Előző fejezet Következő fejezet

Nagy Kornél

Az Örmény középkor

 

ANI

 

SZASZANIDA-URALOM (428-641)

 

Miután az utolsó párthus eredetű örmény királyt, az uralkodásra képtelen IV. Arsakot a perzsák, az örmény egyház és a főnemesség hathatós támogatásával 428-ban eltávolították a trónról, az uralkodói feladatokat egy a perzsa király által kinevezett helytartó, perzsául marzpan látta el. Örményország új urai az örménység szellemi és fizikai beolvasztását tűzték ki célul, s ezért a perzsa udvar Zarathustra vallási tanainak követésére kényszerítette az örmény nemességet, s hittagadásra akarta kényszeríteni az örmény egyházat. Sőt átmenetileg az örmény egyház vezetőit házi fogságban tartották, s helyükre a perzsa király szír származású papokat nevezett ki. Mindazok, akik ellenálltak a perzsák valláspolitikájának, azokat a perzsa udvar büntetésből a keleti, északkeleti határra küldte harcolni a nomád törzsek ellen. Az otthon maradt örményekre a perzsa uralkodó mágusokat, valamint szír nesztoriánus keresztény papokat küldött, és megparancsolta, hogy a főbb keresztény szentélyek helyére tűzoltárokat emeljenek, továbbá tagadják meg örmény keresztény hitüket. Az örmények, válaszul a perzsák politikájára, nyíltan felkeltek. A felkelés élére Vardan Mamikonján főnemes állt, aki a perzsa mágusok és a megszálló katonák kiűzésére szólított fel. Örményország egyedül maradt a harcban, mert a szomszédos keresztény Keletrómai Birodalom nem kívánt beleavatkozni a felkelésbe, mivel Attila hunjai szorongatták, a római egyházat pedig a Krisztus isteni eredete körül kialakult monofizita vita kötötte le. 451-ben az örmény főnemesekből álló sereg, köszönhetően a felkelők közötti széthúzásnak is, az /4vara/n'-fennsíkon megütközött a többszörös túlerőben lévő perzsa haddal. Az örmény hadsereg szinte teljesen felmorzsolódott: maga a hadvezér, Vardan Mamikonján is elesett. A csata után a perzsák bevonultak Örményországba, s felszámolták az ellenállás főbb gócait. A mozgalom túlélői grúz és keletrómai területeken kerestek menedéket, s nem sokkal később Vardan unokaöccse, Vahan Mamikonján herceg és Kartli fejedelme, Vahtang Gorgaszal újból elindította a háborút a perzsák ellen. A sok évtizeden át folytatott, gerillaháború végül meghozta az eredményt: a perzsa udvar 490-ben elfogadta, hogy Örményországban és Kartliban a kereszténység az uralkodó vallás, ugyanakkor az örmények továbbra is a Szaszanida-dinasztia befolyása alatt álltak, de helytartóik zömmel a helyi főnemesség köreiből kerültek ki, amely szűkebb körülmények között biztosítani tudta az örmények etnikai és politikai különállását a Szaszanida-birodalmon belül.

 

ARAB URALOM (7-9. SZÁZAD)

 

Az iszlám terjeszkedésével gyökeresen megváltozott a Közel-Kelet politikai helyzete. Az arabok könnyű szerrel legyőzték a bizánci háborúkban teljesen kimerült perzsákat, majd 636-ban Kadisziánál vereséget mértek a Hérakleitosz császár által vezetett bizánci seregekre is. 640 körül az arabok betörtek Örményországba: Dvinben az addigi perzsa helytartót -  aki voltaképpen született örmény nemes volt -, a marzpant az arab emír váltotta föl. Igy született meg Arminiya tartomány, amely a korábbi a Szászánida Örményország (Perszarmenia) területét foglalta magába. Az arab adminisztráció kiépülése után azonnal megindult az egész lakosság iszlám hitre való áttérítése. Amíg perzsa földön szinte az egész lakosságot sikerült megtéríteni, addig Örményországban a lakosság a fokozódó nyomás ellenére javarészt megtartotta keresztény hitét. Az arab kultúrával szembeni ellenállás abban is megmutatkozott, hogy az örmények - ellentétben a perzsákkal -  kevés arab jövevényszót vettek át nyelvükbe. Az arab hódoltság nem hozott békét az örmények számára: a nomád kazárok időnként betörtek az ország területére és végigpusztították a vidéket, akárcsak az arab seregek ellenhadjáratai.

Az arab uralom késői korszakában alakult ki a kapcsolat az örmények és a magyarok Kazár Birodalomban élő ősei között. Bíborbanszületett Konstantin császár feljegyzése szerint a magyar törzsek egy töredéke a történeti Örményország északkeleti részén, Uti tartományban telepedett le, emléküket a Madzsgar nevű kerület őrizte meg egészen a 15. századig. Ugyanakkor az arab uralom nem volt annyira elviselhetetlen Örményországban. Az örmény főurak és egyházfők, cserébe a kalifáknak tett diplomáciai és katonai szolgálataikért, széles körű kiváltságokat élveztek, lehetővé téve a szabad vallásgyakorlást is. Ennek az alkalmazkodó pol   itikának köszönhetően az örmény Bagratuni főnemesi család mindinkább kezdett kiemelkedni a többi család közül, s az arab uralom végére gyakorlatilag Örményország korlátlan uraivá váltak.

Vörös templom

 

Haridzsavank templom

 

BAGRATIDA-KOR (9-11. SZÁZAD)

 

Az örmény Bagratuni főnemesi, majd fejedelmi család már az arab uralom kezdete óta egyre nagyobb birtokokhoz jutott és egyre jelentősebb politikai befolyással rendelkezett. Harun al-Rasid kalifa az örmény sereg fővezérének a fiatalabb Asot Bagratunit tette meg, 886-ban a bizánci császár pedig már vazallusi királyi koronát küldött. Az állandó veszélyt jelentő azerbajdzsáni emírek támadásai miatt a Bagratidák székhelyüket Dvinből Sirakavanba, majd pedig a nyugati határterületeken lévő Aniba tették át. Sem a családon, sem az országon belül nem volt még teljes a hatalmi és politikai egyetértés, ezért néhány örmény helytartó a déli területeken, közel a Van-tóhoz, önálló tartományokat hozott létre. Ilyen volt például az Arcruni hercegek birtoka, Vaszpurakan, amely később egy Bizánc által is elismert önálló királyság központja lett.

 

SZELDZSUK KOR ÉS A GRÚZ PERSZONÁLUNIÓ

 

A 11. század derekán a szeldzsuk törökök hadjárata zúdult a Közel-Keletre. Konstantinápoly már jól volt informálva a szeldzsuk veszélyről, és taktikusan úgy próbált védekezni ellene, hogy megszállta a birodalom keleti határvidéke mentén lévő örmény tartományokat: fokozatosan maga alá gyűrte Taron, Tayk, Vaszpurakan tartományokat is, s végül 1045-ben megfosztották az utolsó Bagratida királyt, II. Gagikot trónjától. Az örmény hercegeknek kárpótlásképpen néhány hűbérbirtokot adtak Kappadókia tartományában. A bizánciak stratégiája az volt, hogy a megszállt örmény területek mintegy védelmi gyűrűt alkossanak a kelet felől érkező szeldzsuk hódítók ellen. Stratégiai elképzelésük teljes kudarcot vallott. A szeldzsuk csapatok több, egymást követő hullámban szétverték a főként normann és orosz zsoldosokból álló bizánci seregeket. 1065-ben Örményország fővárosa, Ani is elesik, s 1071-ben Rhomanosz Diogenész bizánci császár Manazkertnél (Manzikert) teljes vereséget szenvedett a szeldzsukoktól, s így gyakorlatilag egész Kis-Ázsia a kezükbe került. Azokon a területeken, ahová a hazai birtokaiktól megfosztott örmény főnemeseket letelepülni kényszerítették, már az ókor ideje alatt éltek örmények. Ide menekült a szeldzsukok elől az örmény nép jelentős része is. Később, amikor a szeldzsuk hadak ismételten hadjáratokat vezettek ezeken a területeken, az örmények délebbre, a későbbi kilikiai tengerpart felé húzódtak.

A szeldzsukok közel ötvenéves uralmát az anyaországban mintegy százéves békés periódus követte, amikor is a Bagratuni család grúz ága kiterjesztette uralmát a király nélkül maradt örmény területekre. /. Tamara és IV. Építő Dávid király uralma alatt Örményország mind kulturálisan, mind gazdaságilag felvirágzott, Aniban pedig a grúz király által kinevezett helytartó gyakorolta az uralkodó jogait. A 12. századot egészen a mongol hódításig a grúz perszonálunió korszakának is szokás nevezni.

 

KILIKIAI ÖRMÉNYORSZÁG

 

A szeldzsuk hadjáratok miatt délre menekült örmény főurak a kilikiai partvidéken telepedtek meg, s uralmukat igyekeztek kiterjeszteni a környező vidékekre is. A főurak közül kiemelkedett Ruben herceg, aki az utolsó Bagratida király, II. Gagik hadvezére (szparapet) is volt. Utódai már néhány évtizeddel később fokozatosan kezdték kiterjeszteni hatalmukat a környező déli városokra és a termékeny déli síkságokra. A következő két évszázad folyamán azonban a kis államot szinte minden oldalról katonai veszély fenyegette: északról a szeldzsukok, majd pedig birodalmuk egyik utódállama, az ikoniumi szultánság, keletről a keresztes frank államok, míg Konstantinápoly a szeldzsuk hadjáratok elmúltával igényt tartott a kilikiai területekre mint korábbi birtokaira. A Rubenidák uralma a 12. században olyannyira megszilárdult Kilikiában, hogy 1196-ban maga Barbarossza Frigyes császár küldött koronát I. (Nagy) Levon fejedelemnek, akit hasonló néven királlyá is koronáztak, s ezt még a bizánci császár is kénytelen volt elismerni. Kilikiai Örményország virágkora a 13. században volt. A kis állam, kihasználva kedvező földrajzi fekvését, fontos állomása lett a nyugati-keleti tranzitkereskedelemnek, amely lehetővé tette gazdasági és politikai fellendülését. Ezek az előnyök vonzották az itáliai, okszitán (délfrancia) és arab kereskedőket, akik egymás után létesítettek kereskedelmi telepeket. A gazdasági jólét megmutatkozott a királyság kulturális életén is: Szisz városa vált a királyság központjává, Hromkla a katholikosz székhelyévé, Korikosz, a régens vára fontos egyházi és világi kulturális központ lett. Kilikiában virágzásnak indultak a kolostori iskolák is.

A keresztes hadjáratok is komoly hatást gyakoroltak az ország politikájára és művelődésére: az első keresztesek örmények által lakott vidékeken vonultak át, s az örmények élelemmel és vezetőkkel támogatták őket. A harmadik keresztes hadjárat idején Kilikián vonult át haderejével Barbarossza Frigyes német-római császár, s az uralkodó maga itt is halt meg tragikus körülmények között. Az ötödik keresztes hadjáratnak jelentékeny magyar vonatkozása is van, II. András király 1218-ban, visszatérőben hadjáratáról, eljegyezte fiának I. (Nagy) Levon király leányát, Izabellát. A kilikiai örmények ugyanakkor szoros kapcsolatban álltak a Szentföldön harcoló lovagrendekkel, elsősorban a templomosokkal és a johannitákkal. Az örmény királyok a lovagrend tagjainak számos kiváltságot biztosítottak, s az ország keleti peremvidékein több erődítményt adtak nekik hűbérbe.

A kapcsolatnak a keresztesekkel egy másik kulturális hozadéka is volt: a latin, az okszitán és a francia nyelv. Az érintkezések révén a kilikiai udvarban gyökeret eresztettek a neolatin nyelvek. /. Hethum király (1226-1270) a korabeli örmény nyelv mellett bevezette második nyelvként a franciát, olyannyira, hogy I. Hethum király és Izabella házassági szerződését nem örményül, hanem korabeli francia nyelven jegyezték le. A királyi és főúri udvarházakban olyannyira elterjedt a francia nyelv használata, hogy a régi, zömében párthus eredetű örmény méltóságok nevét a korabeli franciával váltották fel, mint például csanclier (kancellár), baji (régens), marecsal (marsall), kundesztabl (hadvezér). A főúri méltóságok általános megnevezése pedig a báron (báró, úr) lett, amely a modern örményben az „úr" megszólítására szolgál.

A kilikiai örmény királyság lakossága etnikai hovatartozását tekintve igencsak vegyesnek mutatkozott: az örményeken kívül rengeteg latin, arab, szír-jakobita keresztény, illetve tekintélyes számú görög élt, akiknek monostorai az Amanosz hegységben voltak.

A virágzó kilikiai Örményországot az egyiptomi mamelukok sorozatos betörései tették tönkre és pusztították el végérvényesen 1375-ben. Az utolsó örmény királyt, a francia eredetű Lusignan (örményül Luszinjarí) családból származó V. Levont Egyiptomba hurcolták, s hosszú raboskodás után csak rokonai, az aragón királyok közbenjárásának köszönhetően engedték el, földi maradványai a párizsi Saint Den/'s-apátság kriptájában nyugszanak.

 

Masztara-templom

 

Bdzsni-templom

 

MONGOL URALOM

 

Örményországot 1236-ban érte el a mongol hódítás. A nagykán csapatai vér nélkül foglalták el a haderejét vesztett és kifosztott állam egy részét. Fennmaradt olyan korabeli feljegyzés is, hogy az örmények az iszlám uralom után felszabadítóként üdvözölték a bevonuló mongol csapatokat. Csupán az északi hegyekben élők vették be magukat az erődítésekbe, és szálltak szembe az új hódítókkal, akik emiatt kegyetlenül megbüntették a lakosságot. A mészárlásról a szemtanú, Kirakosz Gandzakeci vardapet számolt be, s maga a történetíró ugyanolyan borzalmas képet festett az akkori Örményországról, mint amilyet Rogerius mester jegyzett le a magyarországi tatárjárásról. A gondokat tetézte, hogy a nomád életmódot folytató hódítók a letelepült örményekhez való hozzáállása tönkretette az ország gazdaságát. A földművesekre legalább tízféle adónemet vetettek ki, amelyet könyörtelenül behajtottak. A lakosság azonban hiába vetett gabonát, az állattartó mongolok jószágai szabályosan lelegelték vagy letaposták a termést. A katonák kivágták a gyümölcsfákat, s tüzelőnek használták, amely a korabeli örmény jog szerint főbenjáró bűnnek számított.

A mongolok hódoltsága folytán az örmény lakosság jelentős része észak felé, a Krím félszigetre menekült, s alapított kolóniákat, míg másik részük Kilikiába költözött. A mongol urak csak hatalmuk vége felé látták be adópolitikájuk hibáját, s későn mérsékelték a terheket. Ráadásul az Aranyhorda és az llkhanida kánok között kitört háborúk felgyorsították Örményország elnéptelenedését, s helyükre nomád muszlim népességet telepítettek.

Az llkhanida kánság kapcsolatba került a kilikiai Örményországgal is, akik behódoltak a mongoloknak. Ezért ugyan a kilikiai örmények megkapták a jogot, hogy szabadon kereskedjenek a birodalomban, de részt kellett venniük a hadjáratokban az Aranyhorda és a mamelukok ellen.

 

A TÜRKMÉN FEJEDELMEK ÉS TIMUR KORA: 15. SZÁZAD

 

Az utolsó llkhanida kán, Abu Szaid halála után (1335) a perzsiai mongol urak birodalma felbomlott, s a birodalom egymással hadakozó emírek, tartományurak területévé vált. Örményország területén a korábbi llkhanida-alattvalók közül két nomád muszlim (türkmén) törzscsoportosulás emelkedett ki, a Fehér Ürü (Ak-kojunlu), és a Fekete Ürü" (kara-kojunlu), amely egymással viaskodott a kis-ázsiai területek feletti uralomért. Dijarbekirben (örményül Tigranakertben) székelő Fehér Ürüt" vezető Uzun Hasszán szultán idején (1453-1478) az oszmán-törökök már megvetették lábukat, nemcsak Kis-Ázsiában, hanem a Balkán-félszigeten. Majd 1453-ban elesett Bizánc székvárosa, Konstantinápoly is. Igy magában a Fehér Ürü" vezetőjében az európai uralkodók az oszmán­törökök elleni szövetségest látták, s így nem véletlen, hogy nyugatról megindult az állandó követjárás Dijarbekirbe. Ennek okán Uzun Hasszánnal Mátyás király (1458-1490) is felvette a kapcsolatot, hogy rávegye a törzsszövetség vezetőjét egy oszmán-törökök elleni hadjáratra. A szultán nomád lovas harcmodora azonban semmit sem ért a modern tűzfegyverekkel rendelkező oszmán haderő ellen: hadjárata megsemmisítő katonai verséggel végződött 1478-ban.

Örményországban az egymással hadakozó helyi türkmén emíreknél sokkalta nagyobb pusztítást végzett a két mongol utódállam, az Aranyhorda és Csagatáj-ulusz nagyhatalmi vetélkedése. Tokhtamis kán 1385-ben érvényesíteni akarta az Aranyhorda igényét az egész Kaukázusban, mivel a nagy mongol hódítások idején Batu kán fennhatósága, tehát az Aranyhorda, alá tartozott. Seregével betört a kaukázusontúli területekre, s egészen Tabrizig pusztította a vidéket. Ugyanakkor ezt nem nézte jó szemmel a Csagatáj-ulusz sem. Timur Lénk (Sánta Timur) hatalmas hadsereggel vonult fel az Aranyhorda csapatai ellen. Tokhtamis kán sietve visszavonult. Timur Lénk pedig 1386-ban kezdődő hadműveleteiben több alkalommal végigpusztította Örményországot, mint Aranyhordához tartozó területet: a hadjáratoknak áldozatául estek Taron, Nakhidzseván, Van, Vaszpurakan, továbbá ekkor pusztult el véglegesen Ani, a korábbi főváros is. A sorozatos katonai akcióknak Timur Lénk 1405-ben bekövetkezett hirtelen halála vetett véget. A sorozatosan ismétlődő hadjáratok még inkább átrajzolták a korabeli Örményország etnikai térképét. A megmaradt örmény lakosság a kelet-európai (elsősorban a krími, a lengyelországi és moldvai) kolóniákban telepedett le, illetve másik részük az Égei-tenger partján, illetve a Balkán­félszigeten talált új hazát. Az elvándorolt lakosság helyére muszlim vallású elemeket telepítettek, amely tendencia már a 13. század végétől kezdve csak erősödött Örményországban. Mindezek ellenére az örmény kultúra nem indult hanyatlásnak, mivel a fő hadi útvonalaktól távol eső területeken, a keleti tartományokban (mint például Karabaghban), a kolostorokban tovább folyt az élet. A türkmén korszakban működött Kelet-Örményországban a híres akadémia Tathevban (1330-1415), amely rövid fennállása idején jelentős tudós generációt tudott kinevelni, ápolva a már csak egyházi körökben virágzó örmény kultúrát.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet