Előző fejezet Következő fejezet

Iskolai beilleszkedés és etnicitás

 

Az etnikai mozgalmak jelentkezése

Plurális társadalom felé törekszünk, a különböző társadalmi csoportok érdekeinek tagolt megjelenítésére, képviseletére. A bizonyos értelemben „nyersnek" nevezhető politikai vitákban viszonylag kevés szó esik a kulturális pluralizmusról. Amennyiben mégis, akkor elsősorban a színesebb és szabadabb magas kultúra megjelenésével, vagy az iskolaalapítás állami monopóliumáról való lemondással azonosítjuk ezt a pluralizmust. (Szándékosan nem foglalkozva a sajtószabadság következményeivel, vagyis a nyilvánosság megteremtésének áraként jelentkező szivárványsajtóval.)

Szerintünk a kulturális pluralizmust ennél sokkal tágabban kell értelmezni. Mindenekelőtt a magyarországi etnikumok, néptöredékek, sőt regionális kultúrák megjelenésére, értékeiknek a helyi társadalmakba és ezeken keresztül az egész magyar társadalomba való beépülésére gondolunk. Ezt nem egyszerűen humanizmus vagy a sokféleség esztétikuma iránti vonzalom alapozza meg. Úgy véljük, elkerülhetetlenül számolnunk kell azzal, hogy társadalmunk nem csupán tagjainak iskolázottsága, munkája, a tulajdonosi minősége mentén óhajt majd tagolódni, hanem ismét szerepet kapnak azok a kulturális minőségek, amelyeket hajlamosak vagyunk elfeledettnek, nemlétezőnek tekinteni. Ha ilyen változások bekövetkeznek, arra reagálnia kell a társadalomnak, létrehozva vagy támogatva ezeknek a kisebbségi kultúráknak az intézményrendszerét. Még azt a hipotézist is megfogalmazhatónak tartjuk, hogy ezek a kultúrák hol szubkultúrák, hol ellenkultúrák - csak azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy „a" kultúrát monopolértéknek tekintsük, ezáltal valamiféle spiritualizált magasabb szempontból deviánsnak vagy marginálisnak kezeljük a kisebbségi vagy eüt, de mindenképpen etnikai és/vagy regionális folyamatokat.

A népek kohójának elve nemcsak a nagy, színes népességű országokban bizonyult illúziónak, hanem csődöt mondhat a kicsi és e szempontból homogénnek gondolt Magyarországon is. Az esetleg nemzedékeken át vágyott asszimiláció elveszti vonzerejét, felértékelődik a saját, az eredeti, a kisebbségi kultúra - legyen szó bármilyen értelemben is kisebbségről. Az etnikai kisebbségek vonatkozásában a szakirodalom ezeket a folyamatokat etnikai revitalizációnak nevezi.

Bár újjászületésről beszélünk, hangsúlyozzuk annak fontosságát, hogy a kisebbségi csoportok mindig támogatásra szorulnak, nem utolsósorban kultúrájuk megőrzésében. A kultúrát sokszorozni és diverzifikálni kell.

A német romantika a 19. század elején úgy vélte, hogy a nyelv a nemzeti csoportérzés központi pillére. A nemzetiséget ma is okkal kapcsoljuk azzal össze, hogy azonos nyelvet beszélő emberek (nyelv)csoportja. Azonban ha etnikumról, etnicitásról beszélünk, az összefüggés korántsem ennyire egyértelmű. Az etnicitás az azonosságtudat, az identitás szükséglete egy kisebbségi létben, amely nemzedékek során át fennmarad, miközben tartalma radikálisan változhat. Ebből következik, hogy „kemény" változókkal nem írható le az etnicitás teljessége. Ez azt jelenti, hogy nem föltétlenül kell létezniük közös szociális mintáknak, közös objektív jellemzőknek (nyelv, vallás stb.), elegendő a csoporthoz tartozás tudata. Ezt Edwards és Chisholm (1987) találó kifejezéssel „szimbolikus etnicitásnak" nevezik.

Ugyannnak az etnikai csoportnak az emberek egészen különböző okok miatt lehetnek a tagjai. A kritériumok is a történelmi helyzetekkel párhuzamosan változhatnak. Lehet a kritérium a nyelvi azonosság, a vallás, a közös lakóhely vagy egyéb alapvető elem is. Normális esetben a tagok többsége tényleg megfelel az összes kritériumnak, de ez nem szükségszerű ahhoz, hogy etnikumról beszéljünk. Allardt és mtsai (1979) szerint etnikai csoport létezésének feltételei az ön-kategorizáció (személyes döntés a csoportba tartozásról), a közös származás tudata, sajátos kulturális vonások (amelyek között egyik legfontosabb a közös nyelv) és a csoporton belül létező, a csoporton belüli és a csoporton kívüli emberekkel való interakciókat csatornázó szociális szervezet megléte.

Fishman (1977) etnikai csoportól akkor beszél, ha jellemző a csoportra a leszármazáshoz kötött lét (Paternity), a normákhoz igazodó viselkedés (Patrimonity) és a felismerhetősége (Phenomenology). Smolicz (1984) különbséget tesz „megosztó" kulturális faktorok (pl. vallás, politikai kultúra stb) és „egyesítő" kulturális faktorok között (nyelv, étkezési szokások, egyes rítusok stb). Az akkulturáció, a másik kultúrába való beletanulás szempontjából például a nyelvnek más a jelentősége, mint a vallásnak: lehet valaki kétnyelvű (ez egyfajta kulturális gazdagodás), de nem lehet „kétvallású".

Tanulmányunkban még megközelítően sem tudjuk áttekinteni azt a hatalmas és szerteágazó szakirodalmat, amely az etnicitás kérdéseivel foglalkozik, nem is tekintjük ezt feladatunknak. Elsősorban olyan összefüggéseket emelünk ki, amelyek közvetlenül kapcsolódnak egyfelől az iskolai oktatás, az iskolai adaptáció kérdéseihez, másfelől a cigány gyermekek problémáinak jobb megértéséhez.

A fentiekből két elemet emelünk ki. Az egyik az, hogy az etnikai csoporthoz tartozás kisebb vagy nagyobb mértékben személyes vállalkozás (akár az identitás szükséglete miatt), azonban az önbesorolást ellenőrzi és korlátozza az, hogyan látják, kategorizálják mások az egyént. A másik fontos tényező az a felismerés, hogy az eredeti csoportnyelv nem döntő komponens annak megítélésében, minősülhet-e etnikumnak egy társadalmi csoport. A nyelv a csoport létezésének „tünete", de önmagában csak erősítheti vagy gyengítheti a kontaktusokat.

Az egyes etnikai csoportok tagsága az idők folyamán változhat, a csoport azért marad fenn, mert ilyen vagy olyan okok, kényszerítő körülmények (pl. kirekesztettség) miatt megőrződik egy szilárd mag, amely átörökíti a csoportközi mechanizmusokat, a csoport kultúráját. Látni kell, hogy az etnikai csoportok azért ellenállók az iskolával szemben (akár abban az értelemben, hogy elutasítják, akár abban az értelemben, hogy immunissá válnak rá), mert csoportkénti létüket az oktatás tartalma, esetleg szervezeti rendje is fenyegeti.

Etnikai újjászületésről akkor van szó, ha egy államon belül legalább két népcsoport él a fejlődés különböző szintjén (ez igen gyakran csak másságot jelent, ám a többségi helyzetben lévő etnikum mennyiségi és minőségi szempontok alapján önkényesen, hatalmi pozícióból rangsort állít fel), és ezt a különbséget valamilyen formában megőrzik.

A revitalizációhoz hosszú fejlődési folyamatokon keresztül vezet az út. Ezt az utat Banks (1983, 1984, 1985), a kérdés nemzetközi hírű szakértője szerint elméletileg négy szakaszra lehet tagolni. A fázisok Max Weber-i értelemben ideáltipikus, összetett elméleti konstrukciók, amelyeket nemigen lehet konkrét évszámokhoz kötni (sem csaták, választások dátumához, sem valahányadik év valahányadik törvényéhez - pedig az ilyen kész helyzetek megkönnyítenék a kutatást, az elemzést).

Az előzetes feltételek létrejöttének fázisa abban az időszakban alakul ki, amikor a nemzetállamok arra törekszenek, hogy demokratikus ideológiájuk és egyáltalán nem demokratikus társadalmi valóságuk között tátongó szakadékot valamilyen módon áthidalják. Az e törekvéseknek áldozatul esett etnikai csoportok és régiókhoz köthető (emberekben fennmaradó) identitástudatok már nem hajlandók elviselni alávetettségüket vagy ignorálásukat, s ez tiltakozó akciókban is kifejezésre jut(hat) akár aktív, akár passzív formában, a passzív rezisztenciától a nyílt kontesztálásig - ám eleinte nyilván elszigetelten és elnyomhatóan.

Negációnak fogjuk fel az „öngyilkos" beletörődést is, az apatikus türelmet is, a pusztulásnak azt a típusát is, amikor (individuális analógiát alkalmazva) egy közösség egyszerűen ..hagyja magát" elolvadni, amikor feltétel nélkül kapitulál a ..végzet" előtt a csoport.

a) Az első fázisban egyedi esetekben csapnak össze a radikális reformerek és a konzervatívok a status quo fenntartásáért. Sok egyéni esetből alakul ki az új (vagy rekonstruált, vagy lappangó) identitás. Ennek a szakasznak a legfőbb jellemzője, hogy a kisebbség keresi modern identitását, és arra törekszik, hogy saját történelmét és kultúráját elfogadtassa a többségi társadalommal.

b) Ennek következménye, hogy erősödik az etnikai polarizáció. A dichotómia vagy kakofónia a többségi etnikum, társadalom számára veszélyt, de legalábbis veszélyérzetet okoz, mert hirtelen találja magát szemközt önnön idealizált képének kétségbe vonásával, és azzal, hogy kivívott többségi (fölény-)helyzetét már nem tudja a régi módon megőrizni.

c)  A következő szakaszban érdemi dialógusokra is sor kerül a különböző kisebbségi csoportok és a többségi társadalom képviselői között. Több etnikumból álló koah'ciók jönnek létre, és csökken a polarizálódás.

d)  A negyedik, a végső fázisban intézményesülnek a korábbiakban kialakult elemek, ugyanakkor intézményesülnek a konzervatív ideológiák és szociálpolitikák is. Itt válik ciklikussá a folyamat, mert az újabb etnikai mozgalmak megélénküléséhez vezető utat ez a fázis kövezi ki.

Az első szakasz legfontosabb jellegzetessége, hogy az álláspontok igen markánsan rajzolódnak ki. Az ellenfelek éles, sokszor keserű hangú vitákba keverednek egymással, az álláspontok gyakran a „Mi" és „Ők" elkülönítésének, azaz az ellentáborokba való szerveződésnek a jegyeit mutatják. Történelmi tapasztalatok alapján ilyenkor anticipálódhat az is, hogy a „Mi" és az „Ők" - induljon bármelyik oldalról - olyan ellenségképet alakítanak ki, amely által létrehozott feszültség látszólag csak politikai - adminisztratív módon csökkenthető, esetleg a „Másik" fizikai eliminálása vagy a nemzettestből való kiszorítása révén. A helyzet állóháborúhoz hasonlít a radikális reformerek és a konzervatívok között.

A radikális reformerek nem kutatnak még a jelenségek, problémák összetettebb magyarázatai után, a kisebbségi csoport pedig hajlamos arra, hogy elutasítson más etnikumokat, romantikus színben tüntesse fel saját történelmét, jelenének társadalmi és politikai feltételeit szélsőségesen elfogult módon szemlélje. A csoport egyúttal túlzottan negatív szankciókkal sújtja azon tagjait, akik nem foglalnak el nagyon harcos, kemény, egyértelmű etnikai pozíciót. Mindezek következtében nemigen van mód gyümölcsöző dialógusok kibontakoztatására a csoporton belül sem, még kevésbé a csoport és a többségi társadalom között.

A képet színezi a radikális reformerek törekvése a nagyobb mértékű társadalmi igazságosság megteremtésére, az esélyegyenlőség biztosítására. A konzervatívok saját ideológiájukat próbálják a legkülönbözőbb tudományos területekről vett érvekkel alátámasztani.

Az etnikai csoportok gyermekeinek iskolai kudarcait, társadalmi sikertelenségét például etnikai szocializációjukból vezetik le, vagy öröklött tulajdonságaikkal hozzák kapcsolatba, azaz genetikailag determináltnak - tehát befolyásolhatatlannak - tekintik. A nemzetközi szakirodalomban az IQ-vita néven ismert véleménycserében az öröklésel-vűek, különösen az ekkortájt Magyarországon is ismert Jensen és Eysenck (1979) tételei illusztrálják ezt az álláspontot.

A holtpontról való kimozduláshoz arra van szükség, hogy a többségi társadalom valamilyen formában elismerje az etnikai csoportot. Ez az elismerés mintha hasonlítana a diplomáciai elismeréshez. Megtörténik annak kinyilvánítása, hogy a nagy egyezmények, a kormányzat, a közigazgatás elvei és egységei nem esnek egybe ténylegesen létező embercsoportok származástudatával, területi megoszlásával, rétegződésével - másképpen szólva a modern nemzetállam nem azonosítható a modern, többféle dimenzió mentén tagolódó társadalommal.

Az etnikai mozgalmak későbbi szakaszait a minél szélesebb összefüggések feltárására való törekvés jellemzi. Ebben a szakaszban az etnicitás mint ismeretelméleti és szociológiai rendszerező elv már legitimást kapott, de csak az egyik alapvető tényezőként veszik számításba. Csökken az apológiák retorikai hevülete és az egymással szemben álló nézetrendszerek polarizáltsága. Olyan kutatók, vezető értelmiségiek, akik a mozgalom korábbi szakaszában is elkötelezettnek érezték magukat a kisebbség ügyében, de nem azonosultak a radikális reformerekkel, most megnyílnak, és különböző új fórumokon, csatornákon fejtik ki nézeteiket. Ezt a helyzetet az teszi lehetővé, hogy az egész ügyet körülvevő indulatok lehűltek, és helyüket gyümölcsöző vagy gyümölcsözőnek ígérkező érdemi dialógus veszi át.

Az etnikai mozgalom végső fázisában intézményesül sok olyan reform, amely a korai és a késői szakaszban született, vagy akkor fogalmazták meg először. Az állam, a szövetségi kormányok, a legkülönbözőbb iskolák, egyetemek kezdenek úgy tekinteni az etnikai csoportokra, mint homogén közösségekre, és igyekeznek sajátos szükségleteikre, igényeikre programokkal, sőt adott esetben a törvényhozás szintjén is megjelenő módon reagálni.

Az etnikai mozgalmak utolsó fázisa akkor ér véget, amikor valamennyi csoport átélheti, hogy egyenrangúan épül be a nemzetállam szerkezetébe. Mivel az erős etnikai újjászületési mozgalmak még az USA-ban is csak a 60-as és a 70-es években kezdődtek, természetesnek lehet tekinteni, hogy ez a szakasz még ott sem fejeződött be, az etnikai kisebbségek csak részlegesen tagolódtak be a társadalomba, illetve nem valamennyi csoportnak sikerült egyenlő jogokkal integrálódnia. Ez ugyanakkor arra is utal, hogy az ilyen mozgalmak jellege sokkal inkább mondható ciklikusnak mint lineárisnak.

A harc másképpen fogalmazva azért folyik, hogy egy valamilyen értelemben stig-matizált csoport megszabaduljon alávetett helyzetéből. Bourdieu (1985a, b) azzal magyarázza a heves indulatokat, szenvedélyeket, amelyek az etnikai problémákhoz kapcsolódnak, hogy az identitást érintő kérdések mindig hatalmas mozgósító erejűek. Az egyén elfogadhatja a stigma szükségességét általában, egyénileg viszont törekedhetik arra, hogy eltüntesse a stigmára utaló jegyeit, és a legitimhez (a többségi társadalomban elfogadotthoz vagy a hatalom bitokosáéhoz) hasonló Én-képet, majd Ön-képet alakítson ki. Az etnikai újjászületési mozgalmak az ilyen egyéni asszimilációk tömeges csődjét is jelzik.

Ha az asszimiláció csődöt mond, a kisebbségi helyzetben lévők csoportként léphetnek fel. A kisebbségi csoport elutasítja a megbélyegzést és a megbélyegzettséget, célja az erőviszonyok felforgatása, az előjelek megváltoztatása. A stigmatizált csoport intézményesül, s megteremtődnek - rossz esetben - egy etnikai vagy regionalista lázadás alapjai. Teljesen reálisnak tekinthető a válságmenedzselés két agresszív útja: a „hosszú, forró nyarak" városi gerillája vagy - ennek csődje után - a megfékezhetetlen földalatti „felszabadító hadseregek" terrorja.

Azt egyértelműnek látjuk, hogy etnikai újjászületésről Magyarországon is lehet beszélni. A cigányság körében véleményünk szerint - s ezt adatokkal is próbáljuk bizonyítani a későbbiekben - a fenti modell szerint már az első és a második fázis elemei keverednek. Évtizede túljutott társadalmunk és a cigányság azon a szinten, ahol az etnikum „mássága" csak szociális problémaként jelent meg, és látszott kezelhetőnek Az etnicitást ma már legalábbis szavakban és a társadalom vezető rétegeiben meghatározó kategóriaként elfogadják, lassan kiépülnek és intézményesülnek saját kulturális és politikai csoportosulásaik. Ezzel egyidejűleg csökken a radikális cigány és nem cigány értelmiségiek hevülete, retorikája. Olyan megoldásokat keresnek a társadalmi intézményrendszerek különböző szintjein, amelyek szükségleteiknek megfelelően szolgálhatják egyenrangú beépülésüket a társadalomba.

Az asszimilációt sokan hajlamosak az eredeti anyanyelv elvesztésével befejezettnek tekinteni, különösen ha nincs olyan feltűnő sajátossága a népcsoportnak, amely súlyosan megnehezíti vagy egyenesen lehetetlenné teszi a tökéletes beolvadást. (Ilyen sajátosság például a bőrszín, testalkat, amit a környezet nem tud nem észrevenni. Ezért nem volt esélye az USA fekete lakosságának az asszimilációra, de saját cigányságunkra gondolva is tudjuk, sokak számára ezért eleve reménytelen a beolvadásra való törekvés.) A közös történelem, a közös múlt tudata, ennek a tudatnak az ápolása, nemzedékről nemzedékre örökítése, szokások, ünnepek megőrzése, és mindebből eredően az együvé tartozás nyílt vagy lappangó tudása elegendő lehet ahhoz, hogy egy beolvadottnak vélt etnikum a társadalmi életnek legalább némely területein sajátos közösségként léphessen fel. Nem bizonyos, hogy önálló iskolát akar, de igényt tarthat helyi képviseletekre, közösségi jogokra, és vállal egyéni és közösségi feladatokat társadalmának építésében.

Az etnikai vagy regionális öntudatok feléledése kihívást jelent a többségi lakosság és a társadalom intézményei számára. A többséghez tartozók vagy a hatalom vagy a legitimitás birtokosai úgy érezhetik (joggal), hogy a kisebbségek valamitől megfosztják őket (Liebkind, 1984). Elveszíthetik megszokott, kényelmes pozícióikat, az új helyzethez való alkalmazkodás nyilvánvaló tehertételt jelent számukra, váratlan versenyhelyzetekbe kerülhetnek mindennapi életük sok színterén.

Ha abból indulunk ki, hogy a kultúra sokfélesége érték, vagy ha abból, hogy az etnikai identitás vállalása - bármilyen konfliktusokkal jár is legitimálódása - olyan egyéni és közösségi erőket mozgósíthat, amelyeket más úton feltárni és a társadalom szolgálatába állítani nem lehet, az etnikai újjászületést alapvetően pozitívan értékelhetjük.

Bár a fentiekben az etnikai újjászületésnek inkább a konfliktusait hangsúlyoztuk, ez semmiképpen nem jelent negatív értékítéletet. A konfliktusok nyilván elkerülhetetlenek, és emellett pozitív tartalmuk, és föltétlenül pozitív hozadékuk van. (Legalábbis arra gondolhatunk, hogy a feszültség érték önmagában is, mert puszta léte energiát jelent, s ez az energia mozgósító erejű, és jelentős emberi-társadalmi -erkölcsi tartalék.)

Ha a cigányságra gondolunk, akkor etnikai tudatosulásuktól azt várjuk, hogy növeli az egyének és közösségek erejét a saját sorsukon való változtatáshoz. Más etnikai vagy regionális kisebbségeknél egyfajta „lokálpatriotizmus" erősödésére számíthatunk, a versengésre való készséggel együtt, ami a saját csoport, a csoport környezetének fejlesztésére irányuló törekvésekben mutatkozhat meg.

Az új közösségi keretek vagy alapok felépítésében minden országban kiemelkedő szerepe van az iskolának és a közművelődési intézményeknek.

Az etnikai-regionális mozgalmaknak minden olyan országban, amelyekben elindultak, hangsúlyozott oktatásügyi összefüggései voltak és vannak. Számunkra különösen lényeges az a felismerés, hogy a pedagógusok attitűdjei jelentős mértékben hozzájárulhatnak az etnikai problémák megoldásához (Mclnemey, 1987).

Az oktatásügyi szakemberek ugyanis különösen az etnikai mozgalmak korai szakaszában gyakran helyezkednek arra az álláspontra, hogy a kisebbségi csoportok iskolai beilleszkedési problémái semmiképpen sem vezethetők vissza az etnikai hovatartozásra. Ez a nézet figyelmen kívül hagyja azt a realitást, ami az érintett kisebbségi csoportok számára mint mindennapi élet, mint kisebbségi sors jelenik meg. Számukra ugyanis gyakran az etnikai hovatartozás a legfontosabb szempont gondjaik, problémáik megértésében, mert napi tapasztalataikban éppen ezt a valóságot érzékelik. Csak attól kezdve lehet továbblépni kisebbségi csoportok önfejlődésének támogatásában, amikortól a kultúraközvetítő intézmények - köztük kiemelkedő fontossággal az iskola - érvényesnek ismerik el az etnikumot, mint a kisebbségi csoportok egyik alapvelő tényezőjét.

A művelődési és oktatási intézményeknek ki kell elégíteniük pszichológiai, képzési szükségleteket, jóllehet erre ezek - különösen az oktatási intézmények - még nincsenek felkészülve. A demokratikus országok egyik fontos iskolai problémája a családi kultúra és a nagy közösség kultúrájának különbözősége. Az iskola e problémák megoldásához úgy tud hozzájárulni, ha „kulturális demokráciát" valósít meg a falai között, ami ebben az esetben a kisebbségi kultúrát övező megbecsülésben, de mindenekelőtt annak elismerésében fejeződik ki (Gibson, 1987, Lawson és Gosh, 1986). Ez a kulturális demokrácia - az iskola falain belül és azon kívül - lényegében az egyenlőség, az igazságosság, az emberi méltóság tiszteletben tartását jelenti. Csak ezen az alapon születhet meg a nemzeti és kulturális identitás(tudat), ami nélkül sem demokratikus személyiség, sem modern társadalom, sem jó minőségű élet nem képzelhető el.

Saját céljainkat végül is úgy tudjuk összefoglalni, hogy Magyarországon eddig nem kutatott, ám már fel-feltűnő társadalmi folyamat első fázisairól szeretnénk képet kapni, nehogy elkésve találjuk szembe magunkat a problémával. Külföldhöz viszonyítva elmaradásunk máris jelentősnek mondható ( nagyjából 15 évesnek tarthatjuk), és ilyen gyorsan változó helyzetben ezt aligha engedhetjük meg magunknak. Azt a félig tartalmi, félig módszertani problémát is egyszerre, párhuzamosan kell megoldanunk, hogy egyesítsük különböző határterületek szemléletét, természetesen a modern kor követelményeihez adaptálva, és olyan vizsgálati battériát alakítsunk ki, amely konvertálható az összes felhasznált szakterület között.

Visszatérve a fejezet kezdő gondolatsorához, úgy véljük, hogy a magyarországi cigányság elindult az etnikai újjászületés útján. Ez azt jelentheti, hogy a cigányság egyre több és nagyobb csoportja számára már nem az egyéni asszimiláció, hanem a saját kultúra megőrzésével való egyenrangú társadalmi beépülés jelent értékes alternatívát. Következésképpen fel kell rá készülnünk - mind a többségi kultúra hordozóinak, mind a kisebbséghez tartozóknak -, hogy a gyermekeket mindkét kultúrához való alkalmazkodásra képessé tegyük. Mielőtt vizsgálati anyagunkat tárgyalnánk, néhány elméleti fogalmat kell tisztáznunk, amelyek a több kultúrában történő szocializáció megértésében segítenek.

 

Megkettőzött társadalmi beilleszkedés

A népek, nemzetiségek, kultúrák, szubkultúrák érintkezése a 20. század második felében, kiváltképp utolsó harmadában-negyedében olyan méreteket öltött, hogy a becsületes kutatók a kérdéseket már nem is teszik fel olyan formában, miért van olyan nagy különbség köztünk és más kultúrák között, miért van olyan nagy különbség népünk és más népek között. Egyre gyakrabban azt akarják megtudni - aminthogy mi is azt akarjuk megtudni -, mekkora valószínűséget adhatunk különböző kultúrák, különböző népek, népcsoportok, életmódok fennmaradásának. Ezt a különbözőség-fogalmat az értékek különbözőségével azonosítjuk. Így nemcsak az a kérdés, hogy mennyire maradhatnak fenn különböző népek, nemzetiségek, mennyire tud ez a különbözőség fennmaradni és továbbfejlődni, hanem jelentkeznek különféle politikai, ideológiai szempontok mellett igen komoly erkölccsel kapcsolatos problémák is.

Ténybeli ismeretekre és elméleti magyarázatokra van szükségünk ahhoz, hogy az értékek különbözőségét megérthessük, és ezt részben saját kutatásunk tárgykörébe utaljuk. Akár különböző térségeket keresünk fel - a regionalitásnak, mint értelmezési keretnek a lehetőségét más helyütt részletesebben bemutatjuk -, akár pedig különböző időben végzünk ugyanazokkal a problémákkal kapcsolatos kutatásokat, mindenképpen változásokat tapasztalunk. A különböző kultúrák között, kiváltképp ott, ahol egyes kultúráknak más kultúráknál sokkal rövidebb idő alatt és sokkal radikálisabban kellett alkalmazkodniuk a 20. század végének változásaihoz, ez a felgyorsulás elválaszthatatlan volt attól, hogy a kultúrák egyre szorosabb kapcsolatba kerültek egymással. Mi több, az újonnan létrejövő kultúrák egyszerűen kénytelenek voltak „importálni" olyan technikákat és technológiákat, amelyek a többségi kultúrából származnak, amelyeket a többségi kultúra kisebb-nagyobb kulturális, társadalmi, gazdasági kényszerrel néha egyszerű adminisztratív úton exportált. Ezekben az újonnan kialakuló, viharosan fejlődő kultúrákban az emberek nagy tömegei azzal a problémával kerültek szembe, hogy egyáltalán mi az, amit átvehetnek ebből az eredetileg idegen kultúrából és, főképpen, hogyan tudnak alkalmazkodni hozzá.

Elméletileg csak nyerhetünk azon, ha ezt a kérdéskört kutatásunk tárgyává tesszük. Korábban az volt természetesen a cél szociológiában, pedagógiában, antropológiában, pszichológiában, hogy minden társadalom, minden ember viselkedésére érvényes egyetemes törvényeket dolgozzanak ki. Ez a törekvés mára mérséklődött, hiszen kiderült, hogy az ilyen összehasonlító vizsgálatok nem tudják megmagyarázni, miért viselkednek a különböző csoportok különbözőképpen egyazon környezetben.

A humanista pszichológia felfogása jórészt a többségi társadalom középrétegeinek sajátosságaira épül, e rétegek tagjai személyiségvonásait emeli ki (Rogers, 1968). Ha egészen absztrakt síkon akarjuk megvizsgálni azt a kérdést, miért beszélünk többségi és kisebbségi kultúráról, miért állítjuk (legalábbis logikai szféránkban) egymással szembe a nemzetállamot alkotó magyarságot (nem téve most különbséget az ezen belül is létező kulturális és etnikai alapú csoportok között) és a kisebbségi helyzetben lévő cigány etnikumot, akkor valójában azt a kérdést tesszük fel, hogy mi a véleményünk a többségi és a kisebbségi kultúráról. Állíthatjuk-e, és ha igen, milyen jogon, hogy ugyanannak az államnak vagyunk a polgárai, akik egyformán részesülnek az alkotmány által garantált előnyökből és az alkotmány által megkövetelt kötelezettségek teljesítéséből. Ha az egyformaság mellett érvelünk, akkor nagyon durván megfogalmazva azt állítjuk, hogy mi - magyarok és cigányok - alapjában véve egyformák vagyunk, a közöttünk lévő különbségek csak felszíniek, éspedig annyira, hogy nem is szabad ezeket komolyan venni. Csupán arról van szó - mondhatnánk némi túlzással -, hogy egyes emberek számára másoktól eltérően egyszerűen nem kínálkozik alkalom a bennük rejlő lehetőségek kibontakoztatására. Tehát azt kellene javasolnunk, hogy mindenki számára ugyanazokat az alkalmakat biztosítsuk, mert ebben az esetben garantálni lehetne, hogy mindenki eljusson önmaga kiteljesedésének ugyanarra a maximális szintjére.

E felfogással kapcsolatban számunkra az okozza a legnagyobb problémát, hogy a kiteljesedésnek, az önmegvalósításnak a meghatározása már eleve sajátos társadalmi, kulturális értékeket tükröz. Például hazánkban annyi minden tartozik a közélet és a magánélet körébe, hogy az sok más közösségben elviselhetetlennek tűnik. Elegendő talán néhány közkeletű példára hivatkozni ennek megvilágítására. Például azt, hogy az utcán sétálva és beszélgetve milyen hangerőt tekintünk ..kulturáltnak", és melyik az a hangerő, amelytől kezdve elviselhetetlenül zajosnak, ricsajosnak látunk egy kisebb baráti kompániát. Vagy ugyanígy: mennyire illik diszkrétnek és tapintatosnak lenni egy kórházban fekvő beteg meglátogatásakor, és mi a véleményünk akkor, ha azt látjuk, hogy a kórház folyosóját, a betegszobát húsz - harminc ember szállja meg. Ami az egyik ember számára kiteljesedés, önmegvalósítás, az egy másiknak sorscsapás lehet.

Miközben az állam határain belül élő különböző csoportok közötti ellenségeskedések és előítéletek megszüntetésének módjait kutatjuk, valójában arra hajlunk, hogy hangsúlyozzuk a közöttük lévő hasonlóságot, és nem kétséges, hogy találunk ilyeneket. Ha azonban figyelmünket arra irányítjuk, hogy az emberi természet, az emberi viselkedés különböző kultúrákban élő csoportoknál, népeknél, nemzetiségeknél egészen különböző változatokat mutat, akkor megpróbálhatjuk eloszlatni a helytelen információk ködét, és számos példát találunk arra, hogy egy adott kultúra mélységes mélyéről ápolt értékei más csoportok tagjai számára egyenesen taszítóak. Amikor ezt megállapítjuk, nem minősítünk, mindössze azt állítjuk, hogy egymással érintkező kultúrák értékei egyáltalán nem hasonló mértékben vonzóak a különböző kultúrában élő emberek számára.

Egy másik érvelés szerint mikor azt mondjuk, hogy az emberek ugyan egymástól különböznek, de egyenlő értékűek, akkor igazából a következőképpen közelítjük meg a problémát. Minden népcsoportnak, minden kultúrának meg kellene határoznia saját céljait, és az államnak egyenlő lehetőségeket kell biztosítania a választott eszmények elérésére. Ez a felfogás is felvet egy sor különböző problémát. Egy ember önmegvalósításához, kiteljesedéséhez, ahhoz, hogy emberhez méltó körülmények között éljen, sok olyan dolog is szükséges, ami más emberek életét érinti. A városokban, nagyobb településeken testközelben léteznek olyan kultúrák, amelyek a múltban földrajzilag élesen elkülönültek. Néha egész népek, nemzetek fennmaradása is két vagy több különböző etnikai csoport együttműködését tételezi fel.

A mai világ természetéből adódik, hogy nemcsak az egyének, de egész csoportok is egyre inkább arra kényszerülnek, hogy figyelembe vegyék egymás eltérő értékeit. Ennek szükségessége nemcsak keresztmetszetben vetődik fel hanem hosszmetszetben, az egymást követő nemzedékek életében is, legalábbis azokban a társadalmakban (amilyen a mienk is), ahol nagyon gyors társadalmi átalakulások mennek végbe. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül - amit később részletesebben fogunk tárgyalni -, hogy az alternatívák ismerete alapvető emberi jog, alapvető kulturális jog, enélkül a saját kultúra keretei között történő önmegvalósítás szabadsága csak illúzió marad.

Ahhoz, hogy egy hagyományaihoz ragaszkodó, többé-kevésbé szegregált közösség őrizze és őrizhesse saját értékeit, sok esetben szigorúan véve még annak a lehetőségét is meg kellene tagadnia tagjaitól, hogy a modern életforma alternatíváit akár csak részben is megismerje. Sok helyütt kell szembenézni azzal a részben morális dilemmával, amit egyre növekvő elszegényedő lakókörzetek okoznak, hiszen a nagyobb települések nyújtotta megélhetési potenciál által odavonzott emberek még csak próbálgatják az új típusú életformát, ugyanakkor az őket eredetileg felnevelő, hagyományőrző, zártabb, távolabb lévő közösségekben az életlehetőségek a munkaképes korban lévő munkaerő elvándorlása miatt a minimálisra csökkennek (pl. Esser, 1985). (A szlamosodó körzetekben, a szükséglakásokban, a telepeken élők közössége valószínűleg egyik kultúra normái szerint sem tudja az embereknek azt a lehetőséget nyújtani, hogy egy kívánatos szinten élhessenek.)

A hagyományőrző közösségek viszont egyre kevésbé felelnek meg az újabb nemzedékek elképzeléseinek. Ebből a helyzetből ma már, úgy gondoljuk, nem lehet visszafordulni az elszigetelődés, az izoláció irányába, illetve egy esetleges visszafordulásnak nagy a társadalmi veszélyessége (gettókat fejleszthet ki, nyíltan szembefordíthatja a csoport tagjait a társadalmi normákkal stb).

Ha egy országhatáron belül többségi és kisebbségi társadalom, többségi és kisebbségi kultúra él egymás mellett, akkor mindkettőnek be kell építenie a gyökerét alkotó kultúrák értékeit a sajátjába, vagy választva az ellentétes értékek között, vagy kompromisszumot kötve közöttük. Ezeket az adaptációs folyamatokat szokták egészen különböző címszavak alatt tárgyalni. Sok esetben kultúraátvételről vagy modernizációról beszélhetünk. Néha, ha kizárólag szociológiai, közigazgatási szempontokat érvényesítünk, az urbanizáció, indusztrializáció fogalmait használjuk. A terminusok közül kettő eleve hangsúlyozza azt, hogy az egyik változási irány a másiknak a rovására nő. Az elvileg semlegesnek tekinthető kultúraátvétel, akkulturáció elnevezés a gyakorlatban csaknem kizárólag a többségi társadalom értékeinek átvételét jelenti, vagyis végső soron ugyanabba az irányba mutat. Tovább menve mindhárom fogalom azt sugallja, hogy a környezet egészen egyszerűen hat az egyénre.

Ha abból a hipotézisből indulunk ki, hogy mind a két kultúra morálisan egyformán érvényes, akkor semmiféle erkölcsi alapunk nincsen, ami indokolná azt az igényt, hogy a változások nagy része (ha ugyan nem valamennyi) egyetlen iránvba mutasson. A haladás- akár az egyénről, akár csoportjáról, közösségéről van szó - nem egy kívülről erőszakolt rendszer passzív beépülését jelenti. Optimális az, ha aktív, önkéntes választást jelent az alternatívák között, azzal a céllal, hogy a kisebbségi kultúrához tartozók megvalósíthassák saját ideáljaikat.

Hogy miképpen befolyásolja általában az emberek viselkedését a társadalom és a kultúra - az a társadalom és az a kultúra, amelyben az emberek élnek -, évszázadunkban hagyományosan az antropológia vizsgálódási területévé vált. Az antropológusok rendszerint arra vállalkoznak, hogy ismeretlen közösséget tanulmányozzanak. Részben ezzel magyarázható, és a mi kutatásunk előnyeit és hátrányait is ezzel próbáljuk indokolni, hogy az ő figyelmük (a mienk is) a jelenségek igen széles, talán túl széles körére terjed ki. Felfigyelnek egy közösségnek minden olyan mozzanatára, amely megkülönböztető jelentőségű. Hová telepítik az emberek lakóhelyüket, hol laknak, hogyan rendezik be lakásukat, milyen életmódot folytatnak, hogyan kezelik és hogyan ünneplik meg az ember életének olyan sorsdöntő epizódjait, mint például a születés, a felnőtté válás, a házasságkötés, a halál, hogyan illeszkednek be a társadalmi mobilitási folyamatokba, hogyan kapcsolódnak be a migrációs folyamatokba, milyen társadalmi értékeik vannak, milyen szankciókat alkalmaznak ezek érvényesítésére, általában a társadalmi folyamatokkal kapcsolatban milyen elképzeléseik vannak. Mindezekből megpróbáljuk azt kideríteni, hogy adott társadalomban milyen szabályszerűségek fedezhetők fel az emberi viselkedés nagyon sokféle aspektusa között. Azt várjuk, hogy találunk ilyeneket, mert a különféle tevékenységek mindegyikét emberek végzik, akik nemcsak ember mivoltukban osztoznak, hanem közös hagyományokkal, közös történelemmel is rendelkeznek, közös a kulturális örökségük, hasonló módon szemlélik a világot.

Ha a kölcsönös alkalmazkodás kérdését az egyén, a kisebbségi csoport tagja szempontjából vizsgáljuk, akkor a hangsúly a tanulási folyamatra, a szocializációra kerül. Az egyén feladata, hogy megtanulja, hogyan tud két különböző társadalmi közegben teljesítményképesen élni és működni, a saját kisebbségi kultúrájának közegében és a többségi társadalom kultúrájában. Ez a rendkívül nehéz, összetett program bonyolult helyzetek megoldására kényszeríti a kisebbségi kultúra, a kisebbségi etnikum tagját. Feladata nem könnyebb, ha elrejtőzni, asszimilálódni törekszik, vagy egyszerre akar eredeti közösségében és a „nagytársadalomban" is helytállni.

A kisebbséghez tartozók szocializációját különböző elméleti modellekkel lehet leírni (Instance, 1986). A kulturális deficit modellje abból indul ki, hogy a szubkultúrából érkezőben valami hiányzik, s ezt a deficitet a nevelés és oktatás eszközeivel kell valahogyan pótolni. Nagyjából-egészéből erre a modellre támaszkodik az a megközelítés, amely a magyarországi cigány tanulókat hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetűként sorolja be anélkül, hogy etnikai szempontokat vinne az értelmezésbe. A kulturális deficit modelljére épít a különböző intelligenciatesztek alapján készült elemzések, illetve ebből az értelmezésből kinövő kompenzáló programok jó része is.

Egy másik modell a kulturális különbségeken alapul, ami a kisebbségi kultúrák egyediségére, sajátos színeire helyezi a hangsúlyt, anélkül, hogy tudomást venne a többségi és a kisebbségi kultúra társadalmon belüli viszonyáról. Ilyen szocializációs modellre épít a korai ún. „ethnic studies" tantárgytípus (erről könyvünk befejező fejezetében lesz szó).

Tanulmányunkban egy harmadik szocializációs modellt tekintünk érvényesnek, a két kultúrára támaszkodó (bikulturális) szocializáció modelljét (Valentine, 1968, 1971).

Itt azért kell erről bővebben szólnunk, mert empirikus adataink értelmezésében (ha szövegszerűen nem is utalunk minden esetben az elméleti modellre) erre támaszkodunk.

A bikulturális szocializáció kettős folyamat egyidejű vagy közel egyidejű lezajlását jelenti, más szóval egyfajta kultúraközi szocializációt feltételez. A kisebbségi csoport tagjai saját eredeti kultúrájukba beleszületnek, belenövekednek, normáit, szokásait, értékeit, az érvényes szerepelőírásokat felnövekedésük során mintegy észrevétlen sajátítják el. A közoktatás, a tömegkommunikáció, a reklám, stb közvetítette tartalmak, illetve az ezekhez való alkalmazkodás révén történik a többségi társadalom kultúrájába való belenövés, szocializáció.

Vannak olyan tényezők, amelyek a kettős szocializációt alapvetően befolyásolják, könnyítik vagy éppen nehezítik. Ezeket a jegyeket többféleképpen lehet csoportosítani. Mi egy olyan listát választottunk, amely nem az elméleti összefüggések teljességének leírására törekszik, hanem a hangsúlyt a gyakorlatra, a kettős szocializáció sikerének előmozdítására helyezi (deAnda, 1984).

a) A kettős szocializáció azáltal válik egyáltalán lehetővé, hogy a két kultúrának van valamilyen átfedése, közös tartománya. Minél közelebb áll egymáshoz a többségi és kisebbségi kultúra, annál egyszerűbb és sikeresebb a beilleszkedés, az eltérő vagy a konfliktusban lévő tartalmak viszont lassíthatják és nehezíthetik ezt a folyamatot. Ilyen konfliktusos terület lehet a különböző etnikumok eltérő időszemlélete. Cigány családoknál és gyermekeknél is tapasztaltuk (a kérdésnek egyébként igen kiterjedt szakirodalma van), hogy nehézséget jelent számukra a beilleszkedés abba az időbeosztás szempontjából is erősen strukturált intézményi működésbe, amely a többségi társadalom világát jellemzi. Gyakori az eltérés a kisebbség és a többség között abban, hogyan fejezheti ki önálló felelősségvállalását a fiatal felnőtt. Többségi kultúrában a fiatal úgy demonstrálhatja érettségét, hogy elköltözik, önálló lakásban, önálló élettérben kezdi meg saját életét, függetlenül eredeti családjától. Magyar viszonyok között a többségi kultúrában sem az elköltözés a leggyakoribb eszköz, de a hangsúly a függetlenné váláson van. A cigányság körében és a világ sok egyéb kultúrájában is az ilyen viselkedés méltatlan kezelése a családi kötelezettségvállalásnak. Ilyen kultúrákban az érettségnek és a felelősségteljes életvitelre való készségnek a demonstrálása úgy történik, hogy a fiatal felnőtt a lehető legnagyobb mértékben hozzájárul a család életének támogatásához: pénzt keres, részt vesz a házimunkákban, csökkenti a szülők terheit a kisebb gyermekek nevelésében. Ezt a viselkedést viszont a többségi kultúra szocializációs ágensei nemcsak zavarónak tekintik, hanem - fejlettebb szociális támogató hálózattal és pszichológiai kultúrával rendelkező társadalmakban - a dependencia, sőt a patologikus függőség jeleként értelmezik. Nagyon fontos konfliktusos terület lehet az együttműködés és a versengés helyének és szerepének megítélése. Az üzletemberek például versengő viselkedést tanúsítanak a legtöbb kultúrában. Az iskolai tanulás a ..fehér" kultúrákban ugyanígy erős versenyhelyzetet feltételez, ám péládul a latin kultúrákban felnőtt emberek között gyakoribb az együttműködő viselkedés,

b) A teljes szocializációt, de mindenekelőtt a többségi kultúra elsajátítását befolyásolja, vannak-e olyan emberek a kisebbségi csoport tagjai környezetében, akik képesek közvetíteni az eltérő kulturális tartalmakat. A „közlő, fordító" (transzléter) olyan ember, aki maga is a kisebbségi kultúrából származik, de már sikert ért el a többségi kultúrába való integrációjában, ezért képes arra, hogy megossza tapasztalatait, megértesse a többségi kultúra értékeit és normáit. Más megközelítésben ezeket az embereket úgy azonosíthatjuk, mint a kisebbség saját „értelmiségét", nem annyira szociológiai értelemben, mint inkább a kultúraközvetítésre való képesség, képzettség és hajlam alapján. A kultúraátadók (mediátorok) a többségi kultúra képviselői, és ők maguk is információt jelentenek a kisebbségi kultúra tagjai számára. Ez a szerepük mindenekelőtt a formális szocializációs funkciót betöltő embereknek, pedagógusoknak, pályaválasztási tanácsadóknak, szociális gondozóknak. Hatásuk korlátozottabb, mint a közvetítőké, de szerepük általában is rendkívül fontos, egyes helyzetekben pedig nélkülözhetetlen. Ilyen szerepet kell (kellene) betöltenie például a pedagógusoknak olyan cigány gyermekek számára, akik a családjukból elsőként jutnak be egy-egy középfokú vagy felsőfokú oktatási intézménybe. Ugyanis nekik egyszerűen információkra van szükségük arról, mit vár az intézmény a tanulóitól, hallgatóitól, és hogyan lehet ezeknek a várakozásoknak eleget tenni. A modellek olyan emberek a kisebbségi csoport tagjainak környezetében, akik a kisebbségi és a többségi kultúrában érvényes viselkedésmódok teljes repertoárját képesek nyújtani. A modellt követő tanulásnak akkor van nagy jelentősége, amikor a kultúra nem-verbális tartományainak, a nem-verbális kommunikációnak az elsajátítása szükséges. (Ilyen például a különböző beszédhelyzetekben való távolságtartás, a szemkontaktus, a hangerő.) Bár azt gondolhatnánk, hogy a nem szegregáltan felnövekvő kisebbségieknek elegendő lehetőségük van modelleket találni környezetükben, tehát a modellt követő tanulás lehetősége a legkevésbé problematikus területe a kettős szocializációnak, ez nem így van. A problémát ugyanis gyakran a sokféleség okozza, illetve az olyan helyzetek, amikor a viselkedésnormákat eltérő kulturális csoporthoz tartozó modellek „produkálják". Japán származású amerikai serdülőknél például szocializációs zavarokhoz vezetett (deAnda,1984), hogy észrevették, a fehér társadalom kultúrájában a rámenősség hatékony viselkedés, amikor az ember el akarja érni a kívánt célt. Ugyanakkor az amerikai japánoknak az a tulajdonsága, amit visszafogottságnak mondanak, igen pozitív visszhangot vált ki japán közösségekben. A konfliktus - amit végső soron az egyénnek magának kell megoldania - akkor jön létre, ha a „visszafogottság" az egyén számára érzelmileg vonzó, ám más közösségekben mégsem látszik hatékony viselkedésnek,

c) A kettős szocializációt elősegítő tényezők között fontos szerepe van a korrigáló funkciójú visszacsatolásnak. Minél könnyebben elérhető a korrektív visszacsatolás, annál több az esély arra, hogy a kisebbséghez tartozó gyerek, felnőtt sikeresen illeszkedjék be a többségi társadalom kultúrájába. Olyan helyzetekben is nagy szükség van erre, amikor azt kell elsajátítania a kisebbség tagjának, milyen formális kommunikáció az elfogadott az iskolában (a munkahelyen), és azt kell tudomásul vennie és átélnie, hogy ez a kommunikáció jelentősen eltérhet attól, amit a munka, az iskola világán kívül érvényesnek tekintenek és elfogadnak. Ezért nem elegendő - bár az első lépés a társadalmi integráció útján - az iskolán, a munkahelyen belüli integráció. (Sok szakértelmiségi cigány ember szenved attól Magyarországon, hogy elfogadják a munkahelyen, de társasági partnerként már nem. Integráció a közintézmények világába az első, de néha az egyszerűbb lépés, amit nehezebben követ a teljes társadalmi integráció (Hegedűs, 1989a). A negatív visszacsatolásnak azért nagy a jelentősége, mert könnyen zavart támaszthat a szocializáció folyamatában. Előfordulhat, hogy a nyomában kialakuló stressz, szégyenérzés annyira megzavarja az észlelést, hogy megakadályozza a kívánatos viselkedések, értékek, normák elsajátítását. Ha a negatív visszacsatolás túlsúlyba kerül, könnyen oda vezethet, hogy az érintett nem akar többé részt venni a szocializáció folyamatában. De ha nem is okoz törést, akkor sem hasznos a negatív visszacsatolás, mert nincsen vagy csak igen csekély a korrigáló funkciója: nem mutatja be, nem sugallja az adott helyzetben érvényes magatarási mintát. Ilyen helyzeteket számos példával lehet illusztrálni a magyarországi publikációkból is (Diósi, 1989). Általánosítva arról van szó, amikor például az írott és íratlan szabályok szerint is fegyelmezetlennek minősíthető cigány gyermek az iskolai büntetést, megtorlást nem úgy éli át, mint egy rossz gyerek a felnőtt reakcióját, hanem úgy, hogy a „magyar" pedagógus üldözi a cigány gyereket. A fegyelmezetlen magatartás negatív visszacsatolása ugyanis eltorzítja a társas helyzet észlelését. Mindezt csak súlyosbítja, ha a tanár a helyzetet ismét rosszul értelmezi, negatívan csatolja vissza. A téves vagy hamis észlelések magától értetődően nem a tanuló-tanár viszony korrigálásához vezetnek, hanem élesedő cigányellenes közhangulatként értelmezve kölcsönösen negatív érzelmeket, ellenséges beállítódásokat és hibás ítéleteket szülnek.

d)  A következő befolyásoló tényezőcsoport a kognitív problémamegoldási módok szerkezete, a kognitív stílus. A fejlett ipari országok többségi kultúrájában az elemző kognitív stílus a leginkább érvényes, a leginkább elfogadott. Ebből következik, hogy mindig azok vannak jobb helyzetben, akiknek fejlettek az elemző problémamegoldó képességei. A különböző kognitív stílusok természetesen nem zárják ki egymást, és csak domináns stílusról lehet beszélni. A többségi társadalom normái szerint élő egyén alkalmazhatja az elemző stílust az üzleti életben vagy általában amikor problémával kerül szembe. Akkor viszont, amikor jelentős másik személyek magatartásának, késztetéseinek megértésére törekszik, választhat értékekhez kötött gondolkodási stílust. Az is igaz ugyanakkor, hogy minél inkább kultúraspecifikusak azok a fogalmak, szabályok, amelyeket a kisebbség tagja felhasznál a problémák megoldása során, annál kevésbé valószínű, hogy problémamegoldó viselkedési repertoárja sikeres lesz a többségi társadalomban.

e) A kétnyelvűség két szempontból is fontos tényező, amikor a két kultúrában történő szocializáció sikerességéről van szó. Természetesen a kétnyelvűeknek van leg nagyobb esélyük arra, hogy mindkét kultúrában sikeresen szocializálódjanak, mert a nyelvtudás egyértelműbbé teszi a kisebbséghez tartozást, a többségi nyelv tudásának hiánya pedig igen kevés esélyt ad a társadalomba való beépülésre. A többségi nyelv hibás használata, az idegenszerűséget éreztető akcentusok, nyelvtani hibák szomorú következménye, hogy táplálja a többség előítéletességét. Ezek a nyelvi-nyelvtani hibák könnyen olyan általánosító ítéletet szülnek, hogy a kisebbség tagja vagy az egész kisebbség nem elég „értelmes" ahhoz, hogy egy nyelvet tökéletesen elsajátítson. (Vagy - ez persze nem a magyarországi cigányságot övező előítéletek jellemzője - a többség vagy az államalkotó nemzet iránti lenézése jut kifejezésre e hiányosságokban.) Tudatában kell lenni annak, hogy a nyelvtudás és a nyelvhasználat szintje a „legitim habitus" (Bourdieu, 1985a) eleme, amely növeli az azt birtoklók szimbolikus tőkéjét, hatalmát. Ez az „államnyelv", a hatalom nyelvének minél alaposabb elsajátítását követeli meg. Ugyanakkor az etnikai öntudat, az etnikai csoport kohéziója szempontjából döntő jelentősége van (olyan etnikumoknál, amelyek megőrizték nyelvüket), hogy a fiatal nemzedék is átvegye a nyelvet,

f) Nem lehet eltekintem a testi jegyektől sem. A nyilvánvaló és szembeötlő különbségek hátráltatják és nehezítik a többségi társadalom struktúrájába és kultúrájába való beilleszkedést, míg a nagyobb fokú külsőleges hasonlóság megkönnyíti. A bikulturális szocializáció ágensének - bárki, bármely intézmény legyen is az -összetett feladatköre van. Meg kell határoznia, de legalábbis ismernie kell a két kultúra érintkezési területeit, az ütközőpontokat, s a konfliktusokból származó esetleges negatív következményeket. Fel kell (kellene) kutatnia és rendelkezésre bocsátania a fordítókat, közvetítőket és modelleket, akik a konfliktusmegoldás széles körű repertoárját nyújthatják, törekednie kell a pozitív visszacsatolás lehetőségeinek biztosítására és így tovább. De feladata az is, hogy a többségi társadalom tagjait felvilágosítsa arról, hogy a kisebbségi kultúra tagjait milyen értékek irányítják, milyen sajátos igényeik, szükségleteik vannak. Magyarországon ma - a megfelelő hálózatok kiépületlensége folytán - a feladatok nagy része az iskolára, a pedagógusokra hárul. Vajon képesek-e egyedül megoldani?

A bikulturális szocializáció modellje talán túlságosan egyszerűnek, a gyakorlatba viszonylag könnyen átültethetőnek tűnhet. Valóban nem szóltunk a kritikai észrevételekről, arról hogy a két kultúrában történő szocializáció nem mindig sikeres, a személyiség, az identitás zavarába is torkollhat. Egyesek szerint gyakorlatilag lehetetlen két kultúrában szocializálódni, s a kísérlet eredménye csak az lehet, hogy az egyén, a gyermek egyik kultúrában sem lesz otthon igazán. A sikeres szocializáció példái az ellenzők számára nem elég meggyőzők. Azonban úgy látszik - végső soron az itt bemutatott szakirodalom saját tapasztalatainkat sokszorosan alátámasztja -, nincsen más lehetőség. A „melting pot", az olvasztótégely példaértékű kísérlete is kudarcot szenvedett, s nem létezik valamilyen „harmadik út" a magyar társadalom számára sem.

A kisebbségi csoportok tagjainak a többségi társadalom szerkezetébe való beépülése az egyéntől, a csoporttól, a társadalomtól sok probléma felismerését és megoldását igényli. Az itt bemutatott problémákon kívül (amelyek korántsem ölelik fel a társadalom egészét) érdemes még egy fontos összefüggésre kitérni. Heckmann (1978) hívja fel a figyelmet a „lojalitási konfliktus" létezésére, amellyel gyermekek és serdülők találják magukat szemben. A konfliktus a családi kötődések és a többségi társadalom normáihoz való kötődés között alakulhat ki. A konfliktus gyakran igen nehezen oldható fel - és mint látni fogjuk -, gyakran kényszerű vagy-vagy döntésekhez vezet.

A nemzetközi szakirodalom (különösen a nyugat-európai) hangsúlyozza a gettók kialakulásának társadalmi veszélyességét is, ami az etnikumnak a túlzottan tradicionális és a többségi társadalom anyagi-technikai és szociális viszonyaitól való nagymértékű lemaradásából következhet (Esser, 1980, 1985). További veszélyt jelent a maffiajellegű szervezkedés, amikor az etnikai csoport kohéziójának erejét a törvénnyel való közös szembenállás is növeli (Mihelic, 1984). Ezek a kétségtelen veszélyek - amelyek sajnos nálunk sem ismeretlenek - elháríthatók akkor, ha a társadalom támogatja az etnikai csoportokat a szociális elszigeteltség csökkentésében, a tanulásban, innovációban.

A többé-kevésbé zárt etnikai csoportok, megőrzött etnikai kultúrák miatti aggodalom végső soron nem indokolt, mert ezek a formációk stabilizáló hatást gyakorolnak a személyiségre, csökkenthetik vagy alacsony szinten tudják tartani a többség és a kisebbség közötti feszültségeket, és meggátolják a csoporttagok marginalizálódását.

Ha a többségi társadalom nem fogadja el a kisebbségi kultúra létezését, ha magára hagyja polgárait a társadalomba való beépülés nehéz feladatainak megoldásában, akkor aligha remélheti, hogy társadalmi egyetértés jön létre a mindennapi élet legfontosabb területein. A két kultúrában történő szocializáció minden nehézsége ellenére a harmonikus személyiségfejlődés kívánatos útját jelenti a kisebbségi etnikum tagjai számára. Sikerének feltétele (a kiterjedt támogatáson és a környezet toleranciáján kívül) az etnikai csoport belső viszonyainak fejlettsége (és fejlesztése), végső soron egy olyan társadalom, amelyet joggal lehet kulturálisan is plurálisnak nevezni.

Kutatásunk során sajnos nem tudtunk minden itt felvetett elméleti kérdést megvizsgálni. Amit a következőkben bemutatunk, adaléknak tekinthető a jövőben szisztematikusan feltárni és leírni szándékozott összefüggésrendszer elemzéséhez.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet