Előző fejezet Következő fejezet

Nagy Kornél

A kereszténység felvétele

 

EDZSMIACIN-FŐSZÉKESEGYHÁZA

 

HITVILÁG

 

Az örményeknél minden valószínűség szerint nagy szerepet játszhatott a természeti elemek tisztelete, amelyekben a Nap (örményül Arev) imádása kapta a főszerepet. Xenophón értesülései szerint lovakat is áldoztak a Nap és a Hold tiszteletére. Jelentős szerep jutott a csillagok kultuszának is, mivel Asztghik (jelentése Csillagocska, az örmény asztgh szóból, jelentése „csillag") az égi fény királynőjét testesítette meg az örmények ősi hitvilágában.

Tekintettel arra, hogy az örmények önálló és egybefüggő írásos emlékei csak a kereszténység felvétele utáni korszakokból maradtak fenn, a régi hiedelemvilággal kapcsolatban semmilyen irodalmi hivatkozás nincs, hacsak a pogány szentélyek közelében előkerült kőtárgyakon előforduló vésetek nem rejtenek ráolvasásokat, mágikus vagy szakrális feliratokat.

Az örmények, mint már említettük, az óperzsa Akhaimenida-birodalom kezdetétől iráni hatás alá kerültek, így kézenfekvőnek tűnik, hogy hiedelemviláguk átlényegült a perzsa kultusz panteonjába. Az 5. századi krónikásnál, Agathangelosznál az örmény istenvilág már ebben az iranizált formájában mutatkozik meg. Igy a legfőbb istensenség Ormizd lett (a perzsa Ahuramazda után); őt tekintették a világmindenség urának és teremtőjének, mindenek éltetőjének. Említésével meglepő módon ritkán találkozunk a forrásokban. A kereszténység előtti örmények istenvilágában kimagasló helyet foglal el Anahit(a perzsa Anahita), a termékenység istennője. Kultusza Eriza (Erzinka) városából indult ki, s az örmények körében országszerte nagy népszerűségnek örvendett.

Anahit mellett szintén népszerű volt Vahagn (a perzsa Verethragna örmény megfelelője) kultusza, aki a villámlás, a mennydörgés és a háborúk istene volt. Vahagn, a harcos isten mindig hősiesen küzdött a pusztító viharok, özönvizek és a halálos betegségek ellen. A mitológia szerint mindig ő maradt a győztes a pusztító, szárazságot hozó és minden vizeket őrző sárkányok, örmény nevükön a visapok ellen. Vahagnnal kapcsolatban továbbá elmondhatjuk, hogy kultuszának lehetnek preörmény kapcsolódásai is, például a mezopotámiai és kis-ázsiai viharistenségekkel. Vahagn-hoz hasonló funkciót töltött be a kis-ázsiai Adad, a mezopotámiai Tesub, valamint az urartui Teiseba.

A forrásokból tudjuk, hogy Tiridat vagy Trdat király az Ormizd, Anahita, Vahagn isteni háromsághoz fohászkodott, hogy Ormizd az országnak termékenységet adjon, Anahit védő gondoskodást és Vahagn kitartó állhatatosságot. Ezekről az iranizált kultuszokról csak Agathangelosz történetében értesülhettünk, mert a 4. század elején Világosító Szent Gergely (örményül Szurb Crigor Luszavorics), Örményország apostola és első püspöke 301 körül leromboltatta az istenségek szentélyeit, s helyükre keresztény egyházakat alapított.

A hellenizmus korában az előbb említett istenek göröggé lényegültek át, illetve a hellén panteon szereplőivel próbálták azonosítani őket. Ennek folytán Anahitből Artemisz lett, Ormizdot Zeusszal azonosították, Asztghikot Aphroditéval, Mher (a perzsa Mithrasz vagy Mitra) Héphaisztosszal azonosult, Vahagn pedig Héraklésszal vagy Arasszal. Az örmények mitikus világából fennmaradt irodalmi emlékek leginkább prózai formában maradtak fenn a krónikások szövegtöredékeiben, noha vannak olyan fragmentumok, amelyekből kicseng az örmények archaikus hitvilága. Ennek egyik ékes példája lehet a historikus Movszesz Khorenaci által lejegyzett verstöredék, amely Vahagn isten világrajöttét mondja el.

 

VILÁGOSÍTÓ SZENT GERGELY

 

Örményországban a kereszténység felvételét Világosító Szent Gergely apostoli tevékenységéhez kötik. Nem véletlenül. Bár hozzá kell tennünk, hogy az örménység a kereszténységgel már a 2-3. század folyamán megismerkedett, továbbá Örményország Római Birodalomhoz csatolt részein ugyancsak virágzó keresztény közösségekről van tudomásunk Kaiszareában (Caesarea). Ugyanakkor az örmény legendáriumban már korai, olykor fiktívnek tűnő utalások vannak a kereszténység terjedéséről. Movszesz Khorenaci történetíró megemlíti, hogy az örmények edesszai királya, egy bizonyos Abgar, magával Jézussal levelezett a kereszténység felvételének dolgában. Jézus ezért két apostolát, Bertalant és Tádét küldte udvarába a hit terjesztésére, akik onnan a mai Örményország felé vették útjukat, és mártíromságot szenvedtek. Abgar valós történelmi személyiség volt, s származását tekintve Edessza városának volt királya. Története nem más, mint a szír Szent Efraim által örmény köntösbe bújtatott Aögar-legenda. Mindamellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az örménység két mártírt adott az egyetemes egyháznak: Szent Dorottyát és Szenf Balázst.

Örményország evangelizációja a 3. század végén kezdődött el Világosító Szent Gergely tevékenységének köszönhetően. Az Agathangelosz-íéle térítéstörténetben sokkalta több értesülést találunk az apostol életéről. Az apostol maga is a párthus eredetű /\rsa/cun/-dinasztia tagja volt. Apja, Anak, a király testvéröccse - a perzsa királyok által felbujtva - megölte Khoszrov királyt, s így a családnak menekülnie kellett. Anakot és udvartartását legyilkolták, s a gyermek Gergely római területre menekült. Fiatalon Kaiszareában tanult, itt ismerkedett meg a kereszténységgel, itt szentelték diakónussá, majd az örmények püspökévé is. Visszatérve Örményországba hozzákezdett a keresztény hit terjesztéséhez. Mint a lázadó Anak herceg sarja, nemkívánatos személy volt a örmény királyi udvar szemében. Khoszrov fia, ///. Trdat király ráadásul keresztényellenes politikát folytatott, s ehhez járult az is, hogy Diocletianus római császárral jó kapcsolatot tartott fenn: maga a király a Spalatóban, a császári rezidencián nevelkedett. Ráadásul az örmény király a Római Birodalomból menekülő keresztényeket kiadatta a császárnak, vagy maga végeztette ki őket. Szent Gergelyt hamarosan elfogták, s a király színe elé vezették, ahol hittagadásra (aposztázia) akarták kényszeríteni, sikertelenül. Ezek után a király parancsára Khor Virap (jelentése: Mély Verem) börtönébe zárták, és súlyos kínzatások alá vetették. Mindeközben az örmény király pogány és feslett élete miatt istenítéletből vadkanná vált. Nővére, a titokban keresztény Khoszrovdukht álmában isteni jelenést látott, miszerint a királyt a buzgó keresztény Szent Gergely tudja betegségéből kigyógyítani. Ezért az úrnő parancsára a börtönből kiengedték, s a királyi udvarban meggyógyította az uralkodót és udvartartását. Ennek hatására a király közvetlen környezetével együtt az Arax folyó partján megkeresztelkedett, s a kereszténységet tette királysága hivatalos vallásává. Mindezek után Szent Gergely szabadon hirdette az igét, és sokakat megtérített a keresztény hitre. Az apostol az akkori fővárosban, Vagharsapatban isteni látomást látott, amelyben maga a Megváltójelent meg, kijelölve az első örmény kőegyház helyét. Az írott hagyomány szerint ekkor alapították Edzsmiacin székesegyházát, amely mind a mai napig Világosító Szent Gergely utódjainak, az örmény egyházfőknek a székhelye, a világ örménységének központja.

Szent Gergelyről, az örmények szent apostoláról és hittérítő tevékenységéről maga Eusebius püspök is említést tesz Egyháztörténetében.

 

AZ ÖRMÉNY EGYHÁZSZERVEZET

 

Az örmény egyházat régi keleti egyháznak is szokás nevezni. Az egyházszervezeti rendszer kialakulása a kereszténység felvételével gyors fejlődésnek indult és /. Szahak Parthev egyházfősége idején szilárdult meg az 5. század elején. Ebben nagy érdemeket szerzett az örmény írásbeliséget is megalkotó Meszrop Mastoc. S nemcsak Világosító Szent Gergelynek volt köszönhető, hanem annak a több száz, szír területről érkezett térítőnek is, akikről a krónikairodalom igen ritkán emlékezik meg. Az örmény egyház episzkopális rendszerben működik, amelyet nagy területi egységekben érsekek koordinálnak. A püspököket és az érsekeket az egyházfő, a katholikosz szenteli fel a nemzeti zsinat egyetértésével, amely tulajdonképpen az örmény egyház legfőbb döntéshozó szerve. Az érsekek általában 3 vagy 4 püspökséget irányítanak, s egy érsekség területe általában egybeesik a történeti Örményország tartományainak területi kiterjedésével. Az egyházfőket mindig is az ez alkalomra összehívott nemzeti zsinat választja. Érdekesség, hogy Világosító Szent Gergely halála után egészen az 5. századig utódai követték az egyházfői trónuson.

Az örmény egyházfőt szokás pátriárkának (hajrapet) is nevezni, de a katholikosz elnevezés a legelterjedtebb. Ez a görög katholikosz episzkoposz (jelentése egyetemes püspök) fogalomból vezethető le, ugyanis az antiokhiai pátriárka Világosító Szent Gergelynek e címet ajándékozta az örményországi térítésekért. Érdekes tény, hogy a katholikosz mint a mindenkori örmény egyházfő címe csak az 5. század közepén jelenik meg. Addig Örményország egyházfőit csupán a szintén görög eredetű episzkoposz kifejezéssel illették.

Az örmény egyházat gyakorta nevezik tévesen ortodoxnak, ami nem felel meg a valóságnak. Önmagát apostolinak (örményül arakelakan) nevezi, mert létrejöttét az egyházi hagyomány Szent Bertalan és Tádé apostolok Örményországban végzett hittérítői tevékenységére vezeti vissza, noha ezt a történelemtudomány megbízható forrásokkal mind a mai napig nem tudta alátámasztani. Ugyanakkor az örmény egyház nevezi magát Világosító Szent Gergely után gregoriánusnak is (luszavorcsakan). A 1 7. században, a katolikus megújhodás idején született meg az örmény katolikus egyház, amely liturgiájában megőrizte az örmény hagyományokat, de elismeri a római pápa főségét.

Az örmény keleti egyház a történelem viharai miatt nem tudott egységes maradni. Az 1444-ben bekövetkezett örmény egyházszakadás miatt két főpásztori központot különböztetünk meg, egy székel Örményországban, Edzsmiacin kolostorában, egy pedig a libanoni Anteliasban, amely a kilikiai Örmény­ország egyházfőjének jogutódja. A 15-1 7. században nagy tekintéllyel rendelkező ellenkatholikoszátusok jöttek létre Anatóliában Aghthamar központtal, illetve Karabaghban, Gandzaszar kolostorában. Az említett egyházfői székhelyeken kívül még két jelentős patriarkátusa van az örményeknek, egyik Jeruzsálemben, a másik Isztambulban (Konstantinápoly).

 

ÖRMÉNY EGYHÁZ ÉS A MONOFIZITIZMUS

 

Mint ahogy már említettük, az örmény kereszténység tanítására kezdetben nagy hatással volt a szír kereszténység, majd pedig a 6-7. század fordulójától a görög vagy bizánci teológia. Ugyanakkor egészen a 6. század elejéig az örmény egyház az egyetemes keresztény egyház hittételeit követte. Eusebius Egyháztörténetéből tudjuk, hogy az /. nikaiai zsinaton 325-ben, tehát nem sokkal az ország megtérése után, Örményország képviselői jelen voltak és elutasították az ariánus tanokat. Hasonló értesüléseink vannak arról, hogy a II. egyetemes zsinaton is részt vettek, elfogadva a fílioque-tant. Örményország az 5. század elején születő nesztoriánus tanokat viszont károsnak tartotta, s véleményét ki is nyilvánította a 431-es ephezoszi egyetemes zsinaton. E nézet követői azonban Örményországban is megjelentek, ezért 432-ben Astisatban a nemzeti zsinaton a tant nemkívánatosnak és üldözendőnek nyilvánították.

A monofizitizmussal kapcsolatban az örmény keresztény­ségnek és teológiának más a véleménye, de ehhez hozzájárultak a történelmi események is. 451-ben kitört a függetlenségi háború a perzsák ellen, amelyet az örmény egyház is szilárdan támogatott. Ennek okán nem tudtak részt venni a Khalkedónban megtartott IV. egyetemes zsinaton, ahol a monofizita tanokat letettnek nyilvánították. A kopt és a szír-jakobita egyház nem sokkal a zsinat után viszont elfogadta a monofizita tanokat, s kivált az egyetemes egyházból. Mint tudjuk, az örmény egyház hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt a szírekkel, s így közelebbi kapcsolatba került a monofizitizmussal is. Ugyanakkor sem hitet nem tett mellette, sem el nem ítélte ezeket a zsinat által eretneknek nyilvánított tanokat. Az 5. század végén a Keletrómai Birodalom vallási megosztottságát kiküszöbölendő, Zénón császár kihirdette híres Henotikon {Egységhit) rendeletét, ami gyakorlatilag a monofizitizmus elfogadását jelentette. A császár és udvara kezdeményezését elfogadta az örmény egyház is, de csak az 551-ben megtartott dvini nemzeti zsinaton hagyta jóvá.

Ez bizonyos mértékben jelenthette az örmény egyház nemzeti önigazolását is, mert az ez idő tájt megerősödött Keletrómai Birodalom komoly nyomást gyakorolt az örményekre, akik nemet mondtak az ekkor meginduló erőszakos khalkedónita terjeszkedésre. A nemzeti zsinat bizonyos nézőpontból megosztotta az örménységet, mert a Konstantinápoly fősége alá tartozó területeken élő örmény püspökök nem fogadták el a monofizitizmust, s az ún. örmény khalkedónita egyház miatt mintegy négy évszázados egyházjogi és teológiai háború kezdődött Örményország és a birodalom között. Számos esetben kiátkozták egymást, illetve Bizánc több alkalommal uniós zsinatokat kezdeményezett, amelyet a függetlenségére olyannyira vigyázó örmény egyház elutasított, sőt 771-ben Sirakavanban a szír-jakobita és az örmény egyház kimondta az uniót, erősítve a monofizita kötődést. A katolikus megújhodás idején hasonló problémák merültek fel, s általában a peremterületeken és a diaszpórákban élő örményeket tudták megnyerni a római egyháznak.

Mindazonáltal az örmény egyházat teljes bizonysággal nem nevezhetjük monofizitának, mert nyilvánosan nem utasította el, de nem is fogadta el a 451-ben született khalkedóni zsinat határozatait. így egyszerűen az örmény egyházat diplomatikusan inkább régi keleti egyháznak szokás nevezni.

 

OLTÁRFÜGGÖNYÖK

 

Az örmény templomban, a liturgiákban (örményül patarag) kiemelkedő helyet foglalnak el az oltárfüggönyök. Magának az oltárfüggönynek elsősorban teológiai funkciója, igehirdetési értelmezése van, mivel elválasztja a híveket az oltártól, így szimbolizálva Isten misztériumát és szemmel nem látható voltát. A szertartások ideje alatt a függönyt az eukharisztia kiosztása előtt, a Szentlélek megidézésekor húzzák el. Az oltárfüggönyök ószövetségi eredetre vezethetők vissza, amelyeknek az Istennek szentelt bibliai belső sátor az archeotípusa. Minden valószínűség szerint az örmény egyház alapításától kezdve jelen volt a liturgiában. Valószínűleg szír közvetítéssel jutott el az örményekhez, mivel az örmény egyházon kívül oltárfüggönyökkel csak a szír-jakobita és az etióp egyházban találkozhatunk.

Maguk az oltárfüggönyök általában egyszerűek, szerény díszítésűek, gyakorta közepükön egy hosszú szárú kereszttel. Vannak azonban olyan oltárfüggönyök is, amelyeken alakos ábrázolások láthatók, mint például pokolábrázolás, Istenanya a kisgyermek Jézussal, Megváltó stb. A függönyök leggyakrabban bordó színű posztóból készülnek, de nem ritka a sötétkék színű sem.

 

SÁRKÁNYOS MOTÍVUMOK

 

Az örmény ikonográfiában a mitikus sárkányoknak komoly jelentőségük van. A prehisztorikus örmény területeken hosszúkás, kígyó- vagy sárkányábrázolással faragott kövek találhatók, amelyeket örményül visapoknak neveznek. Jóllehet maga a szó több-, de szinonim értelmű is lehet, jelenthet kígyót, férget, illetve sárkányt. Az örmény mitológiában a sárkányok őrző-védő démonok voltak, a vizek uraiként, illetve őrzőiként tartották számon őket. Sőt az örmény Vahagn hadistenhez (héroszhoz) is köthető az a legenda, amelyben elpusztítja a sárkányokat, akik a vizeket az emberiség elől elzárták. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy a sárkánykultusz elterjedt volt a kereszténység előtti Örményországban is, s pozitív, óvó istenségként tisztelték. Arról is van tudomásunk, hogy nagy népszerűségnek örvendett a kígyókultusz is, amelyet a termékenységkultusszal hoznak összefüggésbe. Természetesen a sárkány, illetve a kígyó mint szimbólum a kereszténység felvétele után a gonosz megtestesítője volt. Mindezek ellenére nem ritkák a sárkány-, illetve a kígyómotívumokkal díszített szőnyegek, festett kerámiák stb.

 

KERESZTES KÖVEK: A KHACSKAROK

 

Az örmény kőfaragás legismertebb és legmagasztosabb emlékei a kőkeresztek, amelyek megörökítik az örmény mesterek esztétikai érzékét és a régi ideák archaikus vonásait. Örményország területén a kőbe vésett keresztfigurák első nyomai már a Kr. e. 2. évezred tájékán megjelennek. A kereszténység előtti időkben a keresztek, illetve kőkeresztek az örmények számára a napot, az eget, a világ négy alapját (égtájak), a négy éltető elemet (tűz, föld, levegő, víz), a világfát, a szakrális és profán világok határát és az örökkévalóság eszméjét jelképezték. A kereszténység felvétele után a kőkeresztek az új hit szilárd jelképeivé váltak. A kőkereszt Örményország területén nem csupán szakrális és kulturális jelenség, hanem nemzeti is. Ilyesfajta kőkeresztek csak Örményország, illetve az örmények lakta területeken fordultak, fordulnak elő. A kőkeresztek ma is jól ismert formáinak prototípusai először a 7-8. században jelennek meg. Az is meghatározó, hogy pontosan hol s milyen helyen fordulnak elő. Elsődlegesen templomok, kolostorok közelében, illetve a szakrális célt szolgáló épületek falába vésve. Ebben az esetben a kőkeresztek szakrális értelemben rontás és gonosz elleni óvó eszközként szerepelnek. Továbbá gyakorta találkozhatunk kőkeresztekkel temetőkben, dombok és hegyek csúcsán, valamint völgyekben és faluvégeken.

Eleinte a keresztes kövek egyszerű formájúak voltak, közepén egy faragott kereszttel. A 9. századtól kezdve a keresztes köveket gazdag, elsősorban növényi ornamentikával kezdik el ékesíteni. Megjelenik az örökkévalóságot jelképező gránátalma, a szőlő, virágornamentikák. Majd nem sokkal később a keresztek alján kinövő két szárny szimbólum is megjelenik, amely értelmezhető a kereszt felmagasztalásaként vagy pedig a kereszt aljából feltörő forrásként. Mindenesetre már ezek az ornamentikák is a pozitív éltető erőket jelképezik, amelyeknek eredete messze visszanyúlik a kereszténység előtti korszakra. A 10. században már fellelhetők az ember-, illetve állatalakos (zömmel madárszimbólum) és felirattal ellátott keresztes kövek is. Az emlékeken ábrázolt alakok természetesen a keresztény kultúrkörből ismert figurák, mint például Jézus Krisztus, Istenanya, apostolok, védőszentek stb. Érdekes, hogy nagyon ritkán fordul elő, hogy a keresztes kövön a megfeszített Jézust ábrázolják. Ismerünk azonban olyan keresztes követ a khaghbati kolostor (Észak-Örményország) kerengőjéből, amely a megfeszített Jézust ábrázolja, méghozzá a kifaragott figurát színes festékkel festették le. Ez az örmény művészetben mindenképp egyedinek tekinthető. A legszebb példányok az Azerbajdzsánhoz csatolt Nakhidzsevan tartományban vannak, és jól mutatják az örmény kereszteskő-faragás művészetének fejlődését a 4. századtól egészen a 19. századig.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet