|
|
„A cigányság helyzetével kapcsolatos nézetek állandóan visszatérő problémája, hogy a cigánykérdés elsősorban etnikai-nemzetiségi-faji vagy társadalmi rétegződési problémának tekinthető-e." — írja Szakolczai Árpád 1982-ben.1 Bár a megfogalmazás általánosabb érvényű, egyúttal jelzi a cigányokra vonatkozó szociológiai kutatások alapproblémáját is. Minden ilyen kutatásnak már a kezdet kezdetén fel kell tennie azt a kérdést, hogy kiket és milyen alapon tekint cigánynak. A kérdésre persze adható elméletileg megalapozott, vagy annak tűnő, és kizárólag a kutatás praktikus szempontjait figyelembe vevő, bevallottan gyakorlatias válasz, de megkerülni nem lehet. Egyrészt tehát minden, cigányokkal kapcsolatos szociológiai vizsgálódás kiindulópontja a definíciós probléma, másrészt — a kutatás közelebbi témájától és a megközelítési módtól függetlenül — a kutatási eredmények újabb — olykor a kiinduló hipotéziseknek ellentmondó — adalékokat szolgáltatnak a definíciós probléma megoldásához is. A cigányproblematika szociológiai szempontú megközelítésének magyarországi története azt bizonyítja, hogy a kérdésre nem könnyű megnyugtató választ találni, és hogy mind ez ideig egyetlen válaszadási kísérlet sem tudta a problémában rejlő valamennyi ellentmondást feloldani.
A magyarországi cigányság helyzetének felmérésére tett első módszeres és átfogó kísérlet a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal által 1893-ban végrehajtott „czigányösszeírás" volt. Ez az első — a gyermekbetegségek nyomait óhatatlanul magán viselő — kísérlet már egy jó részét felveti azoknak a problémáknak, amelyekkel a későbbi kutatások küszködnek majd. A korabeli Magyarországon érthető okokból az érdeklődés homlokterében álltak a nemzetiségi-etnikai problémák. Az ország területén élő nemzeti kisebbségek együttesen 50%-ot meghaladó aránya az autonómia növelésére irányuló törekvésekkel párosulva a történelmi Magyarország összeomlásának rémképével fenyegette az állam vezetését kézben tartó liberális nemességet. A nemzetiségek léte súlyos, megoldhatatlannak tűnő társadalmi konfliktusok forrását képezte. Ugyanakkor a nemzetiségi hovatartozás bizonyos mértékig a társadalmi réteghelyzetet is meghatározta, mert a különböző nemzetiségek társadalmi csoportok szerinti megoszlása lényegesen eltért egymástól. Nem véletlen, hogy a korszak népszámlálásai és egyéb statisztikai felvételei nagy előszeretettel használták „független változóként" a nemzetiségi hovatartozást. A nemzetiségi kategóriákkal az akkori társadalmi viszonyok számos összefüggését lehetett értelmezni.
A cigánykérdés mégsem ebben a kontextusban merült fel. Az eredményeket összegző tanulmány a következőképpen indokolta az összeírás szükségességét:
„Minden országban vannak még mozgó elemek, melyek nem alakultak ki a szerves fejlődésű társadalmi élet szilárd formáiba, hanem bizonytalanul szétfolynak, keresvén a közrend réseit és hézagait, hogy belevegyék magukat; melyek a civilizáció fogyatkozásaiból tengődnek, méltatlan állapotban, mely megnehezíti a törvény érvényesülését és megkönnyíti áthágását. Ez elemek így akadályozzák az egyenletes és egyetemleges szellemi és anyagi haladást, megnehezítik a közigazgatást, veszélyeztetik a közbiztonságot, és rontják a közerkölcsöt. A hivatásbeli csavargók ügyének rendezése úgy a politika, mint a humanitás követelménye a közigazgatás és a társadalom közös gondja. (...) Nálunk a csavargók legnagyobb része kóbor czigányokból áll. Ezek a csavargóknak általános nemzetközi tulajdonságai, s a mi sajátságos viszonyainkkal összefüggő külön vonások mellett határozott és specziális faji jelleget mutatnak. Csavargásuk sajátságos kóborlás. (...) Midőn a modern kultúrállam követelte közrend érdekében a belügyi kormányzat a csavargás megszüntetését fölvette teendői közé, mindenekelőtt a kóbor és félkóbor czigányok ügye rendezésének kellett előtérbe lépni. (...) (A czigány-ügy rendezésének) czélja pedig, hogy a czigányok a társadalomnak emberi méltósággal bíró, civilizált és boldog tagjai, az állam hasznos polgárai, a nemzet és haza hű fiai legyenek."2
A problémát tehát az összeírás irányítói a polgárosodás szempontjából tartották fontosnak. A cigánykérdést a polgárosodás „öntőformáin" kívül rekedt társadalmi csoportok felől közelítették meg. E csoportok nagyarányú jelenlétében egyszerre látták a magyarországi polgáriasodás felemás állapotának bizonyítékát és a továbblépés akadályát. Ugyanakkor fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy legfeljebb kisebb arányban, de „minden művelt országban" vannak ilyen kívül rekedt társadalmi csoportok, akiknek képviselői nálunk sem csak a cigányok, és hogy távolról sem minden cigány tartozik ebbe a kategóriába. Bár a korszak rendies tagoltságú, feudális maradványokkal terhelt magyar társadalma kapcsán ez erős anakronizmusnak tűnhet, mégis azt kell mondanunk, hogy a statisztikai hivatal szakemberei a „czigány-ügyet" legalább annyira rétegződési problémaként kezelték, mint amennyire faji-etnikai kérdésként. A cigányok összeírását az ő szemükben az indokolta, hogy a biztosított egzisztenciák, a stabil jogállású társadalmi csoportok körén kívül maradók többsége Magyarországon speciel cigány.
Ha viszont a cigányok körében bármilyen okból statisztikai adatgyűjtést kell végezni, akkor meg kell határozni azt is, hogy mit tekintenek a cigánybesorolás kritériumának. E tekintetben az összeírás irányítói igen gyakorlatiasan jártak el: „A czigány származás és eredet megállapítása rendszerint nem ütközik túlságos nehézségekbe. A közvélemény, a nép tudata rendesen igen biztosan evidentiában tartja a czigány eredetűeket, s ezeknek elég határozott ismérve az anthropológiaijelleg..."3 Ez — az összeírandók körének kijelölését szolgáló — meghatározás kísértetiesen hasonlít arra, amelyet majd nyolc évtizeddel később a Kemény-féle országos reprezentációjú cigányvizsgálat alkalmaz: „Kutatásunkban azokat a személyeket soroltuk a cigányok közé, akiket a nem cigány környezet cigánynak tekint."4 Mert bármilyen sok bírálat is érte ezt a tudománytalannak minősített, gyakorlatias kiindulópontot, ha sem az anyanyelv, sem az önkéntes bevallás, sem a humán antropológiai értelemben vett kultúra nem elégséges kritérium sem önmagában, sem együttvéve a társadalom cigánynak minősülő tagjainak „lefedésére", akkor az egész cigányság helyzetének feltérképezésére vállalkozó kutatásoknak nincs más választásuk, kénytelenek abból kiindulni, hogy a többségi környezet kiket minősít cigánynak. Annál is inkább, mert ez a minősítés az anyanyelvtől, a kulturális meghatározottságoktól és az egyéni szándéktól függetlenül is működik, és a csoportidentitás egyik legfontosabb elemévé válik.
Az 1893. évi összeírás fent idézett meghatározása még egy elemet tartalmaz, nevezetesen azt, amit Csalog Zsolt 1982-ben a következőképpen fogalmaz meg: „A magyarországi cigányság meghatározottsága egyebek mellett rasszantropológiai természetű: a cigányoknak nevezettek rasszösszetétele bár korántsem homogén, de az esetek többségében a mindennapi érintkezés során szabad szemmel is felfoghatóan eltér a nem cigány környezet (ugyancsak nem homogén, de domináns típusokban, köztudati vetületben »normák-ban« meghatározható) rasszjellegétől."5 De ezt a szempontot az 1893-as összeírás éppúgy, mint 1982-ben Csalog, a környezeti minősítés egyik alkotóelemének tekinti: „A pigmentáció eltérése megüti azt a mértéket, hogy — inkább csak kivételeket leszámítva — letagadhatatlanná tegye a cigány származást."6 Csalog természetesen a cigány meghatározottság egyéb — rendkívül fontos — dimenzióit is érinti: a cigányok kétharmadát jellemző létminimum alatti jövedelemszintet, az egyes cigány csoportok etnikai arculatát meghatározó kulturális tradíciókat (ezen belül az anyanyelv és a tradicionális mesterségek szerepét), de a „definíció kulcsát" a minden magyarországi cigányra érvényes kritériumot végül ő is a környezet minősítésében látja.
Ez a definíciós kulcs természetesen nem tekinti cigánynak a társadalomnak azokat a cigány származású tagjait, akik nyomtalanul felszívódtak a többségi társadalomban. Az 1893. évi összeírás eredményeit ismertető tanulmány is utal erre: „...minden gondosság és pontosság mellett is kimaradtak az összeírásból olyanok, kiknek czigány volta nem tudtatik... "7 Mint ahogy legnagyobb valószínűséggel az 1971. évi felvételből is a leginkább asszimilálódott cigányok maradtak ki.
A többségi társadalom minősítését definíciós kulcsnak tekintő megközelítés a cigányságot lényegében olyan társadalmi kisebbségnek ismeri el, amely ugyan etnikailag meghatározott történelmi képződmény, de fennmaradásában nagyobb szerepet játszik a többség elkülönítő, megkülönböztető magatartása, mint a kisebbség immanens sajátosságai. A cigánybesorolás ugyanis az esetek túlnyomó többségében nem semleges tartalmú objektív ténymegállapítás, hanem olyan általánosított, negatív értékítéletekkel jár együtt, amelyek döntően meghatározzák a nem cigány többség és a cigány kisebbség viszonyát, sőt erősen befolyásolják a cigány társadalmon belül zajló folyamatokat is. Ahogy Csalog Zsolt írja: „Nem csupán arról van itt szó, hogy minden más definíciós kísérlet eredménytelen, s ezért kénytelen még a tudományos megközelítés is egy ilyen »indirekt«, »szubjektív« körülíráshoz folyamodni, hanem valóban a cigány népnek egy igen fontos — bizonyos értelemben talán legfontosabb — meghatározottságát ragadtuk meg ezzel. Hogy ti. eleve csak egy függőségi relációban határozható meg. Hogy a cigánynak, cigányságnak van identitástudata, az eleve mintegy negatív identitástudat, válasz, reflex. Mert a szociálpszichológiai mechanizmus általánosítja a cigányokról szerzett valós tapasztalatokat, s az ezekből kialakított, végső formájukban már nem is valós tartalmú előítéleteit nyomasztó súllyal a cigánynak bélyegzett egyénre vetíti, úgyszólván megfosztva ezzel a humanizált kommunikáció, sőt egyáltalán a szabadon választott cselekvési stratégia lehetőségeitől."8
íz az álláspont kétségtelenül egyoldalú, mert a cigány identitástudatnak igenis vannak és lehetnek pozitív elemei, de hogy valóságos megfigyelésekből indul ki, azt bizonyítják a Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1979-ben publikált közvélemény-kutatási eredményei.9 Ez a kutatás — többek között — éppen a cigány minősítéshez tapadó értékítéleteket, érzelmeket, attitűdöket vizsgálta. A válaszadóktól az összehasonlítás érdekében két definíciót kért: „Kit tekint ön cigánynak? Kit tekint ön magyarnak?" A két kérdésre adott válaszok különbségeiből a cigányokkal szemben érvényesített erős stigmatizációs tendencia rajzolódik ki. A válaszok tanúsága szerint a „cigány" definíciója főként olyan elemekből (származás, külső antropológiai jegyek) áll össze, amelyek nem megváltoztathatóak, és így teljesen függetlenek az egyén döntésétől, míg a „magyar" definíciója sokkal nagyobb teret hagy a szabad választásnak. („Aki magyar voltát nem vállalja..., megváltoztathatja identitását, és ... a földrajzi helyváltoztatás is megszüntetheti a magyar azonosságot."10)
A meghatározásokból és a más kérdésekre adott válaszokból is egyértelműen kiderül: a nem cigány társadalom tagjai közül igen sokan vannak azon a véleményen, hogy a cigánybesorolástól gyakorlatilag nem lehet megszabadulni. A válaszadók közel fele például cigánynak tekinti „azt az asszonyt, akinek a szülei cigányok voltak, ő maga férjével és három gyerekével egy nagyközségben családi házban lakik, és a községi iskolában tanítónő."11 Ennek a ténynek a következményeit az teszi különösen súlyossá, hogy a közvélemény jelentős része a „cigány fogalmat nem pusztán az" objektív csoport-hovatartozás megjelölésére használja, hanem alkalmasnak tartja negatív értékítélet kifejezésére is." (Az érdemi válaszadók 39%-a kapcsolt a „cigány" definíciójához negatív értékítéletet.12) A cigánynak minősítés ebben a kontextusban óhatatlanul stigmává válik, mert automatikusan egy negatív sajátosságokkal felruházott társadalmi csoport tagjaként kezeli az így minő-sített egyént. Ráadásul lényegesen könnyebb hozzájutni ehhez a stigmaként működő besoroláshoz, mint megszabadulni tőle. A szóban forgó kutatásban arra a kérdésre, hogy „Cigánynak tekinti-e ön azt, akinek a szülei nem cigányok, ő maga cigánnyal kötött házasságot, és cigányok között él?", a kérdezettek 28%-a igennel válaszolt.13
Hangsúlyoznunk kell, hogy a környezet minősítését alapnak tekintő meghatározás sokszor csak kiindulópont, technikai segédeszköz a kutatás alanyainak körülhatárolására. Önmagában nem garantálja, de nem is zárja ki egészen másfajta szempontok érvényesítését.
Azok a definíciós kísérletek, amelyek figyelmen kívül hagyják a többségi társadalommal kialakult viszonyrendszert, és a cigány társadalom belső sajátosságaiban vélik megtalálni a minden tagjára érvényes kritériumot, többnyire vagy erősen leszűkítik a fogalom érvényességi körét, vagy általános érvényűnek tüntetnek fel olyan vonásokat, amelyek csak a cigányság egyes csoportjaira érvényesek.
Az előbbire példa Szegő László meghatározási kísérlete, amely csak a cigány anyanyelvű cigányokat tekinti igazán cigánynak, mondván, hogy: „e nép-" csoport teszi ki a magyarországi cigányság döntő többségét, mintegy 85-90%-át" és hogy „az ő problémájuk tekinthető a tulajdonképpeni cigánykérdésnek, mivel részint ők őriznek olyan nyelvi, kulturális és etnikai vonásokat, amelyek csoportjukat bizonyos nyilvánvaló nemzeti jelleggel ruházzák fel, másrészt pedig mind szaporulatuk, mind nemzeti jellegükből adódó tudati kulturális különállásuk akadályozza őket abban, hogy a modern társadalom struktúrájába az elmagyarosodás útján illeszkedhessenek be".14 Az álláspont tarthatatlanságát az 1971. évi országos vizsgálat eredményei alapján Kemény István a következőképpen indokolja: „A valóságban a magyarországi cigányság döntő többségét nem a cigány anyanyelvű, hanem a magyar anyanyelvű cigányok teszik ki. De nincsenek olyan nyelvi, kulturális és etnikai vonások sem, amelyek a cigány anyanyelvű cigányságot nyilvánvaló nemzeti jelleggel ruháznák fel, sőt még olyanok sincsenek, amelyek őket a magyaroktól, valamint a nem cigány környezettől élesen elhatárolnák, és egységbe forrasztanák A magyarországi cigányság egymástól elkülönülő életformacsoportokra oszlik. E csoportok kialakulásában és elkülönülésében fontos szerepet játszanak a nyelvi tényezők, de ugyanilyen, vagy még nagyobb szerepet játszanak más tényezők, így többek között a társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódás foka és jellege."15
Vekerdi József az őstörténeti ködökben gyökeredző sajátos cigány életformában véli megtalálni azt a közös jegyet, amely nemcsak a hazai, hanem az egész világ cigányságát egységbe kapcsolja: „Az utóbbi időben a kutatók figyelme egy régóta ismert, de kellőképpen nem hangsúlyozott, szociológiai jellegű megközelítés felé fordult: ne a nemzetekben és társadalmi osztályokban gondolkodó, modern európai kategorizálás szempontjaiból induljunk ki a cigányság meghátározásakor, hanem ettől eltérő oldalról, az életforma milyensége tekintetébőI vizsgáljuk a cigányság sajátos vonásait és az egységes gondolkozás- és viselkedésmódot, illetve az életforma ebből fakadó hasonlóságát tekintsük a cigányságot egységbe fogó tényezőnek."16 Vekerdi a cigányságra vonatkozó történeti kutatásoknak abból a hipotéziséből kiindulva, hogy „a cigányság ősei az ókori indiai domba népcsoport, a társadalom kaszton kívüli, kitaszított elemein belül a legalsó réteget képezték" és „a lét határozza meg a tudatot" marxi elvére hivatkozva a több ezer évvel ezelőtti létfeltételekből és meghatározottságokból vezet le mai étkezési és lakberendezési szokásokat, tudati beidegzettségeket, viselkedési formákat stb. Ezekből a történetileg levezetett elemekből azután megpróbál olyan konzisztens rendszert felépíteni, amely az ún. sajátos cigány életformaként értelmezhető. Szerinte ez a távoli múltban gyökerező életforma példátlan szívóssággal állt ellen a legkülönfélébb környezeti hatásoknak — többek között az ideérkezés után, az európai civilizáció hatásának is —, illetve kizárólag azokat az elemeket építette be, amelyek valamilyen módon összeegyeztethetők voltak a hagyományos életformával. Vekerdi felfogása tartalmaz a valóságosnak megfelelő mozzanatokat, de a történelmi levezetés ellenére végül is történelmietlen, mert teljesen figyelmen kívül hagyja egyrészt a befogadó társadalmak szerepét a tradicionális elemek fennmaradásában — mintha a cigányság története kizárólag immanens törvényszerűségeknek engedelmeskedne —, másrészt azokat a cigányságon belüli évszázadokkal ezelőtt megindult differenciálódási folyamatokat, amelyeket más összefüggésben — ha a gondolatmenet úgy kívánja — maga is fontosnak tart hangsúlyozni. A sajátos cigány életforma mindenre kiterjedő egységes rendszerként, úgy, ahogy ő leírja, valószínűleg egyáltalán nem létezik, és soha nem is létezett. De Vekerdi meghatározását ettől függetlenül is csak akkor fogadhatjuk el, ha érvényességét a cigányság itt-ott még létező archaikus szigeteiről indokolatlanul kiterjesztjük a mai magyar cigányság egészére, avagy a cigányok jelentős részét kirekesztjük a cigányság fogalmából.
Sok ponton érintkezik Vekerdi gondolatmenetével Csengey Dénesé, de legalább annyira el is tér.17 Ő is utal a távoli múltba vesző történelmi előzményekre, de jól tudja, hogy a tudomány e tekintetben még túlságosan keveset tárt fel ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni. Éppen ezért figyelmét arra a „pillanatra" összpontosítja, amikor a cigányok vándorlásuk során összetalálkoznak a lényegesen fejlettebb európai civilizációval. Az ütközés ténye és következményei érdeklik, s ezért a mai helyzetig vezető elemzésben lényegesen nagyobb hangsúlyt kap a kölcsönhatás, a befogadó társadalom és a cigányok viszonya. A meghatározás kulcsát is a két társadalom (a többségi és a cigány) alapvető különbözőségében találja meg. Csengey „az egész cigány nép objektíve más minőségéről" beszél, és ezt a más minőséget az alacsonyabb fejlettségű civilizációval, a cigány hagyományokkal, szokásokkal, kultúrával és nyelvvel, az ősközösségi elemeket tartalmazó közösségmodellel határozza meg. Maga a definíció nem esik túlságosan távol Vekerdiétől, de mert Csengeynéra két „társadalomrész" viszonya döntő szemponttá válik, egészen más következtetésre jut. Míg Vekerdi a konzervatív, önmagát túlélt életforma, a funkciójukat vesztett szokások teljes és gyors feladásában, „a hagyományos életformából történő kiemelkedésben" látja a megoldást — mintha ez kizárólag a cigányokon múlna, s mintha bizonyos tradíciók fennmaradása kizárólag a lét által meghaladott tudat rugalmatlanságának következménye volna —, addig Csengey szerint a fő kérdés az, „hogy lehetséges-e demokratikus viszony, egyenrangú közlekedés az egy államiság keretei közt létező, de különböző történelmi fejlettségű, sőt nem is ugyanazon fejlődési vonalhoz rendelhető társadalomrészek között, vagy pedig az a folyamat, melynek során az alacsonyabb fejlettségű civilizáció elsajátítja a magasabb fejlettségűt, szükségszerűen antidemokratikus folyamat, és kikerülhetetlenül magával hozza a cigányságnak hagyományaiból, szokásaiból, kultúrájából, nyelvéből, minden sajátosságából való adminisztratív kilakoltatását, egy ősközösségi elemeket tartalmazó közösségmodell felmorzsolódását egy önminősítése szerint közösségi társadalomban".18
Bár Csengey utal az „objektíve más minőség" eróziós folyamataira, mégis elkövet egy történelmi csúsztatást. Teljesén igaza van, amikor a két gyökere-sen különböző civilizáció összetalálkozásának, a cigányok ideérkezésének időszakáról beszél. Igaza van abban is, hogy a rendi társadalomszerkezetbe nem tudtak, és nem is akartak beépülni, s hogy ennélfogva helyzetüket egy ideig a társadalmon és jogon kívüliség állapota jellemezte. Viszont a 20. század második felében „az egész cigány nép objektíve más minőségéről" beszélni anakronizmus. Ahogy Solt Ottília írja: „A többségi (nem cigány) társadalomtól teljesen független cigány társadalmiság és cigány életmód a cigányok megjelenésétől kezdve (sőt már az ideérkezés előtt) korlátozást szenvedett, és a korlátok egyre szűkebbre szorították ennek az önállóságnak a lehetőségét. Tartósan, a pusztulás veszélye nélkül nem alakulhatott ez az életmód úgy, hogy valamennyire ne simuljon a többségi társadalom és az állam intézményeinek és szokásainak rendszerébe."19
Ráadásul a cigányok bevándorlása századokra elnyúló, hosszú folyamat. A 18. századi Habsburg-uralkodók cigányokkal kapcsolatos rendeletei és intézkedései óta egészen a 20. század közepéig minden idevágó kezdeményezés különbséget tett a már letelepedett és többé-kevésbé integrálódott, valamint a még vándorló, „kóbor" cigány csoportok között. Az állam az igazi problémát mindig az utóbbiak jelenlétében és társadalmi veszélyességében látta, s az alkalmazott vagy alkalmazni próbált módszerek drasztikus vagy kevésbé drasztikus voltától függetlenül, ennek az életformának a teljes föladását akarta kikényszeríteni. Ha a probléma ilyen hosszú időn át ennyire hasonló módon vetődik fel, ez látszólag azt bizonyítja, hogy a cigányok bizonyos csoportjai minden kényszer, próbálkozás és romló feltétel dacára századokon át meg tudták őrizni tradicionális életmódjukat, és igen hatékonyan álltak ellen a többségi társadalom sokféle formában megnyilvánuló nyomásának.
Az egyes közösségek történetének behatóbb vizsgálata azonban azt bizonyítja, hogy nem erről van szó. Hanem sokkal inkább arról, hogy miközben a régebben bevándorolt csoportok — bár sok kitérővel és zökkenővel tarkított folyamat keretében, de — fokozatosan integrálódnak, újabb és újabb csoportok érkeznek az országba, és felbukkanásuk ugyanolyan problémákat vet föl, mint a régebben itt élő csoportoké 50, 100 vagy 150 évvel korábban.20 Ez a hosszan elhúzódó folyamat azzal a következménnyel jár, hogy „az egész cigány nép objektíve más minősége" fokozatosan érvényét veszti, és a cigányok egyre növekvő részének problémája kezelhető elsősorban társadalmi rétegződési problémaként. Ezért írja Kemény az 1971. évi vizsgálat zárótanulmányában, hogy „a falusi cigányság nem rendelkezik önálló, elkülönült kultúrával vagy szubkultúrával. A 19. és 20. század első felében fokozatosan kialakult a falusi és mezővárosi szegénység szubkultúrája: a cigányok ennek voltak részei, illetve a cigányság egyes életforma csoportjai ezen belül alkottak kisebb mikroklímákat."21 Kemény talán kissé bagatellizálja a sajátos cigány tradíciók "súlyát, és a kelleténél differenciálatlanabbul kezeli a különböző típusú cigány közösségek közti különbségeket, de a tendencia — jelentős cigány tömegek integrálódása a falusi szegénység szubkultúrájába — aligha vitatható. Ugyancsak az 1971. évi vizsgálathoz kapcsolódva Rupp Kálmán például árnyaltabban közelíti meg a kérdést: „Falusi kovács vagy csordás cigányok valamilyen formában az adott településegység társadalmába integrálódtak. Előbbiek pozíciója nem is feltétlenül a legalacsonyabb státusú, utóbbiaké általában igen, de mindkét esetben belső szerkezeti elemet alkotnak. (...) A földnélküli parasztok nem rendelkeznek olyan életkeretekkel, amelyek lehetővé és szükségessé tennék számukra ismereteik, a termelési technika stb. saját, belső erőkből történő felhalmozását — ennyiben életüknek van némi belső hasonlósága a cigányok történetileg kialakult pozíciójához."22
Csengey joggal kifogásolja, hogy az 1960-as évek elején a cigánykérdés kizárólag szociális problémaként vetődött fel, hiszen a többségi társadalom erősen stigmatizáló megkülönböztetése már akkor is indokolttá tette a szociális és etnikai szempontok együttes alkalmazását. Az is kétségtelen, hogy Kemény, részben a vázolt okok miatt, részben azért, mert a gyakorlatilag előzmények nélküli, makroszociológiai jellegű országos vizsgálat kevéssé volt alkalmas a különböző életforma- és közösségtípusok belső szerkezetének mélyebb elemzésére, elsősorban a társadalmi rétegződéssel, a szegénységgel összefüggő problémákat hangsúlyozta. Csengey hiányérzete tehát bizonyos mértékig jogos, de nem azért, amit ő legfőbb bizonyítéknak tekint: „Pedig éppen a cigányság közegellenállása figyelmeztet arra, hogy többről van szó, mint puszta szociális problémáról."23 A közegellenállás ugyanis jórészt csak látszólagos. Sokkal inkább a másik oldal, a többségi társadalom közegellenállásáról van szó. Ami a cigányok közegellenállásának tűnik, az mindenekelőtt válasz a helyzetre, a kitörési lehetőségek korlátozottságára, a szűkös perspektívákra, s mint ilyen, éppúgy sajátja a nem cigány szegénykultúrának, mint a cigánynak. Ahogy Kemény írja néhány évvel későbbi írásában: „Igaz ez a szegényekre és a cigányokra is: a felzárkózás akkor lehetséges, ha kilincs és kéz egymásba illenek. Mindig vannak könnyen megnyitható kapuk, de csak azoknak, akik már tudják kezelni a »nyílászáró szerkezetet«, vagy legalábbis képesek azt megtanulni. Ha nagyon nagy a gazdasági növekedés, és ennek megfelelően a kereslet, a szívás, akkor minden kapu tárva: hátulról lökik, elölről húzzák még a vonakodót is. Ha kisebb, akkor a kívülállóknak csak egy része jöhet be, az intézmények válogatnak, csak azt engedik be, aki néhány kritériumnak megfelel. Egyes hagyományok jobban segítik az ilyen megfelelést, mások kevésbé. (...) Nem hiszek az életforma konzervatizmusában. Nem hiszek abban sem, hogy a »tudat« elmarad a lét mögött, hanem azt gondolom, hogy amíg van gang, galeri, telep, tradicionális életmód stb., azért van, mert tagjainak nincs jobb lehetőségük.24
A szociális megközelítés azért nem elégséges, mert az etnikai megbélyegzés növeli a közegellenállást, mert kényszerű azonosságtudatot épít ki olyanokban is, akiknél ez nem „immanens" szükségszerűség, mert összetartozó kisebbséggé teszi a szociológiai, etnikai vagy kulturális értelemben távolról sem homogén cigányságot. És ebben az összefüggésben már teljesen indokolt a Csengey által megfogalmazott alternatíva a cigány kisebbség és a nem cigány többség viszonyának demokratikus és antidemokratikus változatáról.
Vannak, akik a nemzetiséggé nyilvánításban látják a dilemma feloldásának kulcsát. Ők, mivel a klasszikus definíció (közös nyelv, kultúra és történelmi hagyomány) nem alkalmazható a cigányságra, a valóságot igyekeznek a definícióhoz igazítani. Vannak, akik csak az antidemokratikus változatot tartják lehetségesnek és elfogadhatónak, és ezért a nemzetiséggel, mint a cigányság esetében használhatatlan fogalommal együtt minden demokratikus megoldás lehetőségét is elutasítják. Csengey úgy véli, azzal hogy a kormány etnikai csoportként ismerte el a cigányokat, legalább a feltételei megteremtődtek annak, hogy az alapkérdést világosan meg lehessen fogalmazni. De a politika síkján a definíciók már nem sokat számítanak: az önszerveződés és érdekérvényesítés lehetősége, a kisebbségi jogok és intézmények nélkül a demokratikus alternatívának nincsenek esélyei. Ezek a meggondolások azonban már messze túlmutatnak a szociológia tárgykörén. Ezért a definíciós problémákról térjünk át az eredmények ismertetésére.
Az 1893. évi statisztikai felvétel adatait óvatosan kell kezelni, mert az összeírást a közigazgatási apparátus végezte, amelynek esetenként érdekében állhatott a valóságosnál szebb képet festeni, más esetekben csak formálisan tett eleget kötelezettségének, Budapesten pedig egész egyszerűen elszabotálta az adatgyűjtést. A felvétel eredményei alapján mégis viszonylag jól körvonalazható a korabeli Magyarország cigányságának helyzete, társadalmi struktúrában elfoglalt helye, integráltságának foka, belső rétegződése és a többségi társadalomhoz fűződő viszonya.
Mindenekelőtt az a meglepő, hogy bár az összeírást a „kóbor és félkóbor czigányok ügyének rendezésére" hivatkozva kezdeményezték, az összeírtak 88,5%-a mégis „állandóan letelepedettnek" minősült, csak 7,4%-ukat sorolták a „huzamosabban tartózkodók" kategóriájába, és mindössze 3,3%-ot a „vándorczigányok" közé. Ez a megoszlás már önmagában is igazolni látszik azt a feltételezést, amelyet az összeírás további adatai csak megerősítenek. Nevezetesen, hogy ellentétben Nyugat-Európával, ahol a cigányság vagy megőrizte tradicionális alapokon nyugvó különállását, vagy olyan sikeresen asszimilálódott, hogy nyoma sem maradt cigány eredetének, a korabeli Magyarország és valószínűleg egész Közép-Európa cigányságának döntő többsége valamilyen közbülső társadalmi helyet foglalt el. (Nemcsak az időközben bekövetkezett fejleményeknek, hanem a 19. századi helyzet különbözőségének is szerepe van abban, hogy míg Közép-Európában a vándorló életforma mára teljesen megszűnt, addig Nyugat-Európában — igaz erősen modernizált változatban —, de ma is létezik.25) A 19. századi magyarországi cigányságnak ez a nagy többsége nem tekinthető igazán integráltnak, még kevésbé asszimiláltnak, de teljesen kívül rekedtnek, társadalmon kívüli csoportnak sem.
Ennek a köztes helyzetnek a sajátos magyar társadalomfejlődésben és az ezzel összefüggő gazdasági viszonyokban rejlik a magyarázata. Ahogy Rupp Kálmán írja: „Magyarországon a feudalisztikus, de a kapitalizálódó munkamegosztásnak is számos olyan »pólusa« volt, melyet a társadalom alapvető szerkezeti elemei nem, vagy nem kellő mértékben voltak képesek betölteni. (...) Mindenekelőtt a kereskedelem és néhány, többnyire idényjellegű, szétszórt és ritka igényeket kielégítő termelő funkció tartozott ide. Ezen, többnyire viszonylag gyorsan változó funkciók ellátása bizonyos értelemben társadalmon kívüli — a magyar feudális szerkezetnek nem belső részét képező — csoportokra maradt. A magyar társadalomnak részét képezték, de különálló, nem belső elemet alkottak ezek a — többnyire etnikailag is megragadható — csoportok. Gazdaságilag a társadalom részei voltak — elismerten szükséges funkciót gyakoroltak —, társadalmilag azonban az adott funkció általában idegen volt a magyar társadalom rendjétől. Ezért a megfelelő csoportok mindenképpen sajátos helyzetet foglaltak el a magyar társadalomban, sem teljesen kívülállónak, sem teljesen belsőnek nem nevezhetők. (...) Általában — épp amiatt, hogy a társadalom viszonylagos belső rugalmatlansága folytán nem volt képes a működéséhez szükséges valamennyi funkciót ellátni — valamilyen módon integráltak voltak ezek a csoportok: sajátos rendként volt kijelölve pozíciójuk a társadalomban, kissé merevebben, a távolságot erősebben jelző módon, egyes esetekben társadalomalattiként, de mégsem teljesen idegen testként."26
Ennek a köztes állapotnak a meglétére az 1893. évi felvétel összegzői is felhívják a figyelmet: „A hazai czigányok nemzetiségi jellege több tényező és egy folyamatban levő processus eredője, s így minden sajátságos pregnánssága mellett is gyakran több tekintetben meghasonlást, ingadozást, tarkaságot mutat. E tényezők: az eredeti faji jelleg, az eredeti nyelvhez és primitív culturához való ragaszkodás mérve, a más nemzetiségekhez és a nemzettesthez s az általános polgárosodáshoz való simulás iránya és aránya. (...) Különben minél műveltebb valamely állam, rendesen annál inkább eltér a czigányok jellege és életmódja a lakosságétól. Angliában pl. a czigányok nagy része még mindig vándoréletet folytat. Romániában pedig a czigányt gyakran alig lehet megkülönböztetni a többi lakosoktól. Magyarország e tekintetben mintegy középhelyet foglal el."27
A felvétel számszerű adatai pedig további bőséges adalékkal szolgálnak a jellegzetesnek tekinthető köztes állapot megragadásához. A foglalkoztatási adatok egyértelműen jelzik, hogy a cigányok a „kitöltetlen pórusokba" behatolva megtalálták a maguk helyét a társadalmi munkamegosztásban. Ez akkor is igaz, ha az összegzés utal arra, hogy „a czigányok foglalkozása általában eltér attól, a mit a modern demographia a culturnépeknél foglalkozásnak nevez, (...) de eltér a primitív törzsek foglalkozásától is ",28 hiszen ez éppen a felemás helyzetet eredményező speciális funkciók betöltésének a bizonyítéka, amit néhány konkrét példa is jól érzékeltet: „A czigányok előszeretettel foglalkoznak nálunk is a vassal, és ennek primitív eszközökkel való feldolgozásában nagy ügyességet fejtenek ki." „A czigányok kovácsmestersége az az iparág, mely úgy a foglalkozó egyének, mint a foglalkoztató viszonyok szerint a legalkalmasabb a fejlesztésre, s ezért különös figyelmet érdemel a czigány-ügy rendezése szempontjából is. A vándor-, a házi- és népipar színvonaláról lehetőleg a rendes ipar fokára emelendő."29 (A cigány kovácsok tették ki az összes iparral foglalkozó cigány férfi 36,5 és az összes kovács 22,5%-át.) „Fontos a czigány indusztriára nézve a famunkával foglalkozók csoportja is. (...) Tevékenységük közhasznú annyiban, hogy sok olyan helyen, a hová nehezen lehet férni és a honnan szál- vagy hasábfát alig lehetne haszonnal szállítani, értékesitik az erdőterményt, ezért méltányos árt vagy más ellenértéket adnak a tulajdonosoknak és munkájok után többnyire elég becsületesen megélnek."30
Természetesen az 1893. évi összeírás —jellegénél fogva — nem mutathatta ki a foglalkozások egymást kiegészítő jellegét, a megélhetési módok váltogatásának mértékét, de annyi bizonyos, hogy a cigányok az itteni munkamegosztásba félig-meddig betagolódva valahogy meg tudtak élni. (Nyilván nem véletlen, hogy a közép-európai térségben a cigányok összlakossághoz viszonyított aránya messze meghaladta a nyugat-európai mértéket.)
További közvetett bizonyítéka a cigányok sajátos társadalmi helyzetének az anyanyelv, illetve a nyelvismeret szerinti megoszlás.
„Mint főeredmény mindenekelőtt kiemeljük azt, hogy az összes czigányságnak több mint fele, 52,3%-a nem tud czigányul. A czigányul nem tudók nagy százaléka egészben véve biztos jele annak, hogy e népelem általában távolodik eredeti fajától és közeledik a nemzet többi elemeihez. Noha e tekintetben nem rendelkezünk biztos számadatokkal, mégis állíthatjuk, hogy a czigányul nem tudó czigányok aránya nálunk nagyobb, mint más államokban. A nyugati országok kevés számú czigányai igen notóriusok és a többi lakosságtól elkülönzöttek, s külön nyelvük nemcsak a nemzeti, hanem az egyéni lét fenntartásának egyik eszköze. Keleten pedig a czigányok még közelebb állnak eredeti állapotukhoz, ott a közművelődés és idegen nemzetiségek hatása is kevésbé intenzív, és így kevesebb alkalom van a czigány nyelv használatának megszorítására."31 A viszonylagos integráltság jele, hogy a felvétel adatai szerint az „állandóan letelepedett" cigányok a községek közel 40%-ában nem elkülönülten, hanem a „lakossággal vegyesen" laknak, valamint hogy 64%-uk házban él. Ez akkor is tanulságos adat, ha a házak minősége nincs közelebbről meghatározva, és így csak annyi biztos, hogy az egészen kezdetleges putrinál, kunyhónál valamivel mindenképpen magasabb színvonalú lakóépületet jelentenek.
Végül a cigányok egy részének bizonyos mértékű társadalmi betagolódása mellett szól az is, hogy a felvétel időpontjában vannak már iskolába járó cigány gyerekek is. Semmiképpen sem akarunk az összeírásnak a felmérés összegzői szerint is rendkívül megbízhatatlan iskoláztatási adataiból messzemenő következtetéseket levonni. Annyit azonban egyéb információk ismeretében mindenképpen leszűrhetünk belőlük, hogy ebben az időpontban már vannak olyan települések, ahol a cigány gyerekek nem elhanyagolható része elkezdi az elemi iskolát, és legalább egy darabig elfogadható rendszerességgel látogatja. E tény jelentőségét akkor tudjuk megfelelően értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy a múlt század végén az iskola még a parasztság minden rétegében sem vált teljesen elfogadott intézménnyé, és sok parasztgyerek — különösen a földnélküliek családjaiból — nem, vagy csak nagyon rövid ideig és rendszertelenül járt iskolába. Természetesen szó sincs arról, hogy a cigány gyerekek e tekintetben egy szintre kerülnének a parasztgyerekekkel, hanem csupán arról, hogy a leginkább megállapodott és integrálódott cigányközösségekben a gyerekek iskoláztatási szintje megközelíti a legszegényebb nem cigány rétegek gyerekeiét. Ezzel megindul egy nagyon lassú, hosszan elhúzódó adaptálódási folyamat, amelyet más, későbbi fejlemények esetleg hosszú időre meg is akaszthatnak. Mégis ezekben a közösségekben megszünteti azt a hosszú távra konzerválódó állapotot, amelyben az iskola a cigányság számára totálisan idegen intézmény marad.
Az összeírás eredményeiből kihámozható másik fontos tanulság, hogy a 19. század végére a cigány társadalmon belül végbement egy nem túlzottan nagy mértékű, de mégis jelentősnek tekinthető differenciálódás. Ennek a differenciálódásnak persze megvannak a maga szélső pólusai és látványos megnyilvánulásai a karavánokban közlekedő, sátrakban lakó „nomádoktól" egészen a kuriózumként előforduló értelmiségi foglalkozású cigányokig, ám sokkal fontosabbak a „közbeeső" csoportok közötti kisebb, de a cigány társadalom egészének tagolódását sokkal inkább meghatározó különbségek. Az összegző tanulmány még a ritka kivételt jelentő értelmiségi foglalkozásúakkal kapcsolatban is azt írja, hogy a róluk készült „...táblázat távolról sem nyújt hű képet a czigányoknak az értelmiségi hivatásokban való szerepléséről, a melyre nézve sokkal fontosabb az, a mi nincs benne, mint az, a mit magába foglal. Nagy hézag első sorban a fővárosnak az összeírásból való hiánya. Mert a czigánynak is itt összpontosul az intelligentiája. Van itt nem egy név szerint ismeretes czigány származású egyén az értelmiségi foglalkozások különböző ágaiban, még pedig nemcsak a legalsóbbakban."32 De ezektől a meglehetősen bizonytalan információktól eltekintve is tudható, hogy már akkor létezett a cigányságnak egy nem teljesen felszívódott (asszimilálódott), tehát még megkülönböztethető, de a szó tágabb értelmében polgárosultnak tekinthető „elitje". Budapest például az alábbi indoklás alapján kapott miniszteri felmentést az összeírási kötelezettség alól: „...a főváros területén tartózkodó czigányok állandóan meg vannak telepedve, rendes lakással, családi élettel és polgári foglalkozással bírnak, szóval összes vonatkozásaikban a többi lakosokkal ugyanazon elbánás és nyilvántartás alá esnek, sőt azoknak egy része annyira polgárosult, hogy czigány számba nem vehetők."33
A kényelmetlen kötelezettségekkel járó összeírás elhárításának szándéka nyilván nagyon megszépítette a képet, de az teljesen mégsem mondhatott ellent a valóságos helyzetnek. Az összegző tanulmány a fővárosnak ezt az érvét így hárítja el: „épen ez az állapot ugyancsak érdemes lett volna beható és részletes vizsgálásra. (...) Mert az összeírás gyakorlati intentiójának végczélja nem annak megállapítása, hogy vannak polgárosult és nem polgárosult czigányok, hanem azon eszközök és hatások, azon okozati viszonyok megismerése, melyek a nem polgárosult czigányt polgárosulttá tehetik."34 Az tehát, hogy vannak „polgárosult" cigányok, abban az időszakban már semmiképpen sem képezhette vita tárgyát. E réteg létezése azonban a cigányság egésze szempontjából még mindig marginális jelenség. A cigányság nagyobb tömegeit érintő differenciálódás a foglalkozás, az anyanyelv és a nyelvismeret, a lakás-és településviszonyok, a földrajzi elhelyezkedés és egy sor egyéb tényező meghatározott kombinációiban érhető tetten. Erre utal például a letelepültség mértéke és a különböző foglalkozási ágak közötti összefüggés (a teknővájók kétötöde „huzamosabb" tartózkodású, az üstfoltozók fele „vándor czigány"), vagy az írni-olvasni tudók egyes megyékre vetített aránya (Moson 27,8%, Csongrád 19,8%, Békés 15,1%, Brassó 12,8%, illetve Arad 2,6%, Máramaros 2,2%, Hunyad 1,3%). Egy-egy mutató önmagában ritkán alkalmas a cigányság belső tagozódásának a leírására: „Egyes esetekben a czigány nyelv tudása egymagában nem döntő az egyéni habitusra nézve; teljesen civilisált egyének, pl. előkelő, művészszámba menő zenészek többnyire tudnak czigányul, míg viszont a czigányul nem tudók, különösen a beás vagy tót falukban szórványosan letelepedettek közt gyakran fölötte kezdetleges műveltségű és igen vad indulatú egyének találhatók."35
Végül az 1893. évi összeírás bizonyos területeken módot ad az akkori és a mai adatok összevetésére, és ezzel bázisul szolgál a történeti analízishez. A cigányok területi elhelyezkedése például 1893-ban a maihoz hasonló képet mutat. Ha csak a mai Magyarország területét vesszük figyelembe, a cigányok összlakossághoz viszonyított aránya akkor is az északkeleti régióban (Abaúj-Torna, Szatmár, Nógrád, Szabolcs, Borsod, Zemplén) volt a legmagasabb, és az északnyugatiban (Moson, Sopron, Veszprém, Győr) a legalacsonyabb. Ugyanakkor a dél-dunántúli megyék (Baranya, Somogy, Zala) azóta lényegesen előbbre kerültek a „rangsorban", ami jelzi, hogy erre a területre még jelentős tömegű román anyanyelvű cigány vándorolt be a századforduló táján és azt követően. Az akkori és a mai adatok puszta összevetése persze az esetek többségében keveset mond, de más forrásokkal kiegészítve segítheti a történelmi előzmények és a hazai cigányság mai helyzetének jobb megértését.
A dualizmus liberális korszakának tovatűntével megszűnt a cigányok iránti társadalomstatisztikai, szociológiai érdeklődés is. 1893-ban az összeírás irányítói még úgy gondolták, hogy: „...a czigányügyet nem lehet egyszerűen közigazgatási rendeletekkel, rendőri szabályokkal vagy általános törvényekkel elintézni. Itt különleges ethnikus jelenségekkel állunk szemben, melyek mélyreható vizsgálódást kívánnak. Ha valahol, akkor itt érvényes az az elv, hogy a törvényeket nem csinálni kell, hanem megtalálni a nép lelkében és életviszonyaiban. Az adott esetben tehát ismerni kell a czigány nép történetét és természetét, életmódját és foglalkozását."36 A Horthy-korszak növekvő gazdasági nehézségei, a falusi nincstelenek és a városi szegények fokozódó nyomora, majd a faji diszkrimináció egyre durvább formáinak gyors térhódítása közepette mind jobban előtérbe kerültek a „közigazgatási rendeletek" és „rendőri szabályok", míg végül a társadalom és a hatóságok erősödő intoleranciája a cigányok megsemmisítését célzó intézkedésekbe torkollott. Ilyen körülmények között nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget a tényeknek, a téma tudományos igényű vizsgálatának. 1945 után pedig a korszak minden társadalmi probléma gyors és automatikus megoldását remélő optimizmusa, illetve mindenfajta társadalmi önismerettől elzárkózó, a szociológiát mint tudományt száműző szűklátókörűsége zárta ki a szociológiai vizsgálódás lehetőségét.
A szociológiai érdeklődés csak az 1960-as évek elejétől fordulhatott ismét a cigányok felé. Ebben — a tudományág fokozatos „rehabilitációján" túl — szerepet játszott az is, hogy elfogyott az ország nem cigány munkaerő-tartaléka, és az ipar kapui szélesre tárultak a cigányok előtt is. Ebben a helyzetben egyszeriben érdekes lett a cigányok nagy tömegeinek mélyen az elfogadott társadalmi standard alatti életszínvonala, és az a tény, hogy a cigányok többsége szegregált, telepi életkeretek között él. Ez az állapot nem túlságosan kedvezett a tőlük remélt szerep betöltésének: ti. hogy biztosítják az ipar szakképzetlen munkaerő-szükségletét. Többek között ezért született meg a „szociális föltételeknek meg nem felelő telepek" felszámolásáról szóló rendelet, és ezért indult meg a cigányság életkörülményeinek vizsgálata.
Bár általánosabb érvénnyel fogalmazta meg, a meginduló szociológiai vizsgálódásokra is érvényes Csengey Dénes megállapítása: „Ezek a maguk nemében kivétel nélkül szabatos és következetes megközelítések a cigánykérdést az adott korszak magyar társadalma és a cigányság között fennálló egyetlen viszonylatra redukálták, s annak két oldalát mint aktív és passzív oldalakat állították egymással szembe. (...) Az a tény, hogy a cigánykérdés mint sürgető politikai, szociálpolitikai probléma vetődött fel, és ilyenformán azonnali gyakorlati válaszokat követelt egy ezekre készületlen társadalomtól, hihetetlen mértékben kedvezett a (...) szabatosan korlátolt közelítéseknek, sőt szinte csak ezek létjogosultságát engedte meg."37 E megközelítési mód véletlenszerűen kiragadott, de tanulságos példája az Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi Felvilágosítási Központja által 1960-ban lebonyolított vizsgálat „a cigányság környezeti és személyes higiénéjéről", amely célul tűzte ki, „...hogy a helyzet objektív feltárása révén lehetővé tegye egészségügyi vonatkozású intézkedések megtételét, és kiindulópontja legyen az egészségügyi felvilágosító munkának. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az elmaradott néprétegek eltérő feladat elé állítják az egészségügyi apparátust e vonatkozásokban, mint a falusi lakosság általában."38 Ezek az egydimenziós, a problémát és megoldását az „elmaradottság-felemelés fogalompárjába tuszkoló megközelítések abból a feltételezésből indultak ki, hogy a jelenkori állapotok kizárólag a múlt káros örökségének tekinthetők, és felszámolásukhoz a megfelelő szociális intézkedéseken túl elegendő a „felemelés" gesztusának kinyilvánítása, valamint a múltbeli állapotokat tükröző, ma már diszfunkcionális, éppen ezért „elmaradott" tudati beidegződések felszámolása. Ebben az összefüggésben az etnikai sajátosságok és a kulturális tradíciók is csak mint a történelmileg túlhaladott állapotokat konzerváló tényezők merültek fel. Nem vetődhetett föl az a kérdés, hogy milyen szerepet játszik bizonyos tradicionális elemek fennmaradásában, életformacsoportok újratermelődésében az aktuális helyzet, hogy a megőrzött szokásoknak van-e funkciójuk az adott szituációban, hogy a tradicionális életkeretek és a hozzájuk kapcsolódó előnyök felszámolásáért mit tud nyújtani a társadalom cserébe. (Egyébként hasonló problémákkal birkózott a cigányok felé forduló szociológiai érdeklődés más szocialista országokban is.39)
Az 1960-as években a cigányok felé forduló érdeklődés másik jele az egy-egy település, közösség vagy speciális csoport helyzetét szociográfikus megközelítésben elemző irodalom kibontakozása.40 Ezekben az írásokban a személyes élményekkel hitelesített, sokszor igen érzékletes „esettanulmányhoz" gyakran téves túláltalánosítások kapcsolódtak, ami érthető, hiszen ebben az időszakban még a legelemibb tényeket illetően sem álltak rendelkezésre megbízható országos adatok. Lovárok és khelderások című írásában Sziklai Imre például azt írta, hogy: „A cigányság többségét a cigány anyanyelvű oláh cigányság alkotja. Pontosan nem tudható, hogy ez a többség számszerűen hol helyezkedik el 55-75% között."41
Az 1960-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy országos reprezentációjú, átfogó cigánykutatás, illetve az országos helyzetet jellemző alapinformációk és a legelemibb szociológiai összefüggések feltárása nélkül a téma vizsgálatában nem lehet továbblépni. E felismerés nyomán került sor 1970-71-ben a Szociológiai Intézet országos vizsgálatára Kemény István vezetésével. Kemény a szerkezeti kép, a társadalmi struktúra felől közelítette meg a problémát. Azok a társadalmi és gazdasági mechanizmusok érdekelték, amelyek az 1960-as évek változásai közepette ismét szakadékszerű különbséget teremtettek az alsó rétegek és a társadalom többi tagjának létviszonyai és jövőre vonatkozó perspektívái között, s amelyek így hozzájárultak a magyarországi szegénység újratermeléséhez. Elsősorban azt kutatta, hogy milyen társadalmi, gazdasági és szociálpolitikai feltételei vannak annak, hogy ez a különbség mérséklődjék. A cigánysággal összefüggő szociológiai problémák vizsgálatát ebbe a keretbe illesztette be, kijelentve, hogy „a cigánykérdés alapvetően nem etnikai, hanem társadalmi rétegkérdés", és a kutatás eredményeit összegző tanulmányában erőteljesen hangsúlyozta a cigány és a nem cigány szegények helyzetében "megragadható hasonlóságokat.42 Úgy vélte, hogy az etnikai specifikumok és a különállás előtérbe helyezése egyrészt elmossa a cigányságon belül meglévő különbségeket, és óhatatlanul azonos mércével kezel nem azonos minőségeket, másrészt a szakadék további elmélyüléséhez vezet. Mindez nem jelenti azt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta a sajátos cigány tradíciókat, vagy hogy ezek szerepét és súlyát semmisnek tekintette. Hangsúlyozta, hogy a sajátos cigány tradíciók és etnikai meghatározottságok csoportonként különböző módon és mértékben játszanak szerepet az életforma meghatározásában. „A cigányság különböző etnikai és életformacsoportokra oszlik. Van olyan probléma, amely közös valamennyi cigány etnikai és életformacsoport számára — ilyen pl. a cigányokkal szembeni előítéletek problémája —, más problémák pedig eltérő módon jelentkeznek a különböző életforma csoportok körében."43 A kutatás eredményeinek feldolgozásakor Kemény igen nagy figyelmet szentelt az anyanyelvi megoszlás mögött rejlő etnikai és szociológiai különbségek elemzésének. Többek között érintette a hagyományos mesterségek fennmaradt, illetve a változott körülményekhez igazított, „modernizált" változatainak szerepét az egyes cigány csoportok életében. A cigányok nagy többségének életviszonyait jellemző deprivációk részletes ismertetése mellett utalt a cigány tradíciókban gyökeredző pozitív értékekre is.
Talán ennél is fontosabb, hogy a vizsgálat eredményei kijelöltek egy további lehetséges kutatási irányt: nevezetesen éppen a különböző etnikai és életformacsoportok sajátosságainak mélyreható vizsgálatát. Az 1971. évi kutatás ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatában már csak jellegéből adódóan sem hatolhatott mélyebbre, hiszen alapvető feladata az volt, hogy megfelelő adatbázist szolgáltasson a további kutatásokhoz és a társadalmi gyakorlat számára. Ennek a feladatának meg is felelt. Tisztázta az anyanyelvi megoszlás korábban sokat vitatott kérdését, a területi elhelyezkedés regionális és települési jellegzetességeit, a cigányok munkamegosztásban betöltött szerepét, a foglalkozásváltás tipikusnak tekinthető irányait, a lakóhelyi szegregáció mértékét. Feltárta a lakásviszonyokat, a jövedelmi és fogyasztási szint legfontosabb mutatóit, a demográfiai helyzetet, az iskolázottsági szintet és az iskoláztatásban jelentkező anomáliákat. Vagyis megteremtette a lehetőségét annak, hogy a további kutatások a legalapvetőbb összefüggések ismeretében vághassanak neki egy-egy résztéma elmélyültebb vizsgálatának. Sőt azzal, hogy a cigánykérdést hangsúlyosan társadalmi rétegződési problémaként definiálta, és kifej-tette erre vonatkozó érveit, arra is lehetőséget adott, hogy más álláspontok képviselői plasztikusabban fogalmazhassák meg a maguk véleményét, és így a cigánykérdés körül a korábbinál termékenyebb vita bontakozzon ki. A magyar szociológia és a tudományos közélet hosszú ideig egyik „kihívásra" sem válaszolt érdemben. Ebben talán az is közrejátszott, hogy az 1972-ben elkészült zárótanulmányt egy rövid összefoglalótól eltekintve44 csak 1976-ban publikálták egy belső kiadványban, és akkor sem teljes terjedelmében.45 Mindenesetre tény, hogy sem a definíciós probléma megoldása, sem a cigány társadalom empirikus vizsgálata nem haladt a kívánt mértékben előre, sőt — természetesen az előbbiektől nem teljesen függetlenül — szaporodtak magának a társadalmi problémának a válságtünetei is. A cigánykérdés ma sokkal inkább neuralgikus probléma, mint volt 1971-ben, ugyanakkor a szociológia a felvetődött kérdéseknek csak egy töredékét válaszolta meg. Ráadásul mára az 1971-es adatok jó része is elavult. Égető szükség volna tehát egy hasonló jellegű, az akkori tapasztalatokat felhasználó, átfogó vizsgálatra is. Igaz, hogy az elmúlt években jelentősen megszaporodott a cigánykérdés társadalmi összefüggéseit különféle megközelítésben vizsgáló művek száma, de a tényfeltáró irodalomban továbbra is túlsúlyban vannak az „eseti jellegű" és gyakran túlzottan szubjektív, szociografikus művek, az általánosabb kérdések elemzését pedig a tényekre nem kellően építő „esszéisztikus" megközelítés uralja. Jellemző, hogy a Szociológia című szakfolyóiratban az 1972. évi indulástól napjainkig mindössze két cigány témájú közlemény jelent meg. Mindazonáltal érdemes számba venni a szociológia e téren felmutatott eredményeit.
Érthető, hogy a téma „elkötelezettjei" között többen vannak az 1971. évi vizsgálat munkatársai közül. Mindenekelőtt Csalog Zsolt, aki a definíciós vitákban is többször megfogalmazta a maga — a Kemény-féle koncepcióra épülő - álláspontját,46 jelentős, cigány témájú szociográfiai műveket is alkotott,47 1982-ben pedig egy nagyobb lélegzetű elemző tanulmányban48 foglalta össze az 1971. évi kutatás, a későbbi szociográfiai gyűjtőmunka során szerzett tapasztalatokból és a hozzáférhető adatok elemzése alapján leszűrhető szociológiai tanulságokat, természetesen igen hangsúlyosan kezelve az 1971 óta bekövetkezett változásokat. Többek között adatokkal bizonyítja, hogy a közvélekedéssel ellentétben — amely hajlamos a cigányok túlzott és nem célszerűen megoldott, tehát fölöslegesen pazarló anyagi támogatásáról beszélni - a cigányok a társadalmi redisztribúció legfontosabb formáit figyelembe véve minden más csoportnál kisebb mértékben részesülnek az így elosztott javakból. Hátrányaik tehát ilyen értelemben sem csökkennek, hanem inkább nőnek. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert sokan a témához nagy érzékenységgel, és komoly tárgyismerettel közelítő szerzők közül is — például Csengey Dénes — evidenciának tekintik a cigányok szociális támogatásának magas szintjét. Csalog azt is meggyőzően elemzi írásában, hogy milyen kevéssé volt hatékony, és milyen torz eredményekkel járt az 1960-as évek közepén megindult telepfelszámolási akció. Abszolút értelemben valamit javított ugyan a cigányság jelentős részének életkörülményein és lakásviszonyain, de semmit nem csökkentett a többségtől e tekintetben elválasztó tetemes távolságon és alig mérsékelte a cigányság lakóhelyi szegregációját. A tendencia kezdeti tüneteire egyébként már az 1971. évi vizsgálat is felhívta a figyelmet, és több írás foglalkozott konkrét esetek elemzése kapcsán külön is az ún. Cs-lakásépítési akciók „társadalmi zsákutcáival."49
Csalog azonban továbbmegy a társadalmi szegregáció fennmaradásának, illetve újratermelődésének elemzésében, és több más szerzőhöz hasonlóan utal a telepfelszámolási akciók másik szegregáló hatású következményére: az alacsony státusú, sorvadó aprófalvak elcigányosodására,50 valamint a legalább ilyen súlyos következményekkel járó munkaerő-piaci szegregációra, a speciális cigány foglalkozási ágak új keletű kialakulására.
A munkaerő-piaci szegregáció egyébként olyan szembetűnő és gyorsan kibontakozó fejleménye volt a cigányok iparba áramlásának, hogy a szegregáció irodalom egyik központi témájává vált.51 Az ezzel a témával foglalkozó kutatásokban és tanulmányokban különösen nagy hangsúlyt kap az építőiparban dolgozó cigányok helyzetének és az építőipari munkavállalással többnyire együtt járó ingázó életformának a szociológiai elemzése,52 hiszen egy 1978. évi adat szerint a cigány munkavállalók 30%-a dolgozott az építőiparban.53 Csalog is, mások is hangsúlyozzák, hogy az ingázó életforma igen gyakran jár együtt a teljes otthontalansággal, gyökértelenséggel, mert úgy rombolja szét a lakóhelyi közösséghez fűződő tradicionális kötelékeket, hogy helyette nincs mód más, újfajta tartós kötődések kialakítására. Egyes kutatások szerint az ingázó életforma romboló hatását valamelyest ellensúlyozhatja a csoportos munkavállalás (cigány brigádok) és az ezzel járó nagyobb védettség, valamint az a tény, hogy egyes cigány közösségek hagyományai jobban segítik az adaptációt.54
Amit Csengey „a cigányság hagyományaiból, szokásaiból, kultúrájából való adminisztratív kilakoltatásának" veszélyeként fogalmaz meg, az általában véve igaz, de nem egyformán érvényes a cigányok minden csoportjára. Voltak a cigányságnak olyan csoportjai, amelyek sajátos tradícióiknál fogva felkészültebben tudtak reagálni az újonnan megnyíló munkaerő-piaci lehetőségekre (kéz és kilincs többé kevésbé illett egymásba), és így valamivel hatékonyabban tudtak adaptálódni a megváltozott körülményekhez, az ipari munkavállalás vagy ritkábban a parasztizálódás feltételeihez. Ezért tanulságosak azok a kutatások, amelyek az életformaváltás különböző formáit, az adaptálódás különböző változatait és szintjeit, az eltérő hagyományokból fakadó eltérő foglalkozásváltási stratégiákat tárják fel, illetve ehhez a problémakörhöz szolgáltatnak adalékokat.
Az idesorolható kutatások egy része adatszerűen dokumentálja a különböző adaptációs szintek meglétét, illetve azt a tényt, hogy egyes csoportok munkássá válása milyen előre tart. Tóth Árpád például az 1970-es évek első felében a borsodi iparvidék nagy ipari központjaiban (Miskolc, Kazincbarcika, Ózd) vizsgálta a cigányok helyzetét.55 Adatai szerint a túlnyomórészt iparban dolgozó családfők 50-60%-a rendelkezett legalább 10 éves vállalati munkaviszonnyal, és mindhárom városban rendkívül magas volt azoknak a cigány családfőknek az aránya, akik a felvételt megelőző három évben nem változtattak munkahelyet. Bársony János 1980-ban a budapesti építőipari vállalatok foglalkoztatási adatait elemezve megállapította, hogy ezeknél a vállalatoknál kimutatható egy stabil, részben szakképzettséggel is rendelkező cigány törzsgárda megléte.56
Más, idevágó kutatások inkább a folyamatokat igyekeznek megragadni. Kardos László a különböző helyzetű és tradíciójú cigány közösségekből származó építőipari munkások adaptációjában, sikerességében mutatkozó különbségeket elemezte.57 Lengyel Gabriella azt az erőteljes belső differenciálódási folyamatot írta le, amely egy Nógrád megyei cigány közösségben ment végbe az 1951 óta működő cigány igazgatású vasipari ktsz hatására.58 Jómagam az eltérő tradíciójú, helyzetű cigány közösségek munkaerő-piaci esélyeit elemezve a foglalkozásváltási stratégiák tipizálására tettem kísérletet.59 Hangsúlyozni kell azonban, hogy még ezek a különbségek megragadására törekvő kutatások is csak alátámasztják az erőteljes munkaerő-piaci szegregáció tényét.
A cigánykérdés szociológiai elemzésében igen jelentős szerepet kellene játszaniuk a tudat- és értékszociológiai vizsgálatoknak, hiszen egyáltalán nem közömbös, hogy a cigányok hogyan élik meg helyzetüket, az életforma- és foglalkozásváltás folyamatát, a többségi társadalomhoz fűződő viszonyt, hogy van-e, és ha van, milyen elemekből tevődik össze, milyen értékekre épül cigány azonosságtudatuk. A tudat, az értékrendszer vizsgálata a definíciós probléma megoldásához is adalékokkal szolgálhat. Az ilyen jellegű kutatásoknak azonban igen komoly módszertani nehézségekkel kell szembenézniük,60 és valószínűleg ennek is szerepe van abban, hogy egyelőre csak szerény kísérletekről lehet beszélni.
Hankiss Elemér 1975-ben az ipari dolgozók különböző rétegeinek értékrendszerét vizsgálta, és a kutatás keretében — többek között — összehasonlította a nagyjából azonos munkahelyi státusú magyar és cigány segédmunkások értékvilágát.61 Ebben az összevetésben a cigányok világhoz és önmagukhoz fűződő viszonya lényegesen ellentmondásosabbnak bizonyult, lényegesen több feszültséget hordozott. A cigányok értéktudata igen erősen Jtükrözte a kisebbségi lét és az ezzel járó sérelmek, valamint az életformaváltás kínjait. A feszültségeket elsősorban az okozta, hogy az erőteljes asszimilációs törekvések és igények minduntalan beleütköztek a környezet elutasításába, diszkriminatív megnyilvánulásaiba. Az ebből fakadó ambivalenciát tükrözi, hogy számos kérdésben azonosulni igyekeztek a befogadó társadalom értékeivel, és sok mindent elutasítottak a cigány tradíciókból (pl. igen alacsonyra értékelték gyermekkoruk boldogságszintjét), ugyanakkor nem érezték magukat igazán a munkásosztályhoz tartozónak, és ezt a saját etnikai csoportjukkal, „a földiekkel" való azonosulás ellensúlyozta számukra. A különböző irányú vonzások és taszítások, az ellentmondásokkal és feszültségekkel terhes átmeneti állapot nagyfokú belső bizonytalanságot eredményeztek, ami kifejeződött az önértékelés zavaraiban és a „társadalmi hasznosságtudat" gyengeségében is. A kutatás a cigány segédmunkások viszonylag egységes kis csoportjára terjedt ki, ezért tapasztalatait nem lehet általánosítani, de annyit mindenképpen leszűrhetünk az eredményekből, hogy a cigányság életében újabban bekövetkezett változások az identitás kérdését rendkívül ellentmondásossá és bonyolulttá tették.
Szakolczai Árpád a definíciós vitához is hozzá kívánt szólni, amikor egy 1978-ban és 1981-ben végzett felvétel alapján cigányok és rossz anyagi körülmények között élő, hátrányos helyzetű nem cigányok értékrendszerét hasonlította össze, figyelembe véve az országos minta adatait is.62 Szakolczai szignifikáns különbségeket talált a két csoport értékrendje között. Adatai szerint bizonyos értékcsoportok (anyagi, érzelmi értékek, a kitörés értékei) a cigányok számára lényegesen fontosabbak, mások viszont (ideológiai értékek, munka-értékek és restriktív, viselkedéskorlátozó értékek) sokkal kevésbé fontosak, mint a kontrollcsoport tagjai, illetve a teljes népesség számára. E különbségek alapján Szakolczai lényegében igennel válaszol arra a kérdésre, hogy kimutatható-e egy sajátos, a népesség egészétől eltérő cigány értékrend, és ezzel elismeri az etnikai-kulturális modell létjogosultságát a rétegződési modellel szemben. Ugyanakkor bizonyos asszimilációsnak tekinthető értékek nagy fontossága az értékrend belső ellentmondásaira utal.
Végül a nem cigányok körében végzett közvélemény-kutatások a többségi társadalom cigányokhoz fűződő viszonyáról, cigányokkal kapcsolatos ítéleteiről adnak képet. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont és Tauber István újabb keletű vizsgálatai63 két fontos tanulsággal szolgálnak. Az egyik az, hogy a cigányok, illetve a cigánykérdés megítélésében a közvélemény nem egységes. Egyrészt a réteghelyzet, másrészt a cigányokról szerzett tapasztalatok, illetve a cigányokkal való érintkezés formái szerint jelentős különbségek tapasztalhatók. E kutatások szerint például a munkahelyi érintkezés inkább gyengíti, a közös lakóhely inkább erősíti a cigányellenes előítéleteket. A másik fontos tanulság viszont éppen az, hogy a vélemények viszonylagos differenciáltsága ellenére „az emberek túlnyomó többségében a cigányokkal kapcsolatban nagyrészt negatív tulajdonságokból felépülő kép él",64 hogy a társadalomban igen nagy az intolerancia a cigányokkal szemben, és hogy ennek következtében sokan látnának szívesen szigorú diszkriminatív intézkedéseket. Mindez csak megerősíti, hogy a cigánykérdés a mai magyar társadalom egyik neuralgikus problémája.
Jegyzetek:
|
|