| |
A kerek évfordulók mindig jobban elgondolkodtatják az embert. Ilyenkor igyekszünk, hogy valami igazságosabbat, méltóbbat, többet nyújtsunk azoknak az embereknek, a velük kapcsolatos eseményeknek, amelyekről az ilyen évfordulókon megemlékezünk. Könyvünkkel a pomázi német ajkú lakosság kitelepítésének 60. évfordulója alkalmából szeretnénk tisztelegni mindazok előtt, akikkel ezek az igazságtalanságok megtörténtek és azok előtt is, akik „csak" közvetett módon voltak érintettek az eseményekben. Hatvan év egy ember életében nagy idő. Talán az utolsó pillanatok egyike, amikor még személyesen is elmondhatjuk nekik, hogy mi mit is érzünk, és mit gondolunk a múltról.
Az 1946. március 12-én, 23 évesen kitelepített Plank Antal életének egy jelentős részét töltötte azzal hogy összegyűjtse és rendszerezz a magyarországi svábság, elsősorban szülőföldje: tornáz történelmi adatait, életét, kultúráját, nyelvét. A hatalmas, mintegy 1200—1400 oldalt tartalmazó anyagot 2005 szeptemberében, Waldangellochban megrendezett egyesületi találkozón átadta a Pomázi Német Kisebbségi Önkormányzatnak.
Ennek a könyvnek a gerincét az átadott anyagokból válogatott írások, képek, dokumentumok képezik, amit a testvéregyesületi találkozókon készített fotókkal és más dokumentumokkal egészítettünk ki. A könyv betekintést nyújt az 1700-as évek elején új hazájukba érkező és 1946—48-ban visszatelepített németek sorsáról, életéről és a szülőföld iránti szeretetükről napjainkig.
A kitelepített emberek őseit magyar nagybirtokosok hívták Magyarországra - a Habsburg-ház uralkodóinak támogatásával — a törökökkel folytatott harcok következtében elnéptelenedett területek megművelésére. Pomáz a Wattay-család tulajdonához tartozott. Az 1730-as években szabad földművesként ideérkező telepesek kitartásának, szorgalmának, hozzáértésének következtében az elpusztított, elhanyagolt és elvadult területekből kalászt érlelő, szőlőt-gyümölcsöt termő gazdaságok jöttek létre. Hitük, vidámságuk átsegítette őket a nehézségeken. S közben sorsuk összeforrt a körülöttük élőkkel és hazájukkal.
Sokan vérüket ontották már a '48-as szabadságharcban és az első, valamint a második világháborúban is. Ugyanúgy siratták a trianoni szerződésben lecsatolt országrészek lakóit, mint az ország többi lakosa. És mégis, a II. világháborút követően— kollektív büntetésként — származásuk és sokszor birtokaik, vagyonuk miatt kitelepítették őket.
Magyarország a II. világháborúban győztes nagyhatalmakkal karöltve követte el ezt a bűnt a mintegy 250 000 német származású ember ellen, száműzve őket hazájukból Nyugat- és Kelet-Németországba, illetve elhurcolva a Szovjetunióba. Az egy batyuval jövő és egy batyuval elűzött emberek magukkal vitték nyelvüket is. Pomáz és más németlakta települések lakóinak vidáman hangzó „Grüsz Gott"-jait és Kiszti Hand"-jait, csevegéseit, dalait a félelem először elhallgattatta, majd feledésbe merítette.
A marhavagonokba zsúfolt németség — akik „Isten, áldd meg a magyart!" énekelve búcsúztak szülőfalujuktól — sorsa megismétlődött. A háborútól porig rombolt Németországba érkező „jövevények", „magyar cigányok" kálváriája újra kezdődött. Osztoztak az ott élők sorsában és életében, aktív részt vállalva az újjáépítésben.
Dolgos kezük munkájának eredménye a tisztes jólét, a társadalmi megbecsülés és gyermekeik számára a jobb jövő lehetősége lett.
Kollár Vendel szavait idézve (2005. 09. 20.) „Mi itt is megálltuk a helyünket, de mit vesztett az ország? Sok-sok nagy agyat, észt és szorgalmas embert, akiknek munkája, alkotásai nem Magyarországot gyarapítják."
A kitelepített pomáziak a beilleszkedés után lassan felkeresték egymást, találkozásaik rendszeressé váltak. Gondosan megőrizték a szülőfalujukból magukkal hozott emlékeket. 1982-ben megalakították a Pomázer Heimatvereint. Sinsheim Város Önkormányzatának támogatásával 1984-ben a Waldangellochi Általános Iskola felső szintjén kaptak helyet és rendezték be múzeumukat.
Sosem felejtették el szülőföldjüket! Sorsuk jobbra fordulásától kezdve folyamatosan támogatták a Pomázon élő rokonaikat, barátaikat, templomukat. Már 1962-ben három miseruhát küldtek a pomázi Szent István templomnak.
1978-ban felkeresték osztálytársaikat, majd 1980-ban az 50 évesek találkozójára Németországba hívták őket. A rendszerváltást követően számos kezdeményezés anyagi támogatói voltak. A legjelentősebb a II. világháború és az '56-os forradalom emlékére felállított emlékmű és a Német Közösségi Ház, melynek építéséhez és felszereléséhez is nagymértékben járultak hozzá.
Plank Antal, Schleer Károly, Melczer Géza, Czolk János, Kollár Vendel és a többiek munkájukkal elősegítették a város helytörténetének és Zenei múltjának feltárását. Margit Pospichl — aki sajnálatos módon 2005. augusztus 30-án eltávozott közülünk — a Waldangelloch-i Pomázer Heimatverein elnöke kifogyhatatlan energiával és szeretettel támogatta az 1991-ben 44 fővel megalakuló Pomázi Német Nemzetiségi Kulturális Egyesület vezetőjének, Csordás Ágnesnek a munkáját, melynek eredményeként újraélesztették a hagyományokat Pomázon.
1993-ban merült fel az igény, hogy otthona legyen a pomázi svábságnak. A Községi Önkormányzat, Oberhausen-Kheinhausen testvérvárosunk, a Pomázer Heimatverein és a saját, gyorsan növekedő létszámú egyesületi tagságunk rendszeres, áldozatos munkájával 1996-ban átadásra került a Német Közösségi Ház
Pomázon a Beniczky utcai iskolában 1989 óta folyik nemzetiségi oktatás, 2002-ben ez az iskolánk felvette a Német Nemzetiségi Általános Iskola nevet, melyben nemzetiségi tanrend szerint tanulnak a diákok és minden nap van német nyelvi óra. 2004-ben újra indult a Mesedombi Óvodában a német nemzetiségi csoport. Bízunk benne, hogy a felnövekvő generáció újra biztos nyelvtudással fog rendelkezni és megismeri, megszereti nemzetiségének múltját, szokásait és kultúráját.
Élve a törvények adta lehetőséggel, 1994-től kezdve folyamatosan van Német Kisebbségi Önkormányzat településünkön. Szerény anyagi lehetőségeinkkel támogatunk minden olyan kezdeményezést, mely kultúránk, hagyományaink, nyelvünk és nemzetiségünk történelmének megismerését, felelevenítését szolgálja. "Ezért tettünk közzé felhívást a még fellelhető emlékek, képek, tárgyak stb. összegyűjtésére, mely Plank Antalnak szívügyévé vált, és nekünk adta az élete során felhalmozott, saját maga és a kint élő pomáziak szellemi kincseit.
A Német Kisebbségi Önkormányzat tagjai (Erdélyi Sándor, Lázár Antal, Molnár Géza, Tóth Józsefné Wimmi Mária) nevében szeretnék . köszönetet mondani elsősorban Plank Antalnak, tisztelegve rendkívüli munkabírása és tevékeny élete előtt. Az általa gyűjtött anyagokból nyújtunk át az olvasónak egy szeletet (részt). Az anyagok megjelenítése albumszerű, a magyarországi németség életének egy-egy jellemző mozzanatát kiemelve nyújt betekintést a velük történt jó és rossz eseményekről.
Megköszönöm Bolyki Istvánnak és feleségének, Magdinak a támogatást és a szakszerű szerkesztői segítséget, valamint férjemnek a szakmai segítségnyújtáson felül a lelki támogatást. Köszönetem fejezem ki a fordítást végzőknek, akik a szerkesztés ideje alatt a szó szoros értelmében éjjelnappal segítették munkánkat!
Kívánjuk, hogy mindenki olyan jó szívvel forgassa ezt a könyvet, mint ahogy mi készítettük.
Sogenannte „runde Jahrestage" wecken in uns allen immer viele Gedanken. Zu dieser Zeit bemühen wir uns immer, wahrheitsgetreuer und feierlicher zu sein, jenen Menschen mehr zu bieten, an die wir uns zu dieser Zeit erinnern.
Mit diesem, unserem Buch möchten wir zum 60. Jahrestag alle jene Vertriebene ehren, denen das Unrecht der Vertreibung geschah und auch diejenigen, die „nur" indirekt betroffen waren.
Sechszjg Jahre sind im Leben eines Menschen eine lange Zeit. Es ist vielleicht der letzte Moment, wo man sich noch persönlich an jene Zeit erinnern kann, was man fühlt und über die Vergangenheit denkt.
Der am 12. März 1946 vertriebene, damals 23 jährige Anton Plank hat den größten Teil seines Lebens damit verbracht, geschichtliche Daten über das Leben, die Kultur und die Sprache des ungarischen Schwabentums zu sammeln und zu ordnen, hauptsächlich aus seinem Heimatort Pomáz
Das 1200—1400 Seiten umfassende riesige Material übergab er uns, der Pomázer Deutschen Minderheiten-Selbstverwaltung im September 2005 in Waldangelloch bei einem Vereinstreffen.
Leitfaden unseres Buches bilden die Schriften, Dokumente und Bilder, die aus dem übergebenen Material ausgesucht worden sind und die wir mit Fotos anderen Dokumenten von Partnervereinstreffen ergänzt haben.
Das Buch bietet einen Überblick über das Schicksal, das Leben und über die Heimatliebe der Anfang des 18 Jahrhunderts in die neue Heimat angesiedelten und über die in den Jahren 1946-48 vertriebenen Deutschen, bis hin in die Gegenwart.
Die Vorfahren der Vertriebenen wurden von den ungarischen Großgrundbesitzern mit Unterstützung der Herrscher des Hauses Habsburg nach Ungarn gelockt, um die wegen der Türkenherrschaft verwaisten Gebiete zu bevölkern und das Land zu bewirtschaften.
Pomáz gehörte zum Grundbesitz der Familie Vattay. In den Jahren um 1730 entstanden auf den verwahrlosten Feldern dank des Fleißes, der Fachkunde und der Ausdauer der angesiedelten freien Bauern solche Güter, die reiche Ernte an Getreide, Wein und Obst brachten. Ihr Glaube und ihr Frohsinn halfen ihnen, Schwierigkeiten zu bewältigen. Mit der Zeit wuchs ihr Schicksal mit dem ihrer Nachbarn und deren Heimat zusammen.
Viele vergossen ihr Blut schon in den Freiheitskämpfen im Jahre 1848 und später im I. und II. Weltkrieg. Sie trauerten ebenso wie ihre Landsleute um die Einwohner der durch den Trianoner Vertrag verlorenen Landteile. Und doch wurden sie als Kollektivstrafe wegen ihrer Herkunft, wegen ihres Besitzes und Vermögens nach dem II. Weltkrieg vertrieben.
Ungarn hat mit den Siegermächten des II. Weltkrieges zusammen die Sünde begangen, etwa 250 000 Menschen deutscher Abstammung nach West- und Ostdeutschland zu vertreiben und in die Sowjetunion zu verschleppen.
Die Gekommenen und mit einem Bündel Vertriebenen nahmen auch ihre Sprache mit.
Die Angst ließ die fröhlich klingenden Worte wie „Grüß Gott" und „Küss die Hand" und ihre Lieder, Unterhaltungen der Einwohner von Pomáz und anderen deutschsprachigen Siedlungen zuerst verstummen, dann in Vergessenheit versinken.
Das Schicksal der in den Viehtransportwagons Zusammengepferchten Deutschen, die sich mit „Isten, álld meg a magyart!" („Gott, segne den Ungarn!") singend von ihrem Heimatort verabschiedeten, wiederholte sich.
Der Leidensweg der „Ankommenden ", „ Ungarischen Zigeuner" in dem vom Krieg zerstörten Deutschland wiederholte sich. Die Ankommenden teilten ihr Schicksal mit den dort lebenden uns nahmen aktiv am Wiederaufbau teil.
Der Lohn der Arbeit ihrer fleißigen Hände war ehrwürdiges Wohlergehen, Anerkennung der Gesellschaft und die Möglichkeit einer besseren Zukunft für ihre Kinder. Kollar Vendel äußerte sich am 20. 09. 2005 so: „Wir haben hier unseren Mann gestanden, aber was hat das Land Ungarn dabei verloren? Viele kluge Köpfe, viele fleißige Menschen, deren Arbeit und Schaffen nicht Ungarn zugute kam.
Die vertriebenen Pomader suchten sich nach ihrem Einleben nach und nach gegenseitig auf ihre Zusammenkünfte wurden regelmäßig. Sie bewahrten ihre Erinnerungen an ihren Geburtsort sorgfältig auf In diesem Sinne haben sie im Jahre 1982 den Pomázer Heimatverein gegründet. Mit Unterstützung vom Sinsheimer Rat der Stadt bekam der Verein die Möglichkeit, im obersten Stock der Waldangellocher Grundschule ein Museum einzurichten.
Die Ungarndeutschen vergaßen ihren Geburtsort nie.
Als sich ihr Schicksal zum besseren wendete, unterstützten sie regelmäßig ihre in Pomáz lebenden Verwandten, Freunde und die Kirche. Schon im Jahre 1962 spendeten sie für die St. Stefanskirche in Pomáz drei Messgewänder. 1978 suchten sie ihre Schulkameraden auf und luden sie zu einem Treffen nach Deutschland ein. Nach der Wende unterstützen sie zahlreiche Initiativen der Pomázer mit Spenden. Darunter sind folgende die bedeutendsten: Aufstellung von Denkmälern für den II. Weltkrieg, und für die Revolution 1956. Sie unterstützten auch in großem Maße den Aufbau und die Einrichtung der Begegnungsstätte.
Antal Plank, Karolj Schleer, Géza Melczer, János Czolk, Vendel Kollár und alle anderen forderten mit ihrer Tätigkeit die Aufarbeitung der Heimatsort- und Musikgeschichte der Stadt.
Margit Pospichl, die Präsidentin des Pomázer Heimatvereins in Waldangelloch, die leider nicht mehr unter uns weilt, unterstützte die Tätigkeit von Agnes Csordás, der Leiterin des Kulturvereins der Pomázer Ungarndeutschen mit unerschöpflicher Energie und Liebe und ließ so die Pomázer Traditionen wiederbeleben.
Im Jahre 1993 tauchte zum ersten Mal der Wunsch auf, das Pomázer Schwabentum sollte ein Zuhause bekommen. Die Pomázer Selbstverwaltung, unsere Partnergemeinde Oberhausen-Rheinhausen, der Pomázer Heimatverein und die schnell gewachsene Mitgliedschaft trugen mit regelmäßiger und aufopferungsvoller Arbeit dazu bei, dass die Begeenunssstätte im Jahre 1996 übergeben wurde.
In der Pomázer Schule der Beniczky Straße wird die deutsche Sprache schon seit 1989 unterrichtet. Diese Schule hat im Jahre 2002 den Namen Deutsche Nationalitäten Grundschule aufgenommen, wo die Schüler nach Nationalitäten Schulplan lernen und täglich die deutsche Sprache gelehrt wird. Im Jahre 2004 begann sich im „Mesedomb" Kindergarten erneut eine Kindergartengruppe mit der deutschen Nationalität zu befassen und die deutsche Sprache zu lehren.
Wir hoffen, dass die heranwachsende Generation über sichere Sprachkenntnisse verfügen wird und die Vergangenheit, Traditionen und Kultur seiner Nationalität kennen und lieben lernt.
Mit der Möglichkeit der Gesetze lebend existiert seit 1994 in unserer Stadt die Deutsche Minderheitenselbstverwaltung. Mit unseren bescheidenen Mitteln unterstützen wir all die Initiativen, die dem Aufleben von Kultur, Tradition und Sprache dienen und die das Kennenlernen der Geschichte unserer Nationalität fördert. Um das zu erreichen haben wir aufgerufen, noch auffindbare Erinnerungen, Bilder, Gegenstände zu sammeln. Diese Tätigkeit machte Anton Plank zu seiner Herzenssache und übergab uns seine und die von ihm gesammelten Kulturschätze der in Deutschland lebenden Pomá-Zer. Ich möchte mich im Namen der Mitglieder der Deutschen Minderheitenselbstverwaltung (Sándor Erdélyi, Antal Lázár, Géza Molnár, Frau Mária Wimmi Tóth) vor allem bei Anton Plank bedanken. Und wir verneigen uns tief vor seiner unermüdlichen Tätigkeit. Aus dem zusammengetragenen Material überreichen wir dem Leser einen kleinen Teil. Das Material wird in Form eines Albums veröffentlicht, das einen Einblick bieten soll in die Höhen und Tiefen des Lebens des in Ungarn lebenden Deutschtums — einige charakteristische Szenen hervorhebend.
Ich bedanke mich bei István Bolyki und bei seiner Frau Magdi für die fachmännische Hilfe und Unterstützung bei der Redaktion. Weiterhin bedanke ich mich bei meinem Mann über seine fachkundige Beratung hinaus für seine seelische Unterstützung. Meine Danksagung gilt auch den Übersetzern, die uns während der Redaktion bei Tag und Nacht bei unserer Arbeit geholfen haben.
Wir wünschen den Lesern, dass sie dieses Buch mit so viel Liebe in die Hand nehmen, mit der wir es zusammengetragen haben.
| |