Előző fejezet Következő fejezet

Nagy Kornél

Az örmény etnogenezis

 

ŐSTÖRTÉNET ÉS AZ ÁLLAMISÁG KEZDETEI

 

Az indoeurópai nyelvet beszélő örmény nép eredete -a fennmaradt források hiányában - a történelem homályába vész. Szakmai körökben az örmény nép eredetéről számos elmélet, hipotézis forog közszájon. A legelfogadottabb nézet szerint az örmények elei a Kr. e. 12-7. században jelentek meg a mai Örmény-fennsík területén. Vándorlásuk gyaníthatóan egybeesik az ókori görög történelem sötét korszakával. Az örmény őstörténet kutatói számára is komoly dilemmát jelent, hogy az örmények békés, transzhumáló pásztorkodást folytató vándorlásaikkal foglalták el, vagy pedig erőszakos hódítással szerezték meg a mai örmény területeket. Vita van továbbá, hogy etnikailag homogén népességről van-e szó, vagy több népet magába foglaló törzsszövetségről. A jelenleg elfogadott kutatások szerint az örmény népesség több indoeurópai és kaukázusi nép keveredéséből született. Ezek közül a komponensek közül fontos szerep jutott osztályrészül az indoeurópai nyelvközösség úgynevezett balkáni ágának. így gyakorta hozzák genetikai összefüggésbe az örményeket az ókori hellénekkel, trákokkal, dákokkal és a frígekkel. Sőt egyáltalán nem zárható ki, hogy az örmény nép etnogenezisében nagy szerepet játszott a balkáni nyelvcsoportnak a Kis-Ázsiába vándorolt ága. A másik fontos komponens lehetett az örmények etnogenezisében a szintén indoeurópai hettita elem. Feltételezhető, hogy az örmények elei a hettita utódállamok népességével is keveredtek. Harmadik fontos elem az árja vagy az iráni népek közössége volt. Jóllehet az örmény kutatók erősen kételkednek az iráni elemeknek az örmény nyelv keletkezésében való részvételében, de nem is zárják ki. Mindenesetre az iráni elem megjelenésével az örmények körében egy több mint háromezer éves együttélés vette kezdetét, amely jócskán rányomta bélyegét az örmény történelem és kultúra fejlődésére.

Visszatérve az örmények vándorlásához, az indoeurópai összehasonlító nyelvészet művelői az örmények őshazáját a Balkán-félszigetre helyezik, feltéve, ha elfogadjuk, hogy maga az örmény nép etnikailag is homogén volt. Más elmélet szerint az örmények a feltételezett kis-ázsiai indoeurópai őshazában maradtak, s így a legarchaikusabb autochton indoeurópai nyelvet beszélőként maradtak meg Kis-Azsiában.

A jelenleg legelfogadottabb nézet szerint az örmények feltehetően a frígek kötelékében vándoroltak a Balkánról vagy az Al-Duna vidékéről Kis-Ázsiába, és jutottak el a Kr. e. 13. században a Hettita Birodalom északkeleti részén fekvő Hajassza-Azzi tartományba. Eme elnevezés már csak azért is komoly fontossággal bír, mert a Hajassza helynév összefüggésbe hozható az örmények Zia/önelnevezésével. Az örmény nép másik eleme nagy valószínűséggel az asszír feliratokban említett, az Eufrátesz nagy kanyarulatánál fekvő Arme-Szupria tartománnyal hozható kapcsolatba. Az ebben szereplő Arme tehát az örmények másik és ismertebb elnevezésének - arméniai- lehet a forrása. Ez az elnevezés található az óperzsa feliratokban, s klasszikus görög közvetítéssel vált ismertté.

Homály fedi, hogy az örmények hol lehettek az Urartu birodalmának fénykorában. A Kr. e. 7-6. században Urartu romjain asszír, majd pedig azt követően az iráni méd birodalom osztozott. Ez időben a médek befolyása már az örmény területekre is kiterjedt. Uralmuk azonban kérészéletűnek bizonyult, a perzsa Nagy Kürosz Kr. e. 550-ben fellázadt a médek ellen, és hamarosan meghódította a Közel-Keletet.

A görög forrásokban Orontész néven szereplő fővezér és tartományúr, örmény nevén Jervand, az első ismert örmény dinasztia alapítója, aki hamarosan kénytelen volt behódolni az óperzsa AMa/me/i/c/a-birodalomnak: a perzsa birodalom első örmény satrapájává, azaz helytartójává vált. Ezt bizonyítja az is, hogy /. Dareiosz király uralma idején, a kőbe vésett bahisztuni feliratokon szerepel az örmények országa mint a perzsa birodalom vazullus állama. Hogy mennyire volt vazullus állam vagy sem, arról nem áll módunkban vitatkozni, azonban tényként kell elfogadnunk, hogy az örménység betagozódott az Akhaimenida-birodalomba. Sőt, a források egyértelművé teszik, hogy az örmények központi szállásterületei, például az Ararát-medence is óperzsa hódoltság alá került. Az örmények az Akhaimenida-korszakban bizonyos jogi és adminisztratív korlátok között megőrizték különállásukat. Sőt, a feliratok tanúsága szerint ebben a korszakban jelennek meg az örmények mint az óperzsa birodalom jeles kereskedői és kézművesei. Továbbá az Akhaimenida-korszakról már külső források is rendelkezésre állnak. A hellén-perzsa háborúk idején Hérodotosz az örményekről, mint a perzsa uralkodó szolgálatában álló vazullus seregtestről ír, megemlítve, hogy az örmények a frígekhez hasonló öltözéket viselnek. Ezen túlmenően a másik nagyon fontos forrás az örményekről a Kr. e. 400 körül született Xenophón Anabazisza. A szerző görög zsoldos sereg vezéreként részt vett a perzsa belháborúkban, s hazafele menet seregével a korabeli Örményországon (pontosabban az Ararát- és az Aragac-medencén) keresztül vonult vissza. Xenophón pontos leírást ad az örmények életmódjáról és viselt dolgairól, valamint korrajzot ad az Akhaimenida-birodalomhoz tartozó Örményország adminisztratív helyzetéről. E korszak nem múlt e! nyomtalanul, a perzsa nyelv kifejtette első komolyabb hatását az örmények fejlődésére. Érdekes tény, hogy a birodalom hanyatlásának idején Örményország, s maga az örménység közelebbi kontaktusba került a hellén civilizációval is. Erről a későbbi korszakról tanúskodik számos görög hatást tükröző régészeti leletanyag Armavirban, valamint Jervandasatban.

 

HELLENIZMUS ÉS A PÁRTHUSOK

 

A Kr. e. 331-ben Caugamélánál lezajlott ütközetben az Akhaimenida-birodalom végleg megszűnt, s így Örményország a Makedón Birodalom része lett, ennek folytán a hellén kultúra korábbinál erősebb hatása alá került. Bár hozzá kell tennünk, hogy Nagy Sándor halála után Örményország a diadokhosz-á\lamok háborúskodásainak színterévé vált. Előbb Mithridatész pontuszi király, majd pedig a Szeleukidák folytattak véget nem erő háborúkat Örményország területén is, akiket majd az Antiokhoszok követtek. Ez volt az első olyan korszak az örménység történetében, amikor örmény területek is meg-, illetve felosztottá váltak. Ebben a korszakban már két Örményországot is meg kell különböztetnünk, egy Nagy-Örményországot, amely gyakorlatilag egybeesik a mai Örményországgal, valamint Kis-Örményországot, amely Kelet-Anatólia területén volt található. Természetesen a hellenizmus kora nemcsak a háborúskodásokban, de a kultúrában is megmutatkozott: a perzsa (iráni) civilizációval átitatott örmény kultúra és gondolkodás találkozott a hellén kultúrával. Furcsamód ez a korszak a hellenisztikus uralkodók bukása után kristályosodott ki igazán, amikor Kr. e. 2-1. században, kihasználva az akkori nagyhatalmi vákuumot, Örményország Kr. e. 189-ben függetlenné vált, illetve örmény származású uralkodók kerültek trónra. Erről tanúskodnak /. Artasesz vagy görög nevén Artaxiasz király gazdag, görög írásos érme- {drakhma) és edényleletei is Artasatés Khor Virap települések környékén. Az örménység körében a hellenizmus hatása //. Tigran (Dikran) - vagy más néven Tigranész (Kr. e. 95-55) - korában érte el tetőfokát. A király köré számos legenda, valamint monda szövődött. Tigran egyesítette Örményországot, s hatalmát kiterjesztette egészen Kappadókiáig és Palesztináig. Uralmát az akkor belső nehézségekkel küszködő párthus állam is kénytelen volt elismerni. A párthusokról szólva még csak annyit, hogy civilizációjuk ügyesen tudta ötvözni a nomád iráni népek kultúráját a letelepült „perzsás" hellén civilizációval, amely hatást gyakorolt az örmény kultúrára is. Tigran király görög bölcselőket és színészeket hívott meg udvarába, a Kr. e. 77-ben alapított új fővárosba, Tigranakertbe Hellaszból. Az államépítő király tevékenységéről számos fontos emlék maradt az utókorra: színházak, szakrális épületek és udvarházak. Tigran munkásságát fia, Artavazd (Kr. e. 55-34) király folytatta, aki Plutarkhosz elbeszélése szerint görög nyelvű tragédiákat írt, s az udvar, illetve az érintkezés nyelve a hellenisztikus görög volt.

Artavazd halála után Örményország meggyengült, s ismét a nagyhatalmi törekvések színterévé vált: az ország gyakorlatilag újból két részre szakadt. A két országrészen az újból megerősödött párthusok, valamint a rómaiak osztozkodtak. A háborúk évszázadokon keresztül folytak az örmény területek birtoklásáért. Ebben a korszakban a görög hatást fokozatosan háttérbe szorítja a párthus kultúra előretörése Örményországban. Mint már említettük, a legnagyobb hatást az örmény kultúrára az iráni népek tették, s ebben nagy szerepet játszottak a párthusok. A párthus hatás jelentőségét legszemléletesebben az örmény nyelv szókincse mutatja: az eleddig elemezhetőnek bizonyult szavak 25-30% -a párthus eredetű. Kézenfekvő az erős hatás oka. Kr. u. 63-ban trónra került /. Trdat (Tiridatész), a párthus uralkodó öccse lett Örmény-ország királya. A hatást az is mutatja, hogy az akkori örményországi arisztokrácia legnagyobbrészt párthus származású volt. Ennek okán tartotta magát szilárdan az a filológiai tévhit, hogy az örmény nyelv iráni nyelv. A görög nyelv háttérbe szorulásával pedig nemcsak a párthus nyelv nyert teret Örményországban, hanem az arameus is, amely szintén a hivatalos érintkezés nyelve volt.

A római légiók és a párthus csapatok váltakozó hadiszerencsével folytattak hadjáratokat Örményország térségében, de végül is a legkézenfekvőbb és legésszerűbb megoldásnak egy örmény ütközőállam létesítése látszott. Igy lett a már említett I. Trdat, Valarsz (Vologazész) párthus király öccse Nero császár beleegyezésével Örményország királya. Igy e dinasztia uralta Örményországot egészen az 5. század első feléig, illetve a kereszténység megszilárdulásáig. A perzsa Szaszanida-birodalom születésével és a párthus birodalom bukásával ez a status quo Kr. u. 229-ben megbukott, s Örményország újfent a nagyhatalmi versengések színterévé vált. Fontos megemlíteni, hogy az örménység már az 1-2. században mind a római, mind a párthus befolyás alatt álló területeken megismerkedett a kereszténységgel is, ebből kifolyólag nem zárható ki annak a lehetősége sem, hogy a kereszténység csírái már jóval a 301 -es megtérést megelőzően hajszálvékony gyökereket eresztettek az örménység körében.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet