Előző fejezet Következő fejezet

Cigány családok, cigány iskolások

 

Az élet színvonala és minősége

Amikor bemutatjuk vizsgálati eredményeinknek ezt a részét, akkor meggondolásra, s nem pedig mentegetőzésre (természetesen adataink kellő fenntartással való fogadtatására) késztet minket az az előfeltevés, hogy a család a kultúra konstruktuma, a stílus a kultúra közvetítésének konstruktuma, a családok klasszifikációja pedig a kultúra közvetítésével, a neveléssel foglalkozó tudomány konstruktuma - ezek csapódnak le a válaszoló pedagógusok fejében, s jelennek meg a válaszokban, mint a hivatásos szakemberek előfeltevései.

Adataink másik problémája, hogy vizsgálatunk semmilyen szinten nem feleltethető meg, mondjuk az érzékelhetőség kedvéért, egy lewisi, vagy coheni szubkultúrakutatásnak. A családok osztályozása értelmezhető ugyanis akár a résztvevő megfigyelés, akár a hosszú kutatómunka eredményeként létrejött kritériumrendszernek való megfeleltetés módszerével is. Mindkét esetben érvényesnek (mert eléggé általánosan elfogadott) látszik a négy alapvető osztályozási szempont. De figyelembe véve azt is, hogy egy szociális konstrukció sosem jelenik meg a kutató számára tisztán elkülöníthető formában, mindig számolni kell kölcsönhatásokkal, mellékhatásokkal, esetenként a lényeggel teljesen összefonódva jelentkező ellenhatással is. Ezért fordul elő, hogy a fogalmilag tiszta osztályozás lehetőség marad, ezért kell a leírás mellett értelmeznünk is. A kérdőívek adatai egy általunk elgondolt folyamat, mechanizmus szóbeli-írásbeli reprezentációjaként jelennek meg. Mivel óhatatlanul keletkezik némi csúsztatás a kérdőívek fegyelmezett világa és a valóság színessége között, ezért értelmezzük a válaszokat - minduntalan hozzásimítva őket kutatási tapasztalatokhoz, az egész vizsgálat által létrehozott összképhez.

Elöljáróban megjegyezzük, hogy az abszolút és relatív gyakoriságok mögött lévő adatokat a magunk számára felosztottuk puha és kemény mutatókra. Kemény mutatóknak általában azokat nevezzük, amelyek többé-kevésbé megegyeznek szokásos statisztikai, illetve szociológiai adatfelvételekben megtalálhatókkal, és puhának azokat, amelyek korántsem tekinthetők evidensnek, hanem mindenképpen valamilyen magyarázatra szorulnak. Azonban állandóan tekintettel kell lennünk arra is, hogy a látszólag keménynek nevezhető adatok sem egyértelműen kemények a szónak abban az értelmében, hogy ne kellene értelmezést nyújtanunk.

Példának is kínálkozik az anyagunkban szereplő gyermekek nemi eloszlása. Általában köztudott, hogy - tekintettel a magyarországi nagy mértékű csecsemő-, kisgyermekkori és gyermekkori halandóságra - a demográfiai és statisztikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a kiskorúak körében nem fele-fele arányú a nemek szerinti megoszlás, hanem fiútöbblet van. Több fiú születik, mint lány. Ugyanakkor széles körben elterjedt hiedelem, hogy általában a cigány gyermekek körében - ha egyáltalán eljutnak odáig - az általános iskola felső tagozatának elvégzése sokkal inkább a lányokra, mint a fiúkra jellemző.

Mintánkban a nemi arány egyáltalán nem kiegyensúlyozott. A fiúk több mint 53%~ os arányban szerepelnek és a lányok ennek megfelelően csak 47%-os arányban. Ezt nem értelmezhetjük a demográfia eszközeivel. Magyarázatként csupán az kínálkozik, hogy a lányok közül kevesebben jutnak el az általános iskola felső tagozatába - ennek feltételezhető okairól még más összefüggésben majd szólunk.

Az életkori megoszlást tekintve a gyerekeknek elenyésző töredéke volt tízéves, tíz-tizenkét éves volt a minta egyharmada, tizenhárom-tizennégy éves volt kereken a fele, és a gyerekeknek egytizede tizenöt éves vagy idősebb.

Lakóhelyük szerinti összetételük nagyjából megfelel az iskolák alapján kialakított megoszlásnak. Egyhatoduk budapesti volt, s két nagy cigány népességből tevődött össze. Az egyik a Budapest határán található cigány közösségek gyermekei, a másik pedig a belvárost övező kerületek közül a szlamosodó, leromló kerületek lakosai. Kisvárosi volt a gyermekek több mint egyötöde, körülbelül ugyanilyen arányban szerepelnek anyagunkban a budapesti agglomerációban lakó gyermekek, és 40%-uk egyéb községben lakott.

Megkérdeztük, lakásuk milyen távolságra van az óvodától, az iskolától. Minden tizedik gyerek két kilométernél messzebb találja meg az óvodáját, az iskoláját, és minden ötvenedik gyermek van abban a helyzetben, hogy egy másik településen kénytelen óvodába járni illetve iskolát látogatni.

Mintánkról semmi esetre sem gondoljuk, hogy a magyarországi cigányság egészére vonatkozóan reprezentatív lenne. Ezt nemcsak az iskolai eredményesség alapján - ami feltételezésünk szerint esetleg csak következmény, esetleg csak okozat - állítjuk, hanem annak alapján is, hogy milyen körülmények között élnek. Mindössze a gyerekek egyötöde lakik egyszobás lakásban, 70%-uk két-, háromszobás lakásban él, gyakorlatilag mindenkinek - kilenctizedüknek - van konyhája, több mint a felének van fürdőszobája, és ezen kívül még a lakások kétharmadában más helyiség (mellékhelyiség, előszoba, kamra) is található.

Magyarországi viszonyok közepette jónak mondható lakáshelyzetben, vagyis hatvan négyzetméternél nagyobb lakásban él a mintánk felét kitevő gyermekcsoport. A lakás nagyságának, a szobák számának, a komfortfokozatnak, mint úgynevezett kemény mutatóknak azért van jelentőségük, mert nem egyszerűen életszínvonalbeli kérdésről, nem egyszerűen jövedelmi viszonyokról van szó. Amikor azt kérdezzük, hogy a magyar mintának - amely magyar minta a nálunk fejlettebb országok gyermeknevelési szokásait követi - megfelelő-e az általunk vizsgált cigány népesség magatartása, vagyis gyermekeiket optimálisnak tekinthető körülmények között próbálják-e nevelni, akkor azt a feltételezést kell megfogalmaznunk, hogy az esetek jelentős részében erre igen a válasz. Ugyanis a gyermekek pontosan felének saját külön tere van a lakásban, a családi házban, egyedül vagy testvéreivel külön szobában lakik. Ez nem föltétlenül jelent polgári értelemben gyermekszobát. Személyes tapasztalataink szerint ezeket a tereket a gyerekek nem saját ízlésüknek megfelelően díszítik, alakítják, de legalább éjszakára önállóan használhatják. A gyermekcsoport fennmaradó másik felének jó része sem él túlzsúfolt, kényelmetlen lakásban. Még azokban a lakásokban is, ahol a gyerekeknek nincsen külön szobája, 23 %-uknak legalább egy, külön a számára fenntartott sarok jut, ahol tarthatja személyes holmiját.

Nem állíthatjuk azt, hogy az ilyen lakáskörülmények elengedhetetlen feltételei, és csakis ezek lennének feltételei annak, hogy a gyerekek sikeresen elvégezzék az általános iskola alsó tagozatát, eljussanak felső tagozatba még akkor is, ha esetleg közben évet ismétélnek,   mert még ebben a mintában is minden ötödik gyerek vagy más gyerekkel vagy szüleivel közös ágyban alszik.

Kimagasló jelentőségűnek tartjuk, hogy a felkeresett családok 70%-a járat vagy rendszeresen olvas valamilyen újságot, tehát a családok 70%-ában a mindennapi élet tartozéka az újság. Ezt nemcsak azért tartjuk külön kiemelendőnek, mert ez az arány rendkívül magas. Arra is fel akarjuk hívni ezzel az adattal a figyelmet, hogy milyen nagy szerepe van a tömegkommunikációnak, mekkora felelősség hárul a magyar sajtóra, újságokra és újságírókra akkor, amikor egy megkülönböztetett, diszkriminált, rossz helyzetben lévő etnikai, nemzetiségi kisebbségi csoport számára is írják lapjaikat.

Megvizsgáltuk, hogy a családok milyen módon jutottak jelenlegi lakásukhoz. Egyötödük kapta a lakást a tanácstól (amely esetben vagy ki kellett fizetni a használatbavételi díjat vagy nem), ezzel szemben a családok kétharmada részben saját erőből, részben OTP-hitel segítségével, illetve - ami az asszimiláció és az integráció szempontjából nagyon fontos - munkahelyi kölcsön segítségével vásárolt vagy építkezett.

Az életük minősége szempontjából azokat a mutatókat vizsgáltuk, amelyek a lakás nagyságát és a laksűrűséget jelzik.

Megállapíthatjuk, hogy e családok 95%-a legfeljebb nyolc főből áll, és a családoknak több mint a fele - emlékeztetünk arra, hogy a két-, négyszobás lakások tekinthetők tipikusnak mintánkban - legfeljebb öt tagból áll. Ez arra enged következtetni, hogy a laksűrűség nem éri el azt a szintet, amely fölött szociológiai, szociálpszichológiai, pszichológiai tapasztalatok alapján arra kell számítani, hogy sokkal több inger éri az ott felnövekvő gyermeket, mint amennyit egyáltalán felfogni vagy feldolgozni képes. Ha ugyanis ilyen környezetben nevelkedik egy gyermek, megnő a veszély, hogy vagy apátiába süllyed, vagy az ingerek feldolgozhatatlan mennyisége, sűrűsége és minősége miatt magatartása zavarttá válik. Ez szokott megnyilvánulni a külső szemlélő számára gyakran érthetetlen dühkitörésekben, verekedésben, azaz agresszivitásban.

A vizsgált családok harmadának közvetlen környezetében, lakókörzetében, ami legfeljebb párszáz méter átmérőjű kört jelent, többségben vannak a magyarok, nagyjából vegyesnek mondható magyar-cigány környezetben él a családok közül minden negyedik, cigány többségű környezetben él 12 %-a, és kizárólagosan cigány környezetben, tehát valamilyen értelemben „telepen" pedig mintánk mindössze 2%-a lakik.

Ezen belül külön megvizsgáltuk, hogy a felkeresett családok milyen lakásban élnek. Nagyon rossz állapotban lévő egykori gazdasági épületben összesen öt családot találtunk, igazán putriban, félig-meddig földben lévő, egyetlen helyiségből álló, vert falú épületben mindössze nyolc család lakott. Ezzel szemben majdnem százötvenen, vagyis a minta 63%-a családi házban élt. Cs-lakásban 11% lakott, lakótelepen,illetve néhány esetben önerőből épített többszintes épületben élt mintánk egyhatoda.

A lakás berendezése nagyjából visszatükrözi azt, hogy milyen környezetben találtuk meg ezeket a családokat. Eléggé szegényesnek, rosszul berendezettnek találtuk a lakások egytizedét, többé-kevésbé tisztesen szegénynek, az átlagosnál alacsonyabb színvonalúnak a lakások 30%-át. Tehát a magyar átlag alatti színvonalon élt a cigányság e viszonylag jó helyzetű csoportjainak 40%-a. A magyar átlagnak többé-kevésbé megfelelő körülmények jellemzik mintánk felét, és átlagosnál is sokkal jobb körülmények között -nemcsak gazdagabban, hanem elegánsabban, jobb stílusú, ízlésről tanúskodó lakásban -élt mintánk közel 10%-a.

A rendezettséget, a berendezés állapotát tekintve szinte nyomát sem találtuk annak a közkeletű felfogásnak, hogy a cigányságnak egyszerűen nem érdemes jó lakásban elme, nem érdemes modern, korszerű körülmények között laknia, hiszen vagy szándékosan tönkreteszik, vagy nem is tudnak rá vigyázni. Ilyen eset mintánk összesen 5%-ában fordult elő, és mivel a vizsgálat (a kérdőívek, a interjúk elkészítése) gyakran hétköznap történt, sokszor fordult elő, hogy munka közben vagy éppen munkából hazatérő családtagok jelenlétében folyt a beszélgetés. Ezzel is magyarázható, hogy némi rendetlenséget, némi elhanyagoltságot találtunk mintánk egyhatodánál. Ezzel szemben feltűnő tisztaság, rend, kiegyensúlyozottság volt jellemző mintánk kereken 80%-ára.

Azt is figyelembe vettük, hogy beszélgető partnereink, a kérdőívekben szereplő felnőttek és gyermekek, milyen benyomást tesznek a kérdezőre. Ápolatlan, rongyos öltözékben - ami természetesen jelenthette egyszerűen azt is, hogy valaki most jött be külső munkáról, ahova legrosszabb öltözékét hordja el - összesen három felnőttel találkoztunk. Olyan eset, ami sok leírás szerint a cigányság elsöprő többségére jellemző, csak mintánk egyhatodára volt érvényes. Ezzel szemben nagyon rendes, nagyon tiszta, nagyon ápolt ruházat, külső jellemezte mintánk több mint 82%-át. A gyerekek nagyjából hasonló megjelenésűek, mint szüleik, hasonló benyomást is keltettek a kérdezőben; rongyosan, piszkosan, szegényesen összesen a gyerekek 16%-a jelent meg, a többi rendes, tiszta, gyakran kimondottan elegánsan, divatosan, néha aránytalanul drágán öltöztetett gyerek képét keltette.

Egészen természetes, hogy a viszonylag elfogadható, emberhez méltó lakás, a tiszta, ápolt külső, a gondosan rendben tartott ruházat óriási árat követel. A felkeresett családok nagy többsége a cigányság átlagához viszonyítva sikeresnek tekinthető, a magyar átlaghoz viszonyítva ahhoz közelítő szintet jelent, a szülők életkora valahol a 35 és a 45 év közötti, általában betanított munkásokról és kisebb részben szakmunkásokról van szó. Ennek ellenére már feltűnően nagy arányban találtunk betegségeket a családokban. Legalább egy ember legalább egy krónikus betegségben szenvedett a családok 35%-ánál, a családok 10%-ánál volt olyan felnőtt - és itt utalnunk kell arra, hogy többségében nukleáris családokról van szó, ahol mindössze két nemzedék él együtt -, aki több krónikus, nehezen gyógyítható vagy nem gyógyítható betegségben szenvedett. Legalább két felnőtt szenvedett krónikus betegségben mintánk egytizedében.

Ez az ár természetesen nagyon magas. De akárhogyan is minősítjük, az kiderül, hogy nagyon sok gondot fordítanak magukra. Tudják,hogy a gyermeket nemcsak ruhával kell ellátni, nemcsak külön szobát vagy egy külön helyet kell a számára biztosítani, nemcsak szórakozásáról kell gondoskodni. Egyszóval nemcsak a tárgyi kultúráról, nemcsak státusszimbólumok megszerzéséről van szó, nem arról van szó, hogy a valamilyen értelemben vett hosszú éhezés után most torkig jól akarnak lakni anyagi javakkal. Sokan azt is tudják, hogy a gyereknek ezen kívül még valamire szüksége van ahhoz, hogy kitűzött célját elérje, hogy akár saját ambícióit, akár a család ambícióját ki tudja elégíteni: a szimbolikus kultúrára.

Természetesen (mivel felső tagozatosokról van szó) gyakorlatilag minden gyerek arról számolt be, hogy az összes szükséges iskolai tankönyve és segédeszköze megvan. Ezen kívül saját mesekönyve volt a vizsgált gyerekek 56%-ának. Továbbá több mint egyharmaduk rendelkezett saját tulajdonú könyvvel (regénnyel vagy ismeretterjesztő művel). A könyvek jelentőségét később részletesebben tárgyaljuk, itt csak azt a feltételezésünket fogalmazzuk meg, hogy ennek sokkal több köze van a majdani társadalmi pozíció eléréséhez, mint a változó és nem is mindig igazságosan osztott iskolai osztályzatoknak.

Nemcsak státusszimbólum és nemcsak divat, hanem nagyon jól tudjuk, hogy az előrelátásnak, a tervezésnek nagyon fontos eszköze, a szegénység szubkultúrájának tökéletes, bár öntudatlan tagadása, az idővel való gazdálkodás elengedhetetlen feltétele: van-e a gyereknek saját karórája. Hiszen úgyis mindig azt vetjük a szemükre, hogy azért npri-mitívek", mert folyton elkésnek, pontatlanok, nem tartanak be semmiféle megállapodást. Mintánkban - megint csak hangsúlyozva, hogy viszonylag jó helyzetű csoportokról van szó - a kiskamaszoknak, kamaszoknak több mint 60%-a magától értetődő módon rendelkezett saját karórával. Más szempontból viszont nagyon is magasnak tartjuk a karórával nem rendelkezők arányát, mivel e családok többségében értékválasztás kérdése az óra vásárlása.

Újabb specialitás - amit akár bármily viszonylagos iskolai sikeresség egyik karakte-risztikumának tarthatunk -, hogy mintánkban úgyszólván kizárólagos jelleggel a kétgenerációs család jelenik meg, vagyis szülők és gyermekek. Az ilyen családok adják anyagunk 80%-át, és csak minden hatodik családban élnek együtt gyerekek, szülők, nagyszülők vagy egyéb rokonok, egyéb személyek. Amikor ezt megállapítjuk, tudatában vagyunk az ilyen típusú kérdések, adatgyűjtések egyik elméleti problémájának: annak ugyanis, hogyan definiálható a közös háztartás. Hiszen ennél lényegesen nagyobb azoknak a családoknak a hányada, amelyek rokonaikkal azonos telken épült házakban laknak. Anyagunkban azonban a többség nukleáris család, és - jóllehet, ma pozitív értékként fogalmazódik meg a többnemzedékes család ideálja - a cigányság esetében itt egy polgáriaso-dási folyamat megjelenéseként értelmezhetjük a kétnemzedékes családok túlsúlyát.

Döntő jelentőségűnek tartjuk, hogy a gyermekek túlnyomó többsége (92%-a) ép családban nevelkedik, s a fennmaradók fele is édesanyjával él közös háztartásban (rendszerint nagyszülővel vagy egyéb rokonnal). A teljes családok ráadásul kevés kivétellel olyanok, hogy mind az anyának, mind az apának első házassága ez. Általánosságban nem értünk egyet azzal, ha túlzottan nagy, egyoldalúan negatív, a gyermeket veszélyeztető tényezőnek tekintik a szülők válását. Azonban a cigányság számára - a hasonló helyzetű etnikai kisebbségek számára - a családnak nagyobb a jelentősége, mivel egyéb funkciói mellett ez védi meg az egyént a kisebbségi helyzetből eredő vélt vagy valós fenyegetettségtől is. A házasságok és a családok stabilitása - bár a cigányságra vonatkozó teljes körű adatok e tekintetben sem állnak rendelkezésre - kutatásaink szerint sokkal inkább jellemző a cigányságra, mint a többségi társadalomra. A széthullott család (különösen ha nemcsak a nukleáris családra, hanem a nagycsaládra is gondolunk) talajtalan-ná, gyökértelenné teszi a gyermeket, a fiatalt, és megnöveli a deviánssá válás esélyét. Ezért az ép családok dominanciája a mintánkban azt is jelzi, hogy akár viszonylagos, akár abszolút értelemben vett iskolai sikerre akkor van nagyobb esélye a gyermeknek, ha stabil családi közegben nevelkedik.

Szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy a cigányság számszerűen valószínűleg kisebbik, szociológiai súlyát tekintve azonban nem elhanyagolható részében egyáltalán nem beszélhetünk demográfiai robbanásról. Minden adatunk ellentmond annak, hogy valamiféle „elcigányosodás" fenyegetné a magyar népességet. A felkeresett családok közel 60%-ában legfeljebb három gyermek van, 10%-uknál van ötnél több gyermek.

Közvetve ezt a feltételezésünket támasztja alá, ha azt vesszük szemügyre, hogy e családokban hány bölcsődés, óvodás korú gyermek él. Nagy valószínűséggel - demográfiai szakkifejezéssel élve - már befejezett termékenységről beszélhetünk, hiszen a családok 80%-ában az általunk megkérdezett gyermeknél fiatalabbat nem találtunk. A vizsgált családoknak mindössze 17%-ában volt egy, és csak 3%-ában volt két kisebb gyerek. Itt nagyon fontos kiemelni azt, hogy a mintánkban szereplő legfiatalabb gyermek is legalább tíz-tizenegy éves, és három kistestvére már egyetlen megkérdezett gyermeknek sem volt. Ezek a megoszlások talán arra is utalnak, hogy a kisebbeknek általában több esélyük van arra, hogy az általános iskolát elvégezzék, vagy legalább közel jussanak a befejezéséig.

Mindössze a családok 10%-ában találkoztunk olyan esettel, hogy az általunk kérdezett gyermek testvérei közül volt, aki korrekciós osztályba, kisegítő (gyógypedagógiai) iskolába járt. Ezzel szemben ugyancsak a családok 10%-ában volt olyan idősebb testvér, aki vagy esti vagy nappali tagozaton, középfokú (egy-két esetben felsőfokú) intézet diákja volt. A közhiedelemmel ellentétben - jóllehet, egyáltalán nem tartjuk feladatunknak, hogy direkt módon bebizonyítsuk, miszerint a cigányellenes előítéletek túláltalánosítok, igazságtalanok, vagyis par excellence előítéletnek tekinthetők - nevelőintézetben, állami gondozásban, börtönben az általunk felkeresett családok mindössze 0,5%-ában volt családtag. Ugyanilyen feltűnő az is, hogy tanköteles korú, de iskolába nem járó gyermek a családok legfeljebb 1,5%-ában él.

Természetesen igen lényeges kérdésnek tartottuk a szülők iskolai végzettségét, hiszen minden szociológiai munka, minden hátrányos helyzettel foglalkozó tanulmány azt szokta kimutatni, hogy alacsony iskolázottságú szülők gyermeke társadalmilag determinált módon maga is alacsony iskolai végzettségre tud csak szert tenni. Az elmúlt húszharminc évben jelentős változások történtek a magyarországi cigányság iskolázottsági szintjében. Ennek ellenére a mintánkba bekerült szülőknek az országos átlagokhoz képest ma is igen alacsony az iskolázottsága.

Az édesanyák közül egészen biztosan nem végezte el még az általános iskolát sem 62%, s csak töredéküknek van az általános iskolánál magasabb végzettsége. Az édesapák egy árnyalattal jobban iskolázottak. Kereken 45%-uk biztosan nem végezte el a nyolc osztályt, és nappali vagy esti tagozaton 45-50%-uk jutott el az általános iskola befejezéséig. A fennmaradó 4-5% mondta, hogy valamilyen középfokú iskolai végzettséget ért el, ami az esetek többségében szakmunkás oklevelet jelent.

Legalább ennyire fontos, hiszen a családi hátteret, a gyerek iskolai munkájához való segítségnyújtás lehetőségét is jelzi, a valódi alfabetizációs szint. Az édesanyáknak 11%-a abszolút értelemben analfabétának tekinthető, 15%-a legfeljebb a saját nevét tudja leírni, további 14%-a mondta azt, hogy elvileg ugyan tud írni és olvasni, de nem szokott. Ez így összesen az édesanyáknak csaknem kétötödét jelenti. Ezzel szemben 56%-uk rendszeresen ír és olvas (újságot, a gyerekek könyveit, ritkábban a Bibliát). A családokban az iskolával való kapcsolat tartása, a gyerek nevelése az anyák feladata. Az írni és olvasni tudásnak ez a szintje arra figyelmeztet, hogy igen kevéssé lehet hatékony az az iskolai gyakorlat, amikor a gyermekre és az iskolai kötelezettségekre vonatkozó információkat a tanárok az ellenőrzőbe írják be. Hiszen az olvasni tudók jó részéről is feltételezhetjük, hogy inkább a nyomtatott betűk olvasásában jártasak, s nehezen boldogulnak a kézírással.

Az édesapák természetesen gyakorlottabbak az írásban és az olvasásban. Teljesen analfabéta csak 3%-uk, a nevét alá tudja írni további 8%-uk, és valamennyire tud írni-olvasni 18%-uk, vagyis az analfabéta, félanalfabéta édesapák aránya mintánkban alig éri el a 30%-ot. Rendszeresen ír és olvas az apák kétharmada, ami megerősíti azt, hogy inkább az ő körükben találhatók szakmunkások, és inkább ők azok, akik a szimbólikus kultúra elsajátításában a családban vezető szerepet töltenek be.

A formális foglalkozásokat tekintve mind az édesanyákat, mind az édesapákat az alacsonyabb presztizsű munkakörökben találtuk. Az édesanyák több mint egyharmadának, az édesapák egytizedének nincsen állandó kereső foglalkozása. Ez a nőknél nem minden esetben jelenti, hogy háztartásbeliek, az édesapáknál, hogy munkanélküliek, gyakran egyszerűen annyit jelent, hogy nincsen munkaviszonyuk. Kizárólag alkalmi munkából elenyésző számban élnek, sokkal többen dolgoznak valamilyen segédmunkási vagy betanított munkási munkakörben. Ahhoz képest, hogy hátrányos helyzetű népcsoportról van szó, aránylag sok közöttük az önálló vállalkozó. Az édesapáknál ez a csoport 6%-ot tesz ki, az édesanyáknál pedig4 %-ot, összesen a családok 8%-ában van önálló foglalkozású, általában kisiparos, kiskereskedő, vendéglátóipari vállalkozó. Interjúinkból tudjuk, hogy önerőből előrejutó, „self made man" típusú családokról van szó.

A családok közel 40%-ában csak egy aktív kereső van, és csak 80%-uknál van két aktív kereső. Ezzel szemben több mint egynegyedüknél található legalább egy inaktív felnőtt családtag, és további 11%-uknál még egy. Vagyis a felkeresett családok több mint egyharmadánál egy-két inaktív felnőttel kell számolnunk. Mintánk jellege miatt még inkább figyelemre méltónak tartjuk, hogy az egy-két keresővel rendelkező családokban milyen magas az eltartottak száma. A családok több mint egynegyedében van legalább kettő, több mint felében három eltartott, és a családok 90%-ában öt személyről kell gondoskodniuk a keresőknek. Ha tehát jó anyagi-szociális helyzetről beszélünk mintánk kapcsán, ezt nagyon is viszonylagosan értjük, inkább a cigányságnak az elesett, szélsőségesen szegény - bizonnyal nagyobb - hányadával szembeállítva.

 

Szeretett óvoda, elfogadott iskola

Az eddig bemutatott háttéradatok nélkülözhetetlenek annak megértéséhez, hogyan alakul a gyermekek pályafutása a közoktatási rendszerben. Sajnos úgy tűnik, hogy a gyermekek életkorának növekedésével fordított arányban csökken az a szeretet, amely a közoktatási intézményekből feléjük árad.

A családok több mint kétharmada szerint gyermekeiket óvodás korukban az óvónők feltűnő, a család számára megható mérvű szeretettel övezik. Ezzel szemben, mire a gyerekek iskolába kerülnek, már csak egyharmaduk szerint mutatnak a pedagógusok pozitív érzelmeket cigány tanítványaikkal szemben.

Ez két tényezővel függ össze. Az egyik az, hogy nagyon könnyű szeretni azt a gyereket, aki kicsi, édes, hízelgő, és egyre nehezebb szeretni azt a gyereket, akinek magatartása ellentmond az iskola nyílt és rejtett szabályainak, akinek gondolkodása egyre inkább az autonómia felé tendál, és akinek megnyilvánulásai egyre kritikusabbak, nemcsak az egyes tanárokkal, hanem általában a pedagógusokkal és az egész iskolával szemben. A másik tényező azzal a közismert, sokat bírált, de alapjaiban nehezen változó struktúrával függ össze, hogy az óvoda és az iskola között - a pedagógusképzésben, a foglalkozások szervezésében, a célokban, a módszerekben - alapvető változás következik be. Hasonlóan nagy szakadék van az általános iskola alsó és felső tagozata között, amelyet minden gyerek, de különösen az eltérő kulturális háttérből érkező, nehezen hidal át.

Másokkal teljesen egyetértve hangsúlyozzuk, hogy az általunk vizsgált cigány gyermekek iskolai eredményessége, előrehaladása, kisebb-nagyobb mértékben majdani életútja szempontjából kiemelkedő jelentősége van annak, hogy a gyerek járt-e óvodába, és ha járt, mennyi ideig. Nagy pozitívumnak tartjuk, hogy a 70-es és a 80-as évek fordulóján mintánkban a gyermekeknek közel kétötöde már három évig járt óvodába, egy-két évig további majdnem egynegyedük.

Nem elhanyagolható szempont, hogy a gyermekeik iskoláztatása szempontjából sikeresnek tekinthető családok milyen szerepet, milyen funkciót tulajdonítanak az óvodának, a Magyarországon ma leginkább gyermekközpontúnak tekinthető intézménynek. A szülőknek legfeljebb egynegyede tekinti kiemelkedő jelentőségűnek az óvoda gyermekmegőrző funkcióját. A sajátos értékrend, a szülők és a gyermekek gyakori együttléte, a sok közös kirándulás, utazás indokolja, hogy a szülők többsége nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy az óvodában gyermekeik megtanulják a „rendes" magyar viselkedést, a fegyelmezett magatartást. Az a rend és fegyelem, amit a magyar társadalom követel meg az óvodás korú gyermekektől, természetesen nem esik egybe a cigány családoknak az óvodás korú gyermek magatartására irányuló várakozásával. Nagy fontosságot tulajdonítanak viszont annak - ez az egész mintára jellemzőnek mondható -, hogy az óvoda minél jobban, minél tökéletesebben készítse elő a gyermekeket az iskolai pályafutásra. Az óvoda iskolaelőkészítő funkcióját a családok kereken fele tartja kiemelkedő jelentőségűnek. Nem a normatív viselkedés szabályainak elsajátítását tartják tehát fontosnak, hanem az óvodai nevelés olyan elemeire gondolnak, mint a „magyar" szokások, a „magyar" modor megtanulása, a könyvek használatának elsajátítása, a verstanulás, stb.

Mintánkban viszonylag kevés az olyan család, amely a gyermek életének első néhány évében első nyelvként a cigányt beszéli. Ennél viszont sokkal nagyobb azoknak az aránya, akik az óvodától azt is várjak, hogy magyarul tanítsa meg a gyermekeket, beleértve, hogy a nyelvtanilag, intonációt tekintve is a helyes magyar nyelvet sajátítsák el.

Eléggé sajnálatosnak tartjuk, hogy már az óvoda és a cigány családok közötti érzelmi kapcsolat sem bizonyosan szimmetrikus. A családok 70%-a érzékeli úgy, hogy az óvoda szeretetteljesen foglalkozik gyermekeikkel, ezzel szemben a több mint kilenctizede nagyon szereti az óvodát, hálás az óvodának. Ezt olyan érzelmi tőkének tekintjük, amelyet pedagógiai-pszichológiai szempontból vétek lenne kihasználatlanul hagyni. Azok a családok, amelyek olyan helyzetben vannak, hogy gyermekeiket óvodába tudják egyáltalán járatni, igyekeznek teljes mértékben megfelelni az óvodai viselkedési szabályoknak. (Erre utal, hogy a kérdezettek kereken 90%-a szerint gyermekük rendszeresen járt óvodába. Ha esetleg erről a kérdésről az óvónők másként vélekednek is, a szülői válaszban a kívánatosnak való megfelelés igénye mindenképpen érződik.)

A gyermekeknek az óvodáról alkotott véleménye némiképpen eltér szüleikétől. Nem egészen 60%-uk szeretett feltétel nélkül óvodába járni; némi feltétellel, bosszúsággal, sérelmekkel visszaemlékezve mindössze további 2%-uk volt jellemezhető. Háromötödük érezte magát jól óvodai csoportjában, és valamivel több mint kétötödük kedvelte egykor az óvodai foglalkozásokat. A pozitív véleményekkel párhuzamosan nem semleges véleményekkel találkozhattunk, hanem fel tudtak sorolni néhány olyan okot is a gyerekek, amelyek miatt egykori óvodájukhoz negatív, ellenséges viszony fűzi őket. A negatív emlékképek szórványosak, és nem kérdőjelezik meg az óvoda általában kellemes emlékét. Mindössze 4%-uk emlékezett arra, hogy vele rosszul bánt egy vagy több óvónője. Pontosan ugyanilyen arányban alkottak negatív véleményt egykori óvodájukról csoporttársaik és ugyanilyen arányban az óvodai foglalkozások miatt. Mindössze egyetlen olyan esetről szereztünk tudomást, hogy valakit cigány volta miatt csúfoltak volna. (Tapasztalatainkat alátámasztják azok a külföldi kutatások, amelyek szerint óvodás korban gyakorlatilag nincsen faji-etnikai diszkrimináció a gyermekek között.)

A kérdést tovább elemezve előre kell bocsátani, hogy a felső tagozatos gyermekek 30%-a ötödik osztályos, egynegyede hatodik osztályos és egyötöde-egyötöde hetedik illetve nyolcadik osztályos. Háromnegyed részük szabályos időben kezdte el iskolai tanulmányait, 12%-uk valamilyen ok miatt az iskolaéretlen címkét kapta, és további 12%-uk egyéb ok miatt nem hat-hét éves korában kezdte el általános iskolai tanulmányait.

A mintánkba tartozó gyermekek életében a korábbi vizsgálatokhoz képest megváltozott szerepet játszik az iskola. Ezt elsősorban azokkal az adatokkal tudjuk bizonyítani, amelyek arra vonatkoznak, milyen kapcsolat alakult ki a szülői ház és az iskola, a család és az iskola, a szülők és az iskolában dolgozó pedagógusok között. Úgy tűnik, hogy a korábban túlnyomórészt ellenséges, szorongást keltő vagy teljesen közönyös, elsősorban államigazgatási funkciót betöltő intézmény helyébe valódi személyek léptek, olyan emberek, akik a gyermekeiket tanítják, oktatják, nevelik.

E megváltozott viszony jó mérőszámának tűnik, hány pedagógussal alakult ki személyes kontaktus. A kontaktus előfeltételének és természetesen nem meglétének tekintjük azt, hogy a gyerek tanárait a szülők név szerint ismerik. (Ebből a szempontból közömbös, hogy a név szerint ismert tanárt szeretik vagy éppen ellenkezőleg. Fontosnak azt tartjuk, hogy a viszony család és iskola között személyessé kezd válni.) Legalább egy tanárral személyes, névvel megjeleníthető kapcsolatban van a szülők kereken 14%-a, legalább kettővel 18%-a, hárommal-néggyel 13-13%-a. Ennél nagyobb számmal már alig találkozhatunk, hét-nyolc tanárt már a szülőknek csak 3-4%-a ismer név szerint. Összesítve azt mondhatjuk, hogy a szülők több mint kétharmada legalább egy, de legfeljebb négy pedagógust személyesen ismer.

A kontaktus valódi meglétét, a kapcsolattartás rendszerességét a szülői értekezleteken való részvétellel próbáltuk megmérni. Természetesen nem áll módunkban megállapítani, hogy ez a részvétel mennyiben formális, és mennyiben hordoz tartalmi jegyeket, mindenesetre teljesen ellentmond mind a cigány családok és az iskola ellenséges viszonyáról alkotott túláltalánosított képnek, mind a cigány szülők közömbösségéről alkotott képnek az, hogy e családok több mint fele (természetesen elsősorban az anya) rendszeresen minden szülői értekezletre elmegy. Ezen kívül a családokból vagy az anya, vagy az apa gyakran megjelenik a szülői értekezleteken a családok több mint egynegyedében. A családoknak negyede tekinthető olyannak, amely nem akar vagy nem tud kapcsolatot tartani az iskolával.

A családon belül természetesen részben tudatos, részben nem tudatos, néha stratégiai jellegű, néha taktikai elemeket hordozó szerepmegosztásnak tekinthetjük azt, hogy ki az, aki rendszeresen, többé-kevésbé rendszeresen vagy alkalomszerűen kontaktust tart fenn az iskolával. Egy ilyen bontásban általában a főszerepet az édesanyák játszák (a családok 78%-ában egyedül az anya az, aki bejár a tanári szobába, szülői értekezletre). Mindössze a családok 8%-a tekinthető olyannak, ahol a család-iskola kapcsolat cigány ágense az édesapa. Ezen kívül a nagyszülők, keresztszülők, nagynénik, nagybácsik, felnőtt nagykorú testvérek tartják a kapcsolatot a családok 5%-ában. A kapcsolat a család szempontjából nem mindig és nem csupán azt jelenti, hogy fegyelmezett szülőként meghallgatják a tanári intelmeket. Különösen a kisebb-nagyobb csoportban tett iskolai látogatások (a csoportos jelenlét védettséget jelent) a gyermekekkel kapcsolatos iskolai konfliktusok megoldását is célozzák.

A kép másik oldala, hogy a család és az iskola kapcsolattartása egyáltalán nem látszik szimmetrikusnak. Egyfajta alá- fölérendeltségi viszonyt, hierarchikus kapcsolatot, akár az iskola részéről szívességként megjelenő gesztust látunk abban, hogy az iskola tanárai milyen gyakran látogatják meg otthonukban (a gyakran valószínűleg sok segítségre szoruló) tanítványaik családját. Az évente ismétlődő családlátogatásról a családok alig háromnegyede számolt be, itt is sokan bizonytalanok, volt-e idén náluk valamelyik gyerek tanárja. Egyötödüknél még soha az iskola egyetlen tanára nem járt. Ezek után természetesen joggal tehetjük fel azt a kérdést, hogy a család és az. iskola oly sokat kritizált kapcsolatrendszerében mekkora felelősség hárítható át a cigány családokra, akik adataink szerint (legalábbis az e csoportra vonatkoztatható adataink szerint) sokkal többet tesznek meg a kapcsolat létrehozásáért, a kapcsolat fenntartásáért, javításáért, mint amennyivel ezt az iskola viszonozza. Ilyen esetekben különösen fontos lenne, hogy az iskola támogató, protektív kapcsolatot teremtsen a családdal, hogy kezdeményező gesztust az iskola tegyen.

Valószínűleg mintánk speciális voltából következik, hogy a szülők iskola iránt tanúsított érzelmei másképpen nyilvánulnak meg, mint a korábbi nevelésszociológiai kutatásokból megismertük. A családok több mint háromnegyede pozitív érzelmeket táplál az iskola iránt, és csak minden hatodik családnak vannak negatív érzelmei. A szülők 7%-a mutatkozott az iskolai értékek, kívánalmak, követelmények iránt közömbösnek.

Ezen belül különbséget tehetünk az iskola egésze, az iskola légköre és a gyerekeiket tanító pedagógusok között. A direkt kérdésre kapott válaszok szerint a pedagógusokkal kapcsolatban egyértelműen pozitív érzelmei a családok egyharmadának vannak, de másik harmaduk egyenesen negatív érzelmeket, gyakran indulatokat, egy-két esetben szenvedélyes ellenszenvet nyilvánított a tanárokkal szemben. A negatív vélemények, indulatok kiváltója mindig valami vélt vagy valós, de etnikai alapú sérelem: kivételezés, igazságtalanul gyenge osztályzat, buktatás, nem egy esetben verés emlegetése. Interjúinkból is tudjuk, hogy sajnos esetenként valóban előfordul diszkriminatív magatartás, egyes iskolákban dolgoznak kifejezetten fajgyűlő - s nézeteiket a kérdező előtt is alig leplező - tanárok. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a sérelmek valamilyen hányada a gyermek érdekét rosszul képviselő szülő fantáziájában színeződött ki.

Ehhez többé-kevésbé hasonló képet mutat, hogy milyen érzelmek nyilvánulnak meg féltve őrzött gyermekeik osztálytársaival kapcsolatban. Kereken kétharmaduk jó véleménnyel van gyermekének magyar osztálytársairól, de több mint egyötödük negatívan vélekedik, tizedük pedig se pozitív, se negatív érzelmeket nem mutatott.

A közoktatás nagy felelősségére utal az, hogy a szülők mit kívánnak az iskolától, mit várnak az iskolától, milyen funkciók betöltése esetén tartják jó iskolának. Elég kevesen, a családoknak csak egynegyede gondolja, hogy az iskola funkciója mindössze az, hogy gyermekét megtanítsa magyarul írni-olvasni, azaz a felkeresett családoknak egynegyede elégszik meg azzal, hogy gyermekét az iskola alfabetizálja. Bár valóban csekélynek mondhatjuk ezt az arányt, de azt se veszítsük szem elől, hogy a felső tagozatban tanuló gyerekeknek már régen túl kellett, túl kellett volna jutniok ezen a teljesítmény- és igényszinten!

Ezzel szemben az iskola majdhogynem döntő szerepet játszik, majdnem monopolhelyzetre tett szert annak a dimenziónak a mentén, hogy megtanítsa a gyermeket tanulni, és érje el azt, hogy a gyerek képes és alkalmas legyen továbbtanulásra. Ezt a családok több mint négyötöde - 83%-a - jelöli meg, mint az iskola döntő funkcióját.

Gyermekük magatartásának formálását, a leghétköznapibb értelemben vett fegyelmezését egyáltalán nem kívánják az iskolára bízni, mindössze 5%-uk tartja ezt az iskola feladatának. Úgy látszik, e családok egyáltalán nem kívánják, hogy az iskola nevelje gyermekeiket, sőt az iskola esetleges nevelési szándékát, magatartásformáló céljait illetéktelen beavatkozásnak érzik saját intim szférájukba.

Van viszont az iskolának olyan feladata, funkciója, amelyik jobban hasonlít a nálunk fejlettebb társadalmak közoktatási hálózatának funkciójára, mint a magyar tradíciókra. A szülők, illetve a felkeresett családok 27%-a kívánja az írni-olvasni tudás megtanításán, a továbbtanulás biztosításán kívül az iskolától, hogy segítse elő gyermekeik társadalmi integrációját. Csakúgy, amint az óvodával kapcsolatban megfogalmazódott, a „magyar" szokások, elfogadott viselkedésmódok, nyelvhasználat - verbális és non-ver-bális kommunikáció, mondhatnánk szakszerűen - gyakorlását igénylik az iskolától.

A szoros kohézió jelének, a gyermeküket féltő, szakkifejezéssel élve akár „túlféltő", túl protektív beállítódásának is felfogható, hogy a családok alig több mint 1%-a kívánja, hogy az iskola a tanórákon kívül felügyeljen a gyermekére, vagyis gyermekmegőrző funkciót lásson el.

Másik oldalról nézve az is érdekelt minket, hogy az iskola mint élmény, hogyan jelenik meg a családok életében, hogyan élik át az iskola „magatartását", ha egyáltalán szabad antropomorfizálni egy közoktatási intézményt. Keserű tapasztalatként könyvelhetjük el, hogy bár olyan családokról van szó, amelyek többsége gyermekeit taníttatni és továbbtaníttatni szeretné, negyedük még mindig úgy érzi, hogy az iskola elsősorban hatóságként, közigazgatási szervként viselkedik velük szemben. A családoknak legalább az a része, amely hatóságnak aposztrofálja az iskolát, magát kiszolgáltatott helyzetben lévőnek érzi Valódi partneri viszonyt, illetve azt, hogy az iskolát mint szolgáltatást értékeljék - csak minden hatodik családnál találtunk. Pusztán kielégítőnek - megpróbál segíteni, valamilyen mértékben bátorító, segítő magatartást tanúsít - a családok nem egészen fele tapasztalta.

A tanrenden, tanórán kívüli programokon való részvételt elővizsgálataink alapján kiemelkedő jelentőségűnek tartottuk. Esettanulmányunkban - ott egy nagyon zárt közösségről volt szó - azt tapasztaltuk, hogy a szülők általában féltik gyermekeiket elengedni az iskola tanítási időn kívül szervezett programjaira. Az e mintában szereplő családok majdnem kétharmada úgy érzi, megengedi gyermekének, hogy rendszeresen vegyen részt iskolája tanórán kívüli programjaiban. (A gyerekek és a tanárok ezt nem egészen így látják, amint erre a következő fejezetekben még kitérünk.) Azt a bizonyos .,túl-féltő" magatartást ebben a vizsgálatunkban csak a családok 8%-a mutatta, illetve pontosabban: fogalmazta meg. Valójában nem is vártunk nagyobb gyakoriságot, hiszen ilyenfajta direkt szembeszegülés az iskola tevékenységrendszerével szemben meglehetősen nagyfokú eltökéltséget igényel, a hagyományok igen szigorú őrzését jelzi. Ha nagyobb számú ilyen hagyományőrző cigány közösség szerepel is a mintánkban, statisztikailag akkor sem jelentkezhetik magasabb arány: ez a fajta túlféltés szinte kizárólag a lányokra terjed ki a nagyobbak között, s nem föltétlenül mindig vállalja ezt a magatartását nyíltan a család. Az azért árulkodó, hogy községben, kisvárosban és Budapesten élő, a cigányság több csoportjába tartozó lánynál találkoztunk azzal az elhatározással: saját lányait ő majd másképpen neveli. Elengedi őket kirándulni, sportolni, uszodába. (Fiúknál ilyen elképzelések nem fogalmazódtak meg.)

Természetesen merült fel az a kérdés, mivel indokolható, hogy a gyerekek egyik része teljesen rendszertelenül, egy másik része pedig egyáltalán nem vesz részt tanórán kívüli programokon. A családi indoklás szerint a legnagyobb szerepet ebben a pénz játssza. A tanórán kívüli programok közül jó néhány - színházlátogatás, tanulmányi kirándulás - pénzbe kerül, és ezt nem tudja finanszírozni a cigányság egészéhez képest jómódúnak mondható, az igényszintjét tekintve ambiciózus családok több mint egynegyede. A gyerekeket a kiismerhetetlen és átláthatatlan veszélyektől a családok közül csak minden hatodik félti. Igaz ugyan az is, hogy néhány család olyan esetben is a pénzhiányra hivatkozott, amikor a lakás felszereltsége, a felnőttek és gyerekek ruházkodása, a családi jövedelmi viszonyok alapján szinte bizonyosra volt vehető, hogy nem okozna gondot néhányszáz forint kifizetése - erre hivatkozva azonban könnyebb nemet mondani. S a deklarált, hangosan vállalt szegénység „egy cigánynál" a többségi társadalom szemében nem szégyen.

A falakon belül nagyobb biztonságban tudják gyermekeiket. Ezt azért feltételezzük, mert a családok 40%-a vélekedik úgy, hogy nagyon jó, ha gyermeke napközibe jár. A napközi alkalmas arra, hogy a gyerek esetleges hiányosságait pótolja, tanulmányi elmaradásából valamennyit behozzon, és egyáltalán a másnapra való felkészüléshez szakszerű segítséget kapjon. Napköziellenes attitűdről csak a családok 12%-a tett tanúbizonyságot.

Minden huszadik család gondolja úgy, hogy cigány gyermekek számára a magyar iskola túl nehéz. Ezzel szemben kereken kétharmaduk vélekedik úgy, hogy gyermekeik akkor tudnának még jobb eredményt elérni az iskolában, ha az iskolák a mostaninál sokkal több tanulmányi támogatásban részesítenék őket. Ebből az következik, hogy mielőbb fontolóra kellene venni, miképpen lehetne ezt a cigányság által igényelt segítséget intézményesen megszervezni.

Ugyanakkor sokszoros felkiáltójellel kell megemlítenünk azt, hogy a cigányságnak ezen integrálódott, de legalábbis öntudatosabb, iskolázottabb hányadából sokan vélekednek úgy - mintánkban a családok 30%-a! -, hogy az általa ismert iskola cigányellenességgel jellemezhető. Ez általában azt jelenti, hogy a saját gyermekeik vagy a rokongyerekek iskolai pályafutásuk során szembekerültek ilyen jelenségekkel. Nagyon karakterisztikusnak találjuk, hogy Magyarország legnagyobb nemzeti kisebbségi csoportjának ez a törekvő rétege ilyen nagy hányadban tapasztal cigányellenességet. S a mintánkba tartozó családok tagjai éppen azok közül kerülnek ki, akik a legtöbbet teszik azért, hogy az iskolának minél kevesebb oka legyen cigányellenes magatartásra.

Valószínűnek tartjuk, hogy mind a pozitív, mind a negatív érzelmek, mind a hidegség kialakulásában meglehetősen nagy szerepe van az egyre élesebb formában felvetődő nyelvi kérdéseknek. Erről még részletesebben írunk. Itt azt emeljük ki, hogy általában a beszédkészség problémájáról is szó van. A családok túlnyomó többsége - 85%-a - úgy találja, hogy gyermeke körülbelül azon a szinten tud magyarul, amilyen szinten a vele ígykorú magyar gyermekek tudnak beszélni, és értenek magyarul. Valamennyire hiányosnak tartják a magyar nyelv birtoklását a családok kereken 10%-ában, és nagyon komoly magyar nyelvi hiányosságokról panaszkodott a megkérdezett családok 5%-a. Az iskolákban azonban nincs intézményes eszköz az ilyen jellegű nyelvi problémák kezelésére, különösen nem megoldására.

Kézenfekvő volt megkérdezni, mi a véleményük arról, ha a magyar iskolákban lenne cigány nyelvű oktatás. Ezt általánosságban, természetesen a tartalmi és strukturális kérdéseket nem érintve, a családok 23%-a helyesli, ezzel szemben számunkra figyelmeztetést jelentő módon a háromnegyedük egyáltalán nem kívánja azt, hogy a cigány nyelv jelen legyen a magyar közoktatási intézményekben. Mint más összefüggésben ezt a kérdést még elemezzük, a gyerekek között nagyobb azoknak az aránya, akik örülnének egy ilyen lehetőségnek.

Természetesen vannak arra utaló jelek, hogy nemcsak egy negatív semlegesség álláspontjára helyezkedő, vagy egyenesen ellenséges környezetben élő cigány mintát vizsgálunk, hanem arra is, hogy nagyon élesen megkülönbözteti mintánk az úgynevezett rossz cigányokat az úgynevezett jó cigányoktól. Ezt a feltételezést a többi között az teszi indokolttá, hogy a családok közel fele általában nem engedi meg gyermekeinek, hogy cigánygyerekekkel barátkozzon, játsszon.

Ezzel szemben a közkeletű hiedelemnek - miszerint a cigány gyermekek eleve ingerszegény környezetben nőnek fel, miszerint a cigány gyermekeket rosszul és rosszra nevelik, miszerint a cigány gyermekek erkölcsi fejlődése a családban nem biztosított -teljesen ellentmond az, hogy az általunk felkeresett családokban (merjük állítani!) többet és jobban foglalkoznak a gyermekekkel, mint a Magyarországon élő családok legtöbbjében. Ha ugyanis azt elemezzük, hogy az általunk megkérdezett cigány gyermekek szoktak-e játszani édesanyjukkal, édesapjukkal, testvéreikkel és szüleikkel együtt, akkor azt a nagyon megnyugtató arányszámot kapjuk, hogy a fenti kategóriák valamelyikébe a megkérdezett családok 70%-a besorolható.

És végül néhány általunk fontosnak tartott illusztráció arról, mennyire erősen élnek a hagyományok, illetve milyen nagy mértékben változnak a hagyományok és alkalmazkodnak a 20. század végének körülményeihez. A változás és az alkalmazkodás természetesen nem eszményi tempóban, és természetesen nem eszményi módon megy végbe, de adekvátan azzal, ahogy a történelmi-társadalmi folyamatok általában milyen ritmusban, milyen tempóban és milyen konfliktusok közepette szoktak lejátszódni.

Mintánkban nagy közös családi ünnepeket a kérdezettek kereken 98%-a tart, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az összes felkeresett cigány családban rendkívül erős a kohézió. Ez a kohézió nem a nukleáris családra, a mag-családra vonatkozik, hanem arra a családra, amelyik a sajátosan cigány értelmezés szerint családnak nevezhető, még akkor is, ha az egyes nukleáris családok közötti távolság száz kilométerekkel is mérhető.

Ugyanilyen fontosnak tartjuk azt a nagyon tipikus magatartásmódot, amely sokkal jellemzőbb a magyarországi cigány népességre, mint a nem cigány népességre - a búcsúra való eljárás gyakoriságát. A kérdezettek 62%-a rendszeresen eljár a búcsúkba, ami nemcsak a családok, nemcsak a nagycsaládok, nemcsak az úgynevezett nemzetségek közös ünnepe, hanem az etnikum közös ünnepe. (Függetlenül attól, milyen valláshoz tartozik.)

A hagyományok őrzését bizonyító szokások mellett komoly változásokat is megfigyelhettünk. Amikor megkérdeztük a gyerekeket, hogy szüleikkel, nagyszüleikkel ellentétben majd milyen életkorban kívánnak házasságot kötni, akkor azt tapasztaltuk, hogy kiskorúként mindössze a megkérdezettek 7%-a gondol arra, hogy házasságot köt. Eme 7%-nak is a többsége lány, akik számára ma még természetes, hogy tizenöt-tizenhét éves korukban férjhez mennek. A nagykorúság elérése után kíván házasságot kötni a gyerekek 75%-a. (Ezen azt értjük, hogy valamikor tizennyolc és huszonöt éves kora között.) Ennél későbbi házasságra már csak 5%-uk gondol. A preferált házasságkötési életkor valamiféle kompromisszumot jelent a magyar törvények szerint kiskorúként kötött házasság és a Magyarországon általában szokásos huszonéves korban megszokott házasodási életkor között.

Ugyanilyen fontos korszerűsödési folyamatot jelez az arra a kérdésre adott válaszok megoszlása, hogy a mostani tinédzserek majd házasságkötésük után - legyen szó bármilyen formájú házasságról - hány gyereket kívánnak. Kétharmaduk mindössze két gyermeket szeretne, és 94%-uk legfeljebb három gyermeket. Ez szintén ellentmond annak az elképzelésnek, hogy mindenfajta tudatosság nélkül, mindenfajta úgynevezett családtervezés nélkül kívánnak a mostani tinédzserek néhány év múlva családot alapí-tani.(És függetlenül attól is, hogy a „magyar" minta követése nem biztos, hogy a legszerencsésebb választás.)

Tanulmányunknak ebben a fejezetében nem idéztünk interjúrészleteket, nyitott kérdésre adott válaszokat. Itt kivételesen mégis kitérünk ezekre, mert ezt a kérdéskört később nem tárgyaljuk, és mert a válaszok jól jelzik az értékek változásának irányát és súlypontjait, de egyúttal az új és a régi értékek ambivalenciáját is.

„22 éves koromban akarok megnősülni. Ez a kor a legideálisabb. Ki kell tanulni a szakmát, le kell tudni a katonaságot. Dolgozni is akarok, pénzt keresni a házépítéshez. Két gyerekem lesz, annyit jobban fel tudok ruházni, mint ha több lenne. Meglenne nekik mindenük, tiszták lennének. Szeretném, ha tanulnának, arra biztatnám őket" (nyolcadikos fiú).

„Csak húszéves korom fölött megyek férjhez. Nem akarom az életemet tönkretenni azzal, hogy 13 éves koromban férjhez megyek, gyereket szülök. Nem olyan leszek mint a többi unokatestvérem, 13 éves korukban férjhez mennek, ki se járják az iskolát, rossz tanulók. A gyerekeimet ugyanúgy nevelném, mint engem a szüleim. Nem lopni, másokkal rossz lenni!" (hatodikos lány).

„19 éves koromban nősülök, egy fiút meg egy lányt szeretnék. Ha elválunk, mindegyikünknek legyen gyereke. Másképp nevelném őket, mint engem. Mindig rendre, tisztaságra nevelném, és arra, hogy ne verekedj, csak akkor, ha muszáj" (hatodikos fiú).

„Húszévesnél hamarabb nem megyek férjhez. Lesz négy gyerekem, vagy még több is. Szeretem a gyerekeket. Aranyosak, kedvesek, nem sok baj van velük" (hetedikes lány).

,A katonaság után nősülök csak. Két fiút meg egy lányt szeretnék. Szeretem a fiúkat. A lányok mindig fiúznak, meg minden. A lány az segít az anyjának, meg iskolába is jár, de ha az anyja nincs otthon, hát segít. A két fiú meg nekem segít, ha elmegyek lovaskocsival venni valamit, jönnének velem. Aztán meg fociznánk együtt" (ötödikes fiú).

„19-20 éves koromban megyek férjhez. Annyi gyerek lesz, amennyit majd a férjem akar, csak előbb még lesz kettő. Ha nagyon szereti a gyerekeket, akkor én is fogom őket szeretni, és akkor majd lesz több is. Ha öreg leszek, ők felnőttek lesznek. Mamámnak is van kilenc családja, és amikor összegyűlnek és látom őket, ez olyan jó!" (hetedikes lány).

Végül is mit eredményeznek ezek a bonyolult viszonyok és bonyolult összefüggések? Azt mondhatjuk, hogy gyermekmintánk nyolc hónapos késésben van iskolai előmenetelét tekintve magyar kortársaihoz képest. Ez a se nem drámai, se nem bagatellizáló kijelentés abból az összefüggésből származik, hogy az általunk vizsgált gyerekek kereken 54%-a saját korosztályának megfelelő osztályba jár, 29%-a egyszer ismételt évet, 15%-a kétszer, és a minta elenyésző hányada, nem egészen 2,5%-a háromszor. Ennek átlaga nem mutat különösebben riasztó képet, de mindent egybevetve, miután több száz gyerekről van szó, már ez a nyolc hónapos késés is soknak számít. Hiszen arra kell csak gondolnunk, hogyha tinédzser korban már ennyivel el vannak maradva az elvégzett iskolai osztályok számát tekintve magyar kortársaiktól, akkor ez a távolság vajon mennyire fog nőni tíz, húsz, harminc év alatt.

A jelenlegi osztályukba évismétlés nélkül eljutok és azoknak egy része, aki csak egyszer bukott, összesen a gyerekek 60%-a kimondottan szeret iskolába járni. Ezt az állításukat alátámasztják arra vonatkozó vágyaik, terveik, hogy egyáltalán hány éves korukig szeretnének iskolások lenni. Legfeljebb tizennégy éves koráig, azaz a cigányság körében már általánosnak tekinthető optimumig a kérdezettek kereken egyötöde kíván iskolás lenni, a tankötelezettségi kor végéig, 16 éves korig, már a gyerekek fele szeretne iskolába járni. Középfokú képzésbe - legyen ez szakmunkásképző, szakközépiskola, gimnázium - 95%-uk vágyik eljutni, és a fennmaradó 5% vágyai között valamilyen főiskola vagy egyetem is szerepel. Természetesen a középfokú képzés, sőt nagyon sok esetben a hetedik, nyolcadik osztály elvégzése nem kizárólag a nappali tagozaton képzelhető el számukra, hanem gyakran esti illetve levelező tagozaton. Nappali tagozaton - külön kérdezve - nyolc osztályig a gyerekek 37%-a szeretne eljutni, 47%-uk valamilyen szakmunkás- bizonyítványt szeretne szerezni, egytizedük szeretne érettségihez jutni, és felsőfokú oklevelet, diplomát kereken 3%-uk szeretne kapni. Esti vagy levelező tagozaton ugyanezek az arányok úgy festenek, hogy a nyolcadik osztályt minden hatodik gyerek estin tervezi befejezni, szakmunkás oklevelet 14%-uk szeretne kapni, érettségizni, illetve felsőfokú oklevelet estin-levelezőn pedig 7%-uk akar majd szerezni.

Nagyjából ehhez hasonlóak az arányok akkor is, amikor azt kérdeztük, milyen foglalkozást választottak maguknak. Valamilyenfajta szakmunkás foglalkozáshoz szeretne eljutni a gyerekek 37%-a, a fegyveres testületekben kíván hivatásos szolgálatot teljesíteni mintánk majdnem egyötöde, művész, szakértelmiségi, szellemi foglalkozású szeretne lenni 28%. Mind a továbbtanulási, mind a leendő foglalkozásválasztási szándékokban annak tükröződését látjuk, hogy ezek a gyerekek elsősorban olyan irányban törekednek előrejutni, a mobilitásnak azt a módját választják, amely irányba a magyar lakosságnak már csak kisebbik hányada törekszik, amely mobilitást a magyar lakosságnak már csak egy kis része választja. Ezek között is külön kiemelendőnek tartjuk (hiszen egészen természetes, hogy a horizonton belülre került már a szakmunkás oklevél és a szakmunkássá válás), hogy a mintában szereplő gyerekeknek majdnem egyötöde a Magyarországon (lassan a kiegyezés óta) a társadalmi integrációnak bevált útját választva, valamilyen egyenruhás, fegyveres testület tagjaként kíván a társadalom megbecsült tagjává válni. A másik feltűnő választási szándék - amelyben nem lehet tudni, hogy mennyire tükröződik a realitásérzék, és mennyire keveredik össze a helyzet valóságos ismerete olyan vágyakkal, amelyek eleve teljesíthetetlenek - a szakértelmiségivé, művésszé válás. Mintánkban egy-két olyan család természetesen szerepel, ahol magától értetődő a Zeneművészeti Főiskola elvégzése, de ők elenyésző kisebbségben vannak a minta többi részéhez képest. A szakértelmiségivé válás a megkérdezés időpontjában, a nyolcvanas évek második felében, nem tűnik teljesen reálisnak. Az egyetemi, főiskolai férőhelyek megszerzése számukra rendkívül nehéz, sokkal többet kell nyújtaniuk magyar versenytársaiknál. Ez még akkor is igaz, hogyha - feltételezve, hogy mindnyájuknak sikerül leérettségizni azok közül, akik egyáltalán tervezik az érettségit - akkortájt fognak érettségizni, amikor a legtöbb magyar felsőoktatási intézményben már eltörlik a felvéteü vizsgát. Félő, hogy a beiratkozás követelményei számukra teljesíthetetlenek lesznek, ha a hozott iskolai eredményekre, a nyelvtudásra és az elkerülhetetlennek látszó meghallgatásra, beszélgetésre gondolunk. De a továbbtanulás és társadalmi felemelkedés puszta vágyát is pozitívan értékeljük, és úgy véljük, ennek is arra kell ösztönöznie a cigányság - s közvetve a teljes magyar társadalom - iránt felelősséget vállalókat, hogy találjanak eszközöket ezek realizálásra.

 

A cigány lét jelentése

Szinte túlságosan is gyakran emlegetjük, hogy a cigányság mennyire heterogén, hogy sem származásában, sem nyelvében, sem a közösségi összetartozás tudatában nem egységes, hogy alcsoportjai között szinte nagyobbak az ellentétek, mint a cigányok és a többségi társadalom között. A cigányságon belüli eltérésekkel nem lehet vitatkozni, hiszen csak diaszpórában létező, hazánkba is évszádokon keresztül, több hullámban betelepült, hagyományos közösségeit eltérő szinten őrző, nyelvét vesztett és cigányul beszélő, hagyományos mesterségeit különböző szinteken ápoló népeségről van szó. Ezek a különbségek természetesen megmutatkoznak a gyermekek magatartásában, iskolai és családi szocializációjuk eltéréseiben. Ha azonban a különbségeket túlságosan hangsúlyozzuk, akkor könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy a cigányság mint etnikum nem létezik - és ismét társadalmi peremcsoportként kell definiálnunk. (Jelenlegi politikai viszonyaink között ennek új aktualitást az adhat, hogy a cigányság mint valamilyen szempontból egységes etnikum nagy súlyt képvisel önmagában is, a többi kisebbségekhez viszonyítva még inkább.) Azonban lehetetlen nem egységesnek tekinteni a cigányságot, akkor is, ha tagjai egy része számára (talán ma még) ez kényelmetlen, mivel esetleges kivételektől eltekintve minden egyes cigányt a környezete ekként tart számon - többi között ennek eredményeképpen tudtuk vizsgálatunkat elvégezni -, fogad vagy utasít el.

Ez meglehetősen súlyos morális dilemmát vet fel. Ugyanis lényegében egyetértünk azzal a nézettel (pl. Fishman, 19771, hogy a kívülről jövő kategorizáció alapvető emberi jogokat sért meg. Ennek ellenére kiindulópontul nem választhattunk egyéb kritériumot, mint ami kívülről jött. Mentségünkre az szolgál, hogy a kérdezettek (jóllehet erre csak utólag volt módjuk) elfogadták a besorolást, amennyiben válaszoltak kérdéseinkre.

A cigánysággal kapcsolatos vélekedések sorában kérdeztük meg, milyen a környéken élő cigány lakosság összetétele társadalmilag, életformát és anyanyelvet tekintve. A válaszolók többsége heterogénnak írja le a helyi cigányságot - akár úgy, hogy jelenlegi anyagi szintjét, munkamorálját látja különbözőnek (még gyakrabban szélsőségesen eltérőnek, kétpólusúnak), akár úgy, hogy az eltéréseket hagyományos foglalkozáshoz, egykori nemzetségi hovatartozáshoz köti, vagy jelenleg is megfigyelhető belső etnikai tagoltságát hangsúlyozza.

Ehhez kapcsolódva tettük fel a kérdést, hogy a család önmagát hova sorolja a cigányságon belül. A kérdés nyitott volt, tehát bármilyen spontán választ megengedett.

192 családtól kaptunk értékelhető választ, közülük 32 család (16,7%) magyar cigánynak mondta magát, 43 család (22,4%) „zenész cigányként" tett különbséget az alacsonyabb presztízsűnek tekintett magyar cigányoktól, 25 család (13%) nevezte magát „igazi, vérbeli cigánynak", „oláh cigánynak" (egyesek közülük pontosabban is definiálták származásukat). Ezeket a csoportokat összevontuk. Sok család (összesen 92, a válaszolók 47,9%-a) a munkavégzés, az életforma alapján definiálta önmagát: „rendes, dolgozó emberek vagyunk", „munkásemberek vagyunk". Szélsőséges példaként az is előfordult, hogy a fenti válasz azzal bővült: tehát „már nem vagyunk cigányok". Azt a másik típusú szélsőséget is ide soroltuk, hogy „dolgos, rendes, becsületes emberek vagyunk, elmondhatjuk hogy ilyenek a cigányok". Ezt a több szempontból is heterogén csoportot olyannak tekintjük, amely számára a hagyományos etnikai ismérvek nem meghatározók. Akár azért, mert nem tartja számon, nem tartja jelentősnek, elfelejtette eredeti pontos származási helyét, akár azért, mert a cigányságon belüli meghatározó szempontnak az életforma milyenségét tartja. Bár az ide soroltak az identitás megőrzése szempontjából sem alkotnak egységes csoportot, közös bennük, hogy a cigányságot nem a tradíciók mentén értelmezik. (Úgy gondoljuk, hogy a kérdésre nem válaszoló 40 családnál is az önmeghatározás valamilyen problémája jelentkezett.)

Az önbesorolás természetesen magában is problematikus: az identitás, az etnikai identitás kérdése a teljes személyiséget, az önmagához és a világhoz való viszonyt alapvetően érinti. Ezért itt nem elsősorban a - mondjuk - dokumentummal igazolható tényekre kell gondolnunk, hanem egy vágyakkal, aspirációkkal, attitűdökkel színezett önképre, amelyre hatással van a kérdezési helyzet is, és amelyet befolyásol a szűkebb és a tágabb környezet vélekedése, attitűdje, magatartása.

Ha problematikusnak látjuk a felkeresett cigány családok kereken felének - a kérdésre nem válaszolókat is ide sorolva - viszonyát saját etnikumához, akkor nemcsak az etnikum belső fejlődésének feszültségeire és konfliktusaira gondolunk, hanem (sőt elsősorban) a többségi társadalomban uralkodó ítéletekre, amelyeket a lakóhelyi környezet is, a tágabb környezet is (tömegkommunikációs eszközei útján) évtizedek óta hangsúlyoz: a cigányság nem etnikum, hanem egy negatívan megítélt, túlhaladandónak látott életforma. Természetes hát, hogy aki többé-kevésbé úgy él, úgy dolgozik mint egy „magyar", „paraszt", „civil" vagy „zsidó" (anyagunkban előforduló fordulatok a többségi lakosságról), már nem cigány abban az értelemben, ahogyan e gondolkodásmód szerint a cigányság definiálható. Ezzel azonosulva az érintettnek feszültséget okoz, ha még mindig „cigánynak" tekintik. Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, a „lecigányozás" ebben az értelemben sértés olyanok számára is, akik magukat egyértelműen, esetleg öntudattal cigánynak vallják.

A zavarban szerepet játszik az aufklárista propaganda, amely - a megélhetés biztosítása helyett - az elmúlt évtizedekben bőven hintette jelszavait. .Amióta beléptünk a demokráciába, azóta nincs se cigány, se zsidó, se katolikus, se magyar, se semmi, hanem ember van!" - fogalmazta meg dacosan az egyenlőségen alapuló társadalom ideálját az egyik szülő, a mindennapok igencsak ellentétes tapasztalataival küszködve. A „jó király" és a „rossz szolgák" ellentétét is felfedezhetjük itt: a jó király nem ér rá odafigyelni a helyi hatalom kisebb-nagyobb birtokosaira, akik bizony másként viselkednek. (Erre a demagógiára is visszavezethető a jogok dühödt követelése a tanácsnál, az iskolában.)

Azt sem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az etnikai hovatartozás elutasítása, kétségbe vonása nem csupán a zavar jele, hanem az asszimilációs készségé és akarásáé is. Az asszimilációnak az az alapja, hogy valami módon elrejtjük hovatartozásunkat, eredetünket, s ha ez sikerül, akkor környezetünk például mint „rendes embert" befogad. Ugyanez a környezet pedig nehezen fogadna be mint cigányt. Az idézett demokratikus csengésű szólam vagy a cigányság társadalmi peremcsoportként való besorolása segít az asszimilációban, hiszen nemlétezőnek vagy lényegtelennek minősíti az etnikai meghatározottságot.

Amikor megkérdeztük, hogy véleményük szerint a magyarországi cigányság - eltekintve attól a kérdéstől, hogy létszámuk mind a napi sajtóban, mind a tudományos irodalomban vita tárgya - milyen alapon, milyen kiindulási pont szerint nevezhető „cigányságnak", milyen alapon definiálható, egészen eltérő válaszokat kaptunk. Ezek az eltérések különböznek a kizárólag jogi kategorizációtól, különböznek a tudományos definícióktól, és különböznek a különféle polgári kezdeményezések által javasolt meghatározásoktól.

Természetesen mindezek benne is vannak az általunk felkeresett cigány családoknak a magyarországi cigányságról alkotott képében. Csak egyharmaduk tartja a magyarországi cigányságot homogénnek, egységesnek. Egynegyedük úgy gondolja, hogy a magyarországi cigányság olyan gyűjtőfogalom, amelyik több, etnikailag többé-kevésbé eltérő csoportból tevődik össze. A cigányságot a hagyományos vagy újonnan keletkező cigány-foglalkozások alapján csoportosítja minden nyolcadik család. Az identitástudat válságát tükrözi, hogy feltűnően nagy arányban - az értékelhető válaszok 84%-ában - a családok úgy vélekednek, hogy a cigányság körébe azok az emberek tartoznak, akik életvitelük illetve munkamoráljuk alapján „cigányos" magatartást tanúsítanak.

Ezek a válaszok azt is jelzik, hogy a cigányságnak ez a viszonylag jó helyzetben lévő csoportja úgyszólván kritika nélkül átvette a többségi társadalomnak azt a kategorizáció-ját, amely inkább megbélyegzésnek, stigmatizációnak minősíthető, mint valódi definíciónak. Pontosabb azonban, ha úgy fogalmazunk, hogy a cigányság önképébe beépült a többségi társadalom minősítése, ha egyidejűleg jelen vannak egy másfajta, pozitív önkép elemei is. A cigányságon belüli etnikai különbségek hangsúlyozása azt a célt is szolgálja, hogy ez a kínzó ellentmondás valahogyan feldolgozható legyen. Hiszen így a csupa negatívumból álló kép a „másik cigányra" vonatkoztatható. Másfelől azt is látjuk, hogy nem akarják azokat az embereket cigánynak tekinteni, akik „szégyent hoznak arra a névre, hogy cigány". Életvitelük, nem dolgozásuk, feltűnő életmódjuk csak erősíti a cigányellenes előítéleteket (melyeknek léte tagadhatatlan), és csökkenti az asszimilálódni, az integrálódni vagy az etnikai revitalizáció folyamatában részt venni óhajtó csoportok esélyeit.

Nyilván összefügg a fenti problémákkal, hogy a család önbesorolásával képzett változók a statisztikai elemzések során nem bizonyultak elég érzékenynek, azaz csak kevés szignifikáns együttjárásuk volt más változókkal, így például nem vonhattuk be regressziós modellekbe. Ennek ellenére fontosnak tartjuk néhány olyan összefüggés áttekintését, amelyekben kirajzolódnak az egyes csoportok közötti eltérések. (Azoknak a kereszttábláknak az eredményeit tekintjük át, amelyek chi-négyzet próba alapján szignifikáns csoportközi eltéréseket mutattak.)

Általánosságban az állapítható meg, hogy egyetlen olyan csoport van, amely a többitől rendre eltérően válaszol, az oláhcigányoké. (Emlékeztetünk arra, hogy ide soroltuk a magukat „vérbeli, igazi cigánynak" definiálókat is.)

A gyerekek túlnyomó többsége hosszabb-rövidebb ideig óvodába járt, egyedül az oláhcigány csoportban viszonylag magas (egyharmad) azoknak a családoknak az aránya, amelyeknek gyermekei nem jutottak óvodába. Az óvoda legfontosabb értéke minden csoportban az iskolára való felkészítés. A magyar nyelvtanulás lehetősége miatt érthető módon éppen az oláhcigányok értékelik az óvodát (41%). Ez a magas arány egyben arra is utal, hogy ez a hagyományokat őrző csoport is egyre felkészültebben igyekszik iskolába küldeni gyermekeit. Annál szomorúbb - és ez magyarázza az óvödázás kisebb elterjedtségét az oláhcigányoknál -, hogy a gyerekek közel fele az óvoda földrajzi távolsága miatt nem tudja igénybe venni ezt a szolgáltatást.

A gyerekek általános iskolai lemaradásának első lépcsőfoka az „évvesztés", bármilyen ok miatt következzék is be. A zenész cigányoknál és a magukat munkájuk alapján besorolóknál a családok 80-90%-ában nem volt iskolaéretlen gyermek, míg az oláhcigányoknál és az „egyszerű" magyar cigányoknál a családoknak csak 60% -ában sikerült minden gyermeknek a megfelelő életkorban történő iskolakezdés.

Az iskola - akár megelőzi az óvoda, akár nem - mindenképpen megrázkódtatás és ambivalens érzelmek forrása. Azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy a családok elutasítóak lennének az iskolával szemben: háromnegyedük az iskolát pozitívan értékeli.(Nem az iskolát általában, hanem azt, amelybe gyermekük jár.) A zenészeket kivéve minden más csoportban viszonylag magas a negatív értékelés aránya (15-22%). Az indoklás a legtöbb esetben a gyermekeket ért sérelem, vélt vagy valós etnikai alapú diszkrimináció. Ez a szülők elmondása szerint esetenként olyan durva formákban is megmutatkozik, mint a gyerekek „lecigányozása", tolvajkénti gyanúsítása, és olyan finomabb formákban is, mint az igazságtalanul adott rossz jegy, buktatás.

A pedagógusokkal és a gyerek osztálytársaival kapcsolatban gyakoribb a negatív érzelem, mint általában az iskolával szemben. A zenészek 40%-ának van rossz véleménye a pedagógusokról, 30%-ának a gyerek osztálytársairól. Fordított arányokat tapasztalunk az oláhcigányoknál, akiknek 33%-a ítéli meg negatívan a pedagógusokat és 43%-a az osztálytársakat. A válaszokat úgy értelmezzük, hogy az iskola iránti pozitív érzelmeket nagy mértékben meghatározza az intézményes oktatás-nevelés fontosságának elismerése. Ehhez képest főként ez a két csoport nem egészen azt kapja az iskolától, amit vár tőle: kevesebb támogatást és több, elsősorban etnikai alapú megkülönböztetést. A két csalódott csoport közötti különbség abból adódik, hogy a zenészek több információval rendelkeznek: gyakran járnak szülői értekezletre, beszélnek a tanárokkal. Az oláhcigányoknak csak töredéke (12%) jár a szülők számára összehívott rendezvényekre, legfontosabb információs forrásuk tehát saját gyermekük. Ebből következik, hogy a két csoport egymástól eltérően ítéli meg az iskolák „kormányát" és „népét".

Függetlenül attól, mennyire megalapozottak az érzelmek, vélekedések, adataink hangsúlyozottan hívják fel a figyelmet a pedagógusok iskolai magatartásának fontosságára: érzékeny, kritikus és igényes „közönség" mérlegeli viselkedésüket. Ráadásul olyan közönség, amelynek nagy része nincs birtokában nemzedékes tapasztalatoknak arról, hogy a pedagógusi viselkedések esetlegesek, hogy a pedagógusok és az általuk irányított gyermekcsoportok is esendők, s amelyek az iskolából és a tanároktól érkező pozitív vagy negatív jelzéseket másoknál fontosabbnak élik át.

A megkérdezett pedagógusok többsége úgy látja, hogy cigány tanítványaik gyakran hiányoznak az iskolából. Még a legbarátságosabbak is - akik nem a szülői és gyermeki hanyagság számlájára írják a hiányzások zömét - arra panaszkodnak, hogy a családi kötelezettségek vagy munkavégzés miatt a gyerekeket nagyon gyakran otthon tartják. A szülők nem ítélik gyakorinak gyermekeik hiányzását. Kivétel ismét az oláhcigányok csoportja, amelyben sokan (a családok fele) családi kötelezettségek, munkavégzés miatt is otthon marasztalja gyermekét. Lehetséges, hogy az iskolázottabb vagy asszimilálódni törekvő családok válaszaikban nagyobb konformitásra törekedtek mint azok, akik öntudattal vagy muszájból igazi cigánynak vallják magukat. Ám nagyon valószínű, hogy tendenciaszerűen ez a helyzet, és a gyakori iskolai hiányzás - ez a kiemelkedő súlyú konfliktusforrás - valójában viszonylag szűk cigány csoportokra jellemző inkább. Legfeljebb az indokolja állandóságát, hogy nehezen tanuló gyermekeknél fontosabbnak tartják a pedagógusok a mindennapi iskolába járást, mint azoknál, akik otthon is tudják pótolni a mulasztottakat. Ezért nem tűnik fel, ha a helyi középosztály gyermekei gyakran hiányoznak, de súlyos gondnak ítélik - egyes esetekből ráadásul általánosítva - , ha cigány gyermekeknél tapasztalják ugyanezt.

Abban a tekintetben is különbség van az egyes csoportok között, hogy mit várnak az iskolától, miért tekintik hasznosnak, fontosnak az iskolát. Sajnos még ma is gyakori, hogy felső tagozatosok szülei is csupán azt várják az iskolától, hogy gyermekeiket megtanítsa írni-olvasni-számolni (a családok negyede). Ez a válasz is az oláhcigány csoportban a leggyakoribb (44%). Természetes, hogy a többi csoportban kap kiemelkedő jelentőséget az a várakozás, hogy a gyerek minél többet tudjon és képes legyen továbbtanulni (75-90% között vannak az ilyen típusú válaszok három cigány csoportban, míg az oláhcigányoknál 60% az így válaszolók aránya).

Sokkal kevesebben vannak, akik valamiféle „nevelést" igényebek az iskolától. A csoportok közötti eltérések e kérdésben azért fontosak, mert olyan igényeket körvonalaznak, amelyekhez az iskolának sokkal érzékenyebben, egyénre szabottabban kellene alkalmazkodnia. Ezek az igények nem „iskolaidegenek", nem állnak szemben az iskola nyílt és rejtett céljaival, funkcióival. Az oláhcigány családok 16%-a várja az iskolától, hogy gyermekeit fegyelemre szoktassa - ez az arány akkor látszik magasnak, ha a többi csoportban hasonlóan válaszolókkal vetjük egybe: 3-6%. Ennél jelentősebb az a funkció, amit a társadalmi integráció elősegítéseként határozhatunk meg. Ez olyan típusú válaszokban is kifejeződik, mint pl: "Azért írattam magyarok közé, hogy tanuljon magyar szokást." A magyar cigányoknak 11%-a, a zenészeknek 23%-a, az oláhcigányok 28%-a, és a magukat életmódjuk szerint definiálók 34%-a számára fontos ebből a szempontból az iskola. Tehát nemcsak a legöntudatosabb, leghagyományőrzőbb csoportban erős az iskolával szembeni ilyen igény, hanem minden csoportban, de leginkább abban, amely önmeghatározását a többségi társadalom normáinak, magatartásmódjainak minél pontosabb elsajátítására alapozza.

Azért különösen fontos ennek az igénynek a gyakoriságát kiemelni, mert az iskola (és az óvoda) hivatalos programjaiban nem szerepelnek ilyen tréningek. Mintha egyáltalán nem létezne annak felismerése, hogy az iskola a kisebbség számára éppen „rejtett tantervei" szempontjából lenne kiemelkedően fontos. Amikor a családoknak csaknem a fele több támogatást igényelne az iskolától, akkor ezt nemcsak arra értik, hogy gyermekeik több korrepetálást kapjanak, hanem a többségi társadalomban szokásos magatartás- és beszédmódok, személyközi kapcsolatok eredményesebb elsajátításához nyújtott segítségre is gondolnak. Ennek akár örülhetnénk is, ha az oktatási intézmények fel lennének készülve ilyen igények kielégítésére.

 

Kiutak és zsákutcák

Az etnikai azonosságtudat erősödésének vagy megtartásának szempontjából kiemelkedő a kétnyelvűség szerepe, hiszen aligha szorul bővebb bizonyításra, hogy nagyobb eséllyel őrzi meg etnikumát a kétnyelvű közösség és a kétnyelvű egyén. Azt is hangsúlyozni kell azonban, hogy a nyelvvesztés nem azonos a saját kultúra elvesztésével. A többségi nyelv hiányos ismerete nemcsak a kommunikációt korlátozza és nehezíti, hanem a kisebbségellenes előítéleteket is erősíti.

A testi jegyek (bőrszín, arcberendezés, testalkat) összessége is befolyásolja az identitás alakulását. Ugyanis a nyilvánvaló és szembeötlő különbségek nehezítik a többségi társadalom struktúrájába, kultúrájába való beilleszkedést, míg az ellenkezője elősegíti azt. Az általunk felkeresett cigány családok közül azokban, amelyekben a külsődleges jegyek egyértelművé teszik a cigány etnikumhoz való tartozást, erősebb az etnikai öntudat, ha magyar törvényekre, a magyar szokásokra hivatkoznak is.

Tapasztalataink szerint az etnikai újjászületési mozgalom legerőteljesebb megfogalmazását nem a magyar cigányok, hanem inkább az „igazi cigányok" (akik hibás elnevezéssel az oláh cigány elnevezést kapták) körében készített interjúkban találtuk meg. Sok helyen találkoztunk azzal, hogy a cigányság tanácstagot, cigány kulturális szövetségi tagot tudott delegálni hatalmi szervezetekbe (még pontosabban fogalmazva az általuk hatalmi szervezetnek vélt szervezetbe), azonban egyöntetű volt a panasz arra, hogy bármilyen eredmény, társadalmi siker esetén továbbra is fennáll a hatalmi eszközök egyenlőtlen eloszlása, és a többségi társadalomnak az a törekvése, hogy a hatalomháztartásban ne csökkenjen szerepe.

A többségi társadalom természetesen nem homogén, de inhomogenitását vagy annak egyensúlyát fenyegeti egy új külső tényező: a cigányság öntudatának kialakulása, a cigány etnikai újjászületési mozgalom, amelynek célja a cigányság nemzetiséggé válása.

A dolog másik oldala, hogy amennyiben egyenjogú a cigányság, amennyiben nemzetiséggé válik, gyakran bevándorló, jövevény címkét kap. A bevándorlók, jövevények megjelenését a többségi társadalom fenyegetésként éli át, és számára az egyébként egymástól elhatárolódó vagy egymással szembe kerülő személyek úgy jelennek meg, mint erős kohéziójú egységes csoport.

Az erős kohézió és az egységesség természetesen fikció. Az egység és a kohézió látszatát az erősíti (esetleg adja meg), hogy a kívülállók, az új csoportok stigmatizálha-tók, deviánsok és kiváló táptalajt nyújtanak az előítéletképződésnek és a diszkriminációnak. Ebben a helyzetben már nem érvényesek a régi magatartásminták: mind a többségi, mind a kisebbségi kultúra orientációja megnehezül. (Ezért alakult ki a távolságtartó, elkülönítő magatartás, vagyis azt kell mondanunk, hogy az újjászülető szegregáció - a telepfelszámolási program után is - erősödik.) Negatív önképet közvetít a diszkrimináció, és ez az önkép a valóságosnál sokkal rosszabb helyzetet mutat be.

Elsőül azt kell figyelembe vennünk, hogy a cigányságot körülvevő övezet nemcsak a társadalmi-gazdasági-kulturális-irracionális akciókból és reakciókból áll, hanem a félmilliós tömeg maga is társadalmi, gazdasági, kulturális és irracionális problémákat jelent, amivel valahogyan és valamikor szembe kell nézni.

A „teljes" cigányságot tekintve és a történelmi időben előre haladva lehetséges, hogy egyre nő azoknak a száma, akik „kényszercigányok": gyűlölik, megvetik a cigányokat, de a környezet nem engedi őket nem-cigánnyá válni. Szeretnének beolvadni, asszimilálódni, legalábbis kaméleon módjára viselkedni, de bőrük színe, rokonaik viselkedése, tipikus lakóhelyük lehetetlenné teszi mindezt.

A tradíciók természetesen nem genetikusan hatnak, hanem a szociális örökséget jelentik. Az örökség azonban egyáltalán nem teszi könnyebbé a kedvezményezett életét, hanem kényszerpályát jelöl ki számára. Minden kultúrában, szubkultúrában elengedhetetlen a hagyomány és annak megőrzése. Csak éppen a magyarországi cigányság számára ez az evidencia a hátrányok növekedését jelenti, a terheket súlyosbítja. Azonban az etnikum, a csoport számára - a közösség gyengülése miatt - kedvezőtlen, ha egy kisközösség, egy család, egy egyén ki tud törni a tradíciók által rajzolt képzeletbeli körből. Ezek az ellentmondások tovább növelik azt az identitászavart, ami sok cigányra jellemző.

Van egy öntudatos kisebbség, amelyik úgy él, úgy nevel, nyíltan és lappangva, hogy embernek lenni és cigánynak lenni nagy érték, igazán szélsőséges esetben legfőbb érték. Lehetséges, hogy ebben szerepet játszik valamilyen kiválasztottság-tudat, elitarisztikus önkép, de ettől függetlenül ennek a kisebbségen belüli kisebbségnek vagy a létszáma, vagy a súlya, vagy a hangereje a 80-as években egyre nő. Rátalálhatunk erre a töredékre, ha nemcsak a passzív, a hallgató többségre figyelünk, hanem komolyan veszünk egyelőre periférikus, ma még alig látszó folyamatokat. Ez a folyamat mostanában jutott el annak a minőségi változásnak a szintjére, amikortól már mozgalomnak nevezhető. Ekkortól már nem egyszerűen látják és vállalják sorsukat, hanem beleszólási jogot követelnek annak irányításába, sőt közel lehet az idő, amikor vezetni akarják azt. Egy emberöltő alatt jutottak el a szégyenérzettől, a tagadástól a büszke magatartásig, a legutóbbi időszakban pedig már a közvádló szerepét is vállalják, mikor népük lehetetlen helyzetéről esik szó.

Úgy látjuk a nyolcvanas években, hogy az ismert problémák mellett kétfelől is súlyos csapások alatt roskadozik a közösség. Az egyik, hogy a hullámzó, majd romló életfeltételek fokozottan sújtják a cigányságot, az elemi biológiai szükségletek kielégítése nem értékek őrzését, fenntartását preferálja, hanem egyenesen a dezorganizáció irányába hat. A dezorganizálódó közösségekben (ezt már sokszor igazolták) nem a kulturális másság, nem a kettős erkölcsi kódex miatt kerül sor összeütközésekre a többségi és megfelelő apparátusokkal rendelkező társadalommal, hanem értékválságok, értékzavarok miatt az emberek egyénileg elgyökértelenednek és áldozataivá válnak mindazon társadalmilag meghatározott kórnak, amit az emberiség eddigi filogenezise alatt feltalált és összegyűjtött. Amíg szinte kizárólag a szegénység szubkultúrájaként lehetett definiálni és öndefiniálni egy közösséget, addig szociokulturális problémának lehetett kezelni a „cigány-kérdést". De mióta egyre inkább előrehalad a cigányság „államosítása" (egyre nő az állam beavatkozása), azóta a gyakorlati életből egyre inkább a mesék birodalmába kerül (üres szólammá válik) az alapvető ritualizáltság - a közösség gerince, valamint a szolidaritás -, a közösség érzelmi és fizikai támasza. A gyökerek azonban kezdenek elszakadni, s ezzel olyan bomlási folyamatok indulnak meg, amelyek riasztó jövőképet rajzolnak a zsákutca végén álló falra.

A másik csapás, amelynek ereje térdre kényszerítheti a cigányságot, a nyelvvesztés folyamata. Hadd mutassunk be egyszerűségében drámainak ható táblázaton ilyen folyamatot.

A nagyszülők nyelve A szülők nyelve A gyerekek nyelve
csak magyarul tud:   44% csak magyarul tud:   57% csak magyarul tud:   71%
mindkét nyelven tud: 28% mindkét nyelven tud: 20% mindkét nyelven tud: 17%
csak cigányul tud:   28% csak cigányul tud:   10% csak cigányul tud:    3%
  ért cigányul:        13% ért cigányul:         9%

Valószínű, hogy ezt a súlyos csapást sohasem fogja kiheverni az etnikum. Talán ezt érzékelték a cigány és a magyar értelmiségiek, mikor közülük sokan arra a következtetésre jutottak, hogy nem a zene, a tánc, az ősi mesterségek megmaradásáért kell harcolni, hanem egy nép létéről van szó. Utólag világosnak látszik, hogy sem az identitástudat, sem pedig annak fenntartása nem azonosítható a szubvencionált néprajzzal, a megtűrt klubbal, az oktrojált tankönyvvel, szótárral, hanem új identitást kell kialakítani. Ennek az új azonosságtudatnak nem lehet kizárólagos alapja a nyelv, mint ahogy nem lehet egy népnek definíciója saját állama, egy diaszpórának egy anyaország léte, amely magához ölelheti szétszórt gyermekeit.

A kulturális-etnikai dezorganizáció után felmerülhet a megsemmisülés képe is, ám ezt a képet sem tarthatjuk közvetlenül pozitív vagy negatív előjelűnek. A történelem során sok nép nyelve után identitását is elvesztette, de kultúrája része lett egy másik kultúrának. Elsüllyedt kultúrák mellett találhatunk példákat felemelkedő vagy újjászülető kultúrákra is, ám semmilyen - nagyon nemes - mesterséges képződmény (pl. eszperantó) nem teremthet tárgyi és szimbolikus kultúrát a történelmi, társadalmi realitásoktól elszakadva.

Úgy véljük, hogy az iskolázottabb és/vagy érzelemtelibb csoportokban a külső, a történelmi veszély erősíti az összetartozás-tudatot és a tenni akarást, a szövetkezni akarást. Ezzel is magyarázható, hogy egyre erősebben hallani: az alkotmányosság sáncain belül kívánnak élni. Időben egyszerre ezzel a fizikai megsemmisülés veszélye is felrémlik. Ahogyan a krízis gördül nyugatról keletre, úgy erősödik a beolvadás helyett a kipusztulás veszélye: a növekvő alkoholizmus, az erőszak tünetként jelenik meg a csökkenő élettartam és az elvesző munkaalkalmak táptalaján. Emellett már tartani lehet egyes cigány közösségek „libanonizálódásától" is. (1988-ban még sikerült csillapítani a skinhead-hisztériát, de nem lehet megjósolni a jövőt.)

Húzódik egy demilitarizált övezet is a többségi és a kisebbségi etnikum között. Ebben az övezetben található az iskola, hármas értelemben is. Az iskola a magyar nemzetállam törvényhozó, végrehajtó és erőszakszervezete; kevésbé absztraktan sok ezer földszintes és többszintes épület kevés felnőttel és sok gyerekkel; végül pedig maga a Csodaszarvas, amelyet követve a cigányság eljut a vágyva-vágyott magyar Kánaánba. Ott van lakás, van ennivaló, van munka, van szórakozás, van karrier stb.

Nem olyan nagyon régen, két-három évtizede, minden kérdőívben, interjúban az iskola szinte a csendőr szinonimája volt. Büntetett, ellenőrzőt, hol jótékony, hol kegyetlen volt, de mindenképpen alázatot és szeretetet követelt cserébe.

Vizsgálatunkban ez megváltozott mintázatot mutat: a közoktatási rendszer konkrét eleme erőteljesen pozitív értéket jelent. Lehet, hogy a pedagógusok rosszak, lehet, hogy az iskolavezetés előítéletes, lehet, hogy a gyerek megbukik, majd lassan kibukik, de a közoktatás egyre magasztosabb funkciót lát el. Miközben a közhatalom hagyja és tevőlegesen segíti a közoktatás inflálódását, a cigányság körében az óvoda és az iskola értéke növekszik. Azt is mondhatnánk, hogy még néhány ilyen átütő siker, és a segítés utolsó eszköze is elvész, vagypedig a mostani feltételek között a cigányságot nem lehet felemelni: vagy a feltételeknek vagy a cigányságnak kell megváltoznia. (Nem kétséges, hogy a többségi társadalom népszavazás esetén hogyan voksolna.)

Az iskola szervesen beépült az utóbbi évtizedekben a családok életébe. Ezt nem abból lehet megítélni, hogy kevesebb „ítéletet" hoznak a tanácsok cigányok ellen az iskola elkerülése miatt - ez még lehetne a beletörődés, a kifáradás jele is. Ennél sokkal fon-tosabbnak tartjuk, hogy a megkérdezett gyerekek bő kétharmada életében már megjelent az iskola archetípusa, az óvoda. Nyugodtan eltekinthetünk ennek közvetlen nevelési hasznától, s tehetünk két megállapítást. Minden „becsábított" gyerekkel egész családokat sikerült „becsábítani", s kimondhatjuk, egy-egy érzelemteli óvodai csoport akkora bizalmi tőkét jelent, hogy annak kamataiból a megannyi hibával sújtott, bizalmatlansággal övezett, funkciózavarokkal küszködő általános iskola is megél.

Félreértés ne essék: nem állítjuk, hogy a cigányság megszerette a magyarok iskoláját. Elsősorban azt állítjuk, hogy oldódóban van a közöny, a hideg ellenszenv, vannak érzelmeken is alapuló (már nemcsak egyoldalú jogi) kapcsolatok, s hogy ezek között a kapcsolatok között egyre nagyobb arányban szerepelnek a pozitív érzelmek. Másodsorban azt állítjuk, hogy ezeknek az érzelmeknek a gyakorisága nem a szülők iskolai tapasztalataival, iskolai végzettségével mutat finom összefüggést, hanem a cigány kultúrán belül azzal a szubkultúrával, amelyből a gyermek vétetett. A mai gyerekek háromnegyede vizsgálatunkban azt állította, hogy szereti az iskolát. Sorsuk, gondolataik, érzelmeik azért roppant fontosak, mert az ő gyermekeik fogják benépesíteni az ezredforduló iskoláját.

Valószínűnek látszik, hogy az iskola egyik funkciója a cigány közösségek számára, hogy elodázza az etnikai köntösbe öltözött társadalmi konfliktusokat, amelyek a beteg gazdaság talaján jelennek meg. A magyarországi német kultúra financiális hátterét, a kettős identitás problémáját segíthet megoldani a dúsgazdag Szövetségi Köztársaság, de (analógiát keresve) vajon orientálódjanak-e az iskolázottabb gyerekek: Bangladesh felé? A kérdésre közösen kell keresni a választ, mégpedig igen gyorsan, mert a szárnyaló fantázia és a növekvő vágyak miatt egyre több cigány gyermek veszi szó szerint, mit ígér neki az iskola - egy lépés a felemelkedés felé vezető úton: 82%-uk számára szinonima az iskola és a továbbtanulás.

Mintánk töredéke, egynegyede (igaz, a minta többszörösen szelektált) jutott arra a következtetésre, hogy szükséges az integráló intézmény. Ez a következtetés azért fontos, mert túllép a sémákon, és harmóniát teremt a célok és az eszközök, a ráció és az emóció között. Jól integrált társadalomban a többség saját érdekében túlvédi, túltámogatja a kisebbséget - nehogy ellene forduljon, nehogy a sokkal „költségesebb" tűzoltó-elsősegélynyújtó munkára legyen szükség. A Kiegyezés nagy magyar politikusai és gondolkodói tudták, sokkal olcsóbb (nem könnyebb!) emancipálni népeket, és biztosítani a lehetőségeket az emancipációra, mint - ne adja a sors - Európai Szegényházat építeni a készülő közös ház mellé. Ez olyan integrációt igényel, ahol a népek, nemzetiségek kultúraja átlátható és átjárható, egyik sem tör monopóliumra, hegemóniára. Az államnak ebben az esetben „nemzet-semlegesnek" kell lennie, alkalmazottai, a tőle függő emberek számára meg kell tiltania és torolnia az etnikai-kulturális alapú negatív diszkriminációt.

Nagyon reméljük (tudva, hogy mindkét népességben megjelentek már a józanok és a realisták), hogy miután a hivatalos intézmények nem érték el a kívánt sikert - bár nagyon sok eredményt tudnak felmutatni -, most segítő vagy hiánypótló szerepet fognak játszani a cigány intézmények. Ebben az esetben nem egyenlő létszámú, de egyenlő feltételekkel kontesztáló és kompromisszumkereső szervezetekről lesz szó. így végre megszűnne az egyoldalúság, az aszimmetria, nem torkollana minden dialógus kölcsönös panaszba vagy kölcsönös vádaskodásba.

Nem szeretnénk dramatizálni a helyzetet és nem szeretnénk drámai helyzeteket. Azonban úgy látjuk, hogy az alternatíva valós: kicsap a biztosíték és fel is gyulladhat a ház, vagy pedig megindul a tisztulási folyamat. A folyamatok (már elindultak, megszerveződtek - de még nem mindenki látja) egyelőre irányíthatók, események most még elősegíthetek, illetve elkerülhetők.

Alapvető kérdés, hogy korábban a háborgó lelkiismeretet és a háborgó embereket le lehetett szerelni jelszavakkal, deklarációkkal, legfeljebb a tehetetlenség érzése keltett negatív indulatok halmozódtak fel.

Biztos, hogy nem minden gyógyítható, de a fájdalmak enyhíthetők, biztos, hogy sem a többségi, sem a kisebbségi csoport ideológusaitól, művészeitől, szervezőitől nem várható, hogy mértéktartóak legyenek, hiszen évszázadok keserűsége nem szüntethető meg sem tollvonásokkal, sem kegyes ráolvasásokkal.

Talán szentségtörésnek hat, de belátható: a kibontakozó demokrácia tovább ronthatja a cigányság helyzetét, mert a többségi társadalom (talán az utolsó pillanatban) a saját bajai, problémái felé fordult, semmiféle politikai ingamozgás nem ad automatikusan választ. Rossz helyzetű és egyre jobban leszakadó csoport számára a 19. századi demokrácia nagyon rossz dolog. Borsodi putrilakónak és budai professzornak egyenlő joga van pártot alapítani, vagy három évre elmenni az USA-ba dolgozni?

A cigányság számára skandináv vagy németalföldi rózsaszín demokrácia a megoldás (mint minden kisebbség számára - és valamilyen szempontból a társadalom többsége egy kisebbséghez tartozik), olyan demokrácia, amelyik ellátja, támogatja kisebbségeit a tényleges emancipáció eléréséig. A cigányság állítson őröket, a magyarság tribunusokat, hogy a közjó ne károsodjék.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet