Előző fejezet Következő fejezet

A FALU GAZDASÁGA ÉS TÁRSADALMA (1854-1941)

 

GAZDASÁG

A piliscsabaiak kenyérkereső tevékenysége

Helységünk lakóinak többsége egészen az első világháborúig mezőgazdasági munkával kereste a kenyerét. Mellékfoglalkozásként 80 teljes üzemű gyümölcsöst műveltek. Kisebb bérelt földeken, gyümölcsösökben a férfiak fuvarozókként keres­tek mellékest. Az 1930-as években még alig volt teherautó, ezért igen keresettek voltak a lovas kocsik, mint szállítóeszközök. A kétlovas kocsi díja Budapestig 18 pengőbe került, az egylovasért 12 pengőt kértek.

Jó kereseti lehetőség adódott a szolgáltatások területén, így a kaszárnyában és az 5 rendházban, úgymint a Misszionárius Rendházban, az Irgalmas Nővéreknél, az Angolkisasszonyoknál, a Szent József Nővéreknél és az evangélikus Bethel Dia­konisszák házában.

A klimatikus üdülőhelyen, Klotildligeten, Piliscsaba egy részén is szükség volt a szorgos kezekre. A kormánynak, a katonaság magasabb rangú tisztjeinek továbbá más, jó anyagiakkal rendelkező személyeknek volt itt villája vagy nyári laka. Eze­ken a helyeken sok piliscsabai dolgozott mint házmester, kertész, szakács, vagy szolgáló.

Az ipar további kereseti lehetőséget biztosított. A kőfejtőben, a mészégetőben valamint a dorogi szénbányákban nagy számban dolgoztak a piliscsabaiak.

Az első világháború után már falubeliek közül sokan vállaltak munkát Budapest újonnan épült gyáraiban. Ezzel egyidejűleg az addig kizárólag a mezőgazdaságban dolgozók számára is új munkalehetőség nyílt, hiszen a gépesítés előrehaladásával a földeken is egyre több munkaerő szabadult fel. Aki mégsem talált munkát, vagy más okok miatt idegenben akart szerencsét próbálni, kivándorolhatott Amerikába.

1. Mezőgazdaság

Intenzív mezőgazdasági termelést nem lehetett folytatni, mivel a talaj minősé­ge meglehetősen különböző volt. A földeket a 3. és 8. közötti osztályokba sorol­ták be. Ennek az eltérő földminőségnek következményeként a telekkönyvekben megállapított kataszterenkénti mezőgazdasági tiszta nyereség 19 599 aranykoro­na volt, aminek alapján számították ki az adót is. A földek egyharmada homo­kos, amelyek az enyhén lejtős hegyoldalakon találhatók. A kevés csapadék mi­att az ilyen földeken csak gyümölcsöt lehetett termeszteni. így pl. a Kis- és Nagy Szállás dűlőiben, a Schumling-on, a Brindel-féle szántókon, a házikertekben, a homokos szántókon, a Csévi úton, a Mucker-lyukban, a Kanász-hegyen, továbbá a paraszti és zsellér bérföldeken. Még a 19-20. század fordulóján is intenzív szőlőművelést folytatta, mindaddig, amíg a filoxéra majdnem mindent elpusztított.

E katasztrófát követően a szőlőtermesztés egyszer s mindenkorra elveszítette je­lentőségét. A szabadon maradt hegyi lejtőket ettől kezdve különböző gyümölcsök termesztésére használták. A szőlőművelésre saját felhasználás céljából egy 135 kataszteri hold nagyságú földterület maradt meg. Ez azt jelenti, hogy szőlőműve­lés azért továbbra is fontos gazdasági tényező volt.

Piliscsaba község határának területe összesen: 4099 kat. hold = 2360 hektár

Ebből:

1244

kat. hold

szántóföld

 

87

kat. hold

házikert

 

135

kat. hold

szőlő

 

117

kat. hold

mező

 

316

kat. hold

legelő

 

2016

kat. hold

erdő

 

183

kat. hold

adómentes terület (r

A földtulajdonviszonyok alakulása a földtulajdon nagysága: a földtulajdonosok száma:

kisebb, mint 1

kat. hold

245

1-5

kat. hold

152

5-50

kat. hold

80

50 - 100

kat. hold

3

100 - 1000

kat. hold   

-

több, mint 1000

kat. hold

1

Az egyetlen piliscsabai nagybirtokos József Károly főherceg, akinek tulajdoná­ban 1865 kat. hold volt. A római katolikus egyház- és az iskolaközösség birtoka 85 kat. holdat tett ki. Az izraelita hitközség és az iskolaközösség l-l kat. hold kert­tulajdonnal rendelkezett. A faluhoz tartozó földeken intenzív mezőgazdálkodást nem lehetett folytatni, mert a föld minősége nem a legjobb volt, és mint arra már utaltunk más-más helyen jelentősen különbözött egymástól.

A) Növénytermesztés
1.1. Gabonatermesztés

A jobb minőségű földeken búzát, rozst, árpát, zabot, borsót, kapásnövénye­ket és takarmányt az állatoknak termeltek. A földnek ez a sokrétű használata mutatja, nálunk a parasztoknak is sokoldalúnak kellett lenniük, hogy minél job­ban ki tudják használni a piac nyújtotta lehetőségeket. Ez természetesen egész évben sok munkát jelentett, mégis az év legnehezebb hónapja a július és augusz­tus volt, mégpedig az aratás miatt. Csak a kisüzemek tudták ezt a munkát ma­guk elvégezni, a nagyobbak az aratási munkát kiadták az ún. „kaszáló" aratók­nak. Ezek a „kaszálók" a család bizalmi emberei voltak és egyedül dolgoztak a földeken. Ezzel egész évre meg tudták keresni családjuk számára a kenyeret.

Az aratók és segítő rokonaik ilyenkor kivették a törvény által biztosított éves és aratási szabadságukat. Az arató a gabona 1/10-ét kapta, azaz minden tizedik 100 kg magot, ami a cséplőből kijött. Megkapta még a szalmát is, a lecsépelt mennyiség tizedrészét: minden tizedik keresztet, keresztenként 13 db kévével.

Ez a gabonamennyiség az arató egész családjának egyévi kenyérre volt ele­gendő. Egy arató egy nap 1 kat. hold gabonát tudott lekaszálni. Munkáját ter­mészetesen a kora hajnali órákban, 2-3 között kezdte, hogy a déli hőségig befe­jezze a kaszálást. Ezután kévéket kötötték és a gabonát tizenhármasával felállí­tották, így maradtak állva, míg az összes búzát, rozsot le nem kaszálták. Ekkor a cséplőhelyre vitték és kazalba rakták a cséplésig. Ezért a munkáért a cséplőgép tulajdonosa a gabona 1/6-1/8-át kapta. A gép napi teljesítménye kb. 500 kg volt. A kenyérgabonát az árpa és a zab csépelése követte.

Régen a parasztok a csépléskor még sokat szenvedtek, hiszen ekkor kézzel csépelték ki a kalászból a gabonaszemeket vagy a lovakat vezették hosszú szá­ron körbe a szérűskerten lefektetett gabonán. Időnként a gabonát megfordítot­ták, s egészen addig jártak így el, amíg a magok elváltak a kalásztól. Később a magot egy kézzel hajtott szélmalomban tisztították meg. A századfordulón a ké­zi cséplést a parasztok legnagyobb megkönnyebbülésére felváltotta a lovas meg­hajtású cséplés. A továbbiakban már csak kisebb mennyiségeket csépeltek kéz­zel (cséphadaróval). Mindezek ellenére ez a munka még a továbbiakban is idő­igényes maradt, nagyobb gazdáknál akár télig is eltartott. Csak közvetlenül az első világháborút megelőzően kezdtek gépi meghajtású cséplőket használni. Ezek gőz- illetve nyersolaj meghajtású mozdonyok voltak, a későbbiek folyamán nehéz traktorok, végül az 1920-as években az árammeghajtású cséplőgépek vették át ennek a nehéz munkának az ellátását.

Falunkban hamarosan hat cséplőgép működött. Ebből három a Pischnyi, ket­tő Meinhardt és egy a Fürst családé volt. így a cséplést már augusztus végére be lehetett fejezni. A gabonát raktárban helyezték el, a felesleget pedig a gabona­kereskedőnek vételre kínálták fel.

Az Ay család „Göppel-gép"-pel csépel 1900-ban
 
A Pischnyi család 1932-ben traktorral csépel

A gabona egy részét rögtön a malomba vitték, a frissen őrölt lisztből pedig ke­nyeret sütöttek. Az árpát és a zabot elraktározták az állatok számára. Ha az ara­tás mindenféle nehézség nélkül ért véget, minden ok megvolt az örömre, hiszen az egész évi kenyér biztosítva volt. Jöhetett az aratási tánc!

A cséplés után felszántották a tarlót, trágyáztak, előkészítették a földet az ősz­re. Majd elérkezett a szüret ideje. Ehhez a sokrétű és igényes munkához minden kézre szükség volt. Még az iskola is szünetelt, hogy a gyerekek is segíthessenek. Ha a bor már a pincében volt, a krumplit, a répát és a kukoricát elraktározták télire, a magot elvetették, a termények a padláson voltak, akkor, és csak akkor, nézhetett nyugodt lelkiismerettel a paraszt a tél elébe. A fagy és hó beköszönté­vel a parasztra nyugodtabb napok vártak: mindent elintézhetett, ami az év fo­lyamán összegyűlt. A mezőgazdasági szerszámait megjavította, a gépeket kar­bantartotta, rendbe hozta házát és gazdasági épületeit.

1.2. Gyümölcstermesztés

A gyümölcstermesztés a budapesti piacokon értékesítve jó mellékkeresetet biztosított. Ha valaki nem akarta az árut vonattal a fővárosba vinni, a teherau­tóval a Templom térre érkező kereskedők ugyan olcsóbban, de felvásárolták a gyümölcsöt. 1935-ben Piliscsaba területén a következő gyümölcsfák voltak:

1084

db almafa

2318 db őszibarackfa

822

db körtefa

2698 dbszilvafa

251

db birsalmafa

142 db ringlószilvafa

749

db cseresznyefa

360 db diófa

667

db meggyfa

47 db mogyoróbokor

972

db sárgabarackfa

 

A gyümölcsöst is, a szőlőst is két-két ember őrizte. Nemcsak lopás, hanem a ma­darak és a vadak ellen is védték a termést. Mindannyian a község alkalmazottai vol­tak. A gyümölcsös őrzői 1930-ban havi 30 pengőt kaptak, valamint egy évre való tűzifát. A szőlőcsőszöket a szőlőskertek gazdái alkalmazták és bocsátották el szüret után. Soronként 10-12 fillért kaptak. Az a szokás járta ezen kívül, ha a tulajdonos a kertbe érkezeit, néha adott az embereknek egy-egy üveg bort és uzsonnát.

1.3. Szőlőtermesztés

A Duna-menti sváboknál a bor csaknem alapvető élelmiszer volt, hiszen min­den nap asztali italként fogyasztották. A társas összejövetelek alkalmával is ki­sebb - nagyobb mennyiségben fogyott. Sok paraszt- és munkáscsalád szüretel­te és préselte maga szőlőjét. A faluvégi présházak hirdették ennek az italnak a jelentőségét.

Gyermeküdültetés 1930-ban. Hamburgi gyermekek a Paxian családnál
 
A Meinhardt család lokomobillal csépel
 
A König család szüreten

Az őszi szüret jelentette a szőlőévad csúcspontját. A szőlőtőke gondos ápolást igényelt, és ebben a parasztcsaládoknál nagyszülők segítettek. Csabán a többfé­le szőlőfajtát termeltek. Nemesített fajták voltak a mézes ezerjó, a rizling, a cir­fandli, a saszla, a muskotályos, a Portugiese, az oportói, a szlanka és a Csaba­gyöngye. A közönséges fajták közül az amerikai és az úgynevezett vad fajták, mint az otelló, az elvira és a nova volt honos. Ezek a fajták ellenállóak voltak: és permetezni is alig kellett őket. A szőlőkben a munkák rögtön a hó olvadtával el­kezdődtek. A földdel befedett tőkéket ismét kitakarták, leverték melléjük a karót. Az előző évi hajtásokat 2-3 szemre vágták vissza. Az élővilág ébredésével egyi­dejűleg kezdtek el kapálni. Ezt a műveletet az év folyamán még hatszor megis­mételték. Az új hajtásokat megritkították és felkötötték. Ha szükséges volt, a sző­lő megkapta az első permetet, az akkoriban szokásos rézgálic keveréket.

A ma használatos sok intenzív, hatásos permet még ez idő tájt ismeretlen volt, így a nemes fajtákat akár nyolcszor is permetezni kellett. A nyár elején a szőlős­gazda már a szőlővel benőtt tőkéit nézegethette. Ám most jött el csak igazán a félelem és a reménykedés ideje. A vihar közeledtével mindenki az eget figyelte és továbbmentében reménykedett, nehogy a jég elverje a termést. Sajnos kör­nyékünkön nem volt ritka a jégverés.

Ez magyarázza a parasztok augusztus 7-ki körmenete, melynek során Szent Do­nátnak, a szőlősök védőszentjének a Bründl szőlőskertekben lévő kápolnájához vo­nultak. Itt segítségét kérték, hogy a rossz időtől és a jégveréstől védje meg a szőlőt. Amikor augusztus elején eljöttek a „kutyaidők", csend lett a szőlősben. A hőség és a forró homok miatt a szőlőszemeket az égés veszélye fenyegette, s dolgozni sem tud­tak ilyenkor. Augusztus közepén meg lehetett kóstolni egy-egy korai fürtöt. A korán érő fajtákat (mint pl. elvira, nova és peterbusch) szeptember elején már szüretelték.

Így búcsúra már ismét saját bort ihattak, mert bizony ekkorra már sok család­nak üresen álltak a hordói a pincéjében. Szeptember végén készülődtek a nagy szüretre. Az összes kelléket gondosan megtisztították: mindenekelőtt a fából ké­szült nagykádat, amit aztán a lovaskocsi aljára erősítettek. S ha az idő engedte, elkezdődhetett a szüret. A meghívott segítőkkel már kora reggel kezdték a mun­kát, a szőlőt vödrökbe szedték, majd puttonyba öntötték. Annak tartalmát aztán a puttonyos a kocsira erősített nagykádba töltötték. A szüret mindig kellemes munka volt, közben jókat ittak és énekeltek.

A puttonyosokat trappon kellet tartani, hiszen nekik a tőkétől a kocsiig hosz-szú, lejtős utat kellett megtenniük. A szőlőcsőszök sem hiányozhattak a szüretnél; ők ilyenkor bort és uzsonnát kaptak, de bért is fizettek nekik. Megteltek a kádak (Baudingen), elindult a kocsi a présházba, ahol a szőlőt megdarálták, a cefrét nagy présbe rakták. (A prést egy fameneten rögzített nagy kő működtette).

A szőlőpréssel szívesen mutatta meg az ács szakmai tudását. A mi családunk présén egy hat méter hosszú keresztgerenda volt, amit művészi faragások díszí­tettek, még az ács nevét és az évszámot is rávésték.

A préselt szőlőlevet az előkészített hordókba töltötték, és néhány hónapig hagyták forrni. Tisztulása után a kész bort lefejtették a seprűről, majd tiszta, kiké-nezett hordókba töltötték. A dolog természeténél fogva ez a munka kifejezetten szórakoztató volt. Néhány barát, pinceszomszéd is tiszteletét tette, hogy elmond­hassa véleményét az újborról. Mindenki kifejezetten lelkiismeretesen vizsgálódott, az asszonyok legnagyobb sajnálatára, hiszen a borfejés így egy pincepartivá vált.

Sajnos kitelepítésünk után eltűnt a présünk. Még a darálás előtt kiszedték a legszebb fürtöket, felkötötték őket egy állványra, amit a spájzban télig őriztek. Mielőtt a ma ismert karácsonyfadíszek divatba jöttek, szőlővel, almával és dióval díszítették a karácsonyfát.

1.4. Erdőgazdálkodás

Az 1865 kat. holdnyi főhercegi erdőn, melynek igazgatása Piliscsabán volt, sok férfi és nő talált egész évi, vagy szezonális munkát. Különösen a hideg év­szakban, amikor saját szakmájukban nem volt munkaalkalom, sok építőmunkás dolgozott az erdőben. Csoportokba verődve vágták télen a fát, vagy „tisztítóvá­gásokat" végeztek, amikor is az erdőt ritkították, vagy a beteg és hibásan nőtt fá­kat irtották. A nép ezt csak sötétvágásnak hívta. Ezen kívül volt még a tarvágás.

Faprés
 
A parasztegylet (Zöld Mező) összejövetele az iskolaudvaron

A kivágott törzsekből rakások készültek. A rakatokból három az uraságé volt, egyet pedig a favágók kaptak. Egy rakat majdnem 4 erdei méter fát és kb. 30 lőzseköteget jelentett. Ugyanezeket a munkákat kellett az 542 kat. hold úrbéres erdőben is elvégeznie a parasztoknak és a zselléreknek. A fát nyilvánosan elár­verezték. Egy ilyen árverésen, melyre a környező falvakból is érkeztek, meglehe­tősen jó hangulat volt. Senkinek nem kellett éheznie vagy szomjaznia, minden­ről a kocsmárosok gondoskodtak. Egy, a pék számára kiválasztott fából készült köteg 10-18 fillérbe került, egy erdei méter fáért 15 pengőt is el lehetett kérni.

A fagazdaság egy évre 2000 öl fát engedett kivágni. Ez annyit jelent, hogy egy kat. hold erdő 1-1,6 öl fát kellett, hogy adjon, melyet bánya- vagy tűzifaként ér­tékesítettek. A fa mennyisége a mindenkori teleknagysághoz igazodott. Egy egész jobbágytelek 26-32 kat. holdnak felelt meg és a parasztnak 8 erdőrész jutott.

Minden erdőrész tulajdonosnak a favágás mellett megállapított részenkénti közmunkát is el kellett végezni,mégpedig a községi erdőőr felügyelete alatt. Ilyen elvégzendő munkálatok voltak: a fiatal fák ültetése mellett azok ápolása, erdei utak építése, vagy egyéb faiskolai feladatok. Ezzel a nehéz munkával keresték meg évi faszükségletüket a mezőgazdák és a zsellérek.

Asszonyok munka közben a faiskolában

B) Állattenyésztés
1.5. Lovak tartása

Parasztjaink mindig is nagy lókedvelők voltak. A ló nemcsak a jólét szimbóluma volt, hanem a paraszt leghűségesebb segítője a munkában, szántott, vagy húzta a kocsit, a szánt. Mivel ezeket a lovakat főleg a földeken használták, gyorsnak és tel­jesítménybírónak kellett lenniük. Ennek a követelménynek a magyar nonius fajta - a lipicai és arab fajta keresztezése - felelt meg a legjobban. Aki a mezőgazdasá­gi munkák mellett, mint fuvaros is dolgozott, a nehéz muraközieket részesítette előnyben, fogta kocsija elé.

Molenda bíró fogatával
 
A Katzenberger család munkafogata

1.6.  Marhatartás

A marhatenyésztés a gazdák és a zsellérek legfontosabb jövedelmi forrásául szolgált. A teheneket csak a tejtermelés miatt tartották, igavonó állatokként ná­lunk soha nem volt jelentőségük. Trágyájuk is jó minőségű volt, a földeken jó hasznukat látták. A fiatal teheneket és a tejelő teheneket tavasztól-őszig napon­ta kihajtották a mezőre a gulyások. A fejesre mindig időben visszahozták őket. Jól tejelőknek a bonyhádi és a szimentáli tehenek bizonyultak.Napi tejhozamuk 16-26 liter volt. Ezeket az eredményeket csak jó takarmányozással lehetett elér­ni. Sok herét, lucernát, baltacint, vadkölest és vetési bükkönyt vadborsóval, zab­bal és árpával keverve kellett vetni. Ennek egy részét még zölden, a többit a paj­tában szárítva télen adták. A csalamádét a fagyok beálltáig zölden adták. A haj­nali fagyok után kezdték a szárított takarmányt és az elraktározott répát etetni. A répát felaprítva, herével és pelyvával keverve adták.

A tejet a saját vevőkör és főleg a fővárosi háztartások vásárolták. A tejet a ter­melők (milimárik) részben maguk vitték vonaton Budapestre, ahol jó pénzért (26 fillér/liter) tudták értékesíteni, vagy a kofák maguk jöttek érte. A tejpénzzel a parasztasszony maga rendelkezhetett. 1934-ben ugyan alakult egy szövetkezet a tej értékesítésére, de mivel az érte kapott 14 fillért kevésnek tartották, nem sok tejet adtak itt le. így a szövetkezet 2 év működés után be is zárt.

1.7.  Disznótartás

Kétféle disznót: a mangalicát a jó zsírja és szalonnája miatt, és a Yorkshire hús­disznót tenyésztették. A disznótartás jó kereseti lehetőség lett falunkban, hiszen nemcsak a saját szükséglet fedezésére, hanem eladásra is tartották őket, hiszen vevőkörbe nem csak a hentes tartozott. Különösen újévkor és búcsúban volt igen keresett a szopós malac. További piaclehetőség Budapesten, valamint a he­tente a Dorogon és Esztergomban megrendezett állatvásár volt. A disznót, hogy egészséges és erős legyen, gazdája minden nap kihajtotta a legelőre.

1.8.  Baromfitartás

Piliscsabán nem volt paraszti háztartás szárnyasok nélkül. Az olcsó takarmány miatt jövedelmező volt az üzletág, a szabad tartás jó hatása pedig érződött a hús és tojás kiváló minőségén. A fajtisztaságot senki sem garantálta, hiszen az álla­tok mozgásszabadsága miatt a tyúkok a szomszéd kakasaival is érintkeztek. Leg­inkább a nehéz húsos tyúk, a parlagi tyúk, a vörös izlandi, a plymouth és később a Leghorn-tyúk terjedt el. Tavasszal akár 15 tojást is a tojó alá raktak. Gyakran előfordult, hogy a tojó egyszer csak egy sereg csibével hagyta el büszkén eldu­gott fészkét. Már 4 hónap után vágni lehetett a csirkéket, csak kb. 50 fiatalt tar­tottak meg továbbtenyésztésre. Piacra lehetett vinni a vágott csirkét is.

A tyúkok etetése Ay Károlyéknál

Libát, kacsát nemcsak húsa, hanem keresett tolla miatt is tartottak, amit vagy eladtak, vagy a lányok hozományához használtak fel. Ezt a pelyhet évente két­szer fosztották az állatokról. A kacsát, libát két-három hétig hizlalták, áztatott ku­koricával tömték, hogy jó zsírosak legyenek. Az ünnepnapok elképzelhetetlenek voltak a szaftos liba, vagy kacsasült nélkül.

1.9.   Méhészet

A méhészetnek különösen akkor volt a táplálkozásban nagy jelentősége, amikor még nem ismerték a cukorrépából készült cukrot. Később sem vesztett a méz népszerűségéből. Ez a könnyen emészthető táplálék egészséges volt, különösen gyerekek, öregek és betegek szerették. Csabát akácerdői, legelői, rétjei tették alkalmassá a méhészetre. A 1935-ben 200 méhcsaládot tartottak nyilván. (Lásd erről: Magyar Statisztikai Zsebkönyv, 1935.)

1.10.  Vadászat és vadgazdálkodás

A falunk területéhez tartozó nagy erdőségek megfelelő életkörülményeket biz­tosítottak különböző vadak számára. Különösen a rőtvad és vaddisznó szaporo­dott jól a lomberdőben. Az 1970 1980-as években nem volt ritka látvány az akár 150 állatból álló szarvascsorda. A vaddisznónál is hasonló volt a helyzet. A Kor­zikából származó muflonok is otthon érezték magukat ezen a tájon. József Ágost főherceg 1929-ben Korzikában 20 muflont kapott, melyeket a dolomit hegyeken telepített meg. A háború alatti nagy veszteségek ellenére annyira jól szaporodtak nálunk, hogy 1968-ban a korzikai vadászhivatal Verésére a piliscsabai körzetből 16 muflont tenyésztési célokra vissza tudtak adni származási hazájának, ahol idő­közben teljesen kihaltak. Az őzek, a szarvasok és a vaddisznók nagy számban ta­lálhatók, de nem szaporodtak túl. Erdeink apróvadban sem szenvedtek hiányt. Ez a gazdag vadállomány azonban állandóan kárt okozott és folytonos vita volt az uraság és a vadászok (bérkilövők) között. A főhercegi erdőgazdaság emiatt úgy határozott, hogy évente 5 tonna búzával fizeti meg az okozott károkat.

Az ismételten megrendezésre kerülő nagy vadászatok alkalmával Piliscsabán nagy világi élet zajlott. A főhercegen kivül ezeken az eseményeken megjelentek a hazai és a külföldi országok politikai s gazdasági életének prominens képvise-íói is. így többek között: Franz von Papén német birodalmi kancellár, Hermann Göring német birodalmi légimarsall, Galeazzo Ciano gróf olasz külügyminiszter, Horthy Miklós kormányzó családjával és a walesi herceg, a későbbi angol király, Vili. Edward. Egy-egy ilyen hajtóvadászaton akár 40 vaddisznó és számtalan nyúl, róka esett a vadászó társaság áldozatául.

A wales-i herceg fogadása 1936-ban a Schönek vendéglő előtt
 
 
Dévényi fővadász és Gáspár kocsis parádés fogata
 
Az 1975. évi ezüstérmes szarvast Heinrich Claus lőtte. A képen Szivek Pál, Bélik József és Dévényi Antal fővadász társaságában látható

Az 1970-es években a környékbeli erdőkben évente kilőhető állatok száma az alábbiak szerint alakult: 25 szarvas, 30 őzsuta, 5 őzbak, 10 őszgida, 3 muflon­bak, 4 muflongida, 50 vaddisznó. Lőttek itt néhány arany- és ezüstérmes szar­vast is. Az utolsó aranyérmes szarvast 1976-ban egy német vadász kapta pus­kavégre. Ez egy 13 éves szarvasbika volt. Az utóbbi 55 évben összesen 8820 sz­arvast (közülük 5 aranyérmes agancstrófeával rendelkezett; az egyik trófea 11,2 kg-ot nyomott), 510 őzet (köztük 2 aranyérmes; a rekord agancstrófea 535 gramm súlyú), 42 muflont (ezek közül 3 aranyérmes; a rekordtrófea 86 cm hosz-szú volt), 3900 vaddisznót (köztük 8 aranyérmes agyarút; a legnagyobb vaddisz­nó agyarú 23,4 cm).

(Lásd erről a Piliscsabai Erdőgazdasági Igazgatóság nyilvánosságra nem ho­zott évi beszámolóját.)

Az 1976. évi aranyérmes szarvastrófea. A szarvast Harald Roth lőtte. Itt Dévényi főerdész és Szivek Pál társaságában látható

2. Kézművesség és ipar

A betelepedett parasztokkal kézművesek is jöttek Magyarországra, akiknek tu­dása az ország fejlődését szolgálta. A falu összeírásaiból ismert, hogy a betelepe­dést követően a következő foglalkozásokat űzték nálunk: kovács, hentes, kötő, ci­pész, ács, takács, bognár, kocsmáros (ők voltak az ún. taxalisták). A taxalisták a jobbágyokhoz hasonlóan évi adót fizettek (2-3 forintot). A kolostorépület bérbe­vevőjéről, Moor Jakabról tudjuk, hogy ő fizette a legtöbb adót (évi 9 forint 50 dé­nárt). A leendő kézművesek és iparosok szigorú és alapos képzésben részesültek. A mester tanítványát 4 évig oktatta mesterségére. Ebben az időben szokás volt, hogy fiatalok, mielőtt mestervizsgát tettek, néhány évig „világot" jártak. Bejárták a Német-Római Birodalom városait, tartományait, hogy újabb ismeretekre tegye­nek szert szakmájukban. Hazatérésük után elkészítették a mestermunkát, és ezzel letették a mestervizsgát. Legtöbbjük iparengedélyt kért és kapott.

1930-ban iparűzési engedéllyel rendelkezők a faluban a következők voltak:

taxisok:

Schönek Gábor, Csókás (Poldi) Boldizsár, Fürst Jenő;

asztalosok:

Kassay János, Spielmann János, Jillich György, Fiala József.

ácsok:

Vitéz Kápolnoky (Trebes) Ferenc. Müllner József, Weiss György, Buchler József, Hauck Antal, Tagscherer József;

bognárok:

Gáspár József, Ungar József;

esztergályos:

Rehmann Antal;

kovácsok:

Meinhardt József és Ferenc, Gáspár András, Thaser Pál, Pavelka Pál.   (A kovácsok munkájukért nem mindig készpénzt kaptak. így például az ekevas élezését évente 25 kg búzával fizették meg.);

kőművesek:

Fodor   József,   Eidenpenz   Ferenc,   Müllner   Mátyás, Schuller Ferenc, Brader Mihály, Bélik Tamás, Engler János, Weiß István;

kútásók:

Szőnyi Ferenc, Hauck Mihály;

lakatos:

Seibt Béla;

szerelők, bádogosok:

Virág Ferenc, Nagy Lajos;

villanyszerelő:

Német József;

órások:

Pischnyi János, Paternos Béla;

szíjgyártó:

Huber István;

festők és mázolok:

Michl József, Galacs György, Füsti Pál;

szabók:

Baumstark   József,   Hauck   József,   Meixner   Ferenc, Hoffmann Pál, Tisch Antal, Sipsak Ferenc;

fehérnemű-készítők:

Meinhardt Katalin, Hauck Katalin, Stribick Mónika, Szőnyi Erzsébet;

koszorúkészítők és takarítók:

Schmidt Mária, Paternos Margit;

kalapos:

Schmidt Márton;

fodrász/borbély:

id. Simon Jakab, ifj. Simon Ferenc, Tagscherer Mihály, Walter Ferenc. (A lakoság körében szokás volt a fodrásznak is természetben fizetni. A heti borotválásért és havi egyszeri hajvágásért évi 50 kg búza járt. Heti kétszeri borotválásért és havi egyszeri hajvágásért 75 kg búzával fizettek. A mester személyesen hajtotta be a búzát aratáskor).

mészárosok:

Tamási Heinrich, Bráder Lőrinc, Neumayer Mihály, Siristyi Mihály, Groß Károly;

pékek:

Groß József, Groß István, Fáth Rudolf, Engler József, Meinhardt József;

cukrászok:

Moser György (ő mézeskalács készítéssel és gyertyamártással is foglalkozott), Huber István;

Jillich Mátyás iparos segéd vándorkönyve 1831-ből

A faluban egy köszörűkorong-gyár működött, melynek tulajdonosa Schütz Aladár volt. Üzemében fejlesztették ki az ún. Korund-korongot. Az üzemvezető Kauderer József volt.

A Gáspár család bognárműhelye
 
A Meinhardt-varroda
 
A Meinhard kovácsok
 
Tagscherer kádár
 
Töldezsan/Weiß fakereskedése
 
Faborona és „kisafa"
 
(vonópad)
 
A Brader-mészárszék
 
A Fath pékség
 
A Groß-pékség

3. Kereskedelem, vendéglátás

A kereskedésnek Piliscsabán egészen a betelepedésig nem volt fontos szere­pe. Csak amikor a falu közelében katonai garnizont építettek, lett a kereskede­lemnek jelentősége. Az 500 fős laktanya, továbbá a Klotildliget üdülőhely ven­degei igénybe vették a helyi iparosok-kézművesek és a kiskereskedők szolgálta­tásait. A lakosságot 26 bolt, gyarmatáru-vegyeskereskedés, pékség, vasbolt és rövidáru-kereskedés szolgálta ki. Szombatonként piac volt, ahol friss zöldséget, gyümülcsöt, tojást, tejterméket kínáltak a termelők.

A faluban a következő (kis) kereskedők tevékenykedtek 1930-ban:

építőanyag-kereskedő:  Fodor József, Mányi József, Müllner Mátyás;

fakereskedő:  Töldezsán István;

vegyeskereskedők, boltosok: Hauck János, Blau Adolf, özv. Schönek Anna, Jillich György, Engler György, Szebeni (Schönek) György, Kimberger Mátyás, Kravár József, Gellai Salamon, Platschek Miksa, Wézel Salamon;

trafikosok:  özv. Blind Barbara, Tisch Antal, Meixner György

Rajtuk kivül kereskedő tevékenységet folytatott a faluban 1921-ben alapított „Hangya szövetkezet", melynek első helyi elnöke Groß József volt.

A parasztházaknak is megvolt a biztos vevőköre. Az állatkereskedést, a nagyobb bevásárlásokat jórészt a környék éves piacain, így Esztergomban, Zsámbékon, Bu­dapesten, Tinnyén vagy a dorogi disznóvásáron bonyolították le. Már egy pengő befizetése után bárki szövetkezeti tag lehetett. A falubeliek és az idelátogató idege­nek több vendéglőben, cukrászdában, kávézóban kereshettek kikapcsolódást, szó­rakozhattak.

A község területén Schönek Mátyás és Schönek Gábor rendelkezett vendéglővel és hotellel. Rajtuk kívül a következők foglalkoztak mint vendéglősök vendéglátással: König György, Brader Ágoston, Schuller/Müllner Katalin, Schiszler Antal, Krajcsirik István, Szőnyi Ferenc, Huber Ferenc és Hadersprung Károly (Garancsi Csárda). Ká­vézója és cukrászdája Moser Györgynek, illetve Gollob Józsefnek volt.

Schönek Anna csemegeüzlete
 
Schönek Anna csemegeüzlete
 
A Schönek-vendéglő söríerakata 1925-ben
 
A Brader vendéglő előtt

4.  Hitelügyletek

A kereskedelem fejlődésének fontos feltétele a hitelintézetek alapítása illetve elterjedése volt. Magyarországon csak a 19. század második felében épült ki a hi­telhálózat. Korábban a falvakban többnyire cserekereskedelem folyt és termékért, terményért általában termékkel illetve terménnyel fizettek. Aki takarékoskodott, pénzét a jó öreg harisnyaszárban vagy más bizonytalan helyen tartotta. Kölcsönt a paptól, a rokonoktól vagy a szomszédoktól kértek. Az első hitel- és segélyegyle­tet a faluban 1899-ben König József és Kretz József alapította. Tagjainak legalább egy üzletrészt/részvényt kellett vásárolniuk. Az egylet 1910-ben csatlakozott az Or­szágos Takarékszövetkezethez, melynek neve Piliscsabai Hitelszövetkezet lett.

Már megalakulásának évében 214 fő lépett be a szövetkezetbe, akiknek össze­sen 386 részvényük volt. Alaptőkéjük 19 400 koronát tett ki. Az intézmény megala­kulása kedvező hatással volt a nagyobb vállalkozásokra. Ez rövid idő alatt megmu­tatkozott a falu modernizálásában és az itt megindult építkezésekben.

5.  Közlekedés és postaügy (közutak, vasút, posta)
5.1. Közutak, közúti közlekedés

A 20. század elejéig Piliscsabán nem voltak szilárd utak, csak földutak. Ezeket szeder- vagy cseresznyefák szegélyezték. A sáros utakon esőben elsüllyedtek a ko­csik, szárazságban viszont nagy port kavartak azokon.

Mint már említettük, már a római korban volt a falu közelében egy szilárd hadi-út, mely helységünktől északra, Pannónia provincia legnagyobb városát, Aquincu­mot (Óbuda) kötötte össze, Brigetio-n (Szőny), Arrabona-n (Győr) át Vindobona-val (Bécs). Ez az ún. Trajánus út volt. (Vasárnapi Újság, 1938. jún. 19. 4.sz.) Az út fontos szerepét a későbbiek folyamán is megőrizte, kisebb nyomvonal-vátozások-kal a fő összekötő út volt Buda és Bécs között. Ezért nevezték Via Regia-nak va­gyis Király útnak. Itt közlekedett a királyi postával a postakocsi, mely a klarisszák kolostorát, a későbbi Schönek-vendéglőt pihenőhelyéül választotta.

Ez a postaút a mai 10-es országút. Azt a tényt, hogy a postaút a falut is érin­tette, igazolja egy a piliscsabai temetőben lévő sír, melyben egy itt balesetet szen­vedett pesti német hivatalnok nyugszik. Sírfeliratán a következőket olvashatjuk: „Itt nyugszik, hazájától, mély gyászban levő feleségétől, négy fiától, rokonaitól, mindenkitől távol, aki őt ismerte, Fritz Ignác Löwinger pesti főfelvigyázó, aki éle­tének 58. évében, 1840. szeptember 10-én Bécsbe vezető útján egy postakocsi­ról történő szerencsétlen leugrás következtében hunyt el. Isten legyen irgalmas hozzá és adjon neki örök nyugodalmat."

Ezt az utat csak a 19. század végén építették át cseresznyefákkal szegélyezett szilárd burkolatú úttá. Ezen a makadámúton aszfaltozásáig, 1924-ig, azonban még továbbra is elég akadály maradt. Az emelkedők szélét ekkor ki is kövezték.

Így Csaba nemsokára a Budapest-Bécs vonal hivatalos megállóhelye lett, és a templomtól, ahol a járási út a 10-es útba torkollik, indult a Piliscsaba Pályaudvar-Zsámbék omnibuszjárat.

Piliscsaba-Zsámbék omnibuszvonal megállója a Schönek vendéglő előtt

5.2. Vasút, vasúti közlekedés

A vasút megépítése haladást és fellendülést jelentett falunk számára. A 20 évig tar­tó, a nyomvonalról folytatott vitát követően 1882-ben az északi, rövidebb vonal mel­lett döntöttek. Erről így ír az „Esztergomi Közlöny" 1882 szeptemberi számában: „A mi vasútunk, az esztergomi-budapesti vonaltervének, újabb, isten tudja, hányadik vál­tozatát érjük már meg. Régóta epekedünk már a vasút után s annyiszor reméltük már, hogy no most már csakugyan meglesz és annyiszor csalódtunk reményeinkben, hogy a vasút már jóideje azok közé a jámbor óhajtásaink közé került, amelyről lemondani nem tudunk, de megvalósulásában hinni többé nem merünk." (997/86. sz. irat. Köz­lekedési Múzeum. Budapest)

A vasútvonal megépítésére egy részvénytársaságot alapítottak „Esztergom Al­másfüzitő gőzmozdony vontatású helyérdekű vasút" (Esztergom nyugati vasút) né­ven. Az Rt. alaptőkéje 2 480 550 korona volt. 1886-ban Leosini Vinczét bízták meg az építés irányításával; Karl Neuschloß-t és fiait, valamint a torinói Fried­rich Horschitz és Giovanni Marsaglia céget pedig a kivitelezéssel. A csabai 1 km hosszú alagút építésekor 3 olasz munkás vesztette életét. Ettől a nehéz szakaszól eltekintve, annyira jól haladt a munka, hogy 1894-ben elkészült az első, Almás­füzitő-Tokod-Kenyérmező szakasz. 1895. november 17-én elindult az első vonat Kenyérmezőről Óbudára. A vonatot minden állomáson nagy tömeg fogadta. Aki mert, utazhatott vele ingyen egy megállót, visszafelé pedig vagy fizetett, vagy gyalogolt. 1896 május elsejétől már a Császárfürdőig lehetett közlekedni. Az Eszaki  összekötő vasúti híd megépítése után pedig a végállomás a Nyugati pályaud-.var lett.

Klotildliget megálló
 
Piliscsaba Alagút

Piliscsaba területén a pályaudvaron kívül még két megálló volt: Klotildliget és a Tábor/Kaszárnya. Ez utóbbit a második világháború után megszüntették. A dorogi szénbányák erős teherforgalma miatt már a századfordulón tervbe vették a  vonal kétsávossá bővítését és villamosítását. Mindez sajnos a mai napig csak terv maradt. József Károly főherceg 1891-ben Klotildligetről kiadott népszerűsítő füzetében az alábbi gondolatokat fogalmazta meg a vasútvonal tervezett villamosításával kapcsolatban: „A nyugati pályaudvar, valamint a Császárfürdő é-xJis Csaba közt alig 1 1/2 óra alatt naponkint 6. ünnep- és vasárnapokon pedig még egy 7-ik vonat közlekedik." És minthogy a vonal építése I. osztályú, reméljük, hogy a rohamosan emelkedő személyforgalom igényeinek megfelelőleg a vonatok menetsebességét fokozni, sőt e vonalat mielőbb villamos üzemre átalakítani fogják."

Piliscsaba vasútállomás 1922

5.3 Posta

A posta, a hírszállítás Magyarországon mindig is fontos szerepet töltött be, így hát érdemes röviden áttekinteni annak hazai történetét. Eleinte lovas vitte a pos­tát. Az első, a Magyar Királyság fővárosát, Budát Béccsel összekötő postavonal­ról I. Miksa császár 1505. március 29-én kelt leveléből értesülünk. Ebből meg­tudjuk, hogy a lovas postaszolgálatot kerekes kocsisszolgálat vette át. A terv ki­vitelezésével Jenét Taxist bízták meg. 1505-öt tehát a Magyar Postaszolgálat születési éveként tarthatjuk számon. Amikor a törökök Budát elfoglalták és az országot 150 évig megszállás alatt tartották, a postaútvonal elveszítette jelentő­ségét. Az új vonal Bécsből kiindulva Pozsonyban, a magyar király kezén maradt terület központjában ért véget.

A király 1622-ben Martin és Péter Paarnak adományozta a magyarországi postamesteri hivatali tisztsége. A fivérek, akik korábban Thum és Taxis herceg tiszttartói voltak, ezt a hivatalt egészen 1624-ig látták el. Ezután Bornemissza Ist­ván, Pozsony város postamestere kapta meg a tisztséget, 1643-ban pedig Christoph von Paar. Ót 1645-ben Argamay Tamás, 1673-ban Pakay Benedek, aki a Magyarország főpostamestere címet is viselte, követte. Ezután a főposta-mester Andrássy József lett. Több mint egy évtizeddel Buda felszabadítása után, 1698. április 25-én Salegarit nevezték ki postamesterré, aki ismét elindította a postajáratot a Buda-Győr postavonalon.

Mielőtt a vasút átvette volna a posta- és személyszállítást, ezt a feladatot a pos­tamesterek és a posta-váltóállomások lovak húzta postakocsikkal ún. delizsánsz­kocsikkal és csomagkocsikkal látták el. A császári úton 1749-ben nyitották meg hivatalosan a Bécs-Buda postaforgalmat. A postakocsi az első három évben he­tente egyszer, később naponta közlekedett. A Buda-Pest és Komárom között 12 postaállomás volt. Az idők folyamán sok minden megváltozott. A lovaskocsik munkáját a vasút vette át. Magyarországnak önálló, Ausztriától független postai szervezete lett. 1897-től Piliscsabának saját posta- és távíróhivatala volt, mely az 589. számot viselte. Ez a Bécsi út 61. szám alatt, az iskola vezetőjének házában volt. Egy 1900-ból származó postai pecséten jól látható a hivatal száma.

Ennek a Magyar Királyi Postának első piliscsabai postamestere Hentschel Joze­fa, segédje pedig Hentschel József lett. Már az első évben nagy forgalmat bonyo­lított le az új intézmény. A korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy 42 596 levél érke­zett, 65.017 koronát utaltak át és 32.299 koronát fizettek be. Budapestről napon­ta kétszer jött posta ugyanígy kétszer ment. A postaládákat háromszor ürítették.

A postahivatal az első világháború után átköltözött a Csévi út 19. szám alatti épületbe, 1932-től pedig a Bécsi út 22. számú, Hauck János tulajdonában lévő házban működött. A kitelepítést követően Hermann János házában, a Csévi út (ma Bajcsy-Zsilinszky út) 1. szám alatt volt a postahivatal.

5.4. Villamosítás

1921-ben falunkat rákötötték az Esztergom-Szászvári Kőszénbányai Elek­tromosművek hálózatára. Új idők köszöntöttek Piliscsaba házaiba. Az áram be­vezetése meglehetősen költséges dolog volt, akkoriban két villanykörte árát, 12 875 koronát kellett családi házanként fizetni az áram bevezetéséért. Ez a tetemes összeg azonban tükrözi a kor hatalmas inflációját is.

Az Esztergom-Szászvári Köszénbánya számlája az áram bevezetéséről 1922-ből

TÁRSADALOM

A közös sors, a nélkülözéssel teli idők hosszú munkájával végre termővé tett föld, a barátságtalan környék otthonossá tétele rövid idő leforgása alatt egysé­gessé tette az itt élő különböző népcsoportokat. Együtt váltak „csabaiak"-ká.

Közülük a németek a Duna menti svábok népcsoportjának tipikus képviselő­iként alakították itteni környezetüket.

Életükben első helyet a megrendíthetetlen hit kapott, melyet legnehezebb pil­lanataikban is megőriztek, s amely sem hagyta el őket. Már a szülői házban szi­gorúan ügyeltek arra, hogy gyermekeik később Istennek tetsző életet éljenek. A munkát nevezhetnénk második vallásuknak, hiszen csak az számított értékes embernek, aki szerette munkáját. Az összes Duna-menti svábhoz hasonlóan, a csabai családok is életrevalók és szorgalmasak voltak, s mivel a gazdagság erénynek számított, s így törekedtek is rá. A másoknál olykor-olykor tapasztalt felületességet, lustaságot, restséget értetlenül szemlélték. Értékelték a jólétet, a tulajdont, a szorgalmat, a takarékosságot, s mindezzel megvédtek magukat a ha­nyatlástól és a másokkal való azonosulástól. így fölényben érezhették magukat és az oly gyakran veszélybe került önbizalmuk ily módon csak erősödött.

Annak ellenére, hogy ilyen szigorú életmódot folytattak, maradt még hely éle­tükben vidám a baráti összejöveteleknek, az életrevalóságnak, a humornak és a jókedvnek. Értékelték részleteiben is a szépet. A család védőbástyát alkotott minden ellen, ami nem illett, ami túl modernnek tűnt. így maradhattak fenn a vallási értékek, szokások és hagyományok. A családi élet szigorú rendbe volt fog­lalva, a gyerekek természetesen vetették alá magukat a szülői tekintélynek. Nem­csak a nagyszülőket, de anyjukat és apjukat is magázták.

Gyakran egészen addig gyakorolták hatalmukat az „öregek", míg át nem ad­ták az udvartartást az örökösnek és családjának. A fiúk csak a katonai szolgálat letöltése után, tehát 23 éves koruk után házasodtak, a lányok 20-24 éves koruk között mentek férjhez.

A megkötött házasságok mellett kitartottak, még akkor is, ha némelyiküknek csak nagy harcok árán sikerült a szülői beleegyezést megkapnia.Valójában min­denki tudta, hogy a házasságkötés nem egyszerű dolog (sapkacsere), de a szülők­nek inkább volt szívügyük a vagyon, mint az ifjú pár boldogsága. A családon be­lül mindenkinek megvolt a saját munkaterülete. A család fiúgyermekei és a vej vé­gezték a földeken a munkát, emellett még bérfuvarozást is vállaltak, lovakkal. A nők fő tevékenysége a háztartási munkákban merült ki, de még ellátták a ház­tájit, a disznókat, szárnyasokat és segítettek a földeken is. A nagymamák a há­zimunkában segédkeztek, a gyerekekre vigyáztak, a szőlőkben a könnyű mun­kát végezték. A jobb módú parasztoknak a munkában szolgák segítettek, akiket ugyan keményen megdolgoztattak, de jó bért kaptak és a családhoz tartoztak.

A családban ápolt közösségi szellem áthatotta a jószomszédi kapcsolatokat is. A szomszédokat úgy becsülték, mint a rokonságot. Kölcsönösen törekedtek a jószom­szédi viszonyra, és szükség esetén egymás segítségére voltak. Ez a szükségből és sze­rencsétlenségből született közösségi szellem áthatotta a falu közösségét is. Csabán nem volt különösebb társadalmi tagoltság. A szokások és hagyományok mindenki számára, akár gazdag, akár szegény, akár paraszt vagy üzletember, de még ha zsellér is volt, akkor is íratlan törvényt jelentettek, s ez, mint apai örökség összekötötte őket.

1. A falu népessége

A népesség számának alakulása (1728-1941)

A falu népessége számának gyarapodásával egyidejűleg növekedett acsaládi házak és otthonok száma is. Az alábbi táblázat a ház-építkezéseket illusztrálja az 1728 és 1935 közötti időszakban.

Piliscsaba többnemzetiségi falu volt, ahol a többségben németek éltek, de a magyarokkal, szlovákokkal, zsidókkal és cigányokkal együtt, egymással békében és harmóniában élő közösséget alkottak.

A lakosság nemzetiségi megoszlása (1692-1941) (* Nincs adat)

Év

Németek

Magyarok

Szlovákok

Zsidók

Cigányok

Egyéb

1692

8

.

 

 

 

 

1725

20

20

80

 

 

 

1745

54

32

290

-

 

 

1770

735

42

231

-

8

_

1817

739

.*

481

-

8

 

1832

723

.*

481

-

17

 

1868

945

.*

276

19

17

 

1900

1063

242

410

99

18

 

1930

1326

1032

329

73

21

4

1941

1671

1154

425

73

21

14

Az 1930. évi népszámlálás csak hozzávetőleges képet nyújt Piliscsaba lakos­ságának nemzetiségi összetételéről adni. 1032 magyart írtak össze, de ebben benne van néhány száz német is, akik a felsőbbség „magyarizáló" kívánságának eleget téve magyarnak vallották magukat. Valójában magyarok csak a hivatal­nokok, a tantestület tagjai és a laktanyához tartozók voltak.A faluban a családi viszonyokról az 1930. évi népszámlálás a következő információkat nyújtja: 1500 hajadon/nőtlen; 1040 házas; 141 özvegy; 9 elvált személy.

Az 1941. évi népszámlálás adatait vizsgálva lakosság anyanyelve szerint a kö­vetkezőképpen oszlott meg:

magyar anyanyelvű

1154

35,0                 %

német anyanyelvű

1671

50,9                 %

szlovák anyanyelvű

425

12,9                 %

cigány anyanyelvű

21

0,6                   %

rutén anyanyelvű

5

0,2                   %

egyéb anyanyelvű

9

0,3                   %

A magyar

nyelvet 2880

személy bes

zélte ( 87,7 %)

 

 

Év

róm. kat.

gör. kat.

izraelita

református

evangélikus

1728

186

-

-

-

-

1745

247

-

-

-

1

1770

735

-

-

-

-

1785

751

-

-

-

-

1868

1221

 

19

-

4

1880

1241

-

99

-

4

1900

1700

1

99

26

8

1920

2527

4

73

70

16

1930

2688

12

73

153

66

1938

2887

2

42

7

11

A falu lakosságának vallási hovatartozás szerinti megoszlása (1728-1938)

(A fenti adatokat a egyházlátogatási jegyzőkönyvek [canonica visitatio], egy­házi lélekösszeírások, megyei adóösszeírások és statisztikai adatok alapján közöl­jük. Lásd ezekről: SzPL, PmL, Magyar Statisztikai Közlemények, 1880, [1900., 1920.,1930., valamint Adattár I.)

Az átfedésekből látható, hogy a nemzetiségi hovatartozás kérdése falunk la­kosságánál lelkiismereti konfliktusokat okozott. Hiába volt német az anyanyel­vük, érzelmeik szerint a magyar nemzethez tartoztak. Ha hazájuk iránt érdeklőd­tek volna, bizonyára mindannyian Magyarországot vallották volna annak.

Szlovák honfitársaink az egyházi és világi intézményekben a népesség számának arányában képviseltették magukat. Bennünket a hit kötött össze, szomszédi kapcsolatunk meglehetősen jó volt. Nyelvi nehézségeink alig akadtak, hiszen közülünk sokan beszéltek szlovákul és sok szlovák tudott németül. így mindegyik népcsoport megtartotta sajátos etnikai jegyeit, egymással jól kijöttek, sőt tisztelték egymást.

Sajnos a második világháború ennek véget vetett. Az 1940-es évek elején külső hatásokra ez a falusi béke kezdett elmérgesedni. Először a zsidó családokat üldözték, majd amikor a háborús„szerencse" fordult és a front egyre közeledett, elvetették az irigység csíráját ellenünk, németek ellen is. A gyűlölet annyira el­hatalmasodott, hogy végül el kellett hagynunk szeretett Csabánkat. Efelejtették, hogy mély hazaszeretetünk nem csak Piliscsabának, erdeinek, mezőinek szólt, hanem Magyarországnak is. Kiálltunk ugyan apáink német hagyománya mellett, kulturális örökségét nem tudtuk elárulni, de mi a béke, a rend és stabilizáció té­nyezője maradtunk. Hogy mennyire szerettük magyar hazánkat, bizonyítja az alábbi ének, mellyel gyakran idéztük fel ragaszkodásunkat a magyar földhöz.

„Das Schwabenlied" (Sváb dal)

Gott segne tausendmal, dich Ungarnland!

Du Heldenwall der Christenheit

Mit deutschem Herzen treuer Schwabenhand

Stehri fest zu dir wir alle Zeit!

Vom Rhein und Schwarzwald kam der fromme Ahn,

Bracht deutschen Fleiß und Schwabenbrauch.

Durch Sumpf und Wildnis brach sein Mut sich Bahn,

Gesegnet reich von Gottes Hauch.

Wo einst gestampft der Türkenpferde Huf,

Im Kampfe floß das Ungarnblut:

Da deutscher Fleiß und Schwabenarbeit schuf

Der Ähre Gold, der Trasuben Glut.

Dem Ahnenerbe bleibt der Enkel treu,

Der Schwabenart, dem deutschen Wort,

Treu auch in jeder Not, von Arglist frei,

Dem Bruder Ungar immerfort"

 
Gündert János első autójával 1911-ben az Egyesült Államokban.

A karitatív szervezetek Care-csomagokat küldtek. Bevezették az iskolai étkez­tetést, hogy a legnagyobb ínséget orvosolni tudják. A rokonok ruhákkal és élel­miszerrel teli csomagokat küldtek. A már megszakadt rokoni kapcsolatok újra életre keltek, sőt, később kölcsönös látogatások mélyítették el őket. Amerikai ro­konaink segítőkészsége még ma is példás. Csak egy telefon, melyben adományt kérünk templomunknak, könyvünkre vagy más célokra, máris számolhatunk a piliscsabai amerikaiak segítségével.

3. Községi igazgatás

A törvény értelmében a község élén a falubíró állt, tényleges hatalma azon­ban a jegyzőnek volt. Magyarországon a főszolgabíró nevezte ki és iktatta be he-lyitisztségébe a jegyzőt. Tevékenysége csak községének területére terjedt ki.

A főjegyző egy jogban jártas államigazgatási szakember volt és ebben minő­ségében a község első hivatalnokának számított.

Dr Zborai főszolgabírót és feleségét (a hintóban) fogadja Schiffler jegyző és Lazkány falubíró (balról jobbra)

A csabai községigazgatás tagjai 1930-ban a következők voltak: Schiffler Lipót jegyző. Helyettese Tóth Stefan adójegyző, aki Kretz József községi pénztáros segít­ségével szedte be az adót és illetékeket. Dudits Miklós segédjegyző feladatkörébe löbbek között az állatok okmányainak kiállítása tartozott, melyekre az adás-vételkor volt szükség. Ő írta a fizetési felszólításokat, valamint ő készítette elő a főjegyző írás­beli munkáit. Kezük alá dolgozott két községi írnoknő. Községünk bírója Molenda Károly volt, helyettese pedig Paxián János, aki a békebíró hivatalát is ellátta. Ókét munkájukban még Kretz György közgyám és Neumayer Péter kisbíró segítette. A kisbíró a jegyző és a bíró alárendeltje volt, családjával a tanácsházán lakott, ahol rendről és tisztaságról gondoskodott. Nemcsak a község minden zeg-zugát ismer­te, hanem minden lakójának tudta nevét is. Fő feladata különböző rendeletek vég­rehajtása, valamint a községi hírek kidobolása volt. A dobolásra főleg este került sor. Ekkor a falu lakói fontos hírekről értesülhettek.

A falu elöljárói A bírók 1725-től:

1725 Radvánszky Pál

1861 Klumpf Pál

1770 Drevenka Ádám

1870 Schnabel Gergely

1785 Bielik Miklós

1885 Walter Ferenc

1790 Cierlein József

1898 Paxian Antal

1795 Herrmann József

1907 Schuller Mátyás

1802 Knab Mihály

1912 Mokri József

1808 Matzko József

1913 Ay Mátyás

1828 Walter Ádám

1918 Wiest Gáspár

1853 Schießler János

1919 Lázgány János

1857 Molenda János

1926 Molenda Károly

A jegyzők 1740-től:

1740 Moravek Emil jegyző és iskolamester

1877 Zatko József jegyző és iskolamester

1755 Timkóczi Mátyás jegyző és iskolamester

1886 Beké József jegyző és iskolamester

1789 Radványszky Márton jegyző és iskolamester

1903 Brenner Tivadar jegyző és iskolamester

1809 Hepp János jegyző és iskolamester

1920 Schiffler Lipót községi jegyző

1837 Weszelfszky János jegyző és iskolamester

1940-1945 Magasi Lajos községi jegyző

4. Az egészségügy

Elődeink már a kivándorlásuk idején olyannyira járatosak voltak az orvoslás tudományában, hogy az 1739. évi pestis idején - míg más falvakban százával haltak meg az emberek - Piliscsabán „csak" 16 áldozata volt a járványnak. Ezt a pusztító vészt elsősorban a török hódoltsági területekről hozták be. A kolera, vérhas, tífusz elterjedésének oka elsősorban a szennyezett ivóvíz és a személyes úton történő fertőzés volt (Bonomi, 503.).Az újonnan érkezett telepesek sokszor már hosszú útjukon elkapták ezeket a ragályos betegségeket. A fertőzötteket nem engedték be a faluba, rokonaik is megtagadták ápolásukat, így őket Vorndorf sebész kezelte egy Csabán kívül felállított karanténban.

Ebben a gyerekeknek is fontos szerep jutott, hiszen ők hallották elsőként a híreket, majd hazaszaladtak az újságokkal.

Az igazságszolgáltatásban 6 esküdt, nevezetesen: Endresz Mátyás, Hermann Já­nos. Maszár János, Szklenár Mihály, Walter Ferenc és Szőnyi Antal segítették a bírót. Ókét kézfelemeléssel választották.

A községi képviselő testületnek fontos választott tagjai a legtöbb adót fizetők, a vi-nüsták voltak. Ók alkották a helység legvagyonosabb rétegét, így többek között: Habs­burg József Ágost főherceg, Schöneck Mátyás, Bráder Ágoston, Dr. Büchler Zsig­mond, Fodor József, Kretz György, Latyak Nándor esperes-plébános, Grósz József, Geüai Salamon, Schönichen Fritz, Wézel Mór és Schützné. Ennek a grémiumnak vá-bsztott tagjai voltak még: König József, Baumgartner Ferenc, Szklenár Mihály, Paxián Mátyás, Pischnyi Mátyás, Hauck Mihály, vitéz Szebeni György, Walter Ferenc, Knapp György, Kretz József, Szklenár Tamás és Klumpf Pál. Helyettes tagjaik: Grósz József, Gáspár Ferenc és Bélik Márton. A virilisták segítségével sikerült a jegyzőnek a válasz­tott képviselőkkel szemben a felsőbbség kívánságainak érvényt szerezni.

A községi tanácsban a munka tiszteletbeli tevékenység volt: csak a bíró, helyet­lese, a községi pénztáros kapott fizetést, az esküdtek csupán költségtérítést, még Községi szolgálatban állt a két éjjeliőr, a két mezőőr, valamint a bába is. A közrend­ért a csendőrök feleltek, falunkban csendőrőrs működött.

Igazgatásrendészetileg Csaba Pomáz járáshoz tartozott, melynek élén dr. Zborai Géza főszolgabíró és helyettese dr. Boross Gyula szolgabíró állt. Ehhez a vezető tes­tülethez tartozott még dr. Koronka Gábor körorvos, dr. Barna Izsó körállatorvos, Dózsa István járási megbízott tűzoltó, valamint Lents Viktor járási építőmester.

Piliscsaba Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyéhez tartozott, melynek főispánja dr. Preszly Elemér, helyettese dr. Erdélyi Lóránt ispán volt.
„Honoráciorok" (nem nemesi származású értelmiségiek) az első világháború elesettjei emlékművének felavatásakor a templom előtt

Az 1785-ben Máriahalomra tartó fürstenbergieket hosszabb piliscsabai kény­szerpihenőjük alatt is a sebész látta el. Vorndorf neve az 1780. évi periratokban is szerepel: ugyanis feljelentette Miskey nagybirtokost, aki nem akarta kezelési költségeit kifizetni ( Kiss Ákos, 155.) Az 1804-ből származó iratokban feltűnik két osztrák orvos: a hottendorfi Vollack Ferenc és a stadtkircheni Schück Lipót ne­ve. Egy további osztrák orvos, a bockflüsi Engelseder Lipót 1825-ben érkezett Csabára.

Ennek ellenére ne ámítsuk magunkat a csabaiak megfelelő orvosi ellátását il­letően, hiszen nem ismert, meddig maradtak ezek az orvosok, valamint az sem, milyen lehetőségeik voltak a gyógyításra.

Akkoriban a falvak még hosszú ideig nem részesültek kellő orvosi ellátásban, így betegségek esetén a még ma is ismert házilag készített szereket használták. Ezen kívül a gyógyászatban jártas emberek, mint a vadászok, juhászok, kenőcs­készítők, bábák gyógyítottak és ráolvasok kezelték a betegeket. Különösen utób­biak és a javasemberek nélkül volt elképzelhetetlen a falusi élet. Ők általában idős asszonyok voltak, akik mágikus és vallási erővel igyekeztek segíteni. A be­teg testrészt belehelték vagy simogatták, majd suttogó hangon megáldották. Ma­gának a betegnek is imádkoznia kellett gyógyulásáért. A ráolvasóasszony bizo­nyos betegségekre szakosodott, azokat gyógyította. Csaba híres ráolvasói a zel-leri Basl Lisi és a Basl Katharina (született Redl) voltak. Mindketten minden be­tegségre ráolvastak. Weiß Katharina (Katalin), a Basl Kath, elsősorban szemfá­jásra, kelésekre. A ráolvasás mormolt szövegei természetesen titkosak voltak, ezért a ráolvasó ellen is mondókákat és rímeket használtak. Egy tehénhez hívott ráolvasó a betegség ellen a következő szöveget mondta: „Gyere az etetőhöz, ak­kor megkapom a bérem, ha nem jössz az etetőhöz, akkor is megkapom a bé­rem, hiszen akkor a férjem, a sintér jön érted". Még a századfordulón is, amikor már orvosok dolgoztak a faluban, több bizalma volt a lakóknak a helybéli gyó­gyászokhoz, mint az orvostudorokhoz. Inkább azokhoz fordultak, akiket ismer­tek, akik keveset, vagy egyáltalán semmi fizetséget nem kértek „tudományu­kért". Még azok is, akik meg tudták volna fizetni, előbb inkább olyanokhoz for­dultak, akiknek gyógymódjai számukra ismertek és általuk elfogadottak voltak. Ilyen csabai gyógyász volt a Csehországból bevándorolt vadász, Trafnicsek is. Az egész környékről hozzájártak, hiszen ficamokat és tört tagokat jobban rakott helyre, mint maguk az orvosok. Amikor 1903-ban Csabára Dr. Büchler Zsigmond személyében orvos került, ő csak nagy nehézségek árán tudta hivatását a vadász-szal szemben elfogadtatni. Ugyanis a betegek mindig a vadászhoz jártak. Hogy el­távolítsa, Büchler egyszerűen feljelentette a rendőrségen őt.

Dr. Büchler Zsigmondnak nemcsak az emberek tudatlansága ellen kellett har­colnia. Sokkal nagyobb gondot jelentett a gyermekhalandóság, a tuberkulózis, a diftéria és a tífusz. Ezek a népbetegségek sokszor százával követelték az embe­rek életét. Ezek ellen a ráolvasok és a gyógyászok természetesen tehetetlenek voltak. Az orvosnak minden fáradozása ellenére sem sikerült felvilágosító mun kajával elérnie, hogy a lakosok nagyobb gondot fordítsanak közvetlen környe­zetük higiéniájára.

A helyzet csak 1928-ban, a tisztiorvosi ellátás bevezetésével változott meg. Ettől kezdve az iskolás gyerekeket évente kétszer orvos vizsgálta meg, és már kisgyer­mekkorban bevezették az oltási kötelezettséget. Az új házakat szellősebben, na­gyobb ablakokkal építették, ez szintén pozitív hatással volt az itt lakók egészségé­re Az új, a lakosság körében nagyon kedvelt orvos, dr. Kunszenti Imre sokat tett az emberek egészségéért. Évtizedeken át munkálkodott a csabaiak jobb egészsége érdekében és a bába, Baumgarten asszony segítségével sikerült különösen a gyer­mekhalandóságot sikerült csökkentenie.

5. A falu szellemi élete
5.1. Az oktatás és iskolaügy

Általános tankötelezettség 1868-ig nem volt. Az iskolalátogatás önkéntes volt, a szülők szabták meg, a gyerekek mikor és meddig mennek iskolába. Mivel ek­kor a gyerekeket már igen korán bevonták a mezei munkákba, így ők csak 2-3 évig tudtak egyáltalában iskolába járni. Ez az idő csak arra volt elegendő, hogy alapvető ismereteket szerezzenek írásban, olvasásban, számolásban és természe­tesen hittanban. Az iskolaév novemberben kezdődött és áprilisig tartott. Az isko­lalátogatás heti díja 1/2 és 1 krajcár között mozgott. Az egyházlátogatási jegyző­könyvekből megtudjuk, hogy a 18. században az iskolát nem vették komolyan. Az iskolalátogatás tehát komoly kívánnivalókat hagyott maga után.

Piliscsaba első név szerint említett tanára az 1745-ben munkába állt morvaor­szági Moravec Imre volt. 1789-ben Radvánszky Márton kötött a községgel szer­ződést, segédtanárként pedig Timkóczi Mátyást alkalmazták. Ugyanebben az év­ben egy kéttantermes iskolát és tanári lakást építettek. Ezt mi már csak régi isko­laként emlegettük. Amikor a lakoság száma 1220 főre emelkedett, nem lehetett már az iskola építését tovább halogatni. A 19. század elejétől emelkedő tanuló­létszámról számol be az 1817-ben a piliscsabai plébániához tartozó gyermekek­ről készített részletes kimutatás. Ekkor 74 fiú és 60 lány, 1829-ben már 96 fiú és 113 lány járt iskolába. (Lásd erről: Specifica consignatio prolium in parochia Piliscsabensi. SzPL ). A község 1808. május 24-én Hepp Jánost alkalmazta a is­kolamesternek (lásd a vele kötött szerződést alább). Ót 1837-ben a morva We-szolfszky János követte. Segédtanáráról, Kupinyi Józsefről már korábban szól­tunk. 1862-ben őt a hidegkúti Eschenbach János váltotta fel.

Az 1817. évi tanulói névsor (lányok)

A községnek tanítóval kötött szerződése (1808)

Szerződés

I. Mi, alulírottak Piliscsaba bírája és esküdtjei a község nevében kötelezettséget vállalunk, hogy a nagyságos felsőszéki bíró Somogyi Antal úr jóváhagyásával az alkalmazandó Hepp János tanító éves járandósága azonos legyen a megboldogult Radvánszky tanítóéval, mégpedig 1808. november 1-től az alábbiak szerint. Először: készpénzben 33 forint és 33 krajcár.

II.  Másodszor 14 pozsonyi mérő gabona.                                            -

II. Harmadszor 6 öl felfűrészelt tűzifa.

Egyébként az egyházi stólapénz az eddigiek szerint történt felhasználása is enge­délyezett számára. Ezen felül az iskolamesternek a nagyságos uraságtól évi 75 forint készpénzben és 25 pozsonyi mérő kenyérgabona és az iskola fűtésére 9 öl tűzifa jár.

A jelen szerződést többszörös érvényessége érdekében aláírásunkkal s pecsé­tünkkel erősítjük meg. Kelt Csabán 1808. május 24-én.

Mackó József bíró

Mickl János 

Hermán József

Gyurtsó B.

Kleiner Mátyás

Malárik János

Zrubecz György esküdtek

Mok András jegyzőkönyvvezető.

Klim József

 

Farkass István

P[ecsét] h[elye].

Az 1907-ben épített ún. „új iskola"

Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikkel bevezették az általános tankötelezettséget a 6-12 évesek számára. Római katolikus elemi iskolánk oktatási nyelvét az iskola­szék és az egyházmegye határozta meg. Korábban heti egy napon magyarul, egy napon szlovákul és négy napon németül folyt a tanítás. A fent említett törvény biztosította az anyanyelvi oktatást. A felnőttek Csabáról Tökre, Tinyére, vagy Esztergomba jártak magyarul tanulni és fordítva, ezekről a helyekről hozzánk jártak német oktatásra.

Pár évtized leforgása alatt 200-ra emelkedett a tanulók létszáma, így a két tanterem meglehetősen szűkössé vált. 1895. július 19-én egy újabb, harmadik tantermet kellett nyitni.

Amikor hírhedt az Apponyi-féle törvény (lex Apponyi, 1907:XXVI. és XXVII. te: az állami elemi népiskolai tanítók illetményének szabályozásáról és az állami népiskolák helyi felügyeletéről, valamint a nem állami elemi iskolák jogviszonya­iról és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságáról) életbe lépett,a nem­zetiségek önállósága már nem volt téma. (Schwind, 97.). Azok a nemzeti politi­kusok, akik már régóta a nemzetiségek beolvasztását, a magyar nyelvű oktatást követelték, érvényre is juttatták mindezt. Az eddigi felekezeti iskolák állami igaz­gatás alá kerültek (állami népi iskolák) és Csabán már az 1907/08-as tanévben a harmadik osztálytól az új állami iskolában oktattak. Az 1911/12-es tanévben a felekezeti iskola szimbolikus összeg, 100 korona fizetésével végérvényesen álla­mi igazgatású lett (Lásd erről: Községtanácsi határozat. [1911. január 22.] Szé­kesfehérvár, Püspöki Levéltár). Bevezették a magyar nyelvű oktatást, a németet és a szlovákot csak idegen nyelvként lehetett tanulni. Az iskola épületéhez csatolták az óvodát, és itt is csak magyarul beszéltek. A község iskolafelügyeleti kötelezetségét megszüntették, az iskolaszéket feloszlatták. Iskolai kuratóriumot hívtak életre, tagjait azonban már nem a község, hanem a megyei hatóságok nevezték ki. A kuratórium tagjai papok, jegyzők, bírók és iskolaigazgatók, tehát a helység értelmiségei voltak.

Az iskolaügy államosítása a községeknek először anyagi könnyebbséget jelen­tett, hiszen az iskola fenntartását és a tanítói fizetést is átvállalta az állam. Az érem másik oldala, hogy az immár jobban fizetett tanárok a községben az álla­mot és a magyarságot képviselték. A későbbiek folyamán az iskola fenntartására adót kellett fizetni. A hosszú évekig tartó tanítói pályafutásuk után nyugállo­mányba vonult Szendy József és Zacskó József után fiatalok vették át helyüket, akik már magyarul oktattak. Az iskola vezetője a tardosi Brenner Tivadar lett; a tanítók Gabler Ödön, Engler Ferenc, Hoch Emil, Fülöp László, Dubik Antal, Új­vári József és sokunk által még ismert Medvedt Ede volt. Az utóbbit 1913-ban kántortanítónak vették fel.

Az elvesztett első világháború után a trianoni békeszerződés 56. és 59. cikkelyé­ben elismerték ugyan a kisebbségek jogait, de a következő kormányok nem tar­tották magukat ehhez. Csak amikor Dr. Bleyer Jakab nemzetiségi miniszterként a kabinért tagja lett, lépett a 4044/1919-es kormányrendelet életbe. (Schwind, 80.).

A rendelet kimondta, hogy minden állami oktatási intézményben a tanulókat anyanyelvükön kell oktatni, amennyiben szükséges, akár saját költségen létreho­zott iskolákban. Személyes ellenségeskedések azonban Bleyert már 1920. decem­ber 16-án a miniszteri poszt feladására kényszerítették és ezek után újból elfoglalta állását a Budapesti Pázmány Péter Tudomány Egyetemen (Schwind, 89.). E döntése után sajnos már nem tudta megvalósítani jóindulatú politikai célkitűzéseit. A 4800/1923. évi megújított kormányrendeletet, amelyet a magyar nyilvá­nosság hazaárulásnak minősített és egyértelműen elutasított, a községek pedig egyenesen megkerülték azt. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 110.478-/1923. sz. végrehajtási rendelete alapján az iskolaköteles gyerekek szülei három iskolatípus között választhattak. Az A típusúban német volt a tanítási nyelv, a B típusúban két nyelven oktattak, a C típusúban, ahol a magyar volt a tanítási nyelv és a második osztálytól kezdve heti két órában németet oktattak. így vé-gülis a rendelet elérte célját. Sajnos még ezt az anyanyelvnek járó engedményt is kijátszottak a tanárok, így sokan egyáltalán nem tudtak németül.

Hoch Emil fizetési és szolgálati szerződése
 
Az 1916/17. tanév második osztályos fiúi Latyak atyával
 
Az 1919/20. tanév első osztályos lányai Kováts Erzsébet tanítónővel
 
Az Angolkisasszonyok római katolikus Polgári Iskolájának végzős osztálya, 1906/07. tanév Klotildliget, Béla király út 40-42.

Csak 1938-tól, amikor a németek ismét öntudatosabbak, német származásuk­ra újra büszkék lettek, tartották meg a kötelező két német nyelvű tanórát. Sőt. az 1940/41-es tanévtől, szülői kérésre Csabán egy párhuzamos német osztályt is indítottak. Ugyanebben az évben meghosszabbították az iskolakötelzettség ide­jét, mégpedig 8 évre. Az 1943/44. tanévben kísérletképpen bevezették a 9. osz­tályt is. Előtte a tanulók csak 6 osztályt végeztek, majd 3 év ismétlőt. Az ismét­lőiskola heti egy napján kézimunka, főzés, gyakorlati foglalkozás és kerti munka szerepelt a tanrenden. A negyedik osztály befejezése után megvolt a lehetőség arra, hogy a tanulók „felsőbb" iskolákban folytassák tanulmányaikat. Ilyen „fel­sőbb" iskolák voltak a polgári iskolák, gimnáziumok Pilisvörösváron, Esztergom­ban és Budapesten, amelyekben iskolapénzt kellett fizetni. Piliscsabán az irgal-mas apácák kolostorában volt ugyan egy polgári iskola, de ezt tuberkulózis jár­vány miatt 1928-ban bezárták. 1938-ban az angolkisasszonyok kolostorában is­mét indítottak egy polgári iskolát, az „Angolkisasszonyok római katolikus Polgá­ri Iskolája" néven. A Székesfehérvári Felsőiskolai Tanácsnak tett jelentésből is­merjük a 4 osztály létszámát. A jelentés a következőképpen hangzott:

Az 1927/28. tanév fiú osztályának májusi kirándulása Lindmayer István pap vezetésével

Az 1740-1946 között Csabán oktató vezető tanítók névsora:

 

1740-1777: Moravek Imre

iskolamester és jegyző

1780-1807: Radvánszky Márton

iskolaigazgató, tanító

1789-1829: Timkóczi Mátyás

iskolaigazgató, tanító

1807-1839: Hepp János

iskolamester és jegyző

1829-1840: Kruks Ferenc

segédtanító

1839-1877: Weszolfszky János

iskolamester és jegyző

1841-1862: Kupinyi József

segédtanító

1862-1870: Eschenbach János

2. altanító

1870-1872: Kimperger Gusztáv

altanító

1872-1873: Viszolajszky János

altanító

1873-1876: Szendy Pál

altanító és jegyző

1879-1885: Musong János

főtanító

1877-1899: Zsacsko József

főtanító és iskolamester

1901-1902: Vanyek József

segédtanító

1902-1903: Weinzierl Jenő

segédtanító              .:>-V;-

1903-1911: Brenner Tivadar

iskolamester és iskolajegyző

1906-1907: Gabler Ödön

helyettes tanító

1907-1908: Engler Ferenc

altanító

1908-1909: Hoch Emil

altanító

1913-1929: Medvedt Ede

iskolamester és tanító

1903-1925: Boldizsár Béla

iskolaigazgató

1925-1929: Miklós Ferenc

iskolaigazgató

1929-1946: Medvedt Ede

iskolaigazgató

1907-1945-ig a fent említetteken kívül következő tanítók és tanítónők, vala­mint óvónők oktattak a Piliscsabai Állami Elemi Népiskolában:

Tanítók: Künzig Róbert, Vermes Béla, Jeli Ferenc, Steinbacher József, Gráf Sándor, Bartos József, Csabai (Weiß) Pál, Zellhofer Róbert.

Tanítónők: Miklós Ferencné, Koch Sarolta, Wagner Erzsébet, Féregi Gabi, Huszár Margit, Vermes Irén, Kováts Erzsébet, Csatári Mária, Pálfy Ilona.

Óvónők: Gelleta Borbála, László Margit, László Ilona.

Az 1929-ben végzett 9. osztályosok Medvedt Ede igazgatóval, Csatári Mária osztályfőnökkel, Janits Mihály és Ruzsik Vilmos pappal
 
Az alsó tagozat és az óvoda közös évzáró ünnepe 1934-ben Medvedt Ede igazgatóval

5.2. Egyesületek, egyletek

Falvainkban a különböző világi és egyházi, szociális, vagy kulturális, hazafias egye­sületek, egyletek tevékenykedtek.

A) Világi egyesületek
1. Iparegylet

Az iparűzők, lehetőség szerint tagjai voltak az 1943-ben alapított Piliscsabai Ipartestületnek, melynek havi tagdíja 20 pengő volt. Az egylet feladatai közé tar­tozott tagjainak bírósági képviselete mellett a tanácsadás is. Az egylet alapítója és elnöke Fodor József és Eidenpenz Ferenc volt. Farsangkor rendezte meg az egylet a hagyományos iparosbált.
Kivonat a tagsági díjjegyzékből
 
 
Leventeeskü 1936-ban a Hősök emlékművénél
 
Egyenruhás leventék 1914/15-ben
 
Nagykovácsi leventék a zászlószentelésnél
 
 Az 1922. évi sorozás után
 

 

Az 1920. évi sorozás után Molenda bíróval és Magasi főjegyzővel

3. Énekegyesület (Énekkar)

A falu népszerű egyletei közé tartozott a férfi énekkar. A rendház papjai, Turcsok Simon és Janics Mihály alapították 1926-ban. A kórus utolsó vezetői Medvedt Ede iskolaigazgató és kántor, és helyettese Csabai (Weiß) Pál tanár volt. Neves ünnepek nagymiséin, különböző ünnepeken, valamint temetéseken szerepeltek. Az egylet a Buda hegyvidéki énekversenyeken figyelemre méltó si­kerrel szerepelt.

4. Temetkezési Egyesület

A szociális egyletek között első helyen állt a temetkezési egylet, mely „Piliscsabai Mária nevét viselő felebaráti Temetkezési egylet" nevet vette fel alapításakor, 1891. április 28-án. Első elnöke, Parázs András 1910-ben kivándorolt Amerikába. Az egylet vezetőségében a későbbi években az alábbiak foglaltak helyet:

1. Elnök:

Knapp György.

2. Elnök:

Truszka István.

3. Pénztáros:

Spielmann Leopold

4. Pénztáros:

Meixner György

Jegyzőkönyvvezető:

Moser György

A vezetőséghez tartozott még 12 bizottsági tag, 4 pénztárvizsgáló. 1939-ben 1248 tagja volt az egyesületnek (lásd erről alább a zárszámadást), akik évente 1,20 pengő tagdíjat fizettek. Amennyiben az elhunyt nem volt tagja az egyletnek, 1930-ban már a ravatalozási kellékekért, mint pl. zászló, kandeláber, kendők, ha­lottas kocsi két lóval, 80 pengőt volt köteles fizetni. Ezen kívül a lelkiüdvéért szó­ló harangozásért, a koporsóért, valamint a magáért a temetésért kellett még fizet­nie. Egy-egy halál bizony tetemes összegbe került a család élő tagjainak, így nyil­vánvaló, hogy az egyesületi tagság egy temetési biztosítás szerepét töltötte be, hi­szen egy tag halála esetén a római katololikus szertartás szerint tartott temetés költ­ségeit az egylet állta. A halála napján mondott requiem, valamint a hátramaradot­tak esetleges egyszeri anyagi támogatása is szerepelt a „biztosításban".

A Temetkezési Egylet 1939. évi jelentése
 
A tagsági könyv fedőlapja
 
 
Tűz a Huber-Meixner háznál
 
A tűzoltóegység 1940-ben

A tűzoltók egyházi ünnepeken is részt vettek: a körmeneteken ők vitték a balda-chint. Természetesen világi ünnepeken sem hiányoztak: az év első bálja pl. a tűzol­tó bál volt.

6. Állatvédő és Önsegélyző Egyesület

1925-ben a parasztegylet megalapította az Állatvédő és Önsegélyző Egyesü­letet. Elnöke Mokri József, pénztárosa pedig Bartl József volt, aki mint mészáros, foglalkozásánál fogva révén kényszervágásokat is végzett. Az egyesület feladata, nevével ellentétben nem az állatok védelme volt, hanem baleset, szerencsétlen­ség esetén a parasztoknak az istállóban segített. Aki egy állatot biztosított, tagja lehetett az egyesületnek. Bejelentett állatonként a jelentkezési díj és az „AE" jel beégetési díja évente 5 pengő volt. A jelet évente újra be kellett égetni, ami al­kalmanként 1 pengőbe került. Ez az évi tagdíjat is fedezte. Természetesen csak az értékes állatokat érte meg biztosítani.

Ha egy tehén pl. kényszervágásra került és azt az állatorvos emberi fogyasztás­ra engedélyezte, a tagoknak az őket megillető részt meg kellett kapniuk. Ameny-nyiben a hús élvezhetetlen volt, az állatot az erre kijelölt helyen elhantolták, tulaj­donosa pedig kárpótlást kapott az egyleti pénztárból, sőt, szükség esetén hitelt is. az új állat megvásárlásához.

 
A Csabai Sportklub pecsétje. 1934
 
A labdarúgócsapat 1936-ban
 
A Legényegylet labdarúgócsapata

B,  Egyházi egyesületek

Egyházi egyesület volt a faluban az Irgalmas Nővérek által alapított leány-kongregáció, az ún. Márialányok Egyesülete. A lazarista rend 1932-ben megala-piotta a Leánykört és a Szívgárdát. Buzai és Lindmayer szerzetespapok vezet­ték a csoportokat. Ruzsik tisztelendő 1938-ban létrehozta a Legényegyletet. A négy ifjúsági egylet mind egyházi, mind kulturális téren élénk tevékenységet fej­lett ki. Jelentős szerepük volt a keresztény hit elmélyítésében. Közös céljuk a fiata­lok egyházi szervezetekbe tömörítése, valamint a magyar nyelv használata volt.

A nagyobb ünnepeken aktívan közreműködtek a miséken. Színielőadásaik ter-mészetesen magyar nyelvűek voltak.

A Leánykör Ruzsik pappal 1942-ben egy kiránduláson
 
A Leánykör az egyházmegyei napon Piliscsabán 1940-ben
 
Leánykör, színjátszó-csoport 1942-ben
 
A Szívgárda az egyházmegyei napon 1940-ben
 
A Legényegylet zászlószentelése 1941-ben

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet