Előző fejezet Következő fejezet

NÉPEK ÉS NÉPI KAPCSOLATOK A 18-19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON

 

A 18. század végétől már többé-kevésbé megbízható statisztikai adatokkal rendelkezünk a hazai népességre vonatkozóan. Eddigre lezárult a nagy vándorlás és a telepítés kora. A magyarság kisebbségbe került az országban. Kiformálódtak a különböző etnikumok által lakott vidékek. A magyarság és a nem magyar népek érintkezési vonala 1790 és 1910 között lényegében nem változott.

A következő adatok azt mutatják, hogy Európa jelentősebb országai mekkora a kortársak által állami erőnek nevezett - népességgel rendelkeztek közvetlenül a francia forradalom előtt. Franciaország 25, Oroszország 24, Ausztria 19, Nagy-Britannia és Írország 12, Spanyolország 10,5, Poroszország 6 és Svédország 3 millió fővel.

Az ugyanekkor végrehatott II. József-féle magyarországi népszámlálás szerint az ország lakossága - a katonai határőrvidék nélkül - 7,9 millió volt. Ha ehhez hozzászámítjuk a katonai határőrvidék szervezetébe tartozó bánsági és erdélyi határőrezredeket és a titeli csajkászászlóaljat, akkor az egész ország lakossága az első magyar népszámlálás idején 8,2 millió fő lehetett. Becslések szerint ennek a népességnek 40-44 százalékát - körülbelül 3,2 milliót -tekinthetjük magyarnak. A nemzetiségek számát csupán megközelítő adatokból tudjuk. Ezek szerint a magyarországi románság száma 1,5 millió, a szlovákságé 1,25 millió, a németeké valamivel több mint 1 000 000, a horvátoké 700 000-800 000, a szerbeké 500 000- 600 000, a ruténoké 300 000 lehetett, míg a többi kis etnikum (örmény, görög, spanyol, bolgár, cseh stb.) létszáma 300 000 körül mozgott.

Csaplovics János szerint a 19. század elején huszonhárom megyében a magyarok laktak többségben, míg a következő tizenhétben kisebbségben: Bars, Bács, Abaúj, Arad, Bereg, Gömör, Hont, Máramaros, Moson, Nyitra, Szerém, Temes, Torontál, Ugocsa, Ung, Verőce és Zemplén. A szlovákok harminchat, a rutének tizenhárom, a horvátok tíz, a szerbek tizenhárom megyében és a határőrvidéken, a németek negyven, a románok tizenegy, a szlovének három (Zala, Vas és Sopron), a hienzek kettő (Vas és Sopron), míg a heidebauerek egy (Moson) megyében laktak.

A 18. század harmadik harmadára vonatkozóan vannak adataink egyes dunántúli megyék településeinek nemzetiségi hovatartozásáról. Az udvari kancellária 1772-ben rendeletben utasította a megyei hatóságokat, hogy az igazgatásuk alatt álló helységek nevét, a helyi nyelvhasználatot és a felekezeteket írják össze. Bár az elkészült felmérés nem tartalmaz részletes demográfiai adatokat, nem tájékoztat bennünket a lakosság és az egyes felekezetekhez tartozók számáról, komoly forrásértékkel használható fel, hiszen adminisztratív célokra készült, s bizonyos fokig lehetőséget nyújt az etnikai határok hozzávetőleges felvázolására.

Sopron megye

235 helység

120 magyar

 

 

82 német

 

 

32 horvát

Vas megye

623 helység

1 szlovén
302 magyar

 

 

153 német

 

 

121 szlovén

 

 

48 horvát

Esztergom megye

51 helység

33 magyar

 

 

12 szlovák

 

 

6 német

Veszprém megye

168 helység

130 magyar

 

 

31 német

 

 

7 szlovák

Zala megye

563 helység

401 magyar

 

 

120 horvát

 

 

22 szlovén

 

 

18 német

Somogy megye

305 helység

227 magyar

 

 

45 horvát

 

 

14 szerb

 

 

11 német

 

 

1 szlovák

Baranya megye

349 helység

209 magyar

 

 

70 német

 

 

31 szerb

 

 

15 horvát

Tolna megye

103 helység

7 szlovén
52 magyar

 

 

46 német

 

 

1 szlovák

Fejér megye

75 helység

50 magyar

 

 

14 német

 

 

6 szlovák

 

 

5 szerb,

 

 

sokác

Komárom megye

51 helység

31 német

 

 

11 horvát
8 magyar

Győr megye

84 helység

78 magyar

A helységek és a megadott nemzetiségi falvak száma közötti eltérés abból adódik, hogy a bontott adatok csak a többségükben magyarok, illetve nemzetiségek által lakott települések számát adják meg. A két szám közötti különbség mutatja azokat a településeket, amelyekben vegyesen éltek a különböző etnikumok.

A különböző etnikumok egymás mellett élését, életmódjukat, kultúrájuk-mák egymásra gyakorolt hatását a magyarok és németek között kialakult népi kapcsolatokon keresztül mutatjuk be. Egy-egy szemléletesebb példával kitérünk a többi hazai etnikumra is.

1981-ben Tolna megye Cikó nevű falujának egyik öreg sváb parasztja mondta a következőket: „Azt hiszem, valami tartózkodás volt bennünk, mert idegennek éreztük magunkat, de közben idegenek akartunk maradni. Más nyelv, más erkölcs. Mert az volt, más erkölcs. De valahogy így állt össze a világ. Másként el sem tudtuk volna képzelni."

Valóban, a tartózkodás és az elzárkózás volt a 18. században betelepült hazai németség legfontosabb és legszemléletesebb tulajdonsága. Az új haza csak olyan otthont jelentett számukra, amelyből hiányzott a nemzeti tudat, a történelem és az irodalom megtartó ereje, s ezért ez a réteg nem is tudott történelemben gondolkodni. A hazai németség a magyarországi zsidósággal együtt -szemben a többi, Magyarországon élő nemzetiséggel - sajátos helyzetben lépte át a nemzetiségek öntudatra ébredésének korszakát. Különleges helyzetük két fő forrásból táplálkozott. Egyrészt a hazai németeknek nem volt egységes nemzettudatuk. A német történelem úgy alakult, hogy az egységes Németország csak a 19. század második felében jött létre. S bár az egységes német nemzetnek az irodalomban és a filozófiában már korábban is akadtak sürgetői, szószólói, mindaddig csak svábok, bajorok, szászok, türingiaiak stb. léteztek. Ha megkérdeztek volna a 18. században egy lipcsei kalmárt, honnan jött, büszkén mondta volna, hogy a szász fejedelemségből, s talán meg is sértődik, ha valaki azt mondja rá, hogy bajor. Mindegyik magyarországi német népcsoport a saját, a máshonnan idekeveredett német számára sokszor érthetetlen tájnyelvét, dialektusát beszélte. S habár tárgyi és szellemi kutúrájukban, szokásaikban, viselkedésükben azonos vonások is megfigyelhetők, inkább a különbségek domináltak.

Életük másik jellegzetessége abból fakadt, hogy a 18. században tömegesen bevándorló német parasztok jelentős része szegényen jött el otthonról. Túlnyomórészt falvakban, csekély kivétellel mezővárosokban telepedtek le, s hosszú időn keresztül egyáltalán nem létesítettek kapcsolatot a középkor óta már itt élő városi németséggel - kivéve az erdélyi szászokat. A 19. század második felében a délvidéki jómódúak és a pozsonyi, soproni, szepesi polgárok körében szokás lett a németség társadalmi aláértékelése: az „urat" a magyarral azonosították - ennek pszichológiai hatására még röviden visszatérünk -, németen pedig egyre inkább kisiparost, szőlőművest vagy munkást értettek.

A magyarországi románok, szlovákok, szerbek, rutének, horvátok az emberi és szellemi utánpótlást biztosító nyelvterülethez többnyire közel helyezkedtek el, ugyanakkor a 18. században már milliós tömeget alkotó hazai németség földrajzilag nem alkotott egységet. Kisebb-nagyobb tömbökben szétszórva élt az országban. S bár az európai nemzeti ébredés épp a kívülről állandóan táplált impulzusok következtében nem múlt el nyomtalanul a többi nemzetség felett, a főként a 18. században beköltözött németek között még hosszú ideig visszhang nélkül maradt. (Nem véletlen tehát, hogy a Magyarországon betelepedett, s akarva-akaratlanul elszigetelődött németekben a Volksbund kelti majd a nagy közösség illúzióját, s a legtöbben észre sem veszik, hogy a Harmadik Birodalom galádul visszaél lelkesedésükkel.)

Ellentétben a 18. századi bevándoroltakkal, a századok óta itt élő, gyökeret vert német polgárság már érzékenyen reagált a változásra. A reformációhoz hasonlóan a felvilágosodás is a németek közvetítésével érte el Magyarországot. Befogadója elsősorban a hazai német polgárság művelt középrétege lett. Egy magyarországi német, Kari Gottlieb Windisch alapította 1764-ben Pozsonyban az első német nyelvű újságot, a Pressburger Zeitungot, majd ugyancsak ő a magyar nyelvű Magyar Hírmondót. Erdély első magyar nyelvű hírlapját szintén egy német, Martin Hockmeister adta ki. — Lakóhelyének földrajzi fekvésétől vagy gazdasági érdekeltségétől függően a német polgárság más-más viselkedési formákat vett fel. Az ország szélein fekvő kisvárosok - elsősorban a nyugati végeken - német polgárságánál a beolvadás, a magyar ügy iránti rokonszenv megnyilvánulása többek között az Ausztriához való közelség és gazdasági kapcsolatok miatt óvatosabb volt. A magyarosodás csak a felszínen ment végbe, és ennek nyomában a magyar-német együttélésnek más jellegzetes típusai alakultak ki, mint például Pest-Budán vagy a felvidéki városokban. Egységes érzelmi-politikai állásfoglalásról egyáltalán nem beszélhetünk esetükben. Többnyire helyhez kötött magatartásformák jöttek létre. A szlovák, román, szerb és horvát nemzeti mozgalmak kifelé húzó törekvései bizonyos virtuális egységet teremtettek a magyarországi nemzetiségek értelmiségi-polgári vezetői között. Mindegyik nép mozgalma számíthatott a másik nemzetiség hasonló törekvésű társadalmi erőire. Ebből az együttműködésből kimaradt a teljesen fejletlen ruténség és a leginkább fejlett németség. S bár a német polgári értelmiség bizonyos körei keresték a kapcsolatot a magyar nemzeti mozgalommal, kontaktusaik többnyire felszínesek maradtak. A maradi kispogári környezet, a zárkózott életmód gátat szabott a mozgalmi formáknak, s így az egymáshoz közeledés folyamatának is. De a magyar közvélemény is vegyes érzelmekkel fogadta a beolvadó német polgárságot. Kazinczy Ferenc, kételkedve ennek a folyamatnak az őszinteségében, azt írta: „Én a Német-Németet a Magyarosodó Németnél inkább szeretem." Kossuth Lajos a Zollvereinhez, a vámunióhoz való csatlakozás ellen érvelve fejtette ki nézetét: „Városaink nagy részben még németek, éspedig olyannyira azok, hogy a magyarizálódás jegyeit alig árulják el. Az ipar hazánkban német, a kereskedelem lényegét tekintve német, és a Zollvereinhez való csatlakozással még inkább az lenne, és akkor ebből a csatlakozásból elkerülhetetlenül következne, hogy német városaink, német iparunk, német kereskedelmünk soha nem lenne magyar. Ezért lenne veszélyben nemzetiségünk, nem azért, mert a magyar német lett, hanem azért, mert városaink német polgárságának elmagyarítása és vele együtt egy magyar középosztály megalapozása akadályoztatna meg." Kossuth aggodalma némely tekintetben indokoltnak tűnik. Abban azonban aligha lehetett igaza, hogy akkor még a német polgárság nem mutatta fel a magyarosodás jeleit. Integrálódásra hajló részük már a reformkorban szimpatizált a magyar polgári törekvésekkel. Művelt felső rétegükben a reformkor elején vetődött fel a „haza" és a „hazafiság" kérdése. Általános felfogás volt körükben, hogy a haza egyenlő az állammal. Az állam alattvalójának - eltekintve attól, milyen nemzetiséghez tartozik - hazafinak kell lennie. Az állampatrióta szelleműek voltak azok, akik - még ha vezérelte is őket gazdasági érdek - inkább a magyar reformeszmék mellett, mint ellenük sorakoztak fel. Kétségkívül ők voltak a legműveltebbek, a leggazdagabbak az összes hazai nemzetiség között. Ők éltek a legszabadabban. Ennek a rétegnek még nyelvi harcot sem kellett folytatnia. Számukra a liberalizmus és a szabadság egyenlő volt a magyar eszmével. Nem áhítoztak új államkeretekre vagy a meglevőn belül külön német államegységre.

A reformkorszakban, a 19. század húszas-harmincas éveiben elsősorban azonban a városokban lehetünk az erőteljes magyarosodás tanúi, amelyek magyar környezetbe ékelődtek, mint például Pécs, Székesfehérvár, Győr, Szeged és Pest-Buda. Székesfehérváron a város tanácsa már 1764-ben azt jelentette az udvari kamarának, hogy „különböző nemzetiségek vannak a városban, de a legtöbb magyar, akik a városban születtek". A polgárság érzelmi integrálódása megelőzte a nyelvi asszimilációt. Amikor a reformkorban a nemzetiségi harc túllépte a nyelvi és irodalmi kereteket s egyre inkább politikai jelleget öltött, a német polgárság említett rétege is elsősorban politikai állásfoglalásnak tekintette magyarosodását. A hazai németség első generációjának magyarságélménye erősen „irodalomízű" volt, a második generációnak azonban már „politikaízű". Érthető, hogy a németek fiatalabb nemzedéke miért csatlakozott a magyar nemzeti mozgalomhoz 1840 után. Az iskola, a társadalmi befolyás, a természetes ambíció, az izolációtól való félelem, a szabadság mámorosító eszméi mind hozzájárultak ehhez. Később, 1848-1849-ben, ez az érzelem túlhaladta a polgári kereteket és átterjedt a falusi, mezővárosi iparosok, parasztok jelentős részére is. Damjanich katonái büszkén vallották magukat „magyar sváboknak". Kossuth elismeréssel szólt a svábok vitézségéről. A magyar nemzeti mozgalomhoz való csatlakozás intenzitásának, a kossuthi aggályok indokolt vagy indokolatlan voltának megítéléséhez érdemes megemlíteni Farkas Gábor kutatásait, aki a székesfehérvári német polgárság magatartását vizsgálta 1848 és 1868 között. A városban lakó németek a reformkorban a nemzeti eszmék és a polgári törekvések következetes harcosai, szószólói voltak. Zömük 1848-ra magyarrá asszimilálódott, s fegyverrel a kezében védelmezte a negyvennyolcas vívmányokat. A magyar ügyet sajátjának tekintő német polgárság 1849 után is magyar maradt, s 1850-1860-ban ők irányították a székesfehérvári közéletet. Vezetőik integrálódása meggyőzte az ingadozókat is. Ezt mutatják az 1880. évi népszámlálás adatai, melyekből kiderül, hogy a magyarosodás csaknem befejeződött. A város lakosságának csupán három százaléka vallotta magát németnek.

Politikai érdekeik mellett gazdasági érdekeik is azt diktálták, hogy a magyar középnemesség reformeszméi mellett sorakozzanak fel. A gazdasági és kulturális liberalizmusért harcolva ugyanis szembe találták magukat az osztrák udvar gazdaságpolitikájával, ami a további gazdasági fejlődésük gátja volt.

Más kép tárul elénk, ha a 18. századi német telepesfalvak lakóinak magatartását vizsgáljuk. A német parasztság 1848 előtt a nemzetiségi kérdésben teljesen közömbös volt. A nemzeti művelődés iránti igénye majdnem teljesen hiányzott, elsősorban saját gazdaságával, mindennapos gondjaival, a holnapi megélhetést is biztosító kis tőke összegyűjtésével foglalkozott.

A kis közösségeken belül jelentkező nagyobb egymásrautaltság tényeinek vagy akár az érintkezési alkalmak, formák gyakoriságának szemügyre vétele lehetőséget nyújt az emberi kapcsolatok közvetlenebb ki tapintására.

Szabó Pál romantikusan írta le a 18. századi svábság hazánkba költözését: „A németek kalandorok voltak, vállalkozók. Sokszor mindent kockáztatók, de egészséges életösztönnel megáldottak... Talán mint »Landsknechtek« szerződtek Savoyai Jenő seregébe. Végigrabolták és végigszerették Európát. Sokszor véren váltották meg a napi kenyeret, néha heteken át árok partján háltak, de ha jól ment dolguk, selyembe, bársonyba öltöztették asszonyaikat. Vagy csendes kovácsmester volt a németek őse valahol a Rajna partján, s egyszer csak elfogta a vágy az idegen nap, az idegen víz, a más ízű kenyér földje, az idegen asszony csókja után. Bőrkötényt, ráspolyt, Zanglit, kalapácsot batyuba kötött, és meg sem állt a Tisza partjáig."

A magyar őslakosság a legtöbb helyen ellenszenvvel fogadta a német telepeseket, a németet gyakran az idegen elnyomóval azonosította. Fokozták az ellenérzést azok a kiváltságok, amelyeket letelepedésükkor nyújtott nekik a kamara vagy a telepítő földesúr. A túlnyomórészt kálvinista magyarok által lakott Alföldön az ellenszenvhez a valláskülönbség is hozzájárult, hisz a németek többsége katolikus volt. Tagadhatatlan tény, hogy a katolikus németek már csak jelenlétükkel is az ellenreformáció kiszolgálóivá váltak. Sok helyen a tiszta lakosságú magyar falvakba ültettek be német katolikus szigeteket. A református egyház mellett megszervezték a katolikust is, amihez a földesurak komoly támogatást nyújtottak. A szigetek sorsa azonban a legtöbbször a beolvadás lett. De ahol a magyarok alkották a kisebbséget, ott ők asszimilálódtak, nemcsak etnikailag, hanem felekezetileg is. Más helyekről a földesurak erőszakkal telepítették vagy űzték el magyar kálvinista jobbágyaikat. A tiszántúli Erdődön a református magyarok közé telepített katolikus németek a földesúr támogatásával négy évtized alatt a magyar jobbágyokat „kibe-csültetés" útján űzték el. Komárom megye Baj és Környe községeinek lakóit szintén elűzték, s Mosón megyei németeket telepítettek helyükre.

Már említettük, hogy a Nyugatról jött németek olyan gazdasági kultúrát hoztak magukkal, amelyet jobban áthatott a tőkés fejlődés irányába mutató árutermelés. S bár a jobbágyi alávetettség és a földesúri terhek dolgában jóval kedvezőbb helyzetbe kerültek az őslakosságnál, az első évek kedvezményeit igazán nem is élvezhették. Be kellett illeszkedniök egy teljesen más, idegen földrajzi és etnikai környezetbe. Néprajzi és szociológiai kutatások megállapították, hogy a régi lakók és az új telepesek egymás mellett élése során a nagyobb változás hosszú távon mindig a beköltözött csoportok kultúrájában jön létre. Szükségszerűen alkalmazkodniuk kell az őket befogadó vidék gazdasági-társadalmi rendjéhez, életmódjához és bizonyos tekintetben szokásaihoz is. Az alkalmazkodás jelei először az élet külső formáiban figyelhetők meg; mindenekelőtt a tárgyi kultúrában mutatkoznak meg és csak később a szellemi kultúrában, a hitvilágban és a népszokásokban. Egységes alkalmazkodásról azonban nem beszélhetünk. Ezt eleve kizárta a telepesek különböző eredete. Az egyes beköltözött csoportokon belül is más és más volt az emberek anyagi és szellemi kultúrája. Egyfajta egységesülés, az alkalmazkodás felgyorsulása majd a 19. század közepétől figyelhető meg, párhuzamosan a paraszttársadalom rétegződésével és a meginduló munkásvándorlással. Mire a németek beilleszkedtek új környezetükbe s termővé tették az egykor lakatlan, elvadult tájat, társadalmi helyzetük, adóterheik a legtöbb helyen a magyar jobbágyéval váltak azonossá. A dunántúli, szatmári, hegyaljai, alföldi német telepesek nagy részét az úrbérrendezés robotra kényszerítette.

Gyökeret az új környezetben elsősorban a szorgos, vállalkozó típusú, pionír szellemű emberek verhettek, akik nemcsak az otthonitól eltérő természeti környezet kihívó hatásaira tudtak megfelelő módon válaszolni, hanem képesek voltak alkalmazkodni a velük együtt vagy a szomszédságban élők hagyományaihoz, gazdasági és szellemi kultúrájához, egyszóval: a kulturális értékrendjük alapján tőlük elütő etnikumhoz.

Történeti és néprajzi összehasonlító vizsgálatok bizonyítják, hogy a hazai németség fejlettebb építészeti és gazdálkodási módszereket alkalmazott, és rugalmasabb szemléletű volt, mint a magyar vagy a többi hazai etnikum parasztjai.

A német falvak már külső képükben is eltértek a magyarokétól és a többi etnikumétól. Településeik rendezettebbek voltak. Házaik sorban az utcákra néztek, a szalagszerű telkeket a ház tengelyére merőlegesen épített pajták kettéosztották. Előfordult, hogy a pajták olyan hosszúak voltak, mint amilyen széles maga a telek, és a végükkel összeépített gazdasági épületek szinte bezárták a falut két oldalról. Egy Bél Mátyás korából fennmaradt leírásból ismerjük a 18. századi német házat: „A németek csinosabban építkeznek, mint a magyarok. Nem kedvelik a sövényfalat: a gerenda-, kő- vagy téglafalat szeretik. S akár kő-, akár faházat építenek, arra törekednek, hogy ne csupán használható, hanem egyúttal a legkényelmesebb legyen a lakásuk. Az ormótlan fákat szabályosan pallérozzák, s amíg csapózsinórral a fal szerint ki nem mérik, nem kapcsolják őket össze. Ezután gerendából megvetvén az alapot, lefektetik a padlógerendákat azon mód, ahogy az összeillesztéshez megfaragták, és végeiket összekapcsolván, ehhez illesztik a többit, míg a fal olyan magas, amilyet a méret megkíván: hosszát a család nagysága határozza meg. Elül kettesével, legfeljebb hármasával hagynak ablaknyílást, oldalt, ha a hossz méret engedi, ugyanennyit, s a dísz és világosság kedvéért, ólomba foglalt üvegekkel fedik. Az ajtót ritkán irányítják közvetlenül az udvarra, hanem gyakrabban egy pitvarfélére, s ehhez a konyhát is hozzáépítik a főzésre való tűzhely vagy melegítés céljára. Kívül a kenyérsütő kemence van, belül a tűzhely városi módra. Ahogy elébb a lakóhelyiséget csinálták, hátrább olyformán két-három kamrácskát építenek a házhoz, a zsellérek s más munkások számára. Istállót annyit csinálnak, amennyi kinek-kinek gazdaságához képest szükséges. A tetőt zsindellyel vagy szalmával fedik. A falat szalmával vagy polyvával kevert agyaggal gondosan megmunkálják, s megléniázzák, hogy kőfalnak lássék. Akik jobban szeretik a kő- vagy téglafalat, teljesen azonmód járnak el, ahogy egyéb kőházat csinál az ember. Mesteremberek segítségével megvetik az alapot. A földre rakott hatalmas kövekből hat, legfeljebb nyolc láb magasra. Erre építik rá a falakat olyan gondosan, hogy a kész falakat vakolják s kétszer-háromszor mésszel kevert homokkal fedik, s száradása után tiszta mésszel fehérítik. A házigazda lakóhelyiségét belül feldíszítik házi eszközökkel, tálakkal, tányérokkal, kancsókkal, valamint képekkel s más efféle dísszel. Ágyukat többnyire szintén kamrácskákban helyezik el. Annyira igyekeznek csinosságra, hogy házaik városi házaknak látszanak. Többnyire pincéjük is van a ház alatt, a föld gyomrában, amiket kőfal vesz körül. Gyakran ide teszik el a bort és a gabonát. Az egész telket deszkakerítéssel vagy ha nincsen deszka, vesszővel veszik körül."

Mielőtt a németek gazdálkodásával közelebbről megismerkednénk - hogy összehasonlítási alapunk legyen , korabeli leírásokat idézünk arról, milyen feltételek között és hogyan éltek Magyarország egyes vidékein a szlovákok, a szerbek és a románok.

A Békés megyei szlovákok lakóviszonyairól Markovicz Mátyás szarvasi pap tájékoztat bennünket a 18. század közepén. Ezek szerint a lakosok kezdetben földkunyhókban éltek. Gyakran lehetett látni nádból épített parasztházakat és tinóistállókat, amelyeknek oldala nádból készült, s pelyvával kevert sárral vagy vizes marhaganéjjal mázolták be. Mivel a környéken nem volt erdő, csak szántóföld és legelő, hiányzott a fa mint építőanyag, vályogból kellett a házakat felépíteni.

A szlovákok az északi, erdőkben gazdag megyékben elsősorban fából építkeztek. Pincét nem készítettek. A hátsó szobában tartotta a gazdaasszony a kotlóst vagy a kisborjút, hogy megvédje a hidegtől. Azt is feljegyezték, hogy egyes vidékeken a hátsó szobában az ágy alatt ásott gödörben tárolták a télire való burgonyát.

Bácskában a szerbek házainak nagy részét náddal fedték be, mivel a környéken ez volt a legolcsóbb építőanyag. A túlnyomórészt bunyeváclakta városokban, Baján, Zomborban, Szabadkán is szép számmal voltak zsúpfedeles házak még a 20. század elején is. A szerb háznak az utcára néző oromfalán az ablakok között oszlopok álltak. Az oromfalon tüntették fel a tulajdonos monogramját és a házépítés idejét. Ez nemcsak szerb szokás volt, de a németeknél és magyaroknál is találkozunk vele. Szemben a lakóházzal állt az istálló és a kamra. A telket és a két épületet a cifra faragványokkal díszített magtár kötötte össze. A telken távolabb helyezkedtek el a színek és a pajták, ahol a szerb gazda a szerszámait tartotta. Az utca felől az udvart mindig magas kőfal zárta le, mert a szerbek nem szerették, ha bárki is benézegetett hozzájuk.

Az etnikai kölcsönhatások így az építészetben is mindenekelőtt a határterületeken voltak szembetűnőek. A szerbek házépítésében először azokon a területeken tapasztalható változás, ahol együtt éltek a magyarokkal és a németekkel. A Brassó melletti Hétfalu fuvarosainak, mestereinek, városban szolgált cselédjeinek közvetítésével kezdett falun is elterjedni a kő- és téglaépítkezés.

Bartha Miklós, a 19-20. század fordulója egyik jelentős nemzetiségi politikusa leírása szerint a mezőségi románság a 19. század utolsó negyedében a következőképpen élt: „Viskója nem emberi lakás, málén, juhtejen és vöröshagymán él. Gazdasága elhanyagolt. Nem ismer rendes forgású ugart, búzát vet egyszeri szántásba, s vetésforgója nem lévén, a tarlót megszántva ismét búzát vet bele. Nem trágyáz soha, mert tüzelőanyagát a trágya képezi, rossz minőségű, nehéz ekével rosszul szánt, gazdasági épületei nincsenek, nem kerteli háza táját, s egész faluja úgy néz ki, rendetlenül és kertek nélkül, mint egy hódtanya az egyenlítő alatt." Bartha ezekért az állapotokért az erdélyi román középosztályt tette felelőssé, amely nem törődött a saját népével, azt szegénységben és tudatlanságban hagyta.

Térjünk vissza ismét a németekhez, akik elsősorban föld- és vagyonszerzésre rendezkedtek be. Eszményképük a szorgalmas, beosztó, takarékos, céltudatos, vállalkozó polgár volt. Ellentétben a magyarokkal és a délszlávokkal, az asszonyok is kivették részüket a gazdasági munkából: fuvaroztak, tehenet fejtek, a szántásnál lovat hajtottak stb. Különösen jellemző volt rájuk szorgalmuk és munkabírásuk. A verseci német születésű író, Herczeg Ferenc írta róluk két évszázaddal később, 1943-ban: „...a svábokban még mindig a gyarmatosok vére buzog. A polgár tudja, hogy vagyona az övé, a gyarmatosnak azonban az az érzése, hogy a földet meg kell hódítani a munkájával. Dolgoztak is olyan vad ütemben, mint talán sehol másutt ebben az országban... a munka girhesre soványította és horgasra görbítette a gazdákat, a szél és a napfény megaszalta a testüket és lelküket..." Feljegyezték róluk, hogy évi átlagban napi tizenkettő-tizennégy órát dolgoztak. Gazdálkodásukra a 19. század közepéig - elsősorban a magyarokénál nagyobb gyermekáldás miatt - a családi munkaszervezés volt a jellemző. A béresfiúk és a szolgálólányok is a családból kerültek ki, s így nem kellett mezőgazdasági munkásokra és napszámosokra költeniök.

Hölbling Miksa, baranyai orvos 1845-ben a következőket jegyezte fel a németekről: „A német nép életmódja majd minden kivétel nélkül a földművelés. A háztartásra szükséges élelmet, gabonát, burgonyát, melly főágát teszi a német tápiájának, kukoricát, babot, lencsét, bort stb. mindegyik maga termeszt. Úrbéri földjeikkel be nem érik, ezért a telkes gazdák szinte, mint a kisházasok és hazátlan zsellérek, árendába is, és felébe is vesznek fel földeket, ön és más uraságoknál sokszor hozzájuk messze határban. Ámbár kitanult és ügyes mesteremberek, mégis többnyire földművelést űznek, sokan pedig mesterségeikről egészen lemondanak és parasztokká lesznek... Hol most németek laknak, ott a török elűzése után többnyire ráczok vagyis szerbek laktak, kiket a kiűzött török e honnak ostor gyanánt hagyott vissza azon helyeken, mellyeknek hajdani magyar lakói részint elestek a háborús időkben, részint rabságba hurcoltattak. Letelepedvén a németek, mivel iparkodók voltak, egymás után megvették a ráczok telkeit úgy, hogy a németek mindinkább szaporodtak, a ráczok meg fogytak. Történik pedig a német terjeszkedés eképp: A német telkes gazdák gyermekeik közt fel nem osztják telkeiket, hanem idősbik fiúgyermeköknek adják át azon föltétellel, hogy testvéreit kifizesse. Illy kifizetett német elmegy rácz faluba lakni és ott először hazátlan, azután házas zsellér lesz, és mivel atyai örökségét pénzben kapta ki, először megveszi a rácznak a szántóföldjét vagy rétjét, ki szorultságban levén, meg is szántja neki, sőt ha kívánja, meg is trágyázza. Ebből az következik, hogy jövőre nincs a rácznak kenyere, és így kénytelen megint egy telek részét a németnek zálogba adni, míg végre egész telke német kézre kerül."

A németek gazdasági megerősödéséhez tehát az említett törzsöröklési rendszer is hozzájárult. A német gazda már életében intézkedett ingatlanáról. A lányok a legelőrészből, a szőlőből, a szérűskertből és az erdőből részesültek. Az értékkülönbözetet a fiúk térítették meg nekik. A fiúk közül vagy a legjobban gazdálkodó kapta meg a földet, vagy az, aki olyan vagyoni helyzetbe került, hogy a többieket ki tudta fizetni. Ez a fiú testvéreit épp a gazdaságból „kitermelt" tőkéjével elégítette ki, a legtöbbször kitaníttatta, vagy iparosnak, kézművesnek adta. Az ilyen öröklési rendszer jellemző volt például Szatmárban és Baranyában. Többek között ez a magyarázata annak, hogy a 19. század második felében a magyarlakta területeken is túlnyomórészt a németek foglalkoztak kézművességgel. Más öröklési szokásaik voltak a szerbeknek, a szlovákoknak és a magyaroknak.

A szerb apa nem vált el minden fiától. Akivel a legjobban megértették egymást, azt maga mellett tartotta. Az otthon maradt fiú mindenben engedelmeskedett az apjának. Amíg az apa élt, minden birtoknak, meg a fiú részének is ő volt az ura. Ez a szokás a szerbeknél a régi házközösség, a zadruga maradványa volt. A sokácok is sokáig vagyonközösségben éltek a szülők halála után.

A szlovákoknál a lányok jóval kisebb részt örököltek a földből, mint a fiúk. A magyaroknál az örökösök egyenlő részt kaptak. Az egyes etnikumok néha átvették egymástól az öröklési szokásokat. Vas megyében például a horvátok és a magyarok utánozták a németek törzsöröklési szokását. Az ilyen szokásoknak társadalmi és vagyoni szempontból is differenciáló hatása volt. A munkaintenzitáson, az életmódon és életvitelen kívül ez is megosztotta az azonos területen élő etnikumokat.

A Bácskában és a Bánátban a legtöbb sváb parasztház udvarán még egy kis házikó is épült. Ez többnyire egy szobából, konyhából és éléskamrából állt. Az idős parasztgazda feleségével együtt ide vonult vissza, ha átadta felnőtt, megházasodott fiának a gazdaságot.

A németek már említett takarékosságára, szorgalmára több korabeli és közelmúltbeli példát idézhetünk. Táncsics Mihály írta Életpályám című könyvében, hogy szülőfalujában, Ácsteszéren kezdetben „legnagyobb részint magyarok voltak, németek kevesen... Utóbb a magyarok mindinkább megfogyatkoztak, a németek száma a magyar gazdákét felülmúlta; azonban nem azért, mintha ezek valami különös szapora faj lettek volna, hanem mert takarékosabbak, iparkodóbbak valának; egész télen burgonyával éltek; mikor a magyarok közül némelyeknek nyár kezdetén már alig volt kenyerük, a németek akkor adták el a búzájukat jó pénzen." A Szatmár megyei Nagykároly és a Békés megyei Gyula 18. század végi birtokmegosztását vizsgálva kiderül, hogy a legtöbb telkes gazda és házas zsellér német volt - mindkét települést vegyesen lakták németek és magyarok -, míg a hazátlan zsellérek kategóriájában nem, vagy csak elvétve találunk németeket. Szatmár megyében a 18. század elején közszájon forgott a szólás: „Német jobbágy pénzes zacskó, tót jobbágy túrós zacskó, magyar jobbágy perlő társ." Az igazság kedvéért az utóbbihoz hozzá kell tennünk, hogy a magyarokat több helyütt elköltöztették korábbi lakóhelyükről, s ezért is pereskedtek sokat. A Károlyiak uradalmi kormányzójának 1788 augusztusában kelt rendelete egyebek mellett azt írta, hogy a nem svábok által lakott helységekben az elhagyott, illetve eladandó házakra a sváboknak elővásárlási joguk van, mert jobban gazdálkodnak, megbízhatóbban fizetik az adót, házaik kulturáltabbak.

A németek rugalmasságát mutatja a következő példa is. Az 1830-1840-es években nem várt, kedvező piaca lett a bornak. A baranyai németek gyorsan felismerték az ebben rejlő lehetőséget, és néhány éven belül megsokszorozták a szőlőterület nagyságát. Volt olyan település, ahol az ültetvény 209-szere-sére növekedett. S ugyanakkor a magyar falvakban alig emelkedett a szőlőtermesztés. A bor konjunktúrája az 1860-as években véget ért, mire a németek kivágták a szőlő nagy részét. Helyette gabonát, főleg búzát kezdtek el termelni, mert annak volt éppen keletje. A szőlőkonjunktúra megszűnésének idején néhány magyar faluban nemcsak, hogy nem csökkentették, de kis mértékben tovább is növelték a szőlőtermelést.

A baranyai németek korábban nem termeltek dohányt, a magyaroktól vették át a termelési módszert. Ezzel bekapcsolódtak a városokhoz kötődő árutermelésbe és a táji munkamegosztásba.

A hienzek és a heidebauerek Bécshez és Pozsonyhoz való közelségük miatt fuvarozással és vándorkisiparral, gyümölcs- és zöldségtermeléssel és szárnyastartással foglalkoztak. A Vértes és a Bakony németlakta falvaiban, a Baranyában és Tolnában élők fő tevékenysége a földművelés és a szőlőtermelés volt. A bácskaiak és a bánátiak ezzel szemben kizárólag földművesek és állattartók voltak.

Magyarországon a 18. század végén főleg a németlakta területeken népszerűsödött a tehenészet. A magyar paraszt nem nagyon kedvelte a tejgazdaságot.

Ragaszkodott a gulyában való neveléshez, a gulyaállat levágásához. Inkább borjút neveltek, amely elitta a tejet, minthogy a tejet feldolgozzák. Ezzel szemben a németek sok helyütt már istállózó állattartással foglalkoztak, ami a takarmánynövények, a lóhere és a lucerna szakszerű termesztésével vált lehetségessé. A hazai szerbek pedig hagyományos állattenyésztésük miatt, változatlanul nagy kiterjedésű legelőket és ugart hagytak parlagon.

A 18. században a Bánságban a szerbek és a románok nem ismerték sem a kézi cséplést, sem a gabonának csűrökben történő elraktározását. A magyarok is sokáig kint hagyták a gabonát a földön, amíg az az esőtől rohadni kezdett. A kitaposott, sáros gabonát vermekben tárolták. Ott nemcsak befülledt, de a talaj nedvessége is rothasztotta. A magyar paraszt búzát termelt magának és tehenének. A német gabonát és burgonyát, a szlovák zabot, árpát és burgonyát vetett. A román és a rutén kukoricát termelt magának és disznainak, a szerb babot és kukoricát, míg a cigány semmit. A bácskai szerbek elsősorban kendert és dohányt termeltek. A bolgárok után ők foglalkoztak a legintenzívebben a konyhakertészettel.

A 18. században Magyarország déli részén megjelent balkáni kereskedők három csoportot alkottak. Az elsőbe a gurbetcsikek tartoztak, akik szülőföldjükön nem találtak megélhetést, ezért észak felé vándoroltak. Bevándorlásuk a Habsburg Birodalom területére az 1760-as években ért véget, amikor Magyarországon és a Habsburg-tartományokban hűségeskühöz és a család letelepedéséhez kötötték a kereskedést. Kisebb csoportot alkottak az oszmán és a Habsburg Birodalom áruforgalmának lebonyolítói, míg a harmadik csoporthoz tartoztak azok, akik tartósan letelepedtek, jelentős ingatlannal rendelkeztek és közülük többen nemesek is lettek. A 18. században bevándorolt bolgárok III. Károlytól és Jenő hercegtől nyerték privilégiumaikat (szabad bíró- és papválasztás, patronátusi jog, szabad kereskedés, vásártartás, jobbágyi terhek alóli mentesség), melyeket később Mária Terézia újított meg. A 18. század végén 7000-re becsülték számukat, míg Czoernig 1855-ben 23 000 bolgárt említ. A század végén már 162 hazai városunk határában éltek bolgárkertészek.

Érdekes kultúrtörténeti adalék, hogy Magyarországon - Lengyelországhoz hasonlóan - vallási és nemzetiségi ellentétek gátolták a burgonya meghonosodását. A lengyelek azért idegenkedtek tőle, mert mint minden német és protestáns eredetű újdonság, „bűzlött a bűntől és az eretnekségtől". A magyar paraszt pedig azért húzódozott tőle, mert a svábok szapora nemzését „ilyen táplálás nemének" tulajdonította. Tessedik Sámuel is feljegyezte a Parasztember Magyarországon című könyvében: midőn a „magyar, a tót, a horvát hallotta, hogy ez az újításnak módja német találmány légyen, ó bezzeg itt iszonyodott minden új tanításnak módjátul".

A szlovákok körében kedvelt foglalkozás volt a méhészet. A méheseket az udvarban építették fel, fából. A méhek gondozásával eltekintve a rajzás idejét - nem sokat törődtek. A mézet kézzel facsarták ki, vagy kifőzték. Nem piacra termelték, elsősorban tésztaféléket édesítettek vele. Kedvelt étel volt körükben a mézzel édesített mákos guba, a mézes kukorica és ünnepekkor itták a mézes pálinkát.

Sok példa bizonyítja, hogy a vegyes lakosságú helységekben a különálló településrészek viszálykodásai a közigazgatás különválásáig vezettek. Az Arad megyében fekvő Pécska magyar és rác lakói kezdetben egy közigazgatás alatt éltek, közösen használták a határt. Az állandó súrlódások miatt 1765-ben két külön községre, Magyar- és Rácpécskára szakadtak. Veszprém megyében Barmag vált két külön községgé a 18. század második felében, Magyar- és Németbarmaggá. Temesvárott külön német és szerb tanács alakult. Szabadkán a város többségét alkotó katolikus bunyevácok és a görögkeleti rác kisebbség között is napirenden voktak a súrlódások. Gyulán már a németek beköltözése után, a 18. század első harmadában létrejött Magyar- és Németgyula. A hatóságok többször is megkísérelték a két, közigazgatásilag különálló városrészt egyesíteni. A németek azonban hallani sem akartak erről, s azt panaszolták, hogy a magyarok „ezen város lakóit tsak úgy mint jövevényeket, és Isten nevében megszenvedteket tekintik".

Több mint száz évvel a németeknek Gyulára történt telepedése után sem békéltek meg egymással a két város lakói, mivel „az egyvelges és közös használatban a két város különböző ajkú, természetű és szokású, úgy két törvényhatóság alá is tartozó lakosai között egyetértést s békességet sehogy-sem lehetne reményleni". A, rácok és a horvátok is viszálykodtak egymás között. A Belgrádból jött és Szentendrén megtelepedett katolikusokat például a görögkeletiek nem fogadták saját törvénykezésük alá.

De a békés egymás mellett élésre is vannak példáink. Rozsnyón, amelynek egykor jelentős bányászata a 18. századra elsorvadt, ám mint ipari és kereskedelmi központ így is vonzotta az idegeneket, a németek mindig is önálló nációt alkottak. A 17. században a város jegyzőkönyveit németül vezették, a hivatalos nyelv is kizárólag a német volt. A német evangélikusok szoros kapcsolatot tartottak fenn magyar hittársaikkal. A kis magyar templom kijavításához is hozzájárultak, a német nagytemplomot pedig a magyar prédikátoroknak is átengedték. A német és a magyar lelkészek megosztották egymás között a parókiát. Német halottnál két német és egy magyar, magyarnál pedig két magyar és egy német éneket énekeltek. Beszédet mindig csak illetékes prédikátor mondott. A németek külön iskolát tartottak fenn, de elfogadták, hogy az iskolában mindkét nyelvet tanítsák, ha az a két nép sérelme nélkül történik. A 18. század második felében a magyar többség már asszimilálta az ott élő szlovákokat és németeket. Mindezek ellenére a város szlovák lakói egymás között századokon keresztül szlovákul beszéltek, és békésen megfértek a magyarokkal és a németekkel.

Mezőberényben a szlovákok a németekkel egy templomba jártak. A Felvidékről 1723-ban odaköltözött szlovákok egy kisebb templomot építettek maguknak. Ezt a templomot látogatták 1725-től az odaköltöző németek is. A szlovák és a német evangélikusok 1745-ig egy gyülekezetet alkottak, egy lelkipásztor vezetésével.

A békés egymás mellett élés példái ellenére ritkán történt meg, hogy a szlovák magyarral vagy némettel kötött volna házasságot, kivéve, ha a birtok csak így maradhatott egyben. A leány kiválasztását mindig annak vagyoni helyzetéhez kötötték. Egy tirpák-tót krónikában a tirpák apa ilyen tanácsot ad fiának: „Hogyha lófeje is van a lánynak, csak gazdag legyen." Mezőberényben a táncmulatságokat úgy szervezték, hogy más nemzetiségű legény vagy lány ne vehessen azokon részt. Azt is feljegyezték, hogy a három nemzetiség fiataljai még a 19-20. század fordulóján tartott bálokon is összevesztek egymással, s „a kivezényelt csendőrök teremtettek rendet közöttük mindannyiszor". Ezeket az összetűzéseket azonban nem kell nemzetiségi ellentétként felfogni. Magyar falvakban is sűrűn előfordult, hogy a különböző felekezetek egymást csúnyán helybenhagyták, csak azért, mert egy hívatlan legény tévedt be hozzájuk a bálba vagy a kocsmába.

Az asszimiláció legelső jele a vegyes lakosságú falvakban a kétnyelvűség kialakulása. Az ügyesbajos dolgait a hivatalban intéző idegen etnikumú paraszt, aki terményeit a piacra, vásárra vitte, a magyarokkal való érintkezés során kénytelen volt megtanulni magyarul. Az egyszerre több nemzetiség által lakott településeken a három, sőt négynyelvűség is előfordult. Nemcsak az idegenek tanulták meg a magyar nyelvet, hanem legtöbbször a magyar is a környező népek nyelvét. Táncsics Mihály írta a már említett könyvében: „különös vala, hogy mi magyar és német - egy falubeli - legények sohasem tudtunk összeolvadni, noha mi magyarok a németek nyelvét majd mindnyájan beszéltük, s ők a mienket legalább értették. Én már akkor is, mint parasztlegény, természetesnek tartottam, hogy mi a németek nyelvét megtanultuk, ők a mienket - itt, saját hazánkban - nem tudták, nem tartották érdemesnek megtanulni."

Mezőberényben egy 1784-ben kelt adat arról szól, hogy az ifjúság majd mind a három nyelvet, a magyart, a németet és a szlovákot is beszélte. A Nyíregyházát betelepítő Károlyi Ferenc grófról jegyezték fel, hogy „nem irtózott őnagysága szlovák nyelven társalogni". Sok helyütt az iparos, a kereskedő is megtanult szlovákul, hogy pénzes vevőjét kiszolgálhassa. Még a vastagnyakú debreceni kalmárok közül is sokan legalább annyira beszélték a szlovák nyelvet, hogy áraikat lealkudhassák. Az alföldi szlovák telepesek is elsajátították a magyar nyelvet. Szűk családi körben azonban még a század elején is szlovákul beszéltek egymással. A Szepes, Sáros és Zemplén megyékben élt szlovákok és rutének mind nyelvükben, mind kultúrájukban annyira asszimilálódtak, hogy szinte nem lehetett őket megkülönböztetni egymástól.

A két- és többnyelvűség iránti igény elsősorban azokon a területeken jelentkezett, ahol a nyelvhatárok közel estek egymáshoz, vagy - ahogy azt példáink is szemléltették - a települések vegyes etnikumúak voltak. A nyelvtanulás céljából történt gyermekcserére már a 17. századtól vannak adataink. A szülők elsősorban a fiukat küldték más nyelvet beszélő területekre. Az elsők között találjuk az evangélikus lelkészeket és tanítókat, akik - egyházi szolgálatban állván - tanulmányaik alatt még nem tudhatták, milyen nyelvű gyülekezetbe kerülnek majd. S mivel a hazai evangélikusok magyarokból, németekből és szlovákokból kerültek ki, mindhárom nyelvet megtanulták. Valószínűleg ezért tanult a már többször idézett Bél Mátyás is Besztercebánya és Pozsony mellett Veszprémben és Pápán. Esete nem tekinthető egyedi példának. A más területre küldésnek nem az volt a célja, hogy ott a fiúk az iskolában tanulják meg az idegen nyelvet. Ez ekkor még nem is volt lehetséges, hiszen a középiskola oktatási nyelve a latin volt. Elsősorban a kollégiumok jöhettek számításba, ahol különféle nyelvű diákok kerültek össze, másfelől az egyes családok. A nyíregyházi szlovákok, más néven tirpákok, a hajdúvárosokba, Hajdúnánásra, Hajdúböszörménybe és Hajdúdorogra jártak „magyar szóra". Néha fél, néha azonban egy egész esztendőt is ott töltöttek a fiatal tirpák legények. A gazdák rájöttek, hogy a beilleszkedés, a könnyebben való boldogulás, esetleg a hivatalos ranglétrán való emelkedés egyik előfeltétele a magyar nyelv elsajátítása. A betelepedést követően ezt hamar felismerték. A városi jegyzőkönyvekben már az 1780-as években (!) szerepelnek magyar szón szolgáló legények. A magyarul tanulás ilyetén módja persze csak addig volt szokásban, míg a helyi iskolában nem kezdték el tanítani a magyar nyelvet. A legényeket a szülők általában 6-8 éves korukban indították útnak nyelvet tanulni. A kisebbek a marhát őrizték, és segítettek a ház körüli munkákban. Az idősebbek már szénát kaszáltak, szántottak-vetettek. Azt a fiút, aki megérkezésekor még egyetlen szót sem tudott magyarul, a jószágokkal együtt kiküldték a magyar gyerekek közé, ahol „játszva tanultak". Néha szoros kapcsolat alakult ki a nevelő- és az édesszülők között. A legények sok gazdasági fogást is ellestek egymástól, munka közben ismerkedtek a födművelő és állattartó szokásokkal, közben énekeltek és meséltek egymásnak. Végső soron megismerkedtek egy más értékrenddel és kultúrával, mégpedig olyan életkorban, amikor még nem voltak előítéleteik.

Az alföldiek nagy előszeretettel küldték gyermekeiket a Szepességbe, holott a Bánság vagy Dél-Erdély közelebb esett volna. A 19. század második felében Mezőtúrról, Hódmezővásárhelyről, Gyuláról és Debrecenből is sok szülő gyermeke érkezett ide idegen szót tanulni. Ennek oka egyrészt a szepességi iskolák jó híre volt, másrészt a szepességi városokból gyakran lejártak a kereskedők az említett városok közkedvelt vásáraira és hazafelé elszekerezték a gyerekeket.

Az értelmiség köréből is szép számmal akadnak példák a nyelvcserére. Jókai Mór Komáromból Pozsonyba ment német szóra a Zsigmondy családhoz, míg azok gyermekei ez alatt az idő alatt a Jókai szülőknél tanultak magyarul. Jókai fél évszázaddal később a magyar képviselőházban találkozott hajdani pozsonyi német cserepartnerével, Zsigmondy Vilmossal. Krúdy Gyulát édesapja Podolinba küldte németet tanulni. Az író úgy emlékezett erre vissza, mint általános szokásra.

A szlovákok legnagyobb költőjét, Országh Pált, Pavol Országh-Hviezdoslavot (ez utóbbi felvett név) szülei először Miskolcra küldték a rokonokhoz magyarul tanulni, majd innen Késmárkra ment tovább német szóra. A gyermekcsere a 20. században is élő szokás volt. Illyés Gyulától tudjuk, hogy szülei a pusztájukhoz közel eső Varsád nevű sváb faluba küldték német „nyelvismerésre". A csallóközi magyarok a hegyaljai német községekbe jártak. Hasonló szokás élt Erdélyben a magyarok és szászok, a magyarok és románok között.

A nyelvi és a kulturális asszimiláció - mindkettővel külön fejezetben részletesen foglalkozunk - ott volt a legelőrehaladottabb, ahol azonos vallású nemzetiségek éltek egymás mellett. így kerülhetett sor Rozsnyón arra, hogy a szintén evangélikus vallású németek a 19. század elején beolvadtak a magyarságba. Kiskőrös társadalmában is az evangélikus egyház segítette elő az asszimilációs folyamatot. A cseh biblikus nyelvű egyházi adminisztrációt 1830-tól váltotta fel a magyar nyelv.

A Szatmár megyei Szaniszlón a németek mellett kálvinista és katolikus magyarok laktak. Ez utóbbiak korán beházasodtak a német családokba, megtanulták nyelvüket és elnémetesedtek. A század közepétől - miután a magyar nyelv a német családokban is megjelent - az elnémetesedett magyarok a svábokkal együtt visszamagyarosodtak. Ez azonban korántsem volt egyedülálló eset, csupán erre a korra jellemző folyamat. Tudjuk, hogy a török elől a nagyobb biztonságot nyújtó északi, északkeleti hegyvidékre menekült magyarok felszívódtak a szlovák és a rutén társadalomban. Leszármazottaik a török kiűzése után visszavándoroltak, és ismét magyarrá lettek. A két- vagy többnyelvűség kialakulásánál a hovatartozást illetően az a döntő szempont, hogy az egyén melyik nemzethez tartozónak érzi magát.

A 19. század második felétől, elsősorban a hazai németek körében, átalakult a paraszti munka szervezete. A tőkeerős földműves gazda egyre inkább a mezőgazdasági orientációjú ipari vállalkozások finanszírozásában vett részt, míg a paraszti munkát cselédeivel végeztette. Az e változás okozta életvitel következtében a gazdag paraszt úrnak érezte magát, és kereste a kapcsolatot a falusi intelligenciával. Gyermekeit iskoláztatásssal óhajtotta mint képzett „deutsch-magyaren"-t a falu vezető rétegébe emelni. Előkelőnek lenni, magyarul beszélni és érezni - ugyanazt jelentette. S a sikeres ember nemzettudata gyorsan elhalványult. Ezt a folyamatot, mármint az úriság-magyarság összefonódását s annak tudati kihatását - a németek egy bizonyos rétegében - a falusi gazda- és kisiparosréteg városba került, tanult fiainak pályája szemlélteti legjobban. Sok német gazda még nem is olyan régen megvetette az urizálást, most pedig a dzsentri életformát követendő példának látta. Szatmár megyében például a homogén sváb községek közül a két legmódosabban, Csalános-ban és Majtényban - és itt is a legtehetősebb családokban - terjedt el a magyar nyelv. Egyszerűen azért, mert gyermekeik könnyebben tanulhattak tovább, miáltal úgy érezték, hogy felemelkedtek az úri, a „Herrischen" rétegbe. Az említett két helyen a tizenöt év alattiak között általános lett a magyar nyelv, és az első világháború idején a húsz év alatti fiatalok körében nehezen lehetett olyat találni, aki svábul beszélt.

A fentiekhez hasonló jelenséggel találkozunk az alföldi szlovákság iparosainál is. Ők elsősorban a szegényparaszti rétegekből rekrutálódtak, minden vágyuk az volt, hogy társadalmilag felemelkedjenek a gazdagabb földművesek és az elmagyarosodott tisztviselők közé. Elhagyták szegényes népi viseletüket, életmódjukat, s ezzel párhuzamosan a szlovák nyelvet is. A szlovák iparosok közül kevesen maradtak ki e törekvésből. Kiskőrös még a 18. század végén az egyik legnagyobb hazai szlovák település volt. A nagygazdákon és a középparasztokon kívül tekintélyes számú, vagyontalan szlovák család élt itt és sok volt az iparos. Az iparból élő családok sokszor lenézték szlovák paraszt társaikat „tótosságuk", szlovákságuk miatt.

A népi kultúra számtalan területe bizonyítja az interetnikus kapcsolatok jelentőségét. Néprajzkutatók és zenetudósaink véleménye szerint a nemzetiségek egymásra gyakorolt kölcsönhatása a leginkább és a legelevenebben a népzenében fedezhető fel. Bartók Béla gyűjtései és népzenei feldolgozásai óta tudjuk, hogy a magyar népdalkincsben a legerősebb kölcsönhatás a magyarok és szlovákok között volt. Bartók szerint a szlovák népzene régebbi formái voltak nagyobb hatással a magyar népdalokra. Ez utóbbiak viszont a 19. századtól hatottak erőteljesebben a szlovákok népzenekincsére. A szlovák-magyar dallamátvételben legtöbbször az történt, hogy a szlovákok régi dallamaik szövegével énekelték az új magyar dallamot, úgy, hogy azt a dallamvonulatnak megfelelően átalakították, vagy olyan szöveget használtak, amely az új dallamnak tökéletesen megfelelt. Sokszor azonban a magyar refrént vették át változtatás nélkül, és magyarul énekelték. Az átvevők legtöbbször nem is tudtak magyarul, így nem csoda, hogy a magyar szöveget gyakran eltorzították. Bartók saját, kb. 2500 dalt magában foglaló szlovák népdalgyűjteményében háromszázhúsz dallam az eredetihez teljesen hű volt, kb. kilencven pedig többé-kevésbé „kifacsart szerkezetű új magyar átvétel".

A magyar-román viszonyban a nyelvhatár a népzenében is élesen megmutatkozott. Amíg a magyar, szlovák és rutén zenei anyag létezésének és megjelenésének módja lényegében azonos volt és a többféle stílus mindhárom nép zenéjében békésen megfért egymás mellett, addig a román és a magyar népi dallamok között semmiféle kölcsönhatást nem lehetett kimutatni.

A 19- század végén összegyűjtött rutén népzenei anyagnak közel fele magyar eredetű volt. A dalátvételt elősegítették a falusi cigány muzsikusok, az egymás mellett élés és az együttes katonáskodás is.

A magyar népdalkincsben található németes dallamok minden valószínűség szerint nem közvetlen átvételek lehettek, hanem cseh-morva-szlovák közvetítéssel kerültek hozzánk. A szlovák, a német és a magyar anyanyelvű munkásság zenei folklórjában sok azonos vonás figyelhető meg, de a sajátos és jellemző különbségek is érzékelhetők. Például a rimái bányavidék munkássága s annak nemzetiségi rétegei mind a mai napig megőrizték zenei folklórjukban az anyanyelvükkel szorosan egybefonódott hagyományokat.

A kölcsönhatások elsősorban a határterületeken alakultak ki, Gömör, Borsod és Heves megyékben a magyar, a szlovák és a vegyes ajkú paraszti lakosság jeles napjai, ünnepi szokásai máig sok vonásukban hasonlítanak. Szlovák-magyar viszonylatban az aratómunkások is hozzájárultak a két kultúra kölcsönösségéhez. A magyar környezetben eltöltött hosszú idő, a közösen végzett munka számtalan lehetőséget kínált, hogy megismerjék egymás szokásait, hiedelemvilágát és népdalait. Közülük nagyon sokan kétnyelvűvé váltak. A tartós együttlét jellemző epizódja, hogy az eső elől behúzódó aratóknak valamelyik idősebb szlovák férfi otthonról ismert szlovák meséket, történeteket magyarul mondott el. A különböző utakon, módokon érvényesülő kölcsönhatások gazdagították az egyes nemzetiségek kultúráját, ugyanakkor a népi kultúra elementáris ereje egységbe is olvasztotta a kívülről érkező hatásokat.

Példáinkkal csupán azt próbáltuk bizonyítani, hogy míg a hivatalos politika színterén véres összetűzésre került sor a „nemzeti", „nemzetiségi" eszme jegyében, addig ez az összecsapás szinte hatás nélkül múlt el a falvak életében.

Valamit azonban hangsúlyoznunk kell! Egymás nyelvének elsajátítása, a több területen megnyilvánuló kulturális kölcsönhatások korántsem jelentették, hogy az egyes etnikumok nyitottá váltak egymásra. Két idegen etnikum közeledésének, a másik értékrendszere elfogadásának talán egyik legfontosabb mutatója a vegyes házasságok létrejötte. Azokon a területeken, ahol az etnikai különbségek mellett vallási ellentétek is fennálltak, a népi közeledéssel a huszadik század elejéig kellett várni. A népi és vallási különbségből fakadó életforma- és gondolkodásbeli különbségek hosszú ideig tovább mélyítették az „ellentéteket". A szerbek és a románok balkáni életmódot hoztak magukkal. Közéjük és az ország régi lakosai közé vallásuk is válaszfalat emelt. Hasonló ellenszenvvel találkozunk a Bánságban a németek és a szerbség-románság között. Gyakoriak voltak köztük az összetűzések, a súlyos verekedések. A németek mereven elzárkóztak szerb és román szomszédaiktól, akik nem voltak hajlandók „tanulni" a németektől. Ez a fajta népi bezártság és elzárkózás - amit már a bánáti sváboknál is megemlítettünk - végigvonult a 18-19. századon, egészen a 20. század közepéig. Mindeddig jellemző a helyi rendtartás szerinti szigorú életvitel és gondolkodás, a mozdulatlanság és maradandóság, s legtöbb esetben az új elutasítása. Ez adja meg a mindennapi élet „alaphangját", ez erősíti a leginkább a közösségi összetartozás tudatát. A közösség íratlan szabályai határozzák meg az életformát, a szokásrendet, s szinte a legapróbb részletekig szabályozzák az emberi együttélést.

A maradandóságra hajlamos parasztélet hagyományai mélyen az emberi tudatban gyökereztek. A falvaknak belső természetükből adódó, szigorúan körülírt életét még kötöttebbé tette a 18. századi társadalmi rendszer, amelyben a jobbágynak feloldhatatlanul zárt, szinte kasztszerű helye volt. A kasztosodásra példa Balmazújváros, ahova a református magyarok mellé a 18. század második felében evangélikus németeket költöztettek. A helyi németekről Veres Péter is ír: „A nímetek régen nagyon különállók voltak, kevesen voltak, de mind egy csomóban. Vagyonosak voltak, élelmesek, többre vitték, mint a magyarok. Ott még a legszegényebbje sem volt olyan elesett, mint a magyarok között. Nagyon ritkán fordult elő német-magyar házasság..." Baranyában is ritka esetben került sor vegyes házasságra, többnyire csak a 20. század közepétől.

Herczeg Ferenc a következőképpen jellemezte a bánsági svábok kapcsolatát a többi nemzetiséggel: „A szerbjeink... kócos kis lovakat hajtottak, amilyeneket sváb gazda szégyellt volna a szekere elé fogni. A szerb ember szőlejét arról lehetett megismerni, hogy barázdái zöld bundát eresztettek, mert a gazda nem szeretett kapálni. A szerb - ellentétben a svábbal - nem azért élt, hogy dolgozzon, hanem azért dolgozott, hogy megélhessen. A két nép között nem volt ellenségeskedés, de teljesen idegenül éltek egymás mellett. Egyszerűen nem törődtek egymással." Az ellenszenv azonban tagadhatatlanul fennállt, szociális, vallási és nyelvi különbözőségekből táplálkozott.

Néhány példa a mindennapi életből a Bánátban egymás mellett élő szerbek és svábok mentalitására. A sváb parasztnak, ha volt egy kis pénze, mindjárt a bankba vitte. Letétbe helyezte a fia vagy lánya számára, amíg az nagykorú nem lett. A szerb, mihelyt eladósorba került a lánya, arany nyakéket vásárolt neki.

Ez volt a lány egész hozománya, enélkül el sem vették volna. A legtöbbnek férjhezmenetelekor nem volt készpénze, mert vagy az apjától örökölt adósságot törlesztette, vagy maga költötte el a pénzt ruhára, díszes szerszámokra. Ilyenkor hitelt vettek fel 10-30 évi törlesztésre.

A főzeléket a szerb - ugyanúgy, mint a magyar a burgonyát - svábos ételnek tartotta. Inkább a zsíros tésztákat és a húsféléket kedvelték. „Egy nemzetiség sem költ annyit ruhára és külső pompára, amennyit a szerbek pazarolnak ilyenre. Senki sem tud úgy vigadni, mint ők, sehol sincs annyi mulatság és evéssel-ivással járó ünneplés, mint náluk. Ez a felesleges és oktalan költekezés ruhában, ételben és italban, úgy látszik, gyógyíthatatlan bajuk" - írta róluk egyik monográfusuk a század elején.

A délvidéki svábról jegyezték fel, hogy ha utazott, leült valahova, a pipát ki sem vette a szájából. Némán elmerengett, és vagyona gyarapításán, fiainak kiházasításán, lányainak hozományán gondolkodott. A szerb ezzel szemben nem lelte helyét. Vígan beszélgetett környezetével, tréfálkozott, hamar barátkozott. Lakodalmakon, szüreti mulatságokon s olyan helyen, ahol sokan látták és ahol valamit ünnepelni lehetett, igyekezett a legjobb és legdivatosabb ruhájában megjelenni. A sváb assszony hűvös józansággal irányította férjét és a gazdaságot. A szerb asszonyt csak a szövés és a szép ruha, a csinos öltözködés érdekelte.

Csaplovics János, aki külön könyvet szentelt a hazai nemzetiségeknek a 19. század elején, feljegyzett néhány érdekességet viselkedésükről. Amikor a békesség valamiért felborul közöttük és veszekednek írta Csaplovics , a német kiabál és fenyegetőzik, a horvát átkozódik, a magyarok véresre verik egymást, a román agyonveri ellenfelét, a cigányok összekarmolják arcukat, míg a zsidó ordít és elrohan.

MAGYAROK, NÉMETEK ÉS ROMÁNOK EGYMÁSRÓL

Tanulságos néprajzi felmérést végzett Kósa László a hatvanas évek legelején Békés megyében három egymás mellett élő nemzetiség (a magyar, a német és a román) egymás és saját gazdálkodásáról alkotott véleményéről, eltérő hagyományokban gyökeredző előítéleteiről. Adatközlői mind hetven éven felüliek voltak, akik gyakran hivatkoztak szüleikre, nagyszüleikre, s így a gyűjtés elsősorban 19. századi nézeteket, előítéleteket tükröz.

„A németek azt mondták, fiataloké az erő. Amikor nősült vagy férjhez ment a gyerekük, mindent odaadtak neki. A magyar és a román gazda 85 éves korában sem adta ki a jussát a 60 éves fiának. Azok meg elmentek felesnek, árendásnak, otthagyták az apjukat. A románoknál még rosszabb volt a helyzet. Kártyáztak munkaidőben. A németek kölcsönt adtak nekik, aztán kivásárolták őket."

Hogyan vélekedtek a magyarok a németekről és a románokról? „A német gazdák legtöbbje nagy volt, de volt napszámos is köztük. A nagygazdák nemigen dolgoztak. Télen mindig otthon voltak."

„A német erősebb volt, gazdagabb volt. Nem tudni, mitől. A magyarok megtermelték a gabonát, de nem foglalkoztak úgy hizlalással, mint a németség."

„A németség kapzsi volt. Ültette a szőlőt. A magyar meg szerette a bort. Sokan egy fertály földet is odaadtak a borért. így erősödött meg a németség."

„A németek jobb gazdák voltak és gazdagabbak. Dógosok voltak. Az olájokat nem dicsérem, volt azok között is."

„Az oláh gazda fukar volt, a cselédhez nem volt jó. A német, ha mást nem, enni adott neki."

S hogyan vélekedtek a románok a többiekről?

„A magyarok nemigen mentek cselédnek, inkább kubikosnak. A katolikus magyar gazdák gazdálkodtak jobban, a reformátusok rosszabbul. A román a románhoz nemigen szegődött, mert az volt a legrosszabb. A német gazda volt a legjobb és főleg szeretett román cselédet fogadni. De a német gazdáknak szokása volt kimenni a tanyára, a béresüket meglesni. Az meg általában észrevette őket, és jól megverte vagy beleszúrta a vasvillát. Aztán meg azt mondta, hogy azt hitte, tolvaj."

KÍSÉRLETEK A CIGÁNYSÁG LETELEPÍTÉSÉRE

A cigányság létszámát a 18-19. század fordulóján Európában 700 000-re becsülték. Magyarországon 40 000-45 000-en lehettek, s közülük közel 6000-en dolgoztak kovácsként, 1500-an zenészként. A nomád, vándorló élethez szokott cigányság nemcsak számának emelkedésével, hanem életmódjával is egyre több gondot okozott a kormányszerveknek és a megyéknek.

Egy 1723. évi törvénycikk felszólította a letelepítésükre hajló földesurakat, hogy különös gondjuk legyen rájuk, és ne engedjék, hogy botrányos életmódjukkal veszélyeztessék a közbiztonságot. A földesurak azonban nem nagyon lelkesedtek a cigány alattvalókért, kivéve a zenés cigányokat, akiket a földesurak vörös nadrágba, sárga csizmába és magyar mentébe öltöztettek.

Másokat megbotránkoztató, szokatlan életmódjukat több forrás is megemlíti. A Gömör megyei cigányok legnagyobb része lézengett, kóborolt. Táplálkozásuk eléggé elütött a környezetükétől. Előszeretettel ették az elhullott állatok húsát. Tolvajlásuk miatt nagyon idegenkedtek tőlük az emberek.

1758-tól Mária Terézia rendeletekkel próbálta megoldani a cigánykérdést. Apja, III. Károly még kitoloncolást és testi megjelölést helyezett kilátásba azoknak az ausztriai cigányoknak, akik nem voltak hajlandók letelepedni. A királynő összeíratta őket, de 176l-ben sikertelenül próbálkozott bánsági letelepítésükkel. Mária Terézia uralkodása idején honosodott meg a cigányok „újparaszt" vagy „újmagyar" elnevezése.

A helytartótanács 1767-ben több rendszabályt bocsátott ki a cigányság letelepítése céljából, „...mivel pedig ezen szabados és sem az isteni, sem az emberi tanítással át nem itatott népet ebben a romlott erkölcseiben és vastag tudatlanságában megtartani sem az Istennek tetszésére, sem az emberi társadalom j avára nem válnék", a helytartótanács elrendelte, hogy gyűjtsék össze és fogják be őket közérdekű munkára. Ha a gyerekek meztelenül járkálnak, a szülőket kemény testi fenyítéssel büntessék, a gyerekeket pedig vesszőzzék meg. Mivel az intézkedések nem sok eredménnyel jártak, 1773-ban újabb nyolcpontos rendelet látott napvilágot, amely többek között előírta, hogy a cigánygyerekeket helyezzék el jobbágycsaládoknál. A jobbágynak mindaddig fizessenek három krajcárt, amíg a gyerek munkaképessé nem válik. Nyilvános fenyítés terhe mellett megtiltották a cigány nyelv használatát „ezen cigány népség emlékezetének eltörlése végett".

Egy 1775-1779-es összeírásban a következőket olvashatjuk az ibafai cigányokról: „Az itt írtak mind helységről helységre vándorló oláh cigányok, a falun kívül, az erdőkben kunyhókban laknak, durva fehér posztót viselnek, kanalat, lapátot, teknőt készítenek, döghúst egyáltalán nem fogyasztanak, soha nem üzletelnek lovakkal. A helyi bíró alatt vannak..." Érdekes, hogy hosszú időn keresztül kérdéses volt, tarthatnak-e a cigányok lovat, avagy sem. Úgy vélték, a lótartás a cigányok letelepedésének egyik buktatója. Ugyanis -érveltek -, ha a cigánynak lova van, megint elkóborol, könnyen elmenekül tettének színhelyéről. Ha viszont nem kap lovat, nem tudja megművelni a földjét. A kóborló cigányok rendszabályozására Békés megyében is egymást érték a rendeletek. A megye 1769-ben kikötötte, hogy a cigányoknak - összeírásuk után - ne engedjék meg az egymás melletti építkezést, hanem utcánként szétszórva telepítsék őket. Miért volt erre szükség? Azért, hogy ne tudjanak együtt henyélni és cigányul beszélni, hanem inkább tanuljanak meg dolgozni és parasztmunkához fogjanak. „Nem lopni és hazudni, varázsolni, cigánykodni, hanem igaz munkával élni... Utcában fel s alá járni, koldulni, lopni, részegeskedni, veszekedni, az utcákon kiabálni... gunyhót vagy földházat teljességgel csinálni ne engedtessék." Az eredmény az lett, hogy a már letelepedett cigányok egy része is elszökött.

„HÁRMAS KIS TÜKÖR"

Témánk szempontjából művelődés- és kultúrtörténeti érdekesség Losontzi István nagykőrösi tanár Hármas kis tükör című könyve, amely első ízben 1771-ben jelent meg Pozsonyban. Losontzi munkája, az első jelentős magyar nyelvű tankönyv, az alapfokú oktatás legfontosabb tananyaga volt a felvilágosodás korában és a reformkorban. Népiskolai tankönyvnek készült, de hamarosan népszerű ismerettárrá és családi olvasmánnyá vált, s jelentős tudatformáló hatást gyakorolt. A könyv három részből állt. Első része, a Szent História, nem más, mint németből magyarra fordított református hittankönyv. A második rész a Magyar Ország Kis Tükre, míg a harmadik az Erdély Kis Tükre címet viselte. A kötet anyagát kátészerűen versbe szedték. Röviden bemutatja olvasóinak Magyarország 57 vármegyéjét, a szepesi városokat és a kiváltságokkal felruházott területeket. Közülük csak néhányat emelünk ki azzal a céllal, hogy az olvasóval érzékeltessük a könyv stílusát.

Erdélyről szólva említi a szerző, hogy „fő lakosai Magyarok, Székelyek és Szászok, kik közé elegyedtek Oláhok, Rusznyákok, Örmények, Bolgárok, Görögök, Zsidók, és Czigányok". A bolgárok Brassó egyik hóstátját, azaz külső városrészét ülték meg. A cigányokról nincs jó véleménye Losontzinak: „szemtelen, henyélő, varázsló, tolvaj, bujdosó nép" - írja róluk.

E könyvből megtudjuk, hogy „eddig a magyar kevés figyelmet fordított az iparra, kézi-művekre, és gyárakra... Belkereskedésünk: zsidók, örmények, ráczok és görögök kezében van jelenleg is." Bár - teszi hozzá a könyv írója - az utóbbi időben úgy tűnik, mintha a magyarok is mutatnának bizonyos hajlandóságot az ilyesfajta tevékenység iránt.

Megtudjuk a Kis Tükör-ből azt is, hogy az egyes megyékben milyen nyelvet beszéltek a lakosok. Árva, Trencsén, Zólyom, Nagy-Hont, Nyitra, Liptó és Turóc, Szepes, Sáros, Nógrád megyékben a nemesség nyelve a magyar volt, míg a középnép tótul beszélt. Budáról megtudjuk, hogy a hivatalnokok magyarok, a többi lakos német és szerb, akik elsősorban szőlőtermesztéssel foglalkoztak.

„Sáros vármegyének útja igen terhes,
Itt van Bártfa, Sáros, Kis-Szeben, Eperjes,
Kapivár, Makovicz, Tarcza, Sóvár, Sebes,
Hol lakik tót, német, rusznyák, paraszt, nemes."
 

„Magas hegyek néznek Turócz vármegyére,
Szent Márton, Blatnicza, Stuben fürdőjére
Hol vigyáz a Tótság maga élelmére
Tart juhot, és disznót bő jövedelmére."

„Lengyelország szomszéd Árva vármegyével,
Hol van Árva, Kubin, Velicsna földével,
Itt lakik a Tótság szűrös háznépével,
És a szegénységnek él zabkenyerével."

Ezek a rövid, rímes versikék egyszerre több információt is nyújtottak. Közölték az olvasóval a megye fekvését, főbb helyeit, azt, hogy kik és milyen módban lakják.

Mivel a legtöbb etnikumról korábban már részletesebben szóltunk, a Hármas Kis Tükör kapcsán csupán a hazai zsidóság 18. századi sorsát említjük itt meg. Nagy-Hont és Bars megyéknél jegyzi meg Losontzi István, hogy ezek a megyék kizárták a zsidókat. A török uralom következtében, a királyi Magyarországon pedig a Habsburgok zsidóellenes politikája miatt a 18. századra alig maradt zsidó az országban. A Rákóczi-szabadságharc idején számuk nem lehetett több, mint 4000.1735-ben 12 000-et írtak össze, közülük mindössze 35 százalék volt bennszülött zsidó. Az abban az évben készült összeírás szerint fuvarosok, könyvkötők, pálinkafőzők, kékfestők, borbélyok, árendások, tímárok, boltosok, házalók stb. voltak. Mivel nem kötötték őket céhszabályok, többet fizettek a nyersanyagért, mint a céhmesterek. Több megye a céhek kívánságára ki is tiltotta őket területéről. III. Károly 1726-ban megtiltotta, hogy az örökös tartományokban a zsidó családokban egy férfinél több házasodjon meg. A zsidóságnak több mint fele - ekkor még nyugatról kelet felé tartottak -a nyugati határszélen fekvő megyékben, Trencsénben, Pozsonyban, Moson-ban és Sopronban élt. Valószínűleg azért, hogy közel legyen hagyományos kapcsolataihoz, gazdasági területéhez. Buda 1746-ban Mária Terézia engedélyével kiűzte őket falai közül. Ugyanezt tette Szatmárnémeti 1721-ben, és csak 1818-ban engedték be őket ismét a városba. Az alábbi táblázat a zsidóság közel fél évszázados térnyerését mutatja:

 

1735-1738

1787

Pozsony megye

1996 fő

6 612 fő

Nyitra megye

1925 fő

10 038 fő

Trencsén megye

714 fő

3 675 fő

Sopron megye

1944 fő

3 426 fő

Moson-Győr megye

910 fő

2 400 fő

Árva megye

29 fő

357 fő

Ugocsa-Bereg megye

348 fő

2 170 fő

Sáros megye

308 fő

2 436 fő

Szepes megye

44 fő

582 fő

Zemplén megye

542 fő

6 370 fő

Az adatokból kitűnik, hogy míg a nyugati megyékben a zsidóság száma 76-420 százalékkal emelkedett, addig az ország északi, északkeleti megyéiben 520-1200 százalékkal. Az északnyugat felől érkező első nagy bevándorlási hullámokat a keletről jövő követte, elsősorban Galícia területéről. A 18. század közepén az európai zsidóságnak közel 80 százaléka lengyel és ukrán területeken élt, eléggé nyomorúságos körülmények között. Többnyire házalásból és csereberéből tartották fenn magukat. A városi tilalmak miatt a bevándorlók döntő többsége a falvakban telepedett le. Egy részüket toleráns földesurak vették védelmükbe, akiknek mint jobbágyok adót fizettek, és elismerték maguk felett az úriszék illetékességét. Ahol lehetett, bérelték a földesúri kisebb haszonvételeket, a kocsmákat, mészárszékeket és a pálinkafőzést. Földesúri védelem alatt álltak a zsidók például az Esterházy-birtokon vagy Makón, ahol a 18. század közepén jelentek meg. Helyüket a rutén városrész mellett jelölték ki. A zsidó kommunitás a földesúrnak védelmi adót fizetett, és ezért a városi tanács hatásköre nem terjedt ki rájuk. Ügyeiket önállóan intézték, a zsidó bíró és az esküdttanács vezetésével. Ha egymás között pereskedtek, az esküdttanács, majd perfeljebbvitel esetén az úriszék és a vármegye döntött. Alapszabályzatuk, amely 25 pontból állt, az élet minden területét átfogta.

II. József császár megengedte a hazai zsidóságnak, hogy - a bányavárosok kivételével - a városokban is letelepedjenek, keresztény iskolákban tanuljanak, ugyanakkor német nyelvű zsidó népiskolát is felállíthattak. Ezzel egy időben megtiltotta, hogy azok a zsidók, akik a törvény kibocsátásától számított tíz éven belül nem végezték el a népiskolát, kereskedjenek, ipart űzzenek és földet műveljenek. Uralkodása alatt telepedett le Pesten az első három zsidó család. Ezután a zsidókat többé már nem felekezetként, hanem nemzetiségként tartották számon. A felvilágosodás korában a zsidóságon belül különböző nézetek jelentkeztek. Többé már nem volt egységes a magatartásuk, s a régi vallási normák által előírt értékrendhez való ragaszkodásuk. A nyugati és keleti zsidóság lassan ketté vált. Később a gazdagabb s jobb anyagi körülmények között élő nyugati zsidóság gyorsabban asszimilálódott, mint keletről jött társaik. A Morva-, Cseh- és Németországból bevándorolt zsidóság, amely az ország nyugati részén telepedett le, magával hozta a héber felvilágosodás szellemét. A Lengyelországból, Galíciából és Ukrajnából érkezett zsidóság az ország keleti részein telepedett le, és ortodox módon tovább ragaszkodott a régi vallási előírásokhoz, erkölcsi szokásokhoz.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet