Előző fejezet Következő fejezet

ÖRMÉNY KATOLIKUSOK MAGYARORSZÁGON

 

Az erdélyi örmények Minász Zilifdárján (1649-1686) püspökük alatt telepedtek le 1668-1672 között, tömeges beköltözésük idején apostoli örmény vallásúak voltak és hitükhöz, mint nemzeti identitásuk utolsó szimbólumához ragaszkodtak. A közösség érdekeit is papjaik képviselték a világi hatalom felé. Így nem volt könnyű feladata az örmény Verzár Oxendiusnak (1654-1715), akit az Apostoli Szentszék 1685-ben azért küldött misszionáriusként Erdélybe, hogy egyesítse őket a római katolikus egyházzal. Nagy Kornél legújabb kutatásai szerint az erdélyi örmények vallási uniója nem képezte a magyarországi úniós egyházpolitika integráns részét. A vallási egyesülést nem is a Habsburg udvar és nem is a magyar katolikus egyház kezdeményezte, a magyar egyháztörténet szempontjából marginális jelenségnek bizonyult. Ráadásul hivatalosan az egyház unió kinyilvánítására nem is Magyarországon, hanem Lengyelországban került sor. Állandó volt Verzár püspök félelme, hogy a Moldovába emigrált papok átjönnek visszatéríteni híveit, de izolált eseteket kivéve (Ebesfalva, 1708) erre nem került sor. Erdélyben végül is sikeres volt az egyházi unió, mert a többi hazai unitus népcsoportokhoz képest sokkal kisebb volt az örmények létszáma, mert az egyházi unió, Verzár erőteljes la-tinizációs tevékenysége, illetve a Rákóczi-szabadságharc okozta elvándorlások miatt számuk még erősen csökkent is. Viszont az egyházi unió megvalósulásának módja kulturális és nyelvi asszimilációjuk előidézője lett. Ezt a mechitáristák erdélyi működése a 18. század közepétől is csak átmenetileg és részlegesen tartóztatta fel. Az erdélyi örmények 1689 februárjában Lembergben tették le a katolikus hitvallást Várdán Hunánján unitus érsek kezébe.

 

 

A nyilatkozat fő problémái:

  1. Kizárólag csak a pápa primátusának elismerését mondta ki.
  2. A Lembergben letett katolikus hitvallás az unió szempontjából fontos kérdéseket ugyanakkor nem érintett pl. az unitus papság szociális helyzetét, fizetését és nős vagy nőtlen állapotát, a szent liturgia nyelvét, az Eucharisztiában a kovásztalan kenyér használatát, a Hiszekegy filioque-részletét, a purgatóriumot és a khalkédóni egyetemes zsinatot. Mindezek más keleti egyházak uniója alkalmával körültekintően tisztázott kérdések voltak. Verzárt sikeres erdélyi térítéseinek köszönhetően VIII. Sándor pápa (1689-1691) 1690. október 2-án címzetes püspökké és az erdélyi örmények apostoli vikáriusává nevezte ki. Az erdélyi örmények felett az egyházi joghatóságot kezdetben a lembergi örmény unitus érsekség, majd Verzár kinevezése után közvetlenül maga az Apostoli Szentszék gyakorolta.

A püspök székhelye először Gyergyószentmiklóson, majd Görgényszentimrén, azt követően Besztercén és végül Szamosújváron volt. Az erdélyi örmény unitus püspökséget Verzár 1715-ben bekövetkezett halála után többé már nem töltötték be. Az erdélyi örménység és a bécsi udvar részéről ugyan megvolt az igény a püspökség újbóli betöltésére és III. Károly (1711-1740) császár támogatta 1736-ban a lembergi születésű Theodorowicz Mihály szamosújvári unitus plébános püspöki kinevezését, azonban ez a folyamat III. Károly halála, valamint az erdélyi római katolikus püspökség és az Apostoli Szentszék ellenállása miatt meghiúsult. Utóda Mária Terézia (1740-1780) nem akart konfrontálódni a Szentszékkel. 1741-ben az örmény egyházat az erdélyi római katolikus püspökség egyházi joghatósága alá helyezte. Egy ideig Rómában tanult örmény katolikus apostoli vikáriusok kormányozták. Az örmény városok egyházi vezetői főesperes-plébánosok voltak. A 4 örmény plébánia és eleinte Újvidéken az ötödik azonban tovább virágzott. Az 1848/49-es szabadságharc leverése után a bécsi kormányzat 1857-ben készségesen visszaállította volna az örmény püspökséget, de akkor ezt Lukácsy Kristóf (1804-1879) szamosújvári esperes hazafias okokra hivatkozva visszautasította. Később a főesperességeket megszűntetve az örmény plébániákat latin főesperesi kerületekbe osztották be, miközben Erdély 4 főapátot illetve 3 címzetes örmény katolikus érseket adott a katolikus egyháznak. 2010. október 30-án, Nagyváradon boldoggá avatott Bodánffy Szilárd vértanú erdélyi püspök is örmény származású volt.

 

Erdély plébániái

Szamosújvár (Gerla, Hájákhághák, Armenopolis) székesegyháza egész Európában egyedülálló műemlék. Ide ugyanúgy, mint Gyergyószentmiklós (Dzsurdzsov), Erzsébetváros (Jeghiszápethkághák) és Csíkszépviz (Szipkiz) plébániáinak élére választották a plébánosokat.

A II. világháború előtt még 6 mechitárista működött az elszakított országrészekben. Az erdélyi örmények attól való félelmükben, hogy a román hatalom beolvasztja őket a regáti örmény apostoli egyházba, inkább latin szertartásúnak vallották magukat. Románia 1927-ben konkordátumot kötött a Szentszékkel, mely szerint a magyar püspökségeknek nem lehettek többé nem-magyar hívei. Így jött létre a Romániai Örmények Ordináriátusa (1930), amely akkor még a bukaresti örmény katolikus missziót és mechitarista rendházat, valamint a bukovinai, csernovici plébániát is magában foglalta. A latin rítusú papok ezután jelentést tettek anyakönyvezés céljából az örményeknek kiszolgáltatott szentségekről a legközelebbi örmény plébániának. Az ordináriátust 1951-től a kommunista állam nem ismerte el. Ezért Lengyel Zoltán 1953-ban közigazgatásilag átadta azt a gyulafehérvári római katolikus püspökségnek, fenntartva a papok és hívek iránti lelki jogokat. 1964-ben a Szentszék nem tudott újabb kormányzót kinevezni, így gyakorlatilag visszaállt a konkordátum előtti helyzet, mert a gyulafehérvári püspököt bízta meg az ordináriátus vezetésével. 1991-ben Bálint Lajos érsek a Szentszék szolgálatára álló, azaz ideiglenesen megbízott örmény apostoli kormányzót nevezett ki Jakubinyi György gyulafehérvári érsek személyében, bár az Örmény Katolikus Ordináriátus létét a Kultuszügyi Államtitkárság nem ismerte el. Az erdélyi hívek száma 2006-ban kb. 800 fő lehetett.

 

Budapest

Az I. világháború után a román uralom elől Erdélyből igen sok örmény katolikus menekült a maradék Magyarországra, főleg Budapestre. Fáradozásuk eredményeképpen a velencei mechitáristák 1924-ben Budapestre küldték Thiroján Athanasz atyát, de váratlan halála után csak 1930-ban kaptak új lelkészt Thiroján Hágop személyében. A hercegprímás a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség alakulásához 1932-ben adta hozzájárulását. Hágop atyát hosszú betegeskedése alatt Vörtánesszján atya helyettesítette, de ő is hamar eltávozott. Az egyházközséghez az itteni örmény katolikusok csak kis töredéke csatlakozott, így 1935-ben a bécsi mechitáristák csak ismételt kérésre küldték Pungucz V. Antal atyát az újjászervezés céljából. Ekkor már 600 család tartozott ide. Szentmiséiket a Szt. István Bazilika Szt. Lipót kápolnájában tartották. A plébánia a lelkész lakásán a Vadász utcában volt. De a latin szertartásba bekebelezett hívek tömege nem tért vissza ősei szertartására. Ez már 1894 előtt is komoly probléma volt: sok ezer örmény került a fővárosba, ahol örmény katolikus pap nem működött. Leszármazottaikat pedig már római katolikusoknak anyakönyvezték. Pedig IX. Pius és főleg XIII. Leó pápa rendelettel (1894 évi enciklika) tiltották a szertartás változtatását, hiszen az nemcsak elzárná az apostoli örmények visszatérítésének útját, de az örmény nemzetiségű katolikusokat is elidegenítené. Lehetővé is tették akadálytalan visszatérésüket őseik szertartására, de e rendeletnek nem volt visszaható hatálya. A latin egyházközségek pedig nem léptek fel elegendő megértéssel vagy eréllyel ennek érdekében. A II. világháború előtt az egyházközség összejövetelei megszűntek, kapcsolatai széthullottak. Sem az állam, sem a katolikus egyházközségek nem támogatták, a fővárostól is csak csekély összeget kapott. Az örmények élete 1945-1988 között a lelkészség keretei között szerveződött. Kádár Dániel bécsi mechitárista lelkész lelkes és kitartó munkájának, valamint hazai és külföldi örményeknek köszönhetően sikerült a bérlemények (Teleki Pál majd Semmelweis utcai kápolna) helyett a Világosító Szt. Gergely Lelkészség kápolnáját fölépíteni. Az egyházközség élete azonban csak az ezt megelőző években, majd a Kádár atya halála utáni 2 évtizedben élénkült meg. Ekkor tért vissza a vasárnaponkénti rendszeres örmény szertartás és szerveződött a kápolna énekkara. A „Szent Liturgia örmény katolikus szertartás szerint" (Szt. István Társulat, Budapest, 2006) c. kétnyelvű könyv kiadása is az ekkori munka eredménye. A kápolna a mechitáristák missziós állomásaként működött, de ők nem tudtak állandó lelkészt az egyházközség élére állítani, ezt többnyire az örmény szertartás egyetlen hazai ismerője, Leszkovszky Gy. Pál domonkos atya látta el. 2007-től az addig jelenvolt összes katolikus szerzetes eltávolítása óta azonban nem maradt örmény szertartású pap. A mostani hívek nem tudnak és nem is akarnak megtanulni örményül. „A mi szent áldozatunk nyelve évszázadok óta az örmény nyelv és az is marad." Ugyanis „Liturgikus kérdések a katolikosz-pátriárka joghatósága alá tartoznak." (XIX Nerszesz Bedrosz örmény katolikus katolikosz-pátriárka határozata a „Szent Liturgia" előbb említett kiadásának bevezetőjében, VIII. oldal). Nem tetszésnyilvánítás kérdése tehát, hogy milyen nyelven misézzenek egy örmény templomban. Újabban mégis rendszeresen e határozattal ellentétes módon mutatják be a szentmisét és el is marad egyes vasárnapokon. Értető, hogy az igazi örmény hívek és korábbi lelkes támogatóik gyakorlatilag nem látogatják.

 

Az örmény egyház legújabb kori története és ennek következményei.

Hamis lenne ez a történeti áttekintés, ha elhallgatnánk a XX. század totalitárius diktatúráinak súlyos kártételeit, melyeket mind az apostoli, mind a katolikus örmény egyházban okoztak. A legismertebb (de a történelemkönyvekben máig sajnálatosan elhanyagolt) csapás közülük az 1915-ös törökországi genocídium. Csak példaként idézzük az örmény katolikus egyházat, ahol a hívek negyede, a papok 1/7 része sem menekült meg és Boldog Iknádiosz Máloján érsek, Antreász Cselebján, Szdephán Iszrájelján és Mikháel Chácsádurján püspökök vértanúságát - de semmivel sem volt jobb a helyzet az apostoli örmények között. És akkor még nem szóltunk a templomok, kolostorok és más kulturális és anyagi értékek mindmáig folyó tömeges pusztulásáról. Kilikia csak Libanonban és Sziriában született újjá. Amikor XV. Benedek pápa elsőként hívta föl a világ figyelmét arra, mi készül Törökországban, Zaven konstantinápolyi katolikosz ezt meleg szavakkal köszönte meg „remélve, hogy ez a vér a két egyház cementje lesz". Hálából Benedek már életében szobrot kapott Konstantinápolyban az örményektől. 1918 és 1955 között a kommunista uralom következtében I. Choren (Muratbegján) katolikosz több száz szerzetese szenvedett golyó általi halállal vértanúságot, 1938-ban a szovjet GPU emberei őt magát is meggyilkolták. Székhelyét „ellenforradalmi központ felszámolása" jogcímén elfoglalták, kincseit elrabolták. Az Ecsmiadzini Szentszék majdnem egy évtizedig betöltetlen maradt. Ezek voltak a nagy rettegés évei, rengeteg keresztényt kivégeztek. A XX. század elején a cári birodalomban 8 Ecsmiadzinhoz tartozó egyházmegye és kb. 500 plébánia működött. E templomok többségét a II. világháború kitörésééig erőszakkal bezáratták. Mindezt a szovjet hatalom utolsó évtizedeinek jóval „barátságosabb" viszonyai sem képesek elhomályosítani. Igazi újjászületést csak a szabad és független Örmény Köztársaság kikiáltása jelentett. Az örmény apostoli egyház elismerésre méltó eredményeket ért el a fiatalok megnyerése terén, a romos egyházi épületek újjáépítésében és egyáltalán a vallásos élet föltámasztásában. Sokkal nehezebb a feladat a széttagolt örmény katolikusok esetében, akik főleg Nyugaton élnek, ahol nem maradt ország. I. Garegin katolikosz 1996-os római látogatásakor, II. János Pál pápával közös nyilatkozatot írt alá, amely tanúsítja, hogy ma már nincs teológiai különbség az örmény apostoli és a katolikus egyház között. Erre a pápa így emlékezett 1997 január 22-i általános kihallgatásán: „teológiai megnemértés, nyelvi nehézségek, kulturális különbségek akadályozták meg évszázadokon keresztül a valódi párbeszédet. Nagy örömünkre megadta az Úr, hogy végre közösen vallhassuk meg hitünket Jézus Krisztusban, valóságos Istenben és valóságos emberben." Ő volt az első római pápa, aki 2001-ben, a kereszténység államvallássá nyilvánításának 1700 éves jubileumán Örményország földjére lépett. 2004-ben megáldotta Világosító Szent Gergelynek a Szent Péter Bazilika külső falának fülkéjében elhelyezett, 18 tonnás márványszobrát. Az elmúlt rendszer következtében Közép-kelet Európában az örmény vallási identitástudat máig nem térhetett igazán magához és nem születtek sikeres papi hivatások. Erdélyben az idősebb generáció kihalt, az ezredforduló után kiképzett és kinevezett egyetlen kettős ritusú pap pedig az egyházi rendből kilépett. Így legalábbis a Kárpát-medencében ma már nem működik örmény szertartású katolikus lelkipásztor. Az utolsó magyarul tudó mechitárista szerzetest Los Angelesbe küldték, ahol 90-edik születésnapjához közel még egy iskolát igazgat.

 

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet