|
|
A romakérdés Közép-Európa és Magyarország legerősebb társadalmi és etnikai feszültsége a következő évtizedekben. Nem szabad „megkerülni" a problémát, és hagyni, hogy az csak egy szűk körű, jó szándékú és felvilágosult értelmiségi csoport „kutatási témája" legyen.
E kijelentések igazában biztosak vagyunk. De nem tudjuk megmagyarázni: miért a „megkerülés"? 1992: a Közép-európai kisebbségi kódex nemzetközi vitáján programot fogalmaztunk meg a térség kisebbségi kutatásaira vonatkozóan. Az Európai Unió keleti kiterjesztésének feltételeit vizsgáló bizottságban javasoltuk a szlovákiai magyarság és a közép-kelet-európai cigányság kutatását. Az előbbi témát elfogadták, az utóbbit nem. 1994: a javaslatot megismételtük. Elutasították, helyette az albán kérdés került napirendre Miért ez az idegenkedés a cigánykérdéstől? Talán, mert nincs államközi konfliktuskihatása? Nincs robbantgatás? Mert azt gondolják: „megoldódik" magától? Ahogy számtalan nyugat-európai kisebbség felszívódott az elmúlt száz esztendőben? Válasz nélkül maradt kérdések.
Ezért is becsülni kell minden intézkedést, amely e feszültség feloldására tétetett az elmúlt száz esztendőben, és tanulmányozni minden kísérlet eredményét, vagy kudarcának okait. Korukat megelőző, előrelátó, bátor emberek voltak, akik e feszültséggel foglalkoztak vagy foglalkoznak. Magyarországon a múlt század végén 0ózsef főherceg környezetében), majd az 1970-es években úttörő módon az MTA Szociológiai Intézetében, egy időben maroknyi író-újságíró, majd az 1980-as években a Történettudományi Intézetben, emellett a cigány önkormányzatok keretében. Van tehát hazai hagyománya a szembenézésnek.
A jövendő Európáját az etnikai-vallási-szokásrendi sokszínűség kontinenseként képzeljük el. Törekedni kell nemcsak a nagy, de a kis közösségek hagyományrendszerének őrzésére és modernizálására is.
Kijelentés, amelynek igazában ismét biztosak vagyunk. De újra bizonytalanság fog el, amikor a kérdést felteszem: vajon minden szokásrendi hagyományanyag tovább éltethető a 21. századra?
A sokszínűség Európája nem lehet a néprajzi skanzenek Európája! Vajon nem kell például minden európai nemzeti gondolkodásban az idegenellenesség hagyományát feladni? Amely a nemzet-állami háborúskodások során napi reflexeinkbe ivódott? Egyszerűen azért, mert gátolja a termelési és kulturális értékek szabad cseréjét a 21. században. Vajon a cigányságnak, mint évszázadokig vándorló népnek, a belső szokásrendszere egészében megőrzendő? Azok az életcélok, normák, fogalomrendszer (tulajdonról, törvénykerülésről, családról, erkölcsi rendről stb.), amely még a társadalmon kívüliség évszázadaiban alakultak ki! És amelyek valós megtartó erői voltak a cigányságnak sokáig! De amelyek gátolják beilleszkedésüket.
Integrálódni, de nem feltétlenül asszimilálódni.
Minden közösségnek magának kell hagyományvilága modernizálását elvégezni. Nem konzerválását, de megőrizve korszerűsítését. A cigányságnak is. Ezt mi, a cigánysággal együtt gondolkodni akaró, nyitottságra törekvő európai értelmiségiek nem végezhetjük el. Csak segíthetjük.
Ebben biztosak vagyunk. De kérdéseink már magunkat is bizonytalanná tesznek: hogyan, milyen eszközökkel segíthetünk? Segíteni felnőni egy etnikai öntudattal rendelkező cigányértelmiséget! — Egyetértünk. Roma értelmiség és a roma lakosság együttműködése nélkül nincs megoldás. De milyen állami eszközöket lehet igénybe venni? (Kemény István és munkatársai úttörőjavaslatokat tettek.) Vajon hol van az állampolgári többség tűréshatára: ne feledjük, elsősorban az ő adófizető forintjaikból gazdálkodunk.
A többség és a kisebbség viszonyának alapkövetelménye az egyén és a kollektívumok számára az esélyegyenlőség biztosítása. Az esélyegyenlőség a kisebbségek számára csak akkor biztosítható, ha a többség elfogadja a pozitív diszkrimináció intézményét.
Biztosak vagyunk állításunk alapjaiban. De bizonytalanságba vezetnek részletező kérdéseink. Mit jelent a pozitív diszkrimináció a valóságban? Várjon a roma kisebbség költségvetési különtámogatást. De mi célra? Semmiképpen sem mostani helyzetük konzerválására. De az egyéni és a közösségi esélyegyenlőség kereteinek, a kiemelkedés lehetőségeinek megteremtéséhez. Vajon nem szigorú, önmaguk számára felállított feltételrendszerhez kellene kötni az állami támogatások odaítélését?
A pozitív diszkrimináció kiterjedhet szociális-kulturális térre. Egyáltalán: mennyire törekszik az értelmiség a felekben a kölcsönös empátia keltésére. Vajon a többségi nemzetek tagjai igyekeztek valaha is a kisebbségbe születettek érzékenységével nézni magukat?
De vajon kiterjedhet a pozitív diszkrimináció a polgári közösség általános együttélési szabályai alóli kivételre is? Aligha. A törvényesség, egy társadalom működőképességének biztosítása — a közösség minden egyes polgárára kötelező érvényű.
További kérdések: vajon a diszkrimináció csak a többség részéről áll fenn? A kisebbség részéről nem? Aligha. Nemcsak a többség részéről kell feladni a diszkriminatív álláspontot, hanem a kisebbség részéről is.
Egymást kölcsönösen be kell fogadni.
A többség és a kisebbség viszonya kölcsönviszony.
Biztosaknak gondoljuk e kijelentést. De vajon akkor járunk el helyesen, ha elkülönítjük a cigányságot? Óvodás-, iskoláskorban? Önálló kultúrájuk kineveléséhez jó eszköz! De vajon nem vezet ez oda, hogy konzerválják éppígy a 21. században már nem tartható életcéljaikat, társadalmi-értékrendi hagyománydarabjaikat is?
Mi nem akarunk kisebbségi gettókat létrehozni Közép-Európában.
A romakérdés szociális kérdés, kulturális és közgondolkodásbeli kérdés.
A kijelentés igazát nehéz kétségbe vonni. De vajon jól gondolkodunk-e a három témakör egymásra épüléséről?
Szociális kérdés, mert a hagyományos foglalkozási-mesterségbeli tudásukra a modern ipari társadalom nem tart igényt, ezért betagozódásuk az informatikai társadalom európai munkaszervezetébe megnehezedett. Szociális kérdés, mert nemcsak tulajdonnal, otthonigényekkel, de a családdal, sőt a társadalmi-igazgatási önszerveződéssel kapcsolatban is más értékrend szerint gondolkodtak és éltek évszázadokig. Valós gondok az óhajtott összeilleszkedésben.
Kulturális kérdés is: hiszen kívül maradtak a nemzeti-állami iskolarendszereken. Amelyek az elmúlt másfél évszázadban a polgár munka- és viselkedéskultúráját, szakmai műveltségét, erkölcsi fogalomrendszerét normákba szorították. Erre nevelte az európai polgárt a 6. életévétől. A cigány közösségek kívül rekedése ezen oktatási rendszeren a mai beilleszkedési zavarok alapja. De hogyan szüntethetőek meg e zavarok? (Ismét a magyar szociológusok úttörő kutatásainak folytatására, támogatására hívhatunk fel.)
Végül: közgondolkodás kérdése a cigánykérdés, vagyis előítéletek, idegen-ellenesség kérdése is. Aminek megkülönböztető súlyossága: a cigányság külsőleg is eltér az európai átlagtól. A „más"-ságot nehezen viselő, bezárkózó társadalmak egyszerűen kinézik őket maguk közül. De vajon helyes-e, hogy a cigánykérdés kezelését lassan alárendeljük az előítéletek elleni általános harcnak? És a harc lassan már elsősorban az előítéletek ellen, nem pedig a cigányság szociális, kulturális emeléséért folyik.
Előítéletek nem azért élnek, mert a társadalom (mind a többség, mind a kisebbség) „reakciós", „előítéletes", „korlátolt" stb., hanem azért vannak előítéletek (hangsúlyozom: kölcsönös előítéletek), mert a kisebbség és a többség össze-illeszkedésének valós szociális, kulturális, szokásrendi nehézségei vannak. Nem az előítéletek miatt van cigánykérdés, hanem a cigányság és nem cigányság együttélésének valós problémái miatt. Először ezeknek a valós feszültségeknek a feloldásához kell eljutnunk, hogy e feloldás egyik melléktermékeként eljussunk az előítéletek megszüntetéséhez.
Ehhez az állításunkhoz kutatásaink vezettek. De vajon hogyan tudjuk felvilágosult európai értelmiségi önmegvalósító programjainkat párosítani egy közéleti értelmiségi magatartással? Amelyik a gyakorlati konfliktusok feloldásában is részt vállal? Elegendő, hogy nyílt, sokoldalú és őszinte vitákat rendezzünk? Kétségtelen: mi csak alternatívákat írhatunk le. Dönteni a politikusoknak kell. Ha mi önkritikusak vagyunk, vajon azok-e a politikai elit tagjai? Felkészült-e az adminisztráció a szociális-kulturális társadalomszemléletre? Hiszen nekik kell tudni felmérni, hogy milyen javaslatok megvalósítása menynyire használ, vagy mennyire árthat a társadalom egészének. Országosan vagy önkormányzati szinten. Segítik a mi javaslataink a gyakorlatban a roma kisebbség beilleszkedését? Vagy: mikor irritálják a többségi lakosságot? Számunkra a romakérdés nem egyszerűen szociológiai, de szociális-kulturális kérdés, amely egyrészt kutatást, elméleti szintetizálást és ugyanakkor gyakorlati társadalmi cselekvést igényel.
A romakérdés — ugyanúgy, mint általában a kisebbségi kérdés — csakis az államhatárokat átlépő regionális szemlélettel tárgyalható. A Magyar Tudományos Akadémia és általában a magyar kutatói és politikai elit szólítsa fel együttmunkálkodásra a közép-európai térség cigánysággal foglalkozó politikusait és értelmiségi elitjét. Nem utolsósorban a helyi roma eliteket.
|
|