Előző fejezet Következő fejezet

Magyarországi németek - szovjet munkatáborokban

 

A Volksbundnak kiszolgáltatott, és ellenállási törekvéseiben nem megfelelően támogatott, sőt az ellenállási mozgalom fő erőitől lehetőleg elszigetelt magyarországi németség valójában minden bizonytalanság és félelem ellenére nagyon várta a háború végét, egy olyan felszabadulást, amely számukra is meghozza azt a demokratikus társadalmi átalakulást, amely után semmivel sem kevésbé áhítozott, mint az ország magyar dolgozó tömegei. Óriási volt megrendültségük és elkeseredettségük, hogy a második világháború után közvetlenül kialakult nemzetközi helyzetben és hazai belső problémák közepette a magyarországi németség egészét terhelő kollektív felelősséggé terjesztették ki a Volksbund - helyesebben: a szűkebb népcsoportvezetőség - felelősségét, és nem vették figyelembe sem kiszolgáltatottságukat, sem e súlyos helyzetükben is kifejtett ellenállásuk megnyilvánulásait. Sőt, a német nemzetiség, vagy akár csak a német anyanyelv elégséges volt ahhoz, hogy megfosszák őket jogaiktól és javaiktól, s az országból kitelepítés sorsát szánják nekik.

A magyarországi németség háború utáni kálváriájának első stációja tömeges elhurcolásuk (Verschleppung) volt szovjet munkatáborokba.

Azok a területek, amelyek - a Magyarország területén fokozatosan nyugatra haladó szovjet frontvonalak mögött - egymás után színterei lettek a német polgári lakosság munkaereje „mozgósításának": 1. a Tiszántúl és Északkelet-Magyarország, 2. Budapest környéke és a Duna-Tisza köze, 3. Délkelet-Dunántúl voltak. A szovjet csapatok által legutoljára birokba vett nyugat-magyarországi területeken már csak kisfokú „igénybevételre" került sor. Az Északkelet-Magyarországon lefolytatott akció összefüggött a Kárpátaljáról történt elhurcolásokkal, a tiszántúli akció kapcsolatban volt a román uralom alá visszakerülő szatmári svábok közül igénybe vett munkaerő elszállításával.

A magyarországi németek munkaerejének igénybevétele a felsőbb szovjet katonai vezetés egy 1944. december 22-én kelt parancsára történt, amelyet az éppen ezen a napon megalakult Ideiglenes Magyar Nemzeti Kormánynak tudomásul kellett vennie, s csupán az általa mentesíteni kívántak köre meghatározásában próbálhatott egyezkedni. Az egyes helységek szovjet katonai parancsnokai azonban az elhurcolás gyors lebonyolításával eleve meghiúsították ezt a törekvést, s a továbbiakban már csak azok visszahozatalára tehetett - eredménytelen - lépéseket a magyar külügyminisztérium, akiket - a helyi hatóságoktól kért igazolásokat is figyelembe véve - politikailag megbízhatónak minősített az elhurcoltak közül.

Az elhurcoltak számának megállapítása nagy nehézségekbe ütközik: az elszállításra átvettek listái szovjet kézben maradtak, s mindmáig hozzáférhetetlenek, a magyar levéltárakban a visszahozatni próbáltak ennél jóval szűkebb listái maradtak fenn, az időközben visszaszállított betegekről nincsenek pontos kimutatások, a végső hazatérés pedig a hadifoglyokkal együtt történvén, bizonytalan a munkatáborokból hazatértek különválasztása azoktól, akik hadifogoly-táborokból tértek vissza.

A „magyar hadifoglyok" kategóriája igen széles volt: a Szovjetunió területén és a magyarországi harcok során foglyul ejtetteken illetve az átszervezésre Németországba küldött magyar katonai és levente-alakulatok hadifogollyá nyilvánított tagjain kívül azok is ide kerültek, akik már elhagyták magyarországi alakulataikat és visszatértek a civil életbe, de jelentkezniük kellett, vagy felkutatták őket, s azok is, akik ugyan soha sem voltak katonák, de katonakorúak vagy leventék voltak. Ilyen értelemben a civil lakosság köréből is folyt „hadifogoly-szedés". A hadifogoly-táborokba hurcolásnál nem tettek nemzetiségi különbséget magyarok és magyarországi németek között. Életük a különböző szovjet hadifogolytáborokban még alapos feltáró munkára vár.

A mindkét nembeli polgári lakosság igénybevétele néhány órás vagy napos „kicsi robotra" (pl. vagonok ki- és berakására, szovjet tábori konyhák tűzifával való ellátására stb.) vagy többnapos „hadimunkára" (pl. megrongálódott utak, hidak, repülőterek rendbehozására), a szovjet csapatok megjelenését követően azonnali általános gyakorlattá vált. Nemzetiségi különbségtétel legfeljebb annyiban érvényesült benne, hogy vegyes lakosságú vidékeken a magyar elöljárók gyakorta inkább a nemzetiségi lakosságrészből igyekeztek kiállítani a szovjet katonai parancsnokságok által megkívánt munkaerőt. Amikor a szovjet részről kifejezetten németek vonatkozásában elrendelt munkaerő-mozgósítás a magyarosodottakat, magyarrá váltakat is érintette, ezek mentesítése érdekében Békés megyében felmerült a román lakosság igénybe vételének javaslatba hozása.

A már említett 1944. december 22-i, 0066. számú szovjet hadparancs „az összes német származású munkaképes személyeknek a mozgósítását" rendelte el, férfiaknál 17-45, nőknél 18-30 éves korig. Mozgósításuk „a közvetlen mögöttesterületen végzendő közmunkák" teljesítésére szólt, illetve-e parancs német nyelvű kiadásában - „újjáépítési munkák végzésére a mögöttes frontterületen". Jóllehet ez utóbbi megfogalmazás - a magyar nyelvű változattól eltérően - nem tüntette fel közvetlennek azt a front mögötti területet, ahol majd a munkavégzés történik, és nem közmunkáról, hanem újjáépítési munkáról szólt, szintén nem mondta ki nyíltan, hogy a munkára mozgósított németeket - a magukkal hozandó, 15 napra elegendő élelemmel, s fejenként legfeljebb 200 kg-ot kitevő poggyászaikkal - a Szovjetunió területére szállítják, hogy amit ott a visszavonuló német csapatok romboltak, azt németek építsék újjá, s e jóvátételi munkára való igénybevételük időtartamára egyáltalán nem tért ki. A szovjet mozgósítási parancs közzététele nyomtatott hirdetményeken, illetve ismételt dobolás útján történt, de a vidéki sajtóban is jelentek meg erre vonatkozóan közlemények.

A helységek szovjet katonai parancsnokai a német származású munkaképes személyek listáját az illető helységek elöljáróságával állíttatták össze. Ezek részéről általában az a törekvés nyilvánult meg, hogy azokat vegyék fel a listára, akik az 1941. évi népszámlálás alkalmával magukat német nemzetiségűnek vallották, és védeni próbálták azokat a német anyanyelvűeket, akik magyar nemzetiségűnek íratták be magukat, s méginkább azokat, akik német származásuk ellenére magyarnak jegyeztették be magukat mind az anyanyelvre mind a nemzetiségre vonatkozó kérdőpontokban. Ebben a helyzetben majd mindenütt pattanásig feszültek az ellentétek azok között, akik a háború éveiben volksbundisták voltak, vagy legalábbis e szervezet szorosabb befolyása alá kerültek, s azok közt, akik - a magyarsághoz asszimilálódottságukkal is összefüggésben - következetesen „magyarérzelműséget" tanúsítottak, esetleg aktív résztvevői is voltak a Volksbunddal élesen szemben álló Hűségmozgalomnak.

A szovjet katonai parancsnokok mindenütt elvetették a listáknak efféle első változatait, s ragaszkodtak a német származás alapján történő igénybevételhez, mert csak így remélhettek kellő számú német munkaerőt. A helyi szovjet parancsnokok által többnyire meg is félemlített elöljáróságok újabb listájára olyan német származásúak is rákerültek, akik már nem is tudtak németül, magyar öntudatúak, esetleg magyarosított nevűek is voltak, olyanok is, akik a Hűségmozgalom tagjai voltak, köztük olyanok, akik a Volksbundból kilépve, annak hátat fordítva csatlakoztak, s most a volksbundisták ügyeltek arra, hogy a német származásúakra kirótt munkavégzésből ki ne vonhassák magukat az ilyenek. Több helyütt korrupció is szerepet játszott abban, ki kerülhette el a listára vételt. A helyi szovjet katonai parancsnokok, hogy kiállíthassák a felsőbb parancsnokságok által elvárt kontingenseket, a megadott korhatárokon aluli és felüli személyeket is „mozgósítottak", s nagy számban vittek el fiatal anyákat is, akiknek kis gyermekeiktől kellett megválniuk. A mozgósítási parancsnak egyrészt a szovjet hadbírósággal való fenyegetődzés miatt nem mertek ellenszegülni, másrészt azért sem tették ezt, mert bizonyos kiszivárgó hírek ellenére többnyire abban a hitben voltak, hogy legfeljebb néhány hetes igénybevételről lesz szó, viszonylag közeli front-mögötti területen. A szovjet katonai parancsnokok a nyugtalankodóknak jó bánásmódot ígértek.

A Debrecenben magalakult Ideiglenes Magyar Nemzeti Kormány belügyminisztere, Erdei Ferenc, azon jelentés hatására, amelyet Békés megye alispánja intézett hozzá e tárgyban, érintkezést keresett és talált a szovjet főhadiszálláshoz, amely - bizonyára a már megindult fegyverszüneti tárgyalásokra való tekintettel - hozzájárult ahhoz, hogy a folyamatban lévő munkaerőmozgósítási akcióba bekapcsolódva az Ideiglenes Magyar Nemzeti Kormány érvényesíthesse szempontjait. A magyar belügyminiszter 1945. január 5-én adott értesítést erről a megállapodásról, megjelölve „rendeletében" az igénybevétel alól mentesítendők kategóriáit. Megbízottja, Szobek András Békés megyei főispán, hamarosan meg is jelent a helyszínen, nyugtatgatta a kedélyeket, de a kiszállítandók listájának a szovjet katonai parancsnokokkal közös felülvizsgálatára s az ennek során igazoltak mentesítésére nem került sor: a jórészt államvédelmi alakulatokhoz tartozó szovjet tisztek és katonák a listára felvettek gyűjtőhelyekre kísérését, bevagonírozását, elszállítását haladéktalanul végrehajtották. Egyes vidékeken a gyűjtőhelyekre terelésben az ország területére behatolt jugoszláv partizánok is részt vettek. A Békés megyei kommunisták elfogadták bár, hogy a Szovjetunió mint győztes hatalom a legyőzött németekre akarja hárítani az újjáépítés terhének jelentős részét, de kifogásolták, hogy a német munkaerő megszerzésére irányuló akció magyarországi lebonyolítását nem az egyedül illetékes magyar kormányra bízzák, s hogy önkényes eljárásuk olyan német származásúakat is tömegesen érint, akik „beolvadt jó magyar emberek". Kimondották, hogy ily módon „ugyanolyan igazságtalan és tragikus sérelem éri a magyar népet, az ország testét, mint annak idején a zsidó származású magyarok tömeges elhurcolásával", és hogy ez a dolog a Szovjetunió iránti rokonszenvnek „valósággal a sírját ássa meg". Ha a Szovjetunió „ilyen bánásmódban, ily kevés megértésben és méltányosságban részesít bennünket, akkor úgy hisszük, aligha fog sikerülni az új, szabad s független, demokratikus Magyarország fölépítése" - s mint zárójelben hozzátették - „még kevésbé a szocializmus ügyének diadalra juttatása." Német származású szocialisták elhurcolásáról is tudunk, sőt olyan helyi kommunista vezetőről, akit hajlandó lett volna a szovjet parancsnok mentesíteni, de az vállalta elhurcolásra kijelölt társai sorsát.

Az akció lebonyolódott már a magyar fegyverszüneti egyezmény 1945. január 20-i aláírása előtt, s az egyezmény szövegében semmi sem utal arra, hogy Magyarországnak munkaerő rendelkezésre bocsátásával is kell jóvátételt teljesítenie. Éppen a magyar fegyverszüneti egyezmény megkötésének napján tájékoztatta csak a szovjet külügyi népbiztos, Majszkij, az amerikaiak moszkvai nagykövetét, Harrimant, arról, hogy a Szovjetunió német férfi és női munkaerő évekre szóló tömeges igénybevételét is a jóvátétel nélkülözhetetlen részének tekinti. A romániai, jugoszláviai német munkaerőnek a magyarországival egyidőben végrehajtott elhurcolása ekkor már szintén befejeződvén, az Odera-Neisse vonaltól keletre eső területek németsége „igénybevételének" megkezdése előtt történt a szövetséges hatalmak felé az első ilyen vonatkozású szovjet közlés. Az 1945. február 4-11.-i jaltai konferencián Sztálin megkapta Churchill és Roosevelt hozzájárulását a németek Szovjetunióbeli jóvátételi újjáépítő munkára való felhasználásához.

A Német Vöröskereszt adatai alapján összesen 874000 német polgári személy Szovjetunióbeli munkára hurcolásáról tudunk, ezek közül 75000 a Romániából, 30-40000 a Jugoszláviából, és 30-35000 a Magyarországról elhurcolt német polgári személyek száma. Amikor egyes magyarországi kiadványok 60-65000-re becsülik a Szovjetunióba hurcolt magyarországi németek számát, nem eléggé világosan különböztetik meg - pedig erre a Német Szövetségi Köztársaságban már az ötvenes évek közepén rámutattak hivatalos kiadványok -, hogy közülük mintegy 30000 hadifogolytáborba került, és nem jóvátételi munkatáborba. Már itt és ekkor utalás történt arra, hogy a Magyarországról hadifogolyként vagy munkaszolgálatra polgári személyként elhurcoltak - összesen 600000 ember - 10%-a volt német, ami meghaladja ugyan az ország összlakosságában elfoglalt arányukat, mégis vitathatatlanná teszi, hogy döntő többségükben nem németeket, hanem magyarokat hurcoltak ki a Szovjetunióba.

A dolog természeténél fogva jogosan beszélhetünk kényszermunkáról, mégis azok a munkatáborok, ahol a jóvátételi munkára kényszerítettek dolgoztak, nem voltak - büntetőtábor értelemben - kényszermunka-táborok: ez utóbbiakba szovjet bíróságok által kényszermunkára ítéltek kerültek. A Magyarországról elhurcoltak közül többen is erre a sorsra jutottak, de ez nem kifejezetten a jóvátételi munkára hurcolt magyarországi németekkel, hanem általában magyarországi gyanúsítottakkal, kémkedéssel vádoltakkal, és más, többnyire koholt vádak alapján elítéltekkel fordult elő. A jóvátételi munkára hurcolt magyarországi németek - bármennyire is nehéz - táborkörülményei enyhébbek voltak a kényszermunkára ítéltek táboraiban uralkodóknál; a helyi ukrán, orosz s más lakossággal együtt azonosan silány élelmezési és higiéniai viszonyok közt, azonosan kemény munkát végeztek bányákban, gyárakban, kolhozokban, szovhozokban. Legyengülésük, megbetegedésük, járványos betegségekben történt nagyszámú elhalálozásuk korántsem csak rájuk volt jellemző, akik a német jóvátételi munkatáborokból jártak ki az említett munkahelyekre.

A német szakirodalom a Szovjetunióba hurcolt összes német polgári személy 45%-ának pusztulásáról szól, de megállapítja, hogy ezen az átlagon belül a legnagyobb veszteséget a keletnémet elhurcoltak szenvedték el, a Délkelet-Európából (Romániából, Jugoszláviából, Magyarországról) elhurcolt német jóvátételi munkások emberveszteségét 15-20%-ra teszi. Ehhez viszonyítva az olyanféle becslés, amely szerint a jóvátételi munkára Szovjetunióba szállított magyarországi németek közül „az elhunytak aránya mintegy kétharmados, de az 50%-ot mindenképpen meghaladja" - jókora túlzásnak tűnik.

Az elhurcoltaknak az utóbbi években megjelent visszaemlékezéseiből kitűnik a közmunkára mozgósítás módja, kikísérésük szülőfalujukból a gyűjtőhelyekre, s onnan a vasúti szerelvényekhez, majd hosszú utazásuk a munkatáborokig. Elmondják, hogyan történt ott elhelyezésük, milyen volt élelmezésük, egészségügyi ellátásuk, hogyan történt munkájuk megszervezése. Tömör képet adnak az első lágerévek (1945-1946) különösen súlyos viszontagságairól, a pusztító betegségekről, a munkaképtelenné váltak hazaszállításáról, a tovább dolgozók küzdelmes erőfeszítéseiről, hogy túléljék szenvedéseiket, s valahára hazakerülhessenek. Beszámolnak arról, hogy élet- és munkakörülményeik 1947-1948-ban javultak, majd arról, mikor és hogyan történt végleges hazaszállításuk, milyen volt fogadtatásuk a Magyarországon kialakult általános politikai helyzetben és közhangulatban, s különösen a hazai németség már megkezdett vagy be is fejeződött kitelepítése körülményei között.

Voltak, akik naplót vezettek, amelyben megörökítették elhurcolásuk, elszállításuk, lágeréletük eseményeit, akik verseket írva adtak kifejezést fájdalmuknak, szenvedéseiknek, hazavágyódásuknak, s akik - oly ritkán megérkezett - tábori levelezőlapjaikon vallottak minderről. A témáról megjelent dokumentumkötetek közzéteszik, ami fennmaradt ezekből, s azon túl szisztematikusan gyűjtöttek visszaemlékezéseket e szomorú, tragikus történet azon részesei körében, akik Magyarországon még fellelhetők voltak, s az utóbbi években már mertek megnyilatkozni. Mint tudjuk, a Nyugat-Németországba került elüldözött, kitelepített, áttelepült németek - köztük magyarországiak - egykori kihallgatási jegyzőkönyveiből, nyilatkozataiból, visszaemlékezéseiből külön állag létesült a Német Szövetségi Levéltárban, amelynek anyagából már az ötvenes évek közepén többet közzé is tettek. Ezt az anyagot is figyelembe véve lehetne csak megbízható képet formálni a Szovjetunióba hurcoltak és általában a magyarországi németek német öntudata és német nyelvi állapota, illetve asszimiláltságuk tekintetében. A mai Magyarországon gyűjtött dokumentumokból ugyanis olyan kép bontakozik ki, hogy többségükben magyaroknak érezték magukat, anyanyelvűkön kevéssé vagy egyáltalán nem tudtak, s a Szovjetunióbeli táborokban, illetve munkahelyeken velük együtt élő és dolgozó más németek - különösen erdélyi szászok - nemzeti öntudata és kultúrája keltett bennük mélyebb benyomást.

A visszaemlékezők, interjú-alanyok őszinte elbeszéléseiből több fontos mozzanatot külön is szükséges kiemelni. Így azt, hogy a Szovjetunióban az egyszerű lakosság - a minden németben fasisztát látó kezdeti bizalmatlanság, a bennük tudatosan szított gyűlölet múltán - meglátta a németben is a szenvedő embertársat, akinek sorsától nem sokban különbözik az övé. Barátságosak és segítőkészek voltak irántuk, együtt keseregtek velük egyaránt nyomorúságos sorsukon, s bizalmas megnyilatkozásokat lehetett hallani tőlük a sztálini rendszerről. Helyenként a közeli város vagy falu templomában együtt imádkoztak a helybeli görögkeleti hívekkel a német munkatáborokból oda betérő katolikus vagy protestáns keresztények. A táborok ugyan szögesdróttal voltak körülvéve, a szökéssel próbálkozókat többnyire elfogták és mindig keményen megbüntették, hol durva hol emberséges őrök kísérték munkára a tábor lakóit, de olykor eltávozást lehetett kapni más közeli táborokban lévő rokonok, ismerősök felkeresésére, a bánya-telepről be lehetett villamosozni a városba egy kis csencselésre, vagy látogatásra olyan családokhoz, amelyektől olykor meghívást kaptak egy-egy tea mellett kis beszélgetésre. Többen elmondták a visszaemlékezők közül, hogy borzasztó gyatra volt ugyan a lágerekben az orvosi ellátás, de némelyiküket a városi kórházba utalták, s ott nyerték vissza munkaképességüket. Iszonyú gyenge volt élelmezésük, de azt feljavíthatták a jó munkateljesítményért kapott talonok beváltása révén, majd később, amikor már fizetést kaptak kézhez, megtakarításaikból. A legyengülteket felmentették a nehéz bányamunka alól, s felerősítésük végett néhány hónapra mezőgazdasági munkára küldték, mert ott könnyebben juthattak élelemhez. Akiket pedig végleg munkaképteleneknek kellett nyilvánítani, hazaküldték szülőföldjükre, ahonnan „mozgósították" őket. Minden évben jöttek haza ilyen betegszállítmányok.

Akár csak e momentumok ismeretében is igazolhatatlan és meghökkentő az olyan állítás, mely szerint a náci Németország által a zsidók megsemmisítésére létrehozott táborokkal azonos megítélés alá kell, hogy essenek a németek - így a magyarországiak - számára a Szovjetunióban működtetett jóvátételi munkatáborok, mert azokban is - ugyancsak fajelméletből táplálkozó - népirtás folyt, csak más eszközökkel: „emitt a kényes munkát a természettel végeztették el". Akik ismerik a szakirodalomból a magyarországi zsidók deportálásának, kiszállításának, auschwitzi fogadtatásának, a gyermekek, aggok, munkaképtelenek kiválogatásának és gázkamrába küldésének hiteles történetét, a szigorúan elzárt zsidó táborok valóságos életét, a bánásmódot, s annak nyílt hangoztatását a zsidók előtt, hogy nem élhetik túl a világháborút, azok akár csak a közölt visszaemlékezések alapján is józanul megítélhetik, hogy azokban a Szovjetunióbeli német jóvátételi munkatáborokban, amelyekben magyarországi németek is voltak, más volt a helyzet, és mások voltak a célkitűzések. Itt nem volt törekvés népirtásra, Endlösung-ra, ellenkezőleg: munkaképes emberek tömegére volt szükség. A járványok pusztításaival szemben, amelyek a velük közös munkahelyen dolgozó saját népbelieket ugyanúgy sújtották, egyszerűen tehetetlenek voltak az általánosan kétségbeejtő élelmezési és közegészségügyi viszonyok között. Az volt a szovjet munkáltatók - bányavállalatok, gyárak, mezőgazdasági üzemek érdeke, hogy az általuk dolgoztatottak megőrizzék, illetve visszaszerezzék munkaképességüket. Akiknél erre nem mutatkozott esély, azokat a táborba kiküldött felülvizsgáló bizottságok nem gázkamrába, hanem haza irányították. Nem arról biztosították őket, mint a náci németek a zsidókat, hogy a táborból nem kerülnek ki élve, hanem azzal öntöttek lelket a csüggedőkbe, hogy nemsokára hazamehetnek. Ennek elérkeztét persze oly nehéz volt kivárni, s a deportált magyarországi németek sokszor fakadtak ki keserűen, hogy csak hitegetik ezzel őket. A visszaemlékezők elmondják, hogy amikor végre tényleg elérkezett teljes hazaszállításuk ideje, az ukránok, oroszok és munkahelyeik, táborkörnyezetük egyéb más nemzetiségei baráti érzelmekkel búcsúztak tőlük, mert megtanulták becsülni őket a de-portáltságuk súlyos évei és körülményei közt is bizonyított emberi és népi jótulajdonságaikért. A kényszerből végzett munkát is elismerést keltőén jól végezték, különösen mióta abban bizonyos premizálási formák alkalmazásával érdekeltté tudták tenni őket.

Az ukrajnai lágerekbe jutottakat főleg a Donyec-medence bányáiban dolgoztatták, a Kaukázus-vidéki és baskíriai lágerekbe kerülteket a háború során tönkrement olajkutak, tartályok, vezetékek helyreállítási munkálataiban foglalkoztatták. A Déli-Uraiban, Ufa környékén találkoztak a Magyarországról deportált németek az áttelepített volgai németekkel, valamint németországi németekkel, akiket az Odera-Neisse vonaltól keletre eső -Lengyelországnak juttatott - területről „mozgósítottak" 1945-ben. A magyarországi németek hazaszállításának útvonalai nagyjából - de nem teljesen - a kiszállítás útvonalaival egyeztek meg. A táborokba, amelyeket végre elhagyhattak, sokhelyütt német hadifogságból szabadult, de szabadon nem engedett szovjet katonákat helyeztek el, ezekkel pótolva a távozásukkal kieső munkaerőt.

A hadifoglyokkal vegyest hazaérkező jóvátételi munkásokat is államvédelmi kihallgatásoknak vetették alá, majd azzal a felszólítással bocsátották őket Debrecenből lakóhelyükre, hogy útközben éltessék a kommunista párt vezérét, Rákosi Mátyást, akinek hazatértüket köszönhetik, Szovjetunió-beli éveikről viszont saját érdekükben hallgassanak. A német hazatérők közül kiszűrt SS-katonákra - függetlenül attól, hogy önkéntesként vagy kényszersorozással vonultatták be őket annak idején, - hazai internáló táborok vártak, ahol még évekig dolgoztatták őket nagyszabású ipari létesítményeken (Tiszalök, Kazincbarcika, Várpalota stb.). Előfordult, hogy egyes szerelvényeket, amelyeken magyarországi németek is voltak, szovjet részről Németországba - Odera-Frankfurtba - irányítottak. Ezek keserves kísérleteket tettek hazajutásukra, ami többszöri feltartóztatás, őrizetbe vétel, kihallgatás, kitoloncolás ellenére végül is sokszor sikerült. De csak részben tudtak megkapaszkodni a hazai talajon, sorsuk gyakorta a kitelepítő vonatokhoz vezetett.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet