Előző fejezet Következő fejezet

Tilkovszky Lóránt: Számvetés

Tíz évvel ezelőtt

 

Nem lehet tudni, hogy a párkák mikor metszik el az ember élete fonalát. Annyi bizonyos, hogy aki megérte 60. évét, megette már kenyere javát. Itt az ideje a számvetésnek. Egy történész tekint vissza pályájára.

Ki szereti a történelmet?

Iskoláskoromban nem kedveltem különösebben a történelmet. A készen kapott ismeretek megkívánt elsajátítása nem lelkesített. Egyetemista éveimben szakdolgozati témámhoz aktív kutatómunkát végezve jöttem rá a dolog igazi ízére. Akkor már rendszeresen jártam az Országos Levéltárba. Amikor másfél évi általános iskolai működés, majd néhány heti levéltárosság után felvettek aspiránsnak, a szakdolgozati témámat fejlesztettem tovább, s az lett kandidátusi disszertációm is: Az 1831. évi parasztfelkelés. Nem tudtam teljes egészében megjelentetni. Az 1955-ben napvilágot látott kötet - első igazi tudományos munkám - terjedelmi okokból csak a felkelést előidéző körülmények feltárását, a felkelés lefolyásának és elfojtásának, megtorlásának történetét tartalmazza; el kellett hagynom a nem ok nélkül nagyon fontosnak vélt részt: a felkelés hatását a reformkorszak un. érdekegyesítő, nemzetegyesítő politikájának kialakulására. Több mint 30 év múltán, most adódik lehetőségem ez utóbbi problematika összegező kifejtésére - németül, egy nyugatnémet tanulmánykötetben. Mint fiatal kutató különösen fájlaltam, majdhogynem katasztrofálisnak fogtam fel, hogy könyvemből el kellett hagynom a jegyzeteket, a tudományos apparátust is, s így munkám inkább népszerű, mint tudományos kiadvány jellegét öltötte.

Az első „lépések"

Latinnyelv-ismeretemnek e témánál nagy hasznát vettem, mert a forrásoknak több mint fele latin nyelvű volt, s csak kisebb részben német, illetve magyar. Persze a reformkori magyarországi latinság erősen próbára tette a Vergilius, Tacitus, Horatius nyelvén nevelődött latinistát. Még levéltáros heteimben történt, hogy lefordítottam - némi keresethez jutás végett - a Közgazdaságtudományi Intézet megrendelésére grabai Horváth Mihály latin nyelvű közgazdasági munkáját a XIX. század elejéről. (A szerző nem tévesztendő össze a híres történetíróval, a püspök Horváth Mihállyal.) A gépiratos fordítást az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárára hagytam évekkel ezelőtt.

Az 1831. évi felső-magyarországi, ma kelet-szlovákiai parasztfelkeléssel közel egyidejűleg a Tiszántúlon és Erdélyben lezajlott parasztmozgalmak történetének a Hajdú-Bihar megyei levéltár anyagai alapján történt feltárása következett ezután; erről szóló tanulmányomat egy román történész-folyóirat is átvette.

Az említett parasztfelkeléssel foglalkozva terelődött figyelmem Balásházy János Zemplén megyei táblabíróra, aki személyes élményeire és közvetlen vizsgálódásaira támaszkodva meg is írta, és már 1832-ben meg is jelentette könyvecskéjét: a felső-magyarországi zendülések történeti leírását. Érdekelt egész élete és tevékenysége, megismerkedtem agrártudományi nézeteivel. Ezekről írt tanulmányaim később kis életrajzzá kerekedtek, amely „A múlt magyar tudósai" sorozatban jelent meg. E munkám hozzájárult, hogy a feledés homályából előtérbe kerüljön a XIX. század nagy magyar agrártudósának alakja, aki tudományát elsőként képviselte az akkor alakult Magyar Tudományos Akadémián, s aki Széchenyi, majd Kossuth szellemében, Kölcseyvel és Vörösmartyval jó barátságban, Berzsenyi tiszteletében küzdött az új Magyarországért, amelynek korszerű, fejlett mezőgazdasága van, s ez alapozza meg népe jólétét és felemelkedését.

Vissza a forrásokhoz

A TIT-ben töltött éveim alatt, amikor a történelmi ismeretek terjesztésének országos irányítása volt a feladatom, s ezzel kapcsolatban a korabeli népművelési folyóiratokban több elvi-módszertani cikkem is napvilágot látott, egyaránt tükrözve a kor erényeit és hibáit, s amikor a TIT értelmiségi klubjaiban, vidéken is sűrűn megfordulva, sok közvetlen tapasztalatra tehettem szert, éltem át azt a válságot, amely többek közt történettudományunkat is mélységesen megrázta. Történetírásunk nagymértékben veszített hiteléből, és történelmi ismeretterjesztésünknek keményen meg kellett küzdenie az emberek érdeklődésének, bizalmának visszaszerzéséért. Úgy éreztem, hogy emberiesíteni kell sablonossá, szürkévé, unalmassá vált történetírásunkat, s a forrásokhoz visszanyúlva, azokból bőségesen, híven és elfogulatlanul merítve, a nagy egyéniségeken keresztül kellene feltárni és bemutatni koruk bonyolult problémáit.

Széchenyivel kezdtem foglalkozni, akihez az 1831. évi parasztfelkelés reformpolitikai konzekvenciáitól és a Hitel alapgondolatait már valamivel Széchenyi előtt megpendítő Balásházytól egyenes út vezetett. A vele való foglalkozást megkönnyítette centenáriumának közeledte, amelyet történetírásunk egyébként is arra sietett felhasználni, hogy  Széchenyi értékelésének korábbi merevségeit feloldva, törlesszen vele szembeni nagy adósságából.

Pályám kezdetének parasztságtörténeti, agrártörténeti indíttatásait követve azt kezdtem tanulmányozni, milyen gazdálkodás folyt Széchenyi István birtokain, hogyan élt uradalmainak jobbágy-parasztsága. Feltártam eddig kevés figyelemre méltatott hatalmas gazdasági levelezését és úrbéres pereinek anyagát. Két egymáshoz kapcsolódó tanulmányban részletesen megvizsgáltam, hogyan ment végbe cenki, illetve pölöskei uradalmában a földek tagosítása és a legelők elkülönözése, ami feltétele volt a korszerű mezőgazdálkodásnak.   Kiderült,   hogy  a  cenki  uradalom  tekintetében Széchenyi azon nemes elveit valósította meg, amelyeket a Hitelben kifejtett: hogy ti. ez a nagy művelet nem történhet a parasztság megkárosításával - ami a rosszabb minőségű földekre kényszerítés formájában akkoriban általánosnak volt mondható -, hanem később bizonyára megtérülő földesúri előzékenységgel, engedékeny ajánlatokkal kell leküzdeni a legnagyobb akadályt: a parasztság félelmét a tagosítástól és legelőelkülönözéstől. A cenki nagy kísérlet azonban, amelyet meggyőző nemes példának szánt nagybirtokostársainak,   gyors   csődbe   jutással   fenyegette   hamarosan Széchenyit, aki különben is kora leghaladottabb külföldi mezőgazdaságainak eredményeit máról holnapra akarta megvalósítani birtokain, óriási arányú beruházásokkal, létesítményekkel - a megfelelő hitelviszonyokat, biztonságot nélkülöző akkori hazai világban. Keserű jobbágylevelekből kellett  idéznem,  hogy  a  nemes  gróf,  a jóságos   földesúr  mennyire „megfordult", mennyire hátat fordított a műveiben nyilvánosan is meghirdetett liberális elveinek, hogy ezentúl ő is könyörtelenül a saját uradalmi jövedelmei, azonnali jövedelmei szem előtt tartásával volt kénytelen gazdálkodni.

A történettudomány műhelyében

Megvallom, nagyravágyó fiatalságom ezen éveiben megkísértett a gondolat, hogy eddig kevésbé ismert források széles körű bevonásával megpróbálkozom egy új Széchenyi-életrajzzal, amely minden korábbinál érdekesebb, izgalmasabb, bonyolultabb, de igazabb képet adna történelmünk e nagy alakjáról. A nagy ábrándból csak kis morzsák születtek, így egy művelődéstörténeti szempontból igen érdekes cikkecske arról, hogyan próbálta Széchenyi fürdőhellyé fejleszteni cenki uradalma Fertő melletti kis zsellérfaluját, Bózt.

Próbálkozásaimnak azonban, hogy bekerülhessek a tudományos kutatásokhoz legkedvezőbb feltételeket nyújtó intézménybe, az MTA Történettudományi Intézetébe - az akkori feladatok tudományos káderszükségleteinek megfelelően - részemről az lett az ára, hogy más kutatási területre kellett áttérnem: a két világháború közötti és a második világháború alatti évek történetének vizsgálatára. Nem volt könnyű elszakadnom a szép és felemelő reformkortól és Széchenyitől, s bedolgozni magam egy olyan korszakba, amelyet Horthy neve fémjelez. Voltak mégis bizonyos szálak, amelyek némileg megkönnyítették az átmenetet. Már korábbról foglalkoztam - főleg népművelési lecsapódásaiban - a Széchenyi-kultusz történetével, amely 1919 után sajátos arculatot öltve játszott meglehetősen nagy szerepet; s már az ötvenes évek vége felé - véletlenszerűen - megismerkedtem egy hallatlanul izgalmas történelmi dokumentummal, Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942. évi történetpolitikai vitairatával Szekfű Gyulához. Egy önéletrajzi vallomásokkal megtűzdelt hatalmas kritika ez a Három Nemzedékből kinőtt Magyar Történet szemlélete felett, amelyet olyasvalaki gyakorolt, aki maga is Széchenyitől indult el, de a Széchenyi-Kossuth ellentét jellegzetesen ellenforradalmi kiaknázásán túllépve, Széchenyit is vállalva tudott Kossuth után kiáltani, a nemzet függetlensége védelmére, az ellenállás erőinek mozgósítására. Felvillant bennem már 1961-ben, hogy tanulmányozandó új korszakom minden problémájával, egész atmoszférájával, legjobbjainak is minden hitével és tévhitével, mily nagyszerűen ismerkedhetnék meg azon a prizmán keresztül, amelyet Bajcsy-Zsilinszky élete és harca - önmagával is vívott kemény küzdelme - szinte kínál a tudományos kritikai vizsgálatra.

De jó időre ezek a gondolatok is félretevődtek. A feladatok némileg mechanikus felparcellázása során nekem Teleki Pál 1939—1941 közti kormányának belpolitikája jutott történészi felkutatásra és feldolgozásra. Kedvvel vállalkoztam rá, mint ahogy az egész korszak iránti érdeklődésemben nagy szerepet játszott az a felismerésem, hogy jelenünk megannyi problémája jórészt legalább ide nyújtja vissza gyökereit, s ha azokat feltárjuk, társadalmilag, ideológiailag nagyon is aktuális kérdések tisztázásához járulhatunk hozzá a magunk történészi eszközeivel.

Mi is az a „ revízió "?

A vizsgálatra kapott időszak a revíziós területgyarapodásoké. A trianoni országterülethez olyan részek kerültek átmenetileg vissza, amelyeken jelentős nemzetiségi lakosság is él. Revízió és nemzetiségpolitika kérdései - erről szólt 1967 decemberében megjelent könyvem - szoros összefüggésben álltak egymással. A revíziós politika pedig, amelynek látszatsikerei egy darabig elfedhették a csalódásokat, kudarcokat, a közelgő katasztrófát, leginkább Teleki Pál nevét idézi. Nem titkolom, jóleső érzéssel tölt el, hogy én írhattam meg a korszak és a rendszer e nem mindennapi felkészültségű tudós államférfiának rövid életrajzát, s világíthattam meg szerencsétlen politikájának tragikus dilemmáit, és titokzatossággal, legendákkal övezett halálának okát, körülményeit, jelentőségét. A könyv valamivel később angolul is megjelent, és külföldön is érdeklődést keltett.

Revízió és nemzetiségpolitika című könyvem kezdetben elismerő kritikák  egész  sorát  kapta  a  hazai  sajtóban,  nem  utolsósorban  azt méltányolva benne, hogy higgadt tárgyilagossággal foglalkozik bonyolult, súlyos és fájó témájával, s hogy kritikus a nacionalizmussal, mindenekelőtt a revíziós és nemzetiségi politikát átható magyar nacionalizmussal szemben. Egyszeriben   megváltozott   azonban   a   helyzet,   amikor   az   1968-as csehszlovákiai  eseményekkel  összefüggésben  megbolydultak  az  ottani magyar kisebbség 1945 utáni sorsának problémái, s egy szlovák folyóirat kritikája, amely dicsérte könyvemnek a bécsi döntéssel magyar uralom alá került szlovákok sorsára, a velük szemben alkalmazott magyar nemzetiségpolitikára vonatkozó részét, nem teljesen alap nélkül olyan félelmet keltett a csehszlovákiai magyarság egyes képviselőiben, hogy a magyar uralom alatt történtek kritikus bemutatását annak igazolására próbálják szlovák részről felhasználni - egyébként nem először és nem utoljára -, amit a háború után az újra csehszlovák uralom alá került magyarsággal szemben követtek el, s mindezt azért, hogy jogos magyar nemzetiségi igényeket leszerelhessenek. A  pozsonyi  Irodalmi  Szemlében   1969  áprilisában  megjelent,  nekem adresszált tiltakozó kritika idehaza is visszhangra talált, s a kialakult légkörben  csak bizonyos  nehézségek  árán tudtam  válaszaimat  végre megjelentetni. Ezekben megpróbáltam kimutatni, hogy akik valamiféle ártó szándékot feltételezve, eleve elfogultan nyúlnak a könyvhöz, észre sem veszik, meg sem látják azokat az utalásokat és egyébként félreérthetetlen megnyilatkozásokat, hogy a témáról, azaz a magyar nacionalizmusról szólva, a szerzőnek a szomszédnépi nacionalizmusokról ugyanolyan kritikus a véleménye. Ki emlékezik ma már, vagy emlékezett akkor arra, hogy egy pozsonyi konferencián már 1966-ban miként emeltem szót az ellen, hogy a szlovák nacionalizmust a magyarral szemben védekező jellegűnek minősítve felmentsék, valójában nagyon sokszor nagyon is agresszív magyarellenes megnyilatkozásai ódiumától. Amikor a szlovák akadémiai kiadó 1972-ben azzal tisztelt meg, hogy szlovák nyelven kiadta Dél-Szlovákia 1938—1944 közti, tehát magyar uralom alatti történetét, egy akadémikus által írt előszóban nem azt emelte ki, amivel egy elfogulatlan magyar történész hozzájárulni kívánt népeink barátságához, hanem hogy a könyv szerzőjének magyar nézőpontja mi mindenben gátja annak, hogy a szlovákok e könyvben a maguk saját szájuk íze szerinti történetükre ismerjenek.

Az alaptalannak nem mondható félelem attól, hogy egyoldalú lefegyverzést hajtunk végre, hiszen a szlovák, román stb. történetírás nem mutatta megfelelő jeleit annak, hogy saját népük történetét hasonló önkritikával kezelje, sőt, hogy akaratlan fegyver- és muníciószállítói lehetünk ellenünk irányuló törekvéseknek, lehetetlenné tette számomra, hogy a „revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon" téma részletes kidolgozását tovább folytassam az 1941—1944/45 évek vonatkozásában is. Több tanulmányom készült viszont, s jelent meg németül, lengyelül is, a magyarországi nemzetiségpolitika különféle irányzatairól, illetve koncepcióiról a két világháború között.

A revízió és nemzetiségpolitika kérdéseiről kialakult vitába torkollik bele végső fokon a Teleki-könyvemmel kapcsolatos vita is. Sokan magyar nemzeti szempontból károsnak vélik, hogy - bizonyítékok híján - nem adok hitelt Teleki németek általi meggyilkolása legendájának, mert szerintük egy ellenálló, mártír. Teleki képe alkalmas lehetne a magyar politikáról megrögzült elítélő felfogás megmásítására. Van, aki a tényekkel szemben azt állítja, hogy Teleki revíziós politikája kizárólag a magyar többségű részek, s nem a történelmi Magyarország visszaszerzésére irányult, s egyébként jogosan elkeseredve a magyar kisebbségek ma sem mindenütt kielégítő helyzetén, Teleki egykori nemzetiségpolitikájának idealizálásával azt javasolja, hogy ez legyen, ez lehet a modell a mai nemzetiségi problémák megoldásához a Kárpát-medencében. Mutathatnék szép számban leveleket is, amelyek e kérdésekkel foglalkozva, maguk is kortörténeti - s egyben olykor egyszersmind kórtörténeti - dokumentumok. Türelmesen válaszolgatok az ilyenekre, s abban bízom, hogy ezekben a részben nyíltszíni, részben azonban felszín alatti vitákban egyszer majd méltányosan dönt - a historiográfia.

A magyarországi németek

Nemzetiségtörténeti kutatásaim központjában a magyarországi német nemzetiség története áll, ugyancsak a két világháború közti korszakban. Nemcsak számarányánál fogva, hanem azon szerepének jelentőségénél fogva is, amelyet Magyarország és Németország kapcsolatában már a weimari köztársaság idején is, majd a náci Németország időszakában betöltött. Amikor részt vettem a magyar vonatkozású német külügyi iratok magyar nyelvű publikálásában 1968-ban „A Wilhelmstrasse és Magyarország" címmel -, az 1933—1944/45 közti időszak számos idevágó aktájával találkoztam. Többszöri, több hónapos németországi tanulmányútjaim, kutatásaim a bonni külügyi és koblenzi szövetségi levéltárban, éppúgy, mint az NDK potsdami archívumában, vagy a bécsi Osztrák Állami Levéltárban, hatalmas és igen értékes forrásanyag birtokába juttattak immár a korábbi időszakra vonatkozóan is, s ennek alapján - egymáshoz kapcsolódó tanulmányaim egész sorozatában - sokkal gazdagabb, sokrétűbb, hitelesebb ábrázolásra nyílt lehetőség, mint a csak idehaza hozzáférhető forrásanyag alapján.

Az a körülmény, hogy első monográfiáim e témakörből a magyarországi náci-német népcsoportszervezetről, a Volksbundról, illetve a magyarországi SS-toborzások kérdéséről szóltak, némi bizalmatlanságot keltett hazai németek részéről is: nem az 1945 utáni kitelepítés valamiféle újra felmelegített igazolására kívánnak-e szolgálni az ilyen kiadványok? Amikor az Akadémiai Kiadó a Böhlau—Verlaggal közösen németül is kiadta Magyarország és a német népcsoportpolitika 1938—1945 című könyvem, teljessé vált a határainkon túli Volksbund-apologéták már korábban megkezdett pergőtüze, amely szerint én a közismerten kegyetlen magyar sovinizmust képviselem a magyarországi németekkel szemben, akik nevében a Volksbund tisztára csak elemi nemzetiségi, anyanyelvi, kulturális jogaikért küzdött. Mélyen hallgatva a könyveimben közzétett eredeti német iratokról, demagóg módon - és nem hatástalanul - terjesztették, hogy eleve megbízhatatlan magyar jelentések a kizárólagos forrásaim, s tevékenységemmel a magyarországi németségnek ártani akarok. Azokról a német nyelven is hozzáférhető tanulmányaimról, amelyek azt tárgyalják, hogy a magyarországi németség, még történetének e legválságosabb időszakában is, a maga túlnyomó tömegeiben hűséges volt a magyar hazához, hogy a Volksbund törekvéseivel szemben, s a Volksbund által propagált SS-toborzással szemben számottevő ellenállást is tanúsított, hogy nem a magyarországi németség, hanem annak csak egy bizonyos irányzata, szervezete tagozódott be Hitler magyarországi ötödik hadoszlopába, s képezte annak a  magyar szélsőjobboldali erőkhöz viszonyítva nem is legfontosabb részét,  hogy ,,állam az államban" lenni csak a Volksbund vezetősége akart, s még az egyszerű tagság is többre becsülte a német népiségi elkülönülésnél és a Volkstumskampfnál az évszázados együttélés konstruktív hagyományait, a kialakult kétnyelvűséget, a kulturális kölcsönhatásokat - mindezekről a tanulmányokról nem vesznek tudomást. Persze én - valóban - igen károsnak ítélem a Volksbund tevékenységét, s azt a már korábbról külső támaszt kereső volksdeutsch irányzatot is bírálom, amelyből a Volksbund kinőtt, de ugyanakkor nagyon nyomatékosan hangsúlyozom mindig a korabeli magyarországi rendszer kormányainak felelősségét abban, hogy mindegyre elodázva a jogos német nemzetiségi igények kielégítését, tápot adtak a demagóg Volksbund agitációnak, s hogy a náci Németország támogatását igénylő revíziós politikájuk, mely az országot belesodorta német csatlósként a világháborús katasztrófába, kiszolgáltatta a magyarországi németséget Hitlernek. A Volksbundot soha nem azonosítottam a magyarországi német nemzetiség egészével, és sohasem hirdettem egyoldalú felelősséget.

Ez a „korszakhatár"?

Egy lényeges hibát mindenesetre magam is elkövettem, ami nagyon könnyűvé tette ellenfeleim dolgát. Ugyanúgy, mint a magyar—szlovák relációban, a magyar—német relációban is sokáig vonakodtam átlépni az 1945-ös korszakhatárt. Úgy gondoltam, hogy én az 1919—1945 közötti korszakra vagyok mintegy hitelesítve; a továbbhúzódó problémák azon túl már jelentősen megváltozott gazdasági, társadalmi, politikai szituációban jelentkeznek, ezt pedig az erre a korszakra szakosodott kollégáim jobban ismerik. Csakhogy be kell látnom, hogy az 1945-öt közvetlenül megelőző és követő évek átélt eseményei a magyar, szlovák, német emberek tudatában együtt jelentkeznek, s a tényleges összefüggések sokszor céltudatos mesterséges felnagyítása, differenciálatlan, globális megítélése, s ennek tragikus következményei olyan komplexumot képeznek, amelyet éppen hogy a legnagyobb történetietlenség egymástól különválasztani. Néhány éve bemerészkedtem már erre a területre, s úgy vélem, egy-két gondolattal, meglátással, megállapítással jó értelemben tudok magam is hozzájárulni olyan fájdalmas kérdések tisztázásához, mint a háború utáni kitelepítések.

Részvételem a magyar történetírás bizonyos nagy kollektív vállalkozásaiban kezdetben még szorosan marasztalt az 1919-1945 korszakhatárok között. így a tízkötetes Magyarország története 8. kötetében, amelyben az e korszakkal foglalkozó rész szerkesztője voltam, s szerzője is a belpolitika-történeti fejezetnek, 1936-tól kezdődően Magyarország 1944. márciusi megszállásáig. De mint a 150. évét jubiláló Magyar Tudományos Akadémia történetét megíró kollektíva tagja, az 1919-1945 közti korszakot feldolgozva nemcsak visszanyúltam az 1918-1919-es forradalmi évek akadémiájához is, hanem előre is, az 1945-1948/49-es évekhez, amelyekben az akadémia válságos időket élt át - Kodály Zoltán elnöksége alatt megvalósult átalakításáig.

Mind közelítve a mához

Már egyenesen a mához való frontáttörést jelentette számomra a nemzeti-nemzetiségi tudat mai problematikája vizsgálatába történt bekapcsolódásom, melynek eredménye „Nemzetiségi lét és nemzetiségi tudat a mai Magyarországon" címmel megjelent összegező tanulmányom lett. Most már elevenebben benne élve a mai nemzetiségi viszonyok ismeretében, és élve azzal a kedvező atmoszférával, amely a nemzetiségi kérdés tekintetében kialakult, igyekszem a magam történészi eszközeivel szolidan hozzájárulni ahhoz, hogy ez a nagy viszontagságokat megélt, számában megfogyatkozott, nyelvében meggyengült, nemzetiségi öntudatában megrendült hazai németség visszanyerje bizalmát és önbecsülését, amely nélkül fennmaradása és fejlődése kevésbé lenne biztosított.

A szociáldemokrata párt és a nemzetiségi kérdés Magyarországon 1919-1945 című könyvemben, mely 1986-ban jelent meg, úgy vélem, sikerült némileg ráirányítanom a figyelmet a hazai német nemzetiségi mozgalom egy igen tiszteletreméltó haladó hagyományára, amelynek értékét csak növeli, hogy a legválságosabb időkben játszott - bizonyos hibái és korlátai ellenére is - nagyon pozitív szerepet. Más haladó hagyományokat, így mindenekelőtt az illegális munkáspárt nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásait és tevékenységét, más történész kollégák dolgozták fel.

A nemzetiségi kérdéstől, amelynek vizsgálata hovatovább betölti egész életemet, nem távolodtam el akkor sem, amikor Bajcsy-Zsilinszky születésének centenáriumán (1986) ebben a vonatkozásban beszéltem róla a budapesti központi emlékülésen. Bajcsy-Zsilinszkyvel való foglalkozásom, amely, mint említettem, egy régi vágyam megvalósulása, s természetesen korántsem szorítkozik a nemzetiségi kérdésben vallott felfogásának tanulmányozására, régóta dúló, olykor igen szenvedélyes vitákat vált ki azokkal, akik egy meglehetősen kritikátlan hőskultuszt akarnak űzni. Az azévi ünnepi könyvhétre megjelent könyvem Bajcsy-Zsilinszky eredeti írásainak - bevezetővel és magyarázó jegyzetekkel ellátott - publikálásával igyekezett felhívni a figyelmet a tudományos megközelítés indokoltságára, s bizonyítani, hogy az nemcsak megfér a nemzeti kegyelettel, hanem annak éppen egyedül megbízható fundamentuma.

Tudományos munkálkodásom évgyűrűi így szaporodtak és szélesedtek egy sok mindent magába ölelő törzzsé, amelynek kérge alatt itt-ott sebek is hegednek ugyan, de a fa lombjai még dúsak és enyhet adók, s ágaiban a tudományos meg-megújulás, tovább-bontakozás nedvei még élénken kerengnek.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet