Előző fejezet Következő fejezet

III.  FEJEZET

 

SZÍVEK SZORONGTAK, ÉS RESZKETŐ KEZEK

KULCSOLÓDTAK KÖNYÖRGÉSRE EGY SZEBB JÖVŐ

REMÉNYÉBEN A 14.  SZÁZAD HAJNALÁN

 

Cseke László

 

HÁROM KIRÁLY HARCA A SZENT KORONÁÉRT

 

1301.  január 14-én Buda várában örökre lehunyta szemét III.  András magyar király.  A minoriták kolostorában illő gyásszal eltemették.  Vele férfiágon magva szakadt a négyszáz évig uralkodókat adó Árpád-háznak.  Az eseményről egy oklevél ezekkel a szavakkal számolt be, és búcsúztatta az elhunyt uralkodót:

„Az ország főpapjai, bárói, nemesei és minden rendű lakói Ráchelként siratván el Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó arany ágacskáját, sokat aggódtak és gondolkodtak azon, Isten kegyelméből hol és miképp találjanak maguknak a szent király véréből sarjadt új királyt. "

Ez a szép ihletésű emlékezés nem fedte teljesen az igazságot.  Férfiágon valóban nem volt utód, de leányágon három jelölt is Árpád véréből mutatta ki származását.  Elsőként az ősi francia Capet-ház Anjou-ága I.  Anjou Károly dinasztiaalapító vezetésével már a 13.  század hatvanas éveinek derekán meghódította a német Hochenstaufen uralkodóház nápolyi királyságát.  Ennek az új uralkodóháznak második tagja, II.  (Sánta) Károly V.  István magyar király leányával, Máriával kötött házasságot.  Mária férje, II.  (Sánta) Károly már 1291.  április 21-én felszólítja Magyarország népét, hogy forduljanak szembe III.  Andrással és helyette hódoljanak az ő feleségének, Árpád-házi Máriának.  Egy évvel később pedig újabb felhívással fordul a magyar főpapokhoz és a főurakhoz, hogy fiát, Martell Károlyt ismerjék el királyuknak.  Minthogy Mar-tell Károly három év múlva elhunyt, ezért Sánta Károly a fia házasságából származó unokát, Károly Róbertet (olaszosan Caroberto) kizárta a nápolyi trón örökléséből és Magyarország trónjának elnyerésére buzdította.  A fiatalon teljes árvaságra jutott gyermek nevelését szülei halála után magyar nagyanyja irányította, és ő készítette fel a magyar királyságra.

 

A fiatal Károly Róbertet Magyarországra hozzák (Képes Krónika)

 

Amikor Károly Róbert magyar honba érkezett, csak kevés támogatóra talált.  Először a délvidéki főurak csatlakoztak hozzá.  Mivel a pápa támogatását is maga mögött érezte, gyors lépéseket tett a hatalom megszerzése érdekében.  A magyar felsőpapság ellenezte megválasztását, így csak egyedül Botond fia Bicskei Gergely választott esztergomi érsek állt ki mellette.  A magával hozott olasz zsoldosokkal elfoglalta Esztergomot, ahol a mondott érsek 1301.  május 13-án - a Szent Korona hiányában - egy alkalmi koronával megkoronázta.  Ez a körülmény önmagában elegendő volt a koronázási szertartás érvénytelenítésére.

Pár hónap sem tel el, amikor az ország területe fölött rendelkező hatalmaskodók nagyobb csoportja és a magyar főpapság II.  Vencel cseh és lengyel király fiát, a Károly Róberttel csaknem egyidős Vencelt választották királyuknak.  Ennek az ifjúnak anyja, Kunigunda, IV.  Béla király unokája volt, ezért tartott igényt a magyar trónra.  A források szerint az apja védelmében ma gyár honba érkező fiatal királyjelölt fényes kísérettel Esztergom várába ment, amelyet a nagy hatalmú Németújvári Iván pénz ellenében átengedett Vencelnek.  Innen útjuk - valószínűleg Budára vezetett, ahol a küldöttséget meglepte az egyházi előkelőségek szívélyes viselkedése Ezek után, fényes külsőségek között a Hont-Pázmány nembeli János kalocsai érsek a Szenl Koronával megkoronázza.  Azért nem Esztergom érseke végezte a szertartást, meri érkezésük után Bicskei Gergely onnan már a küldöttség érkezése előtt elmenekült.

 

A nápolyi Caslcl Nuovo

 

Árpád-házi Mária síremléke a nápolyi Santa Maria Donnaregina templomban

 

Ezzel a koronázással két királya lett az országnak, de a két koronázás közül egyik sem fe lelt meg az Árpádok kora jogszokásainak.  A Vencel oldalán felsorakozó felsőpapsag és a világi előkelőségek sem számoltak azzal, hogy a Szentszék hogyan reagál a cseh király fiának megválasztására.  Ez rövidesen kiderült VIII.  Bonifác pápa enciklikájából, amelyet a cse-lengyel királyhoz küldött:

„Fölöttébb csodálkozunk rajta és igen megütközünk, hogy megengedted Hadnak a magyar ki rályi címet fölvenni, majd magát a kalocsai érsek és néhány cinkostársa által megkoronáztál ni.  Mi jogon és mi címen? Bizony nem kellett volna ilyen fontos ügyben az apostoli széket mellőzni, melynek tekintélye nélkül Szent István, az első magyar király sem akart e méltóságra fölmagasztaltatni.  "

VIII.  Bonifác pápa azért, hogy javítsa Károly Róbert esélyeit, követségbe küldte Boccasini Miklóst, Ostia és Velletri püspökét, hogy a magyar főpapságot az Anjou-jelölt oldalára állítsa.  Az ifjú Vencel király viselkedése is alapot adott arra, hogy a pápa a két királyjelölt párharcában ne őt támogassa.  Arról is fontos megemlékezni, hogy a pápa bullájában megtiltotta III.  Vencel számára a magyar királyi cím viselésért és egyértelműen Károly Róbertet nyilvánította Magyarország királyának.

Közben Bonifác papa meghalt.  A bíborosok testülete egységes akarattal Boccasinót, a korábbi leg. ilust választotta pápának, aki jól ismerte a magyar viszonyokat.  Újabb fordulatot eredményezett, hogy a cseh király - fia segélykérő levele alapján - értesült fia nehéz helyzetéről és sereggel jött Magyarországra.  Útja során először elfoglalta Esztergomot, elűzte onnan a Bő nembeli Mihály érseket, majd féktelenül felprédálta a várost.  A pusztítás nagyságai ,i krónikások a tatárok okozta szörnyűségekkel tudták összehasonlítani.  Esztergomból - a Duna mellett haladva - Visegrád erős várát is birtokba vették.  A várban tartózkodó cseh katonák a szekszárdi apátot és a kíséretében lévő hajókat feltartóztatták.  Ezzel Visegrád is belekerült a két királyjelölt küzdelmébe.  Budán II.  Vencel fiát még egyszer megkoronázták azért, hogy megismerkedjék a magyar koronázási szokásokkal, de valójában azért, mert így a koronát magához vehette, és fiával együtt Prágába vitte.  A 16 éves Vencel azonban nem akart többé visszatérni Magyarországra.  1305-ben hivatalosan is lemondott a magyar trónról, a Szent Koronát nem adta vissza, hanem Wittelsbach Henrik bajor herceg fiának, Ottónak adta át, aki anyja révén szintén leányági örökösnek tekintette magán.  De otthon sem talált magának békességet.  Apja nemsokára meghalt, végül ellenségei sorsot vetettek rá, és Olmützben 1306-ban meggyilkolták.  Ezzel a dátummal ilyen gyászos véget ért az ősi cseh dinasztia országlása.

Utána Ottót, a harmadik jelöltet is megkoronázták, de V Kelemen pápa - a szabálytalan koronázás miatt - őt is eltiltotta a királyi cím használatától.  Ráadásul Károly Róbertet Tamás esztergomi érsek 1309 nyarán - immár másodszor - szintén alkalmi koronával koronázta.  Ezért Gentile pápai legátus 1309-ben összehívta a budai zsinatot, amely szabályozta és megerősítette a királyválasztás rendjét és az egyházi javak visszaadását.  A Kán Lászlóhoz került koronát a vajda visszaadta, amellyel Károly Róbertet - immár törvényesen - a budavári Nagyboldogasszony-templomban 1310.  augusztus 27-én Magyarország királyává koronázták.

 

Anjou Róbert nápolyi király, miniatúra, 1340 körül

 

II.  Vencel (László) cseh király

 

Vencel herceg Magyarországra ékezik (Képes Krónika)

 

László (Vencel) távozik az országból (Képes Krónika)

 

A diplomácia eszközeivel folytatott küzdelem ugyan lezárult, de utána zömmel még keményebb, fegyverekkel vívott harcok következtek.  Ezek a háborúk a kiskirályi hatalom gyengítését és megtörését szolgálták.  A tárgyalt időszakban - amikor Csák Máté színleg Károly Róbert oldalán sorakozott fel - Visegrád és környéke több fontos diplomáciai tanácskozás helyszíne volt.  Ezek között is az, amikor 1308.  november 10-én, a Visegrád melletti Kékes kolostorában akarta Gentilis pápai követ Csákot Károly Róbert oldalára állítani.  A tanácskozásnak helyet adó Kékes - a remetebarátok zárdája - közel esett Máté birodalmának déli határaihoz, ezért biztonsági szempontból jó helynek találta.  A pápa követét erre a találkozóra Tamás esztergomi érsek és János nyitrai püspök is elkísérte.  A tanácskozás a pápai legátus jegyzője szerint eredményes volt.

Gentilis irataiból arról is tájékozódhatunk, hogy Károly Róbert annyira megbízott Csák Mátéban, hogy a Budához közeli Visegrád várát meghatározott időre átengedte neki.  Ezt azonban Csák már sajátjának tartotta, s a tartós birtoklás jegyében jelentősen megerősítette,,, hogy Budának és lakosainak, akik mint tiszta hódolattal teli fiai az előbb mondott királyt (Károly Róbertet) a vállukon hordták és tisztelték mint királyukat, sokféle zaklatást okozva, mint saját földjét felforgassa és a király fennhatósága alól eltántorítsa. . . "

Más adatok pedig arról tanúskodnak, hogy a kiskirály déli határát korábban a Duna képezte, de azután megszerezte Esztergomot és Visegrádot is, sőt a nagy folyam Visegráddal szemközti partjáról, Vác vidékéről kiindulva, egészen a Tiszáig terjedő vidéket feldúlta.  Visegrád várának birtoklása Csákot még nagyobb merészségre is rávittc.  A pápai követ figyelmeztetése ellenére csapatai gyakran portyáztak Buda falai alatt, ahol akkor Károly Róbert átmenetileg tartózkodott.  Célja az volt, hogy Buda polgárságát maga mellé állítsa, hogy a király, mint kalickába zárt madár magára maradjon. . . "

Arról is maradt feljegyzés, hogy Csák 1311.  június 25-én Buda elfoglalására tett kísérletet.  Ez az akciója ugyan sikertelen maradt, de mégis arra a felismerésre késztette Károly Róbertet, hogy biztonságát Budán tovább már nem lehet szavatolni.  Akkor döntötte el, hogy udvarát először Lippán, kis idő múlva pedig Temesváron, az általa épített palotában rendezze be.

 

A TARTOMÁNYÚRI HATALOM VISSZASZORÍTÁSA

 

Károly Róbert harmadik és érvényes koronázása után még hosszú évekig diplomáciai eszközökkel próbálta a tartományurak hatalmát visszaszorítani.  Ezt az akciót számos intézkedése szolgálta.  Vele együtt a kiskirályok ellen léptek fel azok a társadalmi erők is, amelyek elégedetlenek voltak az országban kialakult állapotokkal, ezért birtokuk, sőt sokszor személyük is áldozatul esett a rablók támadásainak.  Néhány, az oligarchák kegyeit kereső pap kivételével azonban az egyházi emberek is egyre élesebben fordultak szembe a tartomány-urakkal és sorakoztak fel a rendet teremtő király oldalán.  Nem sokat kellett várni a nyílt, katonai fellépésre sem.  Amikor Kassa város polgárai megölték a nagyhatalmú Amadét, az Amadé fiak Sáros várába vonultak vissza.  1312 áprilisában Károly Róbert megostromolta a várat.  Csák Máté 1700 fős sereget küldött a vár felmentésére.  A király erre megszakította az ostromot, és a Szepességbe vonult vissza, amelynek lándzsás nemeseit néhány héttel előtte erősítette meg birtokukban.  Ők ezért a királyi kegyért az ország nemeseivel és a városlakó szászokkal együtt segélycsapatokat szerveztek a király csapatainak erősítésére.  Közben az Amadé fiak Kassa város ostromára készültek.  Erre a király is Kassa felé irányította csapatait.  A két sereg 1312.  június 12-én Rozgony mellett ütközött össze.  Az Amadé fiak és Csák csapataival szemben a király csapata válságos helyzetbe került és a királyi zászlótartó is elesett.  A király ezután a Johannita lovagok zászlaja alatt irányította az ütközetet.  Végül a szepeességiek és a kassaiak oldaltámadása a király javára döntötte el az ütközetet.  Ez a győzelem sikeres kezdet volt a tartományurak visszaszorítására, és fordulópontot jelentett a több mint egy évtized óta tartó küzdelemben.

 

A tartományuraságok leverése (1310-1323)

 

Károly Róbert 1318 és 1321 között jelentős lépéseket tett a visegrádi váruradalom meg szervezésére.  A korábban a veszprémi püspökség tulajdonába lévő területek cseréjét az zal indokolta oklevelében, hogy Visegrád várának ellátása érdekében szüksége volt a birtokok cseréjére.  Ez az intézkedés Hont megyéből Tölgyes, Letkés, Damásd, Szob, Kovácsi községeket és Maros ikervárost kapcsolta a várbirtokhoz.  Ez az intézkedés kapcsolta Vi segrádhoz a mai szentendrei járás területét is.  Ebből a királyi rendelkezésből az is kivilág lik, hogy a király előkészítette a leendő országos központnak kiszemelt Visegrád gazda sági hátterének kialakítását.

Valószínű, hogy ehhez a lépéshez kapcsolódott az a katonai akció is, amely a Visegrád vá rát bitorló Csák Mátét 1317.  szeptember végén, október elején végleg elűzte a királyi várból.

A megismert intézkedések alapján bizonyossá vált, hogy Károly Róbert királyi székhelyét az ország közepén akarja kiépíteni.  Budára, a korábbi központra azért nem gondolt, mert 1302 szeptemberében Bicskei Gergely esztergomi, István kalocsai érsek, a zágrábi, a pécsi és a bosnyák püspökök, továbbá Debreceni Dózsa, Cseszneki Jakab és a Csák nembeli Ug rin vezetésével váratlan támadást indítottak III.  Vencel ellen, aki akkor Budán tartózkodott.  Az ellene vonuló Károly Róbert csapatai Budán és közvetlen környékén dúltak, fosztogattak.  Nem átallották a város egy részét felgyújtani, polgárait zaklatni és gyilkolni.  Ezt még azzal tetézték, hogy bő szüretet ígérő szőlőtőkéket az ostrom hevében harci méneikkel letaposták, s ezzel gazdasági érdekükben mérhetetlenül megbántották a város polgárait.  Ezt a csúfságot húsz év után sem lehetett az emberek emlékezetéből kitörölni.

Csák Máté kiűzése Visegrád királyi várából, a várat körülvevő várbirtok növelése és az ehhez kapcsolódó további intézkedések, de leginkább a király 1320.  július 4-én jövendő feleségével, Lokietek Erzsébettel Visegrádon tett látogatása már előrevetítette azt a régen melengetett tervet, hogy az ország székvárosát az ország közepén, a Duna-szoros tájékán akarja kialakítani.  A szándék végrehajtását azonban egy váratlan esemény egy időre megzavarta.  Az 1321.  év eleje a király katonai sikereivel kezdődött.  Március 18-án gyorsfutár hozta a hírt, hogy Csák Máté, a legnagyobb ellenfél eltávozott az élők sorából.

A hír vétele után - a Gut-Keled nembeli Miklós vezetésével - nyomban csapatokat küldött Csák tartományainak megszállására, Trencsén, Appony, Privigye, Bajmóc várának megvételére, augusztus 8-án pedig több hónapos ostrom után a király személyesen vette birtokba Trencsén várát, a kiskirály legnagyobb erősségét.  A sikerek után szeptember végét Esztergomban, az ország korábbi központjában töltötte, s innen minden bizonnyal Visegrádon keresztül utazott téli tartózkodási helyére, Temesvárra.  1321.  december 10-én itt vette a hírt arról, hogy annak a várnak, gyaníthatóan a király ellen történt pártütés miatt" a benne tartózkodó, őrzésére kirendelt katonák a környéket feldúlták.  Hétszáz évig homályban maradt, hogy mi váltotta ki a visegrádi várban a katonát zendülések A következmény viszont nem maradt el.  Károly Róbert egyelőre elodázta Visegráddal kapcsolatos tervének megvalósítását.  A pártütés mértékére mutat, hogy a lázadás során a szomszédos dömösi Szt.  Margit társaskáptalant is feldúlták és kifosztották.  A rombolás során még a prépostság alapító levele is annyira megrongálódott, vagy elpusztult, hogy Károly Róbert 1329-ben új oklevelet bocsátott ki, melynek szövege az eredetivel mindenben megegyezik.  Külön érdekességnek számít, hogy a király éppen ebben az időben tervezte a dömösi Szent Margit egyházat az óbudai prépostsággal egyesíteni.  Ezekben az években Pánics Péter volt a lakatlanná vált dömösi apátság prépostja, aki gondoskodott az egyházi épületek helyreállításáról.

Visegráddal kapcsolatban arra lehet következtetni, hogy a királynak bő egy évre volt szüksége a lázadók által okozott károk felszámolására, a fellegvár lakótermeinek és védelmi együttesének helyreállítására.  Oklevelekkel is igazolható, hogy a kellemetlenségeket okozó esemény megtörténte után, 1322-ben, a tavasz beköszöntéig a temesvári kastélyerődben tartózkodott a király, az év többi részét pedig teljesen a déli országrészben, Partiumban és horvát területen töltötte (Nagyvárad, Temesvár, Pozsega, Zágráb).  Nagyobb mozgás és döntő változás a királyi udvar életében csak 1323-ban következett be, amikor már februárban Péterváradra ment, majd Temesvár érintésével Pozsony volt az úti cél, amely várost az osztrák hercegek visszaszolgáltatták várával együtt a magyar királynak.  E jelentős diplomáciai esemény befejezése után érkezett Visegrád vára alá.

 

A rozgonyi csata (Képes Krónika)

 

Trencsén várának mai képe

 

VISEGRÁD A MAGYAR KIRÁLYSÁG SZÉKVÁROSA

 

„NINCS MAGYARORSZÁG EZER EVES TÖRTENETÉNEK KORSZAKA, MELY A MAGYAR

NEMZET ÉLETREVALÓSÁGÁT, POLITIKAI ÉRETTSÉGÉT ANNYIRA KÉPES VOLNA

BEBIZONYÍTANI, MINT A MAGYAR ANJOUK KORA,

AZON NYOLC ÉVTIZED ALATT, MIKOR A FRANCIAORSZÁGBÓL, OLASZORSZÁGON ÁT

HOZZÁNK SZÁRMAZOTT ANJOUK: I.  KÁROLY, ÉS FIA I.  VAGYIS NAGY LAJOS

VISELTÉK FÖLKENT HOMLOKUKON SZENT ISTVÁN KORONÁJÁT,

MAGYARORSZÁG A TEHETETLENSÉG ALÉ LTSÁGÁBÓL ERŐTELJES ÚJ ÉLETRE

ÉBREDETT FÖL; A SZINTE SZÉTDARABOLT HONBÓL EURÓPA LEGELSŐ,

LEGHATALMASABB BIRODALMA FEJLŐDÖTT KI; A NEMZET AZ ANYAGI ÉS

SZELLEMI SÜLLYEDÉS, A MEGSEMMISÜLÉS

SZÉLÉRŐL A JÓLÉT, A MŰVELTSÉG MAGAS FOKÁRA EMELKEDETT,

MAGYARORSZÁGON E DALIÁS KORSZAKBAN, MINTA 14, SZÁZADOT NEVEZNI

SZOKTUK, A VALLÁSOSSÁG, TUDOMÁNY ÉS MŰVÉSZET MINDEN ÁGA ÚGY

FÖLVIRÁGZOTT, MINT SOHA AZELŐTT, ÉS AZUTÁN IS VAJMI RITKÁN. "

 

Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története III.

 

Az ország területén hol itt, hol ott fellobbanó harcok és a mindennapokat terhelő feszültség idején nem gondolkodhatott a király olyan uralkodói központ kialakításáról, amely méltóképpen képviselné országot megjavító, nagy ívű terveinek megvalósítását.  1310-ben történt törvényes koronázása után még mindig a délvidéken érezhette igazán biztonságba magát.  így esett a választás a periférián fekvő Lippá-ra, majd Temesvárra.  Pedig legszebb álmában egyre többször megrohamozták az édes gyermekkor emlékei, a nápolyi Cas-tel Nuovo erőt és pompát sugárzó sokbás-tyás épülettömbje, vagy Angers és Soumur - az Anjouk ősi földjének erősségei -, ahová árvasága idején magyar nagyanyja, Árpád-házi Mária vitte el azért, hogy megismerje az újdonsült királyi ház hatalmas várait, pompás lakótornyait.

Talán még ennél is többet jelentett a király számára a Duna pompás szurdokának látványa, a nagy folyam víztükre fölött emelkedő, erős visegrádi hegyi vár a zömök lakótoronnyal, vele átellenben a Keserűs-hegyek horhosának kúpos kiemelkedése, amely őt egy kicsit a Nápolyi-öblöt lezáró Vezúvra emlékeztette.  1323-ban, amikor az ország valóságos urának tudhatta magát, igazán kiteljesíthette régi álmát és az ország közepén birtokba vehette az akkor legerősebb várát, s amelyben kialakíthatta a magyar királyság igazi központját.

 

Károly Róbert megkoronázása a szepeshelyi káptalani templom falfestményén

 

Károly Róbert és szűkebb kísérete 1323.  április 22-én érkezett Visegrádra, és itt várta be az udvartartás többi szereplőjének érkezését Temesvárról.  A gondosan előkészített tervek alapján a királyi család és szűkebb kísérete először az alsóvár lakótornyát találta alkalmasnak rezidenciájának kialakítására.  A beköltözés előtt azonban fontos változtatásokat kellett végrehajtani a biztonság növelése érdekében, mert a korább: évtizedekben épített vékony, torony nélküli kapura támaszkodó főfal nem nyújtott védelmet az ellenség behatolása ellen.  Ezért a király a lakótorony teraszát egy belsó várfalöwel lezáratta.  A királyi rezidenciaként működő lakótorony működését az zavarta, hogy itt haladt át az Esztergomot Budával összekötő fontos kereskedelmi és hadiút, amelyről könnyen meg lehetett közelíteni az al sóvár lakótornyának bejáratát.  A biztonság növelése érdekében a keleti oldal belső várfalövének belső oldalán egy zárt teraszt alakítottak ki, ahová egy kőház és egy kút épült.  Ez azt eredményezte, hogy a lakótorony bejáratát az országút forgalmától függetlenül lehetett megközelíteni.

 

Károly Róbert címere

 

A lakótorony belsejében is különböző átalakításokat végeztek azért, hogy a királyi udvar igényeit kielégíthessék.  Ezt a korábbi állapotokhoz képest kisebb helyiségek kialakításával értek el.  A földszintet, hogy megtarthassa hadászati rendeltetését, keresztfalakkal négy kisebb helyiségre osztották.  Az első emeletet, ahol a torony főbejárata volt, egy észak-déli irányú kettős dongaboltozattal fedték le.  A királyi rezidenciát a lakótorony harmadik emeletén alakították ki.  Egy kelet-nyugati keresztfallal kettéosztották a belső teret, amelynek mindét része kényelmes lakóteret biztosított a királyi család számára.  A nyugatra néző termet ikerablak világította meg; ebben a teremben volt kandalló és árnyékszék.  Ez a belső tér lehetett a király szobája, a világosabb déli része pedig a hivatalos élet színtere volt.

A lakótorony átalakítása, a királyi család igényeihez igazítása biztonságos, s egyben reprezentatív környezetet teremtett a Visegrádon töltött napok idejére.  A lakótorony ötödik szintjén volt a király házi kápolnája.  Ezt kutatók azzal bizonyították, hogy ez volt az egyetlen szint, ahová nem került árnyékszék.  A kápolna belső terét egy kelet-nyugati irányú keresztfal osztotta két részre, amelyet egy árkádíwel kötöttek össze.  Ez és az árnyékszék hiánya kizárja a helyiség nagyterem funkcióját.  A terem északi térrésze vagy sekrestyeként, vagy oratóriumként működhetett.  A kápolna építése az átalakítások végét jelentette.  Ekkor XXII.  János pápa búcsút engedélyezett az itt alapított Keresztelő Szent János Egyháznak.  A fellegvárnak is volt kápolnája, amely Szent Erzsébetnek volt szentelve.

Korunk embere számára nehezen elképzelhető, hogy a királyi rezidencia hogyan fért el az alsóvár lakótornyában.  Ezért fontos kihangsúlyozni: ez a hely csak a királyi rezidencia első állomása volt Visegrádon.  Európa nyugati országaiban a lakótorony közvetlen környezetében még egy nagytermet is építettek.  Ilyen nagyterem Visegrádon azért nem épült, mert ezt a nagytermet önálló épületként Károly Róbert a 14.  század húszas éveinek végén a vár alatti városrészen saját udvarházaként építtette meg.  Az is feltételezhető, hogy a király csak ideiglenesnek tekintette a lakótornyot, és a királyi udvar szereplőit azzal akarta ösztönözni saját házak építésére, hogy elsőként ő építette meg a suburbium első udvarházát.

 

Az Alsóvár lakótornya (Salamoni torony) a 13.  század végén

 

A lakótorony Károly Róbert korában

 

Károly Róbert udvarházának számítógépes rekonstrukciója

 

Vencelin lovag 14.  századi viseletben, Hont Pázmán nemzetségbéli lovag (Képes Krónika)

 

Visegrád alsó vára, s benne a lakótorony - amely első helyszíne volt a királyi udvarnak - tekintélyes tömegével, belső elrendezésével a korabeli kontinens torony formájú rezidenciáinak leszármazott] a.  Ezeket a lakótornyokat részben a védelmi szükség és a reprezentációs igény hozta létre.  Ez a kettős funkció - esetünkben különösen - mint hatalmi szimbólum így kapott fontosságot a 14.  század húszas éveinek derekán.  Nem véletlen, hogy a Duna menti országokban, különösen Felső Ausztriában találkozhatunk hasonló épületekkel, de ez nem zárja ki azt, hogy a visegrádi lakótorony építésének legerősebb példaképe az esztergomi vár korábban épített lakótornya lehetett.

A 14.  század húszas éveinek második felében a királyi kúria építése befejeződött.  Ez az új épület lehetőséget teremtett arra, hogy bizonyos funkciók ettől kezdve már ebbe az épületbe kerültek.  A suburbium területén végzett ásatások eredménye alapjár szinte biztosra vehető, hogy itt épült fel a királyi kúria épülete.  A mai királyi palota bejáratához közel több épület alaprajzát sikerült azonosítani.  A megjelölt területen egy 30x15 méter alapterületű épület vonta marára legjobban a kutatók figyelmét, amelyet a keleti oldalon egy középkori utca választott el a hegyoldalban emelt épületektől.  Ennek a háznak a földszintje egy nagyteremből állott, melynek boltozatát faoszlopok tartották.  A terem délnyugati sarkába egy padlófűtő kemencét építettek, amelyet sikerült teljesen feltárni.  A ház emeletén több helyiség volt, ezeket a termeket kandallókkal fűtötték.

A hegyoldal délkeleti sarkában egy háromszintes, toronyszerű épület volt, melyet keleti oldalán kerítés kapcsolt össze egy téglány alakú emeletes épülettel.  Az utca északkeleti sarkában szintén egy udvarház falait sikerült azonosítani, melynek hosszú kőkerítése lefutott az utca vonaláig.  A feltárást végző tudósok - a megmaradt nyomok alapján - nem tudták a királyi kúria helyét azonosítani, de részletes értékelésük szerint a 30x 15 méteres alapterületű épület lehetett a királyi kúria épülete.

Az itt székelő udvar működését a király különböző intézkedésekkel biztosította.  1323 és L326 között részben az Árpád-házi hagyományok alapján, másrészt pedig a nápolyi királyságban tapasztalt szokások átvételével olyan lovagrendet szervezett a király, amely növelte az udvari élet mindennapjainak zavartalanságát.  Szent György lovagjainak testvéri társasága a királyhoz hú arisztokrácia katonailag legértékesebb elemeit tömörítette a király és az udvar szolgálatára.  Ebbe az uralkodó is belépett.  Tag csak egyhangú szavazattal felvett, király-hű személy lehetett.  A lovagok havonta összegyűltek az időszerű udvari és politikai események megtárgyalására, évente háromszor pedig az egyetemes gyűlésen minden lovag köteles volt megjelenni.  Ezeken a konventeken ítélkeztek, mert minden bíróság alól kivonta őket statútumuk, és csak rendi bíráik vonhatták a tagokat felelősségre.  Ez a Szent György-rend volt - az európai történészek megítélése szerint - kontinensünk első, királyi alapítású lovagrendje.

 

A Szent György Lovagrendalapító oklevele, függőpecséttel, 1326

 

MERÉNYLET A VISEGRÁDI KIRÁLYI UDVARBAN

 

Az, hogy a biztonság növelése érdekében szüksége volt a királynak Szent György lovagjaira, azt a néhány évvel későbbi évek történései igazolták.  Amikor az udvar Visegrádra költözött, Károly Róbert rövid időn belül konszolidálta a közviszonyokat, mert csak egyszer törte meg a békés élet biztonságát egy nem várt esemény.  A történeti források teljes bizonyossággal a városban épített királyi udvarházhoz kötik azt az eseményt, amely hosszú időre felborzolta az akkor élő emberek kedélyét.  A Zách-család kiirtása a 14.  század legvéresebb tragédiájaként vonult be a történelem lapjaiba.  A szörnyű eseményről - közel harminc évvel később - így számolt be Kálti Márk irodalmi igénnyel írt Képes Krónikája:

„ Ebben az időben, amikor Magyarország a béke óhajtott nyugodalmán örvendezett, és ellensége sehonnan sem háborgatta, a békebontó, gyűlölethintőördög a szívébe szállt egy Zács nemzetségben, Felicián nevű, már éltesebb, deresedő fejű nemesnek: hogy egyazon napon karddal ölje meg Károly király urat és Erzsébet királynéúrasszonyt meg két fiát, Lajost és Andrást.  Ezt a Feliciánt a néhai nádor, Trencséni Máté tette naggyá; utóbb Mátét elhagyta és a királyhoz tért; a király megkedvelte, szabad bejárást engedett neki, és ajtaja mindig nyitva állt előtte.

Amint azután az Úr 1330-ik évében, április tizenhetedikén, húsvét után való szerdán a király a királynéval és a mondott két fiával a visegrádi vár alatt, házában ebédelt, Felicián észrevétlenül a király asztalához lépett: kirántotta éles kardját és veszett kutya dühével, hirtelen a királyra rontott; irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat.  A kegyelmes isten azonban megkönyörült rajtuk, és nem vihette végbe szándékát.  A király jobb keze ugyan könnyen megsebesült - jaj, a királyné jobb kezének négy ujját egyszeribe lecsapta: ujjait, melyekkel a szegényeknek, sínylődőknek és nyomorultaknak osztotta az alamizsnát, mely ezekkel számtalan templomnak varrt mindenféle köntöst és fáradhatatlanul küldte az oltárokra és az egyháziaknak a drága bársony díszruhákat és kelyheket! Midőn azután az ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, rávetették magukat a gyermekek nevelői, Kenezics Gyula és János nádor fia, Miklós; fejükön halálos sebet kaptak, míg a gyermekek elmenekültek.  Ekkor egy jó hajlandóságú ifjú, a patakmegyei Sándorfia, János, a királyné al-étekfogója, úgy rohant Feliciánra, mint valami vérengző fenevadra: csákányával keményen nyaka és lapockája közé csapott, átvágta és leterítette; most az ajtókon mindenünnen benyomuló királyi bajvívó vitézek rémes kardjaikkal ízenként vagdalták össze a nyomorultat és összekaszabolták, mint egy szörnyeteget.

Fejét Budára küldték, kezeit, lábait más városokba; majd egyetlen növendékfiát és hű szolgáját - akik elfutottak, de meg nem menekülhettek - lófarkra kötözve emésztették el: tetemüket és csontjukat kutyák falták fel az utcán.

Méltó is volt, hogy minden ízében szétmarcangolják Feliciánt, aki maga is keservesen megcsonkította sok keresztény testét, és hogy ne emberi módon haljon, de eb létére eb módján, hogy hirtelen üssék le, mint az ebet, aki folyvást a szegénység sanyargatója volt.  Kivonszolták a királyi udvarban levő Klára nevű, gyönyörű szűz leányát is; orrát, ajkát oly kegyetlen elmetélték, hogy csak fogai látszottak; két kezéről is levágták nyolc ujját, hogy csak hüvelykei maradtak; félholtan utcaszerte több városban lóháton hurcolták és a szerencsétlent ilyen kiáltásra kényszerítették:

- így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!

Volt még Feliciánnak egy Sebe nevű nagyobbik leánya is, egy Kopai nevű nemesember felesége: Léva vára előtt Becsei Imre, az ottani várnagy parancsára ennek fejét vették, Kopait mindhaláligbebörtönözték; ezenfelülfiait keresztes vitézekkel egy tengeri szigetre küldték, hogy sose lássák viszont szülőföldjüket.  Végül sok Felicián nemzetségben nemest lemészároltak.

Így tehát a nyomorult Felicián fölségsértés bűnébe esett, felzavarta az országot, kiirtotta sarjadékait, gyalázatba döntötte és elpusztította nemzetségét, ebek martaléka lett, s e világból távoztában alvilági bilincsekbe hullt, pokol töltelékévé vált - szóbeszédül a világnak, okulásul a hűtleneknek Szinte hihetetlen, hogy történt valaha valahol, egyetlen napon, ily szörnyű eset.

Károly király eddig kedvező szelekkel hajózott és szerencséjének sajkája tetszésére hasogatta a tenger tarajos hullámait; de már a forgandó szerencse elfordította tőle arcát, hátatfordított neki, mindenfelől háborúság támadt, seregét legyőzték; kezét-lábát is nagy fájdalmak hasogatták. "

 

Zách Felicián, Orlai Petrics Soma festménye, 1860

 

Az 1330.  április 17-én történt tragédia valódi okait teljes hitelességgel napjainkig nem tudta feltárni a tudomány.  A felszínre került források különbözőképpen ítélik meg a döbbenetes esemény igazi okait.  Azt biztosan tudjuk, hogy Zách Felicián jómódú nemes úr volt, akinek Nógrád megyén kívül Gömör, Pozsony és Nyitra megyében is voltak birtokai.  Arra is több forrás utal, hogy ő kísérte el 1308-ban Csák Mátét a Visegrád melletti kékesi kolostorba, ahol Károly Róbertet királynak ismerte el.  1321 -ben Csák halála után átpártolt a királyhoz, aki őt bizalmába fogadta.  Először Sempte várnagya lett, majd szabad bejárása volt a visegrádi királyi udvarba.  Klára nevű leánya már fiatalon Lokietek Erzsébet királyné udvarhölgye lett.  A lány tüneményes szépségét a lengyel krónikák is megörökítették.  Egyik történész azt is megírta, hogy a visegrádi udvarba jött vendégségbe Kázmér lengyel herceg - Erzsébet királyné unokaöccse -, aki nénje segítségével elcsábította a gyönyörűséges Klárát.  Apja, amikor tudomást szerzett az esetről, annyira elragadtatta magát, hogy az egész királyi családot ki akarta irtani.

Zách tettét irgalmatlanul megbosszulta a király.  A bosszú részleteit Kálti Márk krónikájából részletesen megismerhettük.  Ezzel azonban nem zárult le a király bosszúja.  1330.  május 15-én összeült a vésztörvényszékké alakult országos tanács - amelyben a legtekintélyesebb országnagyok foglaltak helyet -, és Zách egész nemzetségét bűnösnek nyilvánították, a család tagjait „harmadíziglen" kiirtani rendelték.  Az ítéletet utána kegyetlenül végrehajtották.  Ráadásul a családot teljes vagyonelkobzásra is ítélték.  Egyes történészek politikai aktusnak tekintették Felicián tettét, és lázadását a király és a legyőzött bárók közötti harc utolsó felvonásának nyilvánították.  Olyan feltevések is napvilágot láttak, amelyek a saját korabeli történet alapvonásait egy évszázaddal korábbi időre vetítették vissza.  így kapott szerepet Gertrúd királyné Bánk bán feleségének elcsábításában.

A történetnek van még egy érdekes összefüggése is.  Már szóltunk arról, hogy az udvarban élő Szent György-lovagok egy emberként sorakoztak fel a királyi család és az udvar szereplőinek védelme érdekében.  A Krónikából azt olvashattuk, hogy mikor a merénylő a királyné ujjait levágta és a gyermekek életére tört, Kenezics Gyula és János nádor fia Miklós fejükön halálos sebet kaptak.  Akkor Sándor fia Cselen János, a királyné al-étekfogója rárohant a vérengző Záchra és csákányával leterítette.  Utána az ajtókon benyomuló királyi bajvívó vitézek éles kardjaikkal ízenként vagdalták össze a nyomorultat.  A lovagrend tagjait nem ismerjük, mert a rend titkos társaságként működött.  Azonban joggal feltételezzük, hogy a tusában közreműködő udvari emberekben és a bajvívó vitézekben a Szent György Lovagrend tagjait fedezhetjük fel, akik életük árán is maradéktalanul teljesítették a királynak tett fogadalmukat.

Békésebb időkben bizonyos jogszabályok biztosítékot teremtettek arra, hogy a rend és a király oldalára állt új birtokosoknak a királyhoz való hűsége tartósan fennmaradjon.  Már a rozgonyi győzelmes csata után az olvasható az oklevelekből, hogy a király fővesztéssel sújtotta az erőszakos cselekmények elkövetőit és a hatalmasodókat.  A király az ezzel kapcsolatos pereket a királyi udvarban tárgyalta és kegyetlenül megtorolta.  Azzal is emelte az ilyen természetű perek fontosságát, hogy a legfontosabb pereket Visegrádon, a királyi kúriában folytatták le.  Ezeken a tárgyalásokon jelen voltak az éppen Visegrádon tartózkodó nagybirtokosok, de közreműködtek abban a per folyamán ott tartózkodó köznemesek is.  Ezek a tárgyalások a király, az országbíró vagy más bizalmi emberének elnöklete alatt folytak.  Ezzel az intézkedéssel a politikában elsősorban a központi hatalom elvárásai érvényesültek.  Az 1320-as évektől ez a központosítási törekvés indította el azt a kúriai reformot, amely az udvari papság vezetőjét, a kápolnaispánt hiteleshelyi jelleggel ruházta fel.

(Ez a szervezet nagyjából a közjegyzők feladatkörét látta el. )

***

Az ország belső rendjének helyreállításával, a gazdasági élet újjászervezésével megnőtt országunk tekintélye.  A növekedés eredményeivel párhuzamosan az udvari élet megszervezése és a királyi család elhelyezése volt a legfontosabb feladat.  Azt már nyomon követtük, hogy az alsóvár lakótornya, mint az uralkodói reprezentáció fontos kelléke, az átköltözés után miként nyújtott néhány évre biztos elhelyezést a királyi család számára.  Azt is láthattuk, hogy a város területén megépített udvarház hogyan vált a kor igényeinek jobban megfelelő királyi épületté, amely már a család kényelmének kiszolgálása mellett bizonyos közfeladatok ellátását is magára vállalhatta.  Ez a két épület mégsem volt elegendő a gyorsan növekvő szükségletek kielégítésére.  Erre az időre fejeződött be a fellegvár átépítésének, bővítésének munkája, s ettől kezdve vált alkalmassá arra, hogy mind külső megjelenésével, mind pedig belső kényelmével méltóképpen reprezentálhatta az Anjou király nemrég megszilárdult hatalmát is.  Valószínűsíthető azonban, hogy a korábban rendbe hozott, vagy újonnan épített épületek továbbra is királyi rezidenciaként működtek, ennek ellenére az andezit hegyet koronázó fellegvár lett a további évek leginkább csodált épülettömbje.

A fellegvárban folyó építkezések befejezését a szakemberek a 14.  század első harmadának végére helyezik.  Az udvartartás Visegrádra költözése idején a fellegvári együttes csak egy kváderekből épített kaputoronyból, egy ötszög laprajzú kaputoronyból és egy övezőfal-ból állott.  Lakópalota csak az északnyugati oldalon volt.  A kaputoronyhoz kapcsolódó két palotaszárny építése már Károly Róbert idejére esik.  A nyugati szárny palotája ekkor még csak egyemeletes volt, melynek északi végén még egy szoba lehetett.  Ezzel szemben a felső várudvar keleti palotája már az első periódusban a földszinti rész fölötti két szinten egy-egy nagyteremmel rendelkezett.  Ekkor épült az északi kis ciszterna is.  Ezeket az építkezéseket a királyi udvar megnövekedett igényei miatt kellett végrehajtani.  A harmincas évek elején a királyi család elhelyezésére a fellegvár termei voltak legalkalmasabbak.  A királyné a nyugati, a király pedig a több emeletből álló keleti oldalon rendezte be rezidenciáját.  Károly Róbert megélénkült diplomáciai tevékenysége miatt azért kellett az építkezés ütemét gyorsítani, mert sokoldalú nemzetközi kapcsolataiban már fel lehetett ismerni egy nagyszabású találkozó összehívásának körvonalait.

 

Zách Felicián merényiele (Képes Krónika)

 

Közben azonban a királynak még egy fontos teendője akadt.  Gyermeksége idejétől hordozta magába a nagy fájdalmat, hogy a magyar királyságot megnyerte ugyan, de nagyapja kizárta őt a nápolyi királyságból, és helyette nagybátyját, Róbert herceget ültette trónra.  Róbert király öregsége idejére felcsillant a remény, hogy fiát, András (Endre) herceget ültetheti Nápoly trónjára.  Kálti Márk Képes Krónikája így számolt be az eseményről:

„Az Úr 1333.  évében, július havában elindult a király Visegrádról fiával, a hatesztendős Andrással - és jó vitézi kísérettel keresztülhaladt Zágrábon, átkelt a tengeren, hogy fiát a pápa, XXII.  János úr akaratából és a nemes Róbertnak, Szicília királyának kívánságára és kérésére Szicília királyává koronázza.  A király kíséretében voltak Csanád esztergomi érsek, András váradi püspök, a longobárd Jakab orvos, a csanádi püspök és a fent említett Dancs mester s az ország igen sok más nemese.  Március havában tért vissza a király épségben, s mind a vele levők is egészségesek voltak.  Fiát pedig otthagyta, de nem megkoronázva, miképpen kívánta; mégis nagybátyja, Róbert király gyámsága és védelme alatt.  Ez a Róbert szicíliai király nagy bölcsességű, szent életű ember volt; a kor azonban már megroskasztotta és le akart mondani a világról meg a királyi méltóságról, hogy szemlélődőéletetfolytasson és az említett fiú kövesse a trónon.  Később azonban jobb határozattal élve, nem akart életében lemondani a királyságfelséges ormáról, de úgy rendelkezett, hogy halála után örökség jogán a fiú nyerje el a királyság koronáját; Róbert királynak volt ugyan örököse, de ez már igen korán megadta adóját a halálnak. "

A krónikás irodalmi fogalmazása nem követte híven a megtörtént eseményeket.  A tanácskozás létrejötte előtt valóban követek jöttek-mentek Visegrád és Nápoly között, a magyar zászlósurakból álló kíséret is előkelő volt, de az agg Róbert nem fogadta örökösévé a gyermek Endre herceget.  A nápolyi Castel Nuovóban lefolytatott tárgyalások során 1333 szeptemberében tényleg megszületett az egyezség, melynek értelmében Róbert király unokája és örökösnője férjhez megy Károly Róbert kisebb fiához, Endréhez, amint a két gyermek eléri az egyház által megkívánt kort.  Ez a megegyezés kielégítette Róbertet és Károly Róbert is azzal térhetett haza 1334-ben, hogy ha ő nem is, de fia, Endre mégis itáliai ősei örökébe lephet.

 

KIRÁLYOK TALÁLKOZÓJA 1335-BEN VISEGRÁDON

 

A 14.  század harmincas éveiben megélénkült a visegrádi királyi udvar diplomáciai tevékenysége.  Követek jártak-keltek Magyarország, Itália, Lengyelország és Csehország között.  István visegrádi várnagy a magyar király képviseletében többször megfordult ezekben az országokban.  Ez a gyakori követjárás hamarosan e század legnagyobb diplomáciai eseményét készítette elő.

Hazánk kereskedelmi kapcsolatai nyugat felé a 12.  század végén kezdtek fellendülni, amikor a nyugati kereskedők behozott árúikért elsősorban nemesfémet vittek ki országunkból.  A közvetítő kereskedelem hasznát az osztrákok igyekeztek lefölözni.  Ezt Bécs város árumegállító jogának bevezetésével akarták biztosítani.  Szándékukat a 14.  század elején tudták érvényesíteni.  Károly Róbert - miután békés szándékai sikertelenek maradtak - kereskedelmi háborút indított, és megtiltotta a magyar kereskedőknek, hogy Ausztriába utazzanak.  Azonos érdekei voltak János cseh királynak is, mert országában is fellendült a nemesércbányászat.

 

Anjou kori harsonás a Képes Krónika alapján

 

A magyar király gazdasági és politikai befolyását a szomszédos szláv államokkal kiépített szövetséggel kívánta ellensúlyozni, aminek ebben a korban a házasság volt a legjobb eszköze.  Már első feleségének halála után családi kapcsolatba lépett János cseh királlyal.  Bár Beatrix királyné egy év múlva meghalt, a szövetség ennek ellenére tartósnak bizonyult.  1327-ben, amikor János cseh király seregét Krakkó ellen vezette, Károly Róbert közbelépésével abbahagyta az ellenségeskedést.  A békét Károly Róbert azzal pecsételte meg, hogy Visegrádon született László fia eljegyezte János leányát, Annát.  Bár László herceg fiatalon elhunyt, a megkötött egyezség továbbra is érvénybe maradt és a magyar-lengyel-cseh összefogás ezután az osztrákok ellen irányult.  Az utána fellobbanó cseh-lengyel viszály idején ismét sikerrel lépett közbe a magyar király.  Kázmér király trónra lépése után a csehek királya és a német lovagok két irányból támadtak a lengyelekre.  A válságos helyzetben érkeztek meg Károly Róbert békeközvetítői.  1335-ben Trencsén városában találkozott egymással a lengyel és a cseh uralkodó, ahol egyezséget kötöttek.  János cseh király és fia lemondtak a lengyel királyi címről, Kázmér lengyel király pedig lemondott a cseh hűbér alatt álló sziléziai és plovcki hercegség fennhatóságáról.

 

Udvari élet a visegrádi Kongresszus időszakából (Fellegvár, panoptikum kiállítás)

 

Ilyen előzmények érlelték meg a legmagasabb szintű Közép-kelet-európai tanácskozás előfeltételeit, amelyre a trencséni találkozó után, 1335.  november 11 -én, a magyar királyság székhelyén, Visegrád városában került sor.  Őszi időben egymás után érkeztek a visegrádi királyi udvarba a szomszédos országok államférfiai: Kázmér lengyel és János cseh király, Rudolf szász herceg és Wittelsbach Henrik alsó-bajor herceg, valamennyien udvari emberek, lovagok, gazdag polgárok és kereskedők társaságában, akiket a magyar király díszes ünnepségek között fogadott.  A magyar udvari emberek között Telegdi Csanád, Esztergom érseke, Drugeth Vilmos nádor, valamint Nekcsei Demeter tárnokmester vett részt a tanácskozáson.  A külföldi udvarok követségei, a megyék és a városok küldöttségei is megjelentek Visegrádon, részint tisztelgésül, részint érdekeik előmozdítására, vagy csak kíváncsiságból is, hogy jelen lehessenek az evsza/. ad legpompásabb ünnepségén, amilyen meg nem volt soha Visegrádon.

Az csak természetes, hogy a több mint tíz éve tartó előkészületek alatt Visegrád valóban a magyar királyság székvárosa lett, melynek vezetői és a társadalom elitjéhez tartozó lakosai erre az eseményre pompázatos várossá varázsolták.  A királyi találkozó arányairól, a megjelent vendégek nagy számáról krónikás adatok adnak tájékoztatást:

,,Az Úr 1335.  évében Szent Márton napja körül János cseh király, fiával, Károllyal és a lengyel királlyal eljött Magyarországra, Visegrádra Károly királyhoz, hogy örök békeszövetséget kössenek: ez meg is történt.  A király bőkezűségéből a cseh király ebédjéhez mindennap kétezerötven kenyeret adtak ki, bőven mérték a királyi étket is, s a lovaknak is naponta huszonöt mérő abrakot osztottak.  A lengyel király ebédjéhez ezerötven kenyeret adtak és eleséget is dúsan.  Borból pedig száznyolcvan hordót mértek ki.  A magyar király különböző drága kincsekkel is megajándékozta a cseh királyt, éspedig ötven ezüstkancsóval, két tegezzel, két öwcl, egy csodás sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy fokossal, mely megért kétszáz aranymárkát, s egy csodás munkával kidolgozott gyöngykagylóval.  Mivel pedig a lengyel király adófizetője volt a cseh királynak, és minthogy Károly magyar király felesége a lengyel király nővére volt, a magyar király vagyis Károly ötven tiszta aranymárkát adott a cseh királynak, hogy megszabadítsa az adófizetéstől a lengyel királyt: ugyanott elhatározták, hogy bármelyik királyra vagy országukra ellenség törne, a többiek segítségére és szabadítására sietnek.  Ezt a szövetséget nagy esküvéssel is megerősítették. "

A tárgyalások során a három ország között szövetségi szerződés jött létre, és közös álláspontra jutottak a három országot érintő gazdasági kérdésekben is.  A kongresszus eseményeiről készült szerződés szövegét a königsbergi lovagi levéltár őrizte meg.  A szövetséghez való csatlakozás fejében Wittelsbach Henrik fia, János eljegyezte Kázmér király leányát, Margitot.  Megállapodás jött létre a Német Lovagrend és Lengyelország között is, melynek értelmében a lengyel király lemondott Danzigról és Kis-Pomerániáról, cserébe viszont a lovagrend visszavonult Varsó környékéről.  A gazdasági egyezség értelmében a cseh-morva és a velük kapcsolatot tartó nyugati kereskedőknek hazánk felé új utat nyitottak, és a Buda-Visegrád-Esztergom-Nagyszombat-Holics-Brünn-Prága útvonalon különböző vámkedvezményeket kaptak.

A tárgyalásokat díszes ünnepségek követték, melyeknek fénypontjai a vendégek tiszteletére rendezett lovagi tornák és párviadalok voltak.  Ezeken a találkozókon a legügyesebb magyar és külföldi lovagok mérték össze erejüket a lándzsavetésben, vagy a bajvívásban.  Az ünnepségek befejezését, a szerződések szertartásos megpecsételését november 19-re, Erzsébet királyné névnapjára időzítették.  Az ünnepélyes búcsú előtt drága ajándékokkal halmozta el vendégeit.  Azok felsorolását mára Képes Krónikából vett idézetből részletesen megismertük.  Magyarország szempontjából a szövetségkötés igazi politikai siker volt, amelyet a résztvevők kötöttek egymással.  Minthogy a politikai egyezség vesztese a Habsburg herceg volt, ezért nem is maradt adósa válasszal.  Bajor Lajos 1336 januárjában Bécsbement és felhatalmazta az osztrák hercegeket, hogy a magyarországi hűbéreket az ő nevében eladományozhatják.  A hazánkba betörő osztrák hercegek csapatait a magyar király ellenségei, a Ba-bonicsok és a Kőszegiek is támogatták.  Ez a katonai erő azonban nem volt igazi ellenfél a magyar, cseh, és lengyel seregekkel szemben.  Három oldalról rohanták meg Ausztriát, utána a Morva folyónál egyesültek és itt egyeztették haditervüket.

A katonai túlerő hatására az osztrákok békét kértek.  A kedvező ajánlatra a csehek királya Ennsben kiegyezett az osztrákokkal.  A magyarok királya azonban csak fegyverszünet megkötésére volt hajlandó.  Először lázadó alattvalóit legyőzte, visszafoglalta tőlük Muraközt és csak ezt követően csatlakozott az ennsi egyezményhez.  Végül Károly Róbert is kiegyezett az osztrákokkal, sőt még szövetséget is kötött a hercegekkel.  Ez a szövetség sem teremtett teljes békét az osztrák-magyar határon.  1341-ben bizottságot hoztak létre a villongások kivizsgálására.  Nyereségnek számított, hogy a Visegrádon megkötött szövetségi viszony északi és északkeleti irányban érvényben maradt.

 

Királyi lakoma a Visegrádi Kongresszuson (Fellegvár, panoptikum kiállítás)

 

János cseh király 1335.  december 3. -i, feltehetően Visegrádon kiadott oklevele

 

VISEGRÁD ES A SZENT KORONA

 

Első királyunk megkoronázása óta a magyar Szent Korona fontos szerepet töltött be országunk történetében.  Az államalapítás idején Esztergom volt az ország központi városa, de Szent István már uralkodásának második évtizedében - mintegy magánegyházként - társaskáptalant alapított Székesfehérvárott, és ez lett az Árpád-házi királyok koronázó temploma, később pedig temetkezési helye.  A Szűz Mária Egyháza néven ismert bazilika a püspök fennhatósága alól kivéve az esztergomi érsek hatáskörében működött.  A bazilika tornyában őrizték a koronázási jelvényeket és ruhákat is.  A városhoz kötődő koronázás, a trónus, a koronaőrző templom, az évenkénti törvénynapok fontos vallási-hatalmi központtá tették a zarándokok útvonalába eső várost.

A tatárjárás után a Szent Korona őrzése egy megerősített védelmi rendszerű városban folytatódott tovább.  1.  András király 1047-ben történt koronázása után gondos leltárt készített az uralkodói jelvényekről.  Ez utal a jelvényegyüttes fontosságára, és ez magyarázza a koronaőri intézmény létrehozásának szükségességét.  A koronaőrzésről szóló dokumentumok a 12.  század végén készültek, amelyekből megtudjuk, hogy ezt a tisztséget a fehérvári prépost személyéhez kötötték, aki őrkanonokot jelölt ki ennek a feladatnak az ellátására.  Ennek az intézménynek a kialakulását a magyar egyház belső fejlődése is segítette.  Egy pápai oklevél pontosan meghatározza a fehérvári prépost, őrzéssel kapcsolatos felelősségét és az őrkanonok szerepét a korona őrzésében.

1241-ben, amikora tatárok rohama elpusztította az ország nagy részét, a koronázási jelvényeket, s köztük a Szent Koronát - az egyházi alárendeltségben működő katonai erőknek - sikerült elmenekíteni és a Templomos Lovagrend klisszai várába vinni.  Bár az őrzéssel kapcsolatos feladatokat mind az ezzel megbízott egyházi személyek és az őket szolgáló katonai erők pontosan ismerték, IV.  Béla király halála után lányának, Macsói Anna hercegnőnek

mégis sikerült elrabolnia a koronázási ékszerek egy részét, és Ottokár cseh királyhoz vinni Prágába.  Egy osztrák krónikás szerint a királyi kincstárból két aranykoronát, királyi jogarokat, néhány ékszert és nagy értékű tárgyat vitt magával Prágába Ottokár számára, aki magát magyar királlyá akarta koronáztatni.  A Szent Koronát csak azért nem vehette magához, mert annak őrizetét az azzal megbízott személyek tökéletesen biztosították.

 

II.  Pfemysl Ottokár, II, Vence!, III.  Vencel (A cseh királyi ház genealógiája Zbráslavi krónika, 1393)

 

Károly Róbert 1.  felségi kettős pecsétje

 

Azt már néhány fejezettel korábban nyomon kísérhettük, hogy milyen zavart okozott III.  András halála után a trónért tülekedő három leányági leszármazott küzdelme a királyi hatalmat szimbolizáló korona megszerzésére.  Az őrzés háromszáz éves hagyománya akkor szakadt meg, amikor III.  Vencel koronázása után a koronaőrzéssel megbízott fehérvári prépost és az őrkanonok megengedte a Szent Korona Budára szállítását, mert ezzel segédkezet nyújtott II.  Vencelnek, hogy 1304-ben csellel magához vegye, és Prágába vigye a magyarok Szent Koronáját.  Az őrzés körülményeiben támadt teljes bizonytalanság késztethette Károly Róbertet arra, hogy 1310-ben történt - immár érvényes koronázása után ő sem vitte vissza a koronát a fehérvári egyházhoz, hanem magánál tartotta és személyesen gondoskodott annak őrzéséről.  A király döntésének hátterében a Fehérvár környéki várbirtok urainak, a Csákoknak elkötelezettsége húzódott meg.  A hét környéki vár urai ugyanis Károly Róberttel szemben egyértelműen Vencel és Ottó oldalán sorakoztak fel, és a fehérvári papság is teljesen őket támogatta.  1302-ben Károly Róbert ezért felemelte zászlaját Székesfehérvár ellen és kegyetlen ostrommal feldúlta a várost.

Anjou-ellenessége miatt Bicskei Gergely, Esztergom érseke kiközösítéssel sújtotta a várost, ami csak olaj volt a tűzre, mert szembe fordultak Bicskei Gergely akaratával, érvénytelennek tekintették kiközösítésüket, és a káptalan egyik Bedé nevű kanonokja a kiközösítést semmibe véve tovább misézett.  A felvázolt helyzetben Vencel és Ottó számára még lett volna a lehetőség, hogy a koronát a szertartás után továbbra is az arra illetékes egyháziak kezében hagyják, de ők nem éltek ezzel a törvényes lehetőségükkel.  Károly Róbert 1310-ben nehezebb helyzetbe került.  Neki egyszerre kellett számolnia a vele szemben ellenséges érzelmű fehérvári egyháziakkal, Fehérvár lakosaival és a Csákok kezében lévő környékbeli várak uraival.  Az 1310-es koronázás után ezért tartotta magánál a Szent Koronát, melynek birtokba vételére tíz küzdelmes évet kellett várni.

Később, 1326-ban, mikor már Visegrád lett az ország központja, visszaállította a koronázó város biztonságát és a Csákok várait is megszerezte, lehetősége lett volna visszatérni a régi hagyományokhoz, de Visegrád vette át a királyi központ funkcióit.  Károly Róbert - miután megszilárdította hatalmát - az egyház is megismerte a király egyházpolitikájának lényegét, amely feszültséget teremtett különösen akkor, amikor hozzálátott az egyházi birtokok lefoglalásához.  Ehhez még hozzájárult az egyházi társadalom és a pápaság válsága, amely együttesen ösztönözte a királyt a Szent Korona fehérvári őrzésének felszámolásához.  Ezzel párhuzamosan megváltoztak a koronázással kapcsolatos szokások is.  Az új rend sze -rint Buda bírája és tanácsurai talpig páncélban, kezükben karddal álltak sorfalat a fehérvári bazilika kapujában, azután Budára kísérték az új királyt, ahol a Nagyboldogasszony-templomban bemutatták Buda polgárainak.  Ez az új jog azt jelentette, hogy a fehérvári polgárok szerepét Buda polgárai vették át.  Ezek a változások vezettek el az egyház koronaőrző szerepének megszűnéséhez, és a koronaőrzés székhelyének Buda-Visegrád-Esztergom térségébe kerüléséhez.  Ez csökkentette az egyháznagyok befolyását és ellenőrzését a királyi hatalom és a koronázás fölött.  Nyomon követhető, hogy az Anjou-uralkodók mellőzték Fehérvárt, és az ott működő intézményeket az új uralkodói központba, Visegrádra költöztették.  A kancellária 1323-ban akkor távozott Fehérvárról, amikor a királyi udvar Temesvárról Visegrádra érkezett.

 

A magyar koronázási ékszerek (Országalma), amelyeket 1323-tól a visegrádi fellegvárban őriztek

 

A magyar koronázási ékszerek (Szent Korona), amelyeket 1323-tól a visegrádi fellegvárban őriztek

 

A magyar koronázási ékszerek (Jogar), amelyeket 1323-tól a visegrádi fellegvárban őriztek

 

A királyság központi intézményeinek elköltözését Fehérvárról néhány gyakorlatias megfontolás is gyorsíthatta.  Ebbe a körbe tartozott a koronaőrzés intézménye is.  A város központi szerepének értékvesztéséhez nagyban hozzájárult az is, hogy a IV.  Béla király által épített királyi palota állapota már nem felelt meg az igényeknek.  Arról is maradt feljegyzés, hogy Károly Róbert hosszabb itt-tartózkodása során kapott köszvényt, amely egészségi állapotát súlyosan befolyásolta.  A királyi koronázások idején a trónjelöltet is ezért nem itt, hanem a préposti palotában szállásolták el.  Legtöbbet rontott a városon a bazilika épületének 1318-ban történt leégése.  Ezek ismeretében kellett Károly Róbertnek dönteni, amely végső soron elvetette a fehérvári őrzés lehetőségét.  Utána két lehetőség kínálkozott.  Vagy magával vitte, amikor az udvar Lippára és Temesvárra távozott, vagy egyenesen Visegrádra szállíttatta és saját bizalmi embereinek őrizetére bízta.

Amikor 1323-tól Visegrád valóságos királyi központ lett, bizonyára a király környezetébe került a Szent Korona.  Korábbi tapasztalatai alapján ugyanis csak akkor érezhette biztonságban magát, ha a korona a közelében volt, s így azt a legváratlanabb időben bármikor ellenőrizhette.  Ebben nem ő volt az első, hiszen Vencel és Ottó korábban élt már ezzel a lehetőséggel.  Ebben az időben a Szent Korona őrzési helye a fellegvár ötszögű öregtornya volt, mert a későbbi században - amikor Hunyadi Mátyás alatt a koronaőrzés intézménye kialakult - külön passzus utalt vissza erre, mint hagyományra.  A fellegvár falai között, a Szent Korona őrzési helye mellett börtön is volt, ahol a magas rangú politikai foglyokat őrizték.  Érdekes párhuzam adódik ebből, mert Buda várában a tárnoki ház volt a korona őrzési helye Zsigmond idejében, ahol - akárcsak Visegrádon - a börtöncellák melletti öregtoronyban őrizték a koronát.

A Szent Korona őrzéséhez - a hagyományos katonai erők mellett - egy új típusú lovagrend tagjai is hozzájárultak.  Ez a Szent Györgyről elnevezett első magyar udvari rend volt.  A 14.  század első évtizedeiben lezajlott társadalmi változások nemcsak a királyi hatalom jellegét és az egyházi társadalom szerepét változtatták meg, hanem a koronaőrzés intézményeit és az őrzési helyek biztonságáért felelős katonai erők szerkezetét is.  Az egyház visszaszorulásával az egyházi alapítású lovagrendek helyzete is megváltozott.  Jó példa erre a Templomos Lovagrend szétverése és megszüntetése.  A Johanniták rendje ugyan megmaradt, de vezetőinek kinevezésébe a király is érvényesítette akaratát.  IV.  Béla király még ezt a rendet kérte fel budai palotájának őrzésére, de Károly Róbert a nápolyi Anjouk testőrszokásait hozta magával, amikor 1326-ban megalapította a Szent György lovagok testvéri társaságát, amelynek ő volt a nagymestere.  Van olyan vélekedés is, amely szerint a rendalapító király a Szent Korona őrzésének bizonyos feladatait a lovagrend tagjainak kötelezettségévé tette.  Arról is találunk említést, hogy amikor 1333-ban a király Endre herceget Itáliába vitte, magához vette a Szent Koronát is, melynek őrizetével saját lovagrendjének tagjait bízta meg.

 

A korona pántos vasládaja

 

A fellegvár öreg tornya, ahol a koronát őrizték

 

A korona őrzőhelyéül szolgáló terem az öregtoronyban

 

A VÁROSFEJLŐDÉS SAJÁTOSSÁGAI VISEGRÁDON

 

 

Az előző fejezetekben megismerhettük, hogy Visegrád már az államalapítás századában jelentős szerepet töltött be a magyarság történetében.  Ispánsági vára, egyházi központja és szolgáltató faluja már a 11.  század első évtizedében a jelenlegi településtől északra, a Sib-rik-dombon és a Várkertben kialakult.  Ennek a korai településnek nincsen semmi kapcsolata a 13.  század végén kialakuló új Visegrád faluval, amely kizárólag a fölötte épült várának köszönhette létezését és későbbi felvirágzását.  Az pedig mindenképpen elemzésre szorul, hogy ez a Duna szurdokában fekvő helység rendelkezett-e olyan adottságokkal, amelyek alkalmasak egy város kialakulásához.

Városok általában ott alakultak ki, ahol a földrajzi és gazdasági körülmények kedveztek egy-egy falu vagy város létrejöttéhez.  Igaz ugyan, hogy Visegrád az ország közepén helyezkedett el, de a szűk Duna-völgy nem kínált bő lehetőséget a mezőgazdaság felvirágzásához.  Fontos útvonalak sem találkoztak itt.  Gondoljunk arra, hogy az Esztergomot Budával összekötő, a nagy folyam vonalát követő ősi út Visegrádon haladt keresztül, de már a 13.  században sokkal nagyobb forgalmat bonyolított le a két nagyváros között a Visegrádi-hegység és a Pilis törésvonalában fekvő Dorog-Leányvár-Pilisvörösvár irányú útvonal.  Visegrád ezzel szemben csak a Dunán lebonyolódó árucsere forgalmából részesedett.  A város fölött húzódó királyerdők sem nyújtottak életlehetőséget az itt élők számára.  Ezek alapján megállapítható, hogy az új helyen kijelölt település létrejöttét és fellendülését az itt épülő várnak, későbbi virágzását pedig a királyi udvar ideköltözésének köszönhette.  1259-ben a király tudatta a pápával, hogy a királynénak egy puszta hegyet adományozott a pilisi erdőben abból a célból, hogy a tatárok nap mint nap fenyegető betörései ellen az özvegyek, árvák és apácák védelmére itt várat építsen.  Az építés költségeit Mária királyné ékszerei fedezték.  A vár a Nyulak-szigeti domonkos apácáknak (köztük Margit királyleánynak) szolgált menedékvárként.

A várrendszer felépítésének pontos idejéről nem maradtak adatok, de azt tudjuk, hogy IV.  Béla király felesége, Lascaris Mária 1251-ben Visegrádról keltez oklevelet, amely az építéssel lehetett kapcsolatban.  1255-ben már minden bizonnyal elkészült a vár, mert a király - csere útján - a marosi Borstól a várhoz csatol egy birtokot.  1258-ban az esztergomi káptalan egyik tagja Visegrádon hallgat meg egy asszonyt, melynek valószínű helye már a vár ban lehetett.

 

Anjou kori fellegvár (rekonstrukció)

 

A vár építésével párhuzamosan és a későbbi évtizedekben - a várban lakók jobb ellátására - a váralján hospes település jön létre, amelyben vendégek, hospesek élnek.

Történeti adatokból tudjuk, hogy IV.  Béla király - uralkodása idején - sokat tett a városfejlődés megindításáért.  A hoszpesz (hospes) szó vendéget, idegent jelent, de a formálódó városok hospese nemcsak idegenekre, hanem olyan magyar eredetű szolgákra is vonatkozik, akik a hospes szabadság birtokába jutottak.  A hospesközség magában hor dozta a várossá válás kedvező feltételeit.  Ezt a fejlődési folyamatot még azzal toldotta meg a király, hogy a Rosd nembéli Márk és Miklós tulajdonában lévő szemközti Marost a visegrádi vár alatt élő vendégeknek adományozza.  Ezzel a két település sorsa, fejlődése együttesen megy tovább.

Ezután felmerül a kérdés, hogy hol lehetett ez a váraljai település? Az egyértelműen valószínűsíthető, hogy a fellegvárat az alsóvárral összekötő záró faltól délre formálódott ez a su-burbium.  Az alsóvárhoz közel, vagy az alatt azért nem lehetett, mert a keskeny folyóparti részen még egy darabig az alsóvárhoz tartozó védőfalak csatlakoztak.  A fellegvárból a Dunához és a lapályosabb terület felé, a mai Kálvária mögötti völgyben érkezett le a középkori kocsiút és a Malompatak fölött érhette el a váraljai települést.  Ez a kiszélesedő, sokkal tágasabb rész alkalmasnak mutatkozott az ide költözöttek megtelepedéséhez.  A később alakuló város ezen a területen volt és ez lehetett a magyar város, mert számos később alakuló város ezen a területen épülhetett; ez lehetett a magyar város, mert számos később keltezett oklevél említ ebben a városrészben magyar és német hospeseket.  Az alsóvár környezete semmiképpen nem tekinthető váraljai településnek, mert a meredek Várhegy aljában szűk terület maradt település kialakulására.  A régészeti feltárások nyomán - a mai Salamon-torony utcában - előkerültek ugyan középkori falmaradványok, de ezek méretük alapján inkább a későbbi város maradványai lehettek.  Ettől párszáz méterrel délre - a későbbi királyi palota körül - 13.  századvégi házak maradványai és tűzhelyek kerültek felszínre.  Mindezek figyelembe vételével szinte biztos, hogy földrajzi szempontból a Kálvária-hegy alján kiszélesedő terület lehetett a suburbium központi magja.  A királyi palota térségében feltárt épületmaradványok, amelyek hatszáz-hétszáz méterrel vannak csak messzebb a Kálvária-aljától, szintén település nyomaira utalnak.

Érdekes foglalkozni azzal is, hogy míg a lakosokat hospes néven szinte tömegesen illetik a 14.  századból megmaradt oklevelek, addig településük suburbium néven egy idő után nem fordul elő.  Az átalakulás, a várossá válás terminológiai mutatója az az 1338-ban kelt telekeladást rögzítő oklevél, amely első alkalommal nevezi Visegrádot civitasnak, városnak.  Érdekes, hogy 1338-ig - bár korábban is említenek lakóházakat - azok helymegjelölésére csak a Visegrád nevet használják.  1330-ban a Zách család drámájának évében, a király házának említése után néhány hónappal, már említik az érsek házát, három évvel később pedig a pécsi püspök és a pápai nuncius házát is.  Ezek még nem használják a „város" megnevezést, hanem csak egyszerűen Visegrádot (domi in Wissegrad).  Az 1338-as oklevél különlegessége, hogy első alkalommal jelenik meg a magyar városrész megnevezés, amely első adat a város kétmagú településsé válásáról.  Ilyen elnevezés Budával és Váccal kapcsolatban is előfordult.  Bizonyára már az 1330-as évek elején is létezett ez a kettős város, mert akkor nem lett volna értelme feltüntetni, hogy az 1338-ban eladományozott ház a magyar városban található.

***

Az 1330-as évek valóban új fejezetet nyitottak a város történetében, mert ilyen hírtelen felívelő fejlődéssel egyetlen magyar város esetében sem találkozhatunk.  A központi bíróságokat itt állították fel, itt működött a királyi kápolna is, amely kormányzati és hiteleshelyi feladatokat látott el.  Ettől az időtől kezdve 1410-ig, Károly Róbert, Nagy Lajos, Mária királynő és Zsigmond magyar király uralkodása alatt Visegrád lett a magyar királyság központi városa.  A folyamatosságot rövid időre Nagy Lajos csak a nápolyi hadjáratok idejére törte meg.  Károly Róbert - mint láthattuk - királyi rezidenciát épített ki az alsóvár lakótornyában, rangos udvarházat emelt a városi részen és reprezentatív királyi központként használta a fellegvár épületeit is.  Ezzel és az országos nagybírói székek valamint a teljes kormányzati funkciók idetelepítésével Visegrád valóságos királyi székhely lett.

Az szinte természetes, hogy ebben az időben mind az egyházi, mind a világi főméltóságok csak a király közelében tudták érdekeiket érvényesíteni és az országos ügyeket szolgálni.  Amikor az udvar Temesvárról Visegrádra költözött, az Anjou-kor arisztokratái is követték a királyt.  Őket tehát 1323 után elsősorban Visegrád, a királyi udvar lakóiként kell elképzelnünk.

Legtöbbjük ezért bizonyára rangos udvarházat, saját lakhelyet épített Visegrádon.  Ezt számos megmaradt okirat is tanúsítja, mert egész lényük és életformájuk a királyi udvarhoz kapcsolódott.  Az Anjou-kori okmánytár megsárgult lapjai arról tudósítanak bennünket, hogy a Károly Róbert oldalán álló régi és új nemzetségek tagjai hogyan repültek fel sasszárnyakon a fény és a hatalom szédítő magasára.  Ehhez ha hozzászámítjuk Nagy Lajos és Mária királyné uralkodását, a fiúk és az unokák életét is, akkor több nemzedék kötődött tartósan Visegrádhoz.

Közel hétszáz év távlatából még azt is megtudhatjuk, hogy kik tartoztak ehhez a réteghez.  1328-ból, 1330-ból és 1333-ból - tehát a véres Zách-merénylethez közeli évekből - van három névsor; az első felsorolja az országnagyokat, a második, akik ítélkeztek a Zách-család kiirtásáról, végül 24 országbáró 1333-ból.  Ha ezeket összeadjuk, akkor 39 személy szerepel ezekben a névsorokban.  A három névsorban feltüntetett személyek neve nagyjából azonos.  Ez a közel negyven báró nem adja ki az egész Anjou-kori elit teljességét, mert többen lehettek, akik éppen az összeírás idején nem tartózkodtak a visegrádi udvarban.  Ehhez még hozzá kell vennünk azoknak a nevét is, akik megbízatásuk alapján nem voltak jelen az összeírások idején.  Ennek alapján hatvan báróból állhat össze az a lista, akik Károly Róbert idején az ország sorsát igazgatták.

A történetírás Károly Róbert sok nagyszerű képessége mellett azt tartja egyik legfőbb erényének, hogy kiváló érzékkel tudta kiválasztani az ország elitjéhez tartozó világi és egyházi személyeket.  „Megfelelő embert a megfelelő helyre!" Az ilyen ember nem szerethette a mozdulatlanságot.  Legtöbbször nem a kialakult tisztségek változatlan fenntartását tekintette fontosnak, hanem olyan egyénekben gondolkodott, akik alkalmasabbak az általa meghatározott feladatok ellátására.  A korán hozzá pártoló személyek közül ilyen volt Debreceni Dózsa, a rettenthetetlen katona - a hatalom megszerzéséért küzdő király leghűségesebb társa -, seregek vezére volt a véres harcokban.  Szolgálatért 1318-bn Erdély vajdája lett, és amikor meghalt Csák Máté, hűségéért 1321-ben nádori méltóságba emelte.  A sors fintora, hogy ezt a legmagasabb tisztséget csak egy évig tölthette be, mert 1322-ben örökre lehunyta a szemét.  Még Apuliából hozta magával Drugeth Jánost, aki első nádora lett, s akinek fiai a király haláláig töltötték be ezt a tisztséget.  Vagy a korosodó Nekcsei Demeter, a kiváló tárnokmester, az ország gazdasági felemelkedésének kulcsembere, akinek a veje, Garai Pál, aki tehetsége alapján megkapta a macsói bánságot.  Az országbírói tisztséget a Köcski család atyafisága viselte, akik kinevezésük előtt nem töltöttek be országos tisztséget.  A példaként felsorolt néhány országos cím viselőivel az látszik bizonyosnak, hogy ez a politikai elit elsősorban tisztségviselő, hivatalviselő elit volt.

 

Károly Róbert aranyforintjának elő- és hátlapja

 

Hasonló megítélés alá estek azok a személyek is, akik a király szolgálatáért életüket áldozták.  1330-ban, a balul sikerült havasalföldi ütközetben két báró: Hédervári Dezső és Elefánti Dezső azért áldozták fel életüket, mert a király vértjét öltötték magukra, hogy megmentsék a koronás király életét.  Haláluk után tisztségüket a közelállók kapták meg.  Hédervári soproni és zarándi ispán volt.  Tisztségét fia örökölte.  Elefánti tisztségére pedig a kőszegi várnagy került Sebesvárra, a kőszegi várnagyságot pedig a vasi ispán alá rendelték.  Ezek után az uralkodó szolgálatában álló elitről elmondható, hogy a királyhűség kovásza volt fő összetartó erejük, amíg az Anjou-dinasztia szolgálatában álltak.  Másrészt arisztokratikus is volt, s a hivatal szolgálata mellett fő törekvésük birtokuk gyarapítása volt.  Az országos tisztségekhez kötött birtokok (honor) szinte az egész országot behálózták.  Ezzel kapcsolatban joggal felmerülhet a kérdés, hogy ez a gyakorlat nem veszélyeztette-e a központi hatalmat? Hiszen a királyi várak várnagyi tisztségét is az ország nagybirtokosai töltötték be.  A gyakorlat azt igazolta, hogy Károly Róbert királysága alatt ez a réteg hű maradt a királyhoz.  Károly Róbert - a királyi tanáccsal egyetértésben - várakat és a tisztségeket nem örökjogon, hanem csak visszavonásig ajándékozott.  Ha valami miatt megrendült a bizalom, akkor a tisztséghez kötött várat át kellett adni az utódnak.  A királyhoz tartozó országos elit vagyonának nagysága törpe kisebbséget mutatott a király birtokállománya mellett.  Károly Róbert uralkodása alatt az ország birtokállományának 15%-a, várainak nagyobb része a király kezén maradt, de kormányzásukat a hivatalt viselő arisztokrácia tagjai végezték.  Ez az udvari elit szinte napi érintkezésben volt a királlyal.  Ők alkották a király közvetlen környezetét, ezért természetes volt, hogy a hatalom dolgában is együtt döntöttek.  Az se tévesszen meg senkit, hogy ebbe a körbe a várnagyok is beletartoztak.  Ez a tisztség nem jelentette azt, hogy a várnagynak állandóan a várban kellett tartózkodnia.  A várnagy is részese volt az udvari életnek.  Jó példa erre Nekcsei Demeter tárnokmester esete, aki ispán volt Trencsén megyében, de ezzel egy időben Körösszegnek a várnagya is volt.  Ezt a magas tisztséget elsősorban javadalomként kell elképzelni - mintegy birtokot -, amelyből viselője tisztes javadalmat élvezett, de ezzel együtt olyan politikai pozíciót is, amely a várnagy személye révén biztosíték volt arra, hogy a vár biztos kezekben van, s akinek hűségére minden helyzetben számíthatott.

***

A király és Visegrádon élő, tartózkodó udvara egyben a város gazdasági életének olyan fogyasztója volt, amely kezdettől fogva pezsdítő hatást gyakorolt az őket kiszolgáló iparos és kereskedő réteg kialakulására és gyors fejlődésére.  A bevezető gondolatokban meggyőződhettünk arról, hogy a város földrajzi környezete nem teremtett lehetőséget a mezőgazdaság számára, mert nem tudott olyan mennyiségű termeivényt előállítani, amely elegendő lett volna az új székváros gyorsan növekvő lakosainak ellátásra.  A 14.  századból ismerünk olyan forrást amely arról emlékezik, hogy pozsonyi kereskedők dunai hajókkal szállítottak mezőgazdasági termékeket, búzát, rozsot, zabot, bort és szénát Visegrádra.  Mivel csak kicsiny területen voltak szántók, így gabonafélékből a város behozatalra szorult.  Ebben az időben szőlők sem lehettek még Visegrádon, mert a forrásokban nyoma sincs a szőlőművelésnek, ellenben Maros ikerváros oklevelei már a 14.  század derekán szőlőkről emlékeznek.

Valamennyivel bővebb forrásanyag maradt meg a városban élő kézművesek tevékenységéről.  Agyors ütemű városfejlődés elsősorban kőművesek, kőfaragók és ácsok számára adott állandó munkát és életlehetőséget.  Értesülhetünk még szabókról, mészárosról, kovácsról, apotekáriusról, pénzverőről, halászról, nyergesről, kocsikészítőről, aranyművesről, fésűsről, orvosról és harangöntőről.  A forrásokban szereplő lakosokat a 14.  század elején inkább hospeseknek mondják, vagy keresztnevüket valamilyen ragadványnéwel párosították.  Az említett szakmákban dolgozók elsősorban a király szolgálatában álltak és az udvar számára fejtették ki tevékenységüket.  A század negyvenes éveitől elmaradt a hospes elnevezés és helyette az illető foglalkozását tüntetik fel neve mellett.  Később a város kézművesei az udvar mellett az ide költöző előkelőségek részére is dolgoztak.  Ilyen volt például Denkel királyi pattantyús, vagy Villám fia János szénafelügyelő, vagy György, a király dobosa.

Amint láttuk, sok szakma, számos ágazat képviseltette magát Visegrádon.  Mégis az a feltűnő, hogy céhek alakulásáról, vagy működéséről egyetlen adat sem szerepel Visegrádról.  Az is különlegességnek mondható, hogy elsősorban a király volt a kiváló minőségű portékák első számú megrendelője.  Ebből következett, hogy azok a szakmák fejlődtek leggyorsabban, amelyeknek termékeire a királynak volt szüksége.  Ebből adódott, hogy az előállított áruk Visegrádon maradtak, így kivitelükre nem kerülhetett sor.  Ez később gátja lett a fejődésnek.  A városban élő kereskedők - azért mert a főbb utak elkerülték Visegrádot -csak a Dunán keresztül tarthattak kapcsolatot a külvilággal.  Egy későbbi időből származó forrás arról tudósít, hogy Károly Róbert vámszedési joggal ajándékozta meg a várost a dunai vízi úton.  Ebből azt tudhatjuk meg, hogy Bécs és Buda között Rajkán, Bodonyban, Királyszigeten, Komáromban, Neszmélyen, Esztergomban, Szobon, Visegrádon és Óbudán szedhettek vámot a nagy folyón bonyolódó kereskedelem részvevőitől.  Egy későbbi időből származó vámper kapcsán azt is megtudhatjuk, hogy a,,szent királyoktól nyert szabadság értelmében" sem a visegrádi, sem a marosi kereskedőknek nem kellett vámot fizetniük.  Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy Visegrád és ikervárosának lakosai közösen lép tek fel igazuk megvédése érdekében.  Arra sokáig nem tudtunk magyarázatot találni, hogy az eddig megismert oklevelek alapján miért nem találtunk utalást Visegrád királyi székvá ros piacterére vagy vásárhelyére.  A középkori város területén pár évvel ezelőtt és a most is folyó régészeti feltárások nyomán szinte teljes hitelességgel lehet következtél ni a varos pi acterére.  Ezen a városrészen az eddig feltárt épületek alaprajzából és a megkutatott beépl tétlen területekből kirajzolódott a város középkori piactere.  A piac kérdésében all. isl fog laló régészek felfedezésük alapján azt is megállapították, hogy a Duna bal partján elhelyez kedő Maros ikerváros egykori piactere pontosan szemben fekszik a 14.  szazadi kiialvi varos középkori piacával.

A székváros gazdasági életének felvázolása során arra következtethetünk, hogy a folyó partján húzódó keskeny területek nem voltak elégségesek a város gyorsan felduzzad) előkelő lakosainak ellátására, mezőgazdasági termékek előállítására Arról - az eddig feltárt oklevelek alapján - nem maradtak adatok, hogy a város határában szőlőművelés folyt volna.  Ezzel szemben Maros ikerváros lakosai a 14.  században Is foglalkoztál szőlőművelés sel, és bortermésük nagyobb részét Visegrádra szállították A városgazda ági alapjai ezért elsősorban a 14.  században gyorsan növekvő kézművesség éfl a Dunán folyó kereskedelem képezte.  A vámszedés jogát, a dunai kereskedelem has/11. il k. uol\ Kóberl ajándékozta az ikerváros lakosainak.  A korábban felsorolt iparágak termekéinek elsősorban . 1 királyi udvar, a Visegrádra került országos intézmények szereplői és a városban megtelepedett hivatali arisztokrácia volt a fogyasztója.  Arról eddig nem kerüllek elo adatok, hogy . 1 visegrádi kézművesek portékájukat más piacokon is értékesítették.

 

Zsigmond-kori kályhacsempe, stilizált várábrázolással

 

Szíriai albarello edény (patikaedény), Szíria, 14.  sz.  második fele

 

VISEGRÁD MAGYAR ÉS NÉMET VÁROSRÉSZE AZ ÍROTT FORRÁSOKBAN

 

A magyar városfejlődés folyamatában a 14.  század elejére Buda lett minden fejlődő város igazi mintájává.  A Kárpát-medence központjában lévő Buda - előnyös földrajzi helyzete mellett azért lett igazi példa, mert IV.  Béla király 1249-ben itt alakította ki a magyar királyság központját és az Árpád-ház fennállásáig, sőt még utána is itt székelt III.  Vencel, majd Ottó is.  Ezek az uralkodók a Várhegy északi felében, abban a Nagy Kúriában (magna curia regis) laktak, amelyet IV.  Béla király építtetett.  Budának ebben az időben ez volt a magyar városrésze, a Várhegy északi peremén kialakított piactérrel, a közeli Mária Magdona-templom-mal, a Királyi Kúriával és a Szombati-kapuval.  Az ehhez ízesülő német városrész házait a Pestről áttelepülő németek népesítették be.  Ebben a városrészben állt a Nagyboldogasszonytemplom.

Buda példája bizonyára hatással volt Visegrád városának kialakulására és gyors fejlődésére is.  A 14.  századból megmaradt írott források elsősorban adásvételekről számolnak be és ezek az oklevelek már helyrajzi adatokat is tartalmaznak.  Ezekből könnyen kiolvasható a magyar és német városrész kialakulása.  Az oklevelek nagyobb része a magyar városrészen lezajló ingatlancserékről ad tájékoztatást, ezzel szemben a német városrész dokumentumai jóval csekélyebb számban maradtak fenn.  A két városrész megjelölését a városi tanács által kiállított oklevelek is tanúsítják.  A városi esküdtek névsora még azt is megjelölte, hogy a testület tagjai melyik városrészt képviselték.  A magyar város létezését egy 1338-ból, a német város fennállását pedig egy 1360-ból megmaradt oklevél bizonyítja hitelesen.  Ezek a Visegrádon kiállított oklevelek több magas rangú személy házait is megjelölték.

A magyar városban több épületcsoport volt az előkelők tulajdonában, így Nekcsei Demeter tárnokmester háza és a hozzá kapcsolódó épületek.  Az 1338-ban kelt oklevél azt tanúsítja, hogy a tárnokmester telkének felét familiárisának, Jobbágyi Miklósnak adta.  Ez a telek a Szűz Mária plébániatemplom közelében volt.  Nekcsei tárnokmester közelében volt Becsei Töt-tös István és testvérének, Vesszősnek a háza.  Erre vonatkozó okleveleket találunk 1340-ből, majd az 1360-as évekből.  1343-tól Becsei István jelentős birtokszerző akcióba kezdett.  Ekkor került tulajdonába a jószágvesztésre ítélt Jakab hospes telke, Pető és Berec háza, később a pilisi konvent háza, majd néhány évvel később birtokát kiegészítette Drugeth Vilmos özvegyének, Máriafolle asszonynak háza.  Ezek az ingatlanok a város főutcájába torkolló szűk utcában álltak.  Az apotékák és a szabók házainak hollétéről számos oklevél tanúskodik.  Ez a csoportosulás négy patikát, két szabót és Himfi Benedek visegrádi várnagy házát foglalta magába.  Az ingatlancserékről szóló okmányokban szerepel: Tatamér fehérvári prépost, Latur Pál, Bo-noni János és Landonus patikárius neve, akinek Budán is volt patikája.

A század hatvanas éveiből való írások emlékeznek Apáti Keszi Miklós érsek utcájáról, Libeleib bíró és Hentul házairól, valamint Küküllei János és Gál mester ingatlanairól.  A magyar városrészben álló épületcsoportok a Szent László kolostort és annak környékét foglalták magukba.  Ebben állt Nagymartoni Pál és Kanizsai Lőrinc, valamint fiainak háza, amelyhez egy torony is csatlakozott.  A kolostor mögött a pénzverők házai feküldtek.  Ilyen volt Cuczelm, Güntern és Pesco háza.  Végül a magyar városrészben volt Drugeth Vilmos telke, amit özvegye János plébános és annak testvére, Mihály számára ajándékozott.

Viszonylag kevés írásos emlék alapján hitelesíthető a német városrész holléte is.  Ebben csupán két házról és egy nagykapuról van pontos adat.  Erről a városrészről az ingatlancserék okmányain kívül a városi esküdtekről készült adatok vallanak.  Az bizonyos, hogy az Esztergomot Budával összekötő főút áthaladt a német városon keresztül, mert egy oklevél egy olyan házról emlékezik, amely a német városrészben, a főút mentén állt.  Ez a ház a sváb Konrád mester tulajdona volt, amit később Miklós királyi jegyző kapott ajándékba a királytól.  A másik német városi ház a század hetvenes éveiből származó oklevél alapján ismert.  Ezt a házat ifjabb Erzsébet királyné még Vesszős fia Tamástól vásárolta meg, majd később egy telekért cserélte el Lendvai Miklós bán fiaival.

 

Középkori város ábrázolás a Thuróczy krónikából (1488)

 

Iratszalagot tartó, angyalt ábrázoló préselt bronzveret.  Visegrád, Rév utca 4.  sz.  alatti késő középkori városi lakóház feltárásából, XIV.  század közepe

 

Arról is fontos emlékezni, hogy a 14.  századi városiasodás a királyi rezidencia Visegrádra költözésével volt összefüggésben.  Ebben az időben a kiváltságadás volt a városfejlesztés legfontosabb jellemzője.  Ez különösen nyomon kísérhető Visegrádon és a vele szemben lévő Maros (Nagymaros) esetében.  Még csak pár évtized telt el a királyi rezidencia Visegrádra költözésétől és a város dinamikus fejlődésnek indult.  Ahogy az előzőekben láttuk, 1338-ban máris említik Visegrád magyar városát, majd 1350-ben a német város létezéséről vannak adataink.  A két városrész helyileg és jogilag is kettévált.  A magyar városrész lényegében a magyarok által lakott utcát jelentette.  Az is lényeges, hogy a magyar és német városrésznek külön bírája és esküdtei voltak, saját oklevéladással.  A két városrész lakosai békességben éltek, nem tudunk arról, hogy ebből a helyzetből nemzetiségi különállás támadt volna.  A magyar város elöljárói között voltak németek is, de mindkét városrészben a németek voltak többségben.  Ez azzal magyarázható, hogy a városszervezés munkáját már a 13.  században is a németek irányították.  Ez a folyamat hasonlóan játszódott le a közeli Vácott is, ahol szintén tudunk a magyar és német városról, vagy Esztergomban, ahol két nemzetiség mellett még vallonok is voltak.

Visegrád város lakosait több forrás vendégnek, azaz hospesnek, más esetekben cMsnek, polgárnak tüntetik fel.  A város pecsétje is hasonló köriratot tartalmaz.  (Visegrádi polgárok pecsétje. ) A polgár-hospes megnevezés rokon értelmű szóként is szerepel, de e szókapcsolatban - korai értelmezés szerint - más tartalom szerepel.  A város tényleges vezetésében csak teljes polgárjoggal rendelkező polgárok vehettek részt és pecsétjüket is így jelölték meg.  A polgárok akármelyik nemzetiséghez tartoztak, vagy bármilyen kiváltságokkal rendelkeztek, közösségük jövője az udvartól függött.  A magyar városban élő udvari emberek rangos lakótornyokban laktak.  A jelentős udvari méltóságot betöltő emberek a király környezetében akartak élni, ezért vásároltak telkeket és építettek rangjukhoz méltó épületeket a város magyar részében.  Az előkelők közül volt itt háza Drugeth Vilmos és Kont József nádornak, az esztergomi érseknek, Tatamér alkancellárnak.  Ezek az előkelő emberek foglalkoztatták az orvosokat, patikáriusokat és a városban élő mesterembereket.  De ezek az előkelők nem tartoztak a város joghatósága alá.  Az itt épített házaikat is a nemesi jog előírásai alapján örökölhették.  Az ingatlanok ügyében csak akkor vették igénybe a város hatóságát, ha az egyik fél városi polgár volt.

 

Nagy Lajos 1356.  július 2-án, Visegrádon kelt oklevele

 

EGYHÁZI INTÉZMÉNYEK A 14.  SZÁZADI VÁROSBAN

 

Az előző századok hagyatékából két egyházi intézmény maradt meg Visegrádon.  Az egyik a 11.  század közepén alapított Szent András monostor, amelyet a bazilita rend távozása után a bencések vettek birtokba, a másik pedig a fellegvárban működő Keresztelő Szent János egyháza és palotakápolnája.  A település gyors gyarapodása szükségessé tette új egyházi intézmények létesítését.  Kumorovitz Bernát történész vélekedése szerint Szent György kultuszának ápolása alapján Károly Róbert alapította a katonaszentről elnevezett kápolnát, amely a királyi udvarház közelében épült.  Egy forrás még Kont Miklós házi kápolnáját is említette.

 

Szent György harca a sárkánnyal, freskórészlcl a póniki templomból, 15.  század

 

A város egyházi intézményei közül lényegesen több adat maradt fent az 1327-ben alapított templomról, melynek csak később lett védőszentje Szűz Mária.  Egy peres okirat ezt a plébániát még a Veszprémi egyházmegye templomai között említette, de a következő évtizedben, az 1332-1337-ig kelt pápai tizedjegyzékek már az esztergomi egyházmegyéhez sorolták.  Védőszentjét, Szűz Máriát csak egy 1338-ból való adásvétel kapcsán említették.  Utána a források csak az esztergomi egyházmegye részeként szerepeltetik Szűz Mária visegrádi plébániáját.  A templom területi átsorolásának példáját a 14.  század végi és a 15.  századból való források hitelesítik.  Ezek a jegyzékek azonban a templom titulusát nem említik.  A templomot különösen jelentőssé teszi, hogy amikor Károly Róbert eltávozott az élők sorából, akkor ebben a templomban ravatalozták fel, és innen szállították Budára, később pedig Fehérvárra.  Ez a templom a magyar városban, a Kálvária-hegy és a város nagyutcája közötti területen állt.  Egy adományt megerősítő oklevélből János plébános személyét is megismerhetjük.

Az 1955-ben elkezdett és 2006-ban folytatott régészeti feltárás során eddig a templom következő részleteit sikerült megismerni: a templom délnyugati oldalához csatlakozó nagyméretű tornyot, a templomhajó egyes részeit, a szentélyrekesztő alapozását, az előtte lévő népoltárt, és különböző sírköveket.  Részletek kerültek felszínre a szentélyből és a sekrestyéből.  A templomhajó belsejében padlóba mélyített kriptát is találtak.  Felszínre kerültek egy vörös márvány kút maradványai is, amelyen antikva betűkkel Visegrád nevének részletei olvashatók.  A sírkövek zöme Nagy Lajos király uralkodásának idejében készült.

Aváros 14.  századi történetének másik jelentős egyházi intézménye a Szent Lászlóról elnevezett kolostor volt.  Az eddig feltárt források rávilágítanak arra, hogy Károly Róbert Szent Győrgyöt, a katonaszentet tartotta eszményképének, fia, Lajos király idejében pedig Szent László - az első magyar lovagkirály - a mintakép.  Ennek legnagyobb bizonyossága, hogy Nagy Lajos megbízást ad a Kolozsvári testvéreknek, hogy öntsék bronzba Szent László alakját.  Az uralkodása alatt íródott Képes Krónikának is László király az igazi hőse, sőt pénzeinek hátlapját is Szent László alakja díszítette.  Szent László kolostora szintén a magyar városrészben állt, melynek környezetében előkelőségek házai voltak.  Ide építkeztek még a pénzverők, és itt épült meg a királyi kamara is.  Több adat utal arra, hogy a 14.  század derekán még állt a kolostor, mert az adásvételi adatok a magyar városrészen álló kolostort viszonyítási pontként tüntetik fel.  1414-ből ismerünk egy adatot, amely egy Ágoston-rendi kolostorról szól.  Ezt megerősíti az a tény, hogy Nagy Lajos második felesége, Erzsébet királyné több Ágoston-rendi rendház alapítására kért engedélyt a pápától.  Feltételezhető, hogy ezek közül az egyik éppen a visegrádi kolostor volt.

A Malom-patak bal partján 1976-ban kezdődtek ásatások a kolostor helyének meghatározására és a megmaradt részletek feltárására.  A lakóházakkal beépített területen álló északkelet-délnyugati tájolású templom hajójának és szentélyének eddig csak egy részét sikerült feltárni.  Méreteinek meghatározása, a jövő kutatóira vár.  A kevés számban fennmaradt faragványok arra utalnak, hogy a 14.  század első felében már állott a templom.  A kolostornégyszög többi épületét az előbb említett okok miatt, eddig nem sikerült feltárni.  Az írott források tanúsága szerint mindkét templom a magyar város területén lehetett.  A Kálvária-hegy nyugati lankáira épített Szűz Mária-templom eddig feltárt részleteiből arra lehet következtetni, hogy a mai Fő utcában lévő rommező ennek a templomnak a maradványa.  Ezzel szemben volt a már tárgyalt Töttös-házcsoport és ehhez közel helyezkedtek el a Nekcsei-házak.  A Malom-patak bal partján álló Szent László-kolostort szintén épületek vették körül.  Az ismertetett két templom azonosítására csak teljes régé-szeti feltárásuk után kerülhet sor.

 

Nagy Lajos olasz orvosának, Bonaioncca mesternek a sírköve 1360-ból, a Fő utca 71-75.  szám alatti templom ásatásból

 

Lőrinc fia András (14.  század közepe), a Fő utca 71-75.  szám alatti templom szentélyrekesztője előtt megtalált sírköve

 

Szenl László király képe a Képes Krónikából

 

„EGYNÉMELY KÖZBÜLSŐ ESEMÉNYRŐL"

 

„AZ UR 1338.  EVÉBEN PÉTER ES PAL APOSTOLOK NAPJA TAJAN

A RUTÉNOK FEJEDELME, LOTHKA ÚR, VÁLOGATOTT VITÉZI

NÉPPEL VISEGRÁDRA JÖTT KÁROLY MAGYAR KIRÁLYHOZ ÉS

MINDENKÉPPEN BARÁTSÁGÁT ÍGÉRTE. "

 

Kálti Márk: Képes Krónika

 

A ruténok fejedelmének visegrádi látogatása arról győzhet meg bennünket, hogy észak és északkeleti irányban érvényesültek azok a határozatok, amelyeket a királyi találkozón 1335-ben megkötöttek.  Ennek alapján a király Lajos nevű fia - a magyar trón örököse - eljegyezte János cseh király unokáját, Margit hercegnőt.  A további részletek kérdésében János király fia, Károly morva őrgróf vállalta, hogy támogatja a magyar király vagy fiai lengyel trónöröklését.  Károly Róbert pedig biztosította a cseh királyt a cseh-morva területek épségéről akkor, ha ő, vagy fiai lengyel trónra kerülnének.  Ezzel megcsillant a remény az Anjouk magyar ágának majdani lengyel trónöröklésére.  Ezért:

Az Úr 1339.  evében július havában Kázmér lengyel király országa püspökeivel és főuraival Visegrádra jött Károly magyar királyhoz; mindezek egyetértésével és akaratával a lengyel királyságot szabadon Lajos úrra hagyta, Károly király fiára, Károly király és az ő nővére fára, mert neki nem volt fa.  Erről hiteles okiratot is készítettek. "

Ennek értelmében Kázmért - ha közben nem születik fia - Károly Róbert fia, Lajos követi a lengyel trónon.  Fiai nevében pedig Károly Róbert megígérte, hogy fia a Lengyelországtól elfoglalt területeket visszaszerzi, a lengyelek kiváltságait tiszteletben tartja, idegeneknek nem adományoz lengyel országos méltóságokat és végül, hogy új adókkal nem terheli a lengyel népet.  Korábban már láthattuk, hogy miként egyengette másik fiának, Endre hercegnek az útját a nápolyi trón megnyeréséért.  Ez a magyar-lengyel egyezség pedig Lajos fia jövőjét alapozta meg.

 

Részlet Nagy Kázmér síremlékéről

 

Nagy Kázmér lengyel király szobra a krakkói Wawelben található Szent Szaniszló és Vencel székesegyházban levő síremlékéről

 

Nagy Kázmér vörösmárvány síremléke, amelyet Nagy Lajos állítatott

 

KÁROLY RÓBERT HALÁLÁRÓL

 

Az egyezséget követő terhek egyre inkább felemésztették a király maradék erejét.  A Károly Róbert tartózkodását rögzítő dokumentumokban feltűnik a damasi (Ipolydamásd) vadásztanya, az Ipoly szurdoka fölé emelt ipolydamásdi pihenőhely.  Ide vonult vissza orvosaival az országos gondok elől, ide követték patikáriusai, akik megpróbálták enyhíteni fokozódó fájdalmait.  1341 őszén még Pozsonyban ad találkozót Luxemburgi Jánosnak, hogy békességet teremtsen Habsburg Ottó és II.  Albert hercegekkel.  A következő év elejének hónapjait Visegrádon töltötte, májusban és júniusban az országos utak elmaradnak, majd Visegrád várába vonul vissza, ahol kínjai után már megváltásként jön a halál.  Az utolsó napok eseményeit drámai erővel jeleníti meg Thuróczi krónikája:

„ Ezután a gyakran említett Károly király állandóan nagy nehéz betegségekkel kínlódott, melyek hosszú időn át főképpen lábaiban gyötörték és módfelett hatottak reá.  Végéhez érkezvén, az Úr ezerháromszáznegyvenkettedik évében, felvirradván a Boldog szűz Margit ünnepét legközelebb követő szerdai nap, az ő várában, vagyis visegrádi lakóhelyén dicséretes véggel költözött az Úrhoz.  Testét a fehérvári egyházban rejtették a föld ölébe.  Uralkodott pedig a megkoronázásától harminckét esztendeig.

Jaj nekem! E világ dísze és dicsősége sohasem marad meg ifjúi állapotában, de mindig változik, forgandóés múlandó, eloszlik a semmibe és eltűnik, mint az elfutó folyóvíz.  Mert minden széthull a földön, ami csak létezik a kerek világon a föld mélyétől az ég boltozatáig, és mivel a kegyetlen halál senkinek sem irgalmaz, békességet nem nyújt, nem kegyelmez: hiába rémüldözik, elhull, elvész az emberi élet, midőn azt hiszi, hogy nyílik, mint a virág, pedig hirtelen elszárad.

Ó, halál! Te, ki az ősszülők ette tiltott almából, aljas szándékú ördögi incselke-désből, kígyónak mérgéből a bűnösök veszte által széthin ted a földkerekségre a nyughatatlanság mérges nedvét: rendületlenül, félelmet, tiszteletet nem ismerve, csellel, álnoksággal telve hajszolod ama ősszülők fiait az ösvényre, hol elragadod, fölfalod őket - csodálatos a te telhetetlen nagyétűséged, gonosz mohóságod, hogy be nem tellesz holtak testeinek fölfalásával! Mi kedvedet leled mind holtak romló, mind élők testében, miért ezen örvendezel? Nem lakodalmas házba, ünnepi vigasságra, de inkább sietsz bátran a siralom helyére: félelmetlenül lépsz be a szegények kunyhóiba, királyok udvarába, palotájába - még csak be se jelented magadat.  Nem riadsz vissza attól, hogy elválaszd az igaz szeretet kötelékével összekötött házastársakat, apától a fiút, fiútól az apát.  Nemde keservesnek, keménynek, kegyetlennek, könyörtelennek mutatkoztál, midőn az Úr 1342.  esztendejében, az apostolok oszlását követő napon, tizenhét nappal augusztus kalendája előtt nem riadtál vissza attól, hogy rókaravasz-ságú csellel, alattomban láthatatlanul behatolj a mérhetetlen magasságú, nagyerős várba, melynek falai megvívhatatíanok, melyet semmi módon meg nem vehet e vi iág bármi hatalma és ereje, és ott nem féltél benyomulni ellenséges fegyverrel, a nagyhatalmú fejedelem, Károly úr lelkébe, aki isten kegyelméből Magyarország ki rálya volt, akinek hatalmas parancsszavára remegve borzadtak Dalmácia, lloivátor szag, Róma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország, Bulgária s egész Magdiirország, Salernó és Monté Cargano meg más országok is, mint Lengyel és Csehország meg Ausztria és más körüle fekvők: életében negyvenkét esztendeig hagytad öt uralkodni, de nem tovább és kegyetlenül, szokott csalfaságoddal boldog emlékezetű, iám bor, híres, hatalmas királyunkat - az őt nyilván szemlélő honfiak közepette nem kincseitől, drága öltözékeitől, ékköveitől, drága tündöklő gyöngyeitől, arannyal, ezüsttel bevont ékszereitől fosztottad meg, de eltelő lelkétől, Semmivé tetted díszes méltóságait, beárnyékoltad, hogy földbe kell temetni őt.  Végezetül is jámbornak és magasztosnak látták elhaladtukban vagy kérelmezéseiknél az ország lakosai, mint I ibcíin m cédrusát - és íme, nem volt az.  A te nagy gonoszságodnak miatta hál - ó, faji mt 'Itt >, hogy keservesen sirassa és gyászolja e Károly király úr halálát mindaz, aki jámborul követi a katolikus hitet s a hit ösvényeit járja.  Ó, mennyire siratják, mennyire kesergik a főpapok, főurak, bárók, nemesek, szüzek, úrasszonyok és minden rendű-rangú emberek; kiváltképpen Erzsébet úrasszony, a nagyságos királyné, az 6 kedves hitvestársa és az őjiai.  Lajos úr, a mostani király meg István herceg.  Ó, ki adhat vigasztalást, ki gondolhat egyáltalán vigasztalásra, mikor a nagyságos királynéúrasszony arcán a kimondhatatlan örömöt és derűt keserves, kegyetlen könnyek váltották fel és hullanak szeméből feltarthatatlanul, mint a vízforrás áztatják a földet, őérte, aki időnek előtte halt meg; zengő hangja az ország lakosainak jajszavával és nyögdelésévelfelhat a magas mennyboltozatig és szinte még a levegőt is részvétre kelti; annyira, hogy úgy látszik, még a nap ragyogó sugarai is váltig meghomályosodnak.

Másnap végre az említett királyné parancsolatja szerint, az érsekek, püspökök, főpapok, bárók, papok, szerzetesek, klerikusok mindnyájan összegyülekezve, könnyező menetben az említett várhoz vonultak, ahol a király drága fejét méltóságához illő aranykoronával, testét fényes skarlátruhával, fönségének szép lábát drágakövekkel kirakott csizmával s ennek felette aranysarkantyúval öltöztették fel, s aztán az említett megvívható tlan várból nagy siralommal levitték Visegrád városába, a Dicsőséges Szűz plébániatemplomába.  Siratta őt a város egész népe nagy siralommal.  Elvégződvén az isteni tisztelet és mise ünnepsége, a test sajkán a Duna vizén lefelé a híres Buda városába szállítódott.  A főpapok, bárók és az országlakosok sokasága előtt haladt gyászolva a diadalmi zászlóval a híres vitézkarú harcos, Tót Lőrinc; a király úr életében is az ő tiszte volt alkalmatos helyen a királyi zászló hordozása.  A nevezett híres város minden polgárai, papok, klerikusok és szerzetesek s mind a többi lakosok fájdalmukban könnyező szemmel, gyászruhát öltve, körmenetben vonultak a holttest elé egészen a Dunáig.  És midőn az említett városba bevitték a testet, a papokfelette zsolozsmáztak, s mint a halottért szokás, egész éjjel szüntelen szertartásokat végeztek s énekelve könyörögtek a Teremtőnek.

Halála után harmadnapra ugyanebben a városban, azon idő alatt, míg köteles módon az istentiszteleteket, az ünnepi miséket végezték, a templom kapuja előtt c Károly király úr három, bíborszínű szerszámzattal felkantározott, ünnepi hátas paripája állott.  Rajtuk ugyancsak a király úr fegyverzetébe öltözött, serény vitézek ültek.  Az egyik vitéz a királyi méltósághoz illő tornaöltözettel volt felékesítve; a másik lándzsaviadalhoz alkalmas öltözettel; a harmadik a királyi fölséghadifegyverzetét öltötte fel.  A királyi lovakon ülő vitézek koronával kerített arany sisakokat viseltek és címerükön strucc volt: a király úr hordta és viselte ezt életében.  A lószerszámokon s ezek tartozékain, a kengyelen, zabián, csatokon levő minden érc aranyozott ezüstből készült, amint illik a királyi méltósághoz; a szíjak, a heveder, a bőrneműek és nyeregtakarók selyem kelmével voltak bevonva.  A három hátas paripa és a vitézek nemes bíborhímzésekkel kihányt, gyöngyökkel, drágakövekkel kirakott köntösöket viseltek, mindez életében a király úr holmija volt.  Midőn a minden rendű-rangú emberek ezt látták és szemügyre vették az említett királyi címereket, nyomban sírva fakadtak s hatalmas üvöltéssel az eget verték, mert a király úr, akié ezen címerek és paripák voltak, mindeddig szerencsésen kormányozta a magyar birodalmat.  Miután a szertartások és ünnepélyes misék véget értek, nem úgy vitték el, mint más, azelőtt elhalt királyokat - kiket boldog emlékezetűnek mond más írások tiszteletre méltó tekintélye - letakart arccal s néhány nap múltán elfödött testtel, mert mondják, más királyi temetéseknél ez a csúnya szokás járja: hanem minden jelenvalók szemeláttára, mindenki nyilván láthatta arcát, így vitték a testet Fehérvár városába temetésre.  Amerre vitték a testet, ahány faluba értek, mind az emberek -férfiak, nők egyaránt -gyászos könnyhullatással, keserűségre fordulva, nagy jajszóra keltek s felkiáltottak az égig.  Mikor pedig az ékes test elérkezett Fehérvár városába, a fentebb elmondott módon, a főpapok, papok, deákok és más országlakosok s a mondott város polgárai a városon kívül elébe vonultak, keseredve szemlélték az éltető lélektől megfosztott testet s láttára leírhatatlan sírásba törtek ki, úgy vitték a városba.  A papok és deákok egész éjjel virrasztottak, s az éjszakát himnuszok és zsolozsmák zen-gedezésével töltötték.

Reggelre kelve illő módon kezdődtek a szertartások és ünnepélyes misék, így múlt el a nap; egész idő alatt az említett monostor kapuja előtt állott az élőbben! módon az említett három királyi paripa, felkantározva, bíboros takaróval, rajtuk a mondott serény vitézek a király úr fegyverzetében.  Méltóképpen elvégezték és befejezték mindazt, amit aznap elrendezni kellett, a dicső káptalanban - ahol Szent István király és fia, Imre herceg mindenféle erényekkel és csodákkal sugárzó szent testei boldogan nyugosz-nak az Úrban és kegyességük fönséges művei által jóságosan irgalmasságot cselekszenek a hozzájuk fordulókkal - az c célra szolgáló királyi öltözetben a főoltár alatt eltemettetett az említett és felsorolt urak, egyházi ruhába öltözött érsekek, püspökök, főpapok, apátok által.

Gazdagok és szegények egy lélekkel siratták valahányan, úgyhogy a márványkövek váltig áztak a sok könnyhullatástól.  A nagy jajszótól, sírástól az összes körülállók torka berekedt; szemük a nagy könnyhullatástól majdnem megvakult.  Itt a Krisztusban tisztelendő atya, Csanád esztergomi érsek úr a király úr haláláról szóló méltó okos, jámbor beszédet hintett a körülállók szívébe, hallgatták jámbor figyelemmel.  Oly nagy volt a könnyhullatás, a gyász, hogy akik nem látták a király temetését, nem érezhetik, fogalmuk sem lehet arról, milyen keserűség, milyen sírás-rívás volt ott.

Mégis, nem csoda, hogy az ősszülők vétke miatt minden húsba és bőrbe öltözött teremtmény halandó - megmondódott ez előre.  Mert áll a törvény minden maradékukra, egyetemesen és változhatatlanul: olyannyira így van ez, hogy még a Magasság-beli sem irgalmazott saját Fiának, aki pedig istenségbe öltözött, de őt is odaadta miértünk.  Nincs hát olyan méltatlan halandó, aki elkerülhetné a halált, mert elkerülhetetlen, megváltozhatatlan az: az Úr ellen nem használ a bölcsesség, okosság, vitézség, jó tanács, inkább viselnünk kell türelmesen a halál jöttét, mert azt is az Úr adja, miképpen annak idején majd őbenne támadunk fel.

Akkor az említett káptalan, más egyházakkal egyetemben számtalan és mérhetetlen mennyiségű királyi adományban és ajándékban részesült.  Végül a három ünnepi paripa minden fegyverzettel és felszereléssel együtt a kimondhatatlan siralom és a keserű gyász maradandó emlékezetére szintén az említett káptalané lett, hasonlóképpen a rugós, illetve ringó, azaz himbálódzó királyi hintó, rajta a királyi címer aranyozott struccmadárral, drágakövekkel ékesítve, meg hét hasonlóképpen bearanyozott ezüst gömbökkel, továbbá számláihatatlan pénzmennyiség.  A temetés napján adott ajándékok és adományok teméntelen mennyisége részletesen nem foglalódik ez írásba, mert olyan sok volt az, hogy belefáradna az író tolla, de még az olvasó is.

A hatalmas király halála után szomszédja, a híres Kázmér lengyel király s a morva őrgróf Visegrádra jöttek, ott ülték meg gyászukat.  Harminc nap leteltével, a Boldogságos Szűz mennybevétele előtti napon, Károly király harmincadat ünnepélyes nagymisével megülni - a fentebb elmondott módon - elmentek a főpapok, püspökök, bárók és sokan mások Fehérvárra, ahol Károly király teste pompásan nyugodott az Úrban; ott Fehérváron és Visegrád városában a királynéúrasszony kedves fiával, az akkor királlyá koronázott Lajossal és más főpapokkal, püspökökkel, papokkal, bárókkal és számos keresztény hívekkel ájtatosan elvégezték a gyászszertartásokat.  És szerte az országban mind a lakosság ünnepi misékkel ülte meg ezt az alkalmat.

Fohászkodjunk tehát egy szívvel a mindenható isten irgalmasságához Károly király úrért, hogy oldozza fel lelkét kegyelmesen, bocsásson meg neki és helyezze lelkét minden szent hitvallók sorába és seregébe, István és László királyok mellé; és miképpen e világban királyi diadallalfolyt élete, úgy örvendezzék és virágozzék a túlvilágon is.  (Idézet a Budai krónikából)

 

Károly Róbert (részlet), Gyöngyös Kő Pál alkotása, 1984 (Gottl Egon felvétele)

 

A Szent György Lovagrend fáklyás felvon ulása Károly Róbert halálának évfordulóján, 2009.  július 16-án a fellegvárban

 

VISEGRÁD NAGY LAJOS KORÁBAN

 

„IGAZ, ATYJATOL JÓL RENDEZETT, PÉNZÜGYILEG ES GAZDASÁGILAG

ÚJJÁSZERVEZETT, BELSŐ ERŐFORRÁSAIBAN MEGERŐSÍTETT

ORSZÁGOT KAPOTT ÖRÖKÜL, DE AZ Ő EGYÉNISÉGE KELLETT, HOGY

EZT A HAGYATÉKOT NEMCSAK MEGTARTSA, HANEM NÖVELJE IS,

HOGY E KÖZÉP-EURÓPAI ARÁNYLAG KIS ORSZÁGNAK TEKINTÉLYÉT

ÉS HATALMÁT NAGYHATALMI SZINTRE EMELJE. "

 

Bercsényi Dezső

 

,,Követte őtfelülnevezett fia, Lajos herceg, kit ugyanabban a fehérvári egyházban atyjának temetése után, vagyis a Szent Jakab ünnepét megelőző vasárnapon a Krisztusban tisztelendő atyák: Csanád esztergomi érsek, László pécsi, Miklós egri, Meskó veszprémi, Péter szerémi, Vid nyitrai, Kálmán győri és Lőrinc boszniai megyéspüspökök meg a többi főpapok egész Magyarország minden báróinak és összes nemességének egyetértésével és akaratából felkentek királlyáés a Szent Koronával dicsőségesen megkoronázták.  Holott e királyt karddal övezte fel a nagyságos férfiú, Tamás erdélyi vajda, akinél hatalmasabbnak azon időben senkit sem tartottak, és akit a már említett boldog emlékezetű Károly király is az ország minden más báróinál jobban és módfelett kedvelt és felmagasztalt; maga Lajos király fejedelmi adománnyal jutalmazta.

Végül e királyt Szent István király szent jelvényeivel felruházva és felékesítve, fején lévén a Szent Korona, levezették és a királyi trónusra ültették.  A felül mondott Lajos király mind az ott lévő felül nevezett főpapok, bárók és nemesek kérésére ugyancsak megfogadta, hogy országának minden nemeseit kiváltképpen szeretetében tartja és szabadságukban megőrzi.

Azután e Lajos király Budára jött, itt mind a nép, a polgárok, a papság meg az egyházi férfiak nagy hódolattal és tisztességgel fogadták, miképpen az megilleti a királyi felséget.

Ki is hamarosan ezután Visegrádra költözött, hogy ott időzzék. "

 

Nagy Lajos trónképe a Képes Krónikából

 

Azt, hogy Lajos herceg miként vette át elhalt apjától örökségét, a Magyar Krónika második része így örökítette meg:

A krónikás megemlékezése pontos, mert Károly Róbert halála után továbbra is Visegrád lett a magyar királyság központi városa.  Az események menete később mégis úgy alakult, hogy eredeti szándékát sokszor feladni kényszerült a király.  Aszékváros fejlődését ennek ellenére nyomon lehet követni.  Míg a 14.  század első felében a források alapján csak általános képet tudtunk a városról felrajzolni, addig a század második feléből megismert oklevelek alapján megismerhetjük a városi tanács szervezetének tagjait, címük, rangjuk megjelölése mellett még azt is megtudhatjuk, hogy a tisztségviselő milyen iparűző tevékenységet folytatott, valamint azt is, hogy melyik városrészen lakott.

Avárosi tanács szervezetéről 1356-ból találunk emlékanyagot, ez azonban nem azt jelenti, hogy korábban nem működött ilyen szervezet.  A két városrésznek - az oklevél szerint - közös tanácsa volt, melynek élén egy bíró állt.  Együttműködésüket és közös tevékenységüket az is megerősíti, hogy együttesen bocsátották ki okleveleiket, és ezen közös pecsétet használtak.  Az 1356-os keltezésű oklevélből megismerhetjük, hogy Leo volt a bíró, a tanácslistán pedig vegyesen német és magyar nevek szerepelnek.  Ez az oklevél az esküdtek foglalkozását még nem tüntette fel.  Hermán és Ulrik, Váci Mihály, Ingulharci, Bolognai János és Pesco pénzverő, aki pedig itáliai származású lehetett.  Ezt az oklevelet egy telekeladás ügyében állították ki.  Az eladók, Günter és vörös Cuczelm német polgárok voltak, de az ügyletben érintett telek a magyar városrészen volt.  Az okmányt - az oklevél szövege szerint - a városi tanács állította ki, amelyben még azt is megírták, hogy az eladásra kerülő telek a magyar városrészen van.  Az írat az említett tanácstagok és más hiteles férfiak jelenlétében készült, amelyet végül Visegrád város pecsétjével erősítettek meg.

Avárosi tanács klasszikus felépítése 1360 körül alakult ki, amikor is a tanácstagok száma 12 főre gyarapodott.  Ebből hat fő volt a magyar városrész és szintén hat főből állt a német városrész esküdtjeinek száma.  Ez az egyenlő arányú összetétel - a kétmagvú városok esetében Visegrádon szerepelt először.  Az esküdtek származásának megállapításában bi zonyos támpontot jelentene annak ismerete, hogy melyik városrészben laktak.  A tisztázáshoz csak három esküdt házáról van adatunk.  Az első Bolognai János, aki saját apotékával rendelkezett.  Ma elfogadható a már korábban megismeri álláspont, hogy az apotékák egy csoportban, a magyar városrészen voltak, akkor Bolognai János is ott lakhatott.  A második esküdt Váci Mihály.  A megnevezett személy lányának Visegrádon háza volt, de a birtokadományról szóló levél a ház pontos helyét nem határozza meg.  A harmadik személy Libeleib Hans, azaz János, a magyar városrész esküdtje.  Nevét egy 1361-ből megmaradt adománylevél említi, mint szomszédot, aki ebben az évben már a város bírája volt és háza a magyar városrészen volt.  Az ismertetett példákból megállapítható, hogy a város esküdtjei eredetüktől függetlenül a magyar városrész lakosai voltak és nem származásuk, hanem területi alapon kerültek be az esküdtek egyik, vagy másik csoportjába.  Ez viszont azt jelentette, hogy a német származásúak túlsúlya nem a paritásos elv érvényesülését jelentette.

Az a körülmény, hogy a német polgároknak a magyar városrészen is voltak házaik, azt a feltevést erősíti, hogy a magyar városrész dominánsabb lehetett.  Az egyes területek tehát nem olyan határozottan különültek el, mint a közeli Vácott.  Ezt az állítást erősíti az a tény, hogy 1378 után sem az ingatlanok cseréjében, sem a tanácslistákban nem tüntetik fel a városrészeket.  Ez azért érdemel figyelmet, mert Budán még a 15.  században is feszesen érvényesül a magyar és német városrész elkülönülése.  Visegrád akkori polgárai származásukra és anyanyelvükre tekintet nélkül népesítették be a város területét, és az esküdtek sem származási, hanem lakóhely szerinti alapon működtek.  Ez azt eredményezte, hogy a városi tanácsban hol a németek, hogy a magyarok kerültek túlsúlyba.  Legalábbis ezt bizonyítja egy 1383-ból származó oklevél.  A tanács ebben az időben is 12 tagból állt, de már nem szerepel benne a városrészek szerinti elkülönülés.  A város bírája Bitóci Miklós magyar, az esküdtek nevük szerint németek.  Messner mester, Hensel szabó és Henclin.  A tanács további tagjai: István kovács, György, Ikel Péter, Tamás királyi ács, Lénárd Péter, Jakab kőműves és Rákos Mihály.  Ezek magyarok lehettek.  A nevek alapján azt a megállapítást tehetjük, hogy a tanács összetételében - a korábbi német túlsúly mellett - ebben az időben a magyarok kerültek többségbe.  A magyarság akkori székvárosában az is különlegességnek számít, hogy a korábbi oklevelekben a nevek mellett különleges szakmák is megjelölésre kerülnek (apotekárius, aranyműves, orvos, mészáros stb. ).  Az orvos és a mészáros a német, az aranyműves és a gyógyszertáros pedig a magyar városrész lakosa volt.

 

Visegrád első nagyobb pecsétje, 1358

 

Visegrád második pecsétje, 1381

 

Az esküdteken kívül mit tudhatunk meg a bírókról? Az eddig megismert három tanács listán kívül három városi kibocsátású oklevél maradt meg a bírókról.  Károly Róbert korából egyetlen bírót sem ismerünk, ezzel szemben az oklevelek gyarapodásával Nagy Lajos király idejéből hét visegrádi bíró nevét tudjuk előszámlálni.  1356-ban Leo, 1358-ban János kőfaragó, 1360-ban Percei Péter, 1361-ben Leyslayb János, 1373-ban Reynel, 1380-ban és 1383-ban Bitócci Miklós volt a királyi székváros bírája.  A felsorolt lista alapján megállapítható, hogy magyarok és németek egyaránt kerülhettek bírói tisztségbe, de ebből nem lehel semmi szabályszerűséget levonni.  Végül felmerül az a kérdés is, hogy az itt élő és lakó főurak, neme sek és polgárok között nem alakultak e ki családi kapcsolatok.  A rendelkezésre álló fórrásokból csak azt lehet megállapítani, hogy főúr, nemes és polgár együtt éli békességben a város területén.  Gyakran szomszédosak voltak, vagy telket és házat vásároltak egymástól, de ebből családi vagy rokonai kapcsolatok nem szövődtek.

Az eddig feltárt dokumentumok alapján képet kaphatunk a város oklevéladásáról és pe cséthasználatáról is.  A 14.  század második felében nyolc városi kibocsátású oklevelei isme rünk.  Ezekből három függőpecséttel ellátott privilegiális oklevél voll (1356, 1381, 1385), öt pedig nyílt pátens, a hátára nyomott pecséttel.  A megismert oklevelek zöme visegrádi telekügyekkel foglalkozik.  Szó van bennük házeladásról, zálogba bocsátásról, bérbeadásról, cseréről, átörökítésről és beiktatásról.  Ezek alapján megállapítható, hogy az oklevél-kibocsátás és a pecséthasználat úgy működött, mint az ország más városaiban.  A városi joghatóság Visegrád egész területére és polgáraira kiterjedt, azonban az ide költöző, az udvari életbe bekapcsolódó nemesekre nem.  Ebből az következik, hogy más szervezetek is rendelkeztek adásvételek esetében, amelyek oklevelet adtak ki.  Milyen személyek, vagy hiteleshelyek bocsátottak ki visegrádi ingatlanforgalommal foglalkozó oklevelet? A király kilenc alkalommal, a kápolnaispán négyszer, a tárnokmester kétszer, az országbíró négyszer.  A felsorolt személyeken kívül a budafelhévízi konvent, a fehérvári és a budai káptalan állított ki ilyen okleveleket.  Ebből az következik, hogy visegrádi ingatlanvásárlások alkalmával a nemesek nem a városi hatósághoz fordultak, hanem nagybírákkal, vagy országos hatáskörű hiteleshelyekkel intézték ügyeiket.  Csak a polgárok fordultak a városi tanácshoz, amely Visegrád esetében birtokolta a szabad ingatlanforgalommal kapcsolatos oklevelek kiadásának jogát.

Az oklevelek hitelességét a város pecsétjei igazolták.  Visegrád város Nagy Lajos uralkodási idején egy nagy és egy kisebb pecséttel rendelkezett.  A dokumentumokból arra lehet következtetni, hogy a privilegiális oklevelek kiállításánál nem a nagypecsétet használták.  A nagyobb pecsét - sérült formában - egy 1358-ból származó oklevélen maradt meg, a sérülés ellenére az ábrázolás egy része erről is kivehető.  Ennek átmérője 70 mm, körben gyöngysorban ezzel a felirattal: <CIVIT>ATIS +WISEGR<ADIENSIS>.  A pecsét közepén háromtornyú bástya, amelyből a két oldalsó bástya alacsonyabb, a középső pedig magasabb lehetett.  A bástyák teteje pártázatos.  A pecsétet természetes színű viaszba nyomták.  A másik nagypecséttel ellátott oklevél az Erdődy-család ausztriai levéltárában található, melynek hátlapján egy 78 mm átmérőjű nagypecsét van.

 

Visegrád királyi városának 14.  századi rekonstruált helyszínrajza

 

A város töredékben megmaradt kis pecsétje egy 1378-ban kiállított okleveléről ismert, melynek átmérője kb.  30 mm.  A pecsét rossz állapota miatt a ábrázolás már nem azonosítható.  Ezért különösen nagyjelentőségű az 138 l-ben kiállított oklevél, amelyben elismerik és megerősítik Nagy Lajos király leánya, Hedvig házasságát Jagelló litván herceggel.  Ez az országos jelentőségű, várostörténeti szempontból is különlegességnek számító oklevél 1381.  március 20-án kelt, amelyet kilenc város bocsátott ki, s melyre mind a kilenc város felfüggesztette saját pecsétjét (Buda, Visegrád, Fehérvár, Kassa, Trencsén, Zágráb, Nagyszombat, Pozsony, Sopron).  Visegrád országos jelentőségét kihangsúlyozza, hogy Buda után másodikként szerepel, meg az is, hogy a felsoroltak közül egyedül itt élhetett a vörös színű viasz használati jogával.  Ez a pecsét 38 mm átmérőjű, körben gyöngysor díszítésű, melynek felirata a következő: + S.  CIVIUM WISSEGRADIENZIUM.  A pecsétmezőben elől kapu, kétoldalt bástyafal, mögötte pedig vár ábrázolása közepén ablakkal, a tetőn pedig két gömbdísz csúccsal és Anjou-liliomokkal.  Néhány történész azt erősíti, hogy a pecsétrajz nem várra, hanem a sokkal inkább a királyi rezidenciára utal.  A pecsétről készült rajz és fénykép a Budapesti Történeti Múzeumban, Bécsben pedig a róla készült gipsz másolatban látható.

A másik két privilegiáris oklevél pecsétjét nem ismerjük.  Az eddigi adatok alapján az derült ki, hogy az 1360-ból maradt pecsétet sigillum nostrumnak, míg a kisebbet 1373-ból és 1378-ból sigillum authenticumnak nevezték.  Számunkra a kisebb pecsét volt - különlegessége miatt - jelentősebb.  Feltételezhetjük, hogy 1356-ban a városnak még csak egy pecsétje volt, és csak később jelent meg a nagy- és kispecsét.  Az adásvételekről keletkezett oklevelek kiállítása egyébként azonos a hiteleshelyek által kiadott adásvételekkel.  Egy 1360-ból kelt oklevélben szavatossági formulát is találunk.  Ezt a szokást már a korábban kelt oklevelekben is alkalmazták.  Az oklevél-kibocsátás és a saját pecsét használat alapján megállapíthatjuk, hogy a városi hatóság funkcionális szempontból is más korabeli városokhoz hasonlóan látta el feladatát.

 

UDVARI ÉLET ÉS LOVAGVILÁG

 

„KI HITTE VOLNA, HOGY A KÁRPÁTOK TÖVÉBEN

MÉG NAGY LAJOSOK IS ÉLTEK?"

 

Voltaire

 

A középkor világának gunyoros becsmérlője, a felvilágosodás nagy szelleme már tudott arról, hogy teljesítménye alapján I.  Lajos magyar király is megkapta azt a díszítőjelzőt, amelyet először Nagy Károly frank császár viselt kontinensünk történetében.  Pedig Lajos király a Capeting-dinasz-tia leszármazottjának tudhatta magát, akik századokon keresztül kiváló egyéniségű uralkodókat adtak Európának.  Hasonlóan ősei közé sorolhatta az Árpád-ház kiváló tehetségű őseit is, akik négyszáz éves uralmuk alatt a legtöbb szentet adták kontinensünkön.  Az átöröklés felfoghatatlan folyamatában legtöbbet mégis szülei jelentettek, akik a széthullás széléről hozták vissza és emelték magasra a magyar állam tekintélyét.

Lajos herceg Károly Róbert és Lokietek Erzsébet harmadik fiaként 1326.  március 5-én látta meg a napvilágot.  Az öröklés rendje szerint szóba sem jöhetett, mint a magyar trón örököse.  Az elsőszülött Károly herceg már 1321-ben meghalt, öccse, László herceg pedig szintén kisgyermekként távozott az élők sorából.  Micsoda megérzés, mekkora mitikus, belső kapcsolat kellett ahhoz, hogy az apa megérezze; a kezében tartott csecsemő lesz életművének egyedüli folytatója.  Szigorú apja mellett mélyen vallásos anyja az ifjú herceg szellemi felkészítését Miklós papra bízta, míg a lovagi eszmevilág szokásaiba Poháros Péter, Drugeth Miklós és Knesich Miklós vezették be.  Gondos nevelését azzal toldották meg, hogy gyermekként elsajátította a latin, olasz és német nyelvet, amellett kiválóan forgatta korának fegyvereit és nagy jártasságot szerzett a lovagság gyakorlásában is.  Visegrád királyi központját, az udvari élet mindennapjait is a lovagrend tagjai irányították.  Ennek a lovagi életeszménynek hierarchikus rendje határozta meg a kor szokásait látványos ünnepélyeivel, lovagi tornáival.

 

Címertöredék Nagy Lajos király korából

 

Küküllei János, Nagy Lajos udvari papja és életrajzának írója így emlékezik róla: Közepes magasságú ember volt. . .  vastag ajkúés kissé görbe vállú.  Büszke tekintete királyi öntudatról tanúskodott, tettei pedig becsvágyról és vakmerőségről. " Küzdelmes élete azt bizonyította, hogy benne korának királyi eszménye öltött testet.  A király hírnévre és dicsőségre törekedett.  Csaknem minden évben, vagy minden harmadik évben harcba szállt ellenségei és a lázadók ellen.  Kedvelte a lovagi tornákat és a vadászatot, hadjáratain pedig sokszor személyesen is harcba bocsátkozott.  A Károly Róbert által szervezett visegrádi kongresszus lovagvilága mélyen bevésődött a fiatal gyermek lelkébe.  Apjától, akinek Nápolyban töltött fiatalsága alatt sokszor volt része hasonló ünnepségekben, példát kapott arról is, miként rendezze meg nyugati életstílusban az udvari élet és a lovagvilág jelentős ünnepeit.  A 14.  század évtizedeiben, Csák Máté halála után kialakultak a királyi udvartartás állandó színhelyei is.  Károly Róbert uralkodási idején Visegrád viszi a főszerepet, s a hűtlen Buda háttérbe szorult.  Nagy Lajos - a nápolyi hadjárat kezdete előtt - Budára költözik, és csak 1355-ben jön vissza az udvar Visegrádra.  A nagyszabású építkezések után az udvartartás színhelyeit a politika mellett a természet is meghatározza.  Visegrád várának vadregényes környezete megfelelt a király nyugalmat kívánó természetének.  A budai és visegrádi tartózkodás jól bizonyítja, hogy az udvartartás szereplői mindkét helyen vásároltak telkeket, építettek udvarházakat, tornyokat és palotákat.  Visegrádhoz és Budához később Diósgyőr is csatlakozott.  Visegrádon meghatározó az udvartartás volt, Budán élénkebb élet folyt, Diósgyőr pedig a Bükk hatalmas erdőségeivel inkább a nyugalom helye lehetett.  Tartalmában és formájában nagyjából minden helyen azonos élet alakult ki, melynek mintáját a burgundi udvarból Itálián át hozzánk plántált udvartartási szokások határozták meg.

 

A magyar király lovagi tornaöllözele, az aranygyapjas rend párizsi címerkönyvéből,15.  század eleje

 

Amikor Lajos ifjú király apja temetése után Visegrádra jött, először számot vetett azzal, hogy gazdag örökség birtokában kell folytatni mindazt, amit Károly Róbert negyven éves munkája után rá hagyományozott.  Azzal az eltökéltséggel fogott munkához, hogy a közpon-li hatalom birtokában megőrzi az ország belső rendjét, biztonságát és a királyhű vezető réteg támogatásával országa külső tekintélyét is fokozni tudja.  Lépéseinél számításba vette azt az óriási vagyont is, amelyet károly Róbert rá hagyományozott.  Koronázása után ellátógatott Nagyváradra, László király sírjához is.  Ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy Szent Lászlót tekinti eszményképének.  Utána Kolozsvári Márton és György szobrászokkal bronzba öntetté Szent László alakját, és az arany forint hátlapjára is a szent királyt mintáztatta meg.

 

Csontból faragott lovagalakos orsópálca, 14.  század

 

14.  századi szoborfej töredéke a Fő utca 71-75.  számú telkeken levő 14-16.  századi templomból

 

Rövid idő elteltével Visegrád királyi székváros képét is megváltoztatta.  Az alsóvár lakótornya és a fellegvár termei már nem elégítették ki a király igényeit A várban a belső várudvar szintjét lesüllyesztették, és megépítették az északnyugati palotaszárny épületét.  A belső vári palota udvari homlokzatát gótikus, szamárhátívekkel tagolt ablakokkal díszítették.  Később egy emelettel magasabbra emelték a nyugati palota falait is.  Legnagyobb változás azonban az alsó, városi részen történt.  Erre az időre már több kúria is állt a későbbi palota területén.  Ezekből az épületekből csak egy volt a király birtokában.  A palota alsó udvarának északi részén egy 30 méter hosszúságú, 15 méter széles, emeletes kőház falait hozta felszínre a kutatás.  Ezt az épületet egy utca választotta el a hegyoldalban épült kúriáktól.  A tekintélyes alapterületű kúria földszinti nagy termének sarkában egy padlófűtő kemencét is találtak.  A ház emeletén szobák lehettek.  Ez a kúria rövid ideig volt használatban.  Ebbe az épületbe Károly Róbert uralkodásának végén egy építőpáholy tagjai költöztek, akik az udvarház mellett egy templom építésére kaptak megbízást.  Az új templom kerengőjéhez és szentélyéhez kiszemelt köveket a páholyépület mellett faragták meg.  Munkájukat azonban - minden bizonnyal Károly Róbert halála miatt - nem folytatták tovább.

 

Cseppes üvegpohár a középkori város egyik házának feltárásából, 14.  század közepe

 

A következő éveket újabb tragédiák terhelték.  1345 őszén Aversában meggyilkolták András herceget.  Nagy Lajos büntető hadjáratot szervezett, melynek egyik célja a gyilkosok kézre kerítése volt, a másik cél pedig a nápolyi trón megszerzése.  1347.  január havában az udvar Budára költözött.  Itt határozott a király a Nápoly elleni hadjárat megszervezéséről, de a tényleges katonai akció még ez év novemberében Visegrádról indult el.  A megbízható egységeket a korszerű hadviselést képviselő bandériumok, a nehéz fegyverzetű lovagok alkották, de számos könnyű fegyverzetű lovas és kun egységek is voltak a Nápolyba induló seregben.  Az akciót nehezítette, hogy Velence a tengeri utat elzárta, ezért szárazföldön tették meg az utat Nápolyig.  A sereg pihenésének napjait fényes ünnepségek és lovagi tornák színesítették Veronában.  A többi város érintése során és a kis városállamokban a király és a csapat tagjai megismerhették az olasz humanizmus, a lovagvilág és a korai reneszánsz friss levegőjét.

 

Nagy Lajos elfogadja a lengyel koronát, Helbing Ferenc képe, 1914

 

A sikertelen hadjáratok sora miatt Nagy Lajos kénytelen volt feladni régi álmait, és a nehezen járható nagyhatalmi célokat igazi magyar gondok foglalták el.  így indult el egy erőteljesebb külpolitika a déli, északi és keleti szomszédok felé.  A nápolyi hadjáratok során többször kitört belőle a katonai virtus.  Olyan veszélyeknek tette ki magát, hogy több esetben hajszálon függött az élete.  Canosa ostrománál kötélhágcsón mászott a várfalra, amikor egy kő eltalálta, s a király a várárokba zuhant.  Aversában az ostrom hevében olyan közel ment a falakhoz, hogy a védők felismerték és bal lába izmaiba beleállt a nyílvessző vasa.  Legjobb emberei tanácskozást tartottak, mert a király kínjai miatt már annyira közelinek érezte a halált, hogy a fejét tartó ferences szerzetesnek végrendelkezett.  A fájdalmas műtét után a király összeszedte minden erejét és Lackfi Istvánnal, a nápolyi hadjárat vezérével körüllovagolta a tábort, s ezzel adott biztatást katonáinak további kitartásra.  Harmadik merész vállalkozása pedig a Siralo folyónál volt, ahol egyik katonája már-már utolsó csapásokkal tudta csak fenntartani magát a háborgó habokban.  A király egy percet sem tétovázott.  A folyóba vetette magát és kimentette a habokból egyik vitézét.  Annak is hamar híre szaladt, hogy 1353-ben a Zólyom melletti erdőben egy medve ledöntötte lábáról a királyt.  Az állat már a lábait kezdte marcangolni, amikor odarohant urához Besenyő János lovászmester, és kiszabadította a felbőszült medve karmaiból.

Az első nápolyi hadjártban fogságba esett durazzói és tarantói hercegeket Lajos király parancsára magyar földre hozták.  A meggyilkolt Endre herceg Károly nevű fiával érkező foglyokat Visegrádra vitték és - egyes források szerint - a fellegvárban tartották őket őrizet alatt.  Itt az írások szerint rangjuknak megfelelően tartották őket.  A hercegeket Nagy Lajos király csak 1352 decemberében bocsátja szabadon fogságukból.  Miután hazatértek Itáliába, Róbert durazzói herceg párviadalra hívta ki fogvatartóját.  Ebből kis híján majdnem újabb diplomáciai bonyodalom támadt.  Más foglyok is tartózkodtak ekkor Visegrád várában.  Hallunk egy bizonyos Gall fia Lászlóról, aki nem a királyi lakosztály kényelmét élvezte elkövetett bűneiért.

 

A fellegvár az Anjou korban

 

A Magyar Királyság ós szomszédai Nagy Lajos korában

 

Közben 1349 szeptemberében súlyos csapást érte a királyt.  Az országos méretű pestisjárványban meghalt a felesége, Margit királyné, akitől házasságuk alatt nem született gyermekáldás.  Négy év után, 1353 nyarán Nagy Lajos házasságot kötött Kotromanic István bosnyák bán leányával, Erzsébettel.  Az esküvő után Nagy Lajos még továbbra is Budán tartotta udvarát.  Hol lehetett ekkor a király rezidenciája? A 14.  század derekáig a király szálláshelyéül szolgáló Nagy Kúria Buda városában állt a Szombat-kapu közelében, a mai Táncsics utca 9-11-13.  számú épületeinek helyén.  Innen uralkodtak IV.  Béla királytól az Árpád-kor végéig királyaink, itt töltött egy rövid időt Károly Róbert is, majd 1354-tól Nagy Lajos is ezt az épületet vallja magáénak.  Ennél néhány évvel korábban, a budai Várhegy deli részén megindult egy új rezidencia építése.  Ez az István-torony, vagy Istvánvár Nagy Lajos király öccsének, István hercegnek kezdeményezése volt, aki az építkezés közben 1354-ben meghalt.  Nagy Lajos István öccsének halála után a Nagy Kúriából átköltözött az István-to ronyba.  Minden bizonnyal itt születhetett meg az a gondolat, hogy Budán és Visegrádon egy sokkal nagyobb épülettömbben látott alkalmas lehetőséget egy új királyi rezidencia átépi tésére és bővítésére.  Ezzel függött össze az a döntése, amely megszüntette a királyi várkapitány gyámkodását Buda város fölött.  Utána meg is indultak a budai Várhegy déli palota jának átépítési munkálatai.  Ezzel párhuzamosan Óbuda királyi városát és várát édesanyja nak, Lokietek Erzsébet királynénak adományozta és rendezte a királyné és a káptalan közös tulajdonába tartozó Óbuda jogviszonyát is.  Ezek után az udvari emberek körében óriási meglepetést jelentett a király döntése arról, hogy 1355 szeptemberében az udvar visszaköltözik Budáról Visegrádra.

 

A királyi palota Anjou korban megkezdett, de befejezetlenül maradt templomának kőtári bemutatása

 

Korábban már megismertük, hogy a palota északi részén - valószínűleg Károly Róbert halála miatt - egy új templom és mellette egy nagyobb palotaszárny építése megkezdődött.

Mellette három nagyméretű pillért is építettek, amelyek egy díszes homlokzat kialakításához tartoztak.  Ekkor bontották le a korábban Károly Róbert udvarházán ak épületét is, amelynek helyén egy udvart alakítottak ki.  A templom építéséhez korábban kifaragott köveket a három nagy pillér alapozásába falazták be.  Az átköltözés után pár évvel az alsóvárból ide telepítették át a pénzverdét is.  Az új kamaraház kétszintes épülete alatt kőfalú pince is volt, fölötte pedig faszerkezetből két emeletet alakítottak ki.  Az új palotatömbhöz később kápolna is épült, amely számára Erzsébet, a király anyja búcsú engedélyt kért a pápától.  Az építkezés közben Konrád királyi harangöntő mester megbízást kapott a visegrádi nagyharang elkészítésére.  A mester munkájának egy töredékét 1968-69-ben Szőke Mátyás régész, múzeumi igazgatónak sikerült feltárni.  Az alsóvár lakótornyának felső teraszán lefolytatott ásatások során a kibontott gödörből előkerült bronzsalak, kemence- és öntőforma-töredékek alapján megállapítható volt, hogy egy középkori öntőműhelynek az öntőgödrét sikerült feltárni.  Az öntőgödör nagysága, az öntőforma-töredékek mennyisége az öntött tárgy mivoltát is meghatározta.  A megtalált köpenytöredékek alapján a harang külső méreteire nem lehetett következtetni.  Az íves töredékek alapján csak azt lehet megállapítani, hogy egy jelentékeny méretű harangot sikerült megtalálni.  A harangon lévő feliratos szalag betűiből csak az O betű volt kiolvasható, ez az egy betű pedig tipikusan 14.  századi formát mutatott.  Ez adott segítséget az öntőhely korának meghatározásához.  A megtalált darabokból arra lehet következtetni, hogy a harang fülein díszítések voltak.  A fülek bordával kereteit felületét leveles inda díszítette.  A fül hátoldalának formája sima felületű lehetett.  A hullámvonalú indákból levélforma vehető ki, amelyek egy része tölgy-, más része pedig juharlevélre hasonlít.  A széles leveles sávot vékony, borda közötti gyöngysor szegélyezi.  A már említett betűforma és a leveles díszítések jellege szintén a 14.  századra jellemző.

 

A kész harang számítógépes rekonstrukciója

 

Az alsóvár udvarán feltárt Nagy Lajos kori harangöntő műhely számítógépes rekonstrukciója

 

A harangöntőformák töredékei az alsóvárban előkerült harangöntő műhelyből

 

A díszített harangfül 1:1 -es makettje

 

Az öntőhely korának meghatározása lehetőséget nyújt arra, hogy kapcsolatba hozzuk az 1357-ben Visegrádon kelt oklevéllel, melynek 1364-ben átírt szövege lgló város levéltárában található.  Ebben a kiváltságlevélben Nagy Lajos király Konrád mestert, s általa testvéreit, Jánost és Miklóst különös kegy folytán honosítja, minden közteher viselése alól felmenti, és házát, vagy kúriáját adómentessé teszi.  Konrád harangöntő mester a szepesi káptalan előtt 1369-ben tett végrendelete a mester családi nevét is megemlítette.  Gaal Konrád volt tehát a teljes neve a híres mesternek, aki német származású volt, de elsősorban nem harangokat, hanem díszes keresztelőmedencéket öntött bronzból.  A nagyméretű harangot Gaal Konrád mester minden bizonnyal a magyar városrészen álló Szűz Mária-plébániatemplom tekintélyes alapterületű tornyában helyezhette el.  Újabb értékelés szerint ez volt a 14.  századi Közép-Európa legnagyobb harangja.

A kontinens fejedelmi, királyi udvaraiban a 14.  század második felében óriási méretű építkezési láz indul és ennek kapcsán teljesedett ki az internacionális gótika.  Az ország kiegyensúlyozott gazdasági helyzete Nagy Lajos számára is lehetőséget adott - különösen a királyi központokban - a gótikus stílus gyarapítására.  Ebben az építészeti stílusban fogantak a budai vár déli pontján megindult építkezések, a hetvenes évek második felében pedig a Visegrádon folyó palotaépítési munkálatok.  Nagy Lajos egyre emésztőbb betegségének súlyosbodása miatt az utódokra hárult a királyi palota átépítésének befejezése.  Méreteiben ezek közül legnagyobbak a Visegrádon zajló építkezések voltak, mert a királyi központ szerepkörét a király életében, sőt azon túl is ez a város töltötte be.  A kedvelt uralkodói központok közül Diósgyőr nagyszabású gótikus átépítése éppen ebben az időszakban fejeződött be.

A rendelkezésünkre álló adatok alapján már 1343-ban megtörtént a diósgyőri királynéi vár belső részének kiépítése.  Már a honfoglalás korában földvár állott ezen a helyen, amelyet a Bors nemzetség vett birtokába.  A tatárok kivonulása után István nádor, az Ákos-nemzetség egyik tagja a 13.  század végén síkföldi várrá építette ki.  Ebből az időből származott a ma is álló alsó vár fala.  1325-ben a várat már Szécsi Miklós birtokolta. , aki 1364-ben - Miskolc városával együtt - egy Vas megyei, 73 falut magába foglaló uradalomért adta cserébe Nagy Lajos királynak.  Az uralkodó Ambrus mestert küldte Diósgyőrbe a négy saroktornyos vár építkezésének elvégzésére.  A kiadott oklevelek tanúsága szerint 1369-től Nagy Lajos szívesen tartózkodott Diósgyőrött.  A vár jelentőségét csak növelte a lengyelekkel kialakított kapcsolat kiépítése.  Az uralkodó 1370-ben, majd 1378-tól haláláig egyre gyakrabban töltött hosszabb időt ebben a várban.  1382 januárjában fordult meg itt utoljára, majd végig látogatta a többi királyi központot, Budát, Visegrádot és szeptember 11-én Nagyszombatban hunyt el.

 

Anjou kori használati eszközök a királyi palotából: Csont ládikaveret

 

Vakmérmüves kaputympanon a Fő u.  71-75.  sz.  alatti templom feltárásából, 14.  század vége

 

Ún.  fehér kerámia palack és pohár

 

Kerámia játékbabák

 

 

Anjou kori kályhaszemek

 

I.  Lajos kori kályhacsempe töredéke

 

Kályhacsempe I.  Lajos címerével

 

I.  Lajos kori kályha rekonstrukciós rajza

 

I.  Lajos kori kályhacsempe

 

ÖSSZEGZÉS AZ ANJOU-KOR JELENTŐSÉGÉRŐL

 

Kortársai Károly Róbert országmentő politikájának eredményeit - a központi királyi hatalom megteremtését - csak az Árpád-ház legnagyobb királyainak teljesítményével tudták összemérni.  A későbbi korokban ez az értékelés az utódok történelmi tudatába is átplán-tálódott.  De olyanok is bőven akadtak, akik őt tartották a magyar középkor legkiemelkedőbb alakjának.  Pedig komor, következetes, megalkuvást nem ismerő egyéniségével kezdetben sok embert taszított el magától.  Mikor ellenségei is felismerték igazi szándékát; azt, hogy ország dolgában nem ismeri a tréfát, akkor csatlakoztak a király táborához.  A központi hatalom akarásán és megteremtésén kívül talán az ország pénzügyeinek megszilárdítása, a felvidéki aranymezők kiaknázása a kontinens egyik legkeményebb és legkeresettebb valutájának kibocsátása volt és maradt felfelé ívelő gazdasági terveinek legfontosabb fundamentuma.

Hűséges alattvalói - a mellé szegődött hivatali arisztokrácia tagjai - uralkodásának első évtizede után rádöbbentek arra, hogy csak a feudális monarchia eszmeisége és rendszere alkalmas a széthúzás erőinek felszámolására.  A szomszédos Szerbia példája meggyőző erővel világított rá arra, hogy a központi hatalom megroppanása csak a széthullást, a szétesést szolgálhatja, s az ilyen ország előbb-utóbb az éhes szomszédok szabad prédája lesz.  Szinte a semmiből csodálatos tehetségével így tudta Károly Róbert rövid idő alatt újjávarázsolni a magyar királyságot.  Számunkra az a történelem legnagyobb adománya, hogy ezt az új erőt, ezt a csodát 1323-tól a megizmosodott magyar hatalom Visegrád lakótornyából, pompázatos várából és királyi udvarházából sugározta szét a Kárpátokkal koszorúzott haza egész területére.  így lett Visegrád a rend országának királyi központja, és így szinte varázsütésre váltott át a korábbi kicsiny település élete a városi rang senki által nem remélt magaslatára.  Mekkora szerencse! Közben királyok jöttek-mentek, de a város országos szerepköre szinte száz éven át alig változott.

 

Magyar-Anjou címeres ruhadísz, 1367 előtt készült, Aachen

 

Két címeres ékszer, 1367 előtt készült, Aachen

 

Amikor Nagy Lajosról, Károly Róbert és Lokietek Erzsébet fiáról emlékezünk, először arról kell szólnunk, hogy királyi hatalmát tehetséges apjától kapta örökségül, s ezt a kincset élete végéig mindvégig megőrizte.  Olyan gazdag országot örökölt, amilyen nem volt az akkori Európában.  Aranybányáiból a kontinens legnagyobb aranykészleteit hozták felszínre.  Nyugtalan hűbéresekkel, lázongó kiskirályokkal sem kellett verekednie, mert ezt kiváló diplomáciai érzékkel és súlyos harcok árán apja már uralkodásának első két évtizedében megtette.  Az ország kormányzását a világi és egyházi arisztokrácia tagjaival együtt végezhette, mert nagyobb részüket részben apja, kisebb csoportjukat pedig Nagy Lajos emelte be az akkori hatalom sáncaiba.  Új hadsereget sem kellett szerveznie, mert apja olyan katonai erőt hagyott örökül, hogyha Nagy Lajos felemelte zászlaját, akkor az ellenség mozdulni sem mert.  Lajos király katonai szempontból is tökéletesen megfelelt ennek az elvárásnak.  Szívélyes-sége mellett inkább harcias természete avatta őt igazi lovagkirállyá.  Új lovagrendet - mint apja - nem alkotott, de a meglévő létszámát növelte, háború közben pedig, mikor elült a harci zaj, a legkiválóbb vitézeket avatta lovaggá.  Életrajzírója, Küküllei János is dicséri a király fegyverforgatásban mutatott kiválóságát:

„A seregek ura, a hadsorok elrendezője, aki a karokat tanítja.  Mert Isten az, aki a győzedelmesen diadalmaskodó fejedelmet a jó hírnév illatával díszíti, vitéz csapatokkal körül veszi. "

Nagy Lajos volt tehát az a becsvágyó és vitéz uralkodó, aki ellenségeivel szemben szívesen azonnal kardot rántott, mert a háborút önmagáért is kedvelte.  Amíg egészsége megengedte, addig személyesen vezette hadait az ellenség ellen.  De több volt egy harcias nemzet királyánál.  Visegrád városát Budával és Diósgyőrrel együtt nem csak a városi élet fejlesztésében, hanem az új - a kor követelményeinek mindenben megfelelő - rezidenciák építésében is segítette.  Ez jó alapot teremtett arra, hogy halála után Visegrád továbbra is a magyar királyság székhelye maradt.

 

Két címeres ékszer, 1367 előtt készült, Aachen

 

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet