A NÉMETEK BETELEPEDÉSE

Az előző fejezetben a magyarok, délszlávok, románok, ruszinok és szlovákok át- illetve betelepülését nagy vonalakban már tárgyaltuk. Foglalkozzunk most kissé részletesebben a minket legjobban érintő német népcsoport idetelepülésével.

Mielőtt e tárgykör részletes taglalásába bocsátkoznánk, egy lényeges dolgot nyomatékosan hangsúlyoznunk kell. A korábbi évszázadokban Nagy Károlynak és utódainak hadseregei a krónikákban gyakran említett „teuton dühvel", fegyverrel a kezükben terjesztették ki a Német Birodalom határait, különösen a szlávok lakta keleti részeken, kiirtva, elűzve vagy beolvasztva az itt élő törzseket. Ezt a többévszázados erőszakos terjeszkedési politikát „Drang nach Osten" néven emlegeti a német történelemírás, melyet magyarra a „tolakodás-törtetés kelet felé" szavakra lehet fordítani. A török kiűzése utáni - megint csak keleti irányú törekvés - azonban már teljesen békés keretekben történt. A német telepesek nem hódítókként, nem fegyverrel a kezükben érkeztek e földre, hanem - mint majd látni fogjuk - a magyar földesurak kifejezett kérésére, az uralkodó engedélyével. Nem vettek el a magyar őslakóktól egyetlen barázda földet sem! Volt itt föld elég. Fejér megyében pl. 1722-ben az itteni 765.000 hold földből csak 187.000 volt szántóföldi művelés alatt!

Ugyancsak hangsúlyozni kell azt is, hogy a telepítő földesurakat - Kollonics javaslatával ellentétben - nem a germanizálás szándéka vezérelte, nem is lehet egy Esterházytól, egy Berényitől, egy Zichytől vagy egy Károlyitól, vagy más ízig-vérig magyar nemestől ilyesmit feltételezni. Hogy zömmel mégis német telepeseket választottak, abban része volt e nép fiainak közismert szorgalma, munkabírása, vállalkozó szelleme, a fejlett mezőgazdaság ismerete. Egy akkori magyar közmondás is ezt igazolja: A magyar jobbágy egy veszekedőtárs, a szlovák egy túrószacskó, a német egy pénzeszsák!

Az első német letelepülők még nem is Németországból érkeztek ide. A felszabadító hadseregből elbocsátott katonák, veteránok költöztek be a jórészt elpusztult városokba, várakba - elsősorban kézművesek, szakemberek, akik az újjáépítésnél nélkülözhetetlenek voltak. Aztán szállingózni kezdtek a túlnépesedett német földről bátor úttörők, az elsők között a svábok, akiknek földje a mostoha földrajzi és éghajlati viszonyok ellenére Európa egyik legsűrűbben lakott területe volt.

Mik voltak e kivándorlás okai?

Legfőképpen a már említett túlnépesedés...

Ez a nem is olyan régen lezajlott harmincéves háború ismeretében szinte hihetetlennek tűnik. A három évtizedig dúló-fosztogató, mindent felélő és elpusztító zsoldos siserahad nyomában az éhínségek, járványok nem is tizedelték, hanem harmadolták a lakosságot! A német nép szaporaságát és életerejét bizonyítja az a tény, hogy két-három emberöltő után már ismét túlnépesedésről beszélhetünk.

Az osztrák-bajor Alpok, a Feketeerdő magas hegyei közt húzódó kis völgyek már nem tudták élelemmel ellátni a népes családokat. Szerepet játszott a kivándorlásban az akkori német szokásjog is. A földet mindig az idősebb fiú örökölte, a többiek a kivándorlás vagy az éhenhalás között választhattak. Igaz, az idősebb testvérnek részüket ki kellett fizetnie, akik az így kapott pénzt egy bőrzacskóban a nyakukba kötve magukkal hordták, ahogy ezt Klock Ferenc adatközlőm is nagyszüleitől hallotta. A napszámból vagy egyéb munkából gyarapított pénzükkel aztán akár Németföldön, akár Magyarországra áttelepülve új életet kezdhettek.

Menekült a pórnép az állandó háborúskodásokkal járó katonai beszállásolások, fosztogatások, a növekvő hadiadók, az aszályok, fagykárok miatti éhínségek elől is. Utóbbira egyetlen idézet egy kivándorlási kérelemből: „Én, szegény özvegy öt kis gyermekemmel, hogy Magyarországra költözhessek, mert én itt a kedves darabka kenyeret drága gyermekeimnek már nem tudom adni..." írja 1745-ben Magdalena Scheibl Blumbergből. Az okok közt szerepel az egyre fokozódó földesúri elnyomás is. Ennek mértéke a Birodalom különböző tartományaiban más és más volt. Tirol szabad parasztjai ezt a fogalmat csak hírből ismerték, ugyanakkor a keleti országrészek jobbágyai szinte rabszolgasorsban sínylődtek. Uruk tetszése szerint terhelhette őket adóval, robottal, beszolgáltatással. Ő szabta meg, hogy ki kivel házasodhat, tanulhat-e valamilyen szakmát, sőt sok földesúr élt az „első éjszaka" jogával. Jobbágya halála után igényt tarthatott annak legjobb ruhájára, jószágára. Még egy példa a német paraszt teljes jogfosztottságára: Amikor a század végén Anglia 13 észak-amerikai gyarmatállama le akarta rázni Anglia igáját, II. György angol király - aki egyben Hannover választófejedelme is volt - német területen 8.000 férfit szedetett össze - részben nős embereket, sőt családapákat - akiket mundérjába öltöztetve hajóra rakatott és Amerikába szállíttatott, hogy ott a szabadságukért küzdő amerikaiak ellen harcoljanak.

Az osztrák posta egyik bélyege kivándorlókat szállító "Ulmi dobozt" ábrázol.

A háttérben a Melk-i apátság

Kivándorlásra csábítottak a Magyarországról szóló hírek is. A több évig elhúzódó felszabadító háborúk idején sok német önkéntes járt hazánk földjén, akik hazatérve lelkes hallgatóságuknak ecsetelték az itt látottakat. A föld csodálatos termékenységét, a dús magas füvet, melyet az elől haladó lovasságnak kellett letaposnia a mögötte haladó gyalogság számára, és a folyók hihetetlen halbőségét. De a magyar föld gazdagsága már évszázadok óta ismert volt Németföldön, hiszen a középkor óta áramlott innen oda a sok gabona, liszt, szarvasmarha, bor és egyéb élelmiszer. Érthető hogy ilyen csábító - olykor túlzó hírek (pl. aki rozsot vet, búzát arathat...) hallatán egyre többen kerekedtek fel az „ígéret földje" felé.

A magyar határhoz közel lakók gyalog vagy szekéren, a Duna felső folyásának környékéről Ulm kikötőjében gyülekezve tutajon, vagy az ún. Ulmer Schachtel-en (Ulmi doboznak fordítható) hajónak alig mondható tákolmányon ereszkedtek le a Dunán, letelepedésre alkalmas helyet és befogadó földesurat keresve.

De éppen itt jelentkeztek az első nehézségek is. A birtokosok nem tudtak felkészülni a váratlan csapatok fogadására, nem volt számukra elegendő igavonó állat, szerszám, hiányzott a vetőmag...

A telepesek többsége is üres kézzel érkezett. Az is bizonyosra vehető, hogy a német földesurak nem a legszorgalmasabb jobbágyaikat bocsátották el, hanem a munkakerülő elemektől igyekeztek megszabadulni, akik az új hazában sem tudtak gyökeret verni. Ezek aztán ide-oda vándorolva kerestek jobb helyet és kedvezőbb körülményeket. Soraikat a mocsarak által terjesztett malária és egyéb betegségek, járványok, éhínségek ritkították. De voltak olyanok is, akik visszaszállingóztak korábbi hazájukba.

Ide kapcsolódik egy érdekes és értékes szájhagyomány, melyet megint csak Klock Ferenc szívességéből tudok közölni. Új telepes csoport érkezett Mórra, sietve neki is láttak a házépítés nehéz munkájának a mai Dózsa György utcában, a számukra kijelölt Vámos köz és Kórház utca közötti területen. A munkát mindkét oldalon, az elején és a végén kezdték, így haladtak az utca közepe felé. A páratlan oldalon szabályos házsor alakult ki, a páros oldalon viszont a kijelölés nélkül, találomra elkezdett alapozások miatt zeg-zúgos utcakép keletkezett, a középtájon még egy félteleknyi köz is maradt, melyet térképünk „Gasse A" néven jelez. Az építkezést éppen elkezdték, amikor egy új, népes telepes csoport vonult át az utcán Szlavóniai úti céllal. A jövevények lelkesen újságolták, hogy milyen kedvező feltételekkel várják ott őket. Ennek hatására több móri család is a továbbköltözőkhöz társult. Eleinte valóban jó hírek érkeztek tőlük. Ám a következő évben a móriak meglepetésére újra megjelentek itt. Szégyenkezve vallották be, hogy feladják a küzdelmet. A sok szúnyog, sáska, a nagyfokú gyermekhalandóság és a fertőzött ivóvíz miatt mégis inkább visszatérnek Németországba. Megfutamodásukat még a folyókból kijövő krokodilokkal is megindokolták, s ezt tudatlan őseink bizonyára el is hitték nekik. A móriak megsajnálták őket, s küldöttséget menesztettek az itteni földesúrhoz, letelepedési engedélyt kérve számukra, amelyet meg is kaptak.

Ennek az első, spontán telepítési hullámnak a kudarca mindenki előtt világossá tette, hogy a további telepi- j léseket csakis szervezett, szabályozott jogi, gazdasági és pénzügyi viszonyok mellett lehet lebonyolítani. Erre a szervezett telepítésre azonban még hosszú évekig várni kellett. Mars, a háború istene közbeszólt. Új, szinte az egész Európára kiterjedő háború tört ki a Habsburgok és a francia Bourbonok között. Utóbbiak maguk mellé állították a bajorokat is, akik korábban a német államok közül a legnagyobb létszámú önkéntest bocsátották a Habsburg hadvezérek keze alá a törökök elleni harcban. Az 1701-ben kitört háborúban eleinte francia győzelmek születtek. A császári sereg főparancsnoka, Lajos bádeni őrgróf sorozatos vereséget szenvedett el attól a Villars marsalltól, aki francia önkéntesei élén korábban vele vállvetve harcolt a török ellen 1687-ben a nagyharsányi csatában. Nemsokára újabb front nyílott a háborúban. Magyar földön kitört a Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc. Először a parasztság fogott fegyvert az elviselhetetlen adóterhek miatt, s mikor küldöttségük hazahívta lengyelföldi bujdosásából Rákóczit, melléjük állt a nemesség zöme is. A franciák némi pénzzel, tüzérséggel, tanácsadó és szervező tisztek küldésével nyújtottak segítséget. A kurucoknak sikerült is az ország nagy részét felszabadítani - mivel az osztrák haditanács a császári ezredek zömét már korábban nyugatra vezérelte. Az 1704. évi hochstädti csatában azonban a franciák súlyos vereséget szenvedtek, segélyeik egyre csökkentek. Hiába vállalt a magyar nemesség adófizetést, hiába áldozta fel Rákóczi hatalmas birtokainak jövedelmét, elsősorban tokaji borának északi exportjából származó bevételeit - mindez kevés volt. Az ellátatlan kuruc sereg egyre inkább fosztogatásra kényszerült, soraikat a vérveszteség mellett árulások, járványok ritkították. Szervezetlenségük és fegyelmezetlenségük miatt még számbeli fölényük esetén is rendre csatákat vesztettek. Rákóczi megpróbált segítség után nézni, de a lengyelek, svédek és az oroszok egymással voltak elfoglalva...

A kurucok móri jelenlétére a kapucinusok házasságkötési nyilvántartásaiból is adatot találhatunk. 1708-ban Joannes Molnár vexillifer Rákocziensis Militia, vagyis zászlóvivő Rákóczi hadából itt vette feleségül Pintér Annát.

Az ország észak-keleti részére visszavonuló maradék kuruc sereg szerencséjére az uralkodó egy ízig-vérig magyar főurat, gróf Pálffy Jánost nevezte ki az itt harcoló császári sereg főparancsnokává, aki Károlyi Sándorban, I kuruc hadak fővezérében kitűnő tárgyalópartnert talált. Mivel érdekeik tökéletesen azonosak voltak, hamar megszületett a „szatmári béke", melyben szó sem volt a kurucok és nemesi tisztjeik megbüntetéséről, sokkal inkább a megtérés jutalmáról. Az új uralkodó, III. Károly maga is törekedett a magyar rendekkel való tartós kiegyezésre. A harci zajt nyugaton is a békekötések utáni csend váltotta fel. Így újra megnyílott a lehetőség a magyarországi telepítések folytatására - ám most már szervezettebb körülmények közepette.

Az itteni földesurak gazdatisztjeikkel felmérették a birtokaik megműveléséhez szükséges létszámot, s utasították őket ennek megfelelő házhely, jobbágytelek kimérésére, igavonó állatok, vetőmag, s a szükséges eszközök beszerzésére. Ugyanakkor megbízott embereiket német földre, annak is déli-délnyugati, katolikusok lakta területeire küldték telepesek toborzása céljából. Ezek aztán kidoboltatással, templomi szószékekről való kihirdetéssel tudatták az ottaniakkal a lehetőségeket, de felhasználták az akkor még új módszernek számító nyomtatást is, plakátok, röpcédulák révén közölve a bőséges ígéreteket.1

De nem csak a földesurak voltak kezdeményezők. Sokszor vállalkozó szellemű parasztok is felkeresték az itthoni, vagy bécsi palotájukban élő földbirtokosokat letelepedési engedélyt kérve tőlük, írásban rögzítve a felek jogait és kötelességeit.

Míg egy szabad városi polgár, kézműves minden további nélkül megkaphatta a kivándorlási engedélyt, egy jobbágynak először szabadságát kellett kiváltania földesurától, esetleges tartozását vele rendeznie, s csak az ő engedélye után fordulhatott a hatóságokhoz kivándorlási engedélyért.2

Az 1723. évi pozsonyi országgyűlésen a magyar "Karok és Rendek" a császár hozzájárulását kérték ahhoz, hogy a Német Birodalomban, illetve a Habsburg-tartományokban előmozdíthassák a toborzást és a telepeseknek 6 évi adómentességet adhassanak. Az uralkodó nemcsak aláírta az ezt tartalmazó 103. sz. törvénycikket, hanem azt megtoldotta azzal, hogy az iparosok 15 évre kaphatnak adómentességet. Ezután tehát a világi és egyházi birtokosok már uralkodójuk engedélyével folytathatták a telepítést.

Ahhoz, hogy ezt a hatalmas népmozgást - melyet nem egy szakírónk a „Harmadik honalapításnak" nevez - térben és időben át tudjuk tekinteni, kíséreljük meg először annak földrajzi-területi tagolódását.

Egy 1739 szeptemberében Ulmban kelt toborzóplakát

1. Igérve lesz azon családok díjtalan szállítása, akik Magyarországra szándékoznak áttelepülni.
2. Termékeny, friss vízben hiányt nem szenvedő vidéken díjtalanul kapnak annyi szántót, rétet, legelőt, erdőt, szőlőnek valót, amennyit Németországban a leggazdagabb parasztok sem birtokolnak.
3. A kezdéshez szükségeltetik: 30 Ft ház, -14 Ft Kocsi, eke és borona, - 44 Ft négy nagy ökör, - 22 Ft két ló, - 40 Ft 4 tehén és borjú, -3 Ft két tenyészkoca, - és 47 Ft élelem vásárlásra, az első termés betakarításig, összesen 200 Ft. Aki saját erőből ezt megszerzi, 5 tized- és adómentes évet kap.
4. Öt év után a szokásos tized leadása teljesítendő, személye után nem több, mint 6 Ft adó fizetendő.

Hogy azonban a Magyarországra áttelepülő családok létszáma ismeretes legyen, szükséges, hogy a családfő időben jelentkezzen a Donau-Eschingeni császári biztosnál. Ezek alapján a szükséges hajók megrendeltetnek és az iratok elkészíttetnek. Az első hajó Isten segítségével március 4-én, a második június 15-én, a harmadik szeptember 15-én indul. Megjelenni a hajó indulása előtt két nappal kell.

Ulm, 30. Szept. 1736.

Császári telepítési commissarius: Joseph Anthoni Vogl.

Egy áttelepülő útiokmánya.

Az eredeti útlevél nagysága: 345x215 mm

Württemberg hercegség wildbadi főhivatalnoka, Christian Gottlieb Ottinger kéri , hogy ezen passzus felmutatója, a Schönauban született 39 éves Johannes Rämmele enzklösterlei lakos feleségével és négy gyermekével innen, mint - Istennek hála tiszta és egészséges helységből minden helységen és birtokon át szabadon, biztonságosan és akadálytalanul Magyarországra utazni engedtessék.

Wildbad, 1786 június 10.

Christian Gottlieb Öttinger

A Magyar Középhegység

A Bakony-Vértes és a Budai hegyvidék. A kurucfelkelést megelőzően itt csak kisebb német csoportok megtelepedéséről tudunk, ez a folyamat azonban a szatmári béke után felgyorsult. A 18. sz. közepén már 130 német többségű község létezett ezen a tájon. A Bakony falvainak is 1720-ban csak 3,2 %-a német és 1,7 %-a szlovák lakossága volt, a többi színmagyar. A telepítések és a népszaporulat révén a németség aránya 1850 körül már 18 % fölé emelkedett.

Márkóba 1737-ben, Ajkarendekbe 1740-50 között, Bándra - Mádl Ferenc köztársasági elnök szülőfalujába -1746-ban, Fajszra 1757-ben Bakonynánára 1760-ban települtek németek. Néhány falu nevében hordozza nemzetiségi hovatartozását: Németpolány, Németbarnag, Németszentkirály. A falunevek 1925. évi magyarosítása során - a szomszédos Magyarszentkirállyal egyesítve a Bakonyszentkirály nevet kapta, ugyanígy született meg a Bakonyszentlászló és Bakonyszombathely elnevezés is. Akát az 1730-ban idetelepült szlovákok zöme elhagyta, helyükbe németek jöttek. A német-szlovák lakta Jásdot viszont a németek hagyták ott, házaikba magyarok költöztek. Olaszfalu református magyarjai a szomszédos zirci apátság papjainak áttérést erőszakoló zaklatásai miatt költöztek el, helyükre katolikus németek és szlovákok jöttek. A vallási súrlódások egy másik példája, a Szentgálra költözött katolikus németek elkezdték templomuk felépítését. A nappal felhúzott falakat éjjel a református magyarok ledöntötték. Bakonygyirótba az Esterházyak 1714-ben „szabadmenetelű" svábokat hoztak. Bakonyjákó 1751-ben népesült be 3 évre adómentes német családokkal. Bakonykoppány 1718-ban német horvát és morva családokat kapott. Városlődre a veszprémi püspök hozatott az itt élő magyarok mellé 1730-ban német jobbágyokat. A Zichy grófok Isztimér, Bakonykuti és Guttamási benépesítése után Ösküre is német telepeseket toboroztak, ezek azonban a 3 adómentes év után odébbálltak, helyükbe tótok jöttek. A Vértesben a közelünkben fekvő Gántot először szlovák telepesek szállták meg, majd németek betelepülése után Oroszlányba költöztek - utóbbi a bányászkodás megkezdéséig színtiszta szlovák falu volt. Vérteskozmára Esterházy József Bajorország DK-i részéből hozott jobbágyokat. Szárra pedig Vörösvári birtokáról 1729-34 között 54 sváb családot. Ugyan ő Vértesboglárra egy 27 pontos szerződés alapján Wümembergből olyan sváb családokat telepített 1755-ben, akik vállalták 2 hold erdő kiirtását. Szántóikra 3, szőlőikre pedig 7 év adómentességet adott. Vértesacsa első 32 családja Tirolból érkezett. Várgesztes talán a Vértes legkorábban benépesedett faluja. Az Esterházyak itteni birtokára már 1693-ban érkeztek német családok, akik az itteni római őrtorony köveiből alapozták meg házaikat. A Zichy grófok zsámbéki birtokán 1720-ban már 61 magyar, 37 német és 10 szerb család élt, külön magyar és külön „frank" bíró vezetése alatt. Vértessomlyóra 1730 után az Esterházyak bajor és württembergi telepeseket hozattak. Környére 1745 után az elköltözött magyarok helyére ugyanők mosonmegyei németeket. Az 1730-as években Agostyánra Würzburgból, Szomodra és Kecskédre Württem-bergből érkeztek németajkúak. Bakonysárkányban kezdetben magyar, német, szlovák és délszláv családok éltek egymás mellett. Acsteszéren is vegyes magyar-német - szlovák volt a lakosság. (Érdekességként jegyezzük ide, hogy a szláv „teszér" szó is ácsot jelent!). Az egyes nemzetiségek között nem volt ritkaság a vegyesházasság. Az itt született Sztancsics Mihál Seitl Terézt vette feleségül. Kisbéren, Ászáron is - bár kisebb számban - de éltek németek. Itt született Jászai Mari a Krippel, - és Blaha Lujza a Reindl családban. Alsó- és Felsőgallára is az Esterházyak hoztak 1727-ben német családokat Würzburg környékéről és Elzászból. Sédtő falut is elhagyta a református magyarok zöme, mikor oda és a szomszédos Neszmélyre elszászi német telepesek jöttek, akik a „Sédtő" szót csak „Süttő" alakban tudták kimondani - ezt aztán a falu és a környék magyarjai is átvették. A Pilis-hegység falvaiba a magyarok mellé német és szlovák családokat telepített a Zichy és Esterházy család. Pilisvörösvárra már az 1690-es években, Budaörsre és Tarjánra az 1710-es években főleg a Fekete-erdőből. A Budakörnyék is általuk népesült be német jobbágyokkal és kézművesekkel: Budakeszi, Csepel, Szigetszentmárton, Torbágy, Törökbálint, Visegrád, Dunabogdány, Békásmegyer stb. Az esztergomi érsek Dorog, Nyergesújfalú, Tát, Tokod falvakat telepítette be, Grassalkovics Antal pedig Újhartyánt, Örkényt, Tatárszentgyörgyöt és Vecsést. E tájon Máriahalom 1785. évi betelepítésével - bajorokkal és frankokkal - fejeződött be a német népelem új honfoglalása.

2. A szatmári svábok

Az előbbinél jóval kisebb területre terjedt ki a szatmári telepítés. Egyszerűsíti a képet az is, hogy egyetlen földesúr, a szatmári békét megkötő kuruc vezér, Károlyi gróf egy tömbben fekvő birtoka került betelepítésre - ezúttal valóban tisztán svábokkal. Itt kell tisztáznunk egy meggyökeresedett tévhitet. A mai Magyarországon élő németségnek alig 1-2 százaléka valóban sváb. Villány, Hajós, Tevel, Kisdorog táján és a fenti szatmári terület Trianon után itt maradt egy-két falujában élnek igazi svábok. Őseik a Duna felső folyása és a Bódeni-tó (Sváb-tengernek is nevezik) közötti területről vándoroltak a Kárpát-medencébe, elsőként a többi német népelem közül. De sok ezer sváb önkéntes küzdött a felszabadító harcokban is. Buda ostroma során, a nevüket ma is őrző Kis- és Nagysvábhegyen állt a sátortáboruk. A sikeres harc után igen sok sváb veterán ragadt itt, ezért az itt élő magyarság ezt a népnevet ismerte és tanulta meg, s ezt ragasztotta rá a később érkező osztrákokra, bajorokra, frankokra és egyéb németre is! Károlyi Sándor a Haditanácshoz benyújtott kérelmében nemcsak katolikus svábok betelepítésének engedélyezését kérte, hanem ideutazásuk vámmentességét, néhány évi adófizetés és katonai bekvártélyozás alóli felmentésüket is. Az engedélyezés után toborzóemberei máris nagyszámú telepest indítottak Ulmba. Innen hajóval Budáig, onnan pedig a gróf által eléjük küldött szekérkaravánon hozták őket a szatmári vidékre. Vetőmaggal, igavonó állatokkal, élelemmel segítette meggyökeresedésüket. A telepítés évének (1712) rendkívüli aszálya, s az azt követő éhínségek miatt 1716-ig közel ezer ember visszatért hazájába, 200 meghalt és csak kétszáz maradt helyben. Ezért a földesúr újabb és újabb sváb csoportok útba indítását kérte a rajnai hadseregnél szolgáló fiától és toborzóitól. A telepítés - amelyet még unokája is folytatott - a század végén fejeződött be. 31 szatmári faluba 2.072 sváb család költözött, így Nagykárolyba 466, Erdődbe 308, Majtényba - ahol a kuruc sereg maradéka nemrég letette a fegyvert - 275 család.

3. Baranya és Tolna megye

3. A német betelepülés jelentős színhelye, de ide számítjuk Somogy keleti részét is, amit együttesen „Schwäbische Türkei"-nek említ a németnyelvű szakirodalom (Magyarra talán a „Sváb-Törökországra" fordítható). A kurucfelkelés előtt kisebb számú német telepedett a pécsváradi apátság falvaiba, valamint a városokba: Pécsre, Mohácsra. Ennél jóval nagyobb számban éltek már a régen vagy újabban idetelepült szerbek e tájon - Baranyában 5:2 volt a szerb-magyar falvak aránya. Az üres térségeket 1712 után gyors ütemben igyekeztek betelepíteni a tulajdonos Esterházyak, Dőriek, Jeszenszkyek, s a nagyszámú idegenből jött földesúr. Közülük Claudius Mercy gróf tábornokot kell kiemelni, aki mint a Bánát katonai kormányzója az oda - vagy más távoli birtokra igyekvő telepeseknek kedvezőbb feltételeket ajánlva itteni - végül már 20 falura kiterjedő birtokára marasztalta őket, befogadva a másutt nem szívesen látott protestánsokat is. Ez a manapság munkaerő-csábításnak bélyegzett cselekmény azonban már korábban is - akár az ideutazás kezdetén - előfordult. Egy, a „gyökereit" kutató Manner jutott a következő megállapításra: Egy Ulmból jövő hajó kötött ki Bécsben, hogy utasai útlevél ügyeiket rendezhessék. Köztük volt két Manner fivér is, akik a hajó továbbindulásáig a császárváros utcáin nézelődtek. Éppen egy cukrász kirakatát bámulták, mikor kijött hozzájuk a tulajdonos és maradásra próbálta őket rábeszélni. A csábító ígéretek hallatán egyikük rá is állt az alkura. Ott maradt a mesternél, kitanulta a szakmát, majd önállósult. Utódai folyamatosan gyarapították a vállalkozást, mely napjainkban már Ausztria egyik legnagyobb édesipari vállalata lett. Hirdetéseiket gyakran láthatjuk az osztrák televízió reklámadásaiban. A másik fivér folytatta útját Magyarországra, s Móron letelepedve az itteni Mannerek (egyik?) őse lett... A „baranyai háromszög" falvaiba már 1712-re 14.000 személy települt - jobbára az eddig is meglévő, gyéren lakott falvakba. A korábbi kudarcokon okulva a német hatóságok ide már csak olyan családokat engedtek, akik úti okmányaik mellett 200 forint készpénzt is fel tudtak mutatni. Itt is voltak, akik a mocsár-lecsapolás, erdőirtás nehéz munkájától visszariadtak és továbbálltak, a többség azonban itt maradt és felvirágoztatta a többségében vegyes lakosságú falvakat. A század végén már belső népvándorlások is előfordultak. A túlnépesedett falvakból rajzottak ki sokan a közeli vagy távolabbi ritkán lakott területekre. Tolnában és Baranyában, 1767-ben már 13.200 családban 75.000 német élt.

4. A Bácska

A karlováci békében (1699) megszerzett országrészben csak kevés régi magyar földesúr tudta iratokkal igazolni tulajdonjogát, ezért e terület nagy része jó ideig állami tulajdonban maradt. A török időkben már itt élt szerbek mellé újabb csoportjaik települtek át Szerbiából, rájuk támaszkodva szervezte meg Bécs a szerb határőrvidéket.

A Délvidék betelepítendő új falvait az osztrák hadmérnökök sakktábla alaprajzúra tervezték.

A magyar, német és szerb határrész és dűlőnevek egyben a lakosság vegyes összetételét is mutatják.

A Délvidék betelepítendő új falvait az osztrák hadmérnökök sakktábla alaprajzúra tervezték.

A magyar, német és szerb határrész és dűlőnevek egyben a lakosság vegyes összetételét is mutatják.

A felszabadító hadakat kísérő német kézművesek, kereskedők városokba, a várak közelében telepedtek le. A Péterváradi vár mellett így keletkezett Neusatz = Újvidék. Baján már 1715-ben 237 különböző nemzetiségű családot írtak össze. Az első nagy telepítő itt is Claudius Florimund Mercy tábornok volt. Rövid idő alatt 46 falut népesített be. Ez a szám gr. Grassalkovics Antal szervezései révén gyorsan nőtt. 1748-62 között 5.000 család települt a híresen termékeny talajú Bácskába - 2.000 magyar, ugyanennyi szerb és 1.000 német család. Utóda öt év alatt újabb 13 kamarai birtokra telepített 2.500 családot a hadmérnökök által sakktábla alakúra tervezett településekbe.3

Az ideérkező magyar telepes csoportok jó része folyópartokon építette fel nádkunyhóit, mivel az ugarfeltörés, bozótirtás nehéz munkáját nem vállalva inkább a halászatot választották. Javukra szól az akkori halgazdagság. A magyar folyóknak akkoriban - a szóbeszéd szerint - csak a fele volt víz, a másik fele hal! II. József tovább folytatta a kamarai birtokokra a németek betelepítését. 1784-től 7 új faluba 3.000, - magánbirtokra további 1.000 német család jött. Az előbbieket előre megépített és felszerelt lakóházak és gazdasági épületek várták. Tervezőjük az a Wolfgang Kempelen volt, akit sakkozó automatája révén Kempelen Farkas néven ismerünk. Köztük már nagyszámban voltak evangélikusok is. A később még ideérkező kisebb csoportok a már meglevő magyar-szerb lakosságú falvakba szálltak, így például Bácsalmásra, mely község a második világháború előtt hazánk legnépesebb németnyelvű települése lett.

5. A Bánát

Mint ismeretes, ez a terület 1718-ban szabadult fel a török iga alól. A Bécsi Udvari Kamara azonban itt nem állította vissza a megyerendszert, hanem az egész Bánátot állami birtoknak nyilvánította, s élére kormányzói minőségben a már többször említett Claudius Florimund Mercy grófot, híres törökverő lovas generálisát állította, aki megkezdte magyarok, szerbek, németek, szlovákok és románok idetelepítését. 1723-26 között mintegy 4.000 német család is érkezett - köztük nagyobb számban iparosok, bányászok. 1737-ig 55 faluban már 20.000 német telepes élt. Ezeket az új helységeket az osztrák hadmérnökök - a bácskaiakhoz hasonlóan - itt is sakktábla alakúra tervezték, de itt már a templom, községháza, iskola mellett helyet kapott az orvosi és bábalakás, fogadó, sőt kórház és óvoda is! A portákat, sőt a falvak határát is a modern hármasnyomású gazdálkodás igényeinek megfelelően alakították ki. Mercy gróf nemcsak a mocsárlecsapolást, erdőirtást, csatornaépítést szorgalmazta, (a hajózható Béga-csatorna már 1754-re elkészült!) hanem a gyümölcs, szőlő, dohány, rizs, len, kender valamint a textil festőnövények termesztését is, de segítette a bányászat, kohászat fejlesztését is. Vezetésével a Bánát Európa egyik legvirágzóbb része lett. A további betelepülést egy újabb török háború vetette vissza. 1739-bcn a betörő törökök a falvak felét elpusztították. Aki nem menekült el időben, azt a török lemészárolta, vagy elhurcolta. A telepítések 1744. után folytatódtak, tíz év alatt újabb 2.500 német család érkezett, majd a "Hétéves háború" (1756-63) után további 10.000 család, mégpedig a német föld különböző részeiből, Elzászból, Lotharingiából, a Fekete-erdőből, Badenből, Tirolból, Svájcból - köztük vegyesen katolikusok és evangélikusok. II. József államköltségen további 2.700 német család számára nyújtott lehetőséget új élet megkezdéséhez. Uralkodásának vége felé (1788.) új török beütés perzselt fel másfélszáz falut. Kisebb csoportok még 1806-ig érkeztek a Bánátba, melynek lakossága ekkor már meghaladta a 636.000 főt.

6. Tokaj-hegyalja

Sem területileg, sem a létszámot tekintve nem mondható jelentősnek a XVIII. század közepén a német betelepülés Tokaj-hegyaljára, Szabolcs megyébe és Erdélybe. Egy-két újonnan települt falu mellett jobbára a meglevő magyar, vagy magyar-szlovák lakosságú településekre érkeztek svábok, frankok, elzásziak, vagy az itteni földesurak, vagy a volt Rákóczi birtokokat megszerző Kamara birtokaira: Rakamazra, Hercegkútra, Károlyfalvára, Rátkára, Széphalomra. Megérkezésük inkább gazdasági téren hozott jelentős változásokat. Az általuk meghonosított burgonya- és dohánytermesztés e térség számára az elkövetkező időkben jelentős felvirágzást eredményezett. Fogyatkozásuk már szinte idetelepülésük első napján megkezdődött. Trautsondorf, azaz Hercegkút első halottjáról így szól a szomszédos sárospataki jezsuiták feljegyzése: 1750 die 24 Juliy „Joannes Kristoff svevus ano 21" a halál oka, „Folge der erschöpfenden Reise" vagyis, a kimerítő utazás következménye. E faluba érkező 136 családból nemsokára már csak 25 maradt. A többség kihalt, visszaköltözött Németországba, elvándorolt, katonának ment. A szétszórt kis német csoportok aztán 2-3 nemzedék után már beolvadtak a többségi magyarság közé.

Mária Terézia uralkodása alatt tartományaiból több ezer protestáns paraszt költözött Erdélybe, az ottani szász hitsorosaik közé. Őket a század legvégén újabb csoportok követték: svábok, frankok, alemannok, hesseniek, badeniek és elzásziak.

A nyilak a németek betelepedésének irányait jelzik a Habsburg birodalom keleti felében.

A sötétszürke területek az Árpádkori (Felvidéki és Erdélyi szászok) telepítéseket jelölik

A mintegy másfél évszázados betelepedés utolsó szakaszát jelentette az a 2.000 sváb, akik 1846/47-ben ugyancsak Erdélyben találtak új hazára.

Nem lenne teljes a fenti területi tagozódások bemutatása, ha nem említenénk meg, hogy a három nagy „hullámban" sok ezer német parasztcsalád jött a Dráva-Száva közti Szlavóniába és Szerémségbe, de jutott belőlük Lengyelország felosztása után a Habsburg uralom alá került Bukovinába, Galíciába és Besszarábiába is. Becslések szerint 1689-1805. között Délnyugat-Németországból félmillió ember települt át a Habsburg birodalom keleti felébe.4

Itt kell kitérnünk arra, hogy II. Katalin cárnő hívására 1763-67 között 30.000 német telepes érkezett - megint csak Délnyugat-Németországból orosz földre. Népszaporulatuk és további tömeges bevándorlásuk révén számuk az első világháború kitörésekor már 600.000 fölé emelkedett. Többségük a Volga vidékén élt, 1924-1941 között a Volgai Német Szovjet Köztársaságban.

Összefoglalhatjuk a telepítések számadatait időrendben is. A folyamatosan érkező kisebb-nagyobb csoportok mellett a betelepülések három nagy hullámát figyelhetjük meg. Ezeket a német szakirodalom „Schwabenzüge" néven említi, melyet svábvonulásnak, húzásnak, vándorlásnak lehet fordítani. Eltekintve a szervezetlen 1689-1722 közötti hullámtól - az első Károly császár uralkodása alatt, 1722-26 között tetőzve mintegy 15.000 embert hozott, a második Mária Terézia idejében 1740-56 majd a poroszokkal vívott hétéves háború befejeződése után 1763-73 között összesen 45.000 főt. A harmadik csúcs II. József alatt - főleg 1782-87 között - újabb 45.000 fővel gyarapította az ország lakosságát. A felszabadító háborúk elejétől az 1790-es évek végéig a betelepítések és a természetes népszaporulat révén Magyarország lakossága megsokszorozódott, és megközelítette a 10 millió főt.

A sokszázezer ember elvesztése ellenére a XIX. század közepére már újra a túlnépesedés riasztó jelei mutatkoztak a német városokban és falvakban. Újra felvetődött a kérdés: Éhen halni, vagy kivándorolni? Hatmillió német ez utóbbit választotta - ezúttal azonban már a távoli Észak-Amerika lett az úti cél...

Miután az előzőekben áttekintettük a „svábok" idetelepülésének főbb színtereit, válaszoljuk meg a „Honnan?" izgalmas kérdését is! E tekintetben az 1851. évi népszámlálás adatai adnak hozzávetőleges felvilágosítást. A megkérdezetteknek még bizonyára emlékezetében élt, hogy szüleik, nagyszüleik, honnan érkeztek. A magát németnek valló 1.763.200 lakos ezt a következőképpen adta meg:

Mint a fenti adatokból kitűnik, a kivándorlók zöme délnyugat-Németország és Ausztria azon részeiből indult el, amelyeket a Duna fűz össze. Ezért is viselik a Dunai-svábok (Donauschwaben) elnevezést!

Ebből az is következik, hogy többségük vízi járművön tette meg az út nagyobb részét: tutajon vagy hajón. Induláskor azonban az illetékes állami hivataltól kivándorlási engedélyt kellet kérniük - mely döntését a földesúrral egyetértésben hozta meg.

A kivándorlás gócpontja Ulm volt, egy itt készült hajóra az ún. „Ulmer Schachtelre" (Ulmi doboz, vagy skatulya) szállva jutottak Bécsig. A további útszakasz gyűjtőpontjai Günzburg és Regensburg voltak. Ezt a 9-12 napos utat mindenki a saját költségén tette meg - itt a szervezett telepítés bevezetése után további útjukhoz útiköltséget kaptak. Az állami birtokra menők az Udvari Kamarától, a magánbirtokra menők a földesuruktól. A befogadó birtokhoz legközelebb eső kikötőben a hajót szétszedték, és anyagát épületfának adta el a kapitány. A további utat a telepesek most már az új földesúr ideküldött fogatain, vagy gyalog tették meg. A szájhagyomány szerint őseink Győrből három nap alatt értek ide Mórra.

A kijelölt faluba érkezve természetesen annak magyar nevével kellett megismerkedniük. A német nyelv számára kimondhatatlan magyar helységneveket:

- Vagy lerövidítették, és német hangzásúra változtatták. Így lett Budaörsből Wudersch, Siklósból Sieglos, Tófűből Taufen (keresztelni), Agostyánból Augustin, Paksból Pax, Vaszarból

  Wasser (víz), Nádudvarból Nadwar, Gyarmatból Jahrmarkt (Éves vásár), Lovasberényből Lausbrünn és Veszprémből Weisbrunn (Fehérkút).

- Vagy németre fordították. Felsőmindszent = Oberallerheiligen, Szigetszentmárton = Sankt Martin, Óvár = Altenburg, Nagykároly = Groskarol, Neusatz = Újvidék,

  Fehértemplom =    Weisskirchen.

- Ha pedig ők maguk alapítottak új települést, vagy azt bővítették, annak nevét maguk választották, vagy az odatelepültek népnevéről, pl. Frankenstadt = Baja, Steierdorf = Stájerlakanina,

   Sachsenfeld = Albertfalva, Schwabendorf = Kőszegfalva.

- Vagy a telepítést végző uralkodóról, illetve földesuráról: Hercegkút = Trautsondorf, Szabadka = Maria Theresiopel, Mezőfalva = Herzogendorf, a Batthyány Lajos által telepített

   Lajoskomárom = Loiskomorn, Mercifalva = Mercydorf, Széchenfalva = Setschenfeld.

Érdekessége miatt legyen itt egy falu névadásával kapcsolatos anekdota:

A Felvidék magas hegyei közti völgybe német telepesek kis csapata érkezett. Éppen első itteni vacsorájuk megfőzéséhez készülődtek az asszonyok. A férfiak - akik napközben ideiglenes kunyhóikat állították fel, - fáradtan bámulták a tüzeket pipájukat szívva. A beszédtéma az volt, mi legyen az új falu neve. De hiába hangzott el számos javaslat, a többség ezeket sorra elutasította. Végül legidősebb társuk javaslatát fogadták el. Most mindannyian hallgassunk el; csak komoly gond esetén szabad megszólalni. Amely szó akkor elsőnek elhangzik, az legyen új falunk neve. Az egyik asszony tejet tett fel fazekában a tűzre, majd kisgyermekével kezdett el játszani. Kis idő múlva szomszédasszonya pillantott fazekára és ijedten látta, hogy a forró tej már-már kifutással fenyeget. Ezért - megfeledkezve a hallgatási parancsról - hangosan felkiáltott: „Ins Topf schau!" = Nézz a fazekadba! Ahogy megbeszélték, úgy is lett. Falujukat Topfschaunak keresztelték el, bár a hivatalos jegyzékbe Dopschau alakban került. Magyar neve Dobsina lett.5

A Táncsics utcában levő szülőházam az 1800-as évek közepén épült.

Az alsó, közel félmagasságú fal az alacsony kőlábazatra rakott vályogfal.

Jól láthatók az egyes ferdén félbehagyott szakaszok toldásai.

A fal felső része vályogtéglából lett felépítve, ugyanígy a később hozzátoldott présház is.

A Mórra érkezett első németajkú telepesek könnyen átvehették az itt élő magyaroktól a falu nevét, annál is inkább, mert a Moor szó a németben lápot, mocsarat jelent. Aztán megtanulták a szomszédságban fekvő puszták, falvak nevét is, melyek dialektusunkban a következő formákban rögződtek. Árkit, Timárt még ki tudták mondani, de már Dobost Tóvis-nak, Tőröst Tierisch-nek, Tárnokot Tánák-nak mondták, Vajalt pedig Voje alakban említették. Bodajk Wudek, Veleg Wölëk lett. (Az „ë" magánhangzó kb. azt az „e" és „é" közti hangot jelöli, melyet a szegedi ember ejt ki, ha azt mondja: „Kënyeret ëttem mëggyel!") Csókakő = Csóke, Csákberény = Csákberin, Várpalota = Palote, Isztimér = Iszcime, Balinka = Palinke, Bakonysárkány = Sárgá, Pusztavám = Puszteván, Kisbér = Kisbie, Söréd = Sréd, Székesfehérvár = Weissnpueh, Vértessomlyó = Seimling, Fehérvár-csurgó = Csuerge. Komáromot mi Khumuen-nek ejtettük, bár a hivatalos német megnevezése: Komorn. Ez utóbbi helységnévről édesanyámtól a következő anekdotát hallottam. Komárom várát az ellenség szorongatta. A védőknek - minden eleségük elfogyván - a megadás gondolatával kellett foglalkozniuk. Legjobban nem is a várat, hanem a szép új malmukat sajnálták, ezért el is határozták, hogy lebontják, nehogy épségben kerüljön az ellenség kezére. Neki is láttak a falak szétverésének. A felszálló mészfelhőről az ellenség azt hitte, hogy a malomban újra elkezdték a lisztőrlést, annak a pora száll a magasba. Ezért a további kiéheztetést céltalannak vélve, elkezdték a visszavonulást. A védők gúnyosan kiáltoztak a távozók után: Komm Morgen! (Gyere holnap), Ez a két szó olvadt aztán össze a Komorn alakra.

A Bácskai-Bánáti betelepítés - mint az előzőekben említettük - az osztrák hadmérnökök által tervezett, sakktábla alaprajzú falvakba történt. A Kamara birtokaira érkezőket többnyire katonás rendben sorakozó kész épületek várták. Mór telepesei nem részesültek ilyen kedvezményekben, hogy itt nem volt tervszerű utca, vagy házhely kijelölés, arról meggyőződhetünk úgy, hogy egy rövid sétautat teszünk az akkori „Belvárosban": A mai Ady Endre és Lovarda utcában, vagy a Vasút - Érmeilék - Vágóhíd utca elején.

A szájhagyomány szerint a mai Hétérközi dűlőben letelepedett első hét sváb család eleinte földbevájt kunyhókban húzódott meg, de még egy 1723. évi összeírás is megemlíti, hogy többen az új jövevények közül ilyen veremlakásokban - „In Erdt Haus"-ban éltek, míg végleges hajlékuk elkészült. Az ehhez szükséges követ, fát az uraságok ígéretükhöz híven ingyen bocsátották rendelkezésükre. Az építés mikéntjét öreg házak lebontása során napjainkban is jól megfigyelhetjük. Az alap csak egy-két ásónyom mélységű volt, ebbe rakták - agyagkötéssel - az Antal-hegy D-Ny-i sarkán levő kőbányából fejtett lapos köveket. Ennek az alapnak a magassága is csak 30-40 cm volt, ameddig az ereszről leeső vízcseppek (Dachtropfen) felcsaptak.

A móri parasztházak két fő típusa

1. sík területen:

Az ábra a Rákóczi utca egyik házának alaprajzát mutatja. A házat több nemzedéken át ugyanaz a család birtokolta.

A tulajdonos szerint az első nemzedék az utca felé eső két szobát (1. és 3.) és konyhát (2.) építette fel.

A második a hátsó lakást (4., 5., 6., 7-,). A 7. számú helyiséget eleinte istállónak használták.

Mikor később elkészült a pajta és az istálló (8., és 9.,) néhány lépcsőfoknyit lemélyítették és présháznak, boroskamrának használták.

A trágyadomb: 10., árnyékszék 11., a kút a vályúval 12., a 13., számmal jelzett udvaron a disznó- és baromfi ólak, a fáskamra, a tűzifa és venyegerakások, a kukoricagóré kapott helyet. A házikert 14

2. dombos területen:

Egy tipikus parasztház a Hosszúhegy (ma. Martinovics) utcában.

Itt először az utcai rész két szobája és konyhája épült fel. (1., 2., és 3.,) valamint egy különálló kamra (4.,).

Ezután lett felépítve a pince és présház (9., és 10.,) valamint az istálló és pajta (11., és 12.,).

Később a ház egy további épületrésszel lett megtoldva (5-, 6., 7., és 8., helyiségekkel). A 13., - 17., mint fent.

Deszkavágás

A deszka készítésének régi módszerét Grosz János építésztechnikus munkatársamtól hallottam: a kiszemelt fatörzset egy hosszúkás verem fölé fektették.

Ennek alján állt két ember, akik a csak erre a célra használható fűrész fogantyúját folyamatosan lefelé húzták.

Egyirányú fogazása miatt a fűrész ekkor „harapott".

A fent álló harmadik társuk a fűrészt „üresjáratban" felfelé húzta és arra ügyelt, hogy az mindig a feljelölt vonalon haladjon.

Erre jött - szigetelés nélkül - az 55-70 cm széles vályogfal, melynek alapanyagát a következőképpen készítették. Agyagos-márgás földet rövidre vágott szalmával, törekkel és vízzel kevertek, kapával többször átforgatták, lábbal taposták. Ezt az anyagot aztán vasvillával rakták fel, körülbelül úgy, ahogy a fecskék építik fészküket. A végleges magasságot általában két „fogással" (Trieb) érték el. Az első kb. másfél méteres magasság után a falat ülepedni, száradni hagyták, majd ezután rakták tovább a kb. 3 méteres magasság eléréséig. A megszáradt fal egyenetlenségeit egy éles ásóval kívül-belül lefaragták, így mindkét oldalon egyenletes falfelületet kaptak. Egy másik, ám jóval ritkábban használt módszer volt, hogy az anyagot deszkazsaluzat közé csömöszölték - ahogyan manapság a betont öntjük zsaluzat közé.

A leggyakoribb azonban egy harmadik módszer volt: az alapanyagot a régi nagyméretű falazótégla nagyságának megfelelő deszkasablonba nyomkodták, ahonnan kiborítva a napon megszárították, majd ebből a vályogtéglából (Khotpatzen-ziegel) rakták fel a falat.

Az is elképzelhető, hogy a kémény, vagy a folyosóoszlopok felfalazásához szükséges kismennyiségű téglát az építkezők maguk, házilag égették ki.

A Hochburg-grófok 1723. évi bevételei között a téglaégetés és a mészégetés egyaránt 20-20 forinttal szerepel. (Összehasonlításul: a sörfőzés viszont 1.500 forinttal!) Mór utcanevei között 1732-ben már szerepel a mai Kossuth utca, akkori neve: Ziegel - másutt Ziegler Gasse, azaz „Tégla utca", mely bizonyára az akkor ott működő téglaégetőről kapta nevét.

A leendő konyhahelyiség oldalában egy-két falmélyedést is hagytak - benne deszkapolcokkal, ahová - akkor még konyhabútor nem lévén - különböző edényeket, tárgyakat rakhattak. Ha ajtaja is volt, akkor faliszekrénynek mondták. (Wandkasten)

A vályogfal nyáron hűvös volt, télen tartotta a meleget. De legnagyobb előnye mégis az volt, hogy jól ellenállt a Móron oly gyakori földrengéseknek. Az építőmesterek nem mindig voltak szakképzett kőművesek, egy-egy tapasztalt, ügyes kezű embert is megbíztak a falak felhúzásával. Őket Satzmeisternek = ülepítő-mesternek mondták. Szerszámaik között ott volt a pfandli - melyet még ma is így nevez mindenki a serpenyő helyett. De emellett használták a vízmértéket és függőónt. Utóbbi akkoriban még egy ólomgolyóból állt, az idősebb móri kőművesek még ma is „Schussblei"-nek említik. Kőből a borospincék épültek, csak ritkán présházak vagy kerítések.

A kőművesmunka befejezése után az ácsok vették át a munkahelyet, akik a már korábban kibárdolt gerendákból és a fűrészelt deszkákból először a födémet - itt is inkább a plafon szót használjuk, mely a „Plafond" szóból alakult - készítették el. Hogy egy jól kiszárított tölgygerenda milyen időálló tud lenni, azt bizonyítja az a gerenda, melyet néhány éve a Széchenyi u. 26. számú lebontott öreg házában találtak, melybe az építés évszáma is bele volt vésve (1528.)! A tulajdonos elmondása szerint az egészséges gerendát még be is építették az újonnan épült házba.

Egy nagyobb helyiség közepe fölé először a mestergerenda került (Hauptbalken, vagy Haupt-tram), erre fektették kb. méterenként a többi gerendát.

Jó idő múlva az egyik újítókedvű ács kitűnő megoldást talált a nem szép látványt nyújtó mestergerenda eltüntetésére. A gerendák fölé rakta azt, s a gerendákat a kovácsok által készített csavarokkal alulról erősítette fel rá. A gerendákra aztán felül rászegezték a mennyezetdeszkákat.6

A ház gazdája ezekre - hőszigetelés végett - egy vékony réteg agyagot terített. A padlás egy részében erre az agyagra egy újabb deszkaborítás került. Cséplés után ide hordták a gabonát, melyet nagy falapátokkal időnként átlapátoltak, így segítve elő annak szellőzését, száradását.

Mór legutolsó, náddal fedett melléképületét - egy pajtát - a Kossuth utcában, Gróf kovács volt portáján nemrég bontották le

Csak jóval később, többnyire csak az első világháború előtt terjedt el az a szokás, hogy a mennyezetgerendákra alulról is deszkaborítást - arra nádfonatot (stukatur-nádat) szegeltek, melyet aztán be lehetett vakolni.

A födém elkészítése után az ácsok a tetőszerkezetet készítették el. Mivel a lakóházak alaprajza szinte kivétel nélkül téglalapalakú volt (nagyon ritka volt az L-alakú, ún. Triangulum), általában a nyeregtető dívott, ritkábban fordult elő a csapott nyeregtető. A fedés már a tetőfedő dolga volt, a kezdeti időkben ezt sem tanult szakaemberek, hanem ügyes kezű parasztok végezték, mégpedig többnyire rozsszalmával, ritkábban náddal. A tetőcserép először a Lamberg-kastélyon jelent meg 1766-ban.

A befedett épület kívül-belül agyagtapasztást kapott, majd meszeléssel fejeződött be a házépítés nehéz munkája. A meszelést évente - többnyire húsvét előtt megismételték, ez mindenkor a háziasszony munkája volt. Ma is büszkén emlékszem vissza az iskolában tanultakra: Magyarországon a sváb falvakat a mindig frissen meszelt házaikról lehet felismerni!

Az első szoba két ablaka az utcára, egy pedig az udvarra nézett. A két ágy nem egymás mellett, hanem a falhosszában egymás előtt állt. Középen a többnyire a gazda által barkácsolt asztal állt a székekkel. A „Hanslbank"-nak mondott vonószék egyetlen házból sem hiányozhatott (lásd az előző oldalt).

A bútort akkor még csak egy tölgyfából készített láda helyettesítette, amit többnyire asztalos készített. A gazdaasszony ebben tárolta a fehérneműt, ágyruhát, és a törölközőket. Néhány apróság: gyertyák, szappan, pipadohány - majd később az írásbeliség terjedésével a Biblia, imakönyvek, írószer - még gyerekkoromban is - a mestergerendán kapott helyet. A sarokba cserépkályha került. Füstje egy vízszintes füstelvezetőn át távozott a szomszédos konyha ekkor még nyitott, kupolaszerű kéményébe. A kályha és a fal közötti pad hidegebb időkben az idősebb korosztály számára volt kedvelt tartózkodási hely. A kályha fölött egy farúd lógott két kötél-darabba! a gerendára erősítve. Rossz időben itt száradt a kimosott ruhanemű. Az 1800-as évek közepére a szekrények már a kamrába szorították ki a ládát, a két ablak közé ekkor került a 4 fiókos sublót (a Schublade szóból), rajta pedig a „házi oltár" kegytárgyai álltak. A falon szentképek, később már a szülők nagyméretű fényképei, ingaóra. Az ajtó mellett a színesen nyomott házi áldás és a szenteltvíztartó lógott.

A folyosóról egy kétrészes külső - és egy belső ajtó vezetett a konyhába. Előbbinek az alsó fele általában csukva volt, hogy a baromfi, a kutya behatolását meggátolja. A felső viszont nyitva maradt, hogy a beáramló levegő segítse a tűzhely füstjének eltávozását. A füst ugyanis a konyha hátsó fele fölötti kupolába emelkedett, melynek tetejébe építették a kéményt. A tűzhely - egybeépítve a kenyérsütő kemencével és emellett az üstházzal - ugyancsak vályogtéglából épült. A konyha közepén asztal állt, mellette padok, vagy támla nélküli ülőkék, melyeknek német nevét, a „hokedli" szót a magyar is átvette. E padokat, asztalt, ülőkéket is a házigazda készítette, ugyanígy a polcot is (ez is a Stellage szóból lett stelázsira magyarítva!), ahol edényeket, szerszámokat tartottak, de akasztottak ilyesmiket a falba vert szögekre is. A vizes pad - rajta egy-két, akkor még fából készített vizesvödör - mellett egy kis faállvány talált helyet, rajta az ugyancsak fából kivájt mosdótál.

A konyha felszerelését még fujtató, piszkavas, parázsfogó, és a tűzcsiholáshoz való acél, kovakő és taplógomba egészítette ki.

Valamennyi helyiség padlózata döngölt agyag volt. Jóval később - akkor is inkább csak az utcai szobába került - deszkapadlózat. A konyha és a folyosó tégla, vagy lapos kőborítást kapott.

De ezzel a tenger sok munkával még csak a lakóház készült el. Szükség volt még egy istállóra és pajtára is. Ezek a lakóházzal azonos anyagból és módon épültek. Az egyszerűbb melléképületek már faanyagból készültek. A kb. 1 méteres hosszúságúra fűrészelt vastag fatörzseket vasékek segítségével úgy hasították szét, ahogyan mi a meghámozott narancsot szeletekre bontjuk. Az így kapott fatáblák egyenetlenségeit bárddal, fejszével lefaragták, s így szegelték a kovácsok által készített szegekkel a földbeásott fadúcokra. Fedésre a szokásos rozsszalma, nád mellett a kukoricaszár, vagy szőlő venyege-kévék is fel lettek használva. Ha nem is zárt helyiséget, de legalább féltetőt kellett készíteni a szekér, borona, eke, fogas, a henger, a vonószék, köszörű, tragacs és egyéb felszerelés fölé. Fontos munka volt egy kút lemélyítése is. Magas vízállás esetén ez gémeskút volt, mélyebb vízszintnél hengeres kút. Olykor két gazda a telekhatáron fúrt egy közös kutat. Mellette kapott helyet az itatóvályú, mely egy vastagabb fatörzs kivájásával készült. Már csak az utcai kerítés volt hátra, ez a kezdetben még nem a drága téglából, hanem dorongfából, lécből vagy deszkából készült, utóbbiból a kapu és a kisajtó is.

A betelepülő jobbágyok földesuraiktól általában három évi robot, valamint a rövid- és hosszú fuvarok alóli mentességet kaptak. Ez a három év azonban hamar elszállt. De gondoljunk az erdő- és bozótirtásra, a katonaság részére végzendő fuvarokra, a megye kezelésében levő utak és hidak építésére és javítására. Így hihetővé válik, hogy az idetelepülök első generációja halálra dolgozta magát. A fent felsorolt munkákból sok maradt a második nemzedékre is. Az első nemzedék gyakori korai halálát persze nemcsak a túlhajtott munka, hanem az éhínségek, járványok a fertőzött ivóvíz is okozták. Gyakori volt a megfázás miatti haláleset is, hiszen a ház elkészültéig a család csak egy hideg földbeásott, vagy löszfalba vájt putriban húzta meg magát.

Ha ezek után feltesszük a kérdést: mit hozott a jövevények első nemzedékeire az áttelepülés, erre egy akkori kis versikével felelhetünk:7

De úgy tűnik, az előző fejezettel az időrendi események elé siettünk. Kíséreljük meg most már végre a válaszadást a következő kérdésekre: ki és mikor hozatta az addig csak néhány magyar és szlovák család által lakott Mórra az első németajkú telepeseket? Kik voltak ők és honnan jöttek?

Megint közbeszúrhatunk egy idézetet, mely nem kisebb ember szájából hangzott el, mint Habsburg Ottóéból: ,Aki nem tudja, honnan jött, az nem tudja, hogy hová tart!"

A „kik?" és „honnan?" kérdésre a választ sokféleképpen közelíthetjük meg. A szájhagyomány talán a legkézenfekvőbb. Nagyanyáimtól - de más öregektől is - azt az egybehangzó választ kaptam: őseink a Fekete-erdőből jöttek! Megtanultuk - és ezt minden idősebb móri ember hibátlanul tudja - az első hét sváb család nevét is: Ábelé, Eisele, Hipele, Négele, Rimele, Schindele és Wundele. A pontosság kedvéért ehhez még hozzá kell tennünk, hogy többen a felsorolásban az Eisele helyett a Pábele családnevet említik. A „le" névvégződés valóban svábföldi jellegzetesség! Ackermann Antal adatközlőmtől azt is megtudtam, hogy ezek az „úttörők" a máig is Hétkútere dűlőnek - németül Sieben Bründelackernek - nevezett határrészben telepedtek le, tehát nem a Kistemplom mellett élő magyarok és szlovákok mellé. Ez a nemzetiségek szerinti elkülönítés sok más vegyes lakosságú falu esetében is megmutatkozott. A földesurak így kívánták az esetleges nemzetiségi viszálykodásoknak elejét venni, de szerepet játszhatott az „Oszd meg és uralkodj" régi elve is. Az egyetlen itt talált forrás miatt azonban viták támadtak közöttük. Ezért a falú bírájához fordultak - levéltári iratokból tudjuk, hogy 1696 óta ezt a tisztet Izmindi György töltötte be - aki azt tanácsolta nekik, hogy mindegyik család mélyítsen egy kutat magának - innen a dűlő máig élő elnevezése. Veremlakásaikat azonban a nagy nyári felhőszakadások után a közeli dombokról lezúduló esővíz gyakran elöntötte, ezért feladták ezt a „telepet" és a faluba költöztek. A szájhagyomány ezzel kapcsolatban sajnos évszámot nem említ, így ennek időpontja ismeretlen. Jenei Károly kiváló történész az 1977-ben kiadott „Mór története" c. könyv idevonatkozó fejezetének szerzője a Székesfehérvári Megyei Levéltár anyagából vette azt a tényt, hogy Hochburg János a Mosonmagyaróvár környékén bérelt birtokáról 1698-ban telepített ide néhány német családot, később pedig a családjába benősülő Lambergek az ausztriai ottensteini birtokukról.

Ismerkedjünk meg kissé közelebbről a Hochburg családdal! A família egyik őse - akkor még Johann Haas néven III. Ferdinánd császártól 1648. október 29-én nemesi rangot kapott. Ő akkor mosonmagyaróvári élelmezési hivatalnok volt. 1658. november 26-án Lipót császár a „Haas de Hochburg" nevet adományozta neki, majd 1683-ban a Haas név elhagyásával a birodalmi lovagok sorába emelte - és ahogy a család krónikájában olvashatjuk: „Címerét rangjához illően feldíszítette." Fiait, Johann Dominikot és Johann Josefet Lipót császár 1702-ben bárói rangra, majd 1717-ben Károly császár birodalmi grófi rangra emelte.

A csókakői várbirtok - benne Mór - benépesítését szükségszerűen annak tulajdonviszonyának rendezése kellett, hogy megelőzze. Az előzőekben már olvashattunk arról, hogy a Budai Kamara adminisztrátora, Werlein János István milyen elszomorító képet festett a felszabadított Budáról, ahol a házak, telkek értékbecslését végezte. Most, 1690 nyarán a csókakői várbirtok vonatkozásában kapott hasonló megbízást, melyet aprólékos gondossággal teljesített is. Az uradalom értékét 70.987 forintra becsülte. A móri hét egész - és 7 féltelkes jobbágy, valamint az itt élő 4 zsellér mind magyarok voltak, névsorukban sem szlovák, sem német nevet nem találhatunk. Mivel a császárnak sürgősen szüksége volt pénzre, a várbirtokot 1691. november 8-án eladta Hochburg (magyarra „fellegvár" alakra fordítható) János katonai élelmezési főprefektusnak 60.000 rajnai forintért. Hogy a ma emberének fogalma legyen a hatalmas várbirtok kiterjedéséről, idézzük az adás-vételi szerződés lényegét. Lipót császár Csókakő várát, valamint a hozzátartozó lakott és lakatlan községeket: Pátka, Szűzvár, Ságh, Nyék, Kisfalud, Novai, Zámoly, Gánth, Csákberény, Puszta Nána, Keresztes, Szent Borbála, Orond, Igar, Csurgó, Bodajk, Sered, Kajmáthi, Kis- és Nagyveleg, Sárkány, Pusztavám, Ondód, Moor, Dobos, Tőrös, Vajai, Bokod, Szent Erzsébet, Árky, Timár, Tárnok, Szentkereszt, Kereki, Gerencsér, Szentgyörgyvár, Kápolna, Kerekszenttamás, és Ikrény helységeket először is a fiú - de ezek kihalása esetén a nőági utódoknak is örök időkre eladja.8

A vevőt a kegyúri- és a pallosjog is megillette. Sokat segíthet a „honnan" kérdés megválaszolásában a családnevek vizsgálata is. Svábföldi eredetre utal maga a „Sváb" családnév is, a német szövegekben „Svoob" vagy „Schwob" formában találkozunk vele. Ausztria egyes tartományaira utalnak a „Steirer" és a „Steierhofer" nevek (Stájerország) és Sziléziára a „Slézinger" családnév. Több osztrák város Móron ma is „élő" családnév gyökere: pl. Linz, Stróbl. Ide tartozik a Morvaországi Olmütz közelében fekvő Glatz helyiség is. A Ried, Baumgarten, Pichl, Stein, Sebersdorf, Mannersdorf helységnevek az itteni Rieder, Baumgartner, Pigler, Steiner, Széber és Manner családnevek forrásai. A sváb-bajor-osztrák területen kívül fekvő tartományok és települések is - bár csak ritkán, de feltűnnek a ma itt élő, vagy nemrég kihalt családnevekben. A Csolnokról idetelepült Reichenbach családnév őse bizonyára a szászországi Reichenbach városról kapta a nevét. Ugyancsak szász városokból ered - és pedig Meissenből a Meissner név, mely nálunk Méznerré változott - és Drezdából a Drezdner, ami itt még jobban eltorzult és Trezner lett belőle. A Schlett családok a Rajna-menti Schlettstadtból kerülhettek ide. A nemrég még gyakori Frank családnév frank származást igazol, az ugyancsak kihalt Tiringer eredeti alakja, Türinger pedig Türingiai eredetet.

Mária Terézia udvarának leírásában is több olyan nevet találunk, amelyek azonosak az itt is gyakori családnevekkel: Abele, Brettschneider, Müller, Hocher, Engel, Fuchs, Koch, Pigler, Weber, Koller - de ugyanitt találkozunk egy Seiler grófnővel, egy Kessler báróval és a Lamberg grófi családdal is.

Akik jobban ismerik a német nyelvet, azok azt is tudják, hogy a német nyelvterület északi részén más kifejezéseket használnak egyes tárgyakra, cselekvésekre, mint délen, származásunk helyén.

Néhány példa a szókincs köréből:

De elkülönül az osztrák-bajor szókincs egy része a többi déli - szaknyelven "felnémet" - nyelvjárás szavaitól is, ami a móri németség többségének származási helyét még szűkebb területre korlátozza:

Nemcsak a szavak, de a ragok és képzők tekintetében is elkülönül a déli és az északi német. Az utóbbiban használt "chen" kicsinyítő képző délen, őseink szülőföldjén "el", vagy "1" alakra módosul. Pl. a Mädchen = lányka, Madel vagy Madl lesz.

A lelkes móri lokálpatrióta, Wirth Sándor gazdag móri népdalgyűjteményében csak egy népdalt találtam, mely származásunk egyik helyére utal;

„Auf der Steirische Almacht bin ich droben g'sessen,

Ein schwarz-braunes Madel kann ich nicht vergessen..."

„Fenn ültem a Stájer hegyi legelőn,

Egy fekete-barna lányt nem tudok feledni..."

A sok hasonló népszokás közül most csak egyet emelnénk ki: A móri borvidéken régen a szőlőcsőszök mellé fogadott csőszlegények munkába állása éppen olyan ünnepélyesen történt, ahogy az alsó-ausztriai Weinviertel-ben volt szokás, még a mindkét helyen használt csőszbalta alakja, nyelének díszítése is szinte teljesen azonos volt.

Anyai dédapám 1888. április 13-án írt be jegyzetfüzetébe többek között egy olyan találós kérdést amely szintén Duna menti, bajorföldi eredetünkre világít rá: „Wiefil Weege gehen von Amberg nach Regensburg? Antwort: Keine, den alle Wege muss man selber gehen, reuthen oder fahren!"

„Hány út megy Ambergből Regensburgba? Válasz: Egy sem megy, mert minden úton nekünk magunknak kell mennünk, lovagolnunk, vagy utaznunk!"

A móri németség zömének ausztriai származását eleinknek a vármegye uraihoz, vagy az uralkodóhoz az intézőnek, vagy jegyzőnek diktált folyamodványai is tükrözik, melyekben ilyen szövegeket találunk: „Minden vagyonunk, amelyet Ausztriából hoztunk magunkkal, semmivé lett a sok teher és adó folytán!" íratták...

Helmut Protze nyelvtudós 1939-ben a német nyelvkincs több száz szavának olyan vál­tozatait rajzolta térképre, melyek a német nyelvterület egyes részein használatosak.
A „Brombeere = szeder” szó különféle alakjait ez a térkép tünteti fel.
A móri németség által használt „Praunpe - Praumpe” alakhoz legjobban hasonlító Brau/n/beer, Braumbeer és Bra/u/nbeer szavak
(figyelembe véve, hogy mi a „b” helyett „p”-t mondunk, és a szóvégi „r”-t nem ejtjük ki) a Duna Svábfóldi, Bajor- és alsó ausztriai szakaszán élnek.
Ez annak bizonyítéka, hogy őseink jó része erről a területről került Magyarországra.

A „ziehen” = húzni ige különféle alakjait a szóatlasznak ez a lapja szemlélteti.
Az általunk használt „zän”alak (Az „a”pontosan megegyezik a magyar „á” magánhangzóval!) a német nyelvterület egyetlen pontján használatos: Bécs környékén.
Talán ez a legdöntőbb bizonyítéka annak, hogy a móri németség túlnyomó többsége az osztrák főváros környékéről települt Mórra!

Ki hinné, hogy az ausztriai származás bizonyítékaihoz egy kis sóhajtás is hozzájárulhat! Édesapám szabóműhelyében, gyerekkoromban egy öreg „kuncsaft" szájából ezt hallottam: „Oh Maria Taferl, meine Hühner-augen!" = Oh Maria Taferl, a tyúkszemeim!

Az említett Maria Taferl Ausztriának egy híres Bécs közeli búcsújáró kegyhelye. Ide zarándokolhatott el őseink idetelepülése előtt valaki, aki a fenti sóhajt elrebegte. Ez aztán elterjedt, széles körben ismert szállóige lett és az onnan idetelepült családok révén Mórra is eljutott, s egy kései utód szájából még én is hallottam.

Az a tény, hogy mi, móri németajkúak a német nyelvterület déli részén otthonos neveket, szavakat, ragokat használjuk, az ottani népdalokat, népszokásokat, szállóigéket ismerjük, egyértelműen bizonyítják délnémet származásunkat. Ez a K-Ny. irányban hosszan elnyúló déli sáv politikailag és nyelvtanilag egyaránt kétfelé oszlik: A kisebb, nyugati felén - nagyjából Baden-Württemberg, Svájc és Tirol területén a sváb-alemann nyelvjárásokat, - a nagyobbik, keleti részén, megint csak nagyjából a mai Bajorország és Ausztria területén az osztrákbajor nyelvjárásokat beszélik.

A származás kérdésével foglalkozók többségének véleménye szerint a móri németség háromötöde az utóbbi két országból, - egy ötöde a sváb-alemann nyelvjárások területéről, a maradék pedig a német nyelvterület egyéb tájairól települt ide, illetve az itteni magyar (Varga, Horváth, Bodri stb.), vagy szláv (Skobrák, Skrinár, Babonics stb.) etnikum köréből olvadt bele nyelvben, viseletben a német többségbe.

Legpontosabb adatokat (név, származás, dátum) németek idetelepedésével kapcsolatban a móri kapucinusok 1696. óta vezetett nyilvántartásaiból meríthetjük, melyekbe az itteni házasságkötéseket, kereszteléseket és temetéseket jegyezték be.9

A legelső móri sváb nevével a keresztelések regisztrációjában találkozunk. Anno 1697 Die February 5. Baptizatus est (megkeresztelve van) infans (csecsemő) Helena. Parentes fuere (szülei:) Joannes Jobbágy, Dorothea uxor ejus (az ő felesége). Patrini fuere (keresztszülők): Casparus Moser et uxore (felesége) Elisabetha. Azt, hogy ez az Erzsébet valóban a felesége volt, meg kell kérdőjeleznünk, ugyanis házasságkötésük még csak ez év november 10-én történt meg. Die 10. Novembris: Copulatus est (Összeesketve van) Casparus Moser Vlabia in Svevia Natus (Született a svábföldi Vlabiában) cum (hoz) Elisabetha Werkovicsin Sopronis (Soproni). Testes fuere: (Tanuk:) Joannes Bernardus Eiman et (és) Mathias Knitlhoffer.

Míg ez évben csak ez az egy német pár kötött házasságot - a többi hét magyar volt - a keresztelések könyvében több német névvel találkozhatunk: Eodem (Ép így - vagyis az előbbi dátummal azonosan 1697. február 5-én): Baptizaty est Infans Josephus, Parentes fuere: Andreas Steinherr, Agatha uxor ejus. Patrinus = keresztapa Josephus Harigfart.

Die 22 February Baptizaty est Infans Dorothea. Parentes fuere: Martinus Ginter, Eva uxor ejus. Patrini fuere Dominicus Aloe et Dorothea Knitlhoferin.

Die 27 Aprilis Baptizaty est infans Stephanus, parentes fuere Georgius Horvát, Ursula uxor ejus. Patrini fuere Mathias Knitlhofer et Georgius Iszmindi.

Die 13 Juny Baptizatus est Infans Helena. Parentes fuere Stephany Horvát, Helena uxor ejus. Patrini fuere Josephus Harigfart et Helena Örsechin.

Die 23 Juny Baptizaty est infans Joannes Baptista (=Keresztelő János) Parentes fuere Georgius Schurida, Anna uxor ejus. Patrini fuere Mathias Knitlhofer, Dorothea uxor ejus.

1698-ban a hét magyar pár mellett egy német is házasságot kötött:

Josephus Morast viduus (özvegy) National (nemzetisége): Carniolus (Karintiai) cum Virgine (szüzet és hajadont jelent) Elisabetha Faschingin. Tanuk: Dominicus Aloe et Michael Paur.

1699. évben - négy magyar pár között - Oct. 28. Andreas Grueber Vienealis (Bécsi) cum Elisabetha Dorothea Parbeim Austriaca, vulgó (nevezetesen) Eberstorf. Tanú: Casparus Moser, Moravus (Morvaországi).

Szakítsuk meg az első németajkú móriak bemutatását, mert hasznos felhívni a figyelmet a régi szövegek pontatlanságaira. Pl. a most morvaországiként feltüntetett Casparus Moser minden bizonnyal azonos azzal a Casparus Moserrel, aki 1697. november 10-én kötött házasságot, mint „Natus in Svevia" és akivel mint az első név szerint ismert móri némettel 1697. február 5-én keresztapaként ismerkedtünk meg. A pontatlan, hiányos bejegyzések ebben a korban nagyon gyakoriak. A fenti kigyűjtésből is látható, hogy a nőknek majdnem mindig csak a keresztnevüket jegyezték be, de pl. 1700. november 10-én a menyasszony mindkét neve hiányzik: Joannes Alber svevus cum ................ , Tanuk: Mathias Reibbaur et Christianus Alber, - bizonyára a vőlegény fivére. Olykor a tanú neve maradt le. Például, a házasságkötések nyilvántartásából az első tételnél: Anno 1696 Die 28. Octobris copulatus est Joannes Jovácz cum Dorothea. Testes fuere:.....................

Az is figyelemre méltó, hogy a nevek után milyen sok a „Vidua -viduus", vagyis „özvegy" megjelölés, ami az akkor nagy halálozási arányra utal. Néha a nemzetiségi hovatartozás is nehezen hámozható ki. Például, Georgius Nagy, croata. Miért lenne horvát egy Nagy családnevű ember? Vagy, milyen nemzetiségű valójában egy „Venceslaus Rosinger Hungarus?" - vagy „Georgius Heger Hungarus?" Egy Georgius Tod (bizonyára Tóth!) neve után a „slavus" szó olvasható, egy Matthias Tood után pedig a „german" megjelölés. 1700-ban már a németnevű párok jutnak többségbe 10:5 arányban. Gyakran a származás helyét is közlik az esketést végző Willibaldus, majd Emericus, Ladislaus, Hugó és Antonius kapucinus atyák.

1700 jan. 13.: Kilianus Perbol viduus cum Anna Wöberin, sveva. Tanuk:...................... ?

1700 jan. 25.: Paulus Wallner cum Ursula Strelin. Tanú: Matthias Knittelhofer, és Michael Paur.

A következő bejegyzés azt tanúsítja, hogy német telepesek érkeztek a ma már színmagyar szomszédos falvakba is, akiknek - mivel akkor csak Móron volt pap és templom, - házasságkötés céljából ide kellett jönniük:

Ex Csakberin: Joannes Grafenekker Austriacus cum Virgine Eleonora Transsylvaniensi - erdélyi! A házasságkötések katalógusában gyakori az ex Keresztes, Csurgó, Bodajk, Akka, Bokod, Császár, Pákozd, Dad, Almás, Pázmán(d), Acsa, Moha stb. is. A „Csur" lehet, Csór és Súr egyaránt. De itt, a kapucinusok előtt esküdtek az ondódi (Ma Pusztavám) evangélikusok is - saját lelkészük akkoriban még nem lévén.:

1742. szept. 4.: Joannes Lisztmayr professione vietorum (kádármester) cum Maria Hutzin. Tanuk: Michael Marton és Henricus Mod ex Andot (Ondód).

1700. június 17.: Michael Ruethmann cum Severina Alberin. Tanuk: Joannes Buech et David Eisele.

Utóbbi névvel már a Hétkutéri első telepesek felsorolásában is találkoztunk.

Július 10.: Benedictus Scheuner cum Eva Laurin, Austriaca. Tanuk: Cyprianus Scherban et Jacobus Anger.

Július 10.: Joannes Steiniger Austriacus cum Maria Sabina Seifpergerin. Tanuk: - immár sokadszor - Michael Paur et Andreas Plender.

Október 17.: Joannes Vogl svevus cum Maria Preimárin. Tanuk: Marcus Richl et Antonius Kalschmidt.

Október 24.: Matheus Morr Boemus (cseh) cum Anna Porosim, Tanuk: Joannem Deutsch et Joannes Aichinger Moravus.

November 10.: Michael Solinger cum Anna Krauszin. Tanú: Michael Bodner.

Az 1701. évtől (8 magyar, ugyanennyi német pár) már csak azokat a neveket gyűjtöttem ki, melyek mellett a származás helye is szerepel: Dreska Martinus, Moravus, Freibergensis.

Venceslav Fiala, Moravus, Milotizensis cum Dorothea Paderin Posoniensis (Pozsony) Balthasar Cont, Silesius (Szilézia) Kopergensis.

Martinus Schelling ex Imperio Rokenbergensis (A Birodalom Rockenberg nevű városából) cum Maria Stögerin ex Imperio vulgó(nevezetesen) Entrelingau.

Andreas Dobroviczi Croata Rimnicensis cum Maria, filia Georg Horváth, Lovasbrinsiensis, azaz, egy horvát az olasz Riminiből itt vette feleségül Horváth György lovasberényi lakos Mária nevű lányát. Josephus Lipp, Austriacus, Longenfeldensis cum Ursula Ertlin. Tanuk: Georg Lincz, Adamus Hauser, Kilianus Karch és Nicolaus Ertl.

Még két külföldön született vőlegény: Joannes Schiefvalt Austriacus és Josephus Weger, Schweizer (svájci). 1703 és 1711 között a Rákóczi-féle szabadságharc miatt csak kevés németajkú telepes érkezett Mórra, az itt házasságot kötők közt mindössze két-három némethangzású névvel találkozhatunk.

A magyar és német családnevek mellett ekkor még feltűnnek szlovák nevek is, ilyenek: Venceslaus Navratil, Anna Renaskova, Thomas Krimek, Bartholomeus Moravek, Joannes Thomasko, Susanna Gmilkovo.

Egy vegyes házasság: Jacobus Jacubku, Moravus, cum Anna, ex Silesia, filia Johan Schneider. Vagyis: A Morvaországból Mórra települt legény az itt lakó sziléziai származású Johan Schneidernek Anna nevű lányát vette

A móri német családnevűek származási helyéről további adatokat írhatunk ki a halottak katalógusából is:

1697. február 22-én keresztapaként, - 1698. augusztus 24-én pedig egy házasságkötés tanújaként olvashattuk Dominicus Aloe nevét. Három nappal később, 27-én fia halálának bejegyzésével nyitották meg a kapucinusok a fenti könyvüket.

1700. május 21.: Mortuus est infans (csecsemő) Catharina, filia Luisfiliali ex Moravia = Meghalt a morvaországi Luisfilialinak Katalin nevű leánya.

Szeptember 27.: Egy Michael Mayer nevű csecsemőt, december 11-én pedig egy Josephus Ebbele nevűt temettek.

Március 19.: Georgius Peck, svevus.

Április 5.: Barbara Krarin, nata in Svevia, Oppido (falu) Kirchberg.

Április 16.: Gregorius Hausser, Moravus.

Június 25.: Christianus, filius (fia) Caroli Höcker, Tirolensis, Parochia:

Wenz = A tiroli Höcker Károlynak - aki született a Wenz-i parókián - Krisztián nevű fia.

Augusztus 9.: Jacobus, filius Antoni Kalschmidt, ex Imperio Stiptzkönig.

Augusztus 18.: Christina, filia (lánya) Joannes Georgi Blat, Austriaci.

Szeptember 24.: Catharina, filia Josephi Schörestra, Austriaci.

Szeptember 24.: Eva, filia Leopoldi Sringelenger, Austriaci.

Október 1.: Simon Hörmann, Croata.

1702.Augusztus 10.: Sebastianus Gerhardt, Bavarus

1704.: Andreas Arkner Tirolensis és Georgius Brindl svevus.

Az egyes katalógusok adatait összevetve olykor bepillantást nyerhetünk egy-egy család örömébe és bánatába is. Például, az 1700. január 25-én házasságot kötött Wallner házaspár nevével közel 9 hónap multával ismét találkozhatunk - a halottak regisztrációjában.

Die 17 octobry: Mortuus est infans Apollónia et Christina. Parentes fuere: Paulus Wallner et Ursula, uxor ejus. - tehát újszülött ikerlányaik haltak meg.

Bizonyára sok mórit fog érdekelni az alábbi statisztikai adatsor. A legfelső sor az elhunytak, a második a házasságkötések, - a harmadik a kereszteltek számait tünteti fel:

Megjegyzések: A „vacat" szó szünetet jelent. Az 1708-09-es években a halottak könyvébe nem történt bejegyzés, 1710-ben is csak augusztustól kezdve írták be a halottakat. Év végéig 95 bejegyzés történt, ebből egyedül december 5-én 35. A bejegyzések szüneteltetése nyilvánvalóan azért történt, mert az itt élő két-három szerzetes a pestisjárvány sok-sok halottját temette, így idejük sem volt az írásbeli munkák végzésére.

A fenti számoszlopok 1703-ig a falucska lakosságának töretlen gyarapodását mutatják. Az ekkor kitört kurucfelkelés ezt a fejlődést vetette vissza.

A lakosság nagyfokú csökkenését a háborús viszontagságok, a katonai élelmiszerrekvirálások, s az aszályok okozta éhínségek, járványok számlájára írhatjuk nemcsak Móron, de az egész országban is. Mindezt betetőzte az 1708 óta az országban tomboló súlyos pestisjárvány, mely hazánk lakosságát vészesen megtizedelte. De különösen sújtotta a még nemrég ideköltözött, meg sem gyökeresedett, a szokatlan klímától és a kezdés sok munkájától legyengült sváb telepeseket. Az általuk nemrég benépesített - és a pusztító járvány után újra elnéptelenedett - falvaknak, sőt vidékeknek a túlélő, szívósabb magyar lakosság a „németek temetője" nevet adta. Eltűnésükhöz - vagy legalábbis fogyatkozásukhoz - a legújabb kutatások szerint a kurucok atrocitásai is hozzájárultak. így például amikor elfoglalták a svábokkal és rácokkal frissen megtelepült Pécset, a lakosság nagy részét lemészárolták, a fiatalját pedig török rabszolga-kereskedőknek adták el. Hogy a gyéren lakott Mór is sokat szenvedett ebben a háborúban, azt Jenéi Károly, a „Mór története" című könyv egyik szakírója is bevallja: 1705. október 5-én egy megyei hivatalnok jelentette a Budai Kamarának, hogy Móron 100 kuruc lovas és gyalogos járt, akik zsákmányolás után visszavonultak a Vértes erdeibe. Akkor élt eleinknek a kurucokról kialakult nem éppen hízelgő véleményét jól tükrözi az a régebben sokszor emlegetett szitkozódás: „Kurutzen -Türken", amikor is egy „füst alatt" emlegették a kurucot és a törököt.

A megüresedett falvak benépesítését elölről kellett kezdeni. Ezúttal azonban már nem annyira a Svábföldről, hanem főként az osztrák tartományokból - ezek közül is Alsó-Ausztriából - érkezett a telepesek többsége a Vértes, Bakony falvaiba, így Mórra is.

A fentiekben tudatosan használtam a „sváb" megjelölést, még akkor is ha a származási helyek megjelöléseiben a „svevus, sveva, Nata is Svabia" (született Svábföldön) kifejezések elmaradnak az Austriacus, Bavarus, Moravus megnevezések gyakorisága mögött. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a magyar lakosság az első, valóban svábföldről érkezett telepesek nevét a később idetelepült egyéb németre is átvitte - tévesen. Itt az ideje, hogy leszögezzük: A jelenleg a Dunántúli Középhegység falvaiban élő németség zöme földrajzilag Ausztria területéről települt ide, de mivel tudjuk, hogy Ausztriát a középkorban bajorok népesítették be, ezért mi vérségileg, genetikailag bajorok vagyunk!!!

Az 1708-09 évi pestisjárvány a móri németség történetében fordulópontot jelentett. A közel felerészben ténylegesen sváb származású németség - és vele együtt az itt élő magyar és kisszámú szlovák lakosság szinte teljesen kipusztult. A már említett Jenei Károly történész szerint a szabadságharc alatt pestisben és egyéb betegségekben 203 fő halt meg, az adózó családfők száma 1710-re 6 főre csökkent, s 171 l-ben az özvegyek és más adófizetés alól felmentettek száma 16 fő volt. Ugyanakkor nagy számban érkeztek adómentességet élvező új jövevények is, ezt az egyházi nyilvántartások adatai is bizonyítják, melyek Jenéi számainak ellentmondani látszanak. Ezek szerint 1711-ben 35 házasságkötés és 37 keresztelés volt itt.

Már említettük, hogy a fenti 35 pár mind magyarnyelvű volt. Az adókivetéseknek és állatösszeírásoknak a Székesfehérvári Megyei Levéltárban őrzött lapjai is a móri magyarság nagyobb gazdasági erejét mutatják. így például, az 1701. évi adólistán magyar Mór 150 adóegységgel, német Mór pedig csak 67 adóegységgel szerepel. Az 1715. évi adóösszeírás már a németség felzárkózását mutatja. A számbavett 43 családfő közül 8 magyar és csak egy német (Michael Klain) colonus, vagyis jobbágy rendelkezett annyi földdel, melyet 18 pozsonyi mérő (1 mérő = 62,5 liter) gabonával be lehet vetni. Öt magyar zsellér (latinul Inquilinus) 9 mérő földet bírt. A két „Libertinus" vagyis „szabad" magyar. Ha a nehezen olvasható neveket jól értem, akkor a 6 magyar és 13 német zsellér nem rendelkezett földdel - vagy adómentes éveik miatt nem kerültek adózás alá. Az iparosok (4 ács, 2 varga és 2 kádár) közt csak egy magyar található.10

Az 1720-as adatok már a németség számbeli fölényét mutatják. A magyar adózók száma nem változott, a németeké viszont 4l-re nőtt. Közülük még mindig csak az egy Klein Mihály a telkes jobbágy, a többi negyven töredéktelkes jobbágy vagy nincstelen zsellér. (Német megjelölésük: Kleinhausler, ami „Kisházas" alakra fordítható.)

Az alábbi névsorukban bizonyára sok móri megtalálja őseinek nevét:

Móri jobbágyok és kézművesek 1715-ben

Móri jobbágyok és kézművesek 1715-ben

A fenti 41 német és az ugyancsak itt élő 15 magyar családfő összes földje 373 és fél mérő gabonával volt bevethető. Összehasonlításul: ugyanebben az évben Bodajkon 24, Csurgón 22, Etyeken 19, Csákváron 82, Csákberényben 25 családfő lett összeírva.

1723-ban már 102-re szökött az adóköteles német családfők száma, további 44 még adómentes volt - és 22-re emelkedett a magyar adózok száma is. 11 Négy évvel később pedig 176 német és 52 magyar név olvasható az adólistákon.

Annak bizonyítására, hogy a Rákóczy-féle szabadságharc után már nem annyira a Svábföldről, hanem inkább az osztrák tartományokból és az ugyancsak Ausztriához tartozó Cseh-Morvaország németek lakta területeiről érkezett a telepesek többsége, lássunk még egy rövid összeállítást az ideköltözőkről:

1712 Martinus Peber, Boömus

1713 Joannes Erdl, Moravus

1713 Christophorus Vigmar svevus cum Gertrude Trausin, sveva.

1713 Joannes Vogl, svevus.

1715 Laurentius Vogl, Moravia

1723 Georgius Maichl, Austriacus

1723 Joannes Augendobler, Bavarus

1724 Georgius Rappel, Styriacus (Stájerország)

1724 Matthias Finhabel, Austriae

1725 Georgius Latonits, Pändorfensis - Ausztria.

1725 Ernestus Christianus Pichler, Salisburgensis (Salzburg)

1725 Joannes Fláschger, Austriacus

1725 Joannes Michael Toppler, Soproniensis.

1725 Michael Parer, natus Moravus.

1725 Anna Maria Dornekin, Klagenfurtensis.

1728 Nicolaus Plächer, Styriacus.

1736 Paulus Petrik, Moraviensis.

1740 Christianus Sueber von Herzogenburg Ausztria, cum Elisabeth Schreiberin von Bössingen in Schwaben.

A következő fejezet negatív hősével, Pfeiffer János jobbágynyúzó tiszttartóval is a házasságkötések lapjain szembesülünk. 1725. június 26.: Michael Nemet cum Anna Maria Schützin. Tanu: Joannes Pfeiffer, Rationista Dominy = uradalmi tiszttartó.

A XVIII. század első felében már nagyon sok olyan névvel találkozunk, melyek ma is „élnek" városunkban, - bár akkor még nem a mai formájukban: Graf, Karch, Winkler, Sing, Schlet, Linz, Steinher, Klein, Koch, Pichler, Abli, Milleer, Nagerle, Grill, Vogl, Hueber, Glotz, Fux, Forstner, Reiser, Gartner, Wolff, Auer, Harach, Stágr, Christ, Grisperger, Ubholtzer, Püsch, Märgl, Keilhak, Kraft, Stolczenberger, Moder, Wagner, Zimmermann, Gerstmayer stb.

Az előzőekből már megtudhattuk, hogy Hochburg János élelmezési tiszt 60.000 rajnai forintért - ma úgy mondanánk, „mellényzsebből" megszerezte a hatalmas csókakői várbirtokot, annak valamennyi lakott és lakatlan faluját és pusztáját. Mindjárt meg is kezdte csekélyszámú jobbágyának megterhelését robottal, adóval. Fiai, János Domonkos és János József 4 vámszedő helyre kért és kapott engedélyt és tovább folytatta az üres, munkaerő után kiáltó helységeikbe a magyar és német telepesek toborzását. A gyorsan népesülő falvakban aztán ezek ingyen kézi- és „marhás" robotját a végsőkig fokozva megkezdték az akkor korszerűnek mondható gazdaságuk kiépítését. Sorra épültek a mész- és téglaégetők, serfőzdék, pálinkaégetők, istállók, malmok, mészárszékek és kocsmák. Jelentős bevételeik voltak a hatalmas erdeikből, a gyarapodó szőlőkből, a szántókból és a vámokból is.

Mindezek ellenére a két Hochburg gróf egyre jobban eladósodott. Haláluk után a Hochburg lányokkal házasságra lépő Berényi és Lamberg grófok vették át a több mint 36.000 forintnyi költséggel megterhelt birtokot. Tiszttartójuk, a fent már megemlített Pfeiffer János szinte mindennap robotra hajtotta eleinket. Miután hiába fordult a nyomorult pórnép védelemért a megyéhez, 1731 nyarán egyenesen az uralkodóhoz, Károly királyhoz címezték folyamodványukat... „mert Pfeiffer már majdnem embertelen (fasst unmenschliche) robotolásra kényszeríttette őket könyörtelenül, irgalmatlan verésekkel."12

A császár rendelete, a Helytartótanács intelme azonban nem sok eredményt hozott. A megyei közgyűlés az úriszék elé utalta a jobbágyok panaszát, ahol tudvalevőleg a földesurak maguk, vagy tisztviselőik ültek. Talán ebből a korból származik a Móron jól ismert közmondás: „Az ördögöt nem lehet az anyjánál bepanaszolni!" („Den Teufel kann man bei seiner Mutter nicht verklagen!")

Hosszas levélváltásokat, vizsgálatokat és a változatlanul embertelen robotokat megunva a jobbágyok újra a császárhoz fordultak sérelmeikkel. Válaszul a megyei közgyűlés vezetőiket: Abholczer Jakabot, Riegl Antalt és Ertl Jánost 50-50 botütésre, s a megyéből való kiutasításra ítélte. A birtok urai az „Oszd meg és uralkodj" elve alapján megpróbáltak éket verni a magyar és német ajkú jobbágyaik közé. Hogy eredménytelenül, azt bizonyítja az is, hogy a „lázadó, a kötelességeit lerázni próbáló" kisebb vétkesek között - akik csak 12-12 botütést kaptak - a 4 német mellett 3 magyar is volt. Egy másik ürügyet, mely szerint csak néhány nyughatatlan jobbágy patvarkodásáról van szó, a móriak úgy cáfoltak meg, hogy 101 aláírással - pontosabban keresztvonással - ellátott folyamodvánnyal kértek védelmet a Helytartótanácstól, s kijelentették, hogy valamennyien készek elhagyni a falut, de nem tűrik három társuk számkivetését. Hogy a zsarnok Pfeiffer pálcája elől néhány móri család valóban a szomszédos falvakba (Gánt, Pusztavám,) menekült, azt a móri Pintér Béla kiváló tanulmányában (Die Ansiedlung der Deutschen in Mór) az itteni családnevek egy részének eltűnésével, és ottani megjelenésével is bizonyította.

A fényképen a Vámház látható. A panelházak építése idején ezt is lebontották.

Előtte Dualszki család lakása és vasüzlete volt benne. A Vámhídnak (Mautbrucke) alacsony kőkorlátja volt.

A ház mögött a Vámos-közben (Mautgasserl) és az Uri utca (Herrengasse) két irányába vezető utat 3 elfordítható vámsorompó zárta le

Az éveken át tartó vizsgálódás és levelezés az uralkodó, a Helytartótanács, a Megyei Közgyűlés, az Úriszék és a jobbágyok között 1733. nyarán véget ért. A Vármegye közgyűlése kiadta a király által is jóváhagyott - s ezért róla elnevezett „Urbarium Carolinum" nevű urbáriumot, amely 1768-ig, a Mária Terézia által kibocsátott végleges urbáriumig szabályozta az uradalom és a jobbágyság viszonyát13

E szabályzat főbb pontjait érdemes közelebbről is szemügyre venni. Az uradalmak tulajdonosai elismerték, hogy Mór határa szűk, ezért a jobbágyok a puszták használatából nem zárhatók ki. A robotkötelezettséget heti egy napban rögzítették. Részletesen megszabták a jobbágyok által teljesítendő szolgáltatásokat. Saját kocsmájában a bormérést egész évben folytathatja a földesúr. A mészárszék és a malom (fele régebben a falué volt) az uradalomé. A teljesítendő robotot - a jobbágyok kérését elvetve - továbbra sem az általuk használt telek nagysága szerint, hanem egyenlő mértékben vetették ki, mivel az egész, fél- és negyedtelkes egyformán élvezi a legeltetés, faizás és a szénagyűjtés jogát.

Az 1733-as évből pontos felmérés áll rendelkezésünkre a 120 adózó jobbágy és a 176 zsellér rétegeződéséről: egésztelkes jobbágy 5, féltelkes 29, negyedtelkes 86, ennél kisebb töredéktelekkel rendelkezik 108 zsellér, csak háza van vagy teljesen földnélküli 68 zsellér. Igaerővel csak 74 jobbágy rendelkezett, ezek heti egy napot szekérrel robotoltak, a többi 222 munkáját kézzel végezte.

A kiadott Urbárium ugyan csendesebb viszonyokat teremtett a folyton gyarapodó létszámú jobbágyság körében. A földesurak túlkapásai helyébe most a megyei követelődzések léptek. A leégett katonai szállás újjáépítése, a törzstiszti szállás felépítése és a gyakori katonai átvonulások terheinek viselése. A jobbágyportákra beszállásolt katonákat a parasztoknak kellett élelemmel, tüzelővel, gyertyával stb. - lovaikat pedig takarmánnyal ellátni. Ezek értékét ugyan levonták a kirótt hadiadóból, de például a mészárosnál 3 forintért megvett húsporciót az adóba csak 2 forintra számították be. A katonák gondatlansága miatt nem egy gazda lakóháza, vagy pajtája égett le. Málnájuknak szállítása is a jobbágyság további megterhelését jelentette.

Ez az 1821-ben készült térkép bepillantást nyújt Mór határának 1752 évi felosztásába. A Kecskehegy alatti dűlő (elején ma a sortpálya van.) 1-25 sz. parcellái a Berényi, ettől pedig a Lamberg család birtokába kerültek. Az „ Uraságok” tábláin az Árpád utcai házak állnak. A „M. G” (Méltóságos Gróf) Lamberg uraság lóherésének helyén a kórház és Emlékpark,- a Pajta környékén (azelőtt Fatelep és Csikótelep) ma orvosi lakások, nővérszállók stb. állnak. A „Laposság” - másnéven Békatói rét - helyén jelenleg gyárépület látható. A „Haszontalan ” részen már akkor állt a Golgota, később temetőnek lett hasznosítva. A Hétkútéri dűlőben a szájhagyomány szerint az első hét sváb család telepedett le. F.M. Levéltár Térképtára, T.13.

1733-ban újabb nagyobb telepes hullám érkezett Mórra - rosszkor! Az 1739-ben, az országban pusztító pestisjárvány Mórt is elérte - erről részletesen majd egy későbbi fejezetben olvashatunk. A falu déli határában felállított vesztegzár őrzését, a használattól eltiltott utak lezárását végző katonaság ellátása ugyancsak a lakosságot terhelte.

Az 1752-es esztendő ismét jelentős eseményt hozott földesúrnak és jobbágynak egyaránt. Az addig közösen , birtokolt hatalmas uradalmat az öt leányági örökös felosztotta egymás között.14

A birtokszerző Johann von Hochburg egyik unokája, Mária Antónia és férje, báró Adolph von Berge de Trips a maguk ötödrészével Ikrényt, Keszit, Bokodot, Pusztavámot, Ondód- és Nánapusztát, Kerekít, Szentkeresztet és Gerencsért kapták. Ez a család tehát Mór történetében a továbbiakban nem játszott szerepet. Már csak azért sem, mert két év múlva e birtokukat eladták az evangélikus vallású Paul Jeszenáknak. (Ekkor települtek az evangélikus pusztavámiak ősei oda.) Ő viszont rövidesen eladta azt a tatai-csákvári Esterházy grófi családnak.

A másik unoka, Mária Anna gróf Berényi György felesége lett. Ők hajadon sógornőjüktől, Hochburg Mária Polixénia grófnőtől megvásárolták az arra jutott 1/5-öd részt is, így együttesen a következő birtokrészeket kapták: Mórnak és a hozzátartozó pusztáknak a felét, Bodajk és Sered felét, Kajmáti, Csurgó, Igar, Keresztes és Sárkány falvakat.

Gróf Lamberg Ferenc Antal ugyancsak megvásárolta sógornőjének, Hochburg Mária Johannának (férje: gróf Ludwig Waffenberg) részét. Így együttesen övé lett Mór és pusztáinak másik fele, továbbá Pátka, Zámoly, Csákberény, Gánt, Kisfalud, Nagy- és Kisveleg, Bodajk és Sered másik fele.

Ahogy a pusztákat és falvakat, úgy a rajtuk élő jobbágyokat és zselléreket is elosztották. A móri uradalom tiszttartói Hajer Mátyásnak, a helység meghatalmazott ügyvivőjének, valamint Steinhauer Jakab bírónak és Máder Simon törvénybírónak meghallgatásával az ittenieket két egyenlő részre osztották. A hosszú névsor újra lehetőséget nyújt a ma itt élők számára, hogy őseiket megkereshessék...

A jobbágyok /Colonum/:

Megjegyzés: Közülük 5 egésztelkes, 29 féltelkes és 86 negyedtelkes.

A zsellérek /Inquilinorum/:

A súlyos adósságokkal küszködő földesurak - miután az urbárium megtiltotta nekik jobbágyaiknak további megterhelését-, kénytelenek voltak birtokaik jövedelmezőségét egyéb módon javítani. A legtöbb hasznot az egyes épületek bérbeadása eredményezte. A „zsidóházban" levő bolt és lakás, a tímárház, a kovácsműhely, a borbély lakása és műhelye, a hamuzsírfőző ház, szappanfőző ház, a malmok, a vendégfogadó és a mészárszék bérlete komoly bevételi forrás lett. Emellett egyre nőtt az a földterület is, melyet kizárólagos használatba vettek az addig közösen használt parcellákból. Hogy a közös legelőkből maguknak kihasított rész ne hiányozzon jobbágyaiknak, egyszerűen megtiltották nekik juhok tartását. Újabb malmokat, kocsmákat építettek, a falunak eddig egész évben üzemelő kocsmájában a borkimérési jogot fél évre korlátozták, sőt azt a falu főutcájából egy eldugott mellékutcába (a mai Ady Endre utcába) telepítették át, a főutcán pedig megépíttették az egész évben nyitva tartó második urasági vendéglőt is. (1759.)

További bevételi források lettek az Urbarium szellemével (a puszták szabad használata!) ellentétes használati díjak bevezetése is: a faizásért, vagyis az erdőhasználatért, makkoltatásért, a legelők, kaszálók használatáért árendát, azaz illetéket kezdtek szedni. Emellett birtokaikon korszerű, belterjes gazdálkodást vezettek be. Takarmány- és ipari növényeket kezdtek termeszteni, az egyre növekvő szőlőterületek mellett gyümölcsöskertekről is olvashatunk. Az állattenyésztés belterjességét mutatja az is, hogy Berényiné birtokán már akkor 70 svájci tehenet, Lamberg vajali uradalmában 1600 német juhot tartottak. Árkin és Móron a mai Martinovics utca elején (akkor: „Magtár utca") már 1755-ben többszintes gabonatároló csűrt (németül: Schüttkasten) építettek, míg más uradalmakban ekkor még veremben tárolták a gabonát.

Mária Teréziának a poroszokkal vívott hétéves háborúja során újra a katonaság gyakori rekvirálásai és beszállásolásai terhelték a falu földesurait és lakóit. A népesség gyarapodása, a belső szaporulat mellett újabb és újabb telepesek érkezése, a fejlődő mezőgazdaság és kisipar, kereskedelem, továbbá a Via Regia azaz „királyi út" melletti kedvező fekvése arra késztette Mór földesurait, hogy a királynőtől Mór mezővárossá való nyilvánítását kérjék. Mária Terézia 1758. március 16-án kelt kiváltságlevelében e kérést teljesítette, és hogy „Mór ne csak mezőváros (oppidum) névnek örvendjen, az évi négy vásárt is megtarthatja". Ez utóbbi kiváltságért 463 Ft 16 krajcár taksát is fizetni kellett. Nem sokkal előtte, 1755. szeptemberében Fejér megye nemesi közgyűlése kihirdette az uralkodónő rendeletét Lamberg Ferenc Antal honfiúsításáról.

A frissen állampolgárságot szerzett gróf 1762-ben kastélyépítéssel bízta meg a Morvaországból Tatára települt Fellner Jakab építészt, aki ott az Esterházy grófok megbízásából ekkor fejezte be a kapucinusok templomának és kolostorának építését.

A kiszemelt területen azonban egy-két telke és háza Báró Luzsénszky Györgynek is volt. Lamberg ezeket egyszerűen leromboltatta, s a telket bekerítette. Luzsénszky azonban nemcsak földbirtokos, hanem generális is volt. Embereit összeszedve behatolt az építési területre, az ott dolgozó 13 német kőművest és negyvenegynéhány ott robotoló jobbágyot „Hunzfutok! Spitzpuok!" kiáltásokkal elzavarta, s embereivel összetörette a mal-terosládákat. Lamberg perre vitte a dolgot, melyet meg is nyert. Így folytathatta az építkezést, melyen gyakran 25-30 kőműves, s kellő számú móri, zámolyi és ondódi jobbágy dolgozott. A munkálatokban - melyeket 1763 nyarán súlyos földrengés is megzavart - több, vidékről jött szakember is részt vett. Kőfaragó Dunaalmásról, tetőfedő Budáról, asztalos Bécsből jött. Ügy érzem, itt kell egy kicsit kijavítanom a kiváló történész, Vadász Gézát, aki a „Mór története" c. könyvben így ír: „az órás és a fazekas Győrből jött..." A német szövegből vett „hafner" kifejezés a szótár szerint valóban fazekast jelent, de mi móri németajkúak ismerjük ennek „cserepes" jelentését is, itt tehát tetőcserepesről van szó! A fennmaradt bérfizetési jegyzékek bepillantást adnak az akkori kereseti viszonyokba. Fellner - mint építőmester (Baumeister) - napidíja 3 forint volt, Fasching Mátyás palléré (Palier) 45 krajcár, a kőművesek 24, a segédmunkások pedig 12 krajcárt kaptak. 15

Míg a földesúrnak kastélyának felépítése okozott gondot, addig a móri jobbágyoknak minden figyelmét Mária Terézia új urbáriumának előkészületi munkálatai kötötték le. A megyei megbízottak az egész országban felmérték az adófizető jobbágyok és zsellérek anyagi helyzetét. Ezekből az összeírásokból őseink megdöbbentő szegénysége tárul elénk. 1768-ban, a népes faluban - de legyünk pontosak, mezővárosban - csak egyetlen egésztelkes jobbágyot találtak Szili Mihályt, akinek öt pozsonyi mérő gabonával bevethető (kb. 300 öles) belső telkén kívül 22 hold szántóföldje (akkor még az 1200 négyszögöles ún. "Magyar" holdban számoltak!) és évi 10 és fél szekér szénát adó rétje volt Dobospusztán. A féltelkes jobbágycsaládok száma 40, a negyedtelkeseké 49. Tudjuk, hogy a negyedtelkesnél kisebb és teljesen földnélküli családfőket zsellérnek írták és mondták (latinul: Inquilinus), ezek száma 275 volt, összesen csak 142 hold földdel rendelkeztek, csekély rétjeik évi 73 szekérre való szénát adtak. A nemrég ideérkezett 12 új telepesnek még saját háza sem volt, ezeket „Subinquilinusnak" - más házán lakó zsellérnek mondták.

A megye megbízottja, Naszvadi Károly 1768. április 9-én hirdette ki a királynő új urbáriumát, melyet róla „Urbarium Theresiana"-nak mondtak. (Lásd a függelékben!)

Vessük össze a régi és az új reguláció egyes pontjait!

A terheket összehasonlítva egyhamar megállapítható, hogy a királynő a földesurak tiltakozásával nem törődve jócskán mérsékelte a parasztság terheit. „Nem akarok elkárhozni - mondta a mélyen vallásos uralkodónő - néhány magyar nemes gátlástalan mohósága miatt!". Valójában azonban az „etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk" - gondolatát kívánta megvalósítani: a sok földesúri teher alól mentesített, s így megerősödött jobbágyportákat akarta annál jobban megterhelni - állami adókkal, így növelni az államkassza bevételeit, ha már a magyar nemes nem hajlandó adót fizetni ősi kiváltságaira hivatkozva.

A Lamberg-kastély felépülte után a környékéről készített rajz, de még inkább a számokhoz fűzött latinnyelvű magyarázat sok érdekességet árul el az akkori Mórról. Vegyük sorra a fontosabbakat:

1. A Berényiek telke.

2. A Lamberg provisor (tiszttartó) háza.

3. A patakkal szomszédos Krisenberger Andrásnak, Berényi jobbágyának háza.

4. Az istállómesternek a kastélyépítés miatt lebontott háza (Stall meister haus).

5. „Form Publicum" = A közösség vásár - piac tere.

7. és 8., Berényi, - a 9-11 Lamberg jobbágyok háza. Utóbbinak déli, számozatlan szomszédja volt Mader György, akiről a mai Táncsics utca akkori nevét: Moder Gasse ill. Kaszás utca, elnevezést kapta. Az

     utca páratlan oldalán Luzsinszky mesteremberei laktak.

12. A Lambergek vámosának, Kurvics Filepnek lakása. Később a falu postája volt.

14. A Vámos köz, mely a 15. Via Regiát (Királyi út) a Kaszás utcával köti össze.

16. A Berényi tiszttartó.

17. A Lamberg magtáros háza és telke.

18. Egy Wéber nevű Berényi jobbágy háza - benne a Lamberggel közös sörkocsma.

19. Kis utca, alatta boltozattal fedett csapadék - és szennyvízlevezető árok.

20. Egy malom helye.

21. A lebontott zsinagóga, zsidó iskola, a szappanfőző háza, és egy pálinkafőzde.

22. A Lamberg-jobbágy Hartmann háza. Mellette egy kis tó volt, ezt a kastély udvarán még a Hochburgok által létesített halastóval együtt lecsapolták.

23-27. A vámház és a vámsorompók.

30-33. "A közös legelőből való kártalanításra kijelölt helyek."

35. A Berényi-Luzsénszky kastély - saját kastélyának felépültéig Lamberg is itt lakott.

36. A ma is látható lánckorlát.

38. Az új zsinagóga, a zsidó hitközség házával közös udvaron.

39. Egyéb kisebb utcák.

Mária Terézia urbáriumának kiadását megelőzően Fejér megye kiküldötte, Naszvady Károly egy helyzetfelmérést készített Szabó Mihály, a Luzsénszky-Berényi uradalom tiszttartója, Georgius Richl bíró, Martinus Majer törvénybíró, Georgius Moder, Josephus Schmid, Paulus Lendvai, Sebastianus Ernpauer esküdtek, Joannes Novák, Franciscus Kaulruder, Joannes Riblinger és Joannes Bodri, a faluközösség küldöttei meghallgatásával. Ezen összeírás a megyei kérdőív egyes pontjaira az alábbi válaszokat adta: „Annak előtte a szolgálatnak száma nem lévén, midőn az uraság vagy Tisztjei által parancsolattyok érkezett, robotoltak, mely szolgálat mivel nékiek terhessen eset, először is ezen N. Vrgyhez (Nemes Vármegyéhez), annak utána pedig néhai Boldogult F Károly Császárhoz folamodván, általa Felséges Consiliumhoz) Helytartótanácshoz (küldettettek, onnand ismét a NVrgyhez vissza térvén is A. 1732. ezen annectált Sub.l. Urbarium, melly említett eő Fölsége által is helyben hagyatott, nékiek A. 1733 N. Vgye által ki adatott és a' szerint mind eddig fizettek, és némelykor a rendelt roboton föllül is, kivált aratás és kaszálásnak üdein szolgáltak.

Az robot vakságért (A robotmunka pénzért való megváltásáért) eleinten az gyalog nyolcz forintot, most már ött Esztendőtül fogvást Tiz forintot is az Uraságnak fizetnek.

Dobosi Pusztán különös adózás nélkül szabad kaszáló réttyeik és marháiknak legelő mezejik vagyon, Csókai, Sikátori, és Tőrösi, Timári Pusztákon pedig nem más képp hanem különös Baglya pénznek fizetésivel kaszáltak.

Bizonyos általuk móri határban épitet malomban harmad részt birnak, e mellett szomszédságban szükségükre az Uraság részén elegendő, sőtt feles rideg kint háló marhát is tartanak.

Tűzre és épületre szükséges fa is nékiek az Uraság által adatik, de máshova eladni szabadságok nincsen.

Maguk határjában szőlő Hegyek nincsen, hanem Csóka, Vajai, és Árky ezen Urasághoz tartozandó Pusztákban szőlőket bírnak, és az Uraságnak tőlek Tizedet adnak. Az Kocsmát mind azon által edig S.Mihál naptul fogva S. György napig előbbeni Urbariom szerint bírtak.

Az minemű el adó Joszágok vagyon, Ország utban és az Városokhoz is, úgy mint Fehér-Vár, Győr, Komáromhoz, kettő, négy, ött mélyföldnyire lévén könnyen pénzé tehetik.

Ajándékot sem Uraságnak, sem Tisztyeiknek kötelességbül nem adttak, sőtt közönségessen vallyák, hogy sok rendbéli szükségekben, midőn az Uraságokhoz folamodttak, Atyai kegyelmit és segítségét pénzben, gabonában és egyebekben tapasztalták.

A fentiek után meglepő, hogy a móri jobbágyok és zsellérek azt jelentették ki, hogy az uradalom és a megye engedélyével inkább a régi urbárium mellett kívánnak maradnia16 A móri földesurak szívesen látták a számukra előnyösebb régi szabályzat továbbélését. De vajon miért utasították el őseink a kevesebb terhet jelentő újat?

Az egyik magyarázat az lehet, hogy a parasztok többsége keserves munkával sok kisebb-nagyobb földdarabot szerzett magának erdők, bozótok kiirtásával, s ezeket a felmérést végzők előtt eltitkolták. Úgy vélték, hogy az új urbárium elfogadása majd együtt jár e földek elvesztésével. Egy másik ok talán a hagyományos paraszti bizalmatlanság, félelem mindentől, ami új, mert abban további bajokat, terheket gyanítottak. Ezért a móri jobbágyság még sokáig rendezetlen jogi és gazdasági viszonyok közt élt.

A móri németség számára 1768. nemcsak azért fontos dátum, mert ekkor ismertették meg velük - és magyar társaikkal - az új urbáriumot, hanem azért is, mert ekkor érkezett egy új települési időszak első csoportja Mórra, ahogy Frey János bíró 1864-ben visszaemlékezett, Bajorországból és Württembergből. Egy-két család folyamatos ideérkezéséről ezt megelőzően és ezt követően is értesülhetünk a kapucinusok már sokszor említett házassági, vagy keresztelési nyilvántartásaiból. Egy csokorra való adat az 1740-es évektől a századvégéig tartó betelepülésekről. Amint majd látni fogjuk, jöttek külföldről és közeli-távoli vegyes lakosságú falvakból:

1744 Urbanus Schwager, natus in Austria.

1745 Eva Theresia Prentzingerin, nata Linz in Austria.

1745 Georg Joann Rieger, natus in Märtingen in Svevia.

1745 Georg Hippele feleségül vette Apollónia Waxenbergerint, nata in Styria.

1745 Laurentius Scholl, vidua Magdalena Josiczkit vette el, nata in Höfbein, Austria.

1745 Joannes Blasek, natus Boemia feleségül vette Eva Ortnerint.

1746 Joannes Georgius Leber, natus in Waltshuth, vulgo Schwarzwald.

1758 Michael Treske natum in Wolfsthal feleségül vette az Obersiebenbrunnból idetelepült Maria Kuglerin-t.

1759 Mathianum Petringer ex Superior Austria (Felsőausztria) feleségül vette Christina Porerint-t, Ausztriából.

1759 Josephus Lindenthaler, Bavarus.

1765 Josephus Pierner, Austria ex Maria Hilf feleségül vette Eva Schubarin-t. Austria, ex Altenmans.

1765 Michaelem Morringer, Austriacus.

1765 Joannem Georgiu Kerbler, Austria, cum Christina Rüpschin, ex Imperio. (A birodalomból.)

1766 Laurentium Kumprecht, viduum ex Moor cum Julianna Lechnerin, ex Svevia.

1767 Leopoldus König Austriacum, Feldburgensem.

1772 Fidelem Spoth svevum, cum Magdalena Gerstenmayerin ex Moor.

1772 Georgium Paullenz ex Saxonia (Szászország)

1772 Joannem Niclas, natione Gallum. (Franciaország)

1772 Andream Felder, svevum, cum Magdalena Niedermüllerin, Bavaria.

1772 Wolfgangum Veinfoller Bavarum cum Margaritha Schmelzerin, Sárkányiensis.

1772 Wolfgangum Peirl ex germanica Bohemia.

1773 Mathias Agner, Austriacus.

1773 Michael Haitzer ex Falkenstein (Szászország) cum Barbara Zimmermann in Sárkányiensis.

1783 Philippum Pragat ex Istymer cum Catharina Voglin ex Bavaria, Neukirchen.

1783 Josephum Röslein ex Imperio ob. Oxenfurt cum Eva Jungin ex Bustovan (Pusztavám)

1786 Michael Zampel, Meklenburg.

1790 Vincentius Untermayer Bavarum cum Catharina Frankin, Isztimeriensis.

1792 Leopoldum Peisel ex Langenlois, Ausztria.

1798 Jacobus Schwarz, Mannersdorf, Austria.

Néhány adat a móriak és más községbeliek házasságkötéseiről:

1763 Jacobus Schütz ex Gyiroth cum Clara Schenbergerin.

1772 Antonius Kenner ex Etyek cum Catharina Koberin, Moor.

1775 Jacobus Gros ex Környe cum Margaretha Klausbergerin, Moorensis.

1786 Joannem Georgium Grosaibel natum ex Schemling (Vértessomlyó) cum Theresia Gasnerin, Moor.

1789 Adamus Gesler, Zsambekiensis cum vidua Theresia Gollaschin, Moor

További adatok:

Mathiam Stiebinger ex Bokod, Anna Maria Wolfsgruberin, Lovasberen, Joannem Teutsch ex Szent (Szend) Michaelem Karl ex Sombathel (valószínűleg Bakonyszombathely), Susanna Maarin ex Oszlop, Anna Maria Gottermannin ex Saar (Szár), Antonius Fürtinger ex Ivanka, Agatha Kruppin ex Hansebeck (Hamzsabég). Martinus Liker ex Maik, Catharina Küllingerin ex Hegyeshalom, Franz German Sombat-helyesiensis (Bakonyszombathely) Joannem Krister ex Kisbér.

Hogy a régebben idetelepült magyar és német jobbágyok életére mennyire rányomta bélyegét a földesúri hatalom, az a Megyei Levéltár iratanyagából lépten-nyomon a kutató szeme elé tárul. Az 1740-es évektől sorra alakuló kézműves céhek alapszabályait az uradalom tulajdonosa kénye-kedve szerint változtatta meg. A község bíráját az ő három jelöltje közül választhatta meg a lakosság, s annak évenkénti számadását is tiszttartója, vagy ügyvédje ellenőrizte. Nekik kellett az árvagondnoknak és a borbírónak is munkálkodásáról elszámolnia. A hagyatékok és végrendeletek „lerendezése" is az ő kezükön ment keresztül. Hogy eközben - vagy a bérleti díjak beszedése során - mennyi visszaélést követtek el, azt megint a levéltári panaszlevelek sokasága bizonyítja. Az elszenvedett jogtalansága miatt a királynőhöz forduló Wenczl Anna Máriát ezért a lépéséért megverték és börtönbe vetették, Hoger Mihálytól pedig erővel elvették telkének felét - melyet pedig apja vásárolt az uradalomtól, s azt egy új jövevénynek adták el. Gyakori sérelme volt a régóta itt élőknek, hogy házhelyük, belsőségük egy részét azzal vették el, hogy az újonnan ideérkezőknek arra szükségük van - ahogyan ezt egy 1781-ben kelt, 12 tanú által aláírt okirat is igazolja: „Ezelőtt mintegy 11 esztendőkkel az Méltóságos uraságok azoktul el vévén, más új lakosoknak átaladták..." - s egy részét viszont maguknak tartották meg. Éppen ezek az újraosztások állították szembe az új, nincstelen telepeseket, a régi egész- vagy féltelkes gazdákkal. Az 1770. évi vármegyei vizsgálat jegyzőkönyve szerint „a nyomorult új jövevényeknek adták a réteket, akik - mivel közterhet nem viselhetnek - a helységnek csak terhére vannak". Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy nem a magyar és németajkú gazdák háborúskodásáról van szó! Éppen a századvégen kibontakozó úrbéri problémák tömörítették egy táborba őket.

Ezek között a Sárrét kérdése volt a legsúlyosabb. 1779-ben özvegy Luzsénszkyné sz. Berényi Erzsébet grófnő a „Saar-Rétje" dűlőt visszakövetelte magának. A jobbágyok érdekeit képviselő Kreskay Péter főügyész azzal érvelt, hogy megbízói egy emberöltővel ezelőtt irtották itt ki a bozótot, ahogyan azt egy idős tanú eskü alatt vallotta: „Azon rétet szörnyű nagy Berekből, melynek előtte mintegy negyven esztendőkkel hasznát sem lehetett venni, irtogatták..." Mivel az uradalom ezért a munkájukért nem volt hajlandó fizetni, joggal használták e területet. Felét szántónak művelték, s míg itt dolgoztak, a szomszédos, legelőnek használt felén legeltették állataikat. A 101 éves Riblringer János vallomása szerint 1733-ban, mikor a falu egyéb határát még erdő borította, itt osztotta ki a lakosok számára Pfeiffer tiszttartó a jobbágytelkeket, használóik mindig is adóztak, robotoltak és leadták az uradalomnak a kötelező terménytizedet.17

Egy oldal Moor nevű Mező Város szabadon menő és nem örökös jobbágyainak

1768 évi április 8. dátummal ellátott Urbariális Tabellájából, (Megyei Levéltár)

Az uraság tisztjei mindezt tagadták, és mindent elkövettek, hogy a „vakmerő foglalókat" elűzzék a korábban „Farkasberke" néven emlegetett Sárrétről. Eközben a jobbágyoknak a pusztákon használt földjeikből folyamatosan egyre több területet hasítottak ki uruk számára. A pórnépnek az 1730-as években megismert kálváriajárása megismétlődött. A móriak újra alázatos hangú beadványokkal fordultak védelemért a Helytartótanácshoz, mely a Nemes Vármegyét utasította, hogy a panaszokat továbbítsa az Úriszékhez. A vizsgálatok, jelentések, határozatok egymást követték, végül 1783. április 10-én a Helytartótanácsi18 - talán az új, felvilágosult uralkodó, II. József akaratának engedve - helyt adott a parasztok követeléseinek. Az itteni irtásföldeket és a másoktól megvásárolt birtokrészeiket a szokott adók és beszolgáltatások mellett tovább használhatják, az egyéb helyen elvett földjeikért csereterületet kell kapniuk. Az erdőirtást végzőknek a munkabért ki kell fizetni, az uraságnak továbbra is engedélyeznie kell az ingyenes faizást (tűzifagyűjtést) és makkoltatást.

A vaskos adókönyvek egyik oldala ízelítőt ad a ma emberének, hogy milyen adók terhelték jobbágy őseinket. 1790-ben pl. a 456. sz. Michael Manner a következő adófajtákat fizette:

Von Person - Személyétől. Sohn: Fia. Tochter: Lánya. Ochsen: Ökrök. Melchkuh: Fejőstehén. Kalbe: Borjú. Drey Järiger Thier: Három éves marha.

Jähriges Kalb: Egyéves borjú. Schwein: Sertés. Haus: Ház. Acker: Szántóföld. Wiesen: Rét. Weingarten: Szőlő. Kukurutz 21 a: Kukoricaföld. 4/8 Kukurutz 3/a Kukorica. 10 Stück Viehweide: 10 darab marhalegelő. 1 Stück Schwein: Egy darab sertés. 3 Person Brennholz: 3 személy tűzifa. 1 Person Bauholz: 1 személy fedélfa.

A nagybirtokosok hamar megtalálták a módját annak, hogy anyagi veszteségeiket más területen „behozzák": Seitel Ignác jószágkormányzó feljegyzései szerint „Ab jetzt wurden die Bausteine für Geld verkauft" - vagyis, az eddig bárhol ingyenesen fejthető építőköveket ezentúl már pénzért kell megvásárolni. (1791. dec. 20.)

Alig csillapodott le a Sárrét körüli perpatvar, amikor új, még nagyobb „tumultus" - sőt zendülés - eseménysorozata rázta meg a város lakóinak és urainak életét.

Ennek előzménye az volt, hogy II. József (uralkodott: 1780-1790 ) engedélyezte, hogy a korábbi gyakorlattal szemben - mikor is a község kocsmájában a lakosság a borát fél éven át kimérethette - ezentúl, saját házában minden szőlőtulajdonos termését „Halbweis" azaz iccénként (egy icce = 0,839 liter) „utcán át" kimérheti. Utódja, II. Lipót azonban ezt érvénytelennek nyilvánította, s a korábbi állapotot léptette újra érvénybe.

A kezdeményező most is az uraság volt. Elfoglalt két nagyobb területet a város közlegelőjéből, s ezt megtetézte azzal, hogy a pórnép által gyűjtött tűzifáért - a Helytartótanács fenti leiratát semmibe véve - illetéket követelt. A móriak kérésére kiutaltak ugyan nekik egy másik legelőtagot, azonban ennek használatáért már illetéket kellett volna fizetniük. Fokozta a városlakók zúgolódását, hogy a boraik kiseladását 1786-ban engedélyező császári pátenst mellőzve az uradalom a magánmérőket börtönnel, botozással sújtotta. 1787. augusztusában a két uradalom tiszttartói két német és két magyar esküdt előtt bejelentették, hogy 16 móri ellen eljárást indítanak, mert tiltott bormérést folytatnak. Egyikük maga a bíró, Steinhauer Jakab volt, aki már sok szolgálatot tett az uradalomnak, ezért felmentették a vád alól. De három esküdtet, Heilig Györgyöt, Rieder Józsefet és Hippele Jakabot törölték az esküdtek sorából. Utóbbit Stainherr Ádámmal, Ehrenbauer Györggyel és egy Schmelzer nevű gazdával meg is botozták, és börtönbe vetették. Az egyéb jövedelemmel nem rendelkező szegénység azonban kénytelen volt a kenyérkeresetnek ezzel a módjával élni, hiába volt minden botozás, börtön, a hordók lepecsételése, sőt a borok elkobzása. 1789-ben - ne felejtsük, ekkor tört ki a francia forradalom - 19 lakos került kenyéren és vízen töltendő börtönbüntetésre. Az indoklás ez volt: "Helyrehozhatatlan károkat okoztak" uraiknak úgy, hogy azok kocsmájának forgalmát csökkentették. Szabó Mihály tiszttartó különösen kitűnt a gyanúsak szemmeltartásával, s a büntetések kiszabásában.

A móriak többsége a kétszínű Steinhauer bírót tartotta a legfőbb besúgónak, aki 1790. nyarán Bécsben járt annak tisztázása végett, hogy szabad-e vagy sem a bor kimérése. Az uralkodóváltás miatt (az elhunyt II. József helyére ekkor lépett II. Lipót) a régi törvények már nem - az újak még nem voltak érvényben, így a kérdés nyitott maradt. Az 1791 kora tavaszán Bécsbe küldött Otter Mátyás és Piller Pál (az őket megválasztó "jelölő gyűlésen" Steinhauer tolmácsolt a jelenlevő magyar és német csoport között) is csak bizonytalan ígérgetéseket kapott az új császártól. A fenti gyűlésen kellett volna eldönteni azt is, hogy bérbe adják-e a falu kocsmáját az uraságnak, vagy sem. A német gazdák ez utóbbi mellett szavaztak. A magyarok a bérbeadástól reméltek nagyobb hasznot a város számára. A kocsma végül is zárva maradt, az 1791. március 13-án berekesztett magyar országgyűlés pedig eltiltotta a házi borkimérést, s elrendelte ennek kihirdetését, ami május 16-án a „Magyar templom" előtt a nép zúgolódása közepette meg is történt, de csak magyarul. Streng Antal törvénybíró és Manner János esküdt kérésére ezt a jegyző, Duczy János másnap a bíró házánál megint csak szitkozódások mellett németül is elmagyarázta.

Szeptemberben újabb megyei küldöttség próbálta a móriakat a borárusítástól eltiltani. A zúgolódó tömeget a segítségül hívott kapucinus atyák sem tudták lecsillapítani. Most az uradalmak és a vármegye urai fordultak gyors segítségért a Helytartótanácshoz, annál is inkább, mert a megye több községében is hasonló tömegjelenetekre került sor.

1791. július 8-án kora hajnalban a megyei karhatalom a mezővárosba érkezett, s az uradalmi tiszttartók kalauzolásával megkezdték a bormérők összefogdosását. A reggel munkába indulók és a piacra menők látván a hat - párosával összebilincselt - társuknak elhurcolását, sebtében összehívtak minden elérhető embert. A tömeg körülvette a két kirendelt kocsit, melyekre már feltették a hat rabot, hogy a Vármegye börtönébe szállítsák őket. Ne engedjük! Schlag zu! Üss oda! - kiáltások hangzottak. A szavakat tettek követték. A férfiak kapával, petrencerudakkal, curhulókkal, szénavillákkal hadonásztak a katonák felé, mások kövekkel dobálták őket és Zlinszky Ignác főszolgabírót. Pentz Borbála, Steiner János felesége a közeli „Német-templom" harangját félreverve mozgósított újabb tömegeket az ütközetbe. A túlerő láttán a katonák futásnak eredtek. A tömeg - lesegítve a rabokat a kocsikról - kőzáport zúdítva rájuk üldözte őket. Ezután a móriak - többségükben németek - dühe a gyűlölt Mihálko Márton uradalmi ügyvéd ellen fordult. Behatolva a kastélyba halálra keresték őt. Mihálko végül női ruhába öltözve a Luzsinszky grófkisasszonyok közé bújva, hintójukban menekült ki a városból.

A megye másnap gyorsfutárt küldött a bécsi Helytartótanácshoz, katonai segítséget kérve, melyet azonnal meg is ígértek. A móriak ezt megtudván, július 14-én bocsánatot kérő küldöttséget menesztettek az alispánhoz. Tették ezt azért is, mert tudomást szereztek arról, hogy a paksi - azonos indíttatású - jobbágymegmozdulást is a katonaság verte le nemrégiben. A megye 18-án öttagú küldöttséget menesztett Mórra, akik utasították a móri bírót és az esküdteket, hogy írják össze a „felkelők" és a bormérők névsorát. Az öntudatos és elszánt móri nép azonban - melyet többször is „ferrea plebs"-nek, vagyis vasakaratúnak neveztek a megye urai - megtagadta a két névsor összeállítását, s a másnap újra ideérkező megyei küldötteket vitatkozó morajló tömeg fogadta - közte szép számmal magyarok is. Marich Tamás alispán hiába mutatta fel a II. Lipót aláírásával ellátott országgyűlési határozatot, mely szerint a Mária Terézia alatt hozott szabályzat, mely nem engedélyezi a bormérést, érvényes, a nép ezt sem fogadta el. Makacs ragaszkodásuk vélt jogaikhoz talán azért is erősödött meg, mert ígéretet kaptak a szomszédos sváb községek: Isztimér, Bakonykuti és Pusztavám bíráitól, hogy a megye ellenében velük tartanak és az esetleg bebörtönzött móriak hozzátartozóit az aratási munkákban is segíteni fogják.

A megyei küldöttség az újabb kudarcuk után újra katonai segítséget kért - és kapott is. A katonai parancsnokság Budáról 700 gyalogos és lovas katonát indított Mórra, akik 24-én meg is érkeztek. Egy hónapi itt-tartózkodásuk ideje alatt 4205 kenyérporciót, 5625 zabporciót és 4564 szénaporciót kellett részükre a móriaknak kiszolgáltatni. Ugyanakkor a dacos móriak újra Bécsbe menesztettek egy küldöttséget Otter Mátyás és Rieder Tamás személyében a császár segítségét kérendő.

A móri jobbágyok Bécsbe menesztett küldöttsége a város kocsmájából vett fel útielőleget. A kocsmát 1792-ben ellenőrző borbíró a földesúr szájaízének megfelelő dorgálással jegyzőkönyvezte a feltárt hiányt:

A Bécsi útra tett 31 ft. 02 krajcárból álló summa - mivel nem az egész Communitásnak (közösségnek) hanem csak egynéhány zenebonás embernek akaratjából lett... mivel mindenkor haszontalan költségnek találtatik ... maga a Bíró jól tudja, kik voltak ezen haszontalan útnak indítói, vegye meg azokon, ő pedig a Városnak meg fogja fizetni.

Július 28-án reggelre összedoboltatták a község vezetőit és lakosait. Felszólították őket, önként jelentkezzenek a vétkesek, ezt majd enyhítő körülménynek tudják be nekik. Aki pedig szökni vagy elrejtőzni próbál, azt a megyéből kitiltják, vagyonát elárverezik. Néhányan valóban önként jelentkeztek, de voltak, akiket a katonák kutattak fel és kísértek a megyei börtönbe. A letartóztatások még augusztus elején is folytatódtak, de a megyei urak bosszúszomját a Helytartótanács hamar lehűtötte. Arra utasítva őket, hogy az aratás miatt csak a főbb bűnösöket tartsák fogságban, a többit engedjék haza.19

A tárgyalások, tanúmeghallgatások három helyen folytatódtak. A 101 férfi és 4 női vádlott vallatásai szeptember elejéig is elhúzódtak, bár a konok védekezőket botozásokkal kényszeríttették a mielőbbi beismerő vallomásokra. A 43 másod- és harmadrendű vádlott különböző számú botbüntetéseket kapott. A legtöbbet, 64-et egy fő, a legkevesebbet, 12-őt 2 fő. Kellner Jakab belehalt a kapott 24 botütésbe, de nem kegyelmeztek a sérves Haberland Lőrincnek és a csonttöréses Rieblinger Ferencnek sem. Mindkettő megkapta a kiszabott 16 botütést. A nemesi címmel rendelkező Vizkelety István zsellér ügyét az uradalomhoz utalták át. Steiner János felesége 50, segítője, Schacher Mária - Ábele Márton felesége - 32 korbácsütést kapott, mert a harangok félreverésével adtak vészjelet a móriaknak. II. Lipót, aki figyelemmel kísérte a móri eseményeket, az ítélethirdetés után azonnal elrendelte az elítéltek szabadon bocsátását. De mire a parancs szeptember 23-án megérkezett a megyéhez, az elítéltek már elszenvedték büntetésüket. A császári kegyelem épen a 16 fővádlott számára hozott nem remélt büntetlenséget. Ugyancsak az uralkodó parancsára menekült meg a bécsi útjáról hazaérkezett Otter Mátyás a neki megígért 96 botütéstől. Az ő perüket későbbi időpontban szándékoztak volna megtartani.

Az 1977-ben kiadott „Mór története" című könyvben Vadász Géza szakavatott történész a fentieknél jóval részletesebben írta le a „tumultus" eseményeit, többször is a „tömeg", a „nép", „Mór lakossága", vagy „jobbára az egész Mór ott volt" kifejezéseket használva. Hogy mennyi lehetett az egyes eseményeknél jelenlevők száma, azt a krónikás nem tudhatta. A megyei levéltárban őrzött adóösszeírások, jobbágynévsorok, azonban már meglepően pontos számadatokat mutatnak a lakosság, a lakóházak számáról, a foglalkozási- és tulajdonviszonyokról.

Az első országos népszámlálást II. József rendelte el. Innen tudjuk, hogy 1787-ben a mezőváros 557 házában - 874 családban - 4166 lakos élt. Ha arra gondolunk, hogy éppen egy évszázaddal azelőtt adta fel a török Csókakő várát - amikor is a faluban hét házban laktak - óriási fejlődésről, gyarapodásról győződhetünk meg, s ez az 1848-as szabadságharc kitöréséig terjedő időszakban is töretlenül folytatódott tovább:

A levéltári adatok szerint, ekkor a lakosságnak kb. 80%-a német, 17%-a magyar anyanyelvű volt, a 3% pedig szlovák és cigány.

Az előzőekben már említés történt arról, hogy a németek idetelepülésének utolsó nagy hulláma 1768-71 között zajlott. Ez azonban korántsem jelenti az áttelepülés teljes lezárását. Egyes személyek, családok a zárdatemplom nyilvántartásai szerint még mindig szállingóztak ide, zömükben továbbra is Ausztria területéről és csak ritkábban a német nyelvterület egyéb részeiből. Néhány adat ebből a félévszázadból, a teljesség igénye nélkül:

1800 Jacobus Rumpler, Ausztria.

1805 Gabriel Schütz ex Guthy (Bakonykuti) itt vette feleségül Anna Maria Engelmannint, ex Bavaria.

1807 Joseph Grünwald, ex Silesia cum Eva Felsmannin, Moor.

1808 Aloisius Scholl, Baderborn, Westfalia. Michael Wendricus, Silesia.

1808 Joseph Roll, Bavaria, Joannes Czapp, Bohemia, Thomas Rodl, Ausztria, Joann Georgi Löw, Bavaria.

1811 Christian Hieber ex Imperio.

1815 Antonius Post, Silesia ex Trostell cum Anna Maria Rainwortin, Óváriensis.

1827 Gottlieb Franz Kenskij ex Moravia cum Anna Maria Streng, Moor.

1827 Joannes Schmatzer, Stiriacus natus cum Barbara Stroblin, Moor.

1827 Vencelslaus Faber ex Moravia cum Anna Kipelin, Moor.

1828 Jacobus Joannes Zveigpart, Virtenberg (Württemberg), Boebling.

1830 Engelbertus Jüstl, ex Silesia.

1840 Andreas Valter, Tirol.

Ugyanebben a félévszázadban folytatódott - elsősorban itteni házasságkötések révén - németnevű egyének ide-települése magyarországi falvakból is.

1800 Anna Maria Nerhaftin, ex Csurgo.

1800 Mathiam Postl ex Schröd (Söréd).

1802 Laurentii Löffler ex Gestitz (Várgesztes) cum Klara Kunitsch, Moor

1802 Paulum Leder ex Oszlop (Bakonyoszlop).

1803 Ignatium Schinek ex Uibarog (Újbarok).

1803 Anna Mária Pamingerin ex Kölest (Kölesd, Tolna megye).

1806 Martinus Waber, Hantos.

1806 Stephan Zimmermann, Poson (Pozsony).

1806 Stephanus Sebastian, Oslop. (Bakonyoszlop).

1806 Josephus Zieger, Moor cum Rosina Jüngin, Gand (Gánt).

1807 Joan Emerik Wesbrunn (Veszprém) cum Theresia Lautturnerin, Moor.

1807 Michael Reiser cum Anna Eisnerin, ex Zirz (Zirc).

1827 Joseph Heminger cum Theresia Rainerin, Jásd.

1830 Michael Richel, Kecskéd, cum Catharina Pfléger, Moor.

1833 Michael Stadler viduus Dordacs (Tordas) cum Julanna Schmidt, Moor Innen már magyar nyelvűek a bejegyzések.

1843 Vagner Jakab "nyőtlen" móri lakos feleségül vette Mattesz Máriát Csurgóról.

1845 Lerner Márton Strasszer Máriát vette el Tárkonyból.

A 19. század elején fellángoló napóleoni háborúk miatt emelkedett az agrártermékek iránti kereslet. Az uradalmak nagy bevételekre tettek szert a kenyérgabona, zab és egyéb élelmiszerek, takarmányok eladásából. Ugyanekkor a megnövekedett hadiadók - a nemesség adómentessége miatt - teljes mértékben a szegénységet terhelték. Ha igaz az, hogy ahol nép van, ott adó is van - ugyanennyire igaz az is, hogy amióta adó van, azóta létezik adócsalás is. Őseink ebben a tekintetben igen találékonyak voltak. Ha hírét vették az adókivetők érkezésének, vagy eladták ökreik egy részét, vagy távoli legelőkre hajtották őket. Majd azok távozása után visszavásárolták, vagy visszahajtották állataikat. Az adófajták közül különösen a hadiadó emelkedett meg: az 1795/96 évi 3180 forintról 1812/13-ra 7553 forintra. De megnövekedtek az egyéb katonai terhek is.20

A napóleoni háborúk éveiben megnövekedtek az igények a katonai szállítások ill. fuvarok iránt. 1797-ben pl. a Csóka- és Mader utcában lakó jobbágyokat az alábbi fuvarok végzésére kötelezték:

Megjegyzés: A fuvardíj nagyobb részét betudták - beszámolták a hadiadóba. A „fizetve" rovat mindig üres maradt. A többi rész - és az 5. és 7- tétel teljes díja a „jár még" rovatba kerül.

1804-ben a hadgyakorlat céljából Móron összevont katonaságnak és lovaiknak ellátása rótt terheket az itteniekre. Az osztrák császár 1798-ban a franciák elől Móron rejtette el féltett ménesét. Példáját 1805-ben Károly főherceg is követte. 1806 és 1807 években a négy adókerületre osztott Mór az alábbi természetbenieket teljesítette a katonaság részére:21

Az 1809-ben hazánkba betört napóleoni seregek ellen harcba hívták a magyar nemesi felkelést, melynek bázisa Mór volt. A különböző nemesi és egyéb egységek átvonulása és beszállásolása állandósult. A franciák győri győzelmük után 1809. június 29-én egy lovas egységet menesztettek Mórra, s itt mindkét uradalomtól ezer porció kenyeret, bort, zabot és szénát rekviráltak. Ezek elszállítására a móri jobbágyokat kötelezték. Ók maguk ugyan útközben megszöktek, de lovaik és szekereik elvesztek. Év végéig további katonai egységeket kellett ellátniuk, az itteni katonai kórházban ápolt nagyszámú beteg és sebesült élelmezéséhez hozzájárulniuk.

A háborús években megnőttek a városnak a katonaállítással kapcsolatos kötelességei is. Míg a korábbi években a Megye által a községre leosztott kvótát a bíró egy-két „falurossza" bevonultatásával könnyen teljesítette, most a megemelt létszámot már csak erővel összefogott legények begyűjtésével lehetett elérni. A bevonultatás céljából Mórra kiküldött megyei pandúrok elől a móri fiatalok a szőlőhegyekben bújtak el. Ezek azonban a rejtekhelyeikről előterelték és elvitték a legényeket. Eközben csizmájuk, ruhájuk tönkrement, ezért kártérítés céljából a község pénztárából 10 forintot csikartak ki.

A Megyei Levéltárban számos folyamodványt találhatunk, amelyekben móri magyar és német szülők fiaik leszerelését kérvényezik, mások eltűnt hozzátartozóik hollétét tudakolják a Haditanácstól. (Streng Antal, Schwarcz Fülöp, Dresdner Antal stb.). A megye a megszökött dezertőröket kerestette, vagyonukat lefoglaltatta, amint az Bauer Lőrinc és Renolder János esetében olvasható.

A Napóleoni háborúk befejeződése után a békeévek nyugalmát élvezhette földesúr és jobbágy egyaránt. Utóbbiak vagyoni helyzetéről, terheikről egy, az 182l-es évből vett urbarialis táblázat enged bepillantást.

Berényi 284 zsellére 1 2/8 - 1/8 hold közötti szántójáért 1 Ft bérleti díjat fizetett földesurának és 18 napot robotolt,

Lamberg 294 zsellére 1-1/8 hold közötti szántójáért ugyanennyit.

A rovatok megnevezése: 1., Belső telek ... pozsonyi mérő gabonával bevethető. 2., Szántóföld 1200 négyszögöles hold. 3., Rét ... nap alatt kaszálható. 4., Igásrobot-nap. 5., Vagy ehelyett ... kézi robot nap. 6., Leadandó terménytized. 7., Bérleti díj Ft. 8., Tűzifa - öl. 9., Fonal - font. 10., Kifőzött vaj - icce. 11., Kappan - darab. 12., Csirke - darab. 13., Tojás - darab. Megjegyzés: A 6., és 9., rovat x jele: „Ez alkalommal az uraság külön kegyelméből és tetszéséből elengedve!"

Ekkor jött el az ideje egy régóta húzódó úrbéri probléma rendezésére is. A Helytartótanács pontosítani akarta az adó alapját képező földterületek hovatartozását. Mi tartozik a nemessége miatt adómentességet élvező földesúr allódiumához - azaz magánbirtokához - és milyen nagyságú területek vannak az adófizető jobbágyság használatában. Ezzel együtt elodázhatatlan lett a közös legelők és erdők szétválasztása is.

Az előzőekben említettük, hogy Mór lakossága nem fogadta el a Mária Terézia által kiadott urbáriumot. Ettől kezdve a Megye és az Úriszék a móriak minden panaszát erre hivatkozva utasította el. Panasz pedig volt bőven. Míg az uraság vendégfogadóját és két kocsmáját egész éven át üzemeltette, addig a város kocsmája csak fél éven át mérhette a lakóktól értékesítésre átvett bort. Az urbáriumban előírt tűzifát és épületfát nem ingyen, hanem drága pénzért kaphattak a jobbágyok, s az erdei legeltetésből és makkoltatásból is kizárták őket. Sőt a közlegelő igénybevételéért is fizetniük kellett - mint az a mellékelt 1818/19 évi adókivetés egyik oldalából is láthatjuk. 22

A lakosok által fáradtságos erdőirtással termővé tett rétekből és szántókból újabb és újabb területeket hasítottak ki maguknak az uraságok. A sok vita, tanácskozás és kölcsönös vádaskodás közepette a jobbágyok súlyos hibát vétettek. Azt vallották, hogy csak Dobos puszta területén bírtak jobbágytelki réteket és legelőket. A Helytartótanács ezután 1795-ben erre alapozta döntését: Tőrös, Timár, Csóka és Arkipuszták az uradalmak allódiumához - és nem Mór mezővároshoz tartoznak! Egy év múlva Vajai puszta területét is a földesurak kizárólagos használatába adták. A móriak használatában ezután már csak egyedül Dobospuszta maradt. Ugyanakkor az Úriszék kötelezte az uradalmakat, hogy a Mórtól elszakított puszták területén végzett erdőirtások munkabérét a munkát végzetteknek térítse meg. 1802-ben az Úriszéknek egy újabb döntését hagyta jóvá a Helytartótanács.23 Ki kell mérni és egymástól elkülöníteni a jobbágyság és zsellérség használatában vagy tulajdonában levő földeket és legelőket az uraságok kezelésében levőktől. Ez a folyamat a szántók tekintetében gyorsan le is zajlott (1823), a legelők elkülönítése azonban az 1848-as szabadságharc kitöréséig is elhúzódott. Hosszú ideig tartó alkudozás után a jobbágyok elfogadták az uraságok által felajánlott legelőt, mely a csatolt térképen is látható alábbi dűlők (Ried) között feküdt: A község északi szélét jelölő 4172 sz. „Flugsand = futóhomok" melletti Alte Raaber Strasse = Régi Győri út (4173 sz.) a legelőt kelet felől szegélyező Rákos dűlőre vezet, Nyugatról a Kertalja dűlő (a 83 számmal jelölt tábla mellett), ettől észak felé a Daraberdei, majd a 3 Kétérközi dűlő után a Csordásdűlő és a Timári erdő (Schönwald) határolja. Északon pedig a Magyaros tisztáiig és a Kántó kútig terjed.

Ez a térkép Mór határát - benne a pusztákat és a közlegelőt tünteti fel.

Az egyes határrészek tulajdonosait alig látható ceruzaíArással jelölte be a térkép rajzolója:

A 4002 szám alatt a Lamberg -felette a Grünfeld - a 4001 felett a Wimpffen - a 3999-nél a Luzsenszky - a 3998 számnál pedig a Trauttenberg név olvasható

A földesurak által itt felajánlott telkenkénti 11 holdat (újra csak az 1200 négyszögöles „magyar" vagy „kis" holdról van szó) a gazdák kevesellték. Az egy telek megműveléséhez szükséges 10 ökör (akkor még 6-8 ökörrel szántottak, gondoljunk csak a „Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani" kezdetű népdalra!) hozzászámítva még két tehenet és a növendékállatokat (borjú, csikó és a sertések) - ezeket további két „öreg" marhának számítva, egy holdra egy állatot számolva, 14 holdat igényeltek. Végül az Úriszék és a Helytartótanács közvetítésével létrejött a megegyezés: A felek telkenként 12 holdban állapodtak meg.

Tegyük ehhez hozzá, hogy a jobbágyok és a zsellérek a maguk legelőterületét egymástól is elkülönítették, ezért hallhattuk öreg parasztok szájából a „Kleinháusler-Paskom" és a „Kleinhausler Wizn" (zsellérek legelője) szavakat.

1848-ra az elkülönítés a szántóföldek tekintetében így alakult ki: Az uradalmaknak saját pusztáik területén 4107 hold szántójuk és 1390 hold szőlőjük volt, Mór község területén pedig további 785 hold szántójuk. A 186 jobbágycsaládnak (16 egész, 67 fél, és 103 negyedtelkes) a község területén 2160 hold szántójuk, - az 520 házas zsellérnek ugyanott 824 hold szántójuk volt, vagyis: családonként kb. másfél hold!

Lábjegyzetek:

1. „Die Donauschwaben" kiállítási katalógusból. (1989) Kiadó Baden-Württenberg Belügyminisztériuma
2. „Die Donauschwaben" kiállítási katalógusból. (1989) Kiadó Baden-Württenberg Belügyminisztériuma
3. A bácskai Apatin és Hódság térképei. „Die Donauschwaben" kiállítási katalógusból.
4. „Die Donauschwaben" kiállítási katalógusból.
5. A dobsinai nyelvjárás. A budapesti Szabó Ervin Könyvtár anyagából.
6. Kancz Ferenc kőművesmester közlése
7. Beller Béla: Kurze Geschichte der Deutschen in Ungarn 1986., 82. oldal
8. Ignaz Seidel: Chronologische Erzahlung der Ereignisse...in der Herrschaft Csőkakő-Moór. 1881.
9. Valamennyi ilyen jellegű adatot a Kapucinus rendház irodájában őrzött keresztelési, házasságkötési és temetési nyilvántartásokból merítettem. A következő oldalakon e nyilvántartások első kötetének első lapját mutatom be a fenti sorrendben.
10. Conscriptio Comitatus Albensis 1715. Fejér Megyei levéltál
11. Conscription domini Csőkakeö de anno 1723. Fejér Megyei Levéltár
12. Országos Levéltár Dep. Urban. Ad. Lad. A, Fas. 2 Miscell. 16 Mai, 1732.
13. FML Nemesi Közgyűlési jegyzőkönyv, No. 10
14. Acta Locorum, Mór: Processus divisionalis famíliae Hochburg, 1753. II. 19.
15. FML Causae civiles f. XXV. No. 636.
16. Országos levéltár Htt. Dep. Urbar. Fong. 3.
17. FML. Justantiae variae 1781.
18. FML. Acta Politica £50. No. 150/1783.
19. FML Fejér vármegye nemesi Közgyűlési iratai, f. 1. No. 163/1791
20. Mór története 223. oldal
21. Mór története 223. oldal
22. Mór története 211. oldal
23. Országos levéltár Htt. Dep. Urbas. Fons: 67. Pos 4. Bécs, 1798. Aug. 24.
24. Mór története 213. oldal