt el, de soha többet nem akarja átélni. (B. Á.-né - M. Zs. - Sz. N.)

- „Hogy történt a hazatérés?

- Ott mondták, hogy ne sírjunk, ne akarjunk annyira hazamenni. Elmagyarázták, hogy ne akarjunk mi hazamenni,

mert itthun már a mieinket elvitték Németországba. De mi ezt nem hittük el. Az én családom nem volt kitelepítve,

de sokaké igen.

- Mit mondtak?

- Nem mondtak semmit, beleraktak a marhavagonokba, és vittek 1947 nyarán Bisz3-ból. Onnan Németországba

kerültem, a szovjet zónába. Nem tudtam már akkor dolgozni, mert 39 kg-ra lefogytam.

Akkor ment egy csoport Németországba mindenféle nemzetiségű, azok, akik már nem tudtak dolgozni. Még a vagonba született is egy baba. De Németországban már az első állomáson megálltak, és már vitték is őket egy kórházba. Ott az orosz zónában elosztottak a parasztok között. Ott is kellett nekünk dolgoznunk, de mégse olyan nehezet és egy kicsit jobb kaját kaptunk. Ott még egy évet voltam, mikor meg tudtam szökni. Ez Marienburgban volt, és ott tízen voltunk garaiak. Úgy jöttem haza, hogy tizenhárom nap alatt gyalog. Németországból gyalog jöttem át Magyarországra. A határon, ha csak két asszony megy, akkor még át tudnak menni, de ha már négyen mennek, akkor megfogják őket. Mi is először négyen mentünk és meg is fogtak és visszavittek bennünket. Mert átmentünk volna az amerikai zónába. Azután megpróbáltuk ketten, és akkor át tudtunk menni, mert befogtuk a csőrünket.

De ott meg az amerikaiak fogtak el, bevittek egy táborba, Hóf mellett, '48 májusában. Ott a táborban már voltak olyanok, akik ki lettek telepítve, és volt olyan is, aki kiszökött a szülei után, és az is ebben a táborban volt. Ott volt, akiért jött a bátyja, mert már oda ki volt telepítve a családja. A másiknak meg a férje jött érte. Ott azt mondták, hogy akinek van rokona, azt három napig kiengedik pünkösd ünnepére, de nem volt se papírunk, se semmink. Akkor egy magyar férfi mondta, hogy az ő szülei ki lettek telepítve és ő is úgy jött, és ő most megy a szüleihez látogatóba, akik egész itt fent vannak az osztrák határon. Azt mondja, oda adja a címet, hogy oda menjünk. Akkor mi onnan mentünk ide, egy darabig vonattal és akkor ott megint kerestünk valakit, hogy megmondja, hogy hogyan megyünk át Ausztriába.

sak éjjel lehetett. Elindultunk este tíz felé és mentünk reggel négyig. Olyan fáradtak voltunk, hogy már lefeküdtünk egy romos tanya mellett, akármi lesz. Ott találtunk egy papírt hogy: Osztrák Napilap. Most már lefeküdhetünk, alszunk. Én még ott kint kaptam egy csomagot Amerikából (még az első táborban) Marienburgban, mert Németországból már tudtunk írni. Abban volt: szappan, tejpor, azt eladtam, hogy legyen osztrák pénz, hogy mehessünk tovább. Ott át kellett volna úszni a Dunát, de nem tudtuk - hogy átjussunk megin' az orosz zónába Magyarország felé. Akkor ment át a hídon egy busz, az amerikaiak nem nézték, hogy ki száll be csak az oroszok, hogy ki jön. Aki pedig ide átjön, azt meg az amerikaiak nézték.

Mi átmentünk, az oroszok le is kaptak mindjárt. Ott ültünk estig. Kiengedték ott a rabokat, még nálunk is soványabbak voltak, ők is szökevények voltak, mint mi. Estefelé ki kellett a hátizsákot fordítani, hogy mi van benne, aztán kiderült hogy pisztolyt kerestek, akkor mutattuk azt a papírt, amit kint kaptunk, na akkor mondták, hogy menjünk haza. A papíron az volt hogy Németországba vittek Oroszországból. Orosz papír volt, arról hogy az oroszok szabadon engedtek. De hova megyünk este. Elindultunk azért és jött három lány, nekik mondtuk, hogy hova mennénk, mondták, hogy messze van az még, de feltettek egy buszra. De papírunk megint nem volt mer' ami volt az nem volt ott érvényes. De volt nálunk egy ridikül és abban volt az a levél, amit otthonról kaptam. A buszban jöttek ellenőrizni mi meg csak kotortunk a táskában. Mondtuk, hogy nem találjuk, de addig állt a busz, aztán csak elengedtek bennünket.

így eljöttünk a határig. Akkor ott megint izgultunk, hogy hogyan jutunk át. Két fiatalember jött, és mondta, hogy ott, ahol látjuk a lámpákat, ott van Hegyeshalom. De ne menjünk az országúton, mert akkor megint elkapnak. Akkor kikísértek a határig, ott már nekiindultunk. Mentünk, mentünk lámpát találtunk már, de itt nincs semmi épület. Semmi nem volt csak lyukak, ahogy a bomba becsapódott. Aztán ott is találtunk valamit: Tilos a földhordás! Akkor most már Magyarországon vagyunk. Akkor továbbmentünk, ott találtunk egy fabódét, égett bent a lámpa. Mi bementünk, ami lesz, az lesz. Ott volt az állomásfőnök. Mondta, hogy tőle ne féljünk, van itt egy raktár, és oda lefekhetünk reggel, ha megy a vonat, felébreszt. Győrre megadja a jegyet is. Hat órás vonattal mentünk. Adott nekünk egy levelet és azt mondta, hogy Győrben keressük meg a menyasszonyát, mert csak Győrig tudja fizetni nekünk, tovább nem. Ott a menyasszony majd ad kölcsön, ha megígérjük, hogy visszaküldjük. Ha pedig a vagonban jönnek a katonák, az egyik erre aludjon, a másik meg amarra, ne is ismerjük egymást, mert ott is jöttek ellenőrizni, de Győrig nyugodtan eljöttünk. Ott megkerestük a menyasszonyt, pénzt is adott, még kaját is csomagolt, de a lelkünkre kötötte, hogy Pest felé ne menjünk, mert ott megint elkapnának minket. [...]

Csak Székesfehérvárig tudtunk menni, mert tovább nem vitt a vonat. Ott elmentünk egy szállodába. 1 kg tejporért kaptunk egy ágyat - elég volt az nekünk - és székelykáposztát vacsorára. Ott mentünk el Kaszab sírjához, és a templomba. Onnan Bajára mentünk. Este kilenckor értünk ide a hídon túl, és ott egy öreg bácsi volt egy rozzant ladikkal, és ő átvitt minket. Találkoztunk egy garai asszonnyal, azt mondta, hogy ne menjünk tovább, aludjunk nála és a reggel az öt órás vonattal, menjünk majd haza. Dehogy várunk mi reggel ötig, ha már idáig eljöttünk. Este tizenegykor már itthon voltunk.

Itt meg anyám nem engedett be. A kapun másztunk át. Nem ismert meg mikor meglátott - pedig akkor már jobb bőrben voltam, mert Németországban felhíztam - mer' azt hitte, hogy a szomszéd asszony vagyok, és nem akart beengedni, mert vele nem volt jóban. Erre már kijött a nagyapám is... Másnap már 7-kor mentem a misére. Nekem ez jelentette a hazát. 1948. május 21-én értem haza Garára." (N. J.-né - B. I. Z.)

 

Élet a halál árnyéka után - A meghurcolás utóhatásai

„A kintmaradtak hozzátartozói persze kérdezősködtek tőlünk. Este 6-kor egy ismerős AVO-s jött hozzám, civilben: „Nem akarok neked kellemetlenséget. Ne beszélj, hallgass mindenről!" És én hallgattam." (M. M. - M. H. G.)

„Jelentkeztünk a rendőrségen, s nem mondhatnám, hogy örömmel fogadtak volna bennünket. Úgy kezeltek minket, mint a bűnözőket, pedig mi semmit sem csináltunk. Sokan meghaltak kinn a Szovjetunióban, néhányan a hazajövetel után közvetlenül. Maradandó betegséget majd mindannyian szereztünk, hisz nem múlt el nyomtalanul az az idő, amikor hidegben, fagyban, átázott és csonttá fagyott ruhában közlekedtünk a lágerből a bányába és vissza." (N. Rozália - M. H. G.)

„Itthon szörnyű eseményekre értem haza. A falu nagy részét ki akarták telepíteni, és sajnos a mi családunknak is menni kellett, de mi nem akartuk elhagyni az országot, ezért Nagyharsányba mentünk. Itt tartózkodtunk néhány hetet, de a kisbíró kidobolta, hogy aki németet rejteget - mivel Nagyharsány akkoriban tiszta magyar falu volt - azt megbüntetik. Így hát újra útra keltünk vissza, Palotabozsokra." (M. P.-né - B. E. - B. P.)

A rendszerváltás előtti puha diktatúrában a sorstársak igazolásával,
a kényszermunkával eltöltött éveket
legalább már beszámították a nyugdíjévekbe.

 

„Az Azovi-tengertől 80 km-re voltunk, így állandóan fújt a szél. Annyira megszoktam végül ezt az éghajlatot, hogy

hazatérésem után több mint egy évig beteg voltam. Állandó légszomjam volt, nem tudtam elviselni a meleget." (H.

K. - M. H. G.)

- „Egyébként hogy tetszik visszaemlékezni erre...

- Nagyon borzalmas. Most mit lehet erre mondani? Igyekeztem elfelejteni, nem is beszélni róla. De mindig akad

valaki, aki felhozza és ez nekem nagyon kellemetlen. Próbáltam elfelejteni, de nem megy." (E. Margit - M. D. E.)

- „Kik mondták, hogy erről nem szabad beszélni?

- Oroszországban, mielőtt hazajöttünk. Ott tartottak egy beszédet tolmácson körösztül nem mondták, hogy

hazamegyünk. Kaptunk tiszta ruhát. De bárki kérdezi csak a szépet és a jót, mer' különben visszakerülünk ide. Ezt

soha nem fejtem el! Soha! Mindig az eszembe jut." (S. Katalin - B. I. Z.)

- „A kislányát nem érintette hátrányosan, hogy kint született? Nem volt ebből problémája?

- Nem. De ő, mint a könyvben is írja, hogy jártak Szőke Margittal egy osztályba, és tudta mindegyik egymásról

hogy kint születtek, de beszélni nem szabad volt róla." (C. P.-né - K. H. V.)

- „ Mindig, mielőtt mentünk a templomba, az éjféli misére, hogy ne alud-jak el, akkor mindig írtam egy szakaszt,

ami eszembe jutott, tudod. És így, látod, így jegyeztem ezeket a dolgokat. De én nem hittem volna, hogy tényleg

ez, egyszer napvilágra jön. De én nagyon örülök ennek. I liggyétek el!" (S. M.-né - B. T. - G. B. B. - L. G.)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet