Előző fejezet Következő fejezet

Beköszöntő

 

Anelka Grigorian
az Örmény Állami Történeti Múzeum igazgatója

 

Hankiss Agnes

 

A Károlyi Palota Kulturális Központban megrendezett örmény kiállítást több különleges tényező teszi jelentőssé.

Magyarországon az örmény kultúrát és művészetet még soha nem mutatták be ilyen sokoldalú és bőséges tárgyi anyaggal. A kiállítás egy 6000 éves kultúra örökségét öleli fel. Ezek a tárgyak a Kr. e. 4. évezredtől a Kr. u. 19. századig ívelő korszakokban keletkeztek. A földművelés, a fémművesség, az agyagművesség és egyéb kézművesség, illetve a mindennapi élet szükségleteit kielégítő eszközök fontos történeti információkat hordozó ritka műremekek, szobrok, kultikus és rituális rendeltetésű alkotások. Ezekkel az Örmény Állami Történeti Múzeum régészeti és néprajzi gyűjteményéből kiválogatott darabokkal szeretnénk bemutatni a magyar közönségnek az ősrégi örmény civilizáció valamennyi szakaszát az anyagok, a formák és a műfajok teljes változatosságában.

Az évezredeken át tartó külső fenyegetések, az államiság folyamatosságának hiánya, a mészárlások és a kivándorlások, az örmény nép a maga önazonosságát, a megmaradásba vetett rendíthetetlen hitét kezdettől fogva a kulturális alkotásban juttatta kifejezésre. Az örménység kultúrája volt az a szent dolog, amelyben szabadnak és függetlennek érezhette magát. A jelen kiállítás ennek a sajátságos történelmi útnak a vázlatát adja. Ezekben a tárgyakban az örmény lélek és hit öltött testet, csodálatos hajtásaiként annak a kultúrának és művészetnek, amely soha nem szakadt el az éltető gyökereitől. Mindezek a tárgyak, amelyek a jelenlegi Örményország földjéből kerültek elő, egyszersmind azt is bizonyítják, hogy az örmény nép ősidőktől fogva hazájának érezte ezt a földet, és áldozatok árán is ragaszkodott hozzá. Ez egyben intelem is számunkra, amelyet most, az örmény államiság visszaszerzése után, újból és újból meg kell szívlelnünk.

Másfelől az itt bemutatott anyag a maga több évezredet átívelő korával sajátosan szemlélteti az emberi társadalom egyetemes történetét, anyagi, kulturális és szellemi életének a fejlődését is. Ebben az értelemben az örmény kultúra enciklopédikus jelentőségű, mint a különböző ősrégi civilizációk sajátságos gyűjtőhelye és kincsesháza.

A budapesti kiállításnak a különleges jelentőségét még egy körülmény magyarázza. Az Örmény Állami Történeti Múzeum Anelka Grigorian az Örmény Állami Történeti Múzeum igazgatója 1995-től kezdődően tizenöt országban rendezett örmény kulturális és művészeti kiállítást, mint például Németországban, Franciaországban, Görögországban, Oroszországban, a Vatikánban, Angliában, Hollandiában. E kiállításoknak a kereszténység Örményországban történt államvallássá nyilvánításának 1700. évfordulója adott különleges jelentőséget. Közülük egyik sem ismételte meg a másikat, sem koncepciójában, sem az anyagok válogatásában. Boldog vagyok, hogy Budapest ennek a történelmi évfordulós kiállítási sorozatnak a befejező állomása lehet, és bizton remélem, hogy ez a vállalkozás a két nép kölcsönös megismerésének, lelki közeledésének és barátsága megerősödésének a kiindulópontja lesz.

Ezzel a kiállítással ugyanakkor a hálánkat is kifejezzük a magyar nép iránt, amely már a 10-11. századtól kezdve menedéket nyújtott a történelmi körülmények következtében hazájukat elhagyó, máig is Magyarországon élő örmények számára, akik új hazájuk méltó polgáraivá váltak, részt vettek annak gazdasági, kulturális, politikai életében, később pedig bekapcsolódtak az ország 1848-49-es forradalom és szabadságharcába.

Végül szeretnék őszinte köszönetet mondani a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának. Személy szerint Rockenbauer Zoltán miniszter úrnak, akinek a jóindulatú hozzáállása és segítsége döntő mértékben hozzájárult ennek a vállalkozásnak a megvalósulásához. A Károlyi Palota Kulturális Központ vezetőségének, személy szerint dr. Hankiss Ágnes főigazgatónak, akinek a közvetlen és fáradhatatlan közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre a kiállítás. Végül a Magyarországi Örmény Önkormányzatnak, személy szerint Avanesian Alex úrnak, akinek szíves segítőkészségét állandóan tapasztaltuk, és mindazoknak, akik ennek a kiállításnak a megszervezéséhez bármivel is hozzájárultak.

Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Úgy képzelem, a régész, az archeológus, a történész, bárki, aki régi korok történeti rekonstrukciójával foglalkozik, folyamatosan - és olykor talán gyötrően - szembesül Thomas Mann fenti kérdésével, a József-trilógia legelejéről.

Aki a múlt feltárásának és értelmezésének a rabja, az örök hiányérzet megmunkálásával kötötte össze a sorsát. A titok feszültségéből merít. Nem véletlen, hogy például az asztrológia ősi bölcselete a múlt házát „okkult ház"-nak nevezi. Hisz olyasmiről van szó, amely bár a sajátunk, sohasem juthatunk igazán a birtokába... Ami más szóval annyit tesz, hogy aki mégis látni akarja, csupán hitben járhat, sohasem látásban.

Az emlékezetben élő múlt egyik legtalányosabb kérdése, hogyan szövődik benne össze az ember személyes történelme közösségeinek, nemzetének és az egyetemes léleknek a történelmével.

Személyes történelme, hihetné az ember, kiterített kártyaként fekszik előtte. De gondoljunk csak arra, hogy itt is milyen rettentő a mélység: felmenőink végtelen és arctalan folyama - noha elvileg mindből juthatott belénk valami -, tulajdonságok és sorsvonzatok évezredes búvópatakja, néhány nemzedéken túl, örökre homályban marad előttünk.

A közösségek és a nemzetek múltját megőrző, közös emlékezet az összetartozás kötőanyaga, az önazonosság és sok tekintetben az önbecsülés fontos tartópillére.

Népek és nemzetek emlékezeti kultúrájában kimagasló szerephez jutnak a tárgyi emlékek. A történelmi emlékezet térképe egyben a nemzet önmagáról alkotott képének a tükre is. A történeti kiállítások akkor tölthetik be legnemesebb küldetésüket, ha - a szépség, az érdekesség, a látvány erejével - a közös emlékezet térképét is fölvillantják figyelmes látogatóik előtt.

Örményország mitikus földjén az egyetemes lélek történelme - már-már a kút legmélye - is felsejlik. „Aranykori" tájaira helyezik a tudósok közül többen is az éden területét, a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékére, föltételezve, hogy az emberiség történelme e középmagas hegyek között születik. Itt magasodik az Ararát hegye, amelynek a csúcsán akadt fenn a vízözön viszontagságos napjaiban Noé bárkája; innen indult terepszemlére Noé galambja és tért vissza a bárkára reménytelenül... Talán nem tudta, amit szorult helyzetünkben magunk is sokszor elfelejtünk: a dagály tetözése egyben az apály kezdete is.

Örményország földjét a hagyomány szerint )ézus két apostolának, Bertalannak és Tádénak a lába taposta: ők készítették elő a talajt a kereszténység fölvételére, amelyet az örmények elsőként fogadtak el, 1700 évvel ezelőtt. Az örmény nép története elválaszthatatlan a keresztény hittől, mondta II. János Pál pápa üdvözlőbeszédében, 2001 szeptemberében, Jerevánban, ahová azért érkezett, hogy - szavait idézve -tisztelegjen azelőtt a rendkívüli tanúságtétel előtt, melyet az örmény apostoli egyház végigvitt évszázadokon át, de különösképpen a huszadik században, amely az örmények számára a kimondhatatlan terror és szenvedés időszaka volt.

Tárgyaink túlélnek bennünket: halálunk botrányával szembesítenek. Tárgyainkban élünk tovább: utódaink, ha kézbe veszik őket, elmerenghetnek a lélek régészeként a titok felett, amely egykor vezette a kezet, irányította a tekintetet, diktált az érzéseknek, megszabta a gondolatot, és amelyet a tárgy alkotója vagy tulajdonosa, ahogyan egykor magával hozott, magával is vitt, szűkmarkúan és örökre kibogozhatatlanul.

Ezek a gyönyörű tárgyak, amelyeket - Athén, Párizs, London és a Vatikán után - immár Budapesten is megcsodálhatunk, Örményország sokat látott és sokat szenvedett földjéről, illetve szó szerint a földjéből kerültek elő. Jó részük azonban ahogy előkerült, csak újabb rejtekhelyre vándorolt. Örmény tudósok, muzeológusok menteni próbálták nemzeti kincseik darabjait, menteni a menthetőt a kommunista vezérek és korifeusok mohósága és zsákmányszerző brutalitása elől. A kommunista rendszer bukása után bontakozhatott ki csupán az a kulturális feltámadás, amelynek kimagasló régészeti és egyházi darabjait mutatja be most ezen a kiállításon az Örmény Állami Történeti Múzeum. Köszönettel tartozunk igazgatójának, Anelka Grigorjan asszonynak, Karén Khachatryannak, minden munkatársuknak és a jereváni Arkanelnak azért a segítő együttműködésért, amely nélkül nem tudtuk volna ilyen rövid idő alatt megrendezni ezt a kiállítást.

Az a nép válhat önálló és méltó tagjává a nemzetek Európájának, amelyik nem oldódik fel a globális arctalanságban, hanem őrzi és kényesen óvja a maga megtartó értékeit, nemzeti kultúráját.

Az a nép várhatja el csupán, hogy mások rokonszenvező kíváncsisággal tekintsenek az értékeire és tiszteletben tartsák a kultúráját, aki maga is így közeledik más nemzetek értékeihez és kultúrájához. Ezért is tartjuk, tartottuk fontosnak a Károlyi Palota Kulturális Központban, hogy a magunk szerény eszközeivel, kiállításainkon keresztül is elősegítsük egymás jobb megismerését, különösen azok között a népek és országok között, amelyeket nehéz sorsközösség kapcsolt össze az elmúlt évtizedekben.

Aligha nyithatnánk meg ezt a kiállítást a sorsközösség gondolatát méltóbban és szebben megfogalmazó irodalommal, mint Kányádi Sándor erdélyi költő „Örmény sírkövek" című versével:

vannak vidékek hova már utat csak

romos templom s régi név mutat

örmény-kert zsidó-sor magyar-telek

örmények zsidók lakták székelyek s

akad még itt-ott ki a néhai honosakról

tud ezt-azt mondani

 

vannak vidékek ahol csak a hant

tudhatja már hogy ki alszik alant

régen kikorhadt fejtől a kereszt a

zsidók hamvát meg ne itt keresd s

ki érti már a megmohosodott

márványon az örmény feliratot

 

vannak vidékek hol a sírlapok négy

sarkában finoman faragott

négylevelű lóhere mélyed és

századok óta nincs egy repedés

esőcsöppöt és harmatcsöppeket

gyűjtögetnek az örmény sírkövek

 

vannak vidékek hol a madarak a

temetőben oltják szomjukat ha

szárazság van vagy éppen aszály a

gaz-felverte mohos sírra száll iszik s

hálából mikor égre kel a

holtakért a madár énekel

 

A holtakért a madár énekel.

A holtakról a tárgyak beszélnek.

 

Budapest, 2002. június 6.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet