Előző fejezet Következő fejezet

A MÓRI NÉMETSÉG NÉPVISELETE

 

Régóta nem érvényes már a régi német közmondás: Selbst gesponnen und selbst gemacht ist des Bauern schönste Tracht! Vagyis: A maga fonta, maga készítette a paraszt legszebb viselete.

Az 1800-as évek végén a textilipar kiszorította a házi fonást és szövést. A rokka a modern lakás dísze lett, a Kenderkertek helyén a Béke lakótelep utcái húzódnak. Az 1930-as évek végén az egyetlen móri takácsmester, a Kert utca egyik házában dolgozó Stammler lenvászon helyett már csak rongyszőnyegeket szőtt. Sok ügyes kezű asszony még varrt ugyan alsóneműt családja számára, de a felsőruházat elkészítése már a szabókra és a varrónőkre hárult.

Életünk első „ruhadarabja" a pelenka. Ezt régebben használt alsószoknyákból, ingekből szabták ki, majd beszegték. A kis gyermekingecskét len- vagy pamutanyagból varrták. Sapkát ugyanilyen anyagból készítették, vagy kötötték.

A pólyás babát kevés tollal töltött párnára fektették, majd azt levélboríték mintájára összehajtogatták és széles szalaggal átkötötték. Ennek színe fiú esetében kék, - lánynál viszont piros vagy rózsaszínű volt. Fekhelye a bölcső volt. Az apró szalmazsákot finom kukoricafosztalékkal töltötték és kis lenvászon lepedővel takarták.

Nagyobbacska fiúk és lányok nyáron mezítláb, egy szál klottnadrágban jártak. Télen és iskolába menet a lányok már változatos anyagú és szabás ruhákat hordtak, többnyire rakott szoknyát, s a blúz felett kötényt, melynek pántjait a háton keresztbevetve gombolták össze. A fiúknál a hosszú, térd alá nyúló nadrág volt a jellemző, hogy növekedésük során hosszú időn át hordhassák. A meleg anyagból készített télikabátot vatelinnal bélelték. Ilyenkor a pamutharisnyát a melegebb gyapjúharisnyára cserélték, a térd felett gumipánttal rögzítve. A fiúk télen fülvédős bőrsapkát, a lányok anyjuk által gyapjúfonálból kötött sapkát hordtak.

Az iskolából kikerült lányok a felnőttek viseletét kezdték hordani. A különféle pamut, flanel, barchent anyagok mellett kedvelt volt a kékfestő anyag is. Munkába menet az egyszerűbb „nyomott" pamut blúz és szoknya fölé is ilyen kékfestő ruhát vettek fel Ezt a szőlőbe érkezve levették és kifordították - így védték a kifakulás ellen. Ha idővel mégis színét vesztette, szétfejtették és az Árpád utcában lakó Gruber kékfestőhöz vitték újbóli festés végett.

Alsóruházatuk a kombinéhez hasonló, de széles pántú ing, mellény vagy alsóblúz volt. Nyáron csak egy-két alsószoknyát hordtak, télen azonban két-három melegebb anyagból készültet is. A legfelülre kerülő alsószoknya többnyire keményített volt, egyszerű csipke vagy farkasfog díszítőszegéllyel.

Az útra a kendőt az áll alatt munkavégzés közben pedig a tarkójukon kötötték össze. A kendő színe a kor előrehaladtával egyre sötétebb színű lett. Anyaga nyáron pamut, télen a melegebb gyapjú. Télidőben a vastag hurkolt fekete vagy sötétszínű „Berliner" kendő került a vállra, nagy hidegben azonban a fejet is ezzel fedték. Elöl dísztűvel erősítették össze. Kézmelegítő muffot parasztasszonyok nem, csak úrinők használtak.

Ünnepnapokra az első világháború előtt a kis állógalléros, karcsúsított, ún. „sonkaujjú" blúzok voltak használatban. Ezeket kitűzőkkel, kis műanyag csokrocskákkal díszítették. A szoknya bokáig ért. A kötény fekete selyemből vagy az ún. liszter anyagból készült, alul és kétoldalt ugyancsak csipkével, farkasfoggal díszítve. A kopott, kifakult ünneplőruhát munkába járásra, egyszerűbb otthoni munkavégzésre használták.

Az első világháború iszonyatos embervesztesége, a gyász és a szegénység szinte minden családot sújtott. Nemcsak a fekete ruhák szaporodtak el, de azok az együttérzés jeleként szabásukban és díszítésükben is leegyszerűsödtek.

Öregasszonyok - és kisgyerekek - télen „slicces" alsót hordtak, ami leguggoláskor hátul széjjelnyílott... Felejthetetlen anyai nagyanyám mindig korán, a "tyúkokkal" aludni készülve főkötővel (Haube) a fején köszönt el tőlünk, még fáradhatatlanul játszó unokáitól.

A hálóruha - mint arról már megemlékeztünk - akkoriban ismeretlen fogalom volt. A fehérneműt hetenként cserélték.

A két világháború között még általános volt a „gombos" magas szárú cipő, melyet külön erre a célra szolgáló eszközzel lehetett be- és kigombolni. Ezt aztán a fűzős -mindig feketeszínű egész,- és a csatos félcipők szorították ki.

 

 

 

 

 

A hajviselet a lehető legegyszerűbb volt. A lányok két copfban hordták a hajukat, az asszonyok egy copfban, melyet hajtűk segítségével csigavonalban erősítettek össze. Esküvők, bálok előtt a hajat elöl a szakácsnő vagy az édesanya sütővas segítségével bodorította, hullámosította.

A férfiak a magyaroktól átvett gatyát hordták, mely gumi helyett madzaggal kötődött. A csizmanadrág alját gumipánt húzta feszesre. A „fliccerek" - többnyire iparosok - pantallóban jártak. A kapca használata természetes volt. A fekete bőrből készült csizmát este a „V" alakban kialakított háromlábú csizmalehúzó (Stiefelknecht) segítségével vették le.

Az ing nyáron vékony pamut anyagú volt, télen tarkakockás barchent. Az öltözethez mindig mellény is hozzátartozott. Anyaga elől azonos volt a nadrág és kabát anyagával, a hátulja azonban fekete klott, selyem vagy műselyem anyagból készült. A mellényzsebben lánccal egy gomblyukhoz erősített zsebórát hordtak. Otthoni munkánál kékszínű mellrészes kötényt viseltek.

Az ünneplő ruha fekete vagy sötét kammgarn „fésűsgyapjú" anyagból készült, alatta hófehér inget viseltek. Az ünnepnap délutánján - aki tehette - bársonyruhát öltött.

 

 

Gyakori volt - főleg az idősebbek körében a mai „slicc" helyett a lehajtható „ajtó" a nadrágon. A felül szélesedő részébe a nadrágszíjat lehetett bújtatni. Erről szól a „Minden várban laknak" dallamára énekelt dalocska: Alle Türlein knyauen, alle Türlein knyauen, nur das Hosentürlein knyauet ned- magyarul: Minden ajtó nyikorog, csak a nadrágajtó nem nyikorog!

A télikabát vatelinnel, bolyhos barchenttel bélelt „háromnegyedes" ún. „Mikádó" szabású volt.

Munkaközben többnyire „sinléderes" vagyis sütli sapkát viselték. Ünnepi alkalmakkor a fekete kalap volt a megszokott - ennek karimája idővel egyre keskenyebb lett. Nyáron szalma- vagy „Panama" kalappal, télen pedig fekete vagy sötétbarna kucsmával jártak templomba.

A férfiak lábbelije az év nagy részében a keményszárú fekete csizma volt. Ha ennek felsőrésze végképp tönkrement, ezt levágták és nyáron papucsként használták.

A hajviselettel nem sok gondjuk volt: a ragadványneveknél tárgyalt „nyírott Ruff" okos példáját követve azóta is rövidre nyírt, többnyire oldalt elválasztott hajat viseltek.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet