Előző fejezet Következő fejezet

Gaál Ernő

Transzkaukázia földrajza

 

ARARÁT

 

Az Örmény-fennsík a kisázsiai félszigettől keletre terül el, és a Felső-Eufrátesz völgye választja el tőle. A jelentős tengerszint feletti magasságokat ostromló hegyvidéket (délen az Örmény-Taurusz, észak felé a vele párhuzamos hegyláncok) völgyek szelik át, amelyek közül a legfontosabbak a nyugati Murát Sunak (Aracani), az Eufrátesz legjelentősebb mellékfolyójának és a keleti irányban folyó Araxésznak (Arasz) a völgye.

A klasszikus kor geográfusait az adott térség négy, jelentős vízfelülettel rendelkező tavának elhelyezkedése „gyémántra" emlékeztette. A fennsík déli részének központjában helyezkedik el a keserű vizű Van-tó. A tavat keletről viszonylag mélyebb fekvésű, termékeny síkság határolja. Az Araxész középső folyásától északra terül el a termékeny Ararát-síkság, amelyet az édesvizű Szeván-tóból eredő Razdan (Zanga)-folyó, az Araxész mellékfolyója szeli át. A Nagy Záb és a Bohtan Su folyó völgye, továbbá az Örmény-Taurusz nyugati hágói és a Felső-Eufrátesz völgye révén az Örmény-fennsík összeköttetésben van Mezopotámiával. Északi irányban a Felső-Eufrátesz völgyéből hágó vezet a Csoroh völgyébe (ez a folyó Batuminál ömlik a Fekete-tengerbe). Ily módon az Örmény­fennsík az erdőkkel borított Pontusz hegységgel, továbbá az ugyancsak erdős és csapadékban bővelkedő Kolkhisszal is kapcsolatban van. A Pontusz hegységtől keletre lévő Csildir-tó vizét az Árpa Csaj vezeti el, amely az Araxészbe torkollik. Az Örmény-fennsík keleti felét hegygerincek választják el Dél-Azerbajdzsántól (a mai Irán területén). Ennek legfontosabb része az Ak Csaj (az Araxész mellékfolyója) termékeny síksága, amely a keserű vizű Urmia (Rezaije)-tótól északra helyezkedik el.

A bibliai táj központjában magasodik az Ararát-hegy (Agri Dag) hósapkás kettős csúcsa (5172 m), ahol a hagyomány szerint Noé bárkája megfeneklett.

Az Örmény-fennsíkon a földművelés szempontjából meglehetősen kedvezőtlenek voltak a körülmények. Az állattenyésztéssel szemben hosszú időn keresztül alárendelt szerepet játszott. A későbbiekben, természetesen, ahogyan erre technikai felkészültségük megteremtette a lehetőséget, mindent megtettek annak érdekében, hogy a völgyekben intenzív földművelést folytathassanak. A földművelés csúcstechnológiáját jelentő szőlőiészetet is sikerrel űzték. Az állattenyésztés ún.

transzhumáló változatát gyakorolták, amely a „nomadizálás" olyan speciális formája volt, amikor nyájaikat, juhokat és kecskéket a tavasz beköszöntésével felhajtották a magasabban fekvő dús legelőkre, ahonnan csak a tél közeledtével terelték vissza állataikat a védettebb, alacsonyabban fekvő völgyekbe. Abban az esetben -és ez gyakran bekövetkezett-, amikor az Örmény-fennsíkot idegen csapatok támadták meg, a lakosság „egyszerűen" felköltözött a nyári legelőkre, ahol állataik egy részét levágták. A térséget meghódítani akarók hadműveleteinek akcióidejét szűkre szabta az időjárás: a hegyekben a hó csak májusban olvadt el, a következő havazás pedig már szeptember vége felé leesett. A hadjáratok kivitelezésére így csak e három hónapnyi intervallum idején volt lehetőség. Az Örmény-fennsík az ott élők szempontjából igazán kitűnően védhető területnek bizonyult.

A társadalmi viszonyok gyorsabb fejlődése ezen a területen csak a Kr. e. 2. évezred végén és az 1. évezred elején indult meg, amikor megkezdték a vas kitermelését és feldolgozását, és amikor áttértek a viszonylag fejlett technikán alapuló földművelésre és kézművességre. A vasszerszámok lehetőséget teremtettek arra, hogy a kifejezetten sziklás talajon is tudjanak csatornákat és erődöket, lakóházakat építeni. Hajdanán e területet összefüggő erdő borította, amely az intenzív fémfeldolgozásnak esett áldozatául. A kohászat fa-éhségét a természetes szaporulat már nem tudta kielégíteni.

Az Örmény-fennsík déli részén a Kr. e. 2. évezredtől kezdve hurrik és velük rokon törzsek éltek. A fennsík keleti részén minden valószínűség szerint már a 2. évezred folyamán azok a törzsek telepedhettek meg, amelyeket az évezred végén az asszír források urartuiaknak neveznek.

 

AZ ÖRMÉNY FÖLD ŐSTÖRTÉNETE

 

Rézkor (Kr. e. 6-4. évezred)

A mai Örményország területén a legkorábbi megtelepedés nyomait jól mutatják azok az újkőkori sziklarajzok, amelyeket a Jereván közeli hegyekben találtak, illetve azok a kora vaskori barlangrajzok, amelyeket Garni közelében fedeztek fel.

Az újkőkor és a bronzkor közötti átmenti időben, a rézkorban (aeneolithikum) Örményországban kisebb, egy hektárnál nem nagyobb területű lakótelepek jöttek létre az Ararát-völgyben. A 6. évezred folyamán Örményországban megjelentek a kör alakú épületek, amelyeket vályogtéglákból emeltek. Ezek átmérője 2 és 4 méter között mozgott. A bejáratot ezekbe a házakba egy négyszögletes alapú és mindössze fél méter magas építmény biztosította. A nyitott tetejű karámot fal vette körül. A boltíves mennyezet közepén egy olyan nyílást vágtak, ahol bejöhetett a fény, illetve eltávozhatott a füst. Feltehető, hogy ezekben a házakban két elemi család is ellakhatott. Ezek a sűrűn egymás mellé felhúzott vályogtégla építmények jelentették a korai településeket.

A Kr. e. 6-4. évezred kerámia és csonteszköz leletegyüttesein első alkalommal jelentek meg díszítések. A csonteszközöket bemetszett geometrikus díszítésekkel tették tetszetőssebbé. Kerámia használati tárgyaikat (fazekak, korsók, üstök, csészék) homokkal vagy pelyvával soványított agyagból, kézzel formázták. A fazekaskorongot először Mezopotámiában alkalmazták a Kr. e. 4. évezredben. A cserépedények díszítését szolgáló minták lényegileg az észak-mezopotámiai Teli Halaf és a Hassuna kultúra motívumkincsét másolták. A sűrű barnás­vöröses festékbe mártott ecsettel, még ki nem égetett kerámia felületére egyszerű geometrikus mintákat festettek. A különböző típusú edények díszítésére alkalmazott festékszínek a vörös, a sötétbarna és a fekete volt. A Halaf-kori motívumokat az Örmény-felföld más aeneolithikus településén is alkalmazták. Tény, hogy az Örmény-felföld megközelítően a Kr. e. 5500-4500 közötti időkben a Teli Halaf kultúra befolyási övezetéhez tartozott.

 

Korai bronzkor (Kr. e. 4-3. évezred)

A 4. évezred közepe táján Transzkaukáziát, beleértve az Örmény-felföld egészét, Kelet-Anatóliát és Nyugat-Irán térségét, egyetlen régészeti kultúra vette birtokába, amelynek kisugárzása elérte Izrael és Palesztina területét is. Az egyedülálló és kivételesen homogén régészeti kultúra a Kura-Araksz nevet kapta a régészeti szakirodalomban.

Ezt a kultúrát hagyományosan a Kr. e. 3. évezredre szokták keltezni. A régészeti kultúra fő jellegzetessége a megtelepedett életmód és a földművelés volt. A későbbi századok folyamán ez a régió soha többé nem tudott ilyen egységes képet magáról felmutatni, jóllehet a politikai egyesülés számos kísérletéről szereztünk tudomást.

A települések sűrű hálózata fedte le a termékeny folyó­völgyek és a felföldek területét, ugyanúgy, mint az Örmény­felföld magasan fekvő hegyvidéki és a vele határos területek övezetét is. A korai bronzkor településeit jól jellemzik a jelentékeny vastagságot elérő, egymásra telepedett kultúrrétegek. A mai Örményország területén számos kora bronzkori lelőhelyet tártak fel az Ararát-medencében (Csrahovit, Afgevan, Dvin). Minden ilyen korú településen a napon szárított agyagtéglával való építkezés volt a jellemző.

A vályogtéglákat, amelyek állagát szalma és homok hozzáadásával soványították, formák segítségével vetették és napon szárították ki. Mindent, a védőfalakat, templomokat, lakó- és gazdasági épületeket, de a hidrotechnikai alkalmatosságokat is ebből a matériából emelték.

A házfalak vastagsága gyakran az egy métert is elérte. Az alapokat, nem is ritkán, megmunkálatlan kőtömbökből rakták ki (pl. Sengavit). A lakóházak különböző típusokat képviseltek. Széles körben elterjedtek a kerek, ún. tholosz típusú házak, amelyek átmérője 4-10 méter között változhatott.

Sengavit-házak

 

A gazdasági épületek alaprajza négyszögletes formát mutatott. Ezek tetejét gerendákból ácsolt lapos tető fedte be. A kör alakú épületek esetében álboltíves megoldást alkalmaztak, amely abból állt, hogy az egymásra helyezett téglasorok felrakására egyre kisebb méretű téglákat építettek be. A másik megoldás - ezt a cilinder formájú falak felhúzásakor alkalmazták - az volt, hogy kúp alakú, egyszerű, téglából rakott tetővel fedték be ezeket. A tetők borítására nádat és agyagot (Mokhra Blur, Edzsmiacin területén) használtak, a lakóházak döngölt járószintjét gyakran vörös színű agyagréteggel vonták be. A lakótér közepén helyezték el a Kura-Araksz kultúrára kifejezetten jellemző agyagból épített, válaszfalakkal három részre osztott tűzhelyet. Ezek megközelítően egy méter szélesek voltak, amelyeket gyakran geometrikus stílusú reliefekkel díszítettek. Ami ezeket a tűzhelyeket kultikus szempontok figyelembevételének alapján is illeti, a régészek arra figyeltek fel, hogy ezek közelében számos nőt, bikát és kost ábrázoló szobrocskát találtak. A lakóházak tetején lévő, szabadon hagyott nyílás részben a belső tér megvilágítására, másrészt a füst elvezetésére szolgált.

Különösen érdekes ebben az összefüggésben az az építmény, amelyet Mokhra Blur 2. rétegében tártak fel, amelynek falait sakktáblaszerű elrendezésben, egymást váltva, világossárga és sötétszürke színűre festett agyagtéglák borították. A személőt a sötétszürke háttérből kiugró, ütemesen elrendezett, életteli kép fogadja.

A lakó- és gazdasági épületeteket egyaránt magukba foglaló, gyakorta elkerített együttesek (Mokhra Blur, Csrahovit) általában belső udvarral is rendelkeztek (ahol helyet kapott a gabonatároló verem), ahonnan az utcára egy pártafallal leválasztott folyosón keresztül lehetett kilépni.

A kisméretű, de sűrűn beépített településeket, amelyek legfeljebb 10 hektárnyi területen helyezkedtek el, kőből (Sengavit, Garni, Thagavoraniszt, Perszi), agyagtéglából (Mokhra Blur) rakott-épített fallal övezték, és mesterséges vizesárokkal vették körül. A Kaszagh-folyó völgyében, nem messze Mokhra Blur település feltárásaitól, egyedülálló hidrotechnikai objektumot, gátat építettek. Az agyagtéglákból és nádból épített gát és a hozzá megépített zsiliprendszer segítségével szabályozni tudták a hegyi patakok vízszintjét. A felduzzasztott vízzel öntözték azokat a termékeny szántóföldeket, amelyek Edzsmiacin városától délre helyezkedtek el.

Mokhra Blur település központjában, amelyen már megfigyelhetőek a városiasodás jelei, a felülről számolt 3. építési fázis idején egy olyan kultikus célokat szolgáló épületet tártak fel, amelynek alapjait durván, alig megmunkált fekete bazaltból és kemény tufából rakták fel (a négyszögletű épület alaprajza 7,4x5,5 méteres volt). Az épület nyugati részén egy 3,9x1 méteres bazaltkövet tártak fel, amelyet minden valószínűség szerint oltárkőként használhattak. Ezen központi épület mellett, amelynek falait terméskőből húzták fel, helyezkedett el a templomkörzet agyagtégla épületei. A feltárt hamus gödrök arra utalnak, hogy intenzíven gyakorolták a tűzzel, annak tiszteletével összefüggésbe hozható rítusokat.

A Kura-Araksz kultúra kései szakaszában a kör alakú építményeket minden átmenet nélkül váltották fel a négyszögletes alaprajzot mutatók. A sírokat csak kavicssorokkal jelölték, amelyeket csak nehezen lehet megkülönböztetni a lakóházak négyszögletes alaprajz­koncepciójától. A „holtak házai" egész családok temetkezési helyéül szolgálhattak. A Kura-Araksz kultúrára jellemző másik temetkezési módra is - a föld felszínén, vagy sekély mélységre elhantoltak sírjaira gondolunk - számos településen találhatunk példákat. A sírhelyeket néha durván megfaragott, téglalapalakú alaprajz szerint kirakott kövek felhasználásával falazták fel („kőszekrény"), amelyre számos kitűnő példát találhatunk.

A Kura-Araksz kultúra edényeit nagyon magas technikai színvonalon állították elő. Az edénytípusok lényegileg, tehát formájuk, díszítésük és előállítási módjuk tekintetében azonosak az Örmény-fennsíkon dokumentált aeneolithikus korra vagy a középső bronzkorra datálható kerámiával. De jelentős eltérést mutatnak a szomszédos területek azonos korú, tehát bronzkori kultúrák kerámiatípusaitól.

Az edényeket kézzel formázták. Széles körben elterjedt formát mutattak a nagyméretű, tojás alakú, szélesebb nyílással és ehhez képest kisebb fenékkel készített edények, a korsók, amelyek keskenyebb, kehelyformájú törzzsel láttak el, és a cilindernyakú fazekak, tálak, csészék vagy serlegek, amelyek űrtartalma változó volt. Az edényeket gyakran bütyökszerű füllel látták el. A fekete, gondosan polírozott felszín a fémből készített edények fényét utánozta. Belsejüket vörösre színezték. Az edények alakját egységesítették.

Különösen az ún. finom (vagy „asztali") kerámiát látták el díszítő reliefekkel. Ezeken központi motívumként szerepelt a dupla csiga, amely az adott edényen akár egymagában, de más motívumok társaságában (az egyenes vagy megtört vonalú, csigavonal és rombusz alakú díszítmények) is szerepelhetett. A „mintakönyvek" négyszögeket, különböző geometrikus és növényi elemekkel gazdagítottakat, valamint erősen stlilizált állat-, madár- és ritkán ugyan, de emberi alakokat sorakoztattak fel. Az egyszerű tény, hogy ezek a díszítmények minden esetben csak a kérdéses edény egyik oldalára kerültek fel, csak azt jelzik, mutatják, hogy melyik az adott edény „fontosabb" nézete. Ezeket a csak egyetlen nézetből értelmezhető, reliefszerű motívumokat később felváltották a bekarcolt díszítmények, amelyek az edények peremén frízszerűen helyezkedtek el. A meandermotívum, amely kifejezetten a jelentős mértékben stilizált díszítőelemek közé tartozik, széles körben elterjedt. A geometrikus ornamentika mellett azonban naturalisztikusan megformált állatábrázolásokat is találunk. Az ábrázolásmód kitűnő példája a Sengavitban feltárt tál, amelyen bekarcolt egy fríz és egy sor szarvas látható.

Ami a színes/festett kerámiát illeti, az a Kura-Araksz kör motívumkészletére nem jellemző. Sengavitban egy másik jelentős művészi értékkel rendelkező tál is fennmaradt, amelyen a bevésett geometrikus minta mellett, a tál belső oldalán megjelenik egy gólyák és kígyók közé elhelyezett harci jelenet, amelyet világossárga alapra vörös színnel festettek fel.

Sengaviti tárgyak

A régészeti kultúra magas színvonalát jelzik az állatokat és embereket ábrázoló terrakottafigurák. A számos, teljesen ép állapotban ránk maradt, de a műfaj csak töredékben felismerhető példányai is könnyen azonosíthatók. Az agyagszobrocskákat megjelenítő sematikus ábrázolásmód elhanyagolta a végtagokat, de annál inkább kihangsúlyozta a nemi jellegeket. Ezen, az anthropomorf kisplasztika területén a korai földműves kultúrák mind Elő-Ázsiában, mind a Kaukázus északi körzeteiben jellegzetes darabokat alkottak.

Ezek mellett feltártak olyan szobrocskákat is, amelyek bikákat, kosokat, kutyákat, lovakat és más állatokat ábrázoltak. Ezek közül különösen a bikákat ábrázolták sematikusan. Gyakran csak úgy lehet ezeket a többi állatfigura között megkülönböztetni, hogy ezeknek jelzésszerű szarvaik vannak. De vannak kifejezetten naturalisztikus körplasztikák is, erre jó példa a Mokhra Blurban feltárt muflon tufából készült szobrocskája, amelynek arányait készítője mesterien eltalálta.

A kisplasztika, amely a Kura-Araksz kultúra területén széles körben elterjedt, a kultúra eltűnésével egy időben merült a feledés homályába. A régebbi hagyomány utolsó darabjai között tartják számon azt a terrakotíaszobrocskát, amelyet Lcsasen területén tártak fel, és a középső bronzkor idejére datáltak.

 

A középső bronzkor (Kr. e. 24-16. évszázad)

A Kr. e. 3. évezred közepe táján jelentős változások következtek be Transzkaukázia területén. A Kura-Araksz kultúra középső és annak kifejezetten végső fázisában nemcsak a hegyvidéki övezet, de még a 2000 méteres tengerszint feletti magasságban elhelyezkedő települések is benépesültek. A hegyvidék benépesítésével párhuzamosan a Kura-Araksz kultúra újabb és újabb területekre terjesztette ki hatókörét, így került látókörébe az Északi-Kaukázus, Nyugat-Irán, továbbá Palesztina és Közép-Anatólia is.

Az évezred második felétől kezdve a színes/festett kerámia alkalmazása során kialakított technika alapján új kerámiaformák fejlődtek ki, amelyek megjelenése az adott területre újabb etnikai csoportok betelepülésével esett egybe. Az átmenet lassú folyatat volt. Ez például úgy jelentkezett, hogy a fekete, polírozott Kura-Araksz kerámia és a középső bronzkorra jellemző színes kerámia egy sor lelőhelyen (Ajgevan, Csrahovit) ugyanabban az ásatási rétegben együtt voltak jelen.

Kura-Araksz kultúra középső és utolsó fázisa idején a völgyekben és az előhegyek területén elhelyezkedő településeket fallal vették körül (Mokhra Blur, Sengavit, Thagavoraniszt), valamint az a tény, hogy új településeket nehezen megközelíthető hegyi körzetekben telepítették (pl. Perszi), a két tény arra enged következtetni, hogy a térségben valamilyen zavart keltő folyamat alakulhatott ki.

A Kura-Araksz kultúra utódjaként, a helyben maradt és az újonnan bevándorló elemek keveredéséből, az egymással rokonságot mutató régészeti kultúrák ötvöződéséből kialakult új régészeti kultúrát nevezik a régészek a „színes/festett kerámia" kultúrájának, amihez olyan lelőhelyeket kapcsoltak, mint Karmirberd, Szeván-Uszerlik és Treghkum. Ezek felölelték az egész Örmény-fennsík területét, az Urmia-, a Van- és a Szeván-tó medencéjét. A Szeván-Uszerlik kultúra a Szeván-tó medencéjét és az attól nyugatra eső területeket vette birtokába, a Kizilvank kultúra behatolt Nakhidzsevan területére és a Van-tó medencéjébe. A Karmirberd kultúra megjelent az Aragacoc körzet területén, ahol Sirak és Aparan hegyvidéki körzeteiben vetette meg lábát. Ezek a régészetileg egymással szoros kapcsolatot fenntartó kultúrák azonban nem alakítottak ki politikai értelemben vett szövetséget. Az Ararat-völgyben és a Szeván-tó körüli érintkezési zónákban, ahol mindegyik kultúra éreztette befolyását, mozgalmas élet folyhatott. Ebben a körzetben régészeti adatokkai is rendelkezünk arról, hogy két vagy akár több kultúra is létezett itt egy és ugyanabban az időben.

Eltérően a Kura-Araksz kultúrától a gazdálkodást a középső bronzkorban az állattartás uralta. Ebből a periódusból különösen sok temetőt ismerünk. A Verin Naver melletti (Astarak megye) temetőjében majdnem mindegyik női sírban találtak olyan kőből és üvegpasztából készített gyöngyöket, amelyek szoros kapcsolatokat tételeznek fel a dél-mezopotámiai városokban dokumentált sírmellékletekkel. Az egyes fegyverek, a lószerszámok fémelemeinek szembeszökő hasonlósága az elő-ázsiai központokban feltárt leletekkel arra mutat, hogy Örményország és Transzkaukázia középső bronzkori kultúrái kölcsönhatásban álltak a kis­ázsiai, a szíriai és a görögországi fémmegmunkáló központokkal.

Az építészet területén úgy tűnik, hogy tovább folytatódott a nyégyszögletes alaprajzot mutató épületek divatja (Mecamor). A fallal körbe vett, Astarak mellett található lelőhelyen olyan közepes méretű lakóházakat tártak fel, amelyek falai nagyon vastagok voltak. Olyan méhkasszerű, félkör alaprajzú építményt is találtak, amelyet a négyszögletes főépülettől fallal választottak el. A lakótér közepén négyszögletes tűzhely állt, amelyet kőlapokból raktak össze.

A sírhelyek csak egyetlen személy eltemetésére voltak alkalmasak, jóllehet dokumentáltak egy dupla sírt is (Verin Naver). Az elhunytakat zsugorított testhelyzetben helyezték a sírokba. A férfiakat a jobb oldalukra, a nőket a bal oldalukra fordították. Feltártak azonban hamvasztásos temetkezéseket is. Feltehetően a hamvasztásos temetkezés ritusát csak magasabb rangú papok és a társadalmi ranglétra magasabb fokain álló családok tagjainál alkalmazták. A sírdombot, amelynek tetején cromlech (nagyméretű kövekből emelt újkőkori és kora bronzkori építmény breton eredetű elnevezése) magasodott és alatta a sírkamra helyezkedett el, kövekből rakott gyűrűvel vették körül. A sírkamrák alaprajza négyszögletes volt, de azok sarkait gyakorta lekerekítették. Ezek padlózatát lesüllyesztették, bevágták a sziklába vagy kőtömbökből felfalazták, az így készített sírkamra tetejét keresztbe fektetett kőlapokkal fedték be.

Szjunik és Dzsavakhk temetőiben új sírépítményforma is megjelent, amely később a fiatalabb bronzkor idején Örményország-szerte elterjedt. Ezeket a sírépítményeket og/ius-házaknak (Osakan) nevezték el a régészek. A durván megfaragott kőtömbökből hosszabb, alaprajzuk szerint téglalap (6x3x3 méter) alakú föld alatti sírkamrát építettek, amelynek falai kissé befelé dőltek, és amelynek tetejét kőlapokkal fedték be. A sírkamra bejáratát a nyugati oldalon helyezték el. A kamrába vezető folyosó járószintje döngölt föld volt, magát a sírkamrát válaszfallal zárták le.

A középső bronzkor különös emlékei között tartják számon a Sisean közelében található (Sorazkarer) temetőt, ahol sok menhír („hosszú kő" - kelta szó) áll még ma is. A kövek elrenendezése szebeszökően hasonlít a híres Carnac (Bretagne) men/i/'r-mezejére.

Az itt található sírhalmok átmérője elérheti akár a 100 méter is, a domb tetejétől számítva a temetkezési hely mintegy 7 méteres mélységben helyezkedik el. A kamrák mennyezetét egymás mellé helyezett farönkök alkották, falait pedig kövekből rakták föl, amihez megközelítően 150 m! anyagot használtak el.

Ezek a pazarul megépített halomsírok, amelyek egyikét­másikát hamvasztásos temetkezés fölé emeltek, hasonlóságot mutatnak más elő-ázsiai kultúrák sírépítészetével.

Csak az Örmény-fennsíkon ismerünk olyan, jelentős nagyságot elérő kőoszlopokat, amelyek egymagukban állnak. Ezeket a helybéliek v/sapnak (örmény szó „sárkány" jelentéssel) nevezik. Ezeket a sztéléket gyakran természetes vagy mesterséges vízfolyások, víztározók mellett helyezték el, minden valószínűség szerint kultikus objektumok lehettek.

Ezeknek a hamuszürke vagy vöröses színű bazaltoszlopoknak két megjelenési formáját lehet megkülönböztetni. Ami a korábbi példákat illeti, az egyik egy sima haltestet formáz, a másik pedig egy magyméretű halfejet, amelynek meghatározására két megoldás is született. Az egyik vélemény szerint a szobor harcsafejet ábrázol, a másik fél pedig amellett kardoskodik, hogy az egy pisztrángfej. A szemeket, a kopoltyúkat, a szájat és az uszonyokat felismerhető módon faragták ki. Ezeknek a sztéléknek elülső oldalára, nem is ritkán, bikákat faragtak ki, gyakran az állatok szájából vízsugarak folynak ki. A nagyjából négyszögletes, alulról felfelé haladva fokozatosan keskenyülő sztélék fejrészére feláldozott állatok „bőrét fektették föl". A fejet és a mellső végtagokat az egyik oldalon, a másikon pedig az állat hátsó végtagjait faragták ki. Ez a típus a fiatalabb sztéléforma. Ezekre a sztélékre madarak féldomborműveit is szokás volt felhelyezni. Mindkét sztélétípust függőlegesen állították föl (magasságuk megközelíti az 5, szélességük pedig az 1 métert), és úgy helyezték el őket, hogy körbe lehessen járni. Azt, hogy ezek mit is ábrázolnak, nem lehet tudni. Mind a mai napig a helyükön vannak ezek a sztélék a Gegham-hegyen (a Szeván-tó északkeleti partján, az Artamis-öbölben).

Kevesebb számú tárgyat ismerünk a kisplasztikái alkotások között. Lcsasen temetőjének egyik kurgánjában, a 3-as sorszámút viselőben, kilenc vizimadarat ábrázoló terrakotta­figurát fedeztek föl. Ezeknek a szobrocskáknak csepp alakú testét alul ellapították, megnyújtott nyakukra kis fejet ültettek. A nyakat és a fejet minden példányon rózsaszínűre vagy vörös színűre festették. Érdeklődésre tarthat számot az a szakállas férfit ábrázoló szobrocska, amelynek arcát és testét részletesen kidolgozták. A férfi fején csúcsos sapka díszeleg, amely alól kilátszanak göndör tincsei. Öltözete egyszerű: tógaszerű ruházatát derekán öv fogja össze, lábán hosszú szárú csizmát visel. A szobrocskát fehérre festették, lábbelije vörös, ruháját fekete és barna vonalakkal díszítették. Ezt az egyedülálló művészeti alkotást a Karmir-kolostor (Nakhidzsevan) melletti sírban fedezték fel, és fenntartással keltezték a középső bronzkorra.

Az Uszerlik-tepén feltárt agyagszobrokat sematikus megformázásuk még a Kura-Araksz kultúrához kötötte, jóllehet ezeken is fel lehetett fedezni újszerű, realisztikusabb jellegű ismérveket. A lekerekített csipő, a hosszú derék és a copf, amely a vállig ért, egyértelművé tette, hogy a kisplasztika nőt ábrázol.

Kimagasló mérnöki és munkaszervezési teljesítményt testesített meg az Aragac-hegység déli nyúlványán kialakított öntözőrendszer. A létesítmény több kisebb-nagyobb duzzasztógátat, víztározót és öntözőcsatornát magába foglaló bonyolult rendszert alkotott. A kialakított rendszer segítségével hasznosították az Aragacont megyében lévő előhegyek és medencék területén a tavaszi hóolvadás alkalmával képződött jelentős vízmennyiségét és az esővizet, amelyet aztán a termékeny Ararát-síkság öntözésére használtak fel a forró nyári napokon. A víztározók partjai mentén állították fel azokat a sztéléket, amelyekről már szó esett. Az Aragac-hegység nyúlványán kialakított víztározók az idő múlásával lassan természetes tavakká alakultak át.

A festett kerámiát előállító műhelyek, amelyek sokszínű vagy egyszínű tárgyakra specializálódtak, korábban csak a díszítések gazdagságában jeleskedhettek. De ekkorra már a festészet kifejezőereje és színgazdagsága meghódította a fazekasok világát. A váltást jól illusztrálja a Getasenben előkerült hydria, valamint azok a korsók, amelyeket Elarban, Aparanban és Haridzsban tártak föl. Ezeket az edényeket vörös, jól átgyúrt, finom szemcsés agyagból lassú járású fazekaskorongokon készítették. A legelterjedtebb formák között ott vannak a golyó alakú rhytonok, korsók és hydriák, amelyeknek megnyújtott törzsük volt. Az edények kiégetése előtt felületükre vékony rétegben világos vörös angóbot (színes és híg agyaréteg, amire még máz is került) vittek föl, ezt a műveletet még a simítás és a polírozás követte. Erre az alapszínre vitték fel a főként fekete, ritkábban fehér, sárga, barnás vagy vörös szervetlen festékeket. Csak ezek után égették ki az edényeket. Az a kerámia, amelyet a világos vörös alapra festettek fekete színnel, terjedt el leginkább.

A geometrikus mintákkal díszített kerámia, amelynek gyártása az aeneolithikumban vette kezdetét, a középső bronzkorra már határozott előrehaladást mutatott. A korszak különböző régészeti kultúráinak kerámiája jelentős mértékben differenciálódott mind formájában, mind festési módjában. Míg a Kizilvank-Karmirberd kultúra kerámiája világos, jól áttekinthető, de szigorú rendszert követő motívumkincset alkalmazott edényein, addig a Szeván-Uszerlik és Treghkum kultúrák lendületes, dinamikus stílust követtek. Ugyan a díszítmények kombinációja különböző elemekből állt össze, ezek között éppúgy megtalálhatjuk az egyenes és hullámvonalakat, mint a határozottan stilizált ember-, állat- és madármotívumokat. A Kizilvank-Karmirberd kultúra kerámiáján lévő díszítőelemeket, maximun négy, horizontálisan futó, az edény teljes felületét beborító sávban rendezték el, amelyeket egyszerű vonalakkal választottak el egymástól. A Karmirberd kultúrában több, mint 240 változatot számláltak össze, amelyeket 14 csoportba soroltak. Ezen változatok variálása adja ki azt a mintasort, amelynek darabjai első ránézésre ugyan hasonlítanak egymáshoz, azonban tüzetes vizsgálatuk során feltárulnak a különbségek is.

A Szeván-Uszerlik kerámia leginkább elterjedt motívuma az egymásba fonódó girland és a sraffozott rombuszok. A Treghkum kultúrára pedig a spirál- és hullámormamentika, a hullámvonalakkal kitöltött háromszögek, valamint a vízimadarak motívuma vagy a szvasztika a legjellemzőbb.

Különösen értékesek azok a fekete, polírozott edények, amelyekre domborműves szegélyt nyomtak és petyezett díszítményeket helyeztek. Ezeket az edényeket, a színes kerámia specifikus formái mellett, az ún. finom vagy „asztali" kerámia kategóriájába szokás sorolni.

Az Örmény-felföldön a középső bronzkorra keltezett lelőhelyeken már nemesfémből készített tárgyakat is felfedeztek, amelyek minősége és technikai kivitelezése semmivel sem maradtak el más területek nemesfém tárgyai mögött. E tárgyak kivitelezése során különböző technikai megoldásokat alkalmaztak: öntés, kovácsolás, mintázás, hengerlés, forrasztás, trébelés, gravírozás, filigránmunka vagy granulálás. Számos említésre méltó példa adódik, amelyekről a régi fémfeldolgozás remekei közül itt feltétlenül szót kell ejteni. Négy tárgyat kell kiemelni. Ezek: a Vanadzorban előkerült aranyserleg, hasas törzzsel és gömbölyű fenékkel, amelyen három oroszlánpárt helyeztek el a heraldika szabályai szerint. Treghkum 17. sírdombjában felfedezett berakásos aranyserleg. Ennek felületét, a törzs részen, széles spirálok, felforrasztott aranyszálak, a spirálok között féldrágakövek (rózsaszínű szardonix [szalagos achát] és türkiz).

TALPAS EZÜSTPOHÁR
Kr. e. 21. század, Karasamb

 

A Karasamban előkerült ezüstpohár egy olyan történetet mesél el képi megfogalmazásban, amelynek minden valószínűség szerint történelmi alapja lehetett. A hat, egymás alatt elhelyezett fríz tematikája, fentről lefelé haladva, a következő: 1) vadkanvadászat, 2) lakoma és áldozatbemutatás, 3) hadjárat, 4) csata a „lándzsás" és a „pajzsos" harcosok között, 5) a hadifoglyok lefejezése és 6) a kivégzettek lelkének vándorlása, leköltözése farkas farkú lényekbe. Az embereket derekukig profilban vagy félprofilban, felsőtestüket, az öv feletti részt pedig frontálisan ábrázolták. Különösen hatásos a párbaj jelenete, ahol a „lándzsás" harcos halálos szúrása következtében a „pajzsos" harcos térdre rogyik, sisakja lehullik, és az arcát nem védte semmi.

A középső bronzkori Kaukázus hegyláncától délre eső területek ezüstművese által készített alkotás mind ikonográfiailag, mind a jelenetek elrendezésében a Hettita Birodalom művészetének irányvonalával mutat rokonságot, de közös jegyek mutathatók ki Anatólia őslakosságának, a protohettiták a mitológiájával is.

Sokszínű volt az ékszerek palettája is: dísztűk, kar- és nyakperecek, üveggyöngyök, csatok és tükrök, amelyek aranyból, ezüstből, bronzból, féldrágakövekből (szardonix, jáspis, gagát [fekete borostyánkő], ónix, obszidián), valamint színes üvegpasztából és kövekből készültek.

Az egyéb díszítőművészetek közül meg kell említeni azokat a sírépítmények falait borító falképeket, amelyeket Verin Naverben és Lóri Berdben tártak fel.

 

A késő bronzkor és a korai vaskor (Kr. e. 15-9. évszázad)

A középső bronzkor utolsó szakaszában a négy, színes/festett kerámiaárut produkáló, rokon vonásokat felmutató kultúrák összeolvadási folyamata megkezdődött.

Az ún. finom kerámiát csak a fekete, polírozott kerámia képviselte. Ebben a korszakban léptek porondra az első államszerű formációk. Politikai és kulturális jegyek, ismérvek mentén jöttek létre az első egységek. A településeken megépítették az első „monumentális" építményeket, a társadalom fokozatosan differenciálódott, kialakultak a hierarchizált társadalmi berendezkedés csírái, megjelentek az első feliratos emlékek. Az Örmény-felföld minden körzetében, a Kr. e. 1 5-9. század között kiteljesedett a késő bronzkorra jellemző kultúra. A fegyverek, az ékszerek és a szerszámok néha az egymástól több száz kilométeres távolságban elhelyezkedő lelőhelyeken előkerült példányai meggyőző módon mutatták fel hasonlóságuk jegyeit.

A térség belépett a civilizáció korába. Jelentős központok jöttek létre az Ararát-völgyben (Mecamor), az Aragacoc körzetében (pl. Osakan, a Szeván-tó medencéjében (Lcsasen), az Arsak vidékén (Aradzsadzor), Útik (Khanlar), Cugark (Vanadzor, Lóri Berd) vagy Sirak (Horom, Haridzs, Arthik). Feltehető, hogy a katonai-védelmi célok szem előtt tartásával épített erődítmények legkorábbi példányait Örményországban már a Kr. e. 4-3. évezredben kivitelezték. A megmunkálatlan sziklatömbökből rakott falak „találmányát" a Kr. e. 3. évezred óta egyre magasabb színvonalon valósították meg (pl. Perszi, Haridzs), amely a középső bronzkor idején is tovább tudott fejlődni (Astarak). Az alkalmazott építési technika azonban csak a késői bronzkor idejére érkezett el a tökéletesség fokára, amikor már mindenhol ezt alkalmazták. Ennek az építési elvnek a lényege az, hogy betartásával küklopszfalú építményeket tudtak létrehozni. A három és hét sor között változó kőfalakkal bekerített terület nagysága 40 és 60 hektár között vátozhatott, de egyetlen olyan is van, amely több, mint 100 hektárnyi területet vett körül (Moktam erődje).

A késői bronzkor és a korai vaskor idején az ilyen falazási technikával épített erődszerű városok hálózata borította majnem az egész Örmény-fennsíkot, amelyeket szinte alig megközelíthető körzetekben - magasan fekvő hegyeken, hegyormokon, olyan hegyvidéki terepeken, ahol az erődöket három oldalon mély szakadékok vettek körül - helyeztek el. Az erődök falmaradványai még mindig 7 méteres magasságig érnek, vastagságuk, jelenlegi állapotúban is, 3-6 méteres. A masszív építmények mintegy 500 pédányát tartják nyilván a régészek.

A kései bronzkorban, a Kr. e. 15-11. század folyamán megszaporodott a bronzból öntött kisplasztikái műremekek száma. Ezek jobbára állatokat (madarakat, szarvasokat, kőszáli kecskéket) ábrázoltak, amelyekkel jobbára az ökrös szekerek és a lovak vontatta harci kocsik kocsirúdjait és az ökrök jármait díszítették.

Ami a harcosok ruházatát illeti, széles területen elterjedt a gravírozott, trébelt bronzövek divatja, amelyek a férfiak ízlésvilágába engednek belepillantani.

A Szeván-tó északnyugati csücskén elhelyezkedő Lcsasen falucska kurgánjairól nevezetes nekropolisza - többek között -a fából ácsolt, különböző típusú kocsijaival tett szert hírnévre. A kurgánok régészeti feltását az 50-es évek második felében kezték meg. A kocsikat, legyenek azok teherszállításra, netán a két kerékkel szerelt, a kasban álló két harcos ütközetbe vonulására alkalmas járgányok, az avatott kezű bognárok sorozatban tudták előállítani.

Lcsaseni kocsi

 

Az Örmény-fennsíkon megtelepült vagy még mindig nomadizáló törzsek társadalmi berendezkedése és techikai színvonala olyan szintre emekedett a vaskorszak hajnalán, hogy szállásterületeiken olyan törzs központok alakulhattak ki, amelyek egymással versengve hegemóniára törekedtek. A pozíciójuk megtartása vezérelte őket akkor is, amikor az ókori Kelet nagyhatalmai, olyan szomszédjaik, mint a hettiták és az asszírok, ellenében kívánták területeiket megtartani. Abban az időszakban, amikor ellenségeik támadásba lendültek ezen fémekben és állatokban bővelkedő területen, csak ezen törzsi központok sikeres összefogásában reménykedhettek. Az Örmény-fennsíkon csak egy ilyen központ volt, neve Uruatri, amely a hegyi törzseket maga alá tudta gyűrni, mivel olyan szervezettségi szintre jutott el, amely már megütötte a központosított államszervezet mércéjét.

 

URARTU

 

A Kr. e. 9-7. században az újasszír katonai nagyhatalom olyan újonnan felemelkedett államalakulatokkal került szembe hódításai során, amelyek - az előbbi gyengélkedését kihasználva - a siker reményében vehették fel a harcot. Ezek sorában előkelő helyre küzdötte fel magát Urartu. Majdnem másfél évszázadon keresztül folyt a küzdelem a hegemóniáért a két állam között, amely végül is az asszírok győzelmével ért , véget, amely egyúttal a kimerült Asszíria hanyatlását is maga után vonta.

Az előttünk jobbára hatalma teljében megjelenő Asszíria árnyékában csak alárendelt szerep jutott Urartunak, de ez az állam a 9-8. században kemény ellenfélnek bizonyult. A hősiesen küzdő ellenfél ugyan hamarosan feledésbe merült, és csak bátorságukról emlékeznek meg a későbbi források. Xenophón, aki a Kr. e. 5. században Nagy Kürosz kísérőjeként bejárta a volt urartui állam területét, anélkül, hogy a dicső múltat felemlítené, a következőket írta a kései utódokról: A khaldaionok könnyű kis pajzsot és két-két hajítódárdát viseltek; zsoldért harcoltak, és ahhoz szegődtek, akiknek szüksége volt rájuk, mert nemcsak harciasak, hanem szegények is. Hegyes földjüknek csak kis része művelhető." (Fein Judit fordítása.)

Az állam, amelynek nevét az Ótestamentum Ararát formában őrizte meg, mesés gazdagságából, amit II. Sarru-kinu 714-es hadjárata alkalmával zsákmányolt kincseinek tételes jegyzéke is tanúsít, csak ennyi maradt. Az országot, melyet az asszírok sohasem tudtak birodalmukhoz csatolni, később a médek, majd a perzsák kebelezték be.

Urartu történetének kezdeti időszakát- urartui források hiányában - az asszír források alapján lehet többé-kevésbé megrajzolni. Az asszír források tükrében mintegy négy évszázadon keresztül tartott az a folyamat, míg urartui törzsek állammá szerveződtek.

 

A törzsszövetségtől a központosított államig

Urartu az asszír forrásokban először a Kr. e. 13. század első felében jelenik meg. I. Sulmanu-asaridu felirata említi elsőként, hogy uralkodása elején fellázadt ellene Uruatri országa. A szöveg szerint három nap leforgása alatt (azaz három csatában, ütközetben) Assur isten segítségével leigázta és nemcsak Uruatrit foglalta el, hanem határait egészen Kutmuhi határáig tolta ki.

A hadjárat leírása abból a szempontból is fontos, hogy segítségével meg lehet határozni Uruatri földrajzi koordinátáit. I. Tukulti-Ninurta feliratában egy másik törzsszövetség is megjelent. Ebben az esetben az asszír király titulusa érdemel figyelmet. Tukulti-Ninurta, a hatalmas király, minden nép Napja, az erős király, Kardunias királya, Sumer és Akkád királya, a subartuiak és a qutuk királya, az összes Nairi ország királya, ..." () A felirat további sorai megemlítik, hogy a Nairi országok 43 királya lépett fel ellene.

Ennél sokkal több információt nyújt I. Tukulti-apal-Ésarra vezette hadjárat leírása. Már uralkodása első évében az Asszíriától északra elhelyezkedő politikai alakulatok ellen fordult. Az uralkodó negyedik hadjáratát vezette a Nairi országok ellen. A szövegben felsorolja a térség 23 királyát, akikkel harcban állt. A Nairi országok kifejezés mögött egy olyan laza törzsszövetség állhatott, amelyben a főnökök létszáma nem volt állandó, mert a kérdéses feliratban 60 királyt is emlegetnek, akiknek életét a győztes asszír uralkodó elvette. Assur városában, az Anu és Adad isteneknek szentelt templomban elhelyezett sztélén már 30 Nairi fejedelemről beszélt I. Tukulti-apal-Ésarra, akiket lába alá hajtott. Uralkodása idején szinte minden nap veszély fenyegette az Örmény­fennsík lakóit. Minden bizonnyal az állandósult asszír nyomás még szorosabbá fűzte a Nairi országok és az Uruatri országok törzsi fejedelemségei közötti kapcsolatokat, és így nagyban hozzájárulhatott a törzsszövetség állammá szerveződéséhez.

A térségbe vezetett hadjáratok kimondott célja a zsákmányszerzés volt. Meg kell jegyeznünk, hogy a rablott értékek között nem szerepelt színesfém, sem felszerelési eszköz. A zsákmánylisták csak élő állatokat említettek. Az állatok közül a fő hangsúly a lovakra esett, amelyeket az asszír hadsereg egyszerűen besorozott. Az uralkodó negyedik hadjárata során készített zsákmánylista 1200 lovat és 2000 szarvasmarhát vett számba.

Az Uruatri országok elnevezés Assur-bel-kala, I. Tukulti-apal-Ésarra második fiának feliratában fordult elő ismét. Ő uralkodásának második évében indított hadjáratot Uruatri ellen, melynek során néhány települést el is foglalt. Valamivel később benyomult Éimme és Bargun országban, amelyek az Uruatri törzsszövetség tagjai közé tartoztak.

II. Adad-nirarinál is találunk bizonyítékot arra, hogy milyen képlékeny is volt a térség szövetségi rendszere. Salua ország, amely korábban az Uruatri törzsszövetséghez kötődött, most mint önálló állam jelenik meg. II. Tukulti-Ninurta szövegében ismét a Nairi országok szerepelnek.

Az Urartu országok terminusa először, de még mindig a régebbi értelmében II. Assur-naszir-apli évkönyvében fordul elő. A szöveg arról beszél, hogy az asszír katonák meghódították azt a földet, amely „a Szubnat folyó forrásától (Tigris) Urartu országokig" terjedt. Ez a felirat leírta a Nairi országok ellen vezényelt hadjáratát is.

A 9. század második negyedéig az asszír évkönyvekben alig történik említés Urarturól egészen II. Assur-naszir-apli uralkodásáig, amikorra Asszíria helyreállította vezető pozícióját Elő-Ázsiában, és megindította Urartu ellen a szinte minden évben indított hadjáratok sorozatát.

III. Sulmanu-asaridu elődjei nyomán indult harcba az északi területek ellen, azonban a korábban szétforgácsoltnak hitt Nairi országok területén ellenállással találta magát szemben. Feltehetően őneki már az időközben állammá szerveződött törzsszövetség utódjával kellett folytatnia a háborúskodást.

Asszíria 9. században bekövetketett felemelkedését, megerősödését megelőző időkben, addig, amíg az asszír betörések szüneteltek, az Örmény-fennsík több pontján is megszilárdultak adminisztratív központok. így, hogy csak a fontosabbakat emeljük ki: Diauehi (a görög forrásokban Tdo%oi) a Csoruh völgyében, Alze a Murád Su völgyében, Supria a Tigris felső folyásától északra elterülő vidéken, Tubuskia (a Nairi királyság) a Bohtan Su völgyében, a Van-tótól délre és Ardini (Muszaszir) a modern Rovanduz közelében.

A Kr. e. 9. század közepétől kezdve már egy magas fokon szervezett Urartuval számolhatunk, amely ellent tudott állni a korábban állandósult asszír betöréseknek.

Az államalakulat első, név szerint is ismert királya Aramu volt. III. Sulmanu-asaridu több felirata is megemlített őt abban az összefüggésben, hogy elfoglalta Aramu megerősített városait, amelyek a Tigris forrásvidékétől az Eufrátesz forrásvidékéig húzódtak. Az erődített városok láncolata jól jelzi, hogy milyen szervezettségi szintre emelkedett ez az ország. Tudni való, hogy ezt az időszakot megelőzően, a területről semmilyen számottevő régészeti bizonyítékkal nem rendelkezünk, amely ilyen megerősített települések meglétére utalt volna.

Az asszír uralkodó egyik felirata büszkén hangoztatta, hogy sikerült elfoglalnia Aramu székvárosát, Arzaskunut is, amelynek ugyan pontos elhelyezkedését nem ismerjük, de az adott szöveg összefüggéseiből nyilvánvaló, hogy azt „Nairi Felső Tengerének" (Van-tó) partjainál kell keresnünk. III. Sulmanu-asaridu ugyanis ennek a tónak vizében mosta meg rituálisan Assur isten fegyvereit. A hadjárat eseményeit a Balavatban feltárt, a templomkapu szárnyait borító bronzlemezek művészien domborított képei örökítették meg.

Aramut I. Szarduri követte a trónon, akiről nem tudjuk, hogy egy és ugyanazon család, illetve törzs tagja volt-e. Apját a felirat Lutiprinek nevezte meg. I. Szarduri, aki ezt a feliratot egymás után hatszor is felvésette az ún. „Szarduri erőd" küklopszfalazású építményére, amelyet joggal tarthatunk az urartui főváros, Tuspa legrégebbi emlékének. Ezek a feliratok ugyan az akkád nyelv asszír dialektusában íródtak, de jól jelzik azt a szükségszerűséget, amely szinte kikényszerítette az írásbeliség gyors elterjedését és mindennapos használatát.

Az urartui nyelven készített feliratok I. Szarduri utódja, Ispuini uralkodása idején jelennek meg és a 7. század második feléig folyamatosan készültek.

Az urartui szövegekben bőven találunk utalásokat a politikai eseményekre, az egyre szélesebb körben folytatott építkezési tevékenységre, kisebb mértékben a lakosság hitvilágára és vallási rítusaira, amelyeket kiegészítenek az asszír források is.

 

Urartu fénykora

Ispuini és Menua uralkodása idején az állam mind politikailag, mind katonailag hihetetlen gyorsasággal fejlődött. Királyaik és csapataik egyre nagyobb területeket hódítottak meg. A Van-tó körzetéből kiindulva rövidesen elérték az Araxész völgyét - megkezdődött Transzkaukázia meghódítása -, keleten eljutottak a Zagroszon túli Iráni-Azerbajdzsán területére, délen az iraqi Kurdisztán hegyei közé, nyugaton megszállták az Eufrátesz völgyét, ahol az asszírokkal versengve küzdöttek a Melid (a görög Ms?aTr|vr|) feletti ellenőrzés jogáért.

Az urartui hadsereg a kezdetek kezdetétől alkalmazta a harci kocsizó alakulatokat. Az Ispuini és Menua idejében vezetett katonai expedíció, amelynek célállomása Mesta (a modern Mianduab, amelyet talán Hasanlu lelőhellyel lehet azonosítani) és Parsua (az egyik legkorábbi utalás a perzsákra) volt, 106 kocsit vonultatott fel a gyalogság mellett, amely több tízezer harcosból állt. Ezek a kocsik, illetve ezek parádékon felvunultatott társai gyakran szerepeltek sisakokon, tegezeken és öveken dekorációként.

Erre az időre tehető Ispuini és Menua tisztelgő látogatása Ardiniben (Muszaszir), amelyről a kétnyelvű (asszír-urartui) Kelisin-sztélé, amely még mindig az eredeti helyén áll (pár lépésre ugyan, de az iraki-iráni határt jelentő jelképes országhatár iraki oldalán), számol be. A korábban független városállam főistene, akit az Örmény-fennsík legtávolabbi zugában is tisztelet övezett, Haldi volt. Az urartui király és kijelölt utódja a szentély urát gazdagon megajándékozta. A fegyvereken, rézedényeken kívül 1112 bikát, 9120 kecskét, sőt mi több, 12 480 kecskét is, amelyeket áldozat gyanánt levágtak, kapott Haldi. A szöveg nem említi ugyan Ardini királyát, sem annak nevét, de vélhetően a látogatást előre egyeztette a két uralkodó. Feltételezhető, hogy ezzel az aktussal a főváros, Tuspa istene, Teisebaini (a hurri Tesub) „másodhegedűs" lehetett csak az urartui panteonban. A szakrális főváros, Ardini és a Haldi-szentély addig, amíg II. Sarru-kinu 8. hadjáratában a földdel nem tette egyenlővé, különös helyzetet, területi különállást élvezett az erősen központosított urartui államon belül.

A kisszámú, vallástörténeti jelentőséggel is bíró szöveg között meg kell említenünk a Meher Kapisi feliratot is, amelyet a Zemzem Dag nevű hegy oldalában (a Van-tótól keletre) véstek fel, amely minden urartui istent felsorol a nekik bemutatott áldozati adományok tételes felsorolásával együtt. A szöveg topográfiailag is értelmezhető, hiszen olyan települések istenségeit is számba veszi, amelyek a szöveg keletkezését megelőzően integrálódtak az urartui állam keretei közé.

Apja halála után, kijelölt utódja, Menua foglalta el az egyre jeletősebb katonai potenciállal rendelkező ország trónját. Amint apja örökébe lépett, folytatta annak expanziós politikáját. Két sikeres hadjárat vezetése alkalmával mutatta meg rátermettségét. Az Eufrátesz vidékén meghódította Kutume városát, Alzi és Sasnu országait. Alzi elfoglalása megteremtette Menua számára a lehetőséget, hogy terjeszkedését tovább folytathassa az Eufrátesz könyöke irányában. Menua palui feliratából tudjuk, hogy elfoglalta Supa(ni) országát (az antik forrásokban Sophene), és Melitia (Maiatya) királyát adófizetésre kötelezte. Ez pedig azt jelenti, hogy Menua hadseregével átlépte az Eufrátesz folyót. Eközben III. Adad-nirari is hadjáratokat vezetett mind Nyugat-Irán területére, mind Délkelet-Anatólia irányába. Ekkor még nincs hírünk közvetlen asszír-urartui összecsapásról, de világosan kirajzolódni látszanak azok a stratégiai fontosságú vonalak, amelyek mentén a konfliktus hadászati cselekményekbe csaphat át. A két katonai nagyhatalom nagyon közel merészkedett egymáshoz. Délkelet-Anatóliában az Urartunak adófizető Melitiát és az asszír ellenőrzés alatt álló Pazarcikot csak a Keleti-Tauros keskeny hegylánca, a Melitiát Daglari választotta el egymástól.

Menua az elfoglalt területeken új városok tucatját alapította. Több ilyen megerősített településen épített templomot, kultuszhelyet. Menua legjelentősebb alkotása az a csatorna, amely egy Tuspától 35 km-re levő forrástól vezeti a vizet a fővárosba. A későbbi utókor, így az örmény történetírás atyja, Movszesz Khorenaci is, a csatorna építését Szemirámisznak (Sammu-ramat), az asszír királynénak, V. Samsi-Adad feleségének, aki életet adott III. Adad-niranak, tulajdonította. A csatornán kívül Menua még öt gátat, illetve víztározót építtetett.

Menua utódja, I. Argisti, Menua másodszülött fia lett. Az idősebb fiú, aki több írásos emléket hagyott maga után, idő előtti halála miatt nem léphetett trónra. A trónra lépő új uralkodó életének eseményeit megismerhetjük az ún. xorxori (asszír mintát követő) évkönyvekből, amelyet saját sírja, „mauzóleuma" külső falára vésetett fel élete vége felé (Van).

Uralkodása elején hadjáratot indított Diauehi uralkodója, Utupursini ellen. Mivel ezt az országot és uralkodóját már Menua idején is az Urartunak adózók között tartották számon, feltételezhető, hogy Utupursini a trónváltást arra használta fel, hogy megszabaduljon az urartui igától. A kísérlet balul ütött ki.

I. Argisti sikeres, Diauehi ellen vezetett hadjáratát követően mélyen benyomult Transzkaukázia területére. Az ekkor elfoglalt a területek az Arasz egyik mellékfolyójától, az Árpa Csajtól keletre terültek el.

Argisti évkönyveiben tíz hadjáratot/uralkodási évet említenek. A tizedikben egy újabb városalapításra került sor az Araxész bal partján: a város neve Argistihinili (a mai Armavir-blur).

I.  Argisti sikereit, ezt az igazság kedvéért jegyezzük meg, az asszír állam időleges gyengesége is elősegíthette, amely III. Adad-nirari halála és III. Tukulti-apal-Ésarra trónra lépése közötti időszakra esett.

Argisti fia, II. Szarduri uralkodásának eseményeit a vani szikla északi oldalában levő Hazine Kapisi-sziklaszentélyben vésték fel. Ezenkívül számos sztélé és felirat is nevéhez köthető, amelyek eredetileg szintén a sziklaszentélyben álltak, és csak később kerültek el onnan. II. Szarduri első uralkodási évében több irányban is indított hadjáratokat. Ekkor következett be az első urartui-asszír összecsapás, V. Assur-nirari uralkodásának első évében. Egy Melitia elleni hadjáratról egy sziklafelirat is tudósít, amelyet Habibusagiban, az Eufrátesz menti Izoglu közelében fedeztek fel.

A felírat szerint II. Szarduri átkelt az Eufráteszen, legyőzte Hilaruadát, Melitia királyát, elfoglalt és kifosztott tíz további várost. Az előbb említett feliratban Tumiskinak (az antik forrásokban Tomisa), az újonnan alapított urartui erődnek a hídfőállás szerepét szánták, amely a perzsa időkben arról volt nevezetes, hogy a királyi út Eufráteszen átkelő szakaszának fő ellenőrző pontja volt.

Kr. e. 745-ben elkerülhetetlenné vált a döntő összecsapás Urartu és Asszíria között. Az előbbi dátum egybeesik az új asszír király, III. Tukulti-apal-Ésarra trónra lépésével. A jelentős reformokat végrehajtó uralkodónak sikerült menekülésre kényszerítenie II. Szardurit. 735-ben sikeresen hatolt be Urartu szívébe és ostrom alá vette Tuspát, a fővárost is. De a várost nem tudta bevenni.

II.  Szarduri a 8. század 30-as éveinek végén halhatott meg.

II. Szarduri halálával, ill. az uralkodása végén bekövetkezett, asszíroktól elszenvedett vereséggel lezárult Urartu első, expanzív korszaka. Utána I. Rusza lépett a trónra, akinek meg kellett küzdeni belső ellenlábasaival és az ilyenkor menetrend szerint bekövetkező anarchikus állapotokkal.

Az egyik később keletkezett asszír forrás szerint Rusza a muszasziri (Ardini) templomban szobrot állíttatott magának, amely őt harci szekéren ábrázolta. A rajta lévő felirat szerint Rusza azzal dicsekedett el, hogy saját kezével szerezte vissza az Urartu feletti ellenőrzést. Van némi igazsága a feliratnak, hiszen Rusza helyzete kezdetben igen súlyos volt. Sikerült megbirkóznia a helytarók felkelésével, és újból ellenőrzése alá vonta a jelentéktelen nagyságú városállamot, amely kulcsfontosságú szerepet játszott mind vallási, lévén itt az urartuiak főistenének, Haldinak a szentélye, mind stratégiai szempontból. Átszabta a közigazgatási körzeteket. Új erődöket alapított, többek között Transzkaukáziában, a Szeván-tó partján. De még jóformán be sem fejezhette az ország egységének helyreállítását, máris súlyos külső veszedelem fenyegette, a kimmerek betörése.

 

A hanyatlás kezdete

A kimmerek azokhoz a Fekete-tenger északi vidékén élő lovas nomádokhoz tartoztak, amelyek a Kr. e. 8. században behatoltak Transzkaukáziába és Kis-Ázsia területére. Az asszír kémjelentések szerint a kimmerek akkor Guriani (Transzkaukázia nyugati vagy középső részén) területén tartózkodtak. Rusza ugyan hadjáratot indított a kimmerek országa ellen, de vereséget szenvedett. A kimmerek betörtek Urartu területére, és útközben mindent elpusztítottak, tönkretettek. De sem ők, sem a később betörő szkíták nem tudták az Urartu gerincét alkotó erődöket bevenni. A kimmerek csupán arra szorítkoztak, hogy időnként támadásokat intézzenek az urartui területek ellen. A későbbiekben még az is előfordult, hogy Urartu vagy Asszíria zsoldjába szegődtek.

I.  Ruszának sikerült kivezetnie Urartut ebből a súlyos válságból. De ahogyan az állam katonai potenciálja ismét növekedni kezdett, újabb elkerülhetetlen összeütközés lehetősége érlelődött közte és Asszíria között. Rusza felkészült a várható összecsapásra, és kapcsolatot teremtett Frígiával, valamint a Taurusz nyugati részén fekvő kisebb királyságokkal. Keleten támogatta azokat az asszírellenes csoportokat, melyek az idővel erőssé és függetlenné vált Manában (a mai Dél-Azerbajzsán területén) alakultak. A szomszédos médek és egyéb törzsek területén is szította az asszírellenes hangulatot. Ezeken a területeken II. Sarru-kinu, Asszíria új uralkodója csak szakadatlan hadjáratokkal tudta fenntertani befolyását.

714-ben Sarru-kinu büntető hadjáratra indult az Urmia-tótól keletre eső területekre. Rusza ki szerette volna aknázni ezt a kedvező alkalmat, és csapatai élén megindult, hogy Sarru-kinu seregének hátába kerüljön. Az asszír királyt azonban kémei idejekorán figyelmeztették, úgyhogy felkészülhetett a támadásra, és a Tavus-hegyen (a mai Sahend, az Urmia-tóhoz közel) vívott csatában tönkreverte Rusza seregét. Rusza Tuspába menekült, és mivel nem tudta elviselni a rázúdult újabb szerencsétlenséget, öngyilkossággal vetett véget életének 713-ban.

II.   Sarru-kinu pedig végigvonult Urartun. Útjában mindent elpusztított, felégette a falvakat, lerombolta az erődöket, megsemmisítette a csatornákat, feldúlta a gyümölcsöskerteket és a vetéseket. Zsákmányul ejtette vagy felgyújtotta az élelmiszerkészleteket. A hadjáratról ránk maradt egy részletes hadijelentés, amelyet az asszír haditudósító az istenséghez intézett levél formájában szerkesztett. Ez a dokumentum, amelyet a párizsi Louvre-ban őriznek, az Urartu belső életére vonatkozó legteljesebb forrásunk.

Tubuskia királya ajándékokkal megrakodva időben a győztes elé vonult hódolni, de Urzana, Ardini királya ezt nem tette meg. Sarru-kinu egy kisebb létszámú csapattesttel átkelt a hegységen, és meglepte Urzanát. Urzana elmenekült, az asszírok pedig kirabolták palotáját és Haldi isten templomát. A zsákmánylista részletesen felsorolja azt a temérdek kincset, amelyet a templomban őriztek.

A 714. évi vereség és az a tény, hogy Asszíria a 8. század utolsó két évtizedében teljesen hatalma alá hajtotta Szíriát és Kis-Ázsia szomszédos részeit, arra kényszerítette a következő urartui királyokat, hogy gyökeresen változtassanak külpolitikájukon. Már nem akartak Asszíriával délnyugaton és délkeleten vetélkedni, hanem főként északnak és nyugatnak fordultak.

Urartu újabb megerősödésének korszaka II. Ruszával kezdődött, aki Kr. e. 690-es vagy 680-as években léphetett a trónra.

II. Rusza nagy építkezésekbe kezdett a fővárosban, de különösen Transzkaukáziában. Az ő uralkodása alatt épült az a nagy csatorna, mely elvezette a Razdan vizét, és az Ararát-völgyet öntözte. Itt új közigazgatási központ épült - Karmir Blur (Teiseba Uru), ahova bőven folyt az adó a környékről. A meredek folyóparton emelkedett a fellegvár, ahol a közigazgatási épületek álltak. A fellegvár falai körül terült el a tervszerűen épült, rendezett város. Teiseba Uru területén a régészek igen nagy készleteket találtak különféle gabonafélékből, feltártak még bronztárgyraktárakat, olajütőket, szerszámokat, fegyvereket, műhelyeket is.

Bár II. Rusza uralkodása idején Urartu és Asszíria között több kisebb határincidens is bekövetkezett, és bár Rusza, valamint a kimmerek szándékai néha bizalmatlanságot kelthettek Asszíriában, a két állam általában békés viszonyban maradt egymással. Amikor Kr. e. 673-ban Assur-a<e-iddina leverte Supriát, ezt a kis hegyi királyságot, ahol a szökevények menedéket találhattak, ezeket kiszolgáltatták Ruszának. Rusza pedig 654 körül követséget küldött Assur-ban-apli udvarába, azzal a céllal, hogy megnyugtassa az asszír királyt. Az asszír uralkodó ugyanis attól tartott, hogy Urartu, a kimmerek és a szkíták közös akciót szerveznek Asszíria ellen. Assur-ban-apli részben az ő semleges magatartásuknak köszönhette azt a győzelmet, amelyet néhány évvel később a Babilónia és nagyszámú szövetségese ellen folytatott háborúban aratott.

 

Urartu végórái

A Kr. e. 640-es években III. Szarduri lépett Urartu trónjára. Uralkodásáról jóformán semmit sem tudunk, de kétségtelen, hogy nyugtalan és zavaros esztendők voltak ezek. A szkíták, akik akkora már leverték a kimmereket, Urartu végvidékein leigázott lakosságával együtt minden valószínűség szerint súlyosan fenyegették Urartu létét. III. Szarduri a 7. század 30-as éveinek elején Assur-ban-aplinak levelet írt, és ebben - Urartu történetében először - már nem az asszír király „testvérének", hanem „fiának" nevezte magát. Ezzel, ha csak formailag is, de elismerte Asszíria felsőbbségét. Az ókori Kelet régi államait kívülről új ellenségek - a médek és a szkíták - fenyegették, belülről pedig társadalmi ellentétek gyengítették. A szomszédos Manához hasonlóan ezért igyekezett most Urartu is Asszíria megingathatatlannak látszó hatalmára támaszkodni.

Urartu történetének további eseményeit nem ismerjük, csak egy urartui királyról, III. Ruszáról tudunk, aki Erimena fia volt. Urartu Manával együtt bekerült azoknak az eseményeknek a forgatagába, amelyek Asszíria pusztulását idézték elő. 610-ben vagy 609-ben a médek seregei annak a háborúnak során, amelynek Asszíria megsemmisítése volt a célja, elfoglalják Tuspát. A régi görög forrásokból azonban tudjuk, hogy Urartu, Mana és a szkíta királyság (Azerbajdzsán) a Kr. e. 6. században még fennállt, bár mindannyian Médiától függtek. 590 körül, amikor Kis-Ázsiában háború tört ki Média és Lüdia között, valószínűleg Urartu függetlenségének utolsó maradványai is megsemmisültek.

Körülbelül ebben az időben pusztult el Karmir Blur is Transzkaukáziában. A fellegvár, mielőtt az ellenség elfoglalta, valószínűleg már a város lakosságának kezén volt, mert már akkor megszűnt Urartuban a központi hatalom. Szkíta íjász­csapatok foglalták el a várat, melyet felgyújtottak és kiraboltak. Lehet, hogy még szolgálatban álló szkíták voltak, vagy talán médek, akiknek fegyverzete hasonlított a szkítákéhoz.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet