Előző fejezet Következő fejezet

Dobrovits Mihály

Örmények az Oszmán Birodalomban

 

Szent Kereszt-székesegyház

 

Az Oszmán Birodalom és az örmények kapcsolatát általában csak az 1915. évi tragédia fényében szokás megítélni. Erről a maga helyén föltétlenül beszélni is fogunk, azonban az örmények és a birodalom kapcsolatát nem csak ez jellemezte. Eleve külön kell választanunk az isztambuli és az anatóliai örménység sorsát. Az anatóliai örménység a törökökkel mint hódítókkal találkozott, s kénytelen volt elviselni a meghódított életének minden nehézségét. Ezzel szemben az isztambuli örménység a török szultánok telepítési politikájának nyomán került az Aranyszarv-öböl partjára, s itt különféle kiváltságokat kapott. Nem véletlenül. A szultánok tudatos politikája volt, hogy a birodalom nemzetiségeit szívesen versenyeztette egymással. A birodalomban a görög egyházi és kereskedelmi elit pozíciói erősek maradtak Konstantinápoly török kézre kerülése (1453) után is, sőt a balkáni ortodoxoknak a görög pátriárka joghatósága alá rendelésével helyzetük alkalmasint még erősödött is. Sakkban tartásukra kapóra jöttek a Hispániából kiűzött zsidók és a görögök régi vetélytársainak számító örmények. Ők természetesen nemcsak a görögök, de egymás versenytársaivá is lettek.

A birodalom alattvalói nem etnikai, hanem felekezeti nemzetek (millet) szerint különültek el egymástól. A nem muszlimok számára külön volt tehát görögkeleti, örmény és zsidó millet. E közösségek élén saját elöljáróik álltak, s elméletben autonóm módon élték a saját életüket. A birodalom törzsterületén kívül éltek még örmények annak vazallus államaiban is, így Erdélyben, a román fejedelemségekben és a Krími Kánság érdekszférájában is, azonban róluk más helyen ejtünk majd szót. Az Oszmán Birodalom területén örménynek pedig azt tekintjük, akit az örmény millet tagjaként tartottak számon, függetlenül attól, hogy nyelveként az örményt használta-e vagy sem. Sokan voltak közöttük ugyanis, akik a mindennapi életben az örménnyel egyenrangúan vagy netán egyenesen első nyelvükként használták a török nyelvet. Eltörökösödésüknek azonban útját állta, hogy vallásukat és írásbeli kultúrájukat megtartották. Előfordult ugyan, hogy az általuk beszélt török nyelvet lejegyezték, azonban a muzulmán törökök által ez időben használt arab írás helyett az örmény ábécé jegyeivel tették ezt.

1568-1569 folyamán alapította meg Abgar Tohateci (Abgar Tokateci) Isztambul első örmény nyomdáját, s 1676-ban alapította meg a második, igaz, csak rövid életű nyomdavállalkozást a dúsgazdag örmény pénzember, a patriarkátus világi gondnoka, az örményül és törökül egyaránt jelentős irodalmi munkássággal rendelkező Eremia Cselebi Kömürcsiján {Eremiya Qelebi Kömürgiyán) (1635-1695). Itt kell megemlíteni azt is, hogy nem jöhetett volna létre az örmény tipográfia az erdélyi magyar nyomdász és betűmetsző, Misztótfalusi Kis Miklós nélkül.

A birodalom örményeit az örmény millet elöljárója képviselte a szultáni hatóságokkal szemben. Az örmény közösség már a dinasztiaalapító Oszmán (meghalt 1326) jóvoltából élvezett bizonyos kiváltságokat az Oszmán-ház uralta területeken, s az első vallási központjukat Kütahjában (Kütahya) állíthatták fel. 1325-ben, amikor Oszmán elfoglalta és székhelyévé tette Burszát, az örmény közösség is vele tartott. Nem sokkal Konstantinápoly török kézre kerülése (1453) után, 1461-ben került sor az isztambuli örmény patriarkátus felállítására. A pátriárka II. (Hódító) Mehmed szultán (1444-1446, 1451-1481) kezéből kapta meg a kinevezését jelentő fermánt, s ezzel, a görög pátriárkához és a főrabbihoz hasonlóan, népének nemcsak egyházi, de világi ügyekben is elöljárója lett. Ő volt a felelős az adók beszedéséért, illetve az ő bírái ítélkeztek az örmény közösség ügyeiben. Az örmény patriarkátus még saját börtönnel is rendelkezett. Az első pátriárka Ovakim, Bursza (Bursa) örmény püspöke lett. A szultán, aki számára az örmények megbízható szövetségest jelentettek a görög és a latin keresztényekkel szemben, ekkoriban igyekezett őket elhalmozni jóindulatával.

A pátriárka felett természetesen megmaradt az edzsmiacini katholikosz joghatósága. Ezenkívül működött egy, az edzsmiacini főpapi szék főhatóságát el nem fogadó, magát katholikosznak tekintő főpap a kilikiai Sziszben is. A helyzetét nehezítette, hogy Örményország általában a törökök ősellenségének számító síita Perzsia fennhatósága alatt állt, s a görög és az örmény egyház nemcsak Konstantinápolyban, de a Szentföldön is vetélkedett egymással. Mindenesetre a patriarkátus felállításával hosszú, békés időszak következett be az örmény közösség életében, miközben az örmény közösség általában örömmel fogadta az oszmán uralom által garantált, de korábban a bizánciak által megtagadott jogokat. Természetesen ebbe az örömbe üröm is vegyült, hiszen az oszmán tolerancia a szó szoros értelmében értendő tolerancia volt. Azaz a birodalom által védett (zimmi) kisebbségek autonómiát élveztek ugyan, azonban nem tekintették őket a birodalom egyenrangú polgárainak. Hátrányos helyzetüket 1839-ig a törvénykezés is megerősítette. A saría (fenaö-bíróságokon nem tanúskodhattak muszlimok ellen, illetve saját ügyeikben muszlim tanúkat kellett állítaniuk, vagy éppen elvben nem viselhettek fegyvert.

A gregorián egyház mellett, az oszmán uralom alatti területen 1 740-ben jött létre az örmény katolikus egyház, amikor a sziszi katholikosz elfogadta Róma primátusát. Az oszmán hatóságok azonban csak 1830-ban fogadták el az örmény katolikusokat önálló miilet gyanánt. Az 1830-as években új vallás is terjedni kezdett a délkelet-anatóliai örmények között. Az 1831-ben felállított amerikai protestáns misszió annyira eredményesnek bizonyult, hogy 1846-ban a pátriárka kiátkozással fenyegette meg az áttérőket. A Porta azonban a nyugati tanácsokra hallgatva 1850-ben elismerte az örmény protestáns miilet létezését is.

A 1 7. század folyamán az örmény közösség életében komoly változások álltak be. Amíg 1461 és 1600 között tizenhat pátriárka uralkodott, addig 1600 és 1715 között ötvennégyen viselték e címet, világos jeléül annak, hogy az örmény közösség korábbi stabil helyzete megingott. A főpapi szék tekintélye mellett jelentős jövedelem garanciájává is vált, amelyet szívesen szereztek meg az egyes jelöltek mögött álló világi csoportok. Ok viszont ezer szállal kötődtek a török portai patrónusaikhoz, akiknek gyorsan forgandó szerencséjével együtt mozgott az ő csillaguk is. Ráadásul a török patrónusok is magától értetődőnek vették, hogy illő sápot húzzanak a pátriárka széke által biztosított vagyonból. A helyzet odáig romlott, hogy az 1670-es években már nős papok is kipróbálhatták, milyen ülés esik a pátriárka trónusán. Ezzel együtt nőtt azoknak a száma, akik úgy gondolták, hogy a korrupcióból és a belharcokból a latin orientáció jelentheti a kiutat, s időlegesen latin orientációjú főpapok is a pátriárkái trónusra kerültek. E szomorú helyzetben 1649-től kezdve fokozatosan nőt azoknak a világi helynököknek a befolyása, akik a korrupt pátriárkák helyett irányították az örmény közösség ügyeit. A helyzet úgy folytatódott, hogy a 19. század elejére a pátriárka voltaképpen csak az örmény világi elit bábjának volt tekinthető. 1841-ben egy szultáni fermán ki is vette az örmény közösség irányítását a pátriárkák kezéből és azt egy világiakból álló tanácsra ruházta. A céhekben szervezett örmény közösségnek jószerivel nem volt befolyása e tanácsra. 1844-ben I. Abdulmedzsid (1839-1861) szultán avatkozott közbe, hogy a harminctagú tanácsban tizennégy helyet kapjanak meg a céheknek a pátriárka által kiválasztott vezetői. 1847-ben két másik tanácsot is szerveztek, egy egyházi és egy világi ügyekkel foglalkozót. Ezzel szemben az ifjú örmények további demokratikus átalakulást szorgalmaztak.

A 19. században új szelek kezdtek fújni az addigra Európa beteg emberévé váló Oszmán Birodalom egén. Korábbi sikertelen kísérletek után II. Mahmud (1808-1839) letörte a birodalomban létrejött feudális kiskirályságokat és leverte az ütőképes haderőből már rég tehetetlen és élősdi renddé vált janicsárságot. Görögország függetlenné válásával (1821-1829) a görögök elvesztették addigi kivételezett helyzetüket a birodalomban. 1828-ban orosz kézre került Edzsmiacin, a katholikosz széke is. A cárok így lehetőséget kaptak arra, hogy befolyásolhassák a birodalom örmény kisebbségét. A protestáns és katolikus örmények védelme pedig jó ürügyet biztosított Nagy-Britanniának és Franciaországnak is az örmény ügyekbe avatkozásra. Nagy-Britannia az örmény gregorián egyház híveit is pártfogásába vette.

Természetesen ennek is megvolt a maga előzménye. Oroszország először Nagy Péter (1682-1725) uralma alatt ígért támogatást az oszmán uralom alatt élő örményeknek, azonban a szép ígéretekből nem lett tett. 1768-ban Nagy Katalin cárnő keresett bennük szövetségest a törökök ellen, de amikor az örmények valóban kérték, hogy az Ararátnál állítsanak fel a számukra egy önálló országot, a cárnő ejtette a tervet. 1802-ben Napóleon utasította a konstantinápolyi francia konzult arra, hogy lépjen fel az örmény katolikusok védelmében.

Az örményeket, akiknek a birodalmon kívül jó kapcsolataik voltak a Nyugattal és Oroszországgal, hamarabb érintette meg a felvilágosodás és a francia forradalom szele, mint a törököket. Sokuk nézte szimpátiával a görög szabadságharcot, és valóban sokuk gondolta úgy, hogy a görögök érdekében beavatkozó Oroszországtól védelmet várhat az elavult és az átalakulás kínjait nyögő török államapparátussal szemben. Az örmény felvilágosodás két központjává Isztambul és Tiflisz (ma Tbiliszi) lett.

1839-ben, a gülhánei pátens kibocsátásával kezdődött a török reformkor (Tanzimát/7anz/máf), amelyet 1856-ban az új reformfermán (Islahat fermani) követett. Ezek az iszlám világban odáig nem tapasztalt módon teljes egyenjogúságot ígértek és többé-kevésbé biztosítottak is a birodalom nem muszlim alattvalóinak. Ennek áraként azt követelték tőlük, hogy mondjanak le nemzeti, különösen pedig függetlenségi törekvéseikről, s fogadják el, hogy a voltaképpen nem létező „oszmán nemzet" tagjai.

1860-ban a szultán új dekrétumot bocsátott ki, amely a birodalom örmény kisebbségének alkotmányául szolgált. Ennek értelmében az örmény kisebbséget egy választott nemzeti tanácsnak kellett volna irányítania, melynek összehívására még ugyanabban az évben sor is került. Ez a testület kapta meg a jogot a pátriárka megválasztására is, akinek harmincöt év feletti, püspöki rangú személynek kellett lennie, s bírnia kellett a Porta bizalmát is. Ezt a kötelező szultáni megerősítés is szavatolta. A két, egyházi és világi ügyekkel foglalkozó tanács ugyanakkor megőrizte azt az előjogukat, hogy elsőként tegyenek javaslatot a pátriárka személyére. A pátriárka feladata maradt volna az alkotmány betartása feletti őrködés, illetve az, hogy a két tanács által elé hozott ügyekben megoldási javaslatot terjesszen elő, s csak sürgős ügyekben intézkedhetett volna egyedül. Az örmény nemzetgyűlés adott esetben bevádolhatta és le is válthatta volna a pátriárkát. Az örmény nemzetgyűlés összesen 140 tagot számlált. Ezt a berendezkedést 1863-ban erősítette meg végleg a Porta. E berendezkedés arra volt hivatott, hogy megőrizze az örmény lakosság bizalmát az oszmán államban. Mindenképpen megállapítható, hogy az 1870-es évek végéig az örmény közösség mértékadó körei népük jövőjét még a birodalom keretein belül képzelték el. Ugyanakkor élvezték az oszmán hatóságok bizalmát is. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka volt az, hogy a hivatali ranglétra megnyílásával számos örmény jutott magas hivatali pozícióba. Az örmények alkalmazása nem egyszerűen lehetőség volt, de a vegyes lakosságú területeken törvény kötelezte az oszmán hatóságokat erre. Külön kiemelendő még, hogy az örmények és a muszlimok közötti ügyekben úgynevezett vegyes bíróságok ítélkeztek, a felek formális jogegyenlősége alapján. Ez a gyakorlat váltotta fel a korábbi saríabíróságok rendjét. Ezek a bíróságok ugyanis eleve nem fogadták el a keresztények vagy zsidók muszlimok elleni tanúságát, sőt gyakran megkövetelték, hogy a nem muszlim fél saját ügyében állítson muszlim tanúkat.

Tágabb értelemben véve az Oszmán Birodalom örmény alattvalóit öt rétegbe sorolhatjuk: Az első rétegbe voltak sorolhatók a kormányzatban és a közszférában magas rangra emelkedő elit tagjai. A másodikban Isztambul és Anatólia gazdag kereskedői, pénzemberei és ipari vállalkozói. A harmadik, s egyúttal a legnépesebb réteget a birodalom minden szegletében elszórt parasztság alkotta. A negyedikbe tartozott a szaszuni és zejtuni hegylakók népe, míg az ötödik kategóriát alkotta az egyház. Későbbi adatok alapján megállapítható, hogy az örmények általában a birodalom lakosságának 6-6,5%-át tették ki. Összesen valamivel kevesebb, mint 1,5 millió körül lehetett a lélekszámuk.

Felekezet szerint abszolút többségben voltak az örmény gregorián egyház hívei. Az örmények komplex társadalmat alkottak, amelyben a parasztságtól a városi proletariátuson át a miniszteriális és az udvari tisztségviselőkig minden elem képviselve volt. A statisztikai adatok beszédesebbek, ha tudjuk, hogy a birodalom egyes tartományaiban viszont relatív vagy abszolút többséget alkottak. Igaz, ez a fogalom mást jelentett a törökök és mást az örmények számára. Az oszmán hatóságok ugyanis továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy az örmény miileteket vallási alapon számolva helyzetüket a muzulmán lakosság arányában határozzák meg. Az örmények viszont az örmény nemzetiségűek és a török nemzetiségűek arányáról beszéltek. Ez különösen fontos volt azokon a területeken, ahol több muzulmán etnikum és több örmény felekezet élt együtt. Isztambulon kívül jelentős örmény lakosság élt még Kelet- és Délkelet-Anatóliában, Szíriában és Libanonban.

Az „örmény kérdés" első kiéleződése 1875 és 1878 közé tehető. Ebben az időszakban ért el odáig a török reformok sora, hogy 1876-ban, az iszlám világban elsőként alkotmányt vezessenek be, s megteremtsék egy mégoly kezdetleges parlamentarizmus kereteit is. Ez az alkotmány és parlamentáris rendszer nem volt hosszú életű. II. Abdulhamid szultán (uralkodott: 1876-1909) az 1878. évi vereségre hivatkozva felfüggesztette, s csak 1908-ban állította helyre az ifjútörök forradalom. Az 1878. évi orosz-török háború előszelével érezni lehetett, hogy a birodalom nemzetiségei nem elégednek meg az odáig számukra juttatott jogokkal, hanem szeretnének elszakadni a birodalomtól. A lényegesen kezdetlegesebb viszonyok között élő falusi muszlimok pedig még az odáig megadott jogokat is féltékenyen fogadták. Különösen féltékenyen fogadták az 1860-ban megszervezett, s 1863-ban érvénybe léptetett örmény alkotmányt. Sok kutató ezt tartja az első lépésnek azon az úton, amely az odáig lojális, sőt a leginkább lojális kisebbségnek tekintett örményeket a birodalomban leginkább gyűlölt kisebbséggé tette. A török közigazgatás, amelyet csak 1864-ben reformáltak meg először, elavult volt, s túlkapásaival gyakran súlyosbította az alárendeltek amúgy sem könnyű helyzetét.

Az 1878. évi orosz-török háborúban a Kelet-Anatóliába törő orosz csapatok már az örmény lakosság egyértelmű szimpátiájával találkoztak. 1878-ban az örmények képviselői bekapcsolódtak a San Stefanó-i és a berlini békekonferenciákba. Oroszország és Nagy-Britannia képviselőinek segítségével elérték, hogy a szultán ígéretet tett az örmény lakosság helyzetének további javítására. Ehelyett azonban fokozódó bizalmatlanság fogadta az örmény lakosságot, akiket az oszmán hivatalosság ezután illojálisnak s Oroszország potenciális ötödik hadoszlopának tekintett. 1890-ben alakult meg orosz területen az örmények radikális nemzeti mozgalma, a Dasnak, s az 1895-ben szevezte meg első sejtjeit az Oszmán Birodalom területén. A feszültség először 1895-96-ban tört ki a kelet-anatóliai örmények nyílt felkelésében és az utána bekövetkezett véres megtorlásban. Az oszmán hatóságok és az örmények szembenállása mellett állandósult a keresztény örmény parasztok és a muzulmán kurd nomádok ellentéte is. A helyzeten az sem változtatott, hogy 1908-ban győzött az ifjútörök forradalom, és 1909-ben, egy sikertelen ellenforradalmi puccs után a pániszlamista, zsarnoki módszerekkel kormányzó II. Abdulhamid helyett a szelíd lelkű V. Mohamed Resad (1909-1918) került a trónra. Az Enver, Talaat és Dzsemál pasák triumvirátusa vezette ifjútörök mozgalom nemcsak a szultánt kezelte bábként, de vad nacionalista álmaiban egy egész Közép-Ázsiáig érő turáni birodalom ábrándját kergette, miközben ellenségeinek tekintette a birodalom kisebbségeit, a muszlimokat éppúgy, mint a nem muszlimokat. Mindezek mellett is megjegyzendő, hogy az 1908. évi fordulat után összeülő oszmán parlamentben 14 megválasztott örmény képviselő is helyet kapott. 1909-ben azonban ismét véres összeütközések zajlottak az örmények és a törökök között Kilikiában (ma Qukurova).

Az első világháborúban, kelet-anatóliai orosz csapatmozgások nyomán előbb a Dasnak fegyveresei lendültek akcióba, hogy elégtételt vegyenek az őket ért sérelmek miatt. Miután az orosz offenzíva megtört, s a törökök visszafoglalták a területet, a török hatóságokon volt a bosszúállás sora. Miközben a birodalom számos városában örményellenes pogromok dühöngtek, elrendelték a kelet-anatóliai örmény lakosság kitelepítését (az isztambuli, libanoni és szíriai örmény diaszpórát ez az intézkedés nem érintette), formálisan azért, hogy az orosz frontot biztosítsák. Valójában azonban azért, hogy örökre megtisztítsák Kelet- és Délkelet-Anatóliát az örményektől. A gyalogmenetben a szíriai sivatagba hajtott örmény lakosság nem bírta a megpróbáltatásokat, s csekély kivétellel elpusztult az úton.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet