Előző fejezet Következő fejezet

MOLNÁR ANTAL

BZENSKY RUDOLF JEZSUITA TÖRTÉNETÍRÓ ÉS AZ ERDÉLYI ÖRMÉNYEK

 

A 17-18. század fordulója Magyarország történetének egyik legellentmondásosabb és legizgalmasabb korszaka. A török kiűzése, a másfél százados önálló államisággal rendelkező Erdély beépülése a Habsburg Birodalomba, az egykori hódoltság hatalmas puszta területeinek betagolása és az élet újjászervezése nagy feladatokat rótt az ország irányítóira. Ezek az évtizedek a magyarországi katolikus egyház számára is óriási lehetőségeket hordoztak: az északi és keleti országrészben minden eddiginél nagyobb lendületet vett az ellenreformáció, a töröktől visszafoglalt területeken pedig 150 év után újra megjelentek az elpusztult egyházmegyék püspökei, akiket világi és szerzetes papok segítettek az egyházi élet újjászervezésében. Az építkezés alapvető feltétele volt a birtokviszonyok rendezése. A nagy múltú egyházi testületek és a világi birtokosok egyaránt óriási erőfeszítéssel próbálták meg felkutatni a birtokjogaikat igazoló okiratokat. A rekatolizáció megindulása egyébként is igényelte a történeti múlt feltárását, ennek ismerete indíttatást adott a lelkipásztori és szervezőmunkához, illetve komoly fegyverként szolgált a katolikus restauráció kezében.1

Ebben a történeti kontextusban kell elhelyeznünk a magyarországi tudományos történetírás kezdeteit, amely szerény előzmények után a 17. század utolsó évtizedében, a jezsuita rend irányításával indult meg. A jezsuiták számára a történetírói tevékenység már az előző századokban sem volt ismeretlen, de teljesen más alapelvek és szempontrendszer szerint művelték.2 A 16-17. századi jezsuita történetírókat szinte kizárólag csak a rend története érdekelte, munkásságukban pedig nem a forráskritikai, hanem az üdvtörténeti aspektus volt a döntő. A rendtörténeti irodalom legtipikusabb termékei a rendi propagandát és a belső kohéziót szolgáló évkönyvek (Litterae Annuae), amelyekben az építő szándéknak megfelelően a csodás elbeszélések és a tanító példázatok keverednek a valós eseményekkel.3 Az 1690-es évek változásai a jezsuita történetírást új alapokra helyezték, és a rend külföldi mintákat követve felvállalta a magyarországi történeti források összegyűjtésének és egy leendő nagy egyháztörténeti szintézis előkészítésének a megszervezését. A vállalkozást ugyan részben egyházpolitikai és rekatolizációs célkitűzések motiválták, de a munka szervezőit és résztvevőit emellett a tudományos érdeklődés és a magyar történetírás fellendítésének vágya is hajtotta.4 A forrásgyűjtés megindítói és koordinátorai Szentiványi Márton és Hevenesi Gábor voltak, személyükkel és tevékenységükkel történetírásunk már sokat foglalkozott.5 A jezsuita történetírás alapelveit meghatározó, 1694-ben összeállított „ Modus materiae conquirendae pro Annalibus Ecclesiasticis Regni Hungariae continnandis", tehát az egyháztörténeti források összegyűjtésének módszerét ismertető szabályzat méltán tekinthető a magyar tudományos történetírás alapító okmányának.6

Hevenesi és munkatársai 1694 és 1715 között jelentős mennyiségű forrásanyagot másoltak le különböző egyházi és világi levéltárakban, számos fontos kérdésről írtak értekezéseket, amelyek jórészt kéziratban maradtak.7 Az így létrejött tekintélyes kollekciót Hevenesi követői, Timon István, Kaprinai István, Péterffy Károly, Schmitth Miklós, Pray György és mások gyarapították, a több száz kötetes kéziratgyűjtemény jelenleg a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtárának féltve őrzött és sajnos meglehetősen kevéssé kutatott kincse.8 A jezsuita történetírói iskola tagjairól, Hevenesit és Prayt leszámítva, vajmi keveset tudunk, különösen igaz ez a megállapítás Hevenesi közvetlen munkatársaira. Tanulmányomban ezt a hiányt szeretném némileg pótolni, bemutatva Hevenesi egyik legszorgosabb adatgyűjtőjét, az Erdélyben működő Bzensky Rudolfot és művének örmény vonatkozásait.9

Bzensky a csehországi Blesnóban (Hradec Královétól keletre) született 1651. október 17-én. 1665-ben lépett be a jezsuita rendbe, a noviciátust Neuhausban (Jindfichűv Hradec) és Prágában töltötte. Ezután 11 éven keresztül a rendben szokásos kiképzésen ment végig: az olmützi egyetemen filozófiát, Prágában pedig teológiát tanult, közben 1673-ban egy évig magiszter (alsófokú osztályban tanított), mellette pedig a prágai domus professa könyvtárosának segédje volt. 1679-től 1684-ig a rend közkatonáinak sorsában osztozott, és lelkipásztori feladatkörökben dolgozott a hradec královéi kollégiumban és a hozzá tartozó rezidenciákban és missziókban.10 Az ifjú jezsuitát a nyugalmas csehországi rendházakban végzett rutinmunkák (diákszónok, templomi gyóntató, a Szent Izidor kongregáció elöljárója) nem elégítették ki. Már diákkorában is nagyobb léptékű és izgalmasabb feladatokról álmodott, és a fiatal rendtagok számára oly vonzó pogány missziókba szeretett volna menni. Bzensky 1672 és 1687 között öt levelet küldött a rendfőnöknek Rómába, hogy küldje őt a tengerentúlra. Első levelében előadta, hogy egészségileg, tudását, szorgalmát, tűrőképességét és buzgalmát tekintve is képes lesz megfelelni a nagy feladatnak, sőt a levegőváltozást is jól bírja. Ezt azzal indokolta, hogy Prágából Brünnbe utazva sem viselte meg a két város klímájának különbsége (sic!)11.u Mivel a misszió utáni vágya később sem lankadt, ezért 1683-ban a rendfőnök felvette a misszionáriusok várakozólistájára. A felajánlott csílei, kínai és mexikói küldetés közül nem tudott választani, és felajánlotta: ha az út megnyílna az Oszmán Birodalom felé, szívesen elmenne a török misszióba is.12 Talán nem is gondolta, hogy ez a lehetőség milyen közel van. 1685-1686 folyamán tábori misszionáriusként dogozott, majd egy év klatovyi gyógyulás és pihenés után visszatért a tábori szolgálatba, és a Leslie ezred káplánja lett.13 Ebben a minőségben 1688-89-ben elkísérte a császári csapatokat a balkáni hadjáratra; boszniai tapasztalatairól részletes beszámolót küldött a rendfőnöknek Rómába, amelyben a lelkipásztori munka leírása mellett számos érdekes megfigyelést és történeti adatot is rögzített.14

A Boszniából való visszavonulás után követte ezredét, így került 1693-ban Erdélybe. Rövid ideig Karánsebesen, majd 1694-től 1701-ig Brassóban működött. A missziós munkába belefáradva 1702-ben visszatért a rendtartomány nagyobb nyugalmat biztosító kollégiumaiba: Schurzban (Zirec), Szakolcán és Kassán működött lelkipásztori feladatkörökben. Erdélynek azonban egyszer és mindenkorra szerelmesévé vált, ezért 1708-ban visszakérte magát misszionáriusnak egykori állomáshelyére, Brassóba. Három évet dolgozott a szász városban, majd a kolozsvári kollégiumba került. Bár a katalógusok adatai szerint 1711-ben Szakolcán, 1713-ban pedig Kassán tartózkodott, az sem tartható kizártnak, hogy 1715. május 5-én bekövetkezett haláláig már nem hagyta el Erdélyt, és megszakítás nélkül a kolozsvári kollégiumban működött.15

A jezsuita missziók történetének kutatói előtt közismert az a tény, hogy a missziós munka nagyon gyakran párosult a missziós területek és a megtérítendő népek iránti történeti és néprajzi érdeklődéssel. Az amerikai indián kultúrákról vagy a távol-keleti népekről szóló legizgalmasabb leírásokat éppen a jezsuita misszionáriusoknak köszönhetjük,16 elég legyen itt csupán a magyar származású Eder Xavér Ferencre utalni, akinek a perui indiánokról szóló leírása máig alapvető forrás a történeti antropológia kutatói számára.17 A jezsuita rend azonban a tengeren túli missziók mellett fontosnak tartotta az Európán belüli missziós munkát is, és hangsúlyozta a két munkatér egyenértékűségét. Ennek érdekében kezdettől fogva párhuzamba állították a lelkipásztori szempontból elhagyatott európai vidék helyzetét, az ott élő hívek tudatlanságát az „indiánok" barbárságával. A misszionáriusok ezután szívesen emlegették az általuk bejárt vidékeket (például Dél-Itáliában, Andalúziában vagy Erdélyben) a „mi Indiánknak" (la nostra India), ahol legalább akkora feladatok várnak a buzgó jezsuitákra, mint a pogányok között.18 Az új szemléletmódnak, tehát a kétféle misszió kölcsönhatásának a következménye az lett, hogy az európai misszionáriusokban is felébredt a történetinéprajzi érdeklődés a saját missziós területük iránt. Ennek ékes bizonyítékai a 17. századi missziós jelentések a hódolt Magyarországról és Erdélyről, amelyek a szűkebb értelemben vett lelkipásztori beszámolókon túl számos történeti és néprajzi ismeretet is feljegyeztek a felkeresett vidékekről.19 Szintén a missziós terület iránti érdeklődésből nőtt ki az olasz jezsuita misszionárius, Filippo Riceputi kezdeményezése nyomán a dalmáciai egyházak története, a nyolckötetes Illlirycum Sacrum.20

Bzensky Rudolf szintén átlagon felüli érdeklődéssel szemlélte az osztrák csapatok kíséretében bejárt országokat. Boszniából küldött beszámolójában különösen a szerbek és pópáik szokásaival, illetve a boszniai várak történetével foglalkozott.21 Első, Karánsebesről írott levelében pedig hosszasan tárgyalja a város török építményeinek történetét, elismeréssel szólva a törökök által épített, majd a császári csapatok által lerombolt vízvezetékrendszerről.22 Erdély története az első pillanattól kezdve lenyűgözte. A cseh páter a tartomány vallási és etnikai sokszínűségét rendkívül izgalmas jelenségnek találta, és még 1694-ben összeállított egy kis művet az erdélyi fejedelmekről, illetve az erdélyi vallások és népek fajtáiról.23 Nyilván ez az egzotikumot kereső érdeklődés szerettette meg vele következő állomáshelyét, Brassót, ahol 1694-től 1701-ig dolgozott. A szász polgársággal az első pillanattól kezdve megtalálta a hangot, a városban megforduló nagyszámú levantei kereskedő pedig kíváncsisága mellett a missziós buzgalmát is növelte. Felismerte, hogy Brassó fekvésénél fogva kiváló lehetőséget nyújtana a Havasalföld felé meginduló jezsuita missziókhoz, amelyek a felszabadító osztrák seregek nyomában katolizálhatnák a balkáni népeket. Első lépésben egy brassói jezsuita gimnáziumot, majd akadémiát akart szervezni, ugyanis tapasztalatai szerint a havasalföldi bojárok, a görög és örmény kereskedők nagyon szívesen taníttatnák fiaikat a jezsuitáknál. Terveit Bécsbe és Rómába is megírta, és nekilátott a gimnázium megszervezésének: telket keresett, tárgyalt a városi hatóságokkal, az anyagi alapokat pedig a vámjövedelmekből kívánta biztosítani.24 Az elöljárók túl nagyszabásúnak ítélték terveit, ezért nem is foglalkoztak vele érdemben, sőt 1701-ben visszahívták a misszióból.25

Bzensky a missziószervezést kezdettől fogva hatékonyan kötötte össze a történetírással: az 1690-es évek második felében sorra írta Erdélyről szóló történeti munkáit, amelyek fő célja a vallási és etnikai sokszínűség kialakulásának tisztázása volt. Első írásai még levélformában beszélik el Erdély múltját,26 későbbi művei már a kronológiai rendet követik. Bzensky nem volt erdélyi, ezért korai kézirataiban megelégedett azzal, hogy a közkézen forgó szintézisek erdélyi adatait egybemásolgassa. Későbbi írásaiban egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a közelmúlt és saját korának bemutatására, ezek a részek valóban forrásértékűek.27 Munkáiban különös gondot fordított az egyes etnikumok történetének bemutatására, ennek köszönhetjük az erdélyi románságról, az örmények és a bolgárok betelepüléséről írott izgalmas fejezeteket.28 Jezsuita lévén természetesen a meginduló rekatolizációról, különösen annak szászföldi eseményeiről is részletesen beszámolt, hiszen ezeknek maga is tevékeny részese volt. Ezek az írások elsőrangú forrásai Erdély egyháztörténetének.29

Az Erdély történelmében ekkor már jártasnak számító páter magyarországi tartózkodása során került kapcsolatba a történeti források gyűjtésén fáradozó Hevenesivel, aki feltehetőleg jónak találta eddigi próbálkozásait, és azok folytatására buzdította. Nyilván a Hevenesivel való kapcsolat is közrejátszott abban, hogy 1708-ban visszakérte magát Brassóba, ekkor már nemcsak misszionáriusként, hanem Hcvenesi páter erdélyi segítőjeként. Kettejük kapcsolatának dokumentuma az a Hevenesihez írott 11 levél, amelyeket a címzett kéziratgyüjteménye őrzött meg számunkra.30 Leveleiből nemcsak Bzensky történetírói és missziós tevékenységének mindennapjairól, hanem a Hevenesi által irányított forrásgyűjtő munka részleteiről is fontos felvilágosítást nyerhetünk.

A levelekből egyértelműen kiderül, hogy Hevenesi rendszeresen küldött Bzenskynek feladatokat, amelyekre a misszionáriusnak helyben kellett megkeresnie a választ. Ezek a kérdések szinte kizárólag az egyes erdélyi területek egyházi beosztása, a középkori egyházszervezet rekonstrukciója körül forogtak. Hevenesit és Bzenskyt leginkább a milkói kun püspökség kérdése izgatta, amelynek nem kis egyházpolitikai jelentősége volt. Amennyiben ugyanis sikerül bizonyítani, hogy a 13. századi missziós-püspökség a Kárpátokon kívül feküdt és Esztergom joghatósága alá tartozott, ez a magyar hierarchia jogigényeit Havasalföldre is kiterjesztette volna.31 Ugyancsak fontos kérdés volt a szászok és a székelyek egyházi hovatartozása, az erdélyi püspök, az esztergomi és a kalocsai érsekek joghatóságának határai, illetve Erdély és Havasalföld különböző egyházi intézményei és azok emlékei (például az ereklyék).

Bzensky igyekezett legjobb tudása szerint utánajárni az egyes problémáknak, ebben (megbízójához hasonlóan) ő is igénybe vette mások segítségét. Rendszeres kapcsolatban állt a Moldvában és Havasalföldön működő ferencesekkel, akik a Kárpátokon túli viszonyokról tájékoztatták, sőt egy esetben egy Elia nevű barátot a tirgovistei kolostorban való levéltári kutatással bízott meg.32 Ennél is izgalmasabb, hogy igen jó viszonyban volt Haner György evangélikus egyháztörténészszel, akit gyakran meglátogatott Nagysinken. Kettejük között afféle tudományos barátság alakult ki: Haner számos kérdésben felvilágosítással szolgált a hozzá képest mégiscsak dilettáns Bzenskynek, könyvet adott neki kölcsön, sőt közbenjárt a jezsuita érdekében, hogy beengedjék a nagyszebeni levéltárba. Bzensky nagyon jó véleménnyel volt Haner munkásságáról, de alkalmasint kritizálta is, amikor a katolikus egyházjognak ellentmondó következtetésekre jutott, például Besztercét püspöki székhelynek tette meg csak azért, mivel az ottani apát infulát viselhetett.33 Bzensky lehetőségeihez képest igyekezett felmérni az erdélyi levéltári kutatás lehetőségeit is, ehhez a munkához érdeklődő világi munkatársat keresett, de hiába. Különösen is sajnálta, hogy az erdélyi jezsuiták valamennyi feljegyzése elveszett, mivel így mindent elölről kellett kezdenie.34

A történeti kutatások mellett a missziós terveit sem adta alább. Brassóból továbbra is egy levantei missziós központot szeretett volna szervezni, bár még egy _önálló katolikus kápolna felállítása is alig leküzdhető akadályokba ütközött. El--képzeléseihez hűséges segítőtársat talált Nagy Mózes esztelncki plébánosban, aki -az-esztelneki iskola megalapításával igen komoly érdemeket szerzett a székelyföldi katolikus iskoláztatás megszervezésében. A plébános segítségével Bzensky jezsuitamissziót és iskolát akart alapítani Havasalföldön, ahol beszámolói szerint sok katolikus magyar élt, róluk egyedül Nagy Mózes gondoskodott. A terveket végül Nagy Mózes halála hiúsította meg.35

A jezsuita misszionáriusokra oly jellemző etnográfiai, sőt a modern tudósok által egyenesen antropológiainak nevezett érdeklődés Bzensky legtöbb munkájában tetten érhető. A leghangsúlyosabban mégis az Origines és a Sylligimaea kortörténeti fejezeteiben figyelhetjük meg. Az Origines rendező elve is a számos vallás és nemzetiség jelenléte - a kelet-európai sajátosságoknak megfelelően ez a két fogalom teljesen egybemosódik Bzensky tárgyalásmódjában. Az Origines fejezetei a kor történetírásának ismeretei szerint, kronológiai rendben követik az egyes népek és vallások megjelenését Erdély területén: a legkorábbiak a zsidók, őket követik a cigányok, a románok, a katolikusok, a régi anánusok, a lutheránusok, az unitáriusok, a reformátusok, az anabaptisták, a szombatosok, az ömlenyek, végül a bolgár katolikusok.

Saját korára vonatkozó történeti és néprajzi ismereteit részben saját missziós munkája során szerzett tapasztalatokból, részben pedig széles kapcsoltrendszerének köszönhetően szerezte. Az örmények történetét valóban első kézből, Oxendio Virziresco apostoli misszionáriustól, majd püspöktől ismerhette meg.36 Oxendio -Bzenskynél is olvasható rövid életrajza szerint - moldvai örmény családból származott, 1670-től 1684-ig Rómában, a Propaganda Kongregáció kollégiumában, a Collegio Urbanóban végezte tanulmányait, majd pappá szentelték és Erdélybe került misszionáriusnak. 1708-ban, a felkelő csapatok fogságából kiszabadulva Brassóba jött, ahol kollégája lett Bzenskynek. Az ő kérésére nemcsak a helyi örményeket gondozta, hanem püspök és ekkor már vikárius híján főpapi teendőket is végzett a városban. Egészen bizonyos, hogy Bzensky műveinek örmény fejezetei mögött az ő személyes tájékoztatását kell keresnünk.

Az erdélyi örmény hagyomány szerint a moldvai örmény diaszpóra 1450 körül jött létre: a török és a perzsa támadások elől Moldvába menekülve hét városban telepedtek le, amelyeket templomaikkal és kolostoraikkal ékesítettek, kézműiparukkal és kereskedelmükkel pedig felvirágoztattak. 1668-ban a moldvai belviszályok, majd pedig Podólia oszmán uralom alá kerülése következtében menekültek el Moldvából, egy részük Erdélybe költözött. Az első telepesek Gyergyószentmiklósra és Csíkszépvízre kerültek, püspökük és papjaik Besztercén alakították ki az egyházi központjukat. Apaffy fejedelemtől széles körű kereskedelmi kiváltságokban részesültek, de a nyilvános vallásgyakorlat jogát nem sikerült megszerezniük. Istentiszteletük számára a katolikus papságtól kértek helyet, ez egyenesen vezetett az egyesülés gondolatához. Akárcsak hasonló esetekben más keleti diaszpórák, az erdélyi örmények is hamarosan elfogadták az uniót, de ez csupán felszíni kompromisszumot jelentett, hitelveiken, ekkléziológiájukon és liturgiájukon mit sem változtatott. Szebellébi Bertalan erdélyi püspöki helynök egy-egy templomot jelölt ki számukra Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvizen.

A tényleges unióra csak 1684 után, Oxendio Erdélybe érkezésével került sor. A misszionárius munkájának hatására Minas, az erdélyi örmények püspöke Lembergben a lengyelországi apostoli nuncius és ivdan Hunanian lembergi örmény-katolikus érsek előtt letette a hitvallást. Minas rövidesen bekövetkezett halála nyilván tovább segítette az unió ügyét, hiszen egy újabb uniós küldöttség (egy Illés nevű pap és nyolc társa) Lembergben már Oxendiót kérte püspöknek a pápához írott levelében. A misszionárius püspökké szentelése és Besztercén az új örmény katolikus központ kialakítása jelentette az uniós törekvések betetőzését, főleg mivel püspök hiányában az örmény apostoli vikárius Erdély egész területén végzett főpapi funkciókat. Bzensky örmény közösségekről tudott Görgényben, Petelén, Bátoson, Felfalun, Szentmiklóson és Csíkszépvizen.37

A jezsuita történetíró örményekről adott leírásának értékét nem elsősorban adatgazdagsága, hanem forrásának, vagyis Oxendio beszámolójának nézőpontja adja meg, amelynek segítségével az erdélyi örmény diaszpóra ön- és múltszemléletével ismerkedhetünk meg.38 Ezen túl Bzensky munkásságában az örmények egy soknemzetiségű, -kultúrájú és sokfelekezetü ország kaleidoszkópjába illeszkednek, vagyis megtelepedésüket és erdélyi sorsukat az oszmánok elől menekülő egyéb népelemek, leginkább a bolgárok sorsával együtt szemlélhetjük.

Bzensky számos kézirata közül (Sommervogel és Szinnyei állításaival szemben)39 a saját korában tudtommal egy sem jelent meg nyomtatásban, viszont számos másolatban maradtak fenn a jelentősebb egyházi és világi kéziratgyűjteményekben. A sok példány azt bizonyítja, hogy a 18. századi történetírók (főleg a jezsuiták) előszeretettel használták adatgyűjtéseit, kézirataira számos esetben hivatkoztak. Fasching Ferenc és Ilia András Erdélyről szóló munkáinak fő forrása Bzensky volt, de éppúgy merített belőlük Schmitth Miklós és Timon Sámuel is.40 A jezsuita történetírók későbbi generációinak nyomtatásban is megjelent müvei révén tehát a cseh jezsuita eredményeinek egy része beépült a magyar történetírásba. Az örményekről írott beszámolójának hatása például egyértelműen érződik Lukácsi Kristóf történeti összefoglalójának megfelelő passzusain.41 Ugyanakkor Bzensky Rudolf levelezésének és válogatott kéziratainak közzététele mégsem lenne hiábavaló, hiszen a fejedelemség bukása utáni Erdély egyháztörténetének, a rekatolizáció kezdeteinek, a délről beáramló etnikumok történetének, illetve a tudóskapcsolatoknak alapvető és mindmáig alig ismert forrásait jelentik.

 

Lábjegyzetek:

  1. Általános áttekintés további bőséges irodalommal: Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. 293-368.
  2. A jezsuita történetírás fejlődésére legújabban: Dcmiehik Róbert: „Ob communem fructum et consolationem": La genése et les enjeux de l'historiographie de la Compagnic de Jésus. Archívum Historicum Societatis lesu 75(2006) 29-62.
  3. Molnár Antal: A katolikus egyház a hódolt Dunántúlon. Bp., 2003. (METEM Könyvek 44.) 15-16.
  4. Hóman Bálint: Tudományos történetírásunk megalapítása a XVIII. században. Bp., 1920; Szelestei N. László: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon 1690-1790. Bp., 1989.43-56.
  5. Hóman Bálint: Kishevenesi Hevenesi Gábor. A magyar történeti forráskutatás első szervezője. In: Emlékkönyv Dr. Klcbelsberg Kuno negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére születésének ötvenedik évfordulóján. Szerk. Lukinich Imre. Bp., 1925. 453-462.; Serfőző József: Szentiványi Márton S. I. munkássága a XVII. század küzdelmeiben. In: Jezsuita Történeti Évkönyv 1941. Szerk. Gyenis András. Bp., é. n. 5-176,
  6. Hölvétiyi György: Hevenesi Gábor útmutatásai a történeti forrásanyag gyűjtéséhez. In: Az Egyetemi Könyvtár Évkönyve VI. Bp., 1972. 147-152.; Szelestei N. László: A jezsuiták forrásgyűjtésének kezdetei Magyarországon. Magyar Könyvszemle 103(1987) 161-172.
  7. Hölvényi Györgv: A magyar jezsuita történetírók és a jezsuita rend. Magyar Könyvszemle 90(1974)232-248.
  8. [Szilágyi Sándor:] A Bp.i magyar kir. Egyetemi Könyvtár kéziratainak címjegyzéke. Catalogus manuseriptorum Bibliothecae Reg. Scient. Universitatis Bp.inensis I-IV. Bp., 1889-1894; Tóth András: A Bp.i Egyetemi Könyvtár kézirattárának újabb szerzeményei. Magyar Könyvszemle 82(1957) 186-191. Vő.: „Holt" keziratgyűjteményeink élete. Magyar Könyvszemle 83(1958) 42-50.
  9. Bzenskyvel a régebbi történeti irodalom igen mostohán bánt: Erdélyi Károly: Bzensky Rudolf, 1631-1715. Erdélyi Múzeum 12(1902) 183-190.; Banner János: Erdély leírása a XVII. századból. Bzensky Rudolf jezsuita Syllogimaeáinak földrajzi része. Jászberény, 1913. Vö. még: Sommervogel, Carlos: Bibliothéque de la Compagnie de Jésus II. Bruxelles-Paris, 1891. 480. Újabban a román történetírás fedezte fel a jezsuita történetírót, megkezdődött kéziratos műveinek   számbavétele,   kiadása   és   feldolgozása:    Rus,    Vasile:   Cronica   „Quattuor   actatcs Transylvaniae" de Rudolf Bzensky. Acta Musei Porolissensis (Zaláu) 18(1994) 205-270.; Uö.: Rudolf Bzensky's „Quattuor aetates Transylvaniae" Chronicle - A Historical and Philological Study. Anuarul Institutului de Istorie Cluj 33(1994) 233-241.; Uö.: Syllogimaeorum Transylvanae Ecclcsiae Libri Septem de Rudolph Bzensky. Acta Musei Napoccnsis 33(1996/2) 369^57., 34(1997/2) 183-275.; Uö.: P. Rudolphi Bzensky e S. J. relatio de Ecclesia Transilvana - studiu introductiv $i text reconstituit. Medievalia Transilvanica 2(1998/2) 289-330.
  10. Lukács, Ladislaus: Catalogus generális seu Nomenclator biographicus personarum Provinciáé Austriae Societatis lesu I. Romac, 1987. 146.; Archívum Romanum Societatis Iesu (=ARSI), Roma. Bohemia vol. 90 1. fol. 310r, 327v, vol. 90 II. fol. 340r, 351v, 374r, 391r, 413r, 424r, 467r, 486v, 500r, 534v, 541/2Ív. (1679: Residentia Grupnensis /Krupka/, 1680: Collegium Rcginae-Hradecense /Hradec Králové/, 1681: Residentia Kosumbergensis /Kosmberk/, 1682-1683: Missio in Hradek, 1684: Residentia Turzanensis /Tufany/).
  11. ARSI Fondo Gesuitico vol. 756. nr. 116.
  12. ARSI Fondo Gesuitico vol. 756. nr. 117,217,223,271.
  13. ARSI Bohemia vol. 90 II. fol. 550r, 592v, 609r, 629v; Lukács, Ladislaus: Catalogus generális... i. m. 146.
  14. Vanino, Miroslav: Izvjescc iz Zvomika o radu vojnog svecenika 1688-1689. Croatia Sacra 1(1933) 115-133.
  15. Lukács, Ladislaus: Catalogus generális... i. m. 146.
  16. Gruzinski, Serge: Christianisation ou occidcntalisation? Les sources romaincs d'unc anthropologic historique. Mclangcs de l'Ecole Francaise de Romé. Italie et Méditerranée 101(1983)733-750.
  17. Boglár, Lajos-Bognár, András: Ferenc X. Eder's deseription of Peruvian missions írom the 18th century. Acta etnographica Academiae scientiarum hungaricae 30(1981) 111-141, 379-406.
  18. Prosperi, Adriano: „Otras Indias": missionari della controriforma tra contadini e selvaggi. In: Scienze, credenze, occulte. Livelli di cultura. Convegno Intcrnazionale di Studi. Firenze, 1982. 205-234.; Uő.: Tribunali della coscienza. (Inquisitori, conícssori, missionari). Torino, 1996. 551-599.
  19. Balázs Mihály-Fricsy Adám-Lukács László-Monok István: Erdélyi és hódoltsági jezsuita misz-sziók 1/1-2. (1609-1625). Szeged, 1990. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez XXVI/1-2); Vince-Palhia. Jelka: Autobiografija Bartola Kasica - jos jedan isusovacki doprinos etnologiji. In: Zivot i djelo Bartola Kasiéa. Zbornik radova sa znanstvenoga skupa u povodu 340. obljetnice Kasiceve smrti. Zadar-Pag, 18-21. Travnja 1991. Zadar, 1994. 205-212.
  20. Vanino, Miroslav: Philipp Riceputi S. I. Begründer des „Illyricum Sacrum". Archívum Históriáim Societatis Iesu 1(1932) 204-237; Lucic, Josip: Daniele Farlati (1690-1773). U povodu 200. godisnjice smrti. Historijski Zbornik 25-26(1972-1973) 229-241; Kwelac, Miroslav: Isusovacki povjesnicari balkanskih zemalja. Povijesna djela isusovaca u Hrvata. In: Isusovci u Hrvata. Zbornik radova medunarodnog znanstvenog simpozija „Isusovci na vjerskom, znanstvenom i kulturnom podrucju u Hrvata". Zagreb, 1992. 26-40.
  21. Vanino: Izvjesce, Miroslav: i. m. 127-128.
  22. P. Rudolf Bzensky-P. Franz Siser, Karánsebes, 1693. szept. 29. Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtára (Bp.), Kézirattár (=ELTE EKK) G Cod. 522. fol. 158rv.
  23. Transsylvanus Anagnostcs seu Transsylvaniáé historiographorum lector: De principibus Transsylvaniáé et varietatc rcligionum in Transsylvaniám introductarum. (Bistritiae civitate Transylvaniae 1. Jan. 1694.) Batthyáneum (Gyulafehérvár) Cod. F5 V. 22; Transylvaniae aetas et varia continens memorabilia de principibus Transylvaniae et varietatc religionum, quae Transylvanus Anagnostes seu Transylvaniae historiographorum lector, distributa in dialexes annotavit atque coordinavit. (Bistricii 1694.) Országos Széchényi Könyvtár (Bp.), Kézirattár (=OSZKK) Fol. Lat. Cod. 2000. fol. lr-43v.
  24. P. Bzensky - ismeretlen személy (talán az osztrák tartományfőnök, P. Franz Voglmayr), Brassó, 1695. aug. 20. ELTE EKK G Cod. 522. fol. 170r-171v; P. Bzensky-P. Ferdinánd de Gallo, Brassó, 1697. szept. 6. Uo. fol. 172rv; Dissertatio de Socictate Jesu stabilienda Coronac in Transylvania. Uo. fol. 173r-)80v.
  25. ARSI Austria vol. 9. pag. 723-724.
  26. Transylvania epistolica seu História Transylvaniae epistolico-historice enarrata. per Historiophilum Anagnosten R. B. S. 1. in castrensibus hybernis colleeta anno Christi 1696 pro strena növi anni praesentata die 1 januarii (Epistolae 1-16. Coronac, 12 februarii 1695 - 9 Julii 1695). Pannonhalmi Bencés Föapátsági Könyvtár Cod. 118 A 6. fol. 39r-47v; P. Rudolphi Bzensky adnotationes historicae de Transylvania (Epistolae 56-61. Coronae, 14 octobris 1695 -19 octobris 1695) ELTE EKK Collectio Kaprinayana A Cod. 49. fol. 184r-189v. (autográf), OSZKK Fol. Lat. Cod. 335/1. fol. 285v-305v. (másolat). A Román Tudományos Akadémia Könyvtárának Kolozsvári Fiókkönyvtárában (Biblioteca Academiei Románc, Filiala Cluj) található Kemény József-féle kéziragyüjteménybcn és a Nagyszebeni Állami Levéltárban (Archivele Nationale, Filiala Sibiu) őrzött Bzensky-kéziratokat nem tanulmányoztam eredetiben, ezeket részletesen ismerteti Vasile Rus a 9. jegyzetben idézett tanulmányaiban, a pontos leírásukat lásd ott.
  27. Syllogimaea Transylvanae Ecclesiae per Historiophilum Anagnosten R. B. S. I. in castrensibus stativis colleeta et pro strena növi anni sacris commilitonibus in Transylvaniam advenis praesentata (1699). A) ELTE EKK Collectio Hevenesiana Cod. 23. (teljes autográf); B) ELTE EKK Collectio Hevenesiana Cod. 15. pag. 1-318. (nem teljes másolat); C) Batthyáneum (Gyulafehérvár) Cod. L5 IV. 22. fol. 1-216.; D) Erdélyi Múzeum Levéltára (Kolozsvár), Collectio maior manuseriptorum historicorum Josephi Com. Kemény Cod. XV; E) Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár MS Cod. 415; Compcndiosa relatio de principibus Transylvaniae, ex reformata seu calviniana religione, continua seric cum catholicorum gemitu regnantibus, plerisque Turcarum imperátori confoederatis, ab anno 1605 usque ad annum 1690. (1710) ELTE EKK Collectio Hevenesiana Cod. 16. pag. 41-48.
  28. Origines propagatioiiis variae fidei in Transylvania [1710], ELTE EKK Collectio Hevenesiana Cod. 16. pag. 1-40.
  29. Relatio de Ecclesia Transylvana anno 1701. ELTE EKK Collcctio Hevenesiana Cod. 29. pag. 342-364.; Observationes de Ecclesia Transylvanica [1710] ELTE EKK Collectio Hevenesiana Cod. 87. pag. 299-302.; De missionibus Transylvanicis 1711. ELTE EKK G Cod. 522. fol. 197rv; Dissertatio status catholici in Transylvania mense februario anno 1712. ELTE EKK G Cod. 522. fol. 198r-199v; Missio Societatis Jesu Cibinii in Transilvania ab anno Christi 1688 plantata, rigata et radicata. ELTE EKK Collcctio Kaprinayana A Cod. 49. fol. 190r-201v (autográf), ELTE EKK Collectio Kaprinayana B Cod. 47. pag. 191-250. (másolat), OSZKK Fol. Lat. Cod. 335/1. fol. 305v-323v. (másolat); História Societatis Jesu Claudiopoli ab anno 1701, ab exordio scilicet seculi post Christum natum decimi octavi degentis [usque ad annum 1747.] (Ezt a háztörténetet 1706 és 1711 között Bzensky vezette) OSZKK Fol. Lat. Cod. 2039. fol. 33v-57v; Annotatio menstrua in modum diarii mensis Augusti 1709. (Missio SJ Coronensis) ELTE EKK Collectio Hevenesiana Cod. 8. pag. 57-59.
  30. ELTE EKK Collectio Hevenesiana Cod. 8. pag. 61-63. (Brassó, 1708. júl. 12.); uo. Cod. 87. pag. 285-286. (Brassó, 1709. jan. 21.); uo. Cod. 87. pag. 281-284. (Brassó, 1709. febr. 13.); uo. Cod. 8. pag. 73-74. (Brassó, 1709. ápr. 21.); uo. Cod. 8. pag. 71-72. (Brassó, 1709. máj. 11.); uo. Cod. 8. pag. 69-70. (Brassó, 1709. máj. 14.); uo. Cod. 87. pag. 297-298. (Kolozsvár, 1710. jan. 24.); uo. Cod. 87. pag. 273-274, 279-280. (Kolozsvár, 1710. ápr. 7.); uo. Cod. 87. pag. 275-278. (Kolozsvár, 1710. ápr. 8.); uo. Cod. 8. pag. 65-68. (Kolozsvár, 1710. máj. 21.); uo. Cod. 16. pag. 49-52. (Kolozsvár, 1710. okt. 14.)
  31. Makkal László: A milkói (kún) püspökség és népei. Debrecen, 1936.
  32. ELTE EKK Collectio Hevcnesiana Cod. 87. pag. 297.
  33. ELTE EKK Collectio Hevcnesiana Cod. 8. pag. 69-70, Cod. 87. pag. 275-279, 298.
  34. ELTE EKK Collectio Hevcnesiana Cod. 87. pag. 279.
  35. ELTE EKK Collectio Hevcnesiana Cod. 8. pag. 73-74, Cod. 87. pag. 273-274, 285-286.; Nagy Mózesről: Benda Kálmán: Ferences iskola Esztelneken a XVII. században. In: Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században. Szerk. Zombori István. Szeged, 1988. 131-138.
  36. Virziresco személyére és az erdélyi örmények megtelepedésére és uniójára: Petrowicz, Gregorio: La Chiesa Armena in Polonia e nei paesi limitrofi. Parte terza 1686-1954. Roma. 1988. (Studia Ecclesiastica 17. Historica 10.) 78-108.; Kovács Bálint: Az erdélyi örmény katolikus egyház és a Sacra Congrcgatio de Propaganda Fide a 18. század első évtizedeiben. In: Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében. Szerk. Öze Sándor-Kovács Bálint. Piliscsaba, 2006. (Művelődéstörténeti Műhely. Felekezet és identitás 1.) 56-58.
  37. Bzenszkynck az erdélyi örményekről írott fejezeteit az Origines és a Syllogimaea című munkáiban találjuk: ELTE EKJC Collectio Hevenesiana Cod. 16. pag. 32-34.; Cod. 23. liber V. cap. 16 (oldalszámozás nélkül, 5 oldal).
  38. Ez már csak azért is fontosnak tűnik, hiszen Bzensky beszámolója az egyik legkorábbi forrás az erdélyi örmények „eredetmítoszára". A migráció folyamatosságát hangsúlyozza az egyszeri megtelepedéssel szemben: Pál Judit: Örmények Erdélyben a 18-19. században. In: Örmény diaszpóra... i. ni. 29-30.
  39. Sommervogel, Car/os: Bibliothéque i. m. II. 480; Szinnyey József: Magyar írók élete és munkái II. Bp., 1891. 1439-1440. (0 egy hasonló nevű minorita írót is ismerni vélt.)
  40. Koscuy Domonkos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1980. 144-150.
  41. Lukacsi, Chrislophonis: História Annenorum Transsilvaniac a primordiis gentis usque nostram memóriám e fontibus authenticis et documentis antea ineditis elaborata. Viennae, 1859. 66-72.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet