Előző fejezet Következő fejezet

ELŐADÁSOK I.

 

Lászlóffy Aladár

Kossuth díjas író, költő - Kolozsvár

GÉNESKÚT

„A múltat még Isten se tudja megváltoztatni" - szögezi le Arisztotelész a nikomakhoszi etikában. Emberi kísérletek azért történnek effélére. Ilyen az a bizonyos mai „bon mot", hogy ezután minden másképp voltl

Arisztotelész nem volt örmény, annak ellenére, hogy esze mozgékonysága alapján akár az is lehetett volna. Benne megvolt az állítólag legfontosabb, már-már fenyegetően történelmi örmény tulajdonság: az alkukészség a jó ügy érdekében. Így lehetett szabályszerűen a nevelője annak a Nagy Sándornak, aki a szabályszerűtlenség metaforaértékű gesztusával fittyet hányt az időigényes bogozásnak Gordiuszban. De Arisztotelész névtelen mezopotámiai képzettségű, s nem első nevezetes, de már európaian izgága tanítványai - mentették, hozták át az antik múlt kincsét, a koncentrált tudást, a világrendező higgadtságot, amíg csak a kereszténység höm-pölygette nagy tanítás folyamába nem csatlakozhatott ez a fontos hozam.

Egy legenda szerint, melyet arra, annak bölcs magyarázatára és leszerelésére használnak fel mindig, hogy kezdetben vala a bőség, a teremtés nyakló nélkül való és adagolni sem kell végtelensége, - azóta fokozódik a takarékosság - nos e legenda szerint Isten úgy teremtette meg a kalászt, hogy azon a tövétől a hegyéig, véges-végig szemek voltak. Aztán valami megbüntetéseképpen gondolta csak meg magát, s húzta végig rajta a két ujját, alig hagyván meg a kenyérhez azt a kis aranylóbajszú bojtot ott fenn a végén.

Azt lehet mondani, ki lehet ezt kalkulálni, hogy kezdetben minden nép egyformán olyan sokaságból állott, mint cséplés után azoknak a gazdag őskalászoknak a termése, míg az Úr valamiért nyakon nem csippentette egyiket-másikat, nem hogy ok nélkül fojtogassa, hanem hogy figyelmeztesse: milyen méltatlanul jól megy dolga.

Azt lehet hinni, hogy így volt ez, esetünkben az örményekkel, a magyarokkal, a szászokkal, a románokkal, az albánokkal, az ukránokkal, szerbekkel, lengyelekkel. Azt lehet hinni, hogy a hazákon is ekképpen simí-tott-szorított végig tetőtől talpig Isten két ujja, néha megkarcsúsítva, néha felhizlalva őket.

Mint valami régi borítékon a bélyegszél csipkéje, finoman megakaszt egy többé-kevésbé rom-Ecsmiadzin, ami megmaradt ott, ahonnan az elsárgult levelet feladták mai életünk irányába. Megakaszt a bélyegszél csipkéje Isten postáját bontogatva. Hogy a vak sors ujjbegyei megtalálják a tájat, ahol rom-Ani, körülötte hol rom, hol nem rom-Arménia tanyáz, ahol - az ismert történet szerint - egyszer csak kezdett kiállni, kiütni a tükör alól az iszapos, nedves Arrarát-rom, maradéka mindennek, amit az elöntött világba, a Bárka alá, vizek selymébe csomagolt a Teremtő. Ezek szerint Noé is örmény volt, az első patrióta, de legalábbis honfoglaló, aki lehetséges, hogy a szigorú, de következetes parancs szerint két Arrarátot kellett hogy beengedjen maga alá, s az egyikkel aztán valahogy már nem kellett elszámolnia. Adott lévén eredendően nagy alkukészsége a jó ügyek érdekében.

A Kaukázus legalább három titka: Elbrusz, Kazbek, Arrarát holmi három királyok. Alattuk középázsiai vagy közeikeleti népségek özönlöttek napnyugat, a virágsziromnyi Európa irányába. Alattuk húzták ki valahogy a majd indoeurópainak nevezendő nyelvcsalád nagy és kis irodalmai még a hamupipőkeség dióhéjába gyömöszölten, a nehéz időket, amíg nem volt tanácsos előbújni, mint egyetlen valahogy megkímélt spórából a gombának és elkezdeni új tájakon őrjöngeni és aranylani. Alattuk valaha majd magyarrá leendő lovasok is lapítottak, mint kiugró szikláról zuhogó vízesés függönye mögött, alaposan átázva, de megúszva az előidők még számon se tartható vérzivatarait, anyanyelvkeverő Niagaráit. Alattuk adta ki a sors a szokásos, az eredeti hazákban persze úgy igazán, teljesen végleg soha végre nem hajtható parancsot, hogy gyorsan, gyorsan ki innen, irány a biztos bizonytalanság, mondjuk Erdély, Szépvíz, Szászrégen, Szamosújvár, Temesvár, Torda...

Ezen meg ezen a helyen aztán az átlagos évi középhőmérséklet, középkedély, középigazságérzet, középérdek, középindulat és középbékesség ennyi meg ennyi. Itt kurucot, labancot mindig egyaránt kever bele a dolgokba az Ég. Itt magyart, románt, tatárt, szászt, örményt, zsidót vetett be az ésszerűsített sovány kalászok közé, és persze törököt, oroszt, vasasnémetet, hogy ki ne felejtsem rendes helyi adagjaimat és Muszadagjaimat. Itt most már nyíltan rejt mindenkit a föld, s bőven őröl mindenki csontjából az a Malomapokolban. Nem lesz ez másképp a Feltámadáskor sem, legfennebb még többen leszünk. Mint a gainai leányvásárkor, vagy a csíksomlyói búcsúban. Akik önérzetes székelyként, néha még szomorúbb mócként, időnként még nosztalgiázó örményként, nagy nehezen elbizonytalanodó svábként, cipcerként, osányként, cigányként, örök szegényként-gaz-dagként állnak a seregszemlén annyiszor, a mese galambdúcos, fűzfán-fü-tyülős kapujában, mint szélben a fű, hegyikaszálókon, állomások peronján, gyárudvaron, mint frontra indított, ilyenolyan pendelyes, egyenruhás angyalseregek az utolsó himnuszéneklés alatt, amikor még a könnyes szemű kárpátházi szentek is le szokták kapni fejükről a glóriájuk. De azt azért ne felejtsük hozzátenni még: akik a nevezetesnek maradt nagy pillanatokban, Madéfalvától Doberdóig, már csak egyszerűen mind-mind szomorú magyarokként haltak meg, nagyon közel, vagy nagyon távol, egy illúzióért, melynek neve szabadság, s melynek kedvéért fel szoktak adni, kihagynak, felfüggesztenek, szüneteltetnek hirtelenében más fontos nagy illúziókat, mint a felebaráti szeretet, az igazságérzet, a kultúra és az egyetemes emberi szolidaritás. Egyszóval mire sikerült Európának jelképhegy gyanánt megbontani, megszerezni Carrarát, már régesrég megvolt, megesett az Arrarát!

Mi viszont a jó oldalon állunk, ugyebár, milyen jól esik ezt hinni, hallani a lelkiismeretnek! Hogy pontosan ott, ahol mindig csak madárdalból építi palotáit az erdő, a hegy, a megtartó szerelmes szépség - tehát csakis csupa Erdély, és Tirol, meg Ceylon, Florida, s persze a Kaukázus ...

Az örmények igaza sosem derül ki. Miképpen annyi sok eltűnőfélben levő kisnépé, nagyemlékezetűé. Valamiért sosem figyel igazán effélére a világ. Ahogy a magyarokéra sem. Ötvenhat világzengése elszállt, talán annál is könnyebben, gyorsabban, mint ezerkilencszázhúszé. Teleki Pál öngyilkossága után Churchill azt mondta, a béketárgyalások asztalánál majdan ott lesz egy szék, amelyik... aztán annyi minden történt, megesett közben, hogy semmi nem volt ott azon a bekalkulált helyén az igazságnak, a méltányosságnak. Ez is csak jelkép. Mint a halálmeneteké, Szíria és Ausch-witz és Szibéria felé, melyek hírétől előbb megborzongott, aztán vállat volt, megigazította magán az ázott gubát, esőköpenyt, rabruhát a világ, és csákányolt és rádiózott tovább. Hátha rábukkan a maga kicsit könnyebben kimozdítható szép fehér határkövére, trikolor boronájára, bögrében elásott ezüstjére, betétkönyveire. Vannak népek, akiket nem szabad, s vannak, akiket szabad bántani. Akik még élünk azokból a napokból, emlékszünk az elölről kezdett Egmont-nyitányra, az igazán világháborús „aki hallja - adja át" hangulatú ágyúszavas, aknavetős délutánokra, és arra az akasztófahumorral összegezett álkormányzati álközleményre, hogy „a vérszomjas, vad csőcse-lék Budapesten rátámadt a békésen lövöldöző szovjet katonákra".

Ezt senki így nem osztotta be, maga az Úr legkevésbé, de úgy látszik vannak mártírnemzetek, kicsit jámborabb, balek fajták, akik komolyan vesznek mindent, akiknek buzgóbban és gyorsabban sikerül odatartani vagy csak ugyanott tartani a másik arcukat is - mindegy. El lehet játszani a gondolattal, hogy az ilyenek aztán bármilyen más tőbe, tőkébe oltva, ha jön a „fene rossz spóra", a filoxera, őket keresi leghamarabb, mert ugyanolyanok maradnak. Egymásba átcsapva is. Akik olyanokként is ilyenek. Mert bármilyenekként olyanok.

Mindegy mikor s mindegy hol, az emberi lénynek át kell gondolni folyton, újra és újra, tehát folyamatosan a létet, egyénileg és közösségileg, és nem már nemlétező helyzetet, szempontot keresni, tarsítni hozzá, hanem mindig éppen itt, ott, amott, a BÁRHOLBAN, az akárholban van az ő támpontja, helye, lövészárka és golgotája. Nincsenek jobb vagy rosszabb, alkalmas, vagy alkalmatlanabb korok és kevésbé kifosztott édenek.

És külön, már a Bárka óta, nincs is az örményeknek igaza. Saját igaza. Csak önérzete, kultúrája, hagyománya és nyelve is. Ha mi megszólalunk és beszélünk, íme mindezekről.

Egy, kinek megrázó, kinek csak kalandízű örmény legenda szerint, egyszer nehéz időkben, mikor másként nem lehetett - mint mentenivaló legfőbb kincsét egy közösségnek, a Szentírást lapjaira szedték szét és a szertefutók egyenként így menekítették magukkal; ki-ki egy elbírható há-nyadát-részét a nagyszerű teljességnek; elbújdostak vele havasok havába, mocsarak békanyála alá, az esendőség fekete árnyai közé menekülve. Aztán a veszély múltán, amikor végre összegyűlhettek újra, összerakták diadalmasan, vagy csak kicsit még mindig remegve, dideregve a könyvet. Egyben ez volt az ő népszámlálásuk. A nagy és megnyugtató „megmaradtunk" - kiáltás vagy csak suttogás, sóhaj. A felelet az ALKUKÉSZSÉGRE A JÓÜGY ÉRDEKÉBEN. A visszhang. Valahonnan a gének felhalmozódó Arrarátja alól. „Aki megtartja a parancsolatot, megtartja önmagát; aki nem vigyáz utaira, meghal."

Világosító Szent Gergely óta mi is kiválasztott nép lettünk, szétszórva más nemzetekbe. Mint az Úr magja, írmagja. Hol vannak a gepidák, a lon-gobárdok, az asszírok? ... Mi élünk. Tessék meghallgatni, ha tetszik. Akár magyarul is.

 

Egyed Ákos

történész, akadémikus - Kolozsvár

AZ ÖRMÉNY KÉRDÉS AZ 1790-1791-ES ERDÉLYI ORSZÁGGYŰLÉSEN

Mint ismeretes az örmények vándorlásának története a 14. századig nyúlik vissza. 1330 körül mintegy 40 000 örmény család telepedett meg a Krímben, innen egy részük a lengyel városokba, majd Moldvába vándorolt. Az erdélyi s magyarországi - akárcsak a romániai örmények -, nagyrészt erről a területről származtak. Az önálló Erdélyi Fejedelemségben az első örmény telepek csírái már a 17. század elején kialakultak, de az örmények tömeges erdélyi megtelepedése 1668-1672-ben történt, amikor belháború és török betörések miatt sokan kénytelenek voltak elhagyni Moldvát. Erdélyben három nagyobb település alakult ki: Gyergyószent-miklós, Szamosújvár és Erzsébetváros, de folyamatosan több erdélyi városba, valamint számos faluba is eljutottak örmény lakosok1.

Az örmények megtelepedésüktől fogva főként kereskedelemmel foglalkoztak. Mivel hasznos polgároknak bizonyultak, Apafi Mihály fejedelem 1680. október 20-án olyan privilégiális szabadságlevelet adott nekik, hogy bizonyos gazdasági szolgáltatások fejében egész Erdélyben szabadon folytathattak kereskedést. Gyakori jelenség volt az örményeknél a kettős foglalkozás: egyszerre űzték az ipart és a kereskedelmet. Leghíresebbek és legmódosabbak a szamosújvári állatkereskedők, valamint a székelyföldi fakereskedők voltak.

Kereskedők és iparosok mellett már a 18. században számos katonatiszt, orvos, pap került ki az örmények közül, annak ellenére, hogy honosításuk, teljes polgári egyenlőségük elnyerése hosszabb időbe telt. írásunk a honosítási folyamat egyik fontos állomásával, az 1790-1791-i országgyűlés örmény vonatkozásaival foglalkozik. A kérdés fő forrása az említett országgyűlés jegyzőkönyve, amelyet eddig nem használt kellőképpen a történetírás.

Közismert, hogy az erdélyi rendiség a három elismert natio és a négy „bevett" vallás rendszerén épült fel és működött. Az örmények honosításában az első problémát az jelentette, hogy a keleti különálló vallásuk és egyházuk kívül állt a rendiségen, nem volt „bevett" felekezet. Amint a kérdés kiváló kutatója, Ávedik Félix2 megállapította: „Az erdélyi örmények bejövetelekor a disunitus, »nem egyesült« egyház hívei voltak", de az örmény nép „egyházi különállása dacára a római katolikus egyház iránt mindig nagy rokonérzést tanúsított". Úgy véljük, hogy ez a rokonérzés megkönnyítette a római katolikus egyházzal való egyesülést. Valóban, 1690-ben az örmény egyház elfogadta az egyesülést Rómával, s így létrejött Erdélyben az örmény katolikus egyház, amelynek megalapítója, és első püspöke az áttért Verzár Oxendius volt. Ezzel ugyan az örmény katolikus vallás nem vált automatikusan ötödik „bevett" erdélyi felekezetté, de az örménység megtette az első nagy lépést a honosítás felé, s ugyanakkor megkönnyítette az örmény közösség tagjai számára a szabad foglalkozású pályák választhatását. Annál inkább elmondható ez, mivel I. Lipót megengedte, hogy a korábbi falusi telephelyeikből a felépítendő Szamosújvárra s Erzsébetvárosba (a korábbi Ebesfalvára) beköltözzenek, amelyek így rövidesen híres kereskedővárosokká váltak. S mivel számos örmény család igen gyorsan megvagyonosodott, ezek igyekeztek egyéni helyzetüket is az erdélyi rendiségben nemeslevél megszerzése által biztosítani és sok esetben valóban sikerült örmény családoknak az uralkodóktól nemességet nyerni.

Az örménység gyors emelkedése körül azonban mégsem volt minden teljesen rendben. Ugyanis privilégiumaikat és nemesleveleleiket minden esetben az államhatalomtól szerezték, anélkül, hogy azokat - alkotmányos szokás szerint - az erdélyi országgyűlés is elfogadta volna.3 Másként szólva: a városi közösségek (kereskedőtársaságok) és egyének eddigi jogszerzési módja az erdélyi alkotmány értelmében nem volt teljesen törvényes.

Növelte a rendek ellenállását az a tény is, hogy 1736-ban Szamosújvár zálogba megszerezte a németújvári uradalmat (22 falut), valamint az, hogy 1758-ban Erzsébetváros királyi jóváhagyással megvásárolta a kincstártól az egykori Apafi-birtokokat.4 A rendek mindkét említett esetben tiltakoztak, de a bécsi kormány visszautasította a tiltakozást. A hatalom ugyanis az adó- és más pénzbevételek növelhetőségét várta a mozgékony, jelentős kereskedelmet lebonyolító örményektől. Azt azonban az örménybarát Mária Teréziának nem sikerült keresztülvinnie, hogy befogadják Erdély városaiba azokat az örmény kereskedőket, akiknek a vagyona eléri a 6000 forintot. Ez ellen ugyanis még Samuel Brukenthal kancellár is kifogást emelt.5

Az örmény kereskedelem térhódítása azonban folytatódott, városaik gazdagodtak, s az már közjogi sikernek sem volt jelentéktelen, hogy II. József szabad királyi rangra emelte Szamosújvárt és Erzsébetvárost. Az uralkodó halála azonban új helyzetet teremtett, s úgy tűnt, hogy II. Lipót uralmával a rendek jogai visszaállnak. Ezt látszott bizonyítani az is, hogy majdnem három évtizedes kihagyás után 1790-ben összehívták Kolozsvárra az erdélyi országgyűlést, ahol az erdélyi rendeknek alkalmuk nyílt összegyűlt sérelmeik előterjesztésére.

Ezt az alkalmat használta ki az örménység is arra, hogy az erdélyi rendiségben helyet szerezzen magának, ezért a két vezető kereskedővárosuk: Szamosújvár és Erzsébetváros beadványt intézett az országgyűléshez, kérve a szabad királyi város státusának elismerését. E beadvány királyi előterjesztés által került az országgyűlés elé, s három pontja a következőket kéri: 1. Az ország rendjei vegyék fel a két említett várost a szabad királyi városok közé; 2. Mint kereskedővárosok mentesüljenek a katonai beszál-lásolás és katonai fuvarozás kötelezettsége alól;6 és 3. Azon személyek, akik e két város lakói közül „ezelőtt megnemesíttettenek, azok mostani in-digenáltatások által valóságos nemeseknek esmértessenek".7

A beadvány hivatkozik az örmények érdemeire: „Mivel az ők megtelepedésének ez Hazában már az egy századot meghaladta, őket mint jövevényeket vagy vándorlókat tekinteni nem lehetne, úgy mint akik itten megtelepedvén és lakó városokban királyi privilégiumok által megerősíttetvén, hozzá vágynak (!) a Nemes Hazához kötelezve, annak Köz-javát munkálódni jó s bal sorsát egyaránt szenvedni kénteleníttetnek." A felsorolásból kitűnik, hogy mindig viselték a közterheket „néha-néha másoknál nagyobb mértékben"; az 1784-es „Paraszt Zenebonakor" hűségüket kimutatták; kereskedelmükkel, kézműtermékeikkel pénzforgalmat csinálnak; a „Nemes Magyar Nemzet kebelében lakván, bészármazásuktól fogva annak öltözetével, Köz Törvényeivel éltenek s élnek mái napig is", végül a „Magyar Nyelv gyarapodására s az Országnak egyéb szükségeire nézve" 4000 aranyat ajánlanak fel.8

A beadvány kéri - és ez a kitétel igen lényeges -, „hogy Polgári Jussal megajándékoztatva in Concreto Hazafiúságra felvétessenek, és különös negyedik nemzet állítása nélkül a Magyar Nemzet Tagjává tétetvén", az említett városokat vennék fel a szabad királyi városok közé.

Világos tehát, hogy az örmények a magyar rendi nemzethez, pontosabban a magyar városokhoz csatlakozva kívánnak az erdélyi rendiség kereteibe bejutni. Ha ugyanis az országgyűlés igent mond kérésükre, országgyűlési jogot is kapnak, és a diétán nyilvánosan védelmezhetik érdekeiket.

A rendek nem zárkóztak el a két város beadványának elfogadása elől, de kemény feltételeket szabtak. A székely natio követe mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy az örmény priviélgiumok károsak több szabad királyi város számára, s legalább ilyen sérelmesnek találják a székelyek, hogy privilégiumaikat s vagyonuk egy részét „az Ország híre nélkül", sőt „Ország törvénye ellen", „törvény felett való áron", „palást alatt" nyerték. Súlyosbító körülményként emlegette a székely küldöttek beadványa, hogy az illetékesek privilégiumok megszerzését akkor sem tisztázták („purifikálták"), amikor „némely nemes vármegyék és székek" ellenmondottak az örmények tetteinek".9 Látható, hogy az erdélyi rendiség a központi hatalom intézkedései ellen is határozottan szót emelt, ha arra oka és módja volt, s 1791-ben az „Ország", Erdély sérelmeként értékelte mindazt, ami az örmény kérdésben a rendek megkerülésével történt.

Az örmények vezetői tudatában voltak helyzetük ellentmondásosságának, ezért a felvilágosult abszolutizmus rendszerének bukása után siettek megerősíttetni megszerzett jogaikat, miközben újakat is próbáltak nyerni, ezúttal az erdélyi országgyűléstől. A székely rend viszont csak akkor járulhatott hozzá a kéréshez, ha Szamosújvár és Erzsébetváros szabad királyi város státusa nem okoz további károsodást az országnak, ha az addig szerzett nemesleveleket érvénytelenítik. Emellett feltételként említik, hogy a két város örmény lakóinak „mind életek módja, mind kereskedésbéli szabadságuk keskenyebb határok közé szoríttassék".10 Ugyanis a két kérelmező város nem kérhet több kiváltságos jogot, mint más erdélyi szabad királyi városok.

Külön feltételeket szabott Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár és több szabad királyi s néhány úgynevezett taxális város.11 Ezek országgyűlési követei nyolc pontban foglalták össze feltételeiket. Eszerint Szamosújvár és Erzsébetváros szabad királyi városi státusa nem okozhat sérelmet más erdélyi városoknak; sem terheik növeléséhez, haszonvételeik csökkenéséhez nem vezethet. A második pont már az egész örménységre kiható megszorítás: az örmények a szabad királyi városok polgárait megillető jogokkal és haszonvételekkel csak Szamosújváron és Erzsébetvárosban élhessenek. Más erdélyi városok maguk dönthetik el ezután is, hogy valamely ott megtelepedő örményt beveszik vagy nem a város privilegizált polgárai közé, de akkor is „csak kereskedésre nézve határoztassék bevétele." Az örmény kereskedőknek természetesen jogában áll kereskedelmet űzni más városokban is, de „a portékákat mérsékletes és olyan áron tartozzanak adni, amilyennel az idegen kereskedők szokták azokat árulni az országos sokadalmakban."12 Ha ilyen megszorítást nem tesznek - indokolják a városi küldöttek a fenti kitételt -, az örmény kereskedők „az apróbb magyar kereskedőket s lakosokat elnyomnák, élelmektől megfosztanák".13

Az 1790-91. évi országgyűlés városi küldöttei azt is feltételeik közé foglalták, hogy az örmények nem alkothatnak negyedik rendi nemzetet, s Szamosújvár és Erzsébetváros „nemes királyi" városokként nyerik el ezt a városi rangot, s közügyeiket magyar nyelven fogják intézni. Az országgyűlés végül is elfogadta a LXI. törvénycikket arról, hogy „Szamosújvár és Ebesfalva községeket a szabad királyi városok és taksás helyek közé veszik fel". A törvénycikk így szól:

„A karok és rendek, Ő szent felsége kegyes előterjesztésére és Szamosújvár s Ebesfalva örmény községek buzgó kérésére, tekintetbe véve a felséges udvarhoz való hűségüket, valamint a közkereskedelem sikeres előmozdításában tanusított munkásságukat, és e hazában már évek hosszú során át való állandó megtelepedésüket, jónak látták ezeket a községeket a városi joggal felruházni és a magyar nemzet kebelében létező szabad királyi városok sorába felvenni, az országgyűlésben a taksás helyek között Gyulafehérvár városa után adván szavazat- és ülésjogot, a nélkül, hogy e felvétel következtében a három nemzettől különvált politikai testületként szerepelhetnének, vagy ilyent alkothatnának; hanem mindenben oly tekintet alá jöjjenek, mint a magyar nemzet kebelében létező többi szabad királyi városok és ezekkel egyenlő terheket hordozzanak, egyenlő jogokat élvezzenek és a köztörvényekhez s az Approb. Const. III. r. 81. Czimének a rendelkezéséhez alkalmazkodjanak, és ama kiváltságlevél helyébe, a melyet a polgári jog elnyerése előtt eszközöltek ki, kérjenek Ő szent felségétől e törvényczikkely tartalmának megfelelő új kiváltságlevelet." 14

Az előbb idézett törvénycikk világosan kimondta: Erzsébetvárost és Szamosújvárt érdemeikre való tekintettel az országgyűlés felveszi a szabad királyi városok közé, s számukra üléshelyet és szavazati jogot biztosít, hogy a két örmény város mindenben élvezhesse az erdélyi szabad királyi városok jogait, s viseljék ugyanúgy a terheket is. Kitétel volt az is, hogy Szamosújvár és Erzsébetváros szerezzen be a régi kiváltságlevelek helyett újakat.

A törvénycikk tartalma természetesen lehetőséget kínál bizonyos elvi kérdések felvetésére is. Például azt, hogy a nagy francia polgári forradalom idején az erdélyi országgyűlés a rendi világ törvényeit alkalmazva foglalt állást az örmény városok ügyében. Ez kétségkívül anakronisztikus jelenségként értelmezhető. De az is tény, hogy az örmény városok a rendiségbe kérték bebocsátásukat, amikor az uralkodóktól megszerzett privilé-giális leveleiket a rendek elé terjesztették. Tényként kell tehát elfogadnunk azt, hogy a 18. század végén Erdélyben a rendiség alkotta az adott történelmi rendszer jogi keretét, és - amint köztudott - 1848-ig ez a helyzet nem változott. De az is nyilvánvaló, hogy egyre nagyobb repedések nyíltak a rendszer falán, amelyeket a polgárosodás lassú, de előre tartó folyamata tovább tágított. A rendi jogot s az annak falán keletkező rések adta lehetőségeket kihasználva, az erdélyi örménység megtalálta törekvéseinek érvényesülési lehetőségeit. Ezt elősegítette az is, hogy az erdélyi örmények egyre közelebb kerültek a magyar nemzethez a kultúra és a politikai gondolkodás, valamint a nyelvi magyarosodás terén, ezért őket mindinkább örménymagyarokként kezdték emlegetni. Ami mégsem jelentette teljes önfeladásukat, különösen nem a művelődés és a szokásrendszer, valamint az életmód területén. Ugyanakkor a magyarság nyitottságot tanúsított az örmények iránt, egyre gyakoribbá váltak a vegyes házasságok, befogadásuk Erdély magyar városaiba (Kolozsvár, Dés, Nagyenyed, stb.).

Visszatérve a szűkebb témánkhoz, úgy látjuk, hogy a szabad királyi városi jog elvi megszavazása az 1790-1791-i országgyűlésen Szamosújvár és Erzsébetváros számára előnyös volt, növelte önigazgatási szabadságjogaikat; megnyílt a lehetősége annak, hogy az országgyűlésen is képviseltessék érdekeiket. (Az elhúzódó jogügyi viták miatt a két város követei csak 1848-ban élhettek szavazati jogukkal.) Mindez előnyös volt az egész örménység számára is, mert hozzájárult azoknak a feszültségeknek a csökkentéséhez, amelyek eddigi rendezetlen közjogi helyzetükből, s az erdélyi városokkal, rendekkel nem egyeztetett gazdasági tevékenységükből adódtak. Helyzetük végleges rendezésére azonban csak az 1848-as forradalom idején alkotott törvények alapján került sor. Ekkor az utolsó erdélyi rendi országgyűlésben az örmény városok képviselői Erdély és Magyarország uniója mellett foglaltak állást, s megszavazták a rendiséget eltörlő, illetve a polgárosodást elősegítő összes előterjesztett törvényt.15 Ez, valamint az 1848-1849-es forradalom- és szabadságharcban tanúsított magatartásuk, áldozatvállalásuk alapozta meg végérvényesen az örménymagyarok csatlakozását a modern magyar nemzethez.

 

JEGYZETEK

  1. Bővebben: Szongott Kristóf: Szamosújvár szabad királyi város monográfiája 1700-1900.- I-IV. Szamosújvár, 1901-1903.; Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza. Bukarest, 1982.
  2. Ávedik Félix - Alexa Ferenc: Az örmény nép vallása és az örmény egyház. - Ódon Erdély I. Bp. Válogatta, sajtó alá rendezte Sas Péter. 672-673.
  3. Az erdélyi három nemzetekből álló rendeknek 1790-dik esztendőben Karátson Havának 12-dik napjára szabad királyi városba Kolozsvárra hirdettetett, és több következett napokon tartatott közönséges gyűléseikben lett végzéseknek és foglalatosságoknak Jegyzőkönyve. Kolozsvár, 1791. 500. (A továbbiakban Jegyzőkönyv)
  4. Trócsányi Zsolt: Különleges jogállású kereskedőelemek. Erdély története II. Szerk. Makkai László és Száz Zoltán., Budapest, 1986. 1001.
  5. Uo. 1003
  6. A beadvány hivatkozik arra, hogy e kiváltságokat VI. Károlytól, illetőleg Mária Teréziától kapták, és e privilégiális levelek 1728-ban, illetve 1761-ben, „az Ország rendjei előtt minden ellentmondás nélkül közönségessé tétettek" (Jegyzőkönyv, 589). Csak hogy ez az érvelés nem lehetett meggyőző, mert az országgyűlés nem hozott semmi féle határozatot, hanem a kérdést a következő országgyűlésre utalta. A következő érdembeli országgyűlést - amint közismert - csak 1790-ben hívták össze.
  7. Jegyzőkönyv 589.
  8. Uo. 591-592.
  9. Az erdélyi törvényeket és szokásokat megkerülve, „törvény felett való áron" a névrokonok és a szomszédok kárára vásároltak jószágot. (Jegyzőkönyv 591.)
  10. Uo.
  11. Kisebb, taksát (taxát) fizető városok, amelyek rangban a királyi városok után állottak az erdélyi rendiségben, de nevezték a királyi városokat is taxális helyeknek.
  12. Jegyzőkönyv 592.
  13. Uo.
  14. Corpus Juris Hungarici. 1540-1848. évi erdélyi törvények. Bp.1900. 549.
  15. Vö. Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése Marosvásárhely, 2001. 72-85, 204.

 

dr. Marton József

a Gyulafehárvári Római Katolikus Teológia professzora,

a BBTE teológia karának dékánja - Gyulafehérvár, Kolozsvár

AZ ERDÉLYI ÖRMENY PAPOK A LATIN EGYHÁZ SZOLGÁLATÁBAN

Egy nép sem mondhatja magát 1700 éve Krisztushoz fűződő örökség „tulajdonosának", egy nép sem dicsekedhet olyan nagy „keresztény" múlttal, mint az örmény. 1700 esztendő igen sok küzdelmet és szenvedést hozott számára. II. János Pál örményekhez intézett apostoli levelében még szebben fogalmaz, amikor megköszöni a Krisztushoz fűződő hűséges hosszú történetüket: „Ez a hűség ismerte az üldöztetést és a vértanúságot." Csodálkozva, és egy kicsit irigykedve tudunk beszélni annak a népnek a múltjáról, amelyik birodalmak között őrlődve nemcsak keresztény néppé, hanem kultúráját és az egyetemes keresztény irodalmat megőrző néppé vált. Tudós papjaik - Szent Meszrop és társai - akkor szerkesztették meg ábécéjüket és virágoztatták fel irodalmukat (még ha nagyobbrészt ez csak fordításirodalom), amikor (4. század) keletről a perzsák iranizálni, nyugatról a bizánciak görögösíteni akarták őket. Azóta szellemi és lelki felvér-tezettsége képessé tette az örmény népet, hogy ellenálljon a különféle támadásokkal szemben és megmaradjon. „Az örmény nép hitének és műveltségének öröksége az emberiséget művészeti és szellemi kincsekkel gazdagította" - állítja a pápa -, s ebből részesültünk mi is, erdélyiek. 1672 óta Erdély történelmébe is beírták a nevüket az örmények. Batthyány Ignác püspök II. József császárhoz intézett levelében „flos catholicitas", „a katolicizmus virágá"-nak nevezte az erdélyi örményeket.

Tévesen monofizitáknak szoktuk emlegetni a nem uniált örményeket, mivel 451-ben püspökeik nem vettek részt a monofizitizmust elítélő khalkédóni zsinaton. Nem vettek részt, mert nem tudtak elmenni a háborús viszonyok miatt. Igaz, később a bizánci császárok által államilag törvényesített egységesítő (egészében nem igazhitű) hitvallást, a hénotikont elfogadták, amit viszont a pápák tagadtak meg. Innen származik az ún. szakadás.

Amikor Minász püspökük vezetésével az ország keleti határvidékén letelepedtek, még ún. „monofiziták" voltak. Bejövetelük után 14 évre, a református fejedelemség utolsó éveiben katolizáltak. A unió létrejöttében nagy szerepet játszott dr. Verzár (Verzerescul) Oxendius buzgó papjuk, aki római (14 éves) tanulmányait befejezve jött Erdélybe. Az Erdélyben otthonra talált örmény népcsoport ősi rítusának és egyházfegyelmének megtartásával egyesült azzal a római pápasággal, amelyiktől soha el sem volt szakadva. Papjaik azóta nemcsak saját híveiket, hanem a latin szertartású katolikusokat is szolgálták. Különösen a kezdet kezdetén volt erre nagy szükség. Jó példával járt elől Verzerescul Oxendius, aki 1684-ben kezdte el papi működését nagy apostoli buzgalommal. Több mint 3000 örmény családot (kb. 30 000 személyt) térített meg. XI. Boldog Ince pápa méltónak találta arra, hogy Minász püspök halála után őt nevezze ki utódjául. Ekkor a latin szertartású katolikusoknak - országgyűlési végzés értelmében - nem lehetett püspökük. A rendszerváltás után I. Lipót hiába küldte be Illyés András „választott püspököt", a protestáns többségű rendek kiutasították az országból, 1696. január 16-án kénytelen volt Gyulafehérvárt elhagyni. Távozásakor felkérte Verzerescul püspököt, hogy viselje gondját a latin híveknek is. Verzerescul nagy szorgalommal igyekezett eleget tenni kettős főpapi funkciójának mindkét rí-tusú katolikus hívek körében: papokat szentelt, templomokat és harangokat áldott meg, házassági ügyekben bíráskodott; felvette a kapcsolatot a görögkeleti románok unióját szorgalmazó jezsuiták erdélyi missziós főnökével, Kapi Gábor atyával. Oxendius püspöknek olyan nagy lett a tekintélye, hogy még politikai ténykedésre is felkérték. A II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharckor a Kormányzótanács Mikes Mihállyal őt küldte, „hogy menjenek ki a székely-ségre, s csendesítsék meg a rebelliót". Erdély nagy metamorfózisakor gondviselésszerű volt a nagy műveltségű örmény püspök jelenléte. Szongott Kristóf szerint: „Abban az időben a katholiczizmus és a trón érdekében a hit-élet, a politika, a diplomáczia terén, az ország anyagi és szellemi javának előmozdítása, híveinek jólétéért, senki sem tényezett annyi és oly sikeres munkát, mint Verzereskul." Nyugodtan állíthatjuk, hogy vele kezdődött el a latin egyházban szolgálatot végző örmény papok sorozata. Példája mindig vonzó maradt.

Mielőtt konkrét személyek felemlegetésével igazolnánk az örmény vagy az örmény származású papoknak a római egyházban végzett munkáját, próbáljunk feleletet kapni arra a kérdésre, hogy mi tette alkalmassá őket erre a papi feladatra.

Először is megállapíthatjuk, hogy a római katolikus hívek nem viseltettek fenntartással az örmény rítusú papság iránt. Az unió után még kb. 50-60 évig régi egyházfegyelmük szerint házasodtak az örmény papok, Mária Terézia uralkodásakor azonban áttértek a latin gyakorlatra, vállalták a cölibátust.

A nyelv sem okozott különösebb gondot. Százéves erdélyi tartózkodásukkor, az 1791. évi országgyűlésen képviselőik kifejezték elkötelezettségüket a magyar nemzet mellett. Bizalomnyilvánításukért és „hazaszeretetükért a magyar nemzet testébe fölvette". Később is hasonló volt az örmény nép magatartása. „Lelkünk mélyéből ragaszkodunk az 1791. erdélyi országgyűlés 61. törvényczikk szellemében a magyar nemzethez tartozásunk eszméjéhez" - olvasható az 1868. április 7-én a magyar kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz írt erzsébetvárosi kérelemben.

Tény, hogy a 18. században a gazdasági helyzetelőnyük, ami tovább nőtt a 19. század polgárosodásakor, biztosította az örmény fiatalok tanulási lehetőségét. Nemcsak a jól szervezett helyi iskoláikban okulhattak, hanem a külföldi főiskolákban is megfordultak. A papságra vállalkozó fiatal leviták komoly képzésben részesültek. 1805-től a gyulafehérvári papneveldében tanultak az örmény papjelöltek is, mégpedig id. Karátsonyi Emánuel (előbb, 1803-ban Szamosújváron létrehozta a „Szegények-házát") szamosújvári polgár jóvoltából, aki 8000 Ft-os alapítványt tett, hogy annak kamatjából két örmény szertartású növendék itt tanulhasson. A nagylelkű jótevő szándéka az volt, hogy ha nincs két örmény származású jelölt, akkor latin szertartású kis-pap is élvezheti az alapítványt. Haynald püspök erről elismerően nyilatkozik: „Midőn a károlyfehérvári papnevelő-intézet Karátsonyi szándékához képest akár örmény, akár latin növendékpapot nevel az alapítvány erején, mind a két esetben a megyének majd minden plébániájában található és vallási buzgóságuk által kitűnő és éppen azért papjaim működését különösen igénybe vevő örmény családoknak és nemzetnek tesz hasznos szolgálatot." Ez az idézet azonban valamiről még árulkodik: az örmények körében ekkor (a 19. század második felében) már csökkenőben van a papi hivatások száma. Több örmény kispapnak megadatott az a lehetőség, hogy a gyulafehérvári szeminárium befejezése után Lembergben, Bécsben, Rómában stb. folytathatták tanulmányaikat. Érthető, hogy a komoly képzettségű és apostoli lelkületű papjaikra az erdélyi püspökök szemet vetettek, és rezidenciájuk központjában - elsősorban a Teológián - alkalmazták őket. Ebből ún. „nemes" összetűzések adódtak a kegyurasággal rendelkező örmény plébániák vezetői és a püspök között. Csak két példát említsünk:

Korbuly János kiváló képzettségű és teológiai tudományokban járatos papot (1810-ben szentelték Lembergben), aki a szamosújvári örmény iskolában tanított, Kovács Miklós püspök - a szamosújváriak tiltakozása ellenére - 1828-ban először Gyergyószentmiklósra, majd a gyulafehérvári papneveldébe nevezte ki egyháztörténelem, metafizika és logika tanárának. A tiltakozásra a szamosújvári Tanácsnak meg kell elégednie papjukat elismerő válasszal: „... Noha, nagy örömömre szolgál nekem a tek. nemes Magistratusnak folyó holdnak 24-én hozzám intézett becses leveléből érteni, hogy: Korbuly János szamosújvári segédpap példás magaviselete, fáradhatatlan szorgalmatossága, buzgó oktatásai és más dicséretes tulajdonságai által teljes mértékben megnyerte légyen a híveknek szeretetét és tiszteletét ... Azért a tekintetes Magistratus kérését nem teljesíthetem, hanem az említett pap iránti tett rendelésemet újítva megerősítem."

Kovács püspök hasonlóképpen járt el 1841-ben Lukácsi Kristóf kiváló örmény papi személlyel. Lukácsi Rómában, Bécsben és Lembergben tanult. Nagy tudású pap volt és kiváló egyháztörténész. A szamosújvári hívek „nagy szívbeli fájdalmuk" ellenére a püspök Gyulafehérvárra rendelte bölcsészettan tanárnak, s ott 23 évet tanított.

Több örmény szertartású pap tanított az erdélyi római katolikus gimnáziumokban:

Szentpétery János gyergyószentmiklósi örmény-plébánost, akinek a Szentháromság Legényegylettel pénzügyi összetűzései voltak, Lőnhárt Ferenc püspök „nem büntetésből, hanem kényszer hatása alatt állásából felmentette és a brassói főgimnázium tanárává nevezte ki".

Keresztes Márton (szül. Szamosújvár, 1814) Székelyudvarhelyen ta-nárkodott. Részt vett az 1848-as agyagfalvi gyűlésen, amiért 1858-ig bujdosnia kellett, végül Karcfalván lett plébános.

Vannak örmény papok, akik a latin lelkipásztorkodásban jeleskedtek:

Kapatán Márton előbb Topánfalván volt plébános, éppen az 1848-as események idején, később Gyulafehérvárra került teológiai tanárnak; 1875-1883 között a Szemináriumban a rektori funkciót töltötte be.

Karácsony Márton 1899-1920 között marosvásárhelyi plébános-főesperesként működött. A lelkipásztori munka mellett kitűnt az egyházi intézmények restaurálásában. Kevesen tudják, hogy a jezsuiták latin Domus Históriáját tartalmi rövidítéssel magyar nyelvre fordította, és napra-készre pótolta. Az ő munkájával (ami igen komoly forrásértékű anyag a történészek számára!) le is zárult a marosvásárhelyi Domus Historia.

A gyergyószentmiklósi Eránosz Jeremiás Csíkrákoson lelkipásztorkodott 1857-től 1881-ig. Munkájának elismeréséért főpásztorától kanonoki és aranykeresztes kitüntetésben részesült.

A latin szolgálatban részt vevő nagy örmény papi nevek közé kell sorolnunk Görög Joachimot és Fejér Gerőt. Görög Joáchimot (+1928) „Erdély Prohászkájának" nevezték, szívhez szóló beszédei miatt. Tanárként hívta magára a közvélemény figyelmét. Gyergyószentmiklóson tanított a Fogarassy-leánynevelő és fiú polgári intézetben, 1900-tól a főgimnáziumban, 1908-ban zárdaigazgató, 1910-től a latin plébániát is adminisztrálta. Munkájának elismeréséül Mailáth püspök 1918-ban kanonoki kitüntetésben részesítette. A 20-as évek után politikai vonalon is tevékenykedett. A Magyar Párt képviselőjeként 1923-ban szenátor lett a román parlamentben. A Domus História szerint: „nemcsak a hitközségnek volt féltve őrzött büszkesége, az örmények kimagasló alakja, hanem erőssége és oszlopa volt az egész magyar társadalomnak is."

A csíkszépvízi Fejér Gerő papi működésének nagyobb részét a római katolikus egyház keretében fejtette ki. Tevékenykedett, mint gimnáziumi tanár Gyulafehérvárott, státusi referens Kolozsvárott, teológiai rektor és kanonok Gyulafehérvárott. Életének utolsó tíz évét szülőfalujában töltötte.

1958-ban halt meg.

Latin egyházba született, de a felmenő ágakon kimutatható örmény származású erdélyi magyarok, papok általában „büszkék" származásukra. Ez is a küzdelmekkel telített közös múltunkról árulkodik. Anélkül, hogy a régi nagyokat kisajátítanánk, vagy vitákba bocsátkoznánk egymással, mi magyarok büszkén valljuk magunkénak (hiszen ők is így gondolkodtak) a latin egyházban keresztelt, de örmény származású olyan főpapokat, mint a gyergyószentmiklósi Fogarassy Mihály (+1882) püspököt, a székelyudvarhelyi Zomora Dániel (+1944) nagyprépostot, a kézdivásárhelyi Dávid László (+1992) nagyprépostkolozsvári plébánost, Merza István (+1967) szászrégeni esperest, Sáska Jenő (+1998) szamosújvári plébánost stb. Jelenleg is több olyan római katolikus pap működik egyházmegyénkben, akik örmény vért is hordoznak. Sorukat az erdélyi egyházmegye legfiatalabb katolikus papja, Puskás Attila zárja, akit a nyáron szentelt pappá Baróton (már örmény rítusra is engedély kapott) Jakubinyi György érsek és örmény kormányzó. Ennek öröme bátorítsa az erdélyi örmény katolikus híveket. Van remény! Még akkor is, ha „fordított" szolgáltatási helyzet állt elő, mint amiről az előadásban volt szó. Az örmény szertartású katolikus hívek - nemcsak a „visszafizetés" reményében - igényt tarthatnak a római katolikus (örmény származású) papok szolgálatára.

 

JEGYZETEK

  1. Oszentsége II. János Pál pápa Apostoli Levele az Örmény Nép megkeresztelkedésének 1700. évfordulójára. In: Jakubinyi György (szerk.): A romániai katolikus örmények ordináriátusa. Szamosújvár 2001. 16.
  2. Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma. SZÍT. Bp. 1980. 733-735.
  3. Oszentsége II. János Pál pápa Apostoli Levele... 16.
  4. Vö. Szongott Kristóf: Szamosújvár szab. kir. Város Monográfiája.. I. köt., Szamosújvárt 1901. 278.
  5. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. I. köt., Ecclesia K., Bp. 1983. 182-183.
  6. Az egyházszervező örmény-bizottság emlékirata főtisztelendő és nagym. Gr. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök úrhoz egyházi főnökség helyreállítása tárgyában. Kolozsvár 1911. 1.
  7. Szongott: i. m. 262-263. - Gazdovits Miklós: Az erdélyi örmények történetéből. Kolozsvár 2000. 56.
  8. Szongott: i. m. 267.
  9. Ö szentelte fel a mikházi ferences templomot; Csíkrákoson három harangot áldott meg 1710. okt. 19-én. Szongott: i. m. 268-269.
  10. Cserei Mihály: Erdély históriája. Bp. 1983. 339.
  11. Szongott: i. m. 277.
  12. Ávedik Lukács: Erzsébetváros Monográfiája.. Szamosújvártt 186.
  13. Szongott: i. m. 329-334.
  14. Szongott: i. m. 221-223.
  15. Püspöki Levéltár 2370-1854. sz., Szongott: Szamosújvár Monográfiája. II. köt., 223.
  16. Domus História, Gyergyószentmiklós örmény plébánia. 78-80.
  17. Szongott: Szamosújvár Monográfiája. I. köt., 392.
  18. Szongott: i. m. 393-396.
  19. Domus História, Gyergyószentmiklós örmény plébánia. 85.
  20. Marton József: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig. Bp. 1993. 225.
  21. Uo. 119.
  22. Marton József: A marosvásárhelyi katolikus egyházközség története. In: Millenniumi megemlékezés. (Szerk. Finna G.) Marosvásárhely 2000. 211-212.
  23. Domus História, Gyergyószentmiklós örmény plébánia. 88.
  24. Bogos Mária: A szépvízi örmény közösség. Bp. 1997. 61-62.
  25. Biró Vencel: Fogarasy Mihály. In: Erdélyi katolikus nagyok. (Szerk. Biró V. - Boros F.) Kolozsvár 1941. 135-138.
  26. Jakab László: A gyulafehérvári „Mailáth" főgimnázium elődjének története. Csíkszereda é.n. 104.

 

Joikits Attila

történelemtanár, helytörténész - Silágysomlyó

SZILÁGYSOMLYÓI ÖRMÉNYMAGYAROK SZEREP

A VÁROS ÉLETÉBEN

A város első írásos említése szerint „a fehérvári káptalan előtt Watha fia Watha és Dénes fia Povsa, Wathasomlyova/Watasumloa nevű ősi birtokukban levő részeiket százhúsz márka ezüstért örök áron eladják Roland nádornak és posoni ispánnak, valamint Móric magister királynéi udvarbírónak és nyitrai ispánnak, kötelezvén magukat, hogy a vevőket saját költségükön megvédik e birtokukban." (1251, 1258, 1259)

Szilágysomlyó az idén, 2001-ben ünnepli fennállásának (alapításának, első írásos említésének) 750. évfordulóját, s ugyancsak évfordulós esemény a Báthoriak nagyhírű családjának a megjelenése a Szilágyságban, egy 1351. december 6-án keltezett királyi bulla szerint. Báthori László és Meggyesi Anna házasságkötésével (ő egyébként leánynegyedként kapta örökségül a Somlyó és környéke uradalmat) jelent meg a somlyói Báthori ág mintegy 300 évvel ezelőtt. Partium, majd később Erdély legtekintélyesebb oligarchájává vált a család: Nagyvárad főkapitányai, erdélyi alvajdák, vajdák, fejedelmek kerültek ki soraikból. Báthori István (1533-1586) nemcsak Erdély fejedelmeként vonult be történelmünkbe, hanem Lengyelország kiemelkedő tekintélyű királyaként is.

A mezőváros lakosságát nagy többségben (az 1960-as évek végéig) a magyar etnikum képviselte, de a XVII.-XVIII. századdal kezdődően mások is szülőföldre leltek itt: románok, örménymagyarok, magyarzsidók, szlovákok, cigányok és mások.

A fenti rövid történeti áttekintést azért érdemes figyelemmel kísérni, mert a Szamosújvárról a Szilágyságba költöző és ott boldoguló örménymagyar őseink egy hagyományaihoz kötődő, magyar városba vándoroltak, s ezen választásuk jövőjük is volt egyben. Hasonló sorsban volt részük azon örménymagyaroknak is, akik Máramarossziget, Dés, Zilah, Zsibó, Kraszna, Kolozsvár városokban telepedtek le. A történelem tanúsága szerint ők jelentős szerepet vállaltak nemcsak az egyéni boldogulást, a család vagyoni helyzetének megteremtését szolgáló gazdasági életben, hanem a társadalom politikai-művelődési életének tevékeny alakításában is. A gének titokzatos világa egyszer majd arra is választ ad, hogy őseinknek munkához, élethez, családhoz, hitükhöz való hozzáállása, jellemvonásaik (a hűség, nyitottság, ambíció, a nemzeti egzisztenciáért folytatott küzdelem) átadható örökség-e avagy sem?

És most beszéljenek a tények! Az örmények nagy többsége a XIX. században telepedett le a városban. A következő családokat említeném meg: Mártonfi, Duha, Veverán, Roska, Pungucz, Pakurár, Száva, Czetz, Dono-gány, Lukácsffy, Izsák, Retezár, Lászlóffy, Bocsánczi, Bogdánffy, Alexu-czán, Balta, Páskuj. Földbérlők, kereskedők, iparosok, (tímárok, szűcsök), vállalkozók, bankárok, tisztviselők, értelmiségiek kerültek ki soraikból, s ha kellett, hű katonái voltak a magyar nemzetnek. Kezdjük talán az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharcban tanúsított hazaszeretetükkel. 1849. december 8-án az erdélyi hadsereg régi és új főparancsnoka, Czetz János és Bem József, Szilágysomlyón rendezi seregének sorait. A 15-20 örménymagyar család fiai itt az első vonalban küzdöttek. Bosánczy Adolf, született 1831-ben Szilágysomlyón, családja magyar nemességet kapott. 0 maga joghallgató volt, majd önkéntes, 1848 decemberének végén pedig már hadnagy, 1849. febr. 5-én főhadnaggyá, ezt követően pedig ápr. 5-én századossá léptették elő. A katonai érdemjel három osztályát vehette át személyesen Bem apótól. A szabadságharc leverése után további katonáskodásra kényszerül (10 év). Kraszna megye szolgabírája, majd 1872-1875 között országgyűlési képviselő, illetve később Szilágysomlyó polgármestere lesz (1884), Zilahon van eltemetve.

Kortársa Lászlóffy Károly (szül. Szilágysomlyón 1825-ben), főhadnagy volt a 16. honvédzászlóaljnál. Életéről, leszármazottairól egyelőre nincs tudomásom.

Bogdánffy Antal, a reformpárti Kraszna megye főjegyzője, a szabadságharc alezredese volt, de a XX. század két pusztító vérzivatarában is ott voltak az örménymagyarok késői leszármazottai. Sorsukra még visszatérünk.

Az I. világháború előtt a város mérvadó családjának számított a Mártonfi család (fiúk, Lajos, a város szülötte, a szamosújvári főgimnázium igazgatója lett, szakterülete a geológia volt, a Magurát tanulmányozta). A Duhák, Mártonfiak, Donogányok, Tolokánok, Páskujok földbirtokosok voltak, Balta Elemér szóda- és kristályvíz töltő teleppel rendelkezett, Lázár Gyula bőrkereskedést vezetett. Alexuczán Gusztáv állami tisztviselőként, polgármesterként Lukácsffy Ödön (1919-1923), tanítóként Bogdán István, végrehajtóként Roska Márton, posta-távirda-távbeszélő vezetőként pedig Turcsányi Zsigmond tevékenykedett.

A XX. századi szilágysomlyói történelemnek ma is élő, legendás alakja dr. Mártonfi István, „mindenki orvosa". Ma utca viseli nevét (a másik magyar vonatkozású utcanév. Báthori István). Tevékenysége még ma is kimeríthetetlen kincstár, alakja, személyisége igazi példaképe az örménymagyar lelkialkatnak. Pályáját többen is kutatták: Papp Béla (tanár, Budapesten), dr. Hajdú Attila, a szilágysomlyói egészségügy térténetének kutatója, s jómagam is kísérletet tettem ennek feltárására. Legjobban dr. Veress István nyugalmazott radiológus főorvos jellemzi visszaemlékezéseiben.

A két világháború között négy nyomda működött a tízezer lakosú városban (1948-tól egy sem), közöttük a Lázár-féle nyomdával. Ő Bölöni Sándortól vásárolta meg a gépeket, tizennyolc évig nyomtatott, még kolozsvári lapok is készültek nála. Könyvek nyomtatásával is foglalkozott. A gazdasági válság súlyosan érintette, de rátermettsége, szemfülessége, kereskedői szelleme megmentette a teljes összeomlástól. Felvállalta a többi újság (Gazeta de Dumineca, Plugul, Plugarul, Szilágysomlyó, Kis Tükör), irodalmi művek és adminisztrációs nyomtatványok készítését.

A város XX. századi történetének közismert szereplői a Duhák. Felmenőik között a Csíky, Bogdánffy, Mártonfi családok szerepelnek. Földbérlők, kereskedők, vállalkozók voltak, városi tisztviselők. A kultúrának, különösen a színháznak voltak pártolói, s ugyanakkor a sport rajongóiként tartották őket számon (két Duha is aktív labdarúgó volt: Duha Imre és Géza, mindketten csapattársai voltak a huszonhatszoros válogatott Farmati Zoltánnak). Számos színdarabban szerepeltek, Duha Imre ma is a magyar kultúra és sport élő lexikona. Hagyománytisztelő, sikerült megmentenie néhány fontos tárgyi emléket az örmény kereszteléssel és házasságkötéssel kapcsolatos tárgyi kelléktárból.

A ma élő örmény leszármazottak is a kultúra szervezői Szilágy som-lyón. Elődeink nyomdokain haladunk. Gondolok itt elsősorban Mártonfi Istvánra, Vida Gyulára, Vida Jánosra, Márton Gabriellára (szül. Duha), Jo-ikits Attilára, Tóth Klementinára (szül. Joikits).

Mártonfi István az örmény múlt és kereszténység kitűnő ismerője. Édesapja emlékének gondos ápolója (múzeum), egyházfi, a magyar közélet és kultúra (színház, ünnepségek, idegenvezetés) kiemelkedő egyénisége.

Vida Gyula édesanyja Pungutz Erzsébet volt. Felmenői között ott találjuk a Mironokat, Patrubányokat, Korbulyokat - Szamosújvár alapítóit. A Pungutzok először a szilágysomlyói Vármezőn telepedtek le Szamosújvár után. Földbérléssel, kereskedéssel foglalkoztak. Pungutz Erzsébet óvónő volt, férje Vida János szentkirályi származású, városi tisztviselő. Fiúk, Vida Gyula hosszú út megtétele után 1990 májusától megyénket képviseli a Román Parlamentben. 1932-ben született, ötödik gyermeke volt a családnak. 1951-ben érettségizett a pénzügyi szakiskolában Szilágysomlyón. A marosvásárhelyi Orvosi Egyetemre nyert felvételt, majd külföldi ösztöndíjra javasolták. Édesapja hét évig katonafogoly volt Szibériában, politikai elítéltként halt meg a nagyenyedi börtönben. A „lekáderezést" követően Vida Gyulát az egyetemről kizárták, katonai munkaszolgálatra vitték. A gyermekeit tudatosan nevelő édesanya mély nemzettudatot oltott beléjük. Vida Gyula 1960-ban jogot végzett a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, s mivel jogászként nem tudott elhelyezkedni, pénzügyi szakemberként tevékenykedett. Pénzügyi osztályvezető volt 1989 végéig. Ekkor gyökeresen megváltozik élete: „Karácsony teljében egy volt iskolatársam telefonált, hogy másnap menjek Zilahra, mert a református templomban összegyűl a környék magyarsága"- interjú A Hét 2001. márc. 15-i számából: Szüleim emléke elkísér címmel. Az RMDSZ megyei szervezetének első elnöke lett. Parlamenti elfoglaltsága, megyei tevékenysége mellett Szilágysomlyó és a környék embereinek mentalitása és gondjai mindig közel álltak hozzá. Anyagi és erkölcsi segítséget nyújt az RMDSZ működéséhez, a városi diákvetélkedők, évfordulók, ünnepek megszervezéséhez. Báthori István szobra felálKtásának egyik fő szorgalmazója és mecénása is egyben (avatás: 2001. szept. 23-a).

Joikits Attila történelemtanárként, helytörténészként tevékenykedik Szilágysomlyón. Az örménymagyar közösség összefogója az emlékek, hagyományok újra felfedezőjeként. Az elmúlt tíz évben kivette részét az RMDSZ, EME, Báthori Alapítvány, RMPSz, Partiumi Bizottság munkájában. Cikkeket, tanulmányokat közöl Szilágysomlyó múltjáról, beleértve az örménymagyarokat is.

Vida János pedig vállalkozó és helytörténész is egyben. Az örménymagyar múlt, a Pungutz család irattárának gondos ápolója.

A tisztelt hallgatóság meggyőződhetett arról, hogy a szilágysomlyói örménymagyarság, bár megcsappant lélekszámmal, méltóképpen őrzi és menti át hagyományait a jövőnek.

 

Lukácsffy Ödön polgármester síremléke
 
Dr. Mártonfi István (1895-1967) és Balta Izabella (1900-1975) síremléke
 
Mártonfi Zsigmond, Varsolc
 
Dr. Mártonfi Zsigmond emlékszoba
 
Dr. Mártonfi Zsigmond emlékszoba
 
EME találkozó Szilágysomlyón (1991); Balról: Kiss András alelnök, Benkő Samu elnök, Joikits Attila
 
1995 Szilágysomlyó Dr. Mártonfi István emléktábla leleplezése, születésének 100. évfordulóján,
Dr. Veress István ünnepi beszéde; Balról: Tempfli József, róm. kat. püspök - Nagyvárad
 
Vida Gyula (bal) és Sára Sándor (jobb), a Duna TV elnöke megbeszélése Szilágysomlyón 1997-ben

 

Hanusz Gyula

ny. közgazdász - Budapest

ÖRMÉNY SZÁRMAZÁSÚ EGYETEMI TANÁROK SZEREPE

AZ EGYETEMI GYÓGYSZERÉSZKÉPZÉS KIALAKULÁSÁBAN, ANNAK REFORMJA ELŐTT ÉS UTÁN.

ÖRMÉNY GYÓGYSZERÉSZEK ERDÉLYBEN

Elöljáróban annyit, hogy e cikk témája mintegy 100 évet próbál átfogni a rendelkezésre álló tudásanyag szerint - a gyógyszerészképzés hőskorából, az érdemi fejlődést befolyásoló főbb események szerint kialakított 5 szakaszban. A forrásanyag tanulmányozása során meggyőződésemmé vált, hogy az örmény származású tanerők (orvosok, gyógyszerészek) szerepét a korszak áldozatos, alapozó tevékenységében nem lehet külön kiemelten, a többiektől elvonatkoztatva tárgyalni. A jelenlegi gyógyszerész képzés további bázisain jeleskedőktől elnézést kell kérnem azért mert - egzakt forrásanyag hiányában és a cikk terjedelmi korlatait is figyelembe véve a cikk csak a kolozsvári és szegedi (érintőlegesen a marosvásárhelyi, későbbi) egyetemek tevékenységét öleli fel.

I.

A gyógyszerészképzés kezdetei Kolozsvárt,

a Ferenc József Tudomány Egyetem megalapításától (1872)

a Trianon utáni áttelepítésig (1920 évi XXV. te.)

A Kolozsvárt, 1872-ben alapított Ferenc József Tudomány Egyetem (továbbiakban F.J.T.E.) gyógyszerész karral sőt tanszékkel sem rendelkezett. A gyógyszerészképzés az Orvosi Karon, az úgynevezett „Általános Kór- és Gyógytani Intézet" irányításával indult meg. Az Intézet vezetője Dr. Lőte József orvosprofesszor és gyógyszerészprofesszor, docense pedig Dr. Issekutz Hugó volt. (Nagyapám, Novak István örmény származású gyógyszerész 1899. évben kelt gyógyszerész asszisztensi oklevelének, majd 1902-ben kelt „magister pharmaciae" oklevelének tanúsága szerint).

A reformot megelőzően a képzési metodika lényegi vonzásai a következők voltak:

A gyógyszerismeret előadója kezdetben az 1910-es évek elejéig Dr. Lőte József orvos professzor, később Dr. Jakabházy Zsigmond gyógyszerész professzor volt.

A gyógyszerészeti műtant 1915-ig (haláláig) Dr. Issekutz Hugó docens, később egyetemi tanár, 1915 után Dr. Ferencz Áron gyógyszerész adjunktus adta elő.

Megbízás alapján Dr. Issekutz Hugó hozta létre 1902-ben (és haláláig igazgatta) az első kolozsvári Egyetemi Gyógyszertárat, amelynek igen fontos funkciója volt a klinikák gyógyszer- és vegyszerellátása (a hallgatók gyakorlati képzése mellett).

 

I. a. A kolozsvári egyetemi tanerőkről

Dr. Lőte József orvos és gyógyszerész professzor meghatározó személyisége volt a kolozsvári gyógyszerészképzésnek. (Később az egyetem áttelepítésekor ő is áttelepült Szegedre, de már 65 éves lévén, nem vállalt ott irányítási szerepet. A Szegedi F.J.T.E. Ált. Kór és Gyógytani Intézetéből 1927-ben nyugdíjba vonult).

Dr. Jakabházy Zsigmond gyógyszerész professzor a gyógyszerismereti kollégium előadásait 1920/2l-ig, az áttelepülést megelőző utolsó tanévig folytatta. Lányát, Máriát 1910-körül feleségül vette az Intézetben dolgozó, egyik Lőte tanítvány: Dr. Issekutz Béla (id.) örmény származású későbbi magán-, majd rk. tanár. Jakabházy professzor 1921-ben nem települt át Szegedre. Társszervezője volt viszont Dr. Issekutz Béla (id.) „A gyógyszerismeret kézikönyve" c. 1913-ban Kolozsvárt megjelent művének.

Dr. Issekutz Hugó gyógyszerész docens, majd egyetemi tanár aki örmény származású volt, Székely udvarhelyt született és az örmény származású Wolf Lujzát vette feleségül 1882-ben. Felsorolt tevékenységein túlmenően, maga mellett kinevelt egy tehetséges tanítványt, az örmény származású Dr. Dávid Lajos (kézdivásárhelyi születésű) gyógyszerész tanársegédet. Dr. Dávid Lajos az áthelyezés után méltó folytatója lett mesterének (róla később). Dr. Issekutz Hugó professzor 1915-ben elhalálozott.

Dr. Ferencz Áron gyógyszerész adjunktus, akinek felesége az örmény Zachariás Mária volt, 1921-ig folytatta Dr. Issekutz Hugó munkáját az oktatásban és az Egyetemi Gyógyszertár vezetésében is. 1921-ben nem települt át Szegedre.

Dr. Fabinyi Rudolf vegyész professzor Kolozsvárt a Szerves és Gyógyszerészi Vegytani Intézet vezetője volt 1878-tól 1921-ig. A gyógyszerész hallgatók kémiai oktatását 1916-ig végezte. Ekkor legtehetségesebb tanítványa, Dr. Széky Tibor professzor vette át tőle az oktatómunkát. Fabinyi professzor nem települt át Szegedre. Másik tanítványa Dr. Kőszegi Dénes tanársegéd, Dr. Széky Tibor professzorral együtt áttelepült Szegedre, és mindketten kiváló, lelkes, magas színvonalú oktatómunkát fejtettek ki Szegeden.

További oktatói voltak a gyógyszerészeknek Kolozsvárt (az 1902-es tabló tanúsága szerint): Dr. Nyíredy Géza, Dr. Ruzitska Béla és Dr. Nits Gyula (örmény származású) professzorok is.

A „magister pharmaciae" diplomát 1902-ben az egyetem legnevesebb orvosprofesszorai, exdékánjai, illetve exprodékánjai írták alá (Dr. Hvory Károly, Dr. Apáthy István).

 

I. b. A praktikumban működő örmény gyógyszerészek Erdélyben,

a Trianoni Szerződést követő áttelepülési hullámig

Novak István oki. gyógyszerész 1904-1909-ig Nagyenyeden, az Obert örökösöktől bérelt gyógyszertárban, 1909 júniusától Gyergyószentmikló-son, az egykori Kossuth Lajos téri saját sarokházában, a torony alatti bejáratból nyíló saját, a „Kereszthez" cégérű gyógyszertárban működött sikeresen 1922-ig. Ekkor úgy döntött, hogy felesküvés helyett családostól áttelepül Magyarországra. Házát és a patika helyiséget az „Első Erdélyi Takarékpénztárinak, a patika-jogot Brosz Alfonz gyógyszerésznek adta el. Utóbbi ugyanabban az épületben egy kis, két portálos patikát működtet, melyet az 1942-es enciklopédia „Kereszt" címen egyedül említ az eladott patika-jog (és cégér) miatt. A patika teljes berendezését N. I. kihozta Szegedre és ott a Barcsay-gyógyszertámak adományozta.

Gyergyószentmiklós régi főterének másik oldalán áll az 1822-ben alapított „Arany Sas" patika. Eredeti tulajdonosai Lázár Viktor és Korbuly Miklós, mindketten örmények voltak. Utódaik közül Dr. Lázár Miklós gyógyszerész egy ideig a Szegedi Egyetemi Gyógyszertár vezetője volt. (60-as évek második fele).

A „Minerva" elnevezésű kis gyógyszertár ugyancsak a gyergyószent-miklósi régi főtér másik oldalán van, tulajdonosa Kővári Dezső, örmény származású gyógyszerész.

A beosztottként működő gyógyszerészek közül Deér Kálmán is örmény, és a Ditróban működő gyógyszerészek is azok voltak több generáción keresztül.

Novák István gyógyszerész testvérei közül egyik öccse és húga is gyógyszerész volt.

Novák Sándor előbb Nagyenyeden folytatta bátyja praxisát, majd Ko-lozs-sósfürdőn vett magának házat és patikát. A 40-es évek közepétől pedig Pelsőczön nyitott patikát. Novák Irén (Balázsy Károlyné) beosztott gyógyszerész volt előbb Nagysármáson, majd Kolozsváron. Gyermekei közül 3 orvos Magyarországon, 2 tanárnő volt Erdélyben.

Később, az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyre való települését követően, Marosvásárhelyen is több örmény származású gyógyszerész működött a praktikumban. Hasonló volt a helyzet Csíkszeredában, ahol egy ma is élő örmény származású nyugdíjast ismerek, Ajtony Gábor ny. főgyógyszerészt. Szamosújváron Karácsonyi Gratian, gazdag kereskedő kizárólagos alapítási és birtoklási jogot vásárolt az akkori városi tanácstól, a 18. század második felében. Megnyitotta 1788-ban, (képesített gyógyszerésszel működtetve) a „Szentháromság" gyógyszertárat. Ezt a 19. században Placsintár Dávid gyógyszerész, később polgármester, a 19-20-ik század fordulóján pedig a Nits gyógyszerész család örökölte meg.

 

II.

Az egyetemi gyógyszerészképzés 1921-től 1940-ig a Ferenc József

Tudomány Egyetemen, a II. bécsi döntést követő visszatelepítésig.

A gyógyszerészképzés későbbi súlyponti szervezeteinek,

ismeretstrukturájának kibontakozása

Mint az sokak előtt ismeretes, az 1921. évi XXV. Törvénycikk rendelte el a kolozsvári F.J.T.E. Szegedre telepítését, 4 karral (Bölcsész, Orvos, Matematikai és Természettudományi, Jogi). Forrásadataim szerint 17 jogász, 17 bölcsész, 3 könyvtáros, 23 fő a Matematikai és Természettudományi Karról, valamint 46 orvos települt át. Kifejezetten gyógyszerész végzettséggel csak Dr. Dávid Lajos és Dr. Fröhlich András.

Többsége a Szegedre áttelepülteknek magántanár, illetve rk. egyet, tanár, kisebb része professzor volt. Előbbiek közül sokan előbbre léptek. A gyógyszerészek képzése a szegedi F.J.T.E.-en is a hagyományos metodikával történt, két karon (Orvosi, ül. Mat. és Term.tud.) folyt, az 1941-ben bevezetett képzési reformig.

Az áttelepülés és az I. világháború okozta zilált, nehéz helyzetben a gyógyszerészképzés szegedi megalapozásának nagytudású, egyszersmind a legodaadóbb, legönzetlenebb, lelkesen tevékenykedő kulcsemberei Dr. Issekutz Béla (id.) orvos, gyógyszerészprofesszor mellett, Dr. Dávid Lajos gyógyszervegyész, későbbi egyet, magántanár (1922), Dr. Széki Tibor szerves- és analitikai vegyészprofesszor, és Dr. Kőszegi Dénes vegyész, egyetemi magántanár voltak.

A.) Az örmény származású Dr. Issekutz Béla (id.) Szegeden a Gyógyszertani Intézet igazgatója, egyben a gyógyszertan és gyógyszerismeret összevonásával létesített tanszék vezető egyetemi tanára lett. Ő volt az előadója a gyógyszerismeret c. kollégiumnak. Munkáját rendkívüli tudással és akarással végezte 1921-től 1935-ig. Ettől az időponttól a Budapesti Orvostudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára (dékánja, később tudományos rektorhelyettese) lett. Nyugdíjazásáig (1962) a „keze alatt" rendkívül felkészült, nemzetközi viszonylatban is helytálló, tudós gyógyszerészek egész serege nevelkedett. Számos tankönyve közül, leányával, Dr. Issekutz Líviával közösen írt „Gyógyszerrendelés"-t (1969 Bp.) máig tudományos alapműként használják az orvostudományi egyetemeken.

Dr. Issekutz Béla kitüntetései:

Figyelemre méltó műve: „Id. Jancsó Miklós és ifj. Jancsó Miklós, a két orvostudós" (Megbecsülése jeléül írta).

Három gyermeke közül: Béla (ifj.) orvosprofesszor a szegedi Élettani Intézetben, Kanadában élt tudomásom szerint; Lívia gyógyszerészdoktor (Dr. Küttel Dezső gyógyszerész felesége).

Unokái közül:

B.) Dr. Dávid Lajos, igen nagy lelkesedéssel és önfeláldozó munkával, minden idejét az oktatásnak és a párhuzamos megbízásként kapott feladatának - az egyetemi gyógyszertár megszervezése - szentelte. Eredményesen. 1921-ben a Dóm tér 1 l-ben megnyílt a Szegedi Egyetemi Gyógyszertár, amelynek fővegyészévé, később igazgatójává nevezték ki. Oktató munkája mellett, nyugdíjazásáig vezette az Egyetemi Gyógyszertárat. A gyógyszerész hallgatóknak a gyógyszerészeti műtant oktatta elméletben és gyakorlatban.

Dr. Dávid Lajos 1930-ban címzetes, rendkívüli tanári kinevezést és a Gyógyszerészeti Intézet vezetésére megbízást kapott. (Intézetvezetői kinevezést csak később, 1944-ben a Horthy Miklós Tud. Egyetemen kapott.)

A magyar nyelvű tankönyv hiányát pótlandó, 3 kötetes tankönyvet írt, „Gyógyszerészet" gyűjtőcímen.

Kötetek:

    1. Minőleges vizsgálatok (1927),
    2. Mennyileges vizsgálatok (1928),
    3. A gyógyszerkészítés elemei (1937).

Előszeretettel foglalkozott a gyógyszerész-doktorandusokkal. A Szegedi Tudományegyetem Orvostudományi Karának dékánjává választották az 1947/48-as tanévre. (Önálló gyógyszerészkar csak jóval később, 1957-ben alakult.) A gyógyszerésztudományok kandidátusa lett 1952-ben. Nyugdíjazását 1958-ban kérte.

Dr. Dávid Lajos 10 gyermeke közül kettő választotta a gyógyszerészeti pályát.

  1. Dr. Dávid Ágoston kutatógyógyszerész, többszörös felfedező, az elmúlt években ment nyugdíjba, a Chinoin Gyógyszergyár főosztályvezetőjeként. (Értesülésem szerint fia, Dávid Ádám okl.gyógyszerész, jelenleg írja doktori disszertációját.)
  2. Dávid Ágnes okl. gyógyszerész budapesti gyógyszertárból ment nyugdíjba.

Dr. Dávid Lajos két testvérének leszármazottaiból is gyógyszerész lett:

  1. Dávid Mihály fia, Dr. Dávid Ferenc Szegeden végzett és rövid szegedi működését követően Békéscsabán lett kutató-laboratóriumi vezető,majd pályázat alapján a Pécsi Orvostudományi Egyetem Egyetemi Gyógy szertárának igazgatója. Innen ment nyugdíjba. (Dr. Dávid Ferenc fia - ifj. Ferenc - is megszerezte a gyógyszerész oklevelet, de a pályát elhagyva, könyvkiadási vállalkozó lett.)
     
  2. Dr. Dávid István unokája, Dávid Anikó (Újhelyi Attiláné), 1972-ben szerezte gyógyszerészi oklevelét, azóta Budapesten, a Péterffy Sándor utcai Kórház gyógyszertárában dolgozik.

C.) Az egyetemmel együtt áttelepült Dr. Széki Tibor vegyészprofesszor és Dr. Kőszegi Dénes adjunktus Szegeden is folytatták a gyógyszerészek kémiai oktatását.

Dr. Széki Tibor a Szerves és Gyógyszerészi Vegytani Intézet igazgatójaként, emellett a gyógyszerészi kémia előadójaként működött, magas színvonalon oktatva a hallgatókat 1934/35-ig, dékán, prodékán, majd rektor. Ezután a mai ELTE előd-intézményéhez került, ahonnan 1949-ben az Analitikai és Szerves Kémiai Intézet igazgatójaként ment nyugdíjba. A Szegeden megüresedett Intézet vezetésére, ideiglenesen (másodfunkcióban) Dr. Szent-Györgyi Albert professzort kérték fel, aki Dr. Kőszegi Dénes egyet, magántanárra bízta a gyógyszerész hallgatók kémiai oktatását. Dr. Kőszegi méltó utódnak bizonyult, 29 évig oktatott színvonalasan, lelkesen, odaadóan, inkább az analitikai kémiát képviselve. (Javaslatára választották ketté Szegeden a Szerves- és Gyógyszerészi Vegytani Intézetet.

A Gyógyszerészi Vegytani Intézet inkább az analitikai kémia oktatását folytatta.

D.) A Szegedi Gyógyszerhatástani Intézet kialakulásának előtörténete ugyancsak a Dr. Issekutz Béla (id.) által vezetett Gyógyszertani Intézethez köthető. A professzor 1935. évi távozása után az Intézet élére Dr. Jancsó Miklóst (ifj.) nevezték ki, aki a gyógyszerismeret oktatását előbb Dr. Tu-kats Sándor intézeti tanárra, majd Dr. Dirner Zoltán orvos, egyetemi magántanárra bízta. Miután a gyógyszerészképzés reformja életbe lépett, Dr. Jancsó javaslata alapján az Egyetem Orvoskara további jelentős feladattal bízta meg Dr. Dirnert. Előbb, 1948-ban a Gyógyszerhatástan, később a Gyógyszerhatástan és Toxikológia néhány év múlva a Funkcionális Anatómia, végül a Mikrobiológia c. kollégiumok elméleti és gyakorlati oktatása vált feladatává. Egyidejűleg a gyógyszerismeret oktatására az 1944/ 45-ös tanévtől kezdve Dr. Novák István egyetemi magántanár, az egyetemi gyógyszertár akkori fővegyésze kapott megbízást. Dr. Dirner létesítette a Gyógyszerhatástani Intézetet, amelynek 1958 áprilisától tanszékvezető egyetemi tanára lett. (Időközben 1958-59-es években az Orvostud. Egyetem gyógyszerészi dékánhelyettese, 1958-196l-ig az újonnan kialakított gyógyszerészkar dékánja is volt.) Dr. Dirner Zoltán 1974-ben ment nyugdíjba. Vezetése alatt a Gyógyszerhatástani Intézet igen aktív és eredményes kutatómunkát fejtett ki, nemzetközi jelentőségű erdeményeiket nagyszámú tudományos közleményben publikálta.

 

III.

A II. bécsi döntés utáni visszatelepítés (1940. évi XXVIII. te.)

A Szegedi Horthy Miklós Tudományegyetem megalakulása

A gyógyszerészképzés reformja (32900/1940 VKM rendelet)

Továbblépés az 1945-ös rendszerváltásig

A II. bécsi döntés értelmében a szegedi F.J.T.E. visszatelepült Kolozsvárra. Ezzel egidejűleg áttelepült Magyarországról néhány orvos, Dr. Mis-kolczy Dezső ideg- és elmegyógyász professzor, Dr. Armentano Lajos belgyógyász kutatóorvos, magántanár, Dr. Berde Károly bőrgyógyász magántanár, Dr. Lőrincz Ferencz bakteriológus, parazitológus magántanár, Dr. Méhes Gyula orvos, farmakológus magántanár, Dr. Páll Gábor szülésznőgyógyász, magántanár, Dr. Varga Lajos belgyógyász magántanár, Dr. Vásárhelyi János bakteriológus magántanár, illetve Dr. Novák Ernő vegyész és gyógyszerész (közegészségtanár) és egyidejűleg orvostanhallgató. Utóbbi, tanulmányai befejeztével, kutatóorvos adjunktusként a kolozsvári F.J.T.E. Közegészségtani Intézetében dolgozott 1944-ig, a kiürítési rendeletig.

Miskolczy professzor a kolozsvári F.J.T.E. Ideg-és Elme Klinikájának vezetője, később 1944/45-ben az egyetem rektora lett. Az áttelepült magántanárok rk.vagy ny.r tanári kinevezést kaptak. Dr. Miskolczy érdemei közé tartozik az akkori Magyarország első idegsebészeti osztályának megszervezése, sikeres működtetése.

Szegeden - hogy ez a lelkes „egyetemi város" ne maradjon egyetem nélkül - ugyancsak az 1940-es évi XXVIII. tc.-ben foglaltakkal, a magyar kormányzat létrehozta a Horthy Miklós Tudomány Egyetemet, mely ezen a néven az 1944. év végéig 3 karral működött. A jogi kar működését szüneteltették. Az orvostudományi karon és a gyógyszerész képzésben is további előrehaladást hozott e 4 éves működés. Még 1940. évben megjelent a 32900/1940 VKM rendelet, amely a gyógyszerészképzés reformját léptette életbe, 1941. évi hatállyal. E reform főbb vonásai a következők voltak:

  1. megszűnt a 2 év gyakornoki kötelezettség, mint felvételi előfeltétel;
  2. az egyetemi képzés ideje 2 helyett 4 év lett, a gyakorlati képzést az egyetemi gyógyszertárban kapták meg a hallgatók;
  3. a doktorandusoknak nem kellett újabb 2 évig kötelező egyetemi képzésben részt venniük;
  4. a Szegedi Gyógyszerészeti Intézet (Dr. Dávid Lajos intézete), tanszéki rangra emelkedett - noha gyógyszerészkar még nem volt.

Erre az időszakra bizonyos pezsgés volt jellemző, nemcsak az oktatás, hanem elsősorban az elméleti (és gyakorlati) kutatások, tudományos munkálkodás fokozódása terén is. Kialakultak a gyógyszerhatástan, a toxikológia, a drogkutatás további fejlődésének irányai.

 

IV.

A magas színvonalú oktató - és egyre növekvő arányú kutatómunka

ismeret- és szervezeti strukturájának megszilárdulása a Szegedi Tudományegyetemen, majd az ebből 1951-ben kivált Szegedi Orvostudományi Egyetemen.

Az önálló Gyógyszerészkar megalakulása (1957) és a gyógyszerkutatás spektrumának kiszélesedése, ezen belül a gyógynövények jelentőségének növekedése

A közismert politikai változások folytán a szegedi egyetem elnevezése újra megváltozott: Szegedi Tudományegyetem néven működött 1951-ig, négy karral (Orvosi, Bölcsész, TTk, Jogi). Ekkor a Szegedi Orvostudományi Egyetem önállósult (SZOTE, a 17/1951 MT sz. Határozat értelmében), de önálló Gyógyszerészkar csak 1957-ben alakult az Ált. Orvoskar mellé. A SZOTE-t 1951-től önálló rektor, a karokat dékánok vezették. A Szegedi Gyógyszerészkar első dékánja, Dr. Dirner Zoltán professzor, igen alapos hozzáértő és odadó munkával szilárdította meg a Kar helyzetét. A gyógyszerészkari dékánok (1976-ig) a következők voltak:

  1. Dr. Dirner Zoltán professzor (Gyógyszerhatástani Int.) 1958/59, 1959/60, 1960/61 tanévekben, összesen 3 évig;
  2. Dr. Novák István professzor (Gyógynövény és Drogismereti Int.) 1961/62, 1962/63, 1963/64, 1964/65, 1965/66, 1966/67 tanévek, összesen 6 évig;
  3. Dr. Kedvessy György professzor (Gyógyszertechnológiai Int.) 1967/68, 1968/69, 1969/70,1970/71,1971/72, 1972/73,1973/74,1974/75,1975/ 76 tanévekben, összesen 9 évig.

Itt jegyzem meg, hogy a Szegedi Tudományegyetemnek az Orvostudományi Egyetem kiválása után visszamaradt része 1963-ban felvette a József Attila Tudomány Egyetem (JATE) nevet.

A Gyógyszerészeti Intézet (és az Egyetemi Gyógyszertár) évről-évre több tehetséges doktorandust nevelt ki és segített kutatói pályára, élén Dr. Dávid Lajos professzorral, akinek 1958. évi nyugdíjazását követően az Egyetemi Gyógyszertár átkerült az Általános Orvostudományi Kar felügyelete alá. (Az Orvoskaron is működött egy Gyógyszerészeti Intézet a kiváló orvostudós, ifj. Jancsó Miklós vezetésével). Az átkerült Egyetemi Gyógyszertár igazgatásával Dr. Fröhlich András egyetemi adjunktust bízták meg.

A Gyógyszerészkaron nyugdíjazás folytán megürült Intézet vezetésére 1958-ban Dr. Gergely Menyhért adjunktust bízták meg, 1959-ben viszont Dr. Kedvessy György egyetemi ny.r. tanárt nevezték ki. Kedvessy professzor keze alatt az Intézet berendezése, felszerelése korszerűsödött, létszáma bővült, és hosszantartó, töretlen fejlődés következett, elsősorban a gyógyszertechnológia kutatásának terén. Ezért a professzor javaslatára 1962-től kezdve az Intézet elnevezését Gyógyszertechnológiai Intézetre változtatták. Maga Kedvessy professzor is intenzíven kutatott, közel 180 tudományos közleménye, 4 tankönyve jelent meg, nagyszámú előadást tartott. Forrásadataim szerint 1976-ban még Kedvessy prof. volt a tanszék élén. Kitüntetései: - „Szocialista Munkáért" érdemérem, 1954; - Munkaérdemrend aranyfokozata, 1964, ill.1971; - „Kiváló gyógyszerész", 1966.

A Gyógyszerészi Vegytani Intézet első igazgatója Dr. Kőszegi Dénes egyetemi ny.r. tanár lett 1951-ben. Ő tudományos munkásságát a klasszikus gyógyszerészi kémiai analitika területén fejtette ki. E területen szerezte kandidátusi fokozatát is 1952-ben. A gyógyszerészhallgatók 29 évig tartó oktatása mellett, mintegy 60 publikációt és egyetemi tankönyvet írt, számos tudományos előadást tartott. Tevékenységéért a Munka érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Nyugalomba vonulását (1963) követően Dr. Vinkler Elemér, egyetemi docens, kapott megbízást a tanszék vezetésére. Őt 1964-ben tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki. Dr. Vinklert -elődjével ellentétben - inkább a szerves kémiai problémák érdekelték tudományosan. Az 1976-ig ismert adatok szerint abban az évben még tanszékvezetőként működött. Kutatásainak eredményeit, melyek a gyógyszerészi kémia és a szerveskémia határterületeire vonatkoztak, közel 100 tudományos közleményben publikálta. „Kiváló gyógyszerész" címmel tüntették ki 1969-ben.

A Gyógyszertani Intézet élén álló Dr. Jancsó Miklós (ifj.) orvosprofesszor tudtával és egyetértésével a Szegedi Tudományegyetem Orvostudományi Kara a „Gyógyszerismeret" c. kollégium oktatásával, 1944/45-ös tanévtől, Dr. Novák István, akkori egyetemi gyógyszertári fővegyészt és egyetemi magántanárt bízták meg. (Dr. Novák szintén erdélyi örmény családból származott, és 1944 szeptemberében tért vissza a kolozsvári F.J.T.E.-ről, ahol 1944 júniusától szeptemberig a Gyógyszerészeti Intézet és az Egyetemi Gyógyszertár mb. vezetője volt.) Amikor az önálló SZOTE kivált (1951), ezzel egyidejűleg, az időközben megalakult Gyógyszerismereti Intézetet tanszékesítették. Vezetését előbb megbízás, 1953-tól kinevezés folytán, Dr. Novák István professzorra bízták. Később, 1954-ben a professzor javaslatára az Intézet elnevezését, az annak tényleges tevékenységéhez közelebb álló Gyógynövény és Drogismereti Intézetre változtatta a SZOTE.

Dr. Novák István, munkakörénel ellátása mellett, sokirányú, intenzív tevékenységet folytatott. Oktatta a „Bevezetés a gyógyszerészi hivatásba", „Gyógynövény és drogismeret", „Gyógyszerellenőrzés", továbbá a „Gyógyszerészeire vonatkozó jogszabályok" c. kollégiumokat. Kivételesen sokat foglalkozott a hallgatókkal és a doktorandusokkal, ösztönözte és segítette a kutatási törekvéseket. Saját kutatási területén, a biológiailag aktív vegyületeket tartalmazó növények hatóanyagainak izolálása és vizsgálata témakörben, 1958 évben, nagy nehézségek, eszköz- és forráshiány közepette, létrehozott egy - eleinte vele együtt 4 főből álló - kutatócsoportot, a ruta növény alkaloidáinak kutatására. Vezetése, menedzselése, irány-mutatatásai alatt a csoport 34 éven keresztül egyre szélesedő kutatási spektrumban ontotta a nemzetközileg is jelentős eredményeket, és tömegesen vonzotta magához a tehetséges, rátermett kutatókat. Ez a munkacsoport a „szegedi rutológusok" néven határozta meg magát.

Dr. Novak István tankönyve (Gyógynövényismeret), tudomásom szerint, ma is egyetemi tankönyv. Részt vett egyetemi kiadványok, almanachok szerkesztésében. Önállóan szerkesztette a kétnyelvű: „A Szegedi Gyógyszerészképzés és a Gyógyszerésztudományi Kar" c. kiadványt. (1976)

Magasabb egyetemi tisztségei:

Kitüntetései:

Dr. Novák István professzor 1977-ben ment nyugdíjba, súlyos betegen. Egy évre rá, 1978 decemberében meghalt. Utódja - mind a tanszék, mind a rutológus „projekt" vezetésében - névleg az általa kiemelt, legtehetségesebb tanítvány: Dr. Szendrei Kálmán lett, akit 1977-ben, beadott pályázata alapján, tanszékvezető egyetemi tanárnak neveztek ki a Szegedi Gyógynövény és Drogismereti Intézetbe. (Meg kell jegyezni, hogy ennek eléréséért Dr. Novák, aktív tevékenységének utolsó néhány évében, többször és több magasabb szinten is erőteljesen exponálta magát.) Úgy alakult azonban, hogy Szendreit 1974-től 4 évre újra Genfbe, az ENSZ Kábítószer Laboratóriumába hívták szakértőnek, állami hozzájárulással. Ezért kinevezése után még egy évig kint maradt. Ezalatt Dr. Háznagy András adjunktus vezette, megbízottként, az Intézetet. A felügyelő tanári tisztet Dr. Minker Emil látta el, aki 1975 óta a Gyógyszerhatástani Intézet tanszékvezető egyetemi tanára volt, s akinek igaz baráti segítsége sok ú.n. gáncso-lás, „nehézség" megoldásában jelentett könnyítést. (A siker-irigység és a karrier-irigység, az erőszakolt ambiciók sok alantas töltésű problémát, nehézséget okoztak abban az időben a Gyógyszerésztudományi Karon.) A nehézségek nagyobb részét Szendrei baráti segítséggel megoldotta, és hatalmas ambicióval látott munkához, a „ruta-projekt" eredményes, és egyre szélesebb spektrumban történő működtetése érdekében. Hogy-hogy nem azonban, újabb „államilag támogatott" meghívást kapott 1984-ben az ENSZ bécsi Kábítószer Központjába. Távolléte alatt az Intézet és a „projekt" vezetésére Dr. Tóth László docens kapott megbízást. (A „projekt" tagjai már olyan fokon álltak a kutatásokkal, hogy Szendrei nélkül is eredményesen folytathatták munkájukat.)

Dr. Szendrei Kálmán tanszékvezetői kinevezését távollétében egyszer meghosszabbították, de ahogy Dr. Minker fogalmazott: „... 1992-ben felmerült, hogy Szendrei Kálmán hat éve tartó távolléte miatt a tanszékvezetés kérdését definitív módon rendezni kellene. Ekkor Szendrei Kálmán lemondott a SZOTE-val fennálló munkaviszonyáról" ... „Utódjának Máthé Imrét választotta az egyetem".

E.) A szegedi rutológus munkacsoport legáltalánosabb jelentősége abban áll, Dr. Minker Emil szerint, hogy kiszélesedett kutatási „legyezőjének" sikereivel, eredményeivel megkísérelte kijelölni a modern fitoterápia helyét a gyógyszeres terápián belül. Ez sok tekintetben sikerültnek mondható kísérlet volt.

A ruta növény gyógyhatásaira, a népi gyógyászati szokások megfigyelése alapján, egy hódmezővásárhelyi körzeti orvos, bizonyos Rédai Dr. hívta fel Dr. Novak István figyelmét, aki - rövid gondolkodás után - kutatásra érdemesnek ítélte a témát. (Mennyire igazolta az idő és az eredmények!) Segítséget keresve, a gyógyszerhatástan tanárainak fanyalgásai miatt az Ált. Orvoskaron működő Gyógyszertani Intézet vezetőjéhez, Dr. Jan-csó Miklóshoz fordult, aki egy tanársegéd és egy demonstrátor rendelkezésre bocsátásával segítette ki. A kutatócsoport így 4 fővel - Dr. Novák, egy demonstrátora, Dr. Minker tanársegéd és az ő egyik demonstrátora -megalakult rutológusoknak definiálta magát. Kezdeti, eredményesnek ígérkező tevékenységükkel nagyszámú tehetséges fiatal szakember érdeklődését sikerült felkelteniük, és nagy tehetségű kutatókat sikerült kinevelniük. A kutatások során a legnagyobb tehetségek száma 4 fő volt: - Dr. J. Re-isch münsteri tanszéki adjunktus (segítőtárs a csak nyugaton meglevő nagysebességű centrifugák igénybevételében is, méghozzá komplikált konspirációk útján);

Még a kisebb tehetségek is kandidátusi disszertációkat írtak és védtek meg, kutatási témájukból, név szerint: Varga Erzsébet, Báthory Mária, Hohmann Judit.

A ruta növény alkaloidáinak elkülönítésére alakult csoport kutatási területének szélessége egyre jobban kiterjedt más-más - valamilyen módon kapcsolódó - témakörökre. A kutatási eredmények, amelyeket a csoport 220 tudományos publikációban, több nyelven közzétett, nemzetközi feltűnést és elismerést keltettek, az érdeklődés fokozódása mellett. A jelentős és sokféle kutatási eredmények eléréséhez Dr. Novák István értő és bátor kutatás-menedzselése nagyban hozzájárult. Dr. Minkert idézve: „N. I. óriási érdeme volt, hogy állami vezető létére folyamatosan vállalta a soha nem engedélyezett külföldi (pláne nyugatnémet!) együttműködés felelősségét, és a vizsgálatokhoz minden anyagi feltételt biztosított. Szakított a farma-kognoszta hagyományokkal, bátran elfogadta a fiatalok javaslatait, s ha néha vívódva is, de tudomásul vette, hogy a kezdeményezést az új generációra kell bízni." Máshelyütt: „Külön ki kell emelnünk Dr.Novák István professzor bátorságát és szerepét abban a világban, amiben indultunk. Nélküle nem lett volna semmi."

Dr. Minker volt az a segítő jóbarát, aki - később már saját tanszékvezetői munkája mellett is végigkísérte, lehetőségei szerint támogatta ennek a nem mindennapi hozzáértéssel menedzselt, végig eredményes, sikeres munkacsoportnak a küzdelmeit, problémáit, működését. Figyelemmel kísérte ezek mellett Dr. Novák István utolsó pár évének küzdelmeit, azért, hogy kiszemelt, nagytehetségű tanítványát hozzásegítse saját utódlásához. Szolgáljon erre tanulságul a következő Minker-idézet:

„Amint az általában lenni szokott, a siker és a tehetséges emberek kibontakozása sokak hiúságát sértette. Ez az effektus biztosan valamiféle rendszerfüggetlen tény lehet, de az is biztos, hogy néhány prominens (vagy annak vélt) személyiség vezetésével csendes szövetkezés indult meg Szendrei Kálmánnal szemben. Novák István utolsó hivatali lépése volt, hogy a kandidátusi fokozat megszerzése után az akkor adjunktus Szendrei Kálmánt felterjesztette egyetemi docensi előléptetésre. A docensi előléptetés megakadályozására az egyetemi pártbizottság azt a formulát vette elő, miszerint aki az előterjesztés időpontjában külföldön tartózkodik, annak az előléptetését a hazatérésig el kell halasztani. Ez egy óvatoskodó, előrelátónak vélt lépés lett volna, az akkori kifejezés szerint, a disszi-dálás megelőzésére. Reménytelen ügy volt, hiszen aki akart, az úgyis ment, bármilyen jogcímen tartózkodott külföldön. Persze a külföldi tartózkodás között hivatalosan is különbséget tettek. Másként ítélték meg, ha valaki magáncélú kiküldetésen, netán magánúton szerzett ösztöndíjjal volt távol, és egészen másként, ha esetleg állami ösztöndíjjal vagy éppen állami kiküldetésben, esetleg állami jóváhagyással tartózkodott külföldön. A taktikai alapelv csupán annyi volt, hogy ha kegyes csúsztatással sikerül Szendrei Kálmán docensi kinevezését levenni a napirendről, az már fél sikernek számít, mivel adjunktusi fokozatból sokkal kevesebb eséllyel, vagy nagyon sok mással quasi azonos eséllyel pályázhatott volna a Novák István kiszámítható nyugdíjazásával megürülő helyre.

Szerencsére valaki megsejtette a csendes összeesküvést, és időben -ahogy mondani szokták - leadta a drótot egy olyan valakinek, aki bejáratos volt az akkori egészségügyi miniszterhez, tájékoztatván őt a szegedi akcióról. Amikor az említett prominensek egyike a docensi kinevezések ügyében Schultheisz Emil miniszternél tárgyalt, rövid, de határozott kioktatásban részesült, hogy miféle különbségek vannak az állami kiküldetésben és a magánszervezésben külföldön tartózkodók között. A stratégia tehát nem vált be. A miniszter - átlátva a szitán - ettől kezdve (finoman szólva) preferálta Szendrei Kálmán kinevezését."

Dr. Minker Emil által írt, és 1996-ban a Magyar Gyógyszerészeti Társaság által kiadott, „A Szegedi Rutológus Munkacsoport története" című, igen tanulságos, laikusnak is rendkívül izgalmas kutatás-történet belülről, a szakértő barát szemével ismerteti a csoport 34 évi tevékenységét, küzdelmeit, nehézségeit, sikereit, helyzetük alakulását. (Dr. Minker e művet két változatban írta meg és adta ki. Egy szigorúan szakmai „száraz" és egy laikusoknak is „élvezhető" változatban. Idézeteim az utóbbiból származnak.)

Dr. Novák István professszor történetéhez hozzátartozik még a következő: Halálának 20. évfordulóján, 1998. dec. 9-én ünnepi emlékülést tartott a SZOTE Gyógyszerésztudományi Kar, melynek keretében a következő szövegű márvány emléktábla kihelyezésére és felavatására került sor, a Kar Eötvös utca 6-ban levő épületében: PROF. DR. NOVÁK ISTVÁN, 1906-1978, A GYÓGYNÖVÉNY ÉS DROGISMERETI INTÉZET ELSŐ IGAZGATÓJA, 1953-1977, ÉS A KAR MÁSODIK DÉKÁNJA, 1961-1967 EMLÉKÉRE.

Az említett ünnepi ülésen egykori adjunktusai: Dr. Erős István professzor, gyógyszerészkari dékán, és Dr. Szendrei Kálmán professzor, kedvenc tanítványa, méltatták nem kis jelentőségű, szerteágazó tevékenységét.

A Gyógyszerhatástani Intézet vezetésével átmenetileg Dr. Gábor Miklós egyetemi docenst bízták meg, Dr. Dirner nyugalomba vonulása után. Az Egészségügyi miniszter 1975. ápr. 1-vel Dr. Minker Emil orvoskandidátust, a Gyógyszertani Intézet docensét nevezte ki tanszékvezető egyetemi tanárá. Dr. Minker széleskörű kutatómunkát fejtett ki az összehasonlító ne-urohisztológia, a természetes eredetű vegyületek kutatása, továbbá a periférikus ingerület átviteli folyamatok és a simaizom farmakológiája területeken. Több mint 100 tudományos dolgozata jelent meg itthon és külföldön, 1976-ig. Figyelemre méltó kutatási eredményei, valamint tehetséges kutatók kinevelése folytán munkásságát nagyobb áttekintő művek ismertetik. A Tudományos Diákköri Tanács elnöke volt 1973-tól kezdve. Kitüntették 1971-ben a Kiváló Újító kitüntetés bronz fokozatával.

 

V.

Gyógyszerészképzés az 1946-ban Marosvásárhelyre áthelyezett

kolozsvári Orvostudományi Karon

A visszatelepült F.J.T.E. ideg és elmegyógyász tanszékvezető professzora, egyben rektorhelyettese, később rektora, Dr. Miskolczy Dezső (1935-ben Szegeden kapott ny.r. egyetemi tanári kinevezést) az 1944-ben megjelent kiürítési paranccsal dacolva, helyén maradt (az egyetemi tanács tagjaival együtt) a Vörös Hadsereg bevonulásakor. A visszaemlékezések szerint döntően ennek köszönhető, hogy 1945 után, az immáron román fennhatóságú kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, sőt az 1945/46-os tanévben már Marosvásárhelyen működő Orvosi Karon is a magyar tannyelvű oktatás fenn maradt. Miskolczy professzor Romániában eleinte szerződéses egyetemi tanárként vezette az 1948-tól önállósult Orvosi Egyetemet és azon belül az Ideg és Elmekórtan Tanszéket, irányította a Klinikát. Neki köszönhetően 1950-től kezdve korszerű, felújított, emeletes klinika-épületet kapott a tanszék, az addigi szegényes, földszintes Szent György utcai, (volt városi kórház épülete) helyett. Miskolczy professzor Dr. Csíky Kálmánt bízta meg a klinika, és Dr. Andrasofszky Tibort az Idegsebészeti Osztály vezetésével. Miskolczy kiegyensúlyozott vezetésének, diplomáciai és kapcsolatteremtő készségének köszönhetően nagy tekintélyt szerzett - nem csak sajátmagának, hanem klinikájának, illetve a későbbi Orvostudományi Intézetnek is. A Román Tudományos Akadémia előbb tiszteletbeli, később rendes tagjának választotta, és az ő irányításával egy akadémiai kutatóállomást létesített Marosvásárhelyen, ahol egyébként a professzor az orvosi társadalmi élet és események fő mozgatója volt. Számos publikációja mellett „Idegkórtan" címen tankönyvet írt, amely 1958-ben Bukarestben jelent meg.

Miskolczy professzor 1964. évi nyugdíjazásakor visszatelepült Magyarországra és a budapesti Orvostovábbképző Intézet Ideggyógyászat Tanszékét vezette, 1969-ig.

Dr. Csőgör Lajos a Kolozsvári Magyar Egyetem - későbbi Bolyai Intézet rektora írása szerint Miskolczy professzornak döntő és rendkívül nagy szerepe volt abban, hogy 1944 után folyamatosan fennmaradt a magyar tannyelvű oktatás az Orvosi Egyetemen. Személyiségének, előnyös, hasznos tulajdonságainak köszönheti akkori helyzetét egész Erdély magyar értelmisége. Erről tanúskodnak a volt tanítványok méltató- és búcsúlevelei, sőt Márton Áron püspöknek az Egyházmegyei Tanács 1950. decemberi közgyűlésén mondott beszédének erre vonatkozó része is.

A marosvásárhelyi magyar nyelvű gyógyszerészképzés az 1948-as oktatásügyi reform után, egy önálló Gyógyszerészeti Kar keretében folytatódott. Átmeneti, 4 éves „Gyógyszerészeti szak" státusa után 1990 óta továbbra is Karként működik. A marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar érdeme, hogy a nagy egyéniségek által megteremtett, kialakult helyzeteket azonnal előnyösen igyekeztek felhasználni, a tudományos eredményeket rövid időn belül adaptálták és felhasználták mind az oktatás, mind a praktikum területén.

Marosvásárhelyen a gyógyszerészképzés reformját csak az 1949/50-es tanévtől vezették be, aminek következtében 1952-ben nem volt végzős évfolyam, csak a következő évben.

A marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar alapító tanárai voltak:

Amint az, e kivonatos ismertetésből is látszik, az egyetemi kari, szervezeti struktúra - még laikus szemmel is - túlságosan széttagolt, elaprózott Marosvásárhelyen. Úgyszólván minden új specializáció új tanszéket létesített. Elképzelhető, hogy ilymértékű tagoltság nagymértékű redundanciát, sok látszattevékenységet és felesleges belső konkurenciaharcot okoz, a divergens tudomány-művelés negatív hatásáról nem is beszélve.

 

FORRÁSMUNKÁK

  1. Szegedi Egyetemi Almanach 1921-1970 (Szeged, Hungária, 1971)
  2. A szegedi gyógyszerészképzés és a Gyógyszerésztudományi Kar. Szerkesztette Novak István professzor (Szeged, 1976)
  3. A Szegedi Rutológus Munkacsoport története. Irta és szerkesztette dr Minker Emil ny.tanszékvezető, egyetemi tanár. (Budapest, 1996, a Magyar Gyógyszerészeti Társaság kiadványa)
  4. Gudenus János, József: Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája. (Budapest, 2000.)
  5. Viharban. Tanulmányok a marosvásárhelyi felsőfokú oktatás múltjáról és jelenéről. Szerkesztők: Jung János és Egyed Zs. Imre. (Jung János és Dr. Csőgör Lajos, ill. Péter H. Mária tanulmányai.)
  6. Novak István magister pharmaciae, gyógyszerész-asszisztensi egyetemi vizsgájának oklevele. (Ferenc József Tud. Egyetem, Kolozsvár, 1899)
  7. Novak István és évfolyamtársai tablóképe az 1901/1902-ben végzett magiszter pharmaciae gyógyszerészekről. (Ferenc József Tud. Egyetem, Kolozsvár, 1902.)
  8. Novak István, magiszter pharmaciae diplomája a Ferenc József Tudomány EgyetemOrvoskarán, (Kolozsvár, 1902.)

 

Dávid Csaba

író, az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek főszerkesztője - Budapest

KETTEN KÉZDIVÁSÁRHELYRŐL

„Nescimus hungarice loqui" - mondta Révai Miklós 1802-ben, a pesti egyetem magyar tanszékén. „Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, mint közönségesen beszélünk legtöbben, nem érdemli meg a tudás nevezetét."

A szállóigét aktualizálom: „Nescimus custodire thesauri sui" - nem tudunk a kincseinkre vigyázni. Mert ahogyan kincseinkkel bánunk, az nem érdemli meg a „vigyázás" nevezetét. Dolgainkat múzeumi tárlóba tesszük, ott pedig kevés az élet, s több a naftalin. Persze: más körülmények között élünk, mint eleink. Hiába szeretem az ágasfát és a rajta száradó cserépkorsót, a nagyvárosi ház emelete nem használ az ágasfának, mázas korsónak.

Más a helyzet a szellemi értékekkel, mert az emberi agy befogadóképessége sokszorosa annak, mint amennyit használunk belőle. Csakhogy: a más helyzet nem biztos, hogy könnyebb. Itt megközelíthető a „nescimus custodire" kérdése. Például: a Budapesten 1982-ben kiadott, jól használható Magyar történeti kronológiában az 1568-as évnél ezt olvassuk: „Január 6. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Rendkívüli szigorú büntetést szab ki a »gonoszul élő emberek«-re.)" Ennyi.

A Franklin Társulat által az 1940-es évek elején kiadott Erdély öröksége című sorozat első kötetében viszont, az időrendi táblázatban ez áll: „1568. A tordai országgyűlés kimondja: »a prédikátorok kiki a maga értelme szerint hirdessék az evangéliumot.« János Zsigmond unitárius lesz."

Persze, az Erdély öröksége sorozatot Cs. Szabó László közreműködésével Makkai László szerkesztette. Az 1568-as türelmi határozatról van szó, amelyre méltán büszkék lehetünk.

Nehéz, bonyolult kérdés: vajon hol a múlt okos, hasznos tisztelete és a szájtépő nosztalgiázás közötti határ... Ha elhallgatjuk, akkor nincs büszkeség. Ha pedig a ló másik oldalára esünk és túldimenzionáljuk, akkor önmagunk józan ismereteinek, saját önismeretünknek ártunk.

Az erdélyi örménység kezdeti szerencséje, hogy 300 éve olyan országba érkezett, amely elég sokat szenvedett és pusztult már ahhoz, hogy ne csak gyűlölni tudjon.

Nem kívánnék idillt festeni. De hangsúlyozom: pislákolt valami...

Bizonyos Dávid Kajetán 1791-ben Csíkszépvizen feleségül vette Per-szián Katalint. A vőlegény csíkszépvizi, a menyasszony erzsébetvárosi. A „religio" rubrikában mindkettőjüknél a „Róm. cat. örm. szertartású" bejegyzés szerepel. Egyik gyermekük, István, Császár Rózát vette feleségül.

Ez a Dávid István még Csíkszépvizen született, de házassági anyakönyvi kivonata már kézdivásárhelyi lakosnak mondja, gyermekei részben már Kézdin születnek. Azért vélem ezt fontosnak, mert a családnak ez az ága az örmények által jobban belakott helységek felől a színmagyar Kéz-divásárhelyre kerül át. Az erdélyi örménység szempontjából nézve tehát ez már a szórvány szórványa.

Dávid István és Császár Róza Antal nevű, kézdivásárhelyi születésű fia erzsébetvárosi Csiky Idával nősült, s legidősebb gyermekük szintén István lett, persze, ugyancsak kézdivásárhelyi születésű. Az ő feleségének neve: Cs. Zakariás Anna.

Itt félbe is hagyom a családfa ismertetését: unalmas effélét követni -hallgatóként.

Az elmagyarosodásnak nem csak Erdély korábbi, befogadó gesztusa, nem csak az örménység alkalmazkodási vágya, és nem is csak a gazdaságitársadalmi lehetőség volt kiváltó oka.

A szórványban idomul az ember, hogy otthon érezze magát, vagy sündisznó-állásba húzódik és betokosodik. De az utóbbi csak akkor sikeres ideig-óráig, ha a közelben van az óhaza, ahonnan eljöttek. Példa erre a Magyarország fővárosának tövében fél évezrede élő szentendrei szerbség. (Leszámítva az utóbbi fél évszázadot.)

Ha viszont a szórvány néptöredék kezd hasonulni, a klasszikus, nemzetiségi zártság megőrzését már csak egyetlen összetartó erő segíti: a család. A mi esetünkben ez egy kissé keleti, kissé feudális, bizonyos fajta nagycsalád. A család tanácsa dönt, amely, persze, nem formálisan létezik, de működik. Hosszú időn át meghatározza a fiúk pályára lépését, a vagyoni kérdéseket, mindenekelőtt pedig meghatározza a házasságokat.

Ezért soroltam fel a kézdivásárhelyi Dávidok egyik férfiágán a feleségek nevét négy nemzedékre visszamenőleg: még csupa örmény család.

A felnövő nemzedékek azonban a világ változásával változnak. Vágynak lerázni, de legalább enyhíteni a családi-nemzetségi berendezkedés és házasodás béklyóit.

Ha egyre-másra ügyvédi, orvosi pályára lépnek, azt könnyen emészti meg a tradicionális kereskedőcsalád, hiszen a társadalmi felemelkedést látja benne. Ha azonban nem a hivatalos társadalom által elismert útra lép az ifjú, az konfliktust okoz. Az pedig, hogy ne a hagyományos családi rend szerinti, kiszemelt személy legyen a házastárs, mindennél nehezebben elfogadható.

Ebből a világból majdnem kiugrott az 1884-ben Kézdivásárhelyt születő Dávid István. Kolozsvárott jogból doktorált, majd Budapesten - előzetes családi egyeztetés nélkül! - beiratkozott a Zeneakadémiára! Kodály tanítványa lett, ám az atya, a kézdivásárhelyi kereskedő és temetkezési vállalkozó hazaparancsolta. Hiszen más a kantai templom számára színes üvegablakot fundálni és más, ha egy rendes kereskedőcsalád fia valami pódiumon bohóckodik!

A tehetséges zeneszerzőnek induló fiatalember hazament ügyvédnek. Feleségül vette unokatestvérét, a nála két évvel idősebb Cs. Zakariás Annát. (Egyébként megértő házastársak voltak, ami vélhetően nagyanyám különlegesen jó, szelíd természetének köszönhető.)

Alig egy évvel fiúk, Antal Iván születése után jött az első világháború, majd ők is ott álltak az erdélyi magyarságot válaszút elé állító kérdésnél: ki vagy te?

Az ügyvéd a hazatérő szófogadásért apai kárpótlásul kapott egy Ste-inway-zongorát s ügyei intézte után dalokat szerzett. Sok szöveggel dolgozott: Séfeddin Sevket Tibor bej, Szabó Jenő református tiszteletes (Szabó Dezső bátyja), Szabados Árpád, Gaál Alajos gyergyói orvos, Hel-tai Jenő, Reményik Sándor, és... Ady Endre! Ez a szófogadó fiú halk forradalma: a húszas-harmincas évek konzervatív, kisvárosi hangulatában -Ady!

Közben tevékenykedett a Magyar Pártban, vagy a Kézdivásárhelyről elvitt tanítóképző ügyében, majd a Katolikus Főgimnázium visszaminősítése ellen harcolt, beszédeket tartott és beadványokat szerkesztett. Sikertelenül. Zeneszerzőként folyamatosan segítette például a zabolai Dalárdát, zenés jelszót is szerzett nekik. A kolozsvári Magyar Színház 1935-ben nagy sikerrel játszotta dr. Gaál Alajos szövegíróval közösen készített, három egyfelvonásosból álló, zenés játékát Székely guzsalyos címen. (Érdekesség: rendezte és a főszerepet játszotta Tompa Sándor, a budapesti Nemzeti későbbi, Kossuth-díjas színművésze.)

Dr. Dávid István hangszeres műveket alig hagyott hátra. Inkább dalokat írt, énekhangra, zongorára. Elsősorban magyar nótákat.

De nem csak zenében igyekszik magyar lenni: nem teszi le a hűségesküt, amíg aztán Majláth püspök egy gyónás alkalmával meg nem győzi, hogy többet használ, ha ügyvédként dolgozik, mintha büszkén nyomorog az újonnan kitanult cipészmesterségből.

Isten áldja meg ezért, mert Dávid István jó ügyvéd lett, akit 1942-ben a marosvásárhelyi törvényszékhez tanácselnökké neveztek ki.

Élete során hozzájárult az általa, és elődei által egyértelműen vállalt kultúra fennmaradásához. Néhány dalát máig éneklik és előadják, én azonban ezúttal két, talán soha elő nem adott értéket említek: Ady Endre Magyar fa sorsa című versének megzenésítését, valamint Reményik Sándortól A megbékélt Ady nak című vers zenéjét.

A családi forradalmat fia, Dávid Antal Iván teljesítette, ráadásul apai jóváhagyással. Furcsa, hogy ez a teljes elszakadás vitte vissza a gyökerekhez a zeneszerző unokáját, vagyis engem. Persze, egészen más politikaitársadalmi-nemzeti körülmények között.

Dávid Antal Iván ugyanis újságíró, novellista lett, a kolozsvári Keleti Újság egyik szerkesztője. Később, Budapesten kizárólag Erdélyben játszódó történelmi regények írója. A fiát a Zeneakadémiáról visszaparancsoló Antal felfogása szerint igazi éhenkórász értelmiségi: se földhöz, se üzlethez, se ingatlanhoz semmi tehetsége. Csak írni tud, de azt nagyon jól... Életútját most nem részletezem.

A családi forradalom másik részét is végigvívta: nem a családi tanács szövevényei révén kijelölt rokon, örmény leányt vette feleségül, hanem egy marosújvári bányafőtiszt lányát, aki ráadásul nem is volt gazdag.

A „három T", vagyis a Kádár-Aczél-féle „tilt, tűr, támogat" világában, sok kínlódás árán az 1960-as évek végétől Dávid Antal Ivánnak olyan regényei jelentek meg, mint: A muzsikáló kút (Bodor Péterről és Marosvásárhelyről) A kolozsvári futár, Háromszék nem alkuszik, egy trilógia: Erdély nagy romlása, majd Az első felvonás (Kótsi Patkó Jánosék kolozsvári színházáról), végül az utolsó könyv: A szolgadiák - Csorna Sándor készülődéséről.

Talán legfontosabb a Háromszék nem alkuszik. Budapesten jelent meg, „ifjúsági regény" felülbélyegzéssel... hogy megjelenhessen 1973-ban. A nem egészen fiatalok még emlékeznek, hogy Kádár király birodalmában ekkortájt illetlenség volt olyan szavakat leírni, mint Erdély, meg Háromszék... Ez a könyv pedig már a címében is „háromszékezett"... Sajnos, az egyetlen, 1973-as kiadás már antikváriumban sem föllelhető. Pedig olvasmányos, szép és tényanyagában igen hiteles könyv.

A történelem, a budapesti élet meggyorsította az erdélyi örmény léttől való eltávolodást. Mégis, én úgy nőttem fel, hogy valamiképpen tudatták velem: erdélyi örmény származású a családom, vagyis magyar...

Hogy ez miként eshetett meg...? A kulturális genetika, a kulturális DNS-lánc egyik legfontosabb személyi - és közösségi - tulajdonságunk. A példák követése. Kit arra tanítanak, hogy imádkozzék és építsen, kit pedig arra, hogy imádkozzék és vezessen repülőgépet egy felhőkarcolónak.

„Nescimus custodire thesauri sui"? Nem tudunk vigyázni kincseinkre? Dehogynem! Ezt tanuljuk ezernyi nemzedék óta, s ha megpróbáljuk, akkor sikerül.

Egy idézettel zárom, amely - látszólag - távoli. Egy Steve Jones nevű, ausztráliai genetikus mondta, úgy két éve: „Úgy vélem, a genetika valójában élő kövületté tett mindannyiunkat, mert génjeinkben hordozzuk egész múltunkat, és egyben a földi élet egész történetét. Márpedig ez immár 3 milliárd évet jelent."

 

Ady Endre: Magyar fa sorsa

Zenéjét szerezte: Dr. Dávid István

Kézdivásárhely 1934. április 6.

 

 

dr. Száva Tibor Sándor

mérnök, családtörténész - Bécs

ÖRMÉNYEK ÉS KUNOK A KRÍMBEN ÉS MOLDVÁBAN

AZ ÖRMÉNY NYELV

Még mindig homályos az „Ani"-ból elmenekült örménység története a 13. századtól a 16. századig. Talán ezzel is magyarázhatók azok a félreértések is, amelyek napjainkban jelentkeztek az ún. vallási és önkormányzati vitákon. Persze a tények ismeretében egészen más megvilágítást kapnának a dolgok. Hogy csak az egyik legfontosabb kérdést említsük, például azt az önazonosság-tudatot, amelyet az Erdélyben magyarrá vált örménység évszázadokon át hordozott magában.

Származásukat nem tagadták meg soha, de azért magyaroknak vallották magukat szívükben és lelkűkben. Hogy ez miért van így, ezért egy kicsit vissza kell lapoznunk a történelemben, hogy világossá váljanak azok a tények, amelyek később meghatározták e népcsoport további életképességét és fennmaradását. A történelmi események jobb megértése érdekében szükséges áttekinteni a 13. század kun birodalmának a helyzetét. A kunok török nyelvű nomádok voltak, akik a 13. század elejéig nagy területet mondottak magukénak a Volga mentétől az Al-Dunáig. Ekkor kerültek az Európába törő mongolok nyomása alá, és az 1223-ban vívott Kelkha melletti csatában elszenvedett vereség megpecsételte birodalmuk sorsát. Jelentős tömegeik olvadtak be az oroszországi török népekbe és az Al-Duna mentén a románságba, népes csoportjuk vonult a Krím félszigetre, ahol népi önállóságukat megőrizték. Egy jelentékeny részük Moldvába húzódott, majd onnan a Kárpát-medencébe települt. Az a kevés számú kun népesség, amely Moldvában maradt, a 15. század végével felszívódott és csak néhány földrajzi elnevezés őrzi emléküket. A kunok nyelve az ún. köztörök nyelvek csoportjába tartozott.

Most lássuk, mi történt ebben az időben az „Ani"-ból elmenekült örmény lakossággal. A menekültek először a mai orosz Kazany és Asztra-hány közötti részen húzódtak meg, majd 1330-ban mintegy 12 000 örmény átköltözött a Krím félsziget északi részébe. (Kaffa nevű város és környéke, majd a későbbi Ármjánszk községnév is őrzi emléküket.) Itt kerültek kapcsolatba az ott élő kun-török-karaim népekkel, akik magukat kipcsákok-nak mondták, sőt a környező tartományok népei ezt a részt Kipcsakisztán-nak is nevezték. Az örmény menekültek elszigetelődve az őshazától, itt éltek együtt ezekkel a népekkel közel 150 éven át, velük kereskedtek, tőlük vettek át egyfajta életmódot és szokásokat. Teljes bizonyossággal állítható, hogy az annyit emlegetett „churut" is török eredetű, mert ez Örményországban sohasem volt és a mai napig sem ismert ételízesítő, de ha török embertől kérdezik ezt manapság, az tudja, miről is van szó. Nyugodtan kérdezzenek meg örményországi örményeket ezzel kapcsolatban, számukra ez teljesen ismeretlen fogalom.

Most elemezzük a továbbiakban, hogy mi történt a nyelv területén. Az élő örmény nyelv több tájszólásra oszlik; két nagy csoportja van: a nyugati és a keleti. Az előbbi a török örmény, az utóbbi a perzsa- és orosz-örmények nyelve. Az erdélyi rész és a lengyel örmények nyelve nem véletlenül tartozik a nyugati nyelvjáráshoz. A 150 éves együttélés hozta meg a maga gyümölcsét olyannyira, hogy amikor a 15. század elején Moldvába telepedtek, már nem azt a nyelvet beszélték, amit valamikor őseik, hanem egy kevert örmény-kipcsák nyelvet, amely meg is maradt a használatos hétköznapi beszédben. Hogy miért éppen Moldvába telepedett az ismét hazát kereső örménység, az teljesen logikus, hiszen az akkori Moldvát Ku-mániának hívták, és akkor még élt ott az a kun népesség, amellyel nyelvileg az örmények már az első pillanattól tudtak kommunikálni.

A Kamenyec Podolszk lengyel végvár ellen vezetett török hadjáratkor (1669) Erdélybe menekülő örmények ezt a nyelvet hozták magukkal. Ne vezessen félre senkit az, hogy őseik közül sokan beszéltek örményül. Nincs itt ellentmondás, mert a papokat a későbbi iskolákhoz az élő örmény nyelvterületről importálták, akik viszont tényleg csak örményül beszéltek, és viszonylag rosszul tudtak értekezni azokkal, akik a régi nyelvet beszélték. Ezek az iskolák csak jóval később születhettek, hiszen annak előtte, mondhatjuk, az emberek nagy része írástudatlan, és csak a mindenkori papság volt írástudó, akik nagy részben idegenek voltak. Volt egy időszak a 19. század elején, amikor megfontolt szándékkal küldtek tanulókat a bécsi me-chitaristákhoz, hogy ott tanuljanak, de ezek közül is elég kevés vállalta később a papi hivatást.

Ahol nem tudták az örményül beszélő papot és iskolát biztosítani (pl. Szépvízen), ott már az 1820-as évek után gyakorlatilag megszűnt az örmény írás és beszéd, amely nem járt semmilyen lelki traumával az örmény lakosság körében, hiszen ők azelőtt sem értették jól az igazi örményt. Jó bizonyítékot nyújtanak erre a szépvízi temető sírkövein levő feliratok. Ha egy magyart ma eltemetnek, akkor a sírfeliratot természetesen magyarul írják. Az 1750-es régi sírfeliratok egytől egyig magyar nyelven íródtak. Ha tehát valaki ebben az értelemben örménynek tartotta volna magát, akkor teljes bizonyossággal örményül íratta volna sírjára is a feliratot, ha nem másért, de hogy rokonai tudják olvasni anyanyelvén a megboldogult kilétét. Kérdésként feltehető, hogy a latinul író és miséző magyar papokkal a köznép miért nem beszélt latinul; azért, mert nem tudták a latin nyelvet. Éppen úgy, mint a régi nyelvet beszélő örmények!

 

AZ ÖRMÉNY-KIPCSÁK NYELVI DIALEKTUSRÓL

Ha arra gondolunk, hogy a legelső örmény menekülés Ani fővárosból 1062-ben történt az oroszországi Izaszláv hercegség területére, és ez körülbelül 20 000 örmény menekültet érintett, akik többet sose tértek vissza régi hazájukba, akkor sokkal jobban megértjük, hogy mi történt ezek nyelvével a továbbiakban, és mindazokéval, akik valamivel később kényszerültek ugyancsak ilyen menekülésre a történelem fintora révén. Hosszú ideig nem lettek mostohák eredeti nyelvükhöz, amit Aniból hoztak magukkal, de egy idegen környezetbe került kis néptöredék szükségszerűen elfogadta a nagyobb népesség nyelvi befolyását, amelynek hatása a különböző nyelvi dialektusokban mutatkozott meg, annak függvényében, hogy milyen népekkel voltak hosszabb ideig függőségi kapcsolatban.

A fent említett első menekültek például Kiev, Kamenyec Podolszk és Lemberg vidékén kaptak végleges letelepedést, ők az ún. örmény-tatár nyelvjárást beszélték, amely olyannyira hivatalos volt, hogy az anyakönyvekben is ezt használták. (Lásd dr. Friedrich v. Kraelitz-Greifenhorst: „Sprachprobe eines armenisch-tatarischen Dialektes in Polen", Wien, 1912). Ezt a nyelvet beszélték egészen a XVII. sz. közepéig, amikor felváltotta az újkori örmény nyelv ún. nyugati változata, amelyet elfogadtak és az iskolákban is bevezették oktatásra.

Természetesen, hogy azok az örmény menekültek, akik a Krími félsziget északi részére kerültek (a valamikori Etelköz délnyugati csücske), ezek török népekkel kerültek kapcsolatba, így az idők folyamán ezek számára megint más dialektus alakult ki, amit aztán ebben a formában hurcoltak magukkal a további vándorlásaik során. Az itt élő népek, akik nagymértékben befolyásolták az örmények eredeti nyelvezetét, azok a kunok, törökök és karaimok voltak. Hogy milyen mértékben hatottak az eredeti örmény nyelvre, azt olyan szavakon (példákon) lehet bemutatni, illetve inkább olyan összehasonlítást lehet végezni különböző gyakori szavaknál, melyek egyértelműen ebben a környezetben alakultak ki, és kerültek az örmény nyelvbe. Íme, példálozzunk néhány gyakori szóval (fonetikusan) az akkoriban beszélt dialektusból:

„isten" - örmény: tengri/ - kun: tengri/ - török: tanry

„mosni" - örmény: juvma/ - kun: juuarmen/ - karaim: jumak

„és" - örmény: da/ - kun: da/ - török: ve

„bűn" - örmény: jazyk/ - kun: jasik/ - karaim: jazuk

„szent" - örmény: ari/ - kun: ary/ - török: ary

„egyedül" - örmény: jalgyz/ - kun: jalgiz/ - török: jalynyz

„úr" - örmény: bij/ - kun: beg/ - török: bej/ - karaim: big

„rossz" - örmény: jaman/ - kun: jaman

„hogy" - örmény: necik/ - kun: necic/ - tatár: nicek

„szó" - örmény: soz/ - kun: sös/ - török: söz

„ítélet" - örmény: jargu/ - kun: jargu/ - karaim: jarguc

„igazság" - örmény: konuluk/ - kun: qonu

„szeretni" - örmény: sovma/ - kun: sövmák/ - török: sevmek

„-ra,-re" - örmény: usd/ - kun: ustun/ - török: üst

„fehér" - örmény: ak/ - kun: ak, ac/ - török, karaim: ay

„belső" - örmény: karn/ - kun: karín/ - török: karn, karyn

„adni" - örmény: berma/ -kun: berma/ -török: vermek/ -karaim: birmek

„tanulni" - örmény: ovratma/ -kun: ovretmis/ -török: öjretmek/ - karaim: ögretmek

„vér" - örmény: kan/ -kun: kan(can)/ - török, karaim: kan

„nyelv" - örmény: til/ - kun: til/ -török: dil/ -karaim: til

„ajak(száj)" - örmény: agyz/ -kun: agis/ - török: agy

„kiszámít" - örmény: sunma/ -kun:sunarmen/ -karaim: sonmak/ - tatár: sunmak

„mind/egész" - örmény: butov/ -kun: butun/ -török: bütün/ - karaim: böteö

„jó" - örmény: jaksi/ -kun: yacsi/ -karaim: jahsi/ -azerb: jahci

„szándék" - örmény: erk/ -kun:erk

„bika (ökör)" - örmény: oguz/ -kun: ogus/ -török: öküz

„én" - örmény: men/ -török: beni

„-val,-vel" - örmény: bila/ -kun: bile

„látni" - örmény: korma/ -török: gjörmek/ -karaim: körmek

„titok" - örmény: japuk/ - karaim: jabug

„értelem" - örmény: akyl/ - török: akyl

„lenni" - örmény: bolma/ - török: olajym

„több" - örmény: artyk/ - török: arty

„arc" - örmény: iuz/ - török: jüz

„új" - örmény: jangi/ - török: jenilemek

A fenti példákon keresztül az avatatlan szemlélő számára is világossá válik, hogy az itt felsorolt kölcsönszavak egyértelmű bizonyítékai egy olyan ún. örmény-kipcsak dialektusnak, amelyet az ott élő örmények ekkor beszéltek és amely a XVII. sz. végén eltűnt. Ennek a beszélt dialektusnak az eltűnése természetesen akkor történt, amikor az örmények már rég Erdélyben éltek. Helyét az ún. nyugati-örmény nyelvjárás vette át egy ideig, amely az újkori örmény nyelvnek egyik változata volt. Ezt beszélték azok a papok is, akik Erdélybe az örmény nyelv tanítására vállalkoztak, de ők már nyugati örmény nyelven kapták kiképzésüket. Azt lehet állítani, hogy moldvai tartózkodásuk alatt a környezet csak elhanyagolható mértékben befolyásolta a magukkal hozott nyelvi dialektust, gyakorlatilag ők ezzel a nyelvvel kerültek Erdélybe, ahol későbben a nyugati örmény nyelvjárást próbálták meghonosítani. Iskolai szinten ez sikerült is valamennyire, de a közösségi beszédben kevésbé. Így aztán a XIX. sz. végével mégis feladták nyelvi kötődésüket, amely ősi értékeik egyik hordozója volt. Meg kell jegyezni, hogy ez a feladás egyáltalán nem járt semmilyen lelki traumával, mert a régi dialektust már nem beszélte senki, a számukra új nyugati-örmény nyelv valamelyest idegen volt, tehát ezt ők is az iskolákban kellett elsajátítsák, vagyis úgymond tanult nyelv volt mindannyiuk számára.

A XX. sz. elején számos tanulmány foglalkozott ezzel a kérdéssel, amelyek között a következőket lehet említeni:

Érdekességképpen megemlíthető Pater Aginián kutató jellegű utazása is, aki az 1930-as évek végén a lembergi egyetem könyvtárában kutatva, megtalált egy kéziratot, amely nem volt más, mint egy örmény-kipcsák szótár (B. U. no 51), amelynek hollétéről manapság nincsenek további információink. Talán az illetékes nyelvészek majd kiderítik ennek hollétét.

 

Semjén Zsolt

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium helyettes államtitkár - Budapest

TISZTELT KONFERENCIA, TISZTELT ELNÖK ASSZONY!

Először is szeretném megköszönni a megtisztelő meghívást, azt, hogy itt lehetek Önök között és a magyar kormány részéről szeretném a legnagyobb szeretettel kifejezni megbecsülésünket Önök iránt, azért a küldetésért és hitvallásért, amellyel hűségesek maradtak a nemzethez, hűségesek őseik tradíciójához és hűségesek az Egyházhoz.

Magyarországon egy olyan kormány van, amely a keresztényi és nemzeti értékek iránt mélységesen elkötelezett. Az egész millenniumi ünnepségsorozatnak a lényege: hogyha végignézek a magyar történelmen, akkor látható, hogy a magyar nemzet sorsa akkor ment jól, akkor gazdagodtunk lelkiekben, szellemiekben, kultúrában és mindenben, amikor hűségesek voltunk a Szent István-i örökséghez. És akkor torkollott a nemzet sorsa katasztrófába, amikor akár jobbra, akár balra lecsúsztunk erről a Szent István-i útról. Tehát az egész millenniumi ünnepségsorozatnak a lényege az, hogy hűségesek maradjunk ahhoz az örökséghez, amelyre Szent István felépítette a nemzet katedrálisát. Ez lényegében három nagy pilléren nyugszik: a kereszténységen, az európaiságon és a magyarságon. Ez a három elem - lényege szerint - egymásra mutat.

Ha volt a Földön befogadó ország a történelemben, akkor az a Szent István Magyarországa. Nyilvánvaló, hogy a magyar nemzet egyetemébe integrálódó nemzetiségek, kultúrák, tradíciók a megerősödését és gazdagodását szolgálják. Az is nyilvánvaló, hogy az örménység - egyszerűen máshoz nem is nagyon hasonlítható - szolgálatot és gazdagodást jelentett a magyar nemzet egyeteme számára.

A magyar egyházpolitika szintén a Szent István-i örökségre utal, ami talán úgy fogalmazható meg, hogy ami jó az egyháznak, az jó az országnak, és ami jó az országnak, az jó az egyháznak. Nagyon-nagyon röviden néhány gondolatot mondanék a magyar egyházpolitikáról. Már csak azért is röviden, mert eszembe jut drága plébánosunk, aki gyerekkoromban azt mondta nekem: Zsoltikám, jegyezd meg, hogy kétfajta prédikáció létezik: vagy rövid, vagy rossz.

A magyar egyházpolitikának a lényege - és úgy gondolom, ez tényleg nagyon fontos az örmény katolikusság szempontjából is -, hogy az egyház sui generis valóság. Következésképpen nem az állami intézményrendszernek valamelyik alrendszere, hanem az állammal azonos valóság. Ebből következik, hogy állam és egyház kapcsolatában nem fogadható el semmifajta alá-fölérendeltség, csak a legszigorúbb mellérendeltség. A másik pedig az, hogy az állam és az egyház elválasztása nem jelentheti az egyház és a társadalom elválasztását. Hiszen egyszerre vagyunk tagjai az egyházunknak és polgárai hazánknak. A kettő szembeállítása tehát nem járható út, csupán a kettő harmonikus együttműködése. Ebből a filozófiai alapvetésből következik egyházfinanszírozási gyakorlatunk és politikánk, amelynek a lényege, hogyha az egyház közfeladatot vállal át, legyen az iskola, szociális intézmény, kórház, közgyűjtemény vagy bármely kulturális feladat, akkor automatikusan fillérre azt a támogatást kell kapnia, mint a hasonló feladatot ellátó állami vagy önkormányzati intézmények. Mert ha nem ez történne, akkor nem csak arról volna szó, hogy egy állami és egy egyházi intézmény között tennének különbséget, hanem -mondjuk egy iskola esetében - gyerek és gyerek között, egy kórház esetében beteg és beteg között, ami lényegében vallási alapú diszkriminációt jelentene.

És ezért elfogadhatatlan az, amikor, azt kell hallgatnunk, hogy vannak olyan felfogások, amelyek azt mondják: kérem, ha a keresztények egyházi iskolát akarnak, egyházi gyűjteményt, korházat, akkor részben vagy egészben, de tartsák fenn maguk. Ez azért elfogadhatatlan, mert mi, vallásos emberek ugyanolyan adófizető polgárai vagyunk, mint bárki más. Ugyanúgy a vallásos emberek adójából is tartatik fenn az összes elgondolható állami és önkormányzati intézmény. Ha ezek után a közfeladatot átvállaló egyházi intézményt a vallásos embereknek mintegy „pluszban" kellene fenntartani, akkor lényegében kettős adófizetésre volnánk kényszerítve. Ez annak a deklarációja, hogy másodrendű állampolgárnak tekintenek minket.

Miután a magyar kormány nem tekinti másodrendű állampolgároknak a vallásos embereket, ebből következik, hogy nem vagyunk kettős adófizetésre kényszeríthetőek - és csak akkor nem vagyunk kettős adófizetésre kényszerítve, ha az állam fillére ugyanúgy finanszírozza a közfeladatokat átvállaló egyházi intézményeket, mint a hasonló feladatokat ellátó államiakat vagy önkormányzatiakat.

Tehát az egyházpolitikánk három nagy pilléren nyugszik: az első az egyenlő finanszírozás. Ha az egyház azt mondja, hogy például egy közgyűjteményt - mondjuk egy örmény közgyűjteményt - akar fenntartani, akkor az állam Magyarországon köteles azt fillérre ugyanúgy finanszírozni, mint bármely állami funkciójú közgyűjteményt. Ha azt mondja, hogy iskolát akar fenntartani, akkor ugyanígy, és így tovább. Ide tartozik még a hitoktatás kérdése. Az állam köteles ugyanúgy finanszírozni az állami, önkormányzati iskolában folytatott hitoktatást, mint bármelyik más tárgyat.

A második nagy pillér a történelmi nagy egyházakkal kötött szerződés. Ezek az élet minden területén biztosítják az egyházak szabadságát. Most csak két részletet emelnék ki. Az egyik az, hogy mindaz az ingatlantömeg, amit a kommunista rendszer bármilyen jogcímen elrabolt az egyházaktól, az jog és igazság szerint visszajár az egyházaknak. Ennek az ingatlantömegnek egy részére esetleg azt mondják az egyházak, hogy nem tudják visszakérni természetben, mert nem tudnak vele ebben a formában mit kezdeni. Akkor ez a vagyontömeg átalakul járadékalappá. Tehát az ingatlantömeg értékének, amit nem kér vissza, az adott egyház az 5%-át kapja évente az idők végezetéig, valorizálva. Ez jelen pillanatban, a katolikus egyház esetében évi 2 milliárd forint, a református egyház esetében másfél milliárd, és így tovább.

Ide tartozik még az, hogy minden állampolgár személyi jövedelemadójának 1%-át annak az egyháznak utalja, amelyiknek óhajtja. Egy másik 1%-át pedig annak a társadalmi szervezeteknek, egyesületeknek, amelyiknek óhajtja.

A harmadik az ingatlanrendezés kérdése, és remélem, hogy ezt a magyar gyakorlatot valamilyen formában Románia is követni fogja. Ennek a lényege az, hogy mindaz a vagyontömeg, amit bármilyen címen az egyháztól elraboltak, az visszajár az egyháznak. Az előbb elmondtam: amit az egyház nem kér vissza, átalakul járadékká. Amit viszont az egyház visszakér, ott két lehetőség van: vagy visszakéri természetben, tehát az eredeti épületet, akkor az állam kifizeti az önkormányzatot, hogy az abban az épületben lévő intézménye helyett építsen új iskolát, szociális intézményt stb. Akkor az egyházé lesz az eredeti épület, az önkormányzat ott lévő intézménye pedig megkapja a funkció kiváltásához szükséges pénzt az államtól. A második lehetőség, hogy az egyház azt mondja, nem kéri vissza természetben, akkor marad az épület - mondjuk - az önkormányzatnál, viszont ekkor az egyház megkapja az épület államosításkori értékét - mai áron, amiből épít egy új épületet. Ennek az összköltsége több mint 100 milliárd forint. Ennek az összegnek több mint a felét kifizettük és évente kb. 6-7 milliárd forintot biztosít az állam az ingatlanrendezésre. Néhány éven belül a teljes folyamatot be fogjuk fejezni.

Ezen kívül még van 4 milliárd forintos összeg. Megjegyzem, hogy Magyarországon az egyházi intézmények ugyanúgy pályázhatnak az állami keretekre, mint az államiak és legalább az arányuknak megfelelően nyernek is - következésképpen a műemlék-fenntartás lényegében állami feladat, függetlenül attól, hogy az egy kastély, egy vár, vagy egy templom. Mondjuk a Mátyás-templom fenntartása nyilvánvaló, hogy nem a Várban élő hívek hitbuzgalmi feladata, hanem a magyar nemzeti épített örökség része ugyanúgy, mint egy kis faluban a barokk templom. Ennek a fenntartása állami feladat, nem pedig hitbuzgalmi. Ezért az épített örökségre, illetve az azokra az összegekre, amelyeket a műemlékek fenntartására szánt a magyar állam, az egyház is ugyanúgy pályázhat, mint az államiak. Ezen kívül van egy 4 milliárd forintos összeg, ami kifejezetten csak egyházi célokat szolgál, és ennek a 10%-a a határon túli magyar egyházi célokra fordítódik.

Nagyon röviden és dióhéjban ez a magyar egyházpolitikai gyakorlat.

És itt hagy mondjak el még egy gondolatot, mert azt hiszem, külön jelentősége van: tavaly 2000. augusztus 20-án a magyar nemzet egy rendkívüli ajándékot kapott I. Bartalomeiosztól, Konstantinápoly egyetemes pátriárkájától, aki Budapesten, a Szent István-bazilika előtt, Angelo Sol-dano bíboros, pápai legátus jelenlétében jelentette be, hogy a Bizánci Szent Szinódus szentnek ismeri el István királyt. Ilyenre 1054, vagyis a keleti egyház szakadása óta nem volt precedens, hogy egy Nyugaton - az egyházszakadás után - kanonizált szentet Keleten is elismertek volna, vagy egy Keleten kanonizált szentet Nyugaton elismertek volna. Az első, akiben az egyetemes katolikus és az egyetemes ortodox hívő Istennek - egy konkrét, történelmi szituációban megvalósult - kegyelmét egyaránt tisztelheti, ez a mi Szent István királyunk.

Most tehát várom, hogy Theoktiszt pátriárka is mielőbb kövesse az egyetemes patriarkátus - egyébként normatív irányítását. Megjegyzem, hogy a kanonizáció után néhány nappal II. Alexij, minden oroszok pátriárkája, küldött útján levelet juttatott el, amelyben biztosította a Magyar Köztársaság elnökét, hogy az orosz ortodox egyház szentként tiszteli István királyunkat. Úgyhogy remélem, Teoktiszt pátriárka is minél előbb követni fogja az egyetemes patriarkátust és konstantinápolyihoz hasonlóan - amely elkészítette ékes görög nyelven Szent István liturgiáját, és a bizánci pátriárka a sziklatemplomban bemutatta -, hogy ezt Teoktiszt pátriárka is követni fogja, és mielőbb ékes román nyelven is tanúi lehetünk Szent István ortodox szentként való tiszteletének.

A magyarországi örménységgel kapcsolatban természetes, hogy mindaz, amit elmondtam, vonatkozik az örménységre is, az örmény katolikus egyházra. Egyetlen problémáról szeretnék beszámolni, amiről nyilván tudomásuk van. Az Orlay utca 6-ban, amely az Esztergomi Főegyházmegyén belül az örmény katolikusság temploma, az a sajnálatos dolog történt, hogy néhány ember, alapítván egy Magyarországi Örmény Egyház nevű társulatot, „Orlay utca 6." székhellyel ezt bejegyeztette, és akadályozza az Esztergomi Főegyházmegyét és az örmény katolikusságot a templomának a használatában.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar állam alkotmányos megfontolásoktól vezérelve sem kíván egyházak közötti, egyházon belüli vitába beavatkozni. De nem kétséges, hogy a katolikus kánonjog alapján az Orlay utca 6. a Magyar Katolikus Egyház tulajdona, az örmény katolikus közösség tulajdonában van, aminek az ordináriusa Dr. Paskai László bíboros úr. Következésképpen nyilvánvaló, hogy a magyar államnak a helyes tulajdoni viszonyokat biztosítani kell. Megpróbáltam az atyával és az érdekelt felekkel jószolgálati úton is beszélni. Hogyha ez nem vezet eredményre, gondolom az Esztergom Főegyházmegye a bírósághoz fordul, a bíróság döntését a magyar állam végrehajtja. Nem kétséges, anélkül, hogy bármit prejudikálnék, hogy az Orlay utca 6. az örmény katolikus egyház tulajdona. Természetesen mindenki olyan egyházat alapít, amilyet akar, mindenkinek, személy szerint szuverén joga, hogy visszatér-e az ortodoxiára, vagy olyan szektát alapít, amilyet akar, de más egyház tulajdonában nem lehet új egyházat alapítani. Tehát, következésképpen, amennyiben az örmény katolikusság kéri, a magyar állam az ott lévő gyűjteményt, művészeti értékeket, mindent kész leltárba venni és állami védelem alá helyezi. Reményeink szerint sikerül bíróságtól függetlenül megállapodásra jutni, és az örmény katolikus egyháznak saját ingatlanát rendeltetésszerűen használnia. Ez abban testesül meg, hogy a bíboros úr visszakapja a kulcsokat, és egy megfelelő egyháztanács kerül kinevezésre.

Amennyiben az nem történik meg, Csordás Eörs atya úgy tájékoztatott, hogy akkor bírói úton szereznek érvényt.

Szerintem mindenki számára szerencsésebb lenne, ha ezt el lehetne kerülni. De ha nem, akkor marad a bírói út, mindenesetre. Éppen most azt beszéltük meg, hogy az örmény katolikusság kérésére ezt a gyűjteményt védelem alá helyezzük, hogy semmilyen formában, semmilyen módon kára ne keletkezzen.

Ezekkel a gondolatokkal szeretném még egyszer megköszönni Önöknek a hűségüket a nemzethez és az egyházhoz, és biztosítani Önöket a kormányom nevében is arról, hogy nagyon nagyra értékeljük azt a munkát, amit Önök végeznek a mai Magyarországon és Erdélyben. Ha bármikor, bármilyen ügyben segíteni tudunk, akkor természetes, hogy rendelkezésre állunk, hiszen ezért vagyunk.

 

Németh Gabriella

hittantanár - Galócás, Hargita

ÖRMÉNYEK LETELEPEDÉSE GYERGYÓSZENTMIKLÓSÓN

Gazdovits Miklós véleménye szerint Gyergyószentmiklósra telepedett le a középső útvonalon Erdélybe jött örmény menekült csoport. De azt is tudjuk, hogy az első örmény jelenlét ebben a helységben 1672 előttről származik. Egy 1760-ban kelt tanúvallomás az első örmény család gyergyó-szentmiklósi megtelepedésének időpontját 1637-re teszi. Tarisznyás Márton ezt azért tartja valószínűnek, mert ebben az évben létesült a jelenlegi örmény templom helyén az Idegenek Temetője.1 Ezt a temetőt Ferenczi György latin szertartású plébános hozta létre, amiről a jelenlegi kapubejárat fölötti gerendába vésett felirat tanuskodik: „Hoc coemeterium Geor-gius Ferenczi sacerdos in sepulturam peregrinum fieri curavit anno 1637.9.may."2

Theodorovits Simon 1734-ben feljegyezte, hogy 1654-ben Gyergyó-szentmiklóson két testvér telepedett meg: Hörcz Azbej és öccse, Vártig. Az-bej magyar fordítása Fülöp, Vártig magyar megfelelője pedig Rózsa. Szon-gott Kristóf azt állítja, hogy a Hercz család Szamosújváron létezett.3 Az erzsébetvárosi anyakönyv pedig hírt ad arról, hogy „1658-ban az ottani Nikol leánya házasságra lépett a gyergyói Eránosz öccsével."4

A Domus História szerint is az első betelepülök 1654-ben Hertz Azbej és ennek öccse Vártig voltak. De ehhez hozzáteszi azt, hogy „nemsokára jöttek Kandra Márton és többen, kik a tatárok és más ellenségek elől menekültek a Moldvai részekről a Kárpátok védettebb helyeire és a Székelyföld vidékeire."5

 

A GYERGYÓSZENTMIKLÓSI ŐSI KÁPOLNA

A letelepedett örmény kompániának nem volt temploma, hanem bérelt lakóházakban tartotta istentiszteleteit az örmény közösség. Minász örmény püspök kérésére és Szebeléki Bertalan, erdélyi püspöki helynök biztatására Ferenczi György a mai templom helyén álló kis kápolnát átadta az örmény híveknek. Tudva van, hogy ez az átengedett kápolna „1450 körül épült gótikus kápolna volt." 6

Szebeléki Bertalan generális visitatioja alkalmából a következő rendelkezést adta: „A kőkápolna felől, mely most az Ürmény Atyafiak kezénél vagyon, az tetszék, hogy a mint az elsőben isteni szolgálatra nékiek, engedett ideig, a mig itt lakósok lesznek, ugy viseljék is jó gondját: a con-ditiokat, melyekkel kezekhez bocsátatott megtartsák. Elsőben a közönséges dolgokban a szentmiklósi D. Parochustól dependeáljanak: akár mely uj papot annak hire nélkül ne admittáljanak, ne fogadjanak. Másodszor Adventi és Böjti időkben külső vigaságos lakodalmat ne tartsanak. Harmadszor a közönséges ünnepeket megtartsák illendőképpen az Ecclésiával. Azon kívül az ő istenes szokások szerint való alamizsnát, egyéb ékesítő öltözettel, eszközzel, a ki a kápolnához adatik, más idegen helyre országra el ne vitessék, a kápolnát attól megfosztván, mely Isten ellen való dolog volna; azért is az mind számba vétessék, inventáltassék. Azt is megtartsák a jámbor Ürmény Atyafiak, hogy ben a szentelt kápolnában részegségre ne igyanak, vigadjanak; hanem kivül szabad legyen nekiek az ő szokások szerint való ceremóniákat akár mikor is elkövetni, mi velünk is egyetértvén mindenekben, és élvén Isten szolgálatában, mivel unitusoknak tartják velünk magokat ..."85

Tulajdonképpen ez az intézkedés az átadott kápolna birtoklásának feltételét tartalmazza, éspedig azt, hogy a kápolnát az elköltözésig használhatják, ha ez bekövetkezik, akkor az összes felszerelés, misemondó ruha a kápolna birtokában marad.

1717. április 6-án b. Mártonfi György, erdélyi püspök jelenlétében, aki canonica visitatiot tartott, az örmények a magyaroktól megvásárolták a kápolnát 120 magyar forintért. A vásárlási okmány így szól: „Én alább megírt személy adom tudtára akinek illik, mostaniaknak és jövendőbelieknek, e levelemnek rendiben, hogy nemes Gyergyó-Székben Szentmiklóson egy kápolnát, kit néhai Pater Ferentzi György építetett volt, Szentmiklós megyéje az én consenzusomból engedé a Szentmiklósra szállott betsületes örményeknek azon fundusával együtt amelyen most az említett kápolna vagyon építve, ahol - ha akarják - nagyobb kőből való kápolnát és szaba-dossan építhessenek és mindaddig szabadon bírhassák, valameddig maguk országunkba, vagy máshová lakni nem mennek. Arra nézve az örmények is azon kápolnának és fundusának odavaló engedéséért én előttem letőn Szentmiklós megyéjének jómértékű aranypénzül frt. 120, idest százhúsz magyar forintokat, hogy a szentmiklósi parochiális Ecclesia számára In-teresve kiadassék és esztendőként a legális percentum interest idest 7frt. 20 kr. a Verbitoron fizessék tőle az említett Parochiális Ecclézsiának és ha az örménység Szentmiklósról elmenne ne tartozzék a megye visszafizetni a 120 idest százhúsz magyar forintokat és az örménység ne tartozzék az előbbeni contractus szerint semminemű appartamentumot és ecclézsiai Clenodiumot a kápolnához adni. Melynek nagyobb bizonyosságra adtam ezen kezem írásával és szokott pecsétemmel megerősített levelemet az örménységnek futura pro ... Gyergyóújfaluban die 6 aprilis 1717." 8

A hívek számának növekedésével 1722-ben megújítják és megnagyobbítják, vagyis kibővítik a kápolnát. Ezek után 1730. április 25-én lerontják teljesen és hozzákezdenek a templom építéséhez.

 

AZ ÖRMÉNY TEMPLOM TÖRTÉNETE

A templom építése

1715-ben hirtelen meghalt Verzerescus Oxendius örmény püspök. Az örmények fölötti joghatóság ideiglenes gyakorlásával Antalfi János erdélyi római katolikus püspököt (1707 - 1712) bízták meg, aki 1726-ban Theodorovits Simont nevezte ki a gyergyószentmiklósi hívek plébánosának.

Theodorovits Simon azt tapasztalta, „hogy nincs alkalmas templomuk, mely befogadhatná a híveket, s méltó lenne istentiszteleteik szép szertartásaihoz." 9 Theodorovits Simon 1729-ben Máriaczellbe készült. Mielőtt elindult volna összegyűjtötte híveit és arra kérte, hogy vegyék komolyan a templom építését, mert ha nem, többé nem tér vissza Gyergyószentmik-lósra, hanem Szamosújvárra fog letelepedni. Emlékiratában Theodorovits így számol be a bekövetkezendő eseményekről: „Elmenetelem után gyűlést tartottak húsvét másodnapján Khosza Szahágián János segédlelkész elnöklete alatt, s rá két napra Ábrahám Emmánuel és Lukácsi Jakab / Miklósé / kijelölték a templom helyét. Jánosi Lázár és Lukácsi Karácsony a hívek között megkezdték a gyűjtést és ők voltak a templomépítés vezetői a megkezdéstől (1730) a befejezésig (1733). Az alapkövet Zorger Gergely erdélyi püspök megbízásából Áki (atyhai) István alfalvi plébános, Gyer-gyó kerületi főesperese áldotta meg. Szongott Kristóf megjegyzi, hogy a templomépítés felügyeletét Oháneán Lázár és Lukácsi Miklós fia, Karácson vette át időközben.10 A templom három év alatt teljesen elkészült és 1772. augusztus 24-én nagy ünnepélyességgel b. Bajtay Antal erdélyi püspök (1760 - 1772) szentelte fel." 11

A templom adományok segítségével épült fel. A Domus Históriában megjelenik az összes adományozó társulat és személy neve és az 58. oldaltól a 62. oldalig terjed a névsor. Ez azért fontos, mert bizonyítja az egyesületek meglétét már 1730-ban. Az adományozók között szerepel a „Szent Háromság" Legény Egyesület, mely 2676 forintot adományoz, a „Boldogasszony" Tímár Társulat 1500 forintot, míg a „Szent István" Kántoregylet 1274 forintot adományozott.

A névsor megemlíti a szamosújvári és erzsébetvárosi telepek adományát is, ebből pedig arra tudunk következtetni, hogy az örmény telepek egymás között milyen viszonyt tartottak fenn. Szongott Kristóf közli Theodorovits Simon plébános levelét, melyben a templomépítéshez szükséges anyagiakért könyörög a szamosújvári hívekhez. A tanács a gyűjtés eredményével együtt küldte el a város adományát a plébánosnak. Ezután a Domus História felsorolja, hogy kiknek idejében épült a templom, ezzel pontos adatokat hagy az utókorra (a kijavított névváltozatokat Szongott Kri-tóf közölte a gyergyószentmiklósi örmény katolikus templomról szóló cikkében az 1904-es Arméniában, ezeket zárójelben jelölöm):

A templom külseje

B. Szepesi Ignác, erdélyi püspök (1891-1827), 1823-ban tartott canonica visitatioja alkalmából kiadott okmánya így mutatja be a templom külsejét: „Szentmiklós északi részén, csaknem a házakon kívül áll a templom, cseréptetőzettel, csúccsal, kemény kőanyagból építve, kőpadimentummal. Hossza: 12 öl, szélessége: 5 és fél öl, 4 nagy ablaka 1 és fél ölnyi magasak, 2 ajtó vezet be a templomba: egyik délen, másik nyugaton. A sekrestye az északi részen fekszik kis tornyocska alatt. Elég világos, de szűk."13

Vofkori László a következő leírást közli: „az egyhajós keletéit szentélyű templomnak egyetlen északi oldalkápolnája van. Egyik támpillére meredek tetőhajlású, színes, hódfarkú cserepekkel fedett. Az egyik bástya padlásán megtalálták a középkori kápolnából származó gótikus oltár Mária-szobrát. A mintegy 20 méter magas gúla tetőszerkezetű, barokk vonalvezetésű torony hajdan cseréppel, ma rézbádoggal fedett, kettős keresztje aranyozott."14

A templom kapubástyákkal ellátott várfala 1748-ból való. Léstyán Ferenc azt állítja, hogy „a templomot körülvevő lőréses bástyás kőkerítés egyesek véleménye szerint gótikus kori, mások szerint az 1730. évi építkezéssel egykorú."15 Ezért tűnik az örmény templom erődtemplomnak. A csurgatott vakolatú, zsindelyfedésű kőfal lőréseit később befalazták, így csupán belülről látható az egykori lőrések helye. A várfal belső, ablakszerű mélyedéseibe 1750 táján készült mesteri domborművek és festmények voltak, azonban ma már nem tekinthetők meg. Vámszer Géza szerint ezek „művészi kivitelű stáció-képek". 16

A templomkertben számos homokkőből készült síremlék található, melyek helyi kőfaragók népies munkái lehetnek. Nagyon érdekes egy ammo-nitesteket tartalmazó mészkőből készült sírkő a templomkert kijárata közelében.

A templomnak két tornya van. A nagy torony, melyben a harangok laknak, összefügg a templom épületével. Ebben a toronyban 5 harang volt eredetileg, éspedig: volt egy nagyharang, mely a Szentháromság nevet viselte, és 7 mázsás volt. Az utána következő a Boldogságos Szűz nevét kapta és 5 mázsás volt. Ezt a két nagyobb harangot 1779-ben öntötték, de valószínű, hogy akkor még nem szentelték fel a harangokat. A középső harang 2 és fél mázsás, Szent Gergelyről van elnevezve és 1744-ben öntötték. A kisebb 1 mázsás, Szent Mihály tiszteletére 1743-ban öntötték. Ezt a két harangot Sztojka Zsigmond, erdélyi katolikus püspök (1749-1759) áldotta meg. Volt egy ötödik harang is, a haldoklók csengetyűje. Ezekről a harangokról Szepesi Ignác canonica visitatioja alkalmából kiadott okmányából tudunk.16 Ugyanis „az 1848-49-es szabadságharc idején a harangokat az örmény közösség ágyúöntés céljára eladományozta."17 Vákár József, gyergyószent-miklósi örmény katolikus plébános ideje alatt történt egy harangbeszerzés is 1929-ben. Egy szép összeget összegyűjtvén három darab harangot rendelnek a Fritz Kauntz nevű szebeni cégtől. A legnagyobb harang 565 kilós és G hangú. Felirata így szól: „Áldott emlékű lelkipásztorunk Görög Joachim c.kanonok iránti hálás kegyeletből, Szent Joachim tiszteletére öntették: a gyergyószentmiklósi hívek 1929-ik évben."18

A középső harang 166 kilós és D hangú, felirata pedig így hangzik: „Isten dicsőségére, Szent Matild tiszteletére öntette: Özv. Mélik Istvánná, szül. Lázár Matild, 1929-ik évben."19 A kis harang 77 kilós és G hangú. Felirata a következő: „Drága halottaink emlékére Világosító Szent Gergely tiszteletére öntette: az örmény katholikus Hitközösség 1929-ik évben."20 Ezek a harangok dicsőítik ma is az Úr nevét, amelyeket remek kézügyességgel Zárug Aladár szólaltat meg minden délben és minden nap misére hívják a közösséget.

A templom belseje

Tusnádi Kovács Miklós erdélyi püspök 1930-ban megállapította, hogy „a gyergyószentmiklósi örmény templom falai jó karban vannak, de nincsenek díszítve ... Szószékje fa, a négy evangélista szobrával."21 „A templom ékessége a barokk szószék, a fő- és mellékoltárok, valamint Világosító Szent Gergely 1752-ben készült oltárképe."22 A XVIII. századi keresz-telőkút négy sarkában faragott női alakok az életkor változásait, a szenteltvíztartó 4 alakja pedig az évszakok váltakozását jelképezik.

Tusnádi Kovács Miklós püspök beszámolójában megemlíti a templom tulajdonában lévő hat változatú orgonát is. A Domus Historia a következőket jegyzi meg ezzel kapcsolatban: „Bár az örmény szertartás keleti jellegénél fogva az orgonát nem ismeri, hanem liturgiáját e célra betanított énekkar közreműködésével tölti ki, mely kezdettől végig felváltva végzi az áldozó pappal a szentmise kéréseit, imáit, zsoltárait, őseink igen jó érzékkel és nemes ízléssel bevezették az orgona használatát már az új templom építése alkalmával."23

Tehát az eredeti orgona hat változatú volt. Közben a Legény Egyesület a határőrség zenekarát szerződtette, hogy az énekes szentmiséket ünnepélyesebbé tegye. 1879-ben Fogarasy püspök segítségével Merza Antal örmény plébános és a Legény Egylet új orgonát vásárol Vass József, orgonaépítőtől. Az orgonát 1879. december 10-én be is szerelték. Az új orgona működtetése után a templomi zene kiszorult olyannyira, hogy „csupán a Legény Egyesület szándékaiért végzett szentmisék előtt és után játszottak egy marsot, melyért díjazást is kaptak."24

1883-ban Novak János kántor elkészítette az örmények énektárát, de ezelőtt Vákár Kristóf örmény betűkkel írta össze két kötetben az istentiszteleteknél használt énekeket. Tulajdonképpen ezt írta le Novák János is magyar betűkkel.

1901-ben Vákár István és fiai felajánlottak egy új orgonát, amit 4000 forint értékben Rieger Ödön és Fiai budapesti cég készített. A régebbi orgonát a csíkdelnei egyházközség vásárolta meg 600 forintért. 1917. október 27-én a világháború alkalmából az új orgona homloksípjait hadi célra rekvirálták. De 1923-ban Vákár József plébános ideje alatt az orgonát új sípokkal és redőnyzárral szerelték fel. Vákár József, aki tulajdonképpen a Domus Historia szerzője volt, megemlíti, hogy a tanácsnak gondja volt arra, hogy az örmény szertartási énekeken kívül „meghonosítsa a magyar népénekeket, nyomtatott énekes könyveket szerzett be, melyek ma is a padokba kitéve az énekkedvelő közösségünk rendelkezésére állanak. A nagyobb ünnepeken a templomi vegyes énekkar ragadja magával és teszi fenségessé a liturgiát."25

Ma pedig létezik kórus és az örménymiséken (főleg az örményekért végzett gyászmiséken) örményül énekelnek énekeskönyveikből. Tudjuk, hogy utoljára Fogolyán Miklós atya szerkesztett és sokszorosított imádsá-gos és zsoltáros füzetecskéket.26

Az orgona alatt látható az 1710-es évekből származó körmeneti zászló, melyet 1990-ben restauráltak. Ez az egyedüli restaurált tárgy a templomban, minden más berendezési tárgy eredeti állapotában őrződött meg. A körmeneti zászlót Jakobovits Miklós festőművész restaurálta.

Tusnádi Kovács Miklós, erdélyi püspök beszámolójában így folytatja a templom bemutatását: a templom négy oltárral rendelkezik, a főoltár De Nativitate B. Mariae Virgine nevet viseli, a második oltár Szent Gergely, a harmadik Szent István vértanú, míg az utolsó oltár Szent Kajetán nevét hordozza. „Valamennyi kőből készült és konszekrálva vannak. Vannak gyertyatartók is, a tabernákulum zárva áll, az oltárok rendesen vannak öltöztetve. Öröklámpa van, de nem mindig ég, a templom falain képek függenek: Boldogasszony, Jézus keresztje, Szent Vendel és más szentek."27 A püspök nem beszél a keresztúti képekről. A keresztút eredetileg festett fa-faragványai az 1750-es évekből származnak.28 Tusnádi püspök beszámolója szerint a templom a következő szent ereklyékkel rendelkezett:

Szent András apostol, Szent István első vértanú

Szent Balázs püspök, Szent Alajos

Szent Pongrátz vértanú, Szent Péter és Pál,

Szent Anasztázia vértanú, A szent kereszt,

Szent Proszper vértanú, A Boldogságos Szűz Mária ruhájából,

Nagy Szent Gergely pápa, Szent Fülöp ruhájából,

Aranyszájú Szent János vértanú, Borromei Szent Károly

Szent Jeromos, Szalézi Szent Ferenc,

Szent Lőrincz vértanú, Ricci Szent Katalin,

Szent József, Mária jegyese, Cort. Szent Margit ruháiból.

„Mindezekről hiteles okirat tanuskodik, Leucaniusz János pápai pre-látus aláírásával, 1766 szeptember 29.-i dátummal Rómából kiadva. A szent ereklyék kis ezüst szelencébe vannak egyenként és csoportosan is zárva és selyemmel átfogott pecséttel lezárva."29

A festett mennyezet Szirmai Lajos festőművész és Altenbucher Henrik alkotása (1889). A csillárok és kandelláberek az 1880-as évekből származnak, az ólomkeretes festett üvegből készült vitrálok 1896-ban készültek.

Összegezve azt kell elmondani, hogy a gyergyószentmiklósi örmény szertartású római katolikus templom egyetlen oldalkápolnával rendelkező barokk stílusú építmény. Az épület belső berendezési tárgyai felbecsülhetetlen művészeti értéket képviselnek. Ezenkívül értékesek a miseruhák is, melyek közül több az 1770-es évekből származik. Az egyik paláston, mely állítólag 1725-ből származik, örmény szöveg látható és leolvasható az adományozó neve is. Tusnádi püspök beszámolójában azt is megemlíti, hogy milyen búcsúkat engedélyezett Nagy Szent Gergely pápa. A búcsúkat engedélyező okiratot Piusz pápa közvetítette és a következő búcsúkat tartalmazza: „Szent Alajos napján, Boldogságos Szűz Mária születésekor, Szent István vértanú napján, Szent József napján, Szent Gergely ünnepén és évközben választott bármely két napon."30 A gyergyószentmiklósi örmények komolyan vették ezeket az alkalmakat a búcsú elnyerésére.

Megismertük a templom felépítésének történetét, művészeti értékeit, de ugyanilyen fontos megismerni a templom kerítésének és az örmény temetőnek a történetét is, amire egy másik előadás keretében kerítünk majd sort.

 

JEGYZETEK

  1. vö. TM., 215 (Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza)
  2. D.H., 54 (Domus História)
  3. Vö. SZONGOTT Kristóf, A gyergyószentmiklósi örmény katolikus templom in ARMÉNIA, Szamosújvár 1904, 226.
  4. TM.,215
  5. D.H., 55
  6. Vö. LÉSTYÁN Ferenc, Megszentelt kövek, 1., Kolozsvár 1996, 208.
  7. Vö. VESZÉLY Károly, Erdélyi egyháztörténelmi adatok, 1, Kolozsvárt 1860, 124
  8. D.H., 55-56
  9. D.H.,57
  10. SZONGOTT Kristóf, A gyergyószentmiklósi örmény katolikus templom, in ARMÉNIA, szerk. Szongott Kristóf, Szamosújvárt 1904, 236.
  11. Vö. D.H., 58.
  12. D.H.,62
  13. uo. 63.
  14. VOFKORI László, i.m., 167.
  15. LÉSTYÁN Ferenc, i.m., 208.
  16. VÁMSZER Géza, Csík vármegye településtörténete, Csíkszereda 2000, 129.
  17. Vö. D.H., 63
  18. Gyergyószentmiklósi templomok, Gyergyószentmiklós 1999, 6.
  19. Vö. D.H., 210.
  20. Vö. Uo., 210.
  21. D.H., 63.
  22. VOFKORI L., i.m., 167.
  23. D.H., 90
  24. uo., 91.
  25. uo., 93.
  26. Vö. Fogolyán Miklós atya életpályája. In ARMÉNIA, magyarörmény időszaki szemle, szerk. Keresztes Zoltán, Kolozsvár 1. évf. 1992, 2.
  27. D.H., 64.
  28. Vö. Gyergyószentmiklósi templomok, Gyergyószentmiklós 1999, 6.
  29. D.H., 64.
  30. D.H.,65.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet