Előző fejezet Következő fejezet

A KULTURÁLIS ÉLET

MAGYAROSÍTÁS

 

Az előző fejezetekben már olvashattunk arról, hogy a magyar földesurak által idetelepített németajkú jobbágyok haladottabb gazdasági módszereket hoztak magukkal, fejlettebb technikai eljárásokat, új növényfajtákat honosítottak meg. Készműveseik felvirágoztatták a céhrendszert.

A németség politikai ténykedése azonban nem terjedhetett tovább a falusi bíró, vagy a városi tanácstag szerepkörénél. A megyék nemesurai féltékenyen vigyáztak arra, hogy előjogaik bástyái mögé mások ne férkőzhessenek. A paraszti sorból kitörni csak két féle módon lehetett: a magyarosodás útján vagy a kivándorlással. Utóbbival már foglalkoztunk, most szenteljünk egy fejezetet a magyarosítás - magyarosodás kérdésének.

Ismeretes, hogy II. József birodalmának hivatalos nyelvévé a németet tette. Halála után a magyar nemesség ellentámadásba ment át: az országgyűlés 1805-ben határozott arról, hogy ezentúl a magyar lesz a hivatalos nyelv. Az uralkodása alatt megtartott népszámlálás adatai megdöbbentették az ország nemesi osztályát: Magyarország lakossága az 1720-ban becsült 2,5 millióról ugyan 8 millió fölé emelkedett, jórészt a telepítések révén, de ebből csak nem egészen 3 millió volt a magyar. Az 1840-ben felvett adatok Fényes Elek statisztikus szerint a következő képet mutatták:

 

Magyar nyelvű   4812759
Szlovák   1687256
Német   1273677
Oláh   2202542
Délszlávok   2185176
Rutének   442903
Bolgár, francia, örmény stb.   32058
Zsidó   244035
Összesen:   12880406

 

A magyar országgyűlésen az ország magyarságáért érzett felelősségtudattól áthatva sorozatban hozták a törvényeket a magyar nyelv védelmére, egyenlőségi jelet téve a magyar nemzet és a magyar állam közé. Ezekben egyre határozottabban mutatkozott meg a végső cél: a nem magyar népesség beolvasztása, vagyis a magyarosítás.

Már 1792-ben elrendelték a magyar nyelv oktatását az ország valamennyi iskolájában. 1830-ban az államhivatalnokoknak kötelezően lett előírva a magyar nyelv ismerete. 1836: Az egyházi anyakönyvek vezetése magyarul történjen. 1844: Az országgyűlés kimondta hogy a hivatalos államnyelv a magyar, s azt nyilvánítja a közoktatás és a közigazgatás nyelvévé is!

Ismeretes, hogy Kossuth 1848 tavaszán államalkotó népként egyes-egyedül csak a magyart ismerte el. A hasonló jogokat kérő nemzetiségi küldötteket a kardjára csapva kergette el. A kisemmizett nemzetiségek ezt követően fegyveres erejüket az uralkodónak ajánlották fel. A végeredmény mindenki előtt jól ismert. A körülmények közeli ismerői, Bem és Görgey tábornokok emlékirataikban a bukás okát egyértelműen Kossuth szerencsétlen nemzetiségi politikájában jelölték meg.

Közel két évtizedes fagyos politikai légkör végén, 1867-ben megtörtént a kiegyezés. A magyar uralkodó osztály rádöbbent arra, hogy a jogaikat követelő, az elmagyarosításuk ellen küzdő nemzetiségek ellen egyedül a Habsburg monarhiára támaszkodhat. Ám a Birodalom vezető politikusai (később különösen Ferenc Ferdinánd) fokozódó magyargyűlölettel szemlélték a soviniszta magyar vezetők egyre erősödő nemzetiségellenes lépéseit, joggal félve attól, hogy ez előbb-utóbb Magyarország széthullásához fog vezetni. Ez pedig az ugyancsak soknemzetiségű Osztrák Császárság pusztulását eredményezi majd.

A kiegyezést egy év múlva a „Nemzetiségi törvény" kiadása követte (1868. évi LIV t.c).

A törvény lényege még mindig a Kossuthi-, alapgondolat. A hon minden polgára egy nemzetet képez: az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet! Vagyis a nemzetiségeket nem, csak más nyelven beszélő egyéneket ismer el. Csak az egyénnek engedélyezi nyelvének szabad használatát a megyei és közösségi hivatalokban, peres ügyeiben, az Istentiszteletek alkalmával. Bármilyen nemzetiségű állampolgár anyanyelvén szólalhat fel községi- törvényhatósági-, vagy egyházi gyűlésen, intézhet beadványokat bármely hatósághoz. Létesíthet művelődési, gazdasági egyleteket, azok nyelvét szabadon határozhatja meg. Beadványaira lehetőleg anyanyelvén kell választ kapnia. A törvényeket a nemzetiségek nyelvén is ki kell hirdetni, területükön a nyelvet értő, ismerő tisztviselőket kell alkalmazni.

 

E szerződés aláírása előtt Vas Ferenc jegyző az 1868. évi nemzetiségi törvényre hivatkozva magyarázta el a magyart nem értő vevőnek,

Janny Józsefre sz. Ertl Annának annak tartalmát.

 

Mindez azonban csak ámítás, porhintés volt a művelt Nyugat-Európa szemébe. A kormány a szövegekbe beleszőtt „a kormány ígéretet tesz" - vagy „lehetőleg", „a jegyzőkönyv a nemzetiség nyelvén vitethető" és ehhez hasonló kibúvók csak a lehetőséget csillantják fel, valójában a törvényt már kezdettől fogva papírrongynak tekintették. A nemzetiségek érdekeit látszólag védő rendelkezések kiadását legtöbbször azonnal követte a szolga-bírák és főjegyzők részére címzett „szigorúan bizalmas" körlevél, melyben őket arra biztatták, hogy az előírásokat nem kell szigorúan venni, törekedjenek a nemzetiségek gyors beolvasztására. Szószerinti idézet egy ilyen körlevélből: ,A német anyanyelvre vonatkozó törvények szabotálása honfiúi érdem és kötelesség!" A németellenesség akkor is, és később is egyet jelentett a hazafiassággal.1

A magyarosítás előretolt bástyái az iskolák lettek. Egy 1873-ban kiadott rendelkezés előírta, hogy állami iskolában csak magyarul tudó tanító működhet. Ugyanígy megkövetelték a magyar nyelv ismeretét a postánál és a vasútnál dolgozóktól is. 1879-ben a fenti törvényt az összes középiskolára és gimnáziumra is kiterjesztették - megszüntetve ezekben a nemzetiségi nyelvek használatát. Ezért a nemzetiségek magasabb iskolákat végzett fiai már elmagyarosodva léptek ezekből a főiskolákba, vagy a közigazgatás hivatalaiba. Így saját nemzetiségük számára már elvesztek.2

A nemzetiségi törvény az egyházak kezén levő iskolákban is engedélyezte híveik nyelvén való tanítást, de az államtól hozzájárulást csak akkor kaphattak, ha a magyarosítás szolgálatába állanak.

Az államhatalom által szorgalmazott elmagyarosítás találkozott a feltörekvő nemzetiségek jól felfogott egyéni érdekeivel. A „magyarnak lenni" egyet jelentett a fixfizetés, a nyugdíjas állás megszerzésének a lehetőségével, a hivatalokba - azaz „úri osztályba" való bekerülés kilátásával. Az iparban, kereskedelemben tevékenykedő napi munkája is megkövetelte az államigazgatás nyelvének, a magyarnak ismeretét. A természetes asszimilálódás ellen senki nem tiltakozhatott, de a nemzetiségek minden áron való elmagyarosítását, pl. Széchenyi is éljenezte,3 Deák Ferenc, a „haza bölcse", a nemzetiségi törvény kimunkálója egyenesen „Istentelen barbárságnak" nevezte azt.

A soviniszta-nacionalista magyar urak szeme előtt a Kárpát-medencét betöltő 30 milliós magyarság ábrándképe lebegett. Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter azt az irreális célt tűzte feladatként az ország tanítói elé (Lex Apponyi törvény, 1907), hogy az ország valamennyi gyereke ne csak uralja írásban és szóban a magyar nyelvet, hanem szívvel-lélekkel a magyar nemzethez tartozónak érezze magát! Ezt a teljesíthetetlen követelést akkor támasztotta, amikor a lakosság felét kitevő nemzetiségek több mint 3/4 része (1910) nem is tudott magyarul. E törvény szellemében oszlatták fel a nemzetiségek gazdasági és kulturális szervezeteit, vezetőiket pánszláv vagy pángermán izgatással vádolva üldözték. Az 1906-ban alakult Magyarországi Német Néppárt az ellene irányuló kíméletlen támadások miatt csak egyetlen képviselőt tudott a parlamentbe juttatni.

Az államhatalom nemcsak a sztrájkoló bányászok és tüntető munkások ellen vetette be a csendőrséget és rendőrséget, hanem az itt élő nemzetiségek ellen is. 1907. október 27-én Csernovánál a templomuk felszentelésére összegyűlt szlovák parasztok közé lőtt a csendőrség: a helyszínen 15 halott és sok sebesült maradt. A békés tüntetők bűne az volt, hogy nem akarták a rájuk erőszakolt magyar papot elfogadni. Egy évre rá a magyar kormány a Horvátországban dolgozó tanítók és vasutasok számára írta elő kötelezően a magyar nyelv elsajátítását. Az ez ellen tiltakozó politikai vezetőiket 5-12 évi börtönbüntetésekre ítélték. A magyar úr a parasztban nem látott embert, különösen nem a nemzetiségiben. Amikor egy magyar képviselő egy szerbeket lemészároló csendőrakció kivizsgálását kérte a miniszterelnöktől, ennek csak egyetlen kérdése volt: Milyen nemzetiségűek voltak? A hazai németség vezetői hiába fordultak támogatásért a Német Birodalomhoz, Bismarck kancellártól elutasító választ kaptak: Bármennyire is szívünkön viseljük az Önök ügyét, annak felkarolásával nem akarjuk elveszteni egyetlen szövetségesünket, Ausztria-Magyarországot!

A soknemzetiségű Habsburg monarchia 1918 őszén összeomlott. A „Magyar politikai államalkotó nemzet" fogalma helyébe a Wilson amerikai elnök által minden nép számára követelt önrendelkezési jog lépett. Károlyi Mihály miniszterelnök megkísérelte az elszakadni készülő nemzetiségeket engedmények ígérgetésével maradásra bírni. Nemzetiségügyi Minisztériuma élére Jászi Oszkárt állította, aki hajlandó volt nekik autonómiát adni saját nemzetgyűléssel. A Tanácsköztársaság a lenini nemzetiségi politikának megfelelően az ország valamennyi nemzetisége számára biztosította az önrendelkezési jogot, a nyelvi és kulturális egyenjogúságot. Ezért közel 500 iskolában - így középiskolákban, tanítóképzőkben is - újra engedélyezték az onnan korábban kitiltott német anyanyelvű oktatást.

A hatalomra jutott Horthy-rendszer a Tanácskormány rendeleteit és szerveit - így a német autonómiát, az Országos Német Tanácsot egyszerűen eltörölte.4 Egyedül a Nemzetiségi Minisztériumot hagyta meg, melynek élére egy bácskai szegényparasztcsalád sarját, Bleyer Jakab egyetemi tanárt helyezte.

A magyar kormányküldöttség 1920. június 4-én kénytelen volt elfogadni és aláírni a párizsi Trianon palotában az országot szétdaraboló békediktátumot. A sors különös fintora volt, hogy éppen az az Apponyi Albert gróf kényszerült aláírni a nemzetiségek elszakadását, aki korábban minden erővel megkísérelte azok elmagyarosítását. A szerződés Sopron hovatartozásának kérdését népszavazásra bízta. Előtte Bleyer még kihirdethette a nemzetiségek egyenjogúságát, s elrendelhette a gyermekeik anyanyelvi oktatását. Miután a soproni és környékbeli svábok megszavazták magyar hazájukhoz való tartozás szándékát (Sopron így lett a „leghűségesebb város") már nem volt szükség alakoskodáshoz. A kormánykörök minden dühe az itt maradt nemzetiségek ellen fordult, s megkezdték azok erőszakos elmagyarosítását. Egyik hangadójuk szerint „azért vesztettük el az ezeréves Magyarország kétharmadát, mert nem magyarosítottuk el tűzzel-vassal a nemzetiségeinket!" Ezt a mulasztást most már minden erővel pótolni igyekeztek. Teleki Pál miniszterelnök 1922-ben felosztotta Bleyer „Kisebbségi Minisztériumát", betiltották napi - és hetilapjait.5 (Ugyanekkor az elszakított Erdélyben több mint 30 magyar nyelvű lap jelenhetett meg!). Minden német színezetű pártot, egyesületet betiltottak. Egyes katolikus lelkészek ugyan felléptek nemzetiségi híveik jogainak védelmében, mások azonban még a színtiszta német falvakban is bevezették a magyarnyelvű Istentiszteleteket, nehogy a magyar református értelmiség a hazafiatlanság pecsétjét üthesse rájuk.

A külföld megdöbbenéssel figyelte a hazai uralkodó osztály mesterkedéseit. „Kifelé" ugyan szép arcot mutattak a politikusok: gróf Bethlen István miniszterelnök, pl. az „értékes német népelemről" beszélt. Maga a kormányzó is így szólt róluk: „... a mi derék svábjaink, akiket mindig is szerettünk!" A magyar sajtóban ugyanakkor leplezetlen nyíltsággal tombolt a svábgyűlölet. A „Magyar Újság" a svábságot a magyar nép egyetlen örök ellenségének nevezi. A Bajai Újság az itt élő németséget csalánnak minősíti, melyet úgy ki kell irtani a szép magyar kertből, hogy írmagja se maradjon!

A Trianoni békeszerződés Csonka-Magyarországot és az elszakított területeket magukba fogadó utódállamokat egyaránt arra kötelezte, hogy a területükön élő nemzetiségek jogait messzemenően tartsák tiszteletben. A magyar kormánynak az 1923-ban erre megjelent törvénye a „Trianoni békeszerződésben a kisebbségek védelmére vállalt kötelezettségek végrehajtása" hangzatos címet viselte. A törvénynek azonban - mely mindennemű jogot készségesen megígért az itt maradt valamennyi nemzetiségnek - akárcsak az 1868 évi „Nemzetiségi törvény"-nek - egyetlen pontját sem tartották be. Mint azt félhivatalosan megindokolták: „akadályozná a nemzetiségek gyors beolvasztását!". Megjelenését csakhamar a maradék nemzetiségi iskolák, óvodák bezárása követte.

Bleyer halála után (1933) még gátlástalanabbul lángolt fel a magyarosítás tüze. A fegyveres erőknél, a MÁV-nál, a Postánál, a közigazgatásban és az oktatásban dolgozók körében kötelező lett a névmagyarosítás. Diplomát, érettségi bizonyítványt, előléptetést, iparengedélyt szinte kizárólag csak az kaphatott, aki német nevét megváltoztatta. Egyedül az 1934-es évben 100.000 név lett magyarosítva. A szakirodalom a nevükben, nyelvükben elmagyarosodottak számát egymillióra becsüli.6

A Népművelődési Egyesületben egyre nagyobb súlyt kapott a Basch Ferenc által vezetett szárny, mely Hitler hatalomra jutása (1933) után már egyre jobban e fasiszta nagyhatalom erejére támaszkodott. Követeléseit: a német nyelv engedélyezését az oktatásban, közigazgatásban, a kulturális és gazdasági egyesületek működését az egymást sűrűn váltogató kormányok azonos módon hárították el: Mindent megígérni, de semmit sem adni!

A már 1923-ban kidolgozott új iskolarendelet végrehajtását a harmincas évek elején végre a Gömbös-kormány vállalta, de ezt is a nacionalista kormánykörök szája íze szerint. A szülői konferenciák három iskolatípus között választhattak: az „A" típusú iskolákban a nemzetiségek nyelvén történik az oktatás. A „B" típusúakban vegyes, magyar és német nyelven. A „C" típusúakban viszont magyar nyelven, csupán a nemzetiség nyelvét oktatták heti néhány órában. Ezeket a szülői értekezleteket a hatóságok többnyire elszabotálták. Ha mégis megtartották, azokon a tanítók, igazgatók, a jegyzők a „C" típus elfogadására szorították a szülőket. Móron Jolbey Sándor főjegyző így utasította el a német nyelvű oktatást óhajtó lakosok kérelmét: az iskolát a magyar nyelv ápolására létesítették. A német nyelv bevezetése ennek megcsúfolását jelentené! Még a móriak által tisztelt sváb bíró, Pisch József is szolgalelkűen így nyilatkozott: "Móron nincsenek svábok, csak németül is beszélő magyarok!"

A náci Németország anyagi és diplomáciai támogatását élvező Basch csoport kikényszeríttette a miniszterelnöktől a „Magyarországi Németek Szövetsége" - németül: „Volksbund der Deutschen in Ungarn,, nevű szervezet működésének engedélyezését. Alapszabályait,7 mint kulturális szervezetet, 1939. III. 13-án írta alá Teleki Pál. Elnöke a Népművelődési Egyesületből kizárt Basch lett, aki a megindult német hadigépezet kezdeti sikereit látva követelte ugyanazokat a jogokat a hazai német népcsoport számára, mint amelyeket az utódállamok német lakossága már régóta élvezett: német nyelvű óvodák, alsó- és középiskolák, tanító és papképzés, sajtó, rádióműsorok, egyesületek, és németül tudó tisztviselők. Állítása szerint a hazai németségnek 1941 őszén csak két gimnáziuma (Budapesten és Pécsett), 3 polgári iskolája és mindössze 17 népiskolája volt, míg a Romániában és Jugoszláviában élő feleennyi németség tízszer ennyi iskolával rendelkezett. A kormányfő válasza, mint mindig, most is elodázó, elutasító volt: „Majd ha a németek Moszkvában lesznek, tárgyalunk a dologról...!"

A birodalmi német kormány azonban pártolta a Volksbund vezetőjét. Követeléseinek elfogadásától tette függővé a magyar kormány támogatását Erdély visszacsatolásának ügyében. A területnagyobbodás reményében, az most már vállalta e követelések teljesítését. 1940. augusztus 30-án aláírta a „Bécsi egyezményt", mely a fentiek mellett a német kisebbség egyedüli képviselőjének ismerte el a náci Volksbundot azzal, hogy betiltotta a kormányhű Népművelődési Egyesületet. Azok a nagyhangú nacionalista magyar körök, amelyek kígyót-békát kiáltoztak a hazához hű náciellenes svábokra - és ez volt a döntő többség!!! - most a fasiszta Volksbundnak nyújtott felháborító engedmények láttán némák maradtak!8 A bécsi egyezményben a magyar kormány kénytelen volt a fent említett Volksbund iskoláknak és a visszacsatolt területeken levő 189 népiskolának, valamint két tanítóképzőnek (Újverbászon és Szászrégenben) további működéséhez hozzájárulni. Utóbbiban néhány móri fiatal is megkezdte tanulmányait közelebbi iskola nem lévén...

De mit használtak a bécsi egyezményben vállalt ígéretek, ha pl. a németnyelvű ügyintézéshez nem voltak meg a szükséges nyomtatványok, ha a német iskolákban nem voltak tankönyvek, és mit segített az, ha a németek lakta község jegyzője ismerte ugyan a lakosság nyelvét, de a hozzáforduló parasztot e szavakkal rúgta ki a községházából: „Ne ugasson itt nekem németül, tanuljon meg magyarul, mielőtt ide jön!"

A budapesti tanítóképző intézet németnyelvű tagozata is csak 1939-ben kezdte meg munkáját. Az ide beiratkozás lehetőségét tudató körleveleket az illetékes móri szervek (jegyzők, iskolaigazgatók) íróasztaluk fiókjának mélyére zárták kihirdetés helyett. A móri fiatalok közül Hübler József végezte el elsőnek az iskolát. Az őt követők közül említsük meg Mayer Ferencet, aki a háború után az itt megszervezett gimnázium igazgatója lett Mátrai néven.

Móron is két, rövid átképző tanfolyamot végzett tanító kezdte meg munkáját a németnyelvű oktatásra kijelölt „közös" iskolában. A tanfelügyelőség tudatosan választotta a színtiszta német anyanyelvű tanulóifjúság által látogatott Neustifti iskola helyett ezt a tanintézményt, mert ide a móri magyar és cigánycsaládok, valamint a már korában elmagyarosodott volt sváb családok gyermekei jártak. Így sikerült nekik már eleve a németnyelvű oktatás ügyét elgáncsolniuk. Ugyancsak elszabotálták a német tanítóképzőbe beiratkozó szegénysorú fiataloknak megígért állami támogatás folyósítását, ezért ezek kénytelenek voltak a móri Volksbund- szervezet anyagi segítségét igénybe venni. Ime, egy újabb bizonyíték, hogy a nacionalista magyar hatóságok hogyan kényszeríttették a hazához hű svábságot a nácizmus mellé!9

 

Magyarország német nemzetiségű lakossága - így a móriak is - eleinte csak az elmagyarosítás szelídebb eszközeivel ismerkedhettek meg. Mi gyerekek az iskolában voltunk kénytelenek eltűrni a gyalázkodást, a megaláztatást. Tanítóink a magyar faj felsőbbrendűségét hirdető verseket tanultattak meg velünk, pl:

Legyen úgy, mint régen volt,

Süvegelje meg a magyart

Mind a német, mind az oláh,mind a tót!

Legyen úgy mint régen volt!

 

Hány móri sváb gyereknek kellett százszor leírnia a büntetést: „Az iskolában németül beszélni tilos!". Vagy hányszor kellett tanárainktól, leventeoktatóinktól, majd diákkorunkban szállásadó gazdáinktól ezt a szidalmazást meghallgatnunk: „Hogy mertek ti németül beszélni, hiszen ti magyar kenyeret esztek!".

A nemzetiségek elmagyarosításáért vívott harc sarokköve az iskolaügy volt. Ma már valamennyien tudjuk, hogy egy népet, egy nemzetiséget kiirtani nemcsak gázkamrákban, hanem az iskolapadokban is lehet! De éppen így a németség is anyanyelvének, kultúrájának megőrzését is abban az iskolában látta, amelynek német a tanítási nyelve. A kétféle érdek itt ütközött a legkeményebben, ezt a móri iskolaügy körül fellángolt viták és küzdelmek is igazolják. A megye, a járás és a település vezetői a községi iskolaszékkel karöltve azért törekedtek a községi iskola és a polgári iskola megépítésére, mert az itteni, tisztán magyarnyelvű tanítás révén az asszimilációt remélték felgyorsítani. A móri német szülők viszont a katolikus iskolaszékbe tömörülve - éppen ettől félve - inkább a túlzsúfolt katolikus iskolákba íratták be fiaikat és lányaikat. Nem volt ritka a 60-70 fős osztálylétszám sem. A gyerekek egy része a padokban szorongott, de ültek a padsorok között, vagy a falak mentén a földön is. Ezért hallhatta az egyik tanfelügyelő a kapucinus hitoktató azon kérdésére, hogy „mi végett vagytok a Földön?" - a következő választ: „Mert a padokban nem férünk el!". A községi, a református és a pusztai iskolákban ennél jobb volt a helyzet. Az 1870-ben négy tanteremmel induló községi iskola az érdektelenség miatt csakhamar két tanteremre zsugorodott. A polgári iskola 190 főnyi tanulójából (1937) is csak 43 volt a német anyanyelvű. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint Móron a 10.032 lakosból 5185 volt német anyanyelvű, közülük mintegy ezren csak németül tudtak. A magyarosításért küzdő tanítók, jegyzők, lelkészek erőfeszítései azonban már gyümölcsözőnek bizonyultak. A fiatalság már kétnyelvű volt. Idézzük a „Mór története" című könyvből az 1918-ban nyugdíjba vonuló Turmayer Gyula főjegyző visszaemlékezéseit: „Itt születtem Móron, teljesen németajkú szülők gyermeke vagyok. Nyolcéves koromban még egy szót sem tudtam magyarul. Alig 18 éves koromban tanítói pályára léptem és nagy lelkesedéssel fogtam hozzá a gondjaimra bízott gyerekek magyarosításához." E sikeres munkáját a kultuszminiszter 1876-ban elismerő oklevéllel jutalmazta.

A magyarosítást nemcsak hazafias buzgalomból végezték a tanítók. Az e téren jó eredményt elérő pedagógusok a szakminisztertől gazdag pénzjutalmat kaphattak. De a község alapítványából jutalmat kaptak azok a gyerekek is, akik a magyar nyelv elsajátításában a legjobb eredményeket érték el.

Az egyházak is jelentős szerepet vállaltak a német nemzetiség elmagyarosításában. Elsősorban azzal, hogy fokozatosan elhagyva a németnyelvű Istentiszteletet, a szertartások során, a prédikációkban a magyar nyelvet kezdték használni. A németajkúak vagy tüntetőleg kivonultak a magyarnyelvű igehirdetés megkezdésekor, vagy be sem mentek a templomba, amíg ez tartott, a benntmaradók pedig hangos csoszogással, köhécseléssel igyekeztek azt zavarni. Megint felidézem egy gyermekkori emlékemet. Egy alkalommal jócskán elkésve igyekeztem a nagymisére. A templom előtt parasztgazdák nagyobb csoportja beszélgetett. Egyikük így szólt: „Na, most már menjünk be, már biztosan vége van a prédikációnak!"

A móri német nem lépett be semmiféle kulturális egyesületbe, lévén azok hivatalos nyelve a magyar. Távol maradt a magyar nemzeti ünnepektől, pl. az 1848-as Honvédemlékmű megkoszorúzásától, ezzel is sérelmeiket akarták az „illetékesek" tudomására hozni. Ugyanakkor nem szűnt meg követelni a németnyelvű iskolai oktatás újbóli bevezetését, hiszen erre törvényadta lehetőség lett volna. A helyi nacionalista kiskirályok azonban az államhatalmat maguk mögött érezve minden kezdeményezésüket elfojtották.

Az elmagyarosodás tényszámait a hivatalos statisztikai adatok jól mutatják: 1880-ban az ország lakosságának 12 %-a volt németnyelvű, 1900-ban 11 %, 1910-ben 9,8 %, 1920-ban 6,9 %, 1930-ban 5,5 % és végül 1941-ben 5,1 %.

A sváb parasztfalvakban ez a folyamat lassan haladt előre. A Vértes-Bakony térségében, pl. ennek számadatai így alakultak:

  1880 1910 1920
Német többségű falvak száma 123 97 97
A németség aránya az összlakossághoz 76,2 % 57,4 % 57,8 %

 

Annál rohamosabb a városok német polgárságának elmagyarosodása. Vegyük a főváros, Budapest adatait - a szlovák és egyéb nyelvűeket kihagyva:

Év Összlakosság Ebből német   Magyar
1880 355682 122454 34,4 %   201505 56,7 %
1890 486671 115573 23,7 %   326533 61,7 %
1900 703448 98515 14,0 %   559965 79,6 %
1910 880371 78882 9,0 %   756070 85,9 %
1920 928996 60425 6,5 %   837858 90,2 %
1930 1006184 38460 3,8 %   948950 94,3 %

 

Végül még egy adatsor arról, hogy milyen mértékben szorult ki a német nyelv az ország iskoláiból:

Év Magyar
oktatási nyelvű iskola
Német
oktatási nyelvű iskola
1872 7991 1810
1885 7753 701
1890 8649 657
1895 9903 462
1898 10173 387

 

Az elmagyarosodáshoz vezető úton az első lépés többnyire a névmagyarosítás volt. Nézzünk ezzel kapcsolatban néhány móri példát. A móri jobbágyok 1791. évi lázadása idején a kétkulacsosságáról híres Steinhauer Jakab bírót olykor az azonos értelmű "Kővágó"-nak említik az akkori iratok. Később már hivatalos engedélyt kellett kérni a családnév megváltoztatásához, melyet a közigazgatás tisztviselői készségesen meg is adtak.

A móri Sebastian Verner feleségének (szül. Szaitl Elisabeth) 1824-ben fia született, akit Georgius névre kereszteltek. A fiú felnőve névváltoztatási kérelmet adott be. I. Ferenc József 1878/1741 sz. nemesi oklevél szerint nevét Vértesaljai Vértesy-re változtatta. A kereszteltek nyilvántartásában az 1827. évben újra találkozunk e család nevével. (Az anya nevét ezúttal Seitlnek írva). E gyermekük az Alexander (Sándor) Joseph nevet kapta. Ő később, a Lamberg-uradalom provisora lett. A Magyar Királyi Udvari Kancellária 1867. évi engedélyével ő is Vértesy-re - Vértesaljai nemesi előnévvel - változtatta nevét. Később a királyi ítélőtábla elnöke és a főrendi ház tagja lett. A mai Dózsa utca egy ideig az ő nevét viselte. György bátyja királyi tanácsos lett.

Az 1842-ben született Aloysius Vaber és Anna Huber „Ferenc" nevű gyermeke 1900-ban „Vértes"-re magyarosította nevét.

Ertl Magdolna 1844-ben született Sándor nevű fia 1895-ben belügyminiszteri engedéllyel az „Erdélyi" nevet vette fel.

Vieszner István és Koch Erzsébet 1851-ben született Sándor nevű fia 1896-ban ugyancsak belügyminiszteri engedéllyel „Vértes"-re változtatta nevét.

Reinprecht Gyula szíjgyártó és Linz Katalin Gyula nevű fiúk (szül. 1884) a Belügyminiszter 1911. IV 18-án kelt engedélyével a Beké nevet vette fel.

Az 1886-ban született Metzger = (mészáros) Ferenc szabó nevét 1906-ban Mészárosra változtatta.

Stolczenberger Ferenc zsellérnek és feleségének, Ertl Borbályának (Nem elírás!) 1886-ban született Ferenc és János nevű ikerfiai 1949-ben a Szentesi név viselésére kaptak engedélyt.

Roth József Körmendy-pusztai béres (a. n. Jánny Erzsébet) 1934-ben Rózsavölgyire magyarosította nevét.

Az 1886-ban született Schrötter János írnok 1931-ben Páncélra, -

Az 1887-ben született Eisenberger József asztalos (felesége Wachter Anna) 1934-ben Bárdosira, -

Az 1893-ban született Polovitzer János 1924-ben Páncélra, -

Az 1894-ben született Müller Antal bádogos 1934-ben Földesre, -

Az 1894-ben született Heszl György 1925-ben Horváthra, -

Az 1895-ben született Kaiser Ignác 1934-ben Kalocsaira, -

Az 1885-ben született Viezner Sándor József (Apja Viezner János kereskedő, anyja Szauer Mária) 1931-ben Vértesre, -

Horák Nándor cipésznek és feleségének, Kellner Júliának fia 1899-ben püspöki engedéllyel Hollósy-ra, -

Az 1885-ben született Stadler Mihály 1934-ben Szamosra, -

1885-ben született Hinterhüttner Éva 1910-ben az Egyházmegye engedélyével Kutasira, -

Frey Ferencnek és feleségének, Frey Erzsébetnek 1889-ben született József nevű fiúk 1924-ben Farkasra, -

Forstner Ferenc gazda és feleségének, Szing Máriának 1884-ben született Ignác nevű fiúk 1934-ben belügyminiszteri engedéllyel Erdészre magyarosította nevét.

 

A névmagyarosítás az első világháború után öltött tömeges méreteket. Horthy Miklós kormányzó az általa megalapított „Vitézi Szék" soraiba a háború hőseit avatta. Ebbe a „lovagrendbe" csak magyar névvel lehetett bekerülni. A móri jelöltek ezért valamennyien új nevet kényszerültek felvenni. Így választotta egy Frey a Farkas, a Hahn a Hantos, a Gaszner a Gárdai, a Wittner a Varjas, a Krár, a Kaposi, a Hartl a Halász, a Wagner a Várnagy, a Klock a Kelemen a Klein a Kolozs nevet. A három Mergl a Magyar, a Mernyei s a Móri nevet választotta. 1931-ben Országos Névmagyarosítási Egylet alakult. Fővédnöke Habsburg József főherceg, vezetői pedig miniszterek és püspökök lettek11

 

Az elmagyarosodás - családi fényképen bemutatva: Elöl ül Mór köztiszteletben állt bírája: Pisch József, mellette felesége sz. Rujf Julianna,

mögöttük fiúk ifi. Pisch József és német ünnepi viseletben felesége sz. Széber Mária, középen katonatiszt fiúk Antal, aki nevét Vértesaljaira magyarosította.

Bizei (korábban: Bizzer) tanító Mária nevű lányát vette el.

Jobbszélen a Bocskai-zsinóros magyaros ruhában Mária lányuk férjével, Körösi Ödön (an. Schindele Mária) tanítóval látható.

 

Én, nagybányai Vitéz Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, mint a vitézek főkapitánya emlékezetül adom  mindenkinek, akit illet,

hogy a most elmúlt háborúban és az ezt követő szomorúan terhes napokban vitézségének és

nemzeti érzésének kiváló tanúbizonyságot adó vitéz Kolozs Ignácz volt tart. közvitézt az országos Vitézi Szék javaslatára

1928. évi június hó 17-én, az ország törvényes képviselete, egyházi és világi méltóságai jelenlétében,

annak utána, hogy a vitézi esküt kezembe letette, Vitézzé ütöttem és avattam.

 

Kelt: Budapest, 1928. évi június hó 17-én

Horthy

Magyarország kormányzója

a vitézek főkapitánya

Az egyik vitézzé avatott móri frontharcos oklevele. Előző némethangzású nevét Kleinről Kolozs-ra változtatta. Sváb gazdatársai - számukra nehezen kiejthető neve helyett - Kollitz néven emlegették.

 

Már sokadszor kell hangsúlyoznom, hogy az iskolák játszottak vezető szerepet a magyarosításban. Ebből következik, hogy éppen a tanítóknak kellett elsőnek a nevüket megmagyarosítani. Jó példával az iskola igazgatója járt elől, mikor nevét Bizzerről Bizeire változtatta. Követte a többi tanító és tanár: a Reichből Rátonyi, a Freyszmuthból Borszéki, az Eisenbergerből Bárdosi, a Schinből Simon, a Skrinárból Siklósi lett. A tanítók buzgón agitálták tanulóikat nevük megmagyarosítására. Könnyítette a helyzetet, hogy a névváltoztatás nekik ingyenes volt. A szülői hozzájárulás sem volt szigorú előírás. Iskoláskorában változtatta meg sok ma is élő móri a nevét. A Gerstmár Gelenceire, a Brettschneider Bánkira, Bányaira, a Schlitthuber Sugárra, a Wundele Villányira, a Schwartz Selleire, a Klein Koppányra, a Schnaubl Sárdira, az Engl Egerszegire, a Stolczenberger Zsilvölgyire. A Móron leggyakoribb családnév viselői, a Pischék a Petrényi, Párkányi, Pálfi, Páldi, Páncél nevet választották. Egy Fersch Fenyvesire, egy másik pedig Fellegire módosította családnevét. Utóbbi nekem így mondta el névmagyarosításának történetét: „Az iskolában a tanító lelkes beszédében bíztatta arra a gyerekeket, hogy nevüket magyarosítsák meg. A szünetben találkoztam a bátyámmal, az ő előző órájukon is ugyanez volt a téma. Mi ott, gyerekfejjel a lelkesítő beszédek hatására el is határoztuk, hogy tanítóink kedvére járunk. Hamar meg is állapodtunk a Fellegi névben, amit mindjárt be is jelentettünk tanítóinknak. Hazatérve nagy örömmel újságoltuk döntésünket szüleinknek. Apánk elgondolkodva vette tudomásul a dolgot és csak ennyit mondott nekünk: Ha majd éhesek lesztek, akkor majd attól a Fellegitől kérjetek kenyeret!"

Unokabátyámnak, Hocher Ferencnek tanítója a „Harcos" - barátjának, Wilhelm Istvánnak pedig az azonos értelmű „Vilmos" név felvételét - javasolta. A szülők makacs ellenállása miatt azonban ebből a névmagyarosításból nem lett semmi.

Az állami intézmények, vállalatok, hivatalok dolgozói sem vonhatták ki magukat a névváltoztatás parancsa alól. A postán dolgozó Aschenbrenner ezért lett Alpár, a rendőrség kötelékébe belépő Frey: Szabadi, a csendőrnek beálló Hübler pedig Hevesi. A honvédségnél tiszti rangot elérő móri Aschenbrenner Ásványira magyarosította nevét. A községházán alkalmazott Piglerből ekkor lett Pillér, a Stolzenbergerből Sárai, a Pischből Pálmai és a Dipoltból Dévai.

A vasútnál dolgozók sem akarták „parancsmegtagadás" miatt elveszteni sokak által irigyelt, havi fix fizetéssel és nyugdíjjal járó állásukat. Ezért változtatta meg egy Ertl a nevét Erdősire, egy Frey Farádira, egy Kancz Koncra, egy Altmár Adonyira, egy Lampert Leányvárira és egy Fuchs Falusira.

 

 

Az iparosok közül egy Pisch nevű bádogos Bánkútira, - egy másik, szabó foglalkozású Pisch Parányira, egy Ábele nevű szabó Aradira, egy Tradler nevű kismotorjavító Violára, egy Edelkraut nevű kályhás pedig Epresire magyarosította a nevét.

A kapucinus zárda vezetője, a balinkai szegényparaszti családból származó Schweighardt Somfaira, egy szerzetestársa, a Baj községből származott Rischl pedig Radnaira módosította a nevét.

Voltak családok, ahol csak egy fiú választott új nevet. Példának Pisch bíró családját hozhatom fel. Egyik fia a Vértesaljai nevet vette fel, maga a bíró és másik fia megmaradt a Pisch név mellett. A már említett Turmayer főjegyző tanító korában az ifjúság megmagyarosításában szerzett érdemeket, ő maga azonban kitartott némethangzású neve mellett - ugyanakkor rokona, Turai Ida e néven aratott sikereket a színpadon.

Míg hazánkban a névváltoztatás szinte kizárólag csak a magyarosítás érdekeit szolgálta, másutt ennek politikai oka is lehetett.

Hogy könyvemben ne csak móri németekről szóló adomák legyenek, most kivételesen egy birodalmi németnek esetét idézem:

Adolf Hitler „uralkodása" alatt történt... Egy Adolf Arsch nevű férfi lépett be az ez ügyben illetékes hivatalba és a névváltoztatás feltételei felöl érdeklődött. A családnév teljes lefordítását a nyomdafesték nem tűrné el, ezért csak a magánhangzókat írom le: S.gg! Az ott ülő tisztviselő megnyugtatta, hogy a változtatás minden bürokrácia nélkül, ingyenesen akár azonnal meg is ejthető. Máris elővett egy e célra szolgáló űrlapot, és megkérdezte: Eddigi neve? Az ügyfél készségesen válaszolt: Adolf Arsch. A név hallatán a tisztviselő helyeslését fejezte ki: Ilyen nevet valóban sürgősen meg kel változtatni! És milyen új névre tetszett gondolni? A meglepő válasz így hangzott: Adolf helyett Sigfrid szeretnék lenni!

Érdekessége miatt még egy adatot kapcsolnék a fenti témakörhöz. Ezt is, mint oly sok egyéb adatot, anekdotát, visszaemlékezést a Székesfehérváron élő volt móri Klock Ferenctől kaptam, aki e körben végez kutatásokat. E szerint Móron az elsők között telepedett le egy Knitlhoffer család. A nevet a kedves olvasó is megtalálhatja a kapucinusok házasságokat nyilvántartó kötetének első oldalán az 1697. november 10-i bejegyzésben. A Knitlhoffer rokonság egy-két nemzedék után beköltözött Székesfehérvárra, ahol csakhamar elmagyarosodott. Többen a nevüket is megmagyarosították, felvéve a Kisteleki nevet. A székesfehérvári telefonkönyv is alátámasztja ezt: benne (2000-ben) 16 Kisteleki és 11 Knitlhoffer név található, többségük vélhetően móri származású. Móron tudomásom szerint már csak egy Knitlhoffer család él.

Az előzőekben a hazai németség hozzájárulását próbáltam bemutatni az ország kultúrájának felemeléséhez. Mi, móri német származásúak szégyenkezve kell, hogy bevalljuk: a mi őseink ehhez nem sokat tettek hozzá! Az ok nagyapáink hibás életfelfogása volt: Nem a tanulás, hanem a szorgalom és a takarékosság révén lehet csak boldogulni! És hozzátették: Elég, ha a gyerek a nevét le tudja írni! Ilyen szemlélet mellett érthető, hogy régen nem szorgalmazták az iskolába járást, még kevésbé a továbbtanulást - jól tudva azt, hogy a felsőbb iskolákból kikerülő fiaik elmagyarosodásuk miatt már elveszettnek tekinthetők a népcsoport számára. Éppen ezért kevés képzett, tanult embert ismerünk sorainkból a régi időkből, mindössze néhány orvos, jegyző, pap vagy uradalmi jószágigazgató került ki közülünk.

Ám egy-két kivétel mégis akadt. Ok meg is érdemlik, hogy személyükkel részletesebben foglalkozzunk.

 

Mór nagy fiának, Wekerle Sándornak emlékére készített érmén szülőháza látható, amely a Martinovics és Erzsébet tér sarkán áll, jelenleg óvoda működik benne.

Az érme egyben bemutatja az 1758-ban mezővárosi címet elnyert településünk pecsétjét és a mai városcímert is.

 

 

A kapucinusok keresztelési nyilvántartásainak egyikébe 1848. november 15-én a következő bejegyzés került:

Wekerle Sándor uradalmi kasznámak és feleségének, Szép Antóniának fiúk született, akit Sándor névre kereszteltek. Az Erzsébet-tér és a Martinovics utca sarkán állt családi házukban ma óvoda működik. A székesfehérvári főgimnáziumot kitűnő eredménnyel befejezve, a budapesti egyetemen jogot és államtudományt tanult. Külföldi tanulmányútja után a pénzügyminisztérium tisztviselője, majd osztályvezetője lett. Közben egyetemi magántanári címet, és képviselői mandátumot is szerzett. Felettesei korán felismerték tehetségét, rövidesen osztálytanácsossá, majd miniszteri tanácsossá, 1886-ban államtitkárrá nevezték ki. 1889. áprilisában pedig pénzügyminiszter lett. 1892-ben már ő az ország első polgári származású miniszterelnöke! Hosszú politikai tanácskozások után életművének betetőzéseképp sikerült a törvényhozókkal elfogadtatnia a polgári anyakönyvezetést, a polgári házasságkötést, a zsidó vallás törvénybe iktatását. Mivel megtartotta a pénzügyminiszteri tárcát is, e téren is maradandót alkotott. Megteremtette az államháztartás egyensúlyát, s az aranyvalutára való áttéréssel biztosította az ország párját ritkító gazdasági felemelkedését. Gazdasági és pénzügyi téren zseniális szakember volt, de külpolitikája már nem bizonyult szerencsésnek: az ország szekerét a már minden szövetségese által elhagyott Német Birodalomhoz kötötte. Népszerűségét az arányos teherviselést célzó vagyonadó bevezetése, s nagyarányú lakásépítő akciói is erősítették. Budapest egy része ma is a „Wekerle-telep" elnevezést viseli. Második miniszterelnöksége 1906-tól 1917 januárjáig tartott, a harmadik pedig a háború utolsó évében volt. A Monarchiát a gazdasági és katonai összeomlástól még az ilyen óriások, mint Wekerle Sándor sem tudták megmenteni. 73 éves korában, 1921. augusztusában hunyt el.

 

Városunk másik jeles szülötte, Dr Zimmermann Ágoston(12) (1875-dec. 3-1963. okt. 6.)

 

 

Szülőházának falát ugyancsak - mint Wekerléét is - emléktábla jelöli, a Bajcsy - Zsilinszky u. 11 szám alatt. Egy burgenlandi faluból származó édesapja a X. magyar huszárezred állatorvosa volt. A Zimmermann házaspár gyermeke egy itteni hadgyakorlat ideje alatt itt Móron született, de itt evangélikus lelkész nem lévén, Pusztavámon keresztelték meg. Az ottani anyakönyvi bejegyzés szerint: „Zimmermann Ágoston született 1875. december 3-án, keresztelve december 20-án. Apja Zimmermann Mihály állatorvos, 10. Huszárezred. Anyja: Szatzker Teréz. Laknak Moor 643 sz. házában. Keresztszülők: Szatzker Károly kereskedő és Ébner Mária." Iskoláit már Budapesten végezte. Apja nyomdokaiba lépve az Állatorvosi Akadémiába iratkozott be. Annak elvégzése után ugyanott lett tanársegéd, majd svájci tanulmányútja után tanár. Az anatómia előadója, majd az állattani tanszék vezetője. Sokoldalú tevékenysége, kimagasló szaktudása miatt számos hazai és külföldi tudományos társaságnak lett a tagja, így a Magyar Tudományos Akadémiának is. Német és magyarnyelvű előadásai, szakdolgozatai különösen az anatómia és a fejlődéstan területén külföldön is közismertté tették tudását, emelték a magyar állatorvos tudomány hírnevét... Bár 71 évesen, 1946-ban nyugalomba vonult, további tíz éven át tovább folytatta egyetemi előadásait. Államunk több magas kitüntetés mellett Kossuth-díjjal ismerte el tudományos életművét.

 

Lábjegyzetek:

  1. 300 éves együttélés II. k 93. oldal: Szentfülöpi Antal
  2. Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért 187. oldal
  3. 300 éves együttélés I. k. 68. oldal: Bellér Béla és Halász Márton: Tizedelő cédulák 44
  4. Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért 17. oldal
  5. Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért 111. oldal
  6. Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért 43-46. oldal
  7. Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért 217-218. oldal
  8. 300 éves együttélés: 99. oldal Szentfülöpi Antal
  9. A Székesfehérváron élő, móri születésű Klock Ferenc tanár közlése
  10. Mindhárom statisztikai adatsor: Die Donauschwaben 147. és 201. oldaláról
  11. Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért 43-48. old.
  12. Dr. Zimmermann Ágoston, Vargáné Kocsis Mária A Radó Antal Városi Könyvtár kiadványai

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet