NEMENYI MÁRIA

Biológia vagy kultúra?

Termékenységgel kapcsolatos szerepviselkedések a roma nők körében

Egy, az egészségügy képviselői és a terhesség-szülés, valamint a csecsemő gondozása-nevelése során velük kapcsolatba kerülő roma népesség kapcsolatrendszerét elemző kutatás teremtette meg számunkra az alkalmat, hogy mintegy 80 fiatal roma nővel interjút készíthettünk. A kutatás témájából következően a megszólaltatott fiatal nők életútjukat termékenységi történetük tükrében tárták fel a beszélgetésekben. Jelen tanulmányunk tárgya az ezekből az interjúkból kirajzolódó női szerep, ami a fiatal lányok gyermekkori szocializációjától az anyává válásig, az anyaság megéléséig terjed, de ami magában rejti a férfi-nő viszonyba és a családi kapcsolatrendszerbe beleágyazott nemi szerepviselkedéseket is.

Interjúalanyaink tehát kisgyermekes vagy még csak első gyermeküket váró terhes fiatal roma nők. (Különböző — részben technikai, részben az interjú-zás körülményeiből fakadó okok miatt — a 80 elkészült beszélgetésből csak hetven magnós interjú lett teljesen beírva.) Ez a viszonylag kis minta négy további almintára bomlik: kiválasztásuknál arra törekedtünk, hogy mindhárom jellegzetes magyarországi cigány népcsoport (oláh, beás, magyar cigány vagy romungró) lehetőség szerint tisztán képviselve legyen. Negyedikként pedig egy budapesti mintát választottunk azért, mert a mára egyre inkább városia-sodó roma lakosság mindennapi tapasztalatai — akár az egészségügy vonatkozásában is — vegyes etnikai háttérhez, a többségi társadalom tagjaival való együttéléshez kapcsolódnak.

Amikor megpróbáljuk leírni a négy almintába bekerült interjúalanyaink nemi szerepeikkel kapcsolatos konkrét tapasztalatait és élményeit, tudatában vagyunk annak a veszélynek, hogy miközben objektivitásra törekszünk, bennünk is bujkál egy előzetesen konstruált kép cigányokról, különböző cigány közösségekről. Ezt elkerülendő, a kis minta ellenére kvantitatív elemzést kívánunk adni mindazokban a témákban, ahol ez egyáltalán lehetséges. Nem próbálunk általánosítható összképet festeni az oláh, beás vagy romungró közösségről, sem a budapesti romákról. Amennyiben a négy csoportot összehasonlítjuk, kizárólag csak a kutatásban megszólaltatott személyek vonatkozásában tesszük ezt.

Cigány válaszolóinktól nem vártuk el, hogy tapasztalataikat a saját etnikai csoportjuk egészére vonatkoztassák. Mindazonáltal azt feltételezzük — és erre válaszolóink bizonyos megnyilvánulásai is feljogosítanak bennünket —, hogy az egyedi élmények mögött is léteznek közösség által kidolgozott, tradíciók által megerősített, elsősorban a családi szocializáción keresztül átörökített „kollektív tudások", sztereotípiák, olykor akár — részben a saját csoportra, részben másokra vonatkozó — előítéletek. Ezért a számszerűsíthető, kvantifikálható adatokon túl a beszélgetésekből olyan információk is nyerhetők, amelyek csupán egy kvalitatív elemzési módszer segítségével értelmezhetők.

A minta bemutatása

Kutatásunk általunk is felismert korlátja a minta kis méretén túl válaszolóink lakóhelyének, életfeltételeinek, gazdasági és kulturális környezetének eltérő jellege. Miközben tekintettel voltunk arra, hogy a három vidéki alminta jól körülhatárolható, földrajzilag elkülönülő egységeket képezzen, amelyeken a három különböző típusú roma etnikai csoport szempontjából homogén közösséget találunk, nem tudtunk tekintettel lenni arra, hogy a kiválasztott egységek azonos településtípuson legyenek. Így az oláhcigány-mintát egy Duna-Tisza közi kisváros kertvárosias, valamikori Cs-házas területéről választottuk, a beás cigányok csoportját egy Zala megyei falu szélének valamikor parasztok által lakott, a romák által a hetvenes-nyolcvanas években OTP-kölcsön segítségével felvásárolt, mára lerobbant környezetében találtuk meg, a romungró alminta tagjait pedig egy nyírségi, a román határ mellett található falu — két egymástól némileg eltérő adottságú — utcájának lakói közül választottuk. A három vidéki alminta tehát három, sok vonásában különböző településről származik, és kutatásunk részben módszertani, részben költségvetési korlátai nem tették lehetővé számunkra, hogy a mintába bekerült interjúalanyok csoportjainak különbségeit egyértelműen elválasszuk a regionális-szociális-gazdasági adottságokból származó különbségektől. Mindhárom csoport egyúttal gyökeresen eltér a budapesti almintától, amelyet ezért részben a homogén csoportok kontrolljának tekinthetünk.

* Ahol másként nem tüntettük fel, a számok átlagokat jelentenek.

A minta egészének, illetve a négy almintának a bemutatását megkönnyítendő, elsőnek összefoglaló táblázatot készítettünk azoknak az adatoknak az alapján, amelyek minden egyes interjúalanyunkkal folytatott beszélgetésben konkrétan megjelentek. Az interjú témájából, az interjúfelvétel körülményeiből (a négyszemközti beszélgetés nem volt mindenhol biztosítható, az előzetesen elképzelt interjúterven való végighaladás akadályba ütközött stb.) és a válaszolók heterogenitásából következően (első gyermekét váró vagy már sokgyermekes, és ezért a kiválasztottak közé nagy életkori szórással bekerülő asszonyok) az ilyen adatok köre igencsak korlátozott. Mégis jellegzetes azonosságok és jellegzetes különbségek tapasztalhatók a négy alminta összehasonlításakor.

A négy alminta közül a legfiatalabb a romungrók csoportja volt. A számszerű adatok arra engednek következtetni, hogy ennél a csoportnál tolódott ki leginkább az első gyermek vállalásának időpontja, és itt a legalacsonyabb a családonkénti gyermekszám is. Természetesen a minta viszonylagos fiatalságából következhet, hogy ennél a csoportnál még nagyobb az esély a további gyermekvállalásra, mint a többi alminta esetében, erre a kérdésre az interjúk minőségi feldolgozása adhat választ. A nemi élet kezdetében csak apró eltéréseket tapasztaltunk, bár a romungrók esetében itt is közel egyévnyi késleltetést láthatunk a többiekhez képest.

Közel azonos átlagos adatokat találunk a megkérdezettek testvérszámára vonatkozóan. Az oláh cigányok almintájában volt a legmagasabb a gyermekkori családok létszáma, három válaszolónk esetében tízen felüli testvérszámmal találkoztunk. A szülői generáció termékenységéhez viszonyítva a minta egészét tekintve válaszolóink gyermekvállalási szokásai radikális változást mutatnak, átlagosan mintegy felére csökkentve a családonkénti gyermekszámot. A gyermekszám korlátozása csak részben függ össze a terhességmegszakítás gyakorlatával. A 70, ebből a szempontból értékelhető válasz szerint a megkérdezettek 60%-ánál művi abortusz egyáltalán nem fordult elő, 16 válaszolónak összesen 23 művi terhességmegszakítása volt, a fennmaradó esetekben spontán abortuszról vagy halva szülésről számoltak be válaszolóink. Az abortuszok tekintetében is lényeges különbség fedezhető fel az alminták között. A beás cigányok közül egyetlen válaszolónknak sem volt művi terhességmegszakítása (az ő esetükben — az oláh cigányokhoz hasonlóan — a gyermekek átlagos száma 3 fölött van). A másik, magas átlagos gyermekszámmal rendelkező csoportban, tehát az oláh cigányok almintájában viszont a művi megszakítások száma magasabb volt a többi csoporthoz képest (igaz, ez a csoport átlagos életkora magasabb, mint a többié, tehát nem lehet kizárni a korszerű fogamzásgátló módszerek korábbi nehezebb elérhetőségének hatását sem). A születéskorlátozás, a családtervezés más módszereiről, vagy éppen annak hiányáról az interjúk részletes elemzésénél fogunk beszélni.

A számszerű adatok azt mutatják, hogy beás cigány interjúalanyaink kezdték legkorábban a nemi életet, az ő körükben következett be legkorábban az első gyermek vállalásának időpontja, viszont ők azok, akik egyáltalán nem élnek a terhességmegszakítás eszközével. Ha ehhez hozzávesszük azt a táblázatba nem foglalt adatot, hogy őközülük csak két válaszolónknak volt első és egyúttal jelenlegi élettársán kívül mással is kapcsolata, szemben a többi csoport tagjainak ez irányú gyakorlatával (oláh cigány interjúalanyaink közül ötnek, a romungrók közül hatnak, budapesti válaszolóink között szintén hatnak — közülük kettőnek több — volt korábban másik szexuális partnere is), arra következtethetünk, hogy ez a csoport a legszigorúbb tagjaival a nemi erkölcs, a szexualitás prokreatív értelmezése terén. Azt azonban nem állíthatjuk ennek alapján, hogy ez a csoport egyúttal a legtradicionálisabb is, hiszen az oláh cigányok csoportjából kikerült válaszolóink szintén nagyon erős hagyománykövetést sugallnak még a számokba foglalható adataik alapján is. Ugyanakkor úgy tűnik, a romungrók csoportjában válaszolóinkat kevésbé befolyásolják a tradicionális családfelfogás követelményei. A nemi élet kezdete és az első gyermekvállalás időpontja közötti időintervallum az ő körükben, valamint a vegyes etnikai háttérrel rendelkező budapestiek körében nyúlik a leghosszabbra, igaz, nem sokkal meghaladva az oláh cigányok csoportjához tartozó válaszolóink erre vonatkozó gyakorlatát.

A tradicionális termékenységi-gyermekgondozási szokások egyik jól számszerűsíthető mutatója a szoptatás átlagos időtartama is. A szoptatás leghosszabb ideig (2,4 év) az oláh cigányok körében tart. Ez az adat alátámasztani látszik az egészségügyi válaszolóink által is megfogalmazott tapasztalatot, amely szerint az oláh cigányok szokásaikban olyan hagyományokat őriznek, melyekkel feltűnően elkülönülnek a lakosság, vagy akár a cigány etnikum más tagjaitól. Viszonylag hosszú átlagos szoptatási időtartam jellemzi beás cigány interjúalanyainkat is. A romungrók között csupán egy válaszoló akadt, aki négy évig szoptatta gyermekét, a csoport többi tagja átlagos 5,2 hónapos szoptatási időtartamával nem sokkal haladta meg az általános magyarországi szokásokat. A budapesti minta vegyes képet mutat: egyik válaszolónk négy évig, négyen mintegy másfél évig szoptattak, a többiek átlagos szoptatási időtartama viszont kifejezetten alacsony értéket mutat.

A cigányság általános rossz egészségi állapotának egyik legtöbbet említett jellemzője a koraszülések, a kis súlyú születések magas aránya. Sajnos az interjúk alapján ebből a szempontból nem tudtunk a minta egészére és minden megszületett gyermekre vonatkozó egzakt adatokat nyerni. Az oláh cigányok mintájában két ízben történt említés koraszülésről, illetve kis súlyú újszülöttről, a romungró válaszolóink közül öten, a budapestiek közül hárman adtak életet kis súlyú újszülöttnek, beás interjúalanyaink közül viszont tíz családban született kis súlyú gyermek. Miután nem minden interjúalanyunk számolt be összes gyermeke születési súlyáról, csak feltételezni tudjuk, hogy ahol nem történt koraszülésről vagy kis súlyú születésről említés, ott a születési súly meghaladta a 2,5 kg-ot, és a kihordási idő is normális volt.

A beás cigányok csoportja, úgy tűnik, ezen a téren is eltér a másik három alminta tagjaitól. Ismereteink korlátozott volta és kutatásunk választott módszere nem engedi meg, hogy ennek az eltérésnek valódi okát megismerjük. Feltételezhető azonban, hogy az általunk felkeresett beás cigányok közössége nemcsak a csoport zártságában, hagyományőrző voltában és tradicionális családi mintáiban különbözött a másik három csoporttól, hanem maga a település földrajzi elhelyezkedése és a településen belül is a cigányok lakta terület a hátrányos helyzetű régió olyan vonásait hordozza, melyek az eltérések egy részét magyarázzák.

A női test ismerete

A minta egészének bemutatásakor kitűnt, hogy válaszolóink többsége fiatalon kezdte a nemi életet, fiatalon vált anyává, és gyakori gyermekszülések, almintánként eltérő terhességmegszakítási szokások jellemzik őket. Felmerül a kérdés, mennyire voltak-vannak tisztában saját testük működésével, hogyan és kik készítették fel őket a termékeny női életre. Mennyiben tudatos, menynyiben ösztönös, illetve a véletlenre, tudatlanságra épülő válaszolóink női funkciókra vonatkozó magatartása. A női testtel kapcsolatos ismeretek első területe a menstruáció szerepének megértése a női életút folyamatában.

Az első menzesz a nővé érő lányok olyan alapélménye, amelyre felvilágosult családok vagy a felvilágosítás fontosságát valló iskola jó esetben még bekövetkezte előtt felkészíti őket. A minta egészéből arra következtethetünk, hogy ez a felvilágosítás igencsak hiányos volt, többnyire az első vérzés bekövetkezése után történt meg a magyarázat.

A felvilágosítás hiánya a legegyértelműbben az oláh cigány válaszolóink elbeszéléseiben mutatkozott meg.

„Abban az időben nem volt normális felvilágosítás, anyukámék nagyon szégyellősek, nem beszéltek ezekről a dolgokról. Nem készítettek fel. (...) Nekem rossz emlék, mert tizenkét éves voltam, és amikor játszottam, úgy jött meg. Én nem is tudtam, hogy ez mi. Voltak barátnőim, akik csúfoltak. Nem tudtam felkészülni az egészre, mert nem nagyon meséltek róla... A cigánycsaládokban a férfiak a nőkkel nem beszélnek ilyen témákról. Édesanyám se beszélt erről... én meg sírtam, mikor először megjött. Gyűlöltem szinte magam, meg szégyelltem."

Részben a szülők tudatlanságával indokolták a menzesszel kapcsolatos felvilágosítás elmaradását: „...a nővéreimtől tudtam meg. Édesanyukám nem is tudott róla... ő analfabéta volt, nem volt olyan tanult, hogy ő most iskolába járt volna. Megmondta volna nekünk, hogy ez így van vagy úgy van. Soha nem foglalkozott velem."

Gyakran történt utalás arra is, hogy a női testtel kapcsolatos dolgokról azért nem lehet otthon, a családban beszélni, mert a férfiak előtt szégyen vérzésről, a női alsótestről, az ahhoz kapcsolódó ruhadarabokról szót ejteni: „Anyu mondta, hogy figyelj ide, van egy olyan dolog, lehet, hogy meg fogsz ijedni elsőnek, de lehet, hogy észre sem veszed. Foltos lesz a ruhád. Ez a menstruáció. Én meg csak néztem, hogy mi az. Ez vérzés, de nem betegség. Én kinevettem akkor még... tízéves lehettem. Az anyukám elkezdett mosolyogni, én meg sírtam. Akkor elmondta a hozzávaló dolgokat. Nálunk cigányoknál ez úgy van, hogy férfi előtt ezt nem ejthetik ki. Takargatjuk ezeket a dolgokat, úgy, hogy édesapánk erről nem tudhat. Esetleg, ha észre nem veszi, mert akkor szégyenkezik az ember." Hogy ez a tabu még mindig él, és nem csak válaszolóink gyermekkorából felidézett szokás, megerősíti egy másik interjúalanyunk: „Én a kislányoknak mondtam, hogy ha kicsit véres lesz a bugyitok, akkor ne ijedjetek meg, nehogy apátoknak mondjátok meg. Mert olyat is hallottam, hogy megijedt a kislány, és mondta az apjának, hogy valahonnét jön a vér. Mondtam, nehogy apátoknak elmondjátok, nem szabad, a cigányoknál ez tényleg nagyon nagy szégyen volna... A férfira is, a gyerekekre is. Szégyellje magát az apja előtt."

A vérzés tabu jellegét, a női és a férfi világ ilyen erőteljes elkülönítését, a női test folyamatainak a férfiak előtt szégyellt voltát egyetlen más csoportunkban sem tapasztaltuk. Beás válaszolóink számára is az édesanyák adták az elsődleges felvilágosítást, és úgy tűnik, azokban a nagy családokban, amelyekben ők nevelkedtek, szintén az elhallgatás, a szemérem, a testi változások kibeszéletlenül hagyása volt jellemző: „Anyukám megsiratott, amikor megmondtam neki, hogy vérzek. Megmutattam neki, aztán nekiállt sírni. Jól van, ne sírjál, anyu. Te már nagylány vagy, azt mondta. Ne félj semmit, még engem nyugtatott, hogy ne félj, mert nagylány vagyok. Már vett is vattát. El kellett dugni, mert nem akartam szégyenbe esni. Nálunk szégyen volt ilyesmi, vagy hogy melltartóban otthon lenni, vagy megmondani, hogy megjött a havi, szégyen volt."

A női és férfi test különbözőségét a menstruáció kapcsán értette meg egyik beás válaszolónk, aki egy, a menstruációhoz kapcsolódó babonáról, szokásról is említésttett: „Amikor nekem megjött a menstruációm, azt hittem, hogy a fenekemből jön a vér. Akkor (anyám) elkezdte mesélni, hogy édes lányom, nem szabad ilyenkor megijedni. Ez természetes dolog a nőknél. És erre én rávágtam, a francba, miért nem a férfiaknak van ilyen. Akkor elkezdtek nevetni rajtam. Azt mondja, édes lányom, te nagyon buta vagy, nekik nem olyan van. Nekik pöcsük van, neked meg pinád. Adott nekem egy kis vattát, mutatta, hogy kell odatenni három liliomot, és akkor három napig tart. Úgy is volt. Akkor bementem anyámhoz, mondom, te boszorkány, megjósoltad nekem, hogy három napig tart. Azt mondta, hogy ez így van, ahány liliomot teszel a vattára, annyi ideig tart."

Romungró interjúalanyaink közül viszont többen is felelevenítettek egy, az első menzeszhez kapcsolódó hagyományt: „...vidéken nagyon sokan vannak úgy, hogyha egy lánynak megjön a menstruációja, akkor csak az édesanyjának tudja elmondani. Senki másnak. Itt az a szokás, hogy amikor megmondja az anyjának, én is kaptam, és minden lánytestvérem, kaptunk egy pofont. És állítólag ez azt jelenti, hogy most már nagylányok vagyunk." Ugyanerről a szokásról másikuk mint generációk óta létező tradícióról beszélt: ,, Úgyhogy mikor meg is jött a menstruációnk, jól megpofozott bennünket, hogy pirosak legyünk. .. szóval anyunak is mondta a nagymamája. Anyu is mesélte, hogy mikor őneki is megjött, akkor őt is megpofázták. És akkor mondta a dédnagymamám anyunak, hogy ez természetes dolog, lányom, hogy kicsit pirosak legyetek. Mert ha nem pofázunk meg, akkor mindig hókák lesztek. Szóval ez ilyen öregkori babonaság."

Budapesti válaszolóink többsége az iskolát, könyveket vagy esetleg idősebb nővért, sógornőt említette, mint a felvilágosítás forrását: „...jártunk iskolába, ottis tanultunk ilyesmit... a tanároktól, biológiaórán...", vagy „...végül is könyvekből, újságokból kiolvastuk, hogy milyen lehet...", „...ezt már mind az iskolában tanultam, a biológiaórán. A biológia-tanárnő mindig kiküldte a fiúkat, és amit akartunk, megkérdezhettük. "Az első menzesz alkalmából elcsattanó pofonról érdekes módon itt is történt említés: „...volt egy barátnőm, aki idősebb volt, és amikor mondtam neki, jól pofon vágott. Azt mondta, hogy ez a szokás. Hogy szép piros legyen az arcom." Az interjúk alapján többé-kevésbé megismerve válaszolóink életútját, a családi-anyai felvilágosítás hiánya budapesti válaszolóink esetében részben a családok hányatott sorsára (szülők a fővárosban dolgoznak, a gyermekeket vidéken nagyszülő neveli, vagy éppen időlegesen állami gondozásban éltek stb.), részben a nagycsaládi együttlét hiányára, a városi életmódra, a szülők elfoglaltságára, és így az iskola és a kortárscsoportok megnövekedett szerepére vezethető vissza.

Az első menstruáció és a nemi életre való érettség a nemi felvilágosítást is szükségessé tenné, ezzel kapcsolatban azonban a minta egészéből az tűnik ki, hogy a kielégítő magyarázatot szinte senki sem kapta meg otthon, „...nálunk úgy van, hogy nem nagyon beszélnek olyasmiről, mivel hát gondolom, hogy szégyellik, vagy hogyan, mi van velük. De sokszor kérdeztem anyámtól, hogy most hogyan lesz ez... de így magától meg nem mondja." Többen utaltak arra, hogy az általuk most utólag korainak tartott nemi életet teljesen tudatlanul kezdték, és ettől saját lányaikat már igyekeznek megkímélni: „Én már nem voltam olyan visszafogott. Az én szüleim ilyenek voltak, és én abból tanultam, hogy nekem hogy sikerült... tizennégy év korkülönbség van köztünk. Fiatal édesanya vagyok, nem volt ez kínos nekem. Nem is vagyok olyan elmaradott. Sőt én inkább nagyon is óvtam őt ezektől a dolgoktól, mivelhogy én így jártam. Én már átestem azon, hogy fiatalon rosszul jártam..."

Szexualitás, párválasztás - nemi erkölcs

Ahogy az a minta általános leírásakor már kiderült, interjúalanyaink többségére — akár házasságban, akár élettársi kapcsolatban élnek — többnyire a tartós kapcsolat, az életre szóló partnerválasztás jellemző. Abban azonban nagy eltéréseket tapasztaltunk — nemcsak egyes interjúalanyaink egyéni történetei, hanem mintánk négy alcsoportja között —, mire is alapozódik ez a kapcsolat. A fiatalon kezdett nemi élet sokak szemében a tudatlanság, a tervezetlenség, a véletlen szinonimája, esetleg a rossz erkölcsöké vagy legalábbis az erkölcsi nevelés hiányáé. Mintánk egészének ismeretében azt mondhatjuk, hogy a véletlennek, a tudatlanságnak ugyan sokszor szerepe volt a korai nemi kapcsolat kialakulásában, de a többség esetében nagyon is határozott elképzelések, szokások, szülői útmutatások, közösségi hagyományok húzódnak meg a mai magyar lakosság egészéhez viszonyítva eltérő házassági szokások mögött. Mindhárom etnikailag homogén közösség mutatott olyan — egymáshoz nem feltétlenül hasonló — szigorú szabályozási rendet, amely a hagyományos életformával szakítani nem kívánó roma nők életsorsát alapvetően meghatározta. A budapestiek pedig arra szolgáltattak példát, hogy egy etnikailag és a hagyományok-szokások szempontjából kevert közösségben, a többségi társadalommal való sűrűbb kapcsolati hálóban a tradíciók ereje gyengül, és helyükre a városi lecsúszó rétegek szubkulturális befolyása áramlik be.

Oláh cigány interjúalanyaink számára a szüzesség, a szűzen kötött házasság olyan érték, amelynek feladását a közösségi tradíció szigorúan szankcionálja. Lakodalmat ülni csak akkor lehet, ha — mindenekelőtt a lány — szűz. „...ha így, mint mi, hogy megesküdtünk, legyen a fiú és a lány is érintetlen. És az nagy baj is, hogyha nagy lakodalmat csinálnak, és a lány már volt férfivel." A szüzesség megőrzését a család erőteljesen kontrollálja: „A cigányoknál az a szokás, hogy nem engedik el a lányokat sehova, még barátot sem tarthat úgy, mint egy magyar. Hogy rendesen jár hozzá. De tudták, hogy én meg a mostani férjem együtt járunk. Nem is volt semmi, nem volt szemtelen. Csak jártunk és kész... Beszélgettünk, de hogy csak kettesben legyünk, azt nem. Ha többen voltak, akkor igen."

Hogy a szülői család számára is megfelelő legyen a leendő partner, nem ritka a kisgyermekkorban kiválasztott házastárs. (Hat interjúalanyunk említett szülők által kijelölt társat.) A család választása jó esetben nem vált ki tiltakozást, és akár életre szóló kapcsolatot is megalapozhat: „Elmennek leánynézőbe, nem baj, ha nem udvarolt neki, csak akkor látta először, az nem baj. Ha a lánynak tetszik, akkor csapnak egy jó nagy lagzit, és vagy együtt maradnak, vagy nem." Hogy ez a szokás ma is él, erre utal egyik válaszolónk: „Ők már picinek el voltak jegyezve. Azt hiszem, egyévesek vagy pár hónaposak lehettek... Kőrösön is van egy olyan, hogy a kislány tizenegy éves, a szolnoki kisfiú az nyolcéves, és most lesz az eljegyzésük. Összeadják őket..." Saját eseteként meséli másikuk: „A férjemnek a bátyja ide nősült. Állítólag messzi rokonok is voltak. Kicsik voltunk, és mondta, hogy én az ő menye leszek. Nagyon csúnya betegsége volt, a torkát műtötték, már meghalt egy pár éve. Látom, hogy átkozza az apámat, hogy ha én nem leszek a fiáé. Meghalt az öreg, és akkor jöttek értem, hogy megteljesítsék az ő kívánságát... talán egyéves voltam." Találkoztunk azonban olyan fiatalasszonnyal is, akit éppen a családi tradíció akadályozott meg abban, hogy három gyermekének apjával együtt éljen: „Azt kellett elvenni, akit az apja választott n eki.... előtte én voltam az élettársa, csak mi elmaradtunk, és akkor muszáj volt ezt elvenni... náluk az volt a szokás, hogy gyerekkorukban kiválasztják, hogy ki lesz a feleség vagy a férj. És az asszonyka ki volt neki választva, amikor összeálltunk mi."

A házasságszerzésnek másik, ebben a közösségben tapasztalt módja, hogy a „megesett lányt" adják hozzá a valamilyen okból társ nélkül maradt gyermekes férfihez: „...az anyósomnak van ott egy testvére, de már meghalt. És az anyósom tudta, hogy ott vannak fiatal lányok... aztán oda eljöttek, a szomszédomat ismerték, szóval az anyósomnak a testvére... odahozta nálunk, mert azok ismertek engem... és akkor az anyósomat hozták kocsival, aztán begyüttek oda nálunk, aztán mondták, hogy ők lánykérőnek akarják... hát anyámnak nemigen tetszett, hogy ilyen vidékre elgyüvök, mert azért sírt ...aztán elkezdett beszélni az anyósommal, hogy van neki (a jövendőbeli férjnek) családja. És anyósom mondta, hogy... ő neveli a gyereket. És akkor mondta az anyósom, hogy nyugodtan elgyühetek, nem lesz bajom, itt jó helyem lesz. De én kigyüvök az anyósommal és a sógornőmmel is, szeretnek engem, én is szeretem. Már nem is tudnák innen elmenni. Már meg vagyok szokva. Jól van, már régen nem voltam anyámnál, már öt éve nem voltam anyámnál, mert nem tudok azért elmenni három gyerekkel...

Ha nem a család választ, ha nem sikerül a lánynak megőrizni szüzességét, vagy ha nincs pénz lakodalomra — marad a „szöktetés": „ Tizenöt éves koromban szöktetett el a férjem... azóta együtt élünk... Moziba indultunk. Én nem voltam rákészülve, hogy a férjem elszöktet. Azt mondta, hogy kocsival hazavisz. Maszek taxikocsival. Aztán a férjem elszöktetett. A férjem nagypapája Decsiben élt, és oda szöktetett... Nem volt pénz, hogy csináljanak lakodalmat, eljegyzést. Beszélgettünk előtte, hogy az egyik lány a másiktól megtanulja. Mondtam neki, hogy én nem fogok veled elszökni, én nem leszek a többi lány. Engemet normálisan feleségül veszel. Azt mondta, van nekik pénzük a bankban. Végül kiderült, hogy nincs. Ezért szöktetett meg... Anyukám jött értem, mert persze, hogy ideges volt, hogy hova szöktettek, mit csináltak velem. Mondta a férjemnek, hogy nem volt szép tőled, miért szöktetted el a lányomat. Miért nem csináltál neki legalább lakodalmat? Persze, hogy szégyellték a többi cigány előtt. Mert a többi cigány lenézi, hogy a te lányod nem ment férjhez, nem ült lakodalmat."

Sem a szülők által összehozott házasságról, sem a szöktetésről nem tett említést egyetlen más közösséghez tartozó beszélgetőpartnerünk sem. A szüzesség megőrzésének értéke azonban a beás cigányok csoportjában is megjelent. A fiatal lányokat szigorúan őrzik a szülők: „Éjszaka nem is szoktam én elmenni. Csak ha bál volt, akkor szoktam éjszaka hazajönni a nővéremmel, bátyámmal, öcsémmel. Egyik nap mentem a nővéremhez, aki már férjnél volt. Ott volt a találkánk. Anyám megjött utánam. Arra kapott minket, hogy fogjuk egymás kezét. Mindennek lehordott engem. Mit keresel te itt?" Ha a fiatalok komolyan gondolják, hogy együtt kívánnak élni, a szülők nem akadályozzák: „Közel egy évig udvaroltunk egymásnak, és úgy összeálltunk. (K: Mióta van köztük szexuális kapcsolat?): „...hát mikor elhozott ide, és abba a napba... addig nem volt semmi kapcsolat. Csak puszi, meg... de ő úgy nem... (anyám) mondta, hogy nagyon vigyázzunk, meg hogy annak adjam oda, aki tényleg becsületesen, aki megmarad velem, hogy vigyázzak erre. Hogy nehogy úgy járjak, mint a többi cigányok, hogy csak ott izélik, és akkor elhagyják."

Maga a házasság nem kötődik ceremóniákhoz, az együttélést a házassággal egyenrangúnak tartották válaszolóink. „Odajött nálunk, vendégségbe, egyik sógoromnál, ott ismerkedtünk meg... (a szülők) ...ők is szimpatikusnak látták, és azt mondták, ha te is akarod, akkor összeállhattok... Nálunk összeállnak, aztán isznak vagy esznek abba az éjjelbe, aztán már férj és feleség. (K: Magának mennyi ideig udvarolt?) Nálam öt nap. Öt nap múlva eljöttem vele." Úgy tűnik, a szüzesség, illetve a tartós kapcsolat olyan érték, amelyet a közösséghez tartozó fiatal roma férfiak is elfogadnak, megbecsülése hozzátartozik az ő neveltetésükhöz is: „Tizennégy éves voltam. Találkoztam vele és férjhez mentem. Azt mondta, hogy nem foglak én csak használni téged. Megismertem, mi a neve. Ide figyelj, Zoli, ha velem akarol aludni, nem fogsz ám velem csak aludni, aztán elzavarsz engem apámhoz. Mert a cigányok úgy szokták, a kenyeret megeszik. Akkor azt mondta, jó... Az anyja azt mondta neki, hogy nem ám, hogy hazazavarod az anyjához. Ha szűzlány volt, akkor elvetted a szüzességét. És úgy lett meg a kis Zsolti..."

Az általunk felkeresett romungró fiatalasszonyok beszámolóiban vissza-visszatérő motívum, hogy az iskola befejezése (általában a nyolc osztály kijárása) után Pesten próbáltak elhelyezkedni, hosszabb-rövidebb időt lánykorukban a fővárosban töltöttek. A pesti vagy Pest környéki tartózkodás is többnyire családi kapcsolatokon alapult, lakóhelyükről mind a mai napig sokan ingáznak, a szülők-testvérek-rokonok a valamikori „fekete vonat" utasaiként intenzív kapcsolatban állnak a fővárosba elszármazott rokonaikkal. Az összes válaszoló több mint fele, kilenc interjúalanyunk nővé érésében, párválasztásában szerepet játszott az otthonról való korai elkerülés, a szülői kontroll hiánya, az életforma gyökeres megváltozása. Nem véletlen, hogy ebben a csoportban az előző kettőhöz képest sokkal több rossz választással, kudarcba fulladt kapcsolattal, válással találkozhattunk.

Találkoztunk megalapozott, jó házassággal is: „Mi majdnem öt évig együtt jártunk a férjemmel, mielőtt megesküdtünk. Minálunk így volt. De vannak sokan, akik hetente változtatják a barátjukat... Tizennégy éves korunk óta ismertük egymást, együtt jártunk, de mielőtt megesküdtünk, jó egy éve járt ide hozzánk."

Ha nem is követelmény a házasságkötés előtti szüzesség, ám a tartós, lehetőleg életre szóló kapcsolat ebben a közösségben is fontos érték: „Ő volt az első az életemben, ő is lett a férjem... Már négy-öt hónapos terhes lehettem, amikor esküdtünk. Rendes menyasszonyi ruhában, templomban és tanácsházán... Már Pesten dolgoztunk, és ott jöttünk össze. Én a bölcsődében voltam konyhalány. Ó meg hegesztő a szakmája."

Talán a családok nagyobb mobilitása, a szülők a két előbbi csoportéhoz képest gyakoribb részvétele a munkaerőpiacon az oka annak, hogy az ezekben a családokban felnövekvő lányok nagyobb szabadságot, több önállóságot élveznek, „...én mindig szabadon voltam eresztve, anyu nem féltett, apu úgyszintén megbízott bennem." Ez a szabadság, kontrollnélküliség végződhetett úgy is, hogy bár korai, és már terhesen megkötött, de sikeres házasságot mondhat válaszolónk magáénak: „Megismerkedtem a férjemmel. Katona volt, udvarolt nekem. Leszerelt, elmentünk Pestre dolgozni. Ő is dolgozott, én is. Kivettünk egy albérletet, összeköltöztünk és megházasodtunk... Templomi esküvő és polgári is volt. A polgári esküvő Pesten volt, a templomi meg itt... A polgári esküvőnk hirtelen jött, mert kórházban voltam terhesen a kisfiammal, aztán azt mondták, hogy megkell esküdni, mivelhogy tizenhat éves vagyok, hogy legyen a gyereknek gondviselője... Megesküdtünk, így értesítettük a szüleinket két-három nappal előbb, de inkább pénz kérdése volt, hogy nagy lakodalmat tartsunk. " Másik interjúalanyunk hasonló kapcsolata azonban kudarcba fulladt: „Nagyon korai volt még. Hamar csődbe ment... Három évig éltem vele. Amíg a gyerek meg nem lett, addig nagyon aranyos, rendes volt. Megszűnt a munkahelye. Nyolc hónapos terhes voltam, addig minden jó volt, mert mind a ketten fent dolgoztunk Pesten."

A Pesten, nem a saját közösséghez tartozó férfival kötött kapcsolat két interjúalanyunk esetében sem vált be: „Pesten dolgoztam, ott jöttünk össze, és úgy sikerült, hogy sehogy, magyarán megmondva. Kétszer próbálkoztam, és nem ment. " A szakítás oka a másik esetben éppen az életformák, felfogás különbözősége volt: „ Ő nem ide való volt, ő pesti volt. Ó nemigen értette az itteni életet, én meg nem tudtam megszokni a városi életet. Itt nőttem fel."

Mint már többször utaltunk rá, budapesti csoportunk igencsak vegyes etnikai-regionális és szociális háttérrel rendelkezik. Nagyobbik része vidéki származású, akiknek sokszor nem is az egész családja, hanem csupán ők maguk kerültek fel a fővárosba, többnyire azért, hogy munkát, megélhetést találjanak. Míg az előző, romungró csoport vidéki helyszínen felkeresett, korábban Pesten élt tagjai azok voltak, akik a budapesti éveket átmenetnek tekintették, és családi életüket saját közösségükben kívánták (vagy tudták) élni, pesti válaszolóink vidékről származott része úgy tűnt, a fővárosban tartósabban gyökeret vert. „Én nem bírtam vidéken lakni. Előtte már itt voltam Pesten a bátyáméknál. Ezt szeretem, ezt a nyüzsgést, a vidéket már nem bírnám elviselni. Egy munkahelyen dolgoztunk. Mindenkivel nagyon jó barátságban voltunk, ő is, én is, csak mi ketten nem. Első látásra nem tudtunk egymással két szót váltani... Most volt az idén három éve, hogy együtt élünk."

A vidékről származó válaszolóink beszámolóiban sokszor explicit megfogalmazódik a család szűkebb etnikai hovatartozása. Egyikük házasságának-gyermekvállalásának története egy tradicionális (oláh) cigány család féltő-kontrolláló rendszabályai alól való kibúvásról árulkodik: „Régebben ő is abban a faluban lakott, mint én. Kiskorunk óta ismerjük egymást. Óvodába, iskolába együtt jártunk. Egy év és két hónap van köztünk a férjemmel. Ők ide felkerültek. Tizenkét évesen jött el. Akkor az első szerelem volt. Ó megtetszett nekem, és mondtam neki, hogy járjunk együtt. Tizenöt éves koromig jártunk együtt. Tizenöt évesen lefeküdtem vele. Ő volt az első az életemben, és ő is maradt... Terhes lettem. Anyukámék nagyon tiltottak tőle. Ismerték egymást, a két szülő nagyon jó barát volt. Nekik az volt a kifogásuk, hogy én meg a férjem valahonnan rokonok vagyunk... Nálunk ez nagyon nem divat... Akkoriban még nem nagyon engedtek szórakozni. Nem annyira engedtek, mert én az édesanyámnak egy szem lánya vagyok... Volt az az ünnepség, akkor elszöktem vele. Úgy emlékszem rá, mintha a mai nap lenne. Egyik kis faluba, ott van nem messze tőlünk. Zsoltinak volt ott valami rokonja... Egész éjszaka kerestek a szüleim. Megtudták, hazavittek. Anyukám sírt nagyon. Apukám is úgy sírt, hogy úgy csalódott bennem. Ó lagzit akart, és miért nem szóltam, hogy én a Zsoltival?... akkor anyu feltette azt a kérdést, hogy most mi lesz? Elvetessük a babát. Választanom kellett. Azt mondta anyu, vagy elvetessük, és járom az iskolát továbbra... vagy megszülöm a gyereket, de akkor a Zsoltit hagyjam el. Ebből a kettőből kellett választanom, és én azt mondtam anyunak, hogy én egyiket sem. Megtartom a gyereket. Te is voltál fiatal, akárcsak én, te is tizenöt évesen mentél férjhez, tizenöt évesen szültél engem, én is ezt csinálom..."

Valamilyen módon azonban a környezetükből kiszakadt oláh cigányok családjai is próbálják őrizni hagyományaikat. Még házasságszerzéssel is találkozhattunk budapesti interjúalanyaink körében: „Az anyja azt mondta, hogy te a menyem leszel. Mondom, én a maga fiát még nem is láttam, anyósomnak meg nem is vállalnám el. Így mondtam neki. Mondom, én akkor sem leszek a menye. A fia hazajött, elmondták neki, hogy nézek ki. Itthon marasztalt, hogy ne menjek dolgozni, menjek által, és nézzem meg. Mikor átmentem, mondta, hogy megkéri a kezem... át is jött másnap. Pár hónapig járt oda hozzám... Tudtuk, hogy együtt fogunk élni. A fiú szeretett belém..."

Volt, aki fontosnak tartotta megemlíteni, hogy „az oláh cigányok között van olyan, aki csak lányt vesz el. De elvileg nem számít...", de ebben a csoportban is a leggyakrabban olyan házasságkötéssel találkoztunk, ahol éppen a terhesség miatt került sor esküvőre. Más ezt titkolnivalónak tartotta: „...nem is nagyon sokan tudnak róla, de nem is hangoztattuk. A régi emberek még ehhez vannak hozzászokva... az ember hozzámegy ahhoz, akitől gyereket vár."

Budapesti válaszolóink másik jellegzetes háttere korántsem a tradicionális vidéki roma nagy család, hanem a főváros elslumosodott kerületeinek, lerobbant bérházainak szükséglakásaiban önkényes beköltözőként, vidéki rokonként vagy akár bérlőként élő nukleáris, sokszor felbomlott család. Ezeknek a családoknak gyakori élménye az erőszak, a börtön, a gyerekek — többen válaszolóink közül is — intézeti tartózkodása. „Anyám egyedül nevelt minket. Én is majdnem úgy nevelem őket... Amíg nem mentünk férjhez, addig nem ...(hozott férfit a házhoz). Mikor már férjhez mentünk, nem volt otthon egyik sem, akkor keresett magának... így volt szokás, meg így is gondolta. "Ez az interjúalanyunk maga is kudarcot vallott házasságával, és most növekvő gyermekeit félti az erőszaktól: „Nekem is lenne (új partnere), hiába a férjem börtönben van. De nekem sem kell senki sem. Nekem már nagylányom van, nekem annak kell nézni a jövendőbelit... A börtönben sok mindent hallani. Sokan ilyen fajtalanságokért kerülnek be a börtönbe. És soha nem tudja az ember. Kijön a börtönből, a kislányok már fejlettek. Milyen egy férfi? Megkívánja és kész, ott van a nagy baj."

Egyik intézetben nevelkedett beszélgetőpartnerünk első szexuális élménye, végül tartós kapcsolata is a kiszolgáltatottságról árulkodik: ,A családi életemről gyerekkoromban ne kérdezzen, mert állami gondozásban nőttem fel... Féltem a hapsiktól, láttam, hogy gorombák, ittak, és engem ez visszatartott. Volt olyan osztálytársam, aki tizenhárom évesen szült ...Csak lányok voltunk. A többi csaj fiúval úgy érintkezett, ha megszöktek. De annak mi értelme volt? Mikor visszahozták őket, akkor egy kis zuhanyozó fülkébe becsukták őket reggeltől egész estig. Kevés kaját kaptak, nem mehettek kirándulni... Ott ismerkedtem meg ezzel a hapsival... én nem álltam volna vele össze. Meg akartak erőszakolni a többiek, és ő állt mellém. Figyelmeztetett, és így ismerkedtem meg vele... Nem szerelem volt, csak ebből a szempontból..."Másikuk, szintén intézetben felnövekedett fiatalasszony első, tinédzserkori terhességét megszakítani kényszerült, majd mikor újra teherbe esett, került sor a mára már elromlott házasságra: „Intézetben voltam, és kiszöktem az intézetből. Annak értelme nem lett volna, ha megszülöm azt a gyereket, úgyis elvették volna tőlem. Csecsemőotthonra került volna, kiskorú voltam... Utána visszamentem az intézetbe, nem szöktem ki, rendszeresen hazajöttem. Megálltam a helyemet. Utána terhes lettem a nagyobbik fiammal, elhelyeztek egy szülőotthonba... április elsején töltöttem be a tizenhat évet. Amikor megszültem huszonnegyedikén, és '91 -ben volt az esküvőnk... Eleinte nagyon szerettük egymást, lejárt hozzám az intézetbe hétvégenként. Rendes volt. Aztán meglettek a gyerekek, voltak problémák köztünk, ő is csinált baklövést, én is csináltam. Azóta nem vagyunk jól."

Az otthonról való korai elszakadás, a gyökértelenség több elromlott kapcsolat hátterében megtalálható: „Tizenhat éves voltam, mikor eljöttem dolgozni... kőművesek mellett segédmunkás voltam... Ő is a munkásszálláson dolgozott. Húszéves voltam, mikor Barbarát szültem... Az első férjemtől van kettő. A másodiktól kettő. Az első férjemmel nem voltam megesküdve, csak élettársam volt három évig. Utána elmaradtunk. Utána vártam három évet... A volt férjem bekerült börtönbe."

A válást, az új kapcsolattal való próbálkozást budapesti válaszolóink többnyire elfogadják: „A férjem börtönben van erőszakos nemi közösülésért. Akkor szültem Ferikét, amikor ő egy csajt megerőszakolt... Próbálta már, hogy én visszakerüljek őhozzá. De nem, én megmondtam, hogy nekem eddig jó volt, míg te bent voltál. Ezután is jó lesz. Mindkettőtől van gyerekem, és a kettőtök közötti való életem ég és föld. Miért essek bele egy olyan életbe, ami nekem nem volt jó. Örülök, hogy túltettem magam." Egyikük első, válással végződő házasságából származó gyermekét, második férjének gyermekeit és közös gyermeküket együtt neveli, és elégedett új, nagy családos életformájával: „Tizennégy éves voltam. Akkor össze is házasodtunk, mert terhes lettem... lett egy kislányom, hat évig éltünk házasságban. Utána elváltunk. A mostani férjemmel ugyancsak hat éve vagyunk együtt, de van négy gyerek. Neki van az első házasságából kettő. Nekem is van egy az első házasságból." Sőt egy másik interjúalanyunk szerint a hagyományosabb életformát követők sem ítélik el a férjét elhagyó asszonyt, ha nem él jó házasságban: „Mindenki látta, hogy csak szenvedek mellette. Semmi értelme sincs, hogy így öregedjek meg őmellette.. ha jó körülmények között él a nő, és úgy megy el más férfi miatt, azt elítélik, de az ilyet, mint én, engem ítéltek el, hogy nem hagyom ott."

A nagyvárosi életforma lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb háttérrel rendelkező emberek összetalálkozzanak, hogy szakítsanak a konzervatívnak túl szigorúnak érzékelt hagyományokkal: ,Az édesapja oláh cigány, az anyja zenész cigány. Én is úgy vagyok. Nekem az anyám oláh cigány, a papám meg magyar cigány. Nagyapám zenész cigány, a mamám csehszlovák magyar... A mamám nagyon tiltott mindentől. Mondta, hogy csibészek a fiúk, megerőszakolnak. Terhes leszek... Mondtam a mamának, hogy fel akarok jönni Pestre. Elengedett. Feljöttem, először albérletben laktam. Kilenc hónapig dolgoztam, ott összeismerkedtem a Jánossal, és azóta együtt vagyunk... Olyan volt, mintha régóta ismerném. Neki már van felesége és van egy gyereke is... Együtt laktunk az anyjáéknál, aztán albérletben. Ez az első lakásunk, ami közös."

Családtervezés, fogamzásgátlás

Az eddigiek alapján is felmerült, de a családtervezés témakörében megerősödött az a feltételezésünk, hogy a minta egészén és a négy almintán belül is egy jellegzetes kettősség vonul végig. A hagyományok őrzése és tiszteletben tartása, illetve a spontaneitás és/vagy tudatlanság olyan kettősség, amelynek egyidejűsége nyilvánvaló, de kevésbé evidens, hogy mennyiben van közöttük ok-okozati összefüggés, mennyiben egymást felerősítő hatásokról van szó, illetve épp ellenkezőleg, mennyiben akadályozza az ösztönösséget, a spontaneitást a hagyományok szigorúan értelmezett betartása.

Ha úgy véljük, hogy a hagyományos, zárt roma közösségekben a magas gyermekszám, a termékenység fenntartás nélküli elfogadása jellemző — és erre történt is többször utalás az interjúalanyainkkal lefolytatott beszélgetésekben—, akkor nehezen kérhető számon ezekben a közösségekben a gyermekvállalással kapcsolatos, a többségi vélemény szerint racionálisnak minősülő mérlegelés. Tisztán logikai úton azt kellene gondolnunk, hogy a hagyományőrző roma közösségekben a magas családonkénti gyermekszám minősül tervezettnek, míg ugyanitt a kevés gyerek vagy a véletlen műve, vagy a hagyományok felrúgása, tehát közösségi szempontból deviancia, míg a nem tradicionális életmódot folytatók körében az alacsony gyermekszám a tervezett — hiszen az felel meg a többségi társadalom normáinak —, és a magas gyermekszám minősül devianciának. A hagyományőrző családokban a fogamzásgátlás (illetve az abortusz) jelentené az elfogadott közösségi normák megtagadását, míg a többségi társadalomba jobban integrálódott, a hagyományos közösségi életformától elfordulók esetében a családtervezés racionalitása, a fogamzásgátlás gyakorlata lenne a normakövető viselkedés.

Ugyanakkor a másik faktor, a tudatlanság, a többségi megítélés szerinti ún. „ösztönösség", „civilizálatlanság" egy más típusú akadálya az egészségügy oldaláról érkező felvilágosító, családtervezésre ösztönző (vagy csak egyszerűen a túl nagy gyermekszámot a többségi társadalomra háruló költségessége miatt kárhoztató) munkának. Ilyenkor nincs szó kikristályosodott közösségi normákról, csupán az egyik napról a másikra élés, a biológiának és a társadalmi hatásoknak való, az önvédelem lehetősége nélküli kiszolgáltatottság alakítja az egyéni sorsokat. Viszont, akár csak mintánkat tekintve sem állíthatjuk, hogy többségében ez a sodródás, kiszolgáltatottság jellemezné a roma nők termékenységi történetét.

A képlet azonban még tovább bonyolódik. A tradíciókon, a közösség zártságán/nyitottságán és a „civilizálatlanságon" kívül más tényezők is befolyásolják akár csoportként, akár egyénként a roma etnikum tagjait e kérdés vonatkozásában is. Kutatásunk kérdésfeltevése és módszere nem teszi lehetővé, hogy az iskolázottság romák körében is tapasztalható általános emelkedésének, az anyagi viszonyok alakulásának, a gazdasági-szociális feltételek változásának hatását is vizsgálódásunk körébe vonjuk. Figyelmünket inkább azokra a motívumokra irányítottuk, amelyek a termékenységre vonatkozó felfogást befolyásolják. Sok jel mutat arra, hogy a magyar társadalmi közvélemény ambivalens a magas gyerekszám megítélésében. Miközben a nagy családokat valamiféle pozitív pátosz lengi körül, ez az érzelmi támogatás csak azokat a sokgyermekeseket illeti meg, ahol a gyermekvállalás valamely többségi norma által szentesített ideológia, tradíció alapján történik. A cigányok magas termékenységét a tudatlansággal, tervezetlenséggel és/vagy a különböző szociálpolitikai juttatások megszerzése iránti vággyal indokolják, és csak kismértékben, kevesen hajlamosak felismerni a tradicionális közösségi társadalom erre vonatkozó szabályainak erejét. Nem csoda, ha a romák önképébe — termékenységgel kapcsolatos szokásaik megítélésébe — beleszüremkedik a többségi társadalom velük kapcsolatos negatív véleménye, mintegy új, további elemként a hagyományőrzés, illetve spontaneitás mértékének termékenységet befolyásoló motívumai mellé. Mindezek együttes hatásából is következik (túl az általunk nem vizsgált makrotársadalmi összefüggéseken) az a tény, ami az összesített termékenységi adatok és a szülői családok termékenységi adatainak összevetéséből kiviláglik, hogy egy generáció alatt a családonkénti gyermekszám radikálisan csökkent, még ha az egyes alminták, illetve az egyes individuális válaszolók gyermekvállalási szokásai nagymértékben szórnak is.

A minta egészét tekintve, a válaszolók 52%-a soha nem használt semmifajta fogamzásgátlót, nem védekezett, eddigi terhességeit többnyire kihordta, vagy a szülésekhez képest alacsony értékben (186 élve született gyermekre 23 abortusz jut a minta egészében) művi úton megszakíttatta. A négy almintán belül azonban már jellegzetes különbségeket találunk. Mint ahogy az eddigi különbségek alapján várni lehetett, a romungrók csoportja pontosan az átlagnak megfelelő fogamzásgátlási szokásokkal rendelkezett, éppen 52%-uk élt már a védekezés valamifajta eszközével. A két „hagyományos" roma közösségben a fogamzásgátlás kevésbé elterjedt, amire a családonkénti átlagosan magasabb gyerekszám alapján is következtethettünk. De e két csoport közül is kiemelkedik a beás cigány válaszolóink csoportja, akiknek 63%-a soha nem védekezett semmilyen módon a terhesség bekövetkezte ellen. Míg az oláh cigányok csoportjában — akik 56%-a eddig soha nem alkalmazott fogamzásgátló szereket — a művi abortusz nem ismeretlen, és éppen a védekezést nem alkalmazók között is öt ízben előfordult, a beás csoport tagjainál művi terhességmegszakítással egyszer sem találkoztunk. Budapesti válaszolóink közül viszont csak hatan (az alminta 38%-a) nem éltek eddigi életútjuk során semmifajta fogamzásgátló eszközzel, és ők minden eddigi terhességüket ki is hordták. (A hat interjúalany közül három termékenységi korszakának még csak az elején tart, eddig egy vagy két gyereket szült, és a jövőben további gyermekvállalást tervez.)

Ha a beszélgetésekbe belepillantunk, ritkán találkozunk a fejezet bevezetőjében felvázolt termékenységi attitűd bármelyikének tiszta képletével. Mind a négy csoportban előfordul olyan típusú elképzelés és magatartás, ami a többségi társadalom családméretét tekinti normának, és ahhoz igyekszik ragaszkodni: „Nekem kettő elég volna. Egy fiú és egy lány. Az én elképzelésem szerint... ebben a világban kettő gyerek elég. Legyen meg annak a kettőnek minden, minthogy négy-öt gyerek és szenvedjenek, hogy nincs meg nekik minden. Úgy gondolom, hogy a cigányoknál is két-három gyerek elég."

Egyik, első gyermekét nevelő beás fiatalasszony hasonlóképpen gondolkozik: „...hármat, annyi elég... Hát most is fel van tetetve a spirál... a doktornő feltette, azt mondta, bármikor ha akarom, kivehetem, mert hát ez az első gyerek." Ugyanígy romungró interjúalanyunk: „...én maradok a kettőnél... nem nagyon beszéltünk róla, de szerintem ő is úgy van vele, hogy egy fiú-egy lány elég." Végül egy budapesti kismama: „...hármat szeretnénk. Kettőnél megállunk, mert még fiatalok vagyunk. Azért szeretnénk még várni."

Bár mindegyik csoportban találkoztunk kifejezetten nagy családdal, sok gyermeknek életet adó édesanyával (az oláh cigányok között volt egy 9 gyermekes, egy 4 és egy 5 gyermekes asszony, a beás almintában egy 8, két 6 és három 5 gyermekes nő, a romungrók csoportjában három 4 gyerekes asz-szony, a budapestiek között pedig egy 6, és két 4 gyermekes anya), egyikük sem hivatkozott a roma nagy családos hagyományokra termékenységi történetének magyarázataként. Egyetlen, négygyermekes anya volt csak, aki talán e hagyományok jegyében beszélt elítélően azokról, akik elvetetik gyermeküket:

„K: Most már nem szülnek annyit a cigányasszonyok?

V: Nem szülnek. Inkább abortuszra járnak.

K: Erről mit gondol?

V: Nem tudom, én még nem voltam... én inkább megszülném.

K: Azért, mert Isten adta ?

V: Így van, el kell fogadni.

K: Mit szólnak a családban a hozzátartozók, ha valaki abortuszra megy?

V: Még aznap lenézik mindennek."

Egyik beás interjúalanyunk, aki eddig soha nem védekezett, még mindig nem szánta rá magát a védekezésre: „Mind a hat lány. Egy kislány meghalt. A második lett volna... De most már nem akarunk több gyereket. De azt mondja (a férj), ne törődjek vele, míg fiú nem lesz. Még egy fiút akarunk..."

Mintha a sokgyerekesség közösségen belül elfogadott értéke a kívülállók, a többségi társadalom képviselői előtt szégyennek minősülne, beszélgetőpartnereink közül többen az interjúhelyzetben egy vélt többségi elváráshoz alkalmazkodni kívánva, a magas termékenységet véletlennek, esetlegességnek (pl. sok lánygyermek született, és még fiút is szeretnének, vagy a terhesség késői felismerése) igyekeznek olykor feltüntetni, de azért a sorok-szavak között olykor mégis kitűnik a nagy család tisztelete. Egyik beás cigány válaszolónk például, háromgyermekes anya, így meséli el harmadik gyermeke történetét: „Nekem minden évben volt gyerekem. Még szoptattam, amikor már terhes voltam. Nem is vettem észre, mert szoptattam. Nekem a tisztulás nem szokott addig jönni, míg szoptattam. Nem is tudtam, hogy terhes vagyok, míg csak nem mozgott. ... akkor bementem (az orvoshoz), de akkor mondja a doktor, hogy sajnos terhes. (K: Miért sajnos?) Hát nem vettem észre! Amikor mozgott már, mit csináltam volna?... Amikor született, akkor már örültünk neki, pláne hogy kislány." Másikuk, romungró asszony pedig így indokolja újabb terhességét: „Három élő gyermekem van. Mind a három lány. Ezt megpróbálom, hátha fiú lesz... a férjem gyerekmániás, nagyon szereti őket... Az utolsó halva született, nem az én hibám..."

A következő interjúrészlet ambivalenciáról árulkodik. A nagy család iránti vágy ütközik a család anyagi lehetőségeinek felismerésével — és mindehhez hozzájárul a házaspár gyermekvállalást illető eltérő felfogása is: „Másfél évig nem volt gyerek. Úgy voltunk vele, hogy fiatalok vagyunk, még nem kell. Utána már dolgoztunk, gyűjtögettünk. ...A legidősebb kilenc lesz most májusban. Az Ádám lett rá másfél évre, aztán Nándi. A két fiú között van tizenegy hónap. Es a lányok között van két év. Igazság szerint a picit már nem akartuk. Úgy voltunk vele, a mi kutyánk kölyke, hadd legyen. ... Novemberben volt egy terhességem, már két hónapos voltam... de azt már nem vállaltam. Annyira nem jó az anyagi helyzetünk. Sok gondunk-hajunk van a gyerekekkel is. Igaz, hogy veszekedtünk is emiatt, mert ő első pillanattól kezdve ellenezte. Azért a szívem mélyén úgy voltam, hogy őt is felnevelnénk..."

Sokszor felmerült azonban a sok gyerek nevelésének költségessége, mint olyan indok, ami határt szab a termékenység tradicionális és/vagy érzelmi korlátlan elfogadásának. Emiatt kerül sor esetleg terhességmegszakításra: „...jöttek sorba... nem akartam. Mert mennyit vetettem el? Négyet. Azelőtt kellett fizetni, de mikor én csináltam... de amikor a védőnő látta a sorsunkat, hogy milyen az életsorsom, akkor ingyért vetették el... hát mit gondol, most ilyen világba? Hát ki tart 4-5 gyereket?"

Volt olyan válaszolónk is, aki viszont a fogamzásgátlást tartja költségesnek, ezért inkább a véletlenre bízná további terhességeit: „Nem kell több gyerek. Alig lehet őket kitartani. Minden kell nekik. ... Voltam két hónapja az orvosnál. Terhes voltam, elvetettem. Írt nekem gyógyszert, hatszáz forint az a gyógyszer. Én meg kapok hatezer forintot, csak családi pótlékot, abból tartsam is el őket. A gyógyszerre meg egyáltalán nem futja. (K: Nem marad más, mint hogy elveteti?)... ha legközelebb, megmondom az orvosnak, hogy csináljon valamit, hogy egy darabig ne legyen."

Ismerve interjúalanyaink eddigi termékenységi történeteit, úgy tűnik, hogy a családtervezés, a fogamzásgátlás gondolata a mintánkba bekerült családok többségében határozottan felmerült. Igaz, többnyire nem a családalapítás kezdetén, hanem inkább a már bekövetkezett egy-két vagy akár több terhesség-szülés utáni időszakban kezdtek el a védekezés lehetőségén gondolkozni.

Az egyik, természetesnek tartott születésszabályozási mód a szoptatási idő kiterjesztésével függ össze. „Lehet, hogy befolyásolta az, hogy nagyon sokáig szoptattam a gyerekeket. Az elsőt tizennyolc hónapig, a másodikat tizenhét hónapig, a fiút majdnem két évig. De állítólag abban az időben nem lehet terhes lenni. Észrevettem én, hogy terhes vagyok, de mivel menstruáltam, nem kapcsoltam rá. "Egyik beszélgetőpartnerünk a szoptatással való védekezésben tulajdonképpen nem hisz, de az interjúrészletből is kiérezhetően nem is igazán kíván a természet rendjébe beavatkozni: „...nem védekezek. Állítólag úgy van, hogy aki szoptat, az nem lesz terhes. (K: Nem is fog védekezni?) Nem. (K: Miért?) ...hát nem is tudom. Talán jó dolog terhes lenni. Vagy szülni..."

A mesterséges fogamzásgátlás az interjúk tanúsága szerint több síkon okozhat konfliktust, jelenthet nehézséget interjúalanyainknak. Említettük már a fogamzásgátlás költségességét, ez a megfelelőnek tartott módszer kiválasztásában is szerepet játszhat.

Másik probléma a választott módszer megbízhatósága. Mind a spirállal, mind a hormonális fogamzásgátló szerrel kapcsolatban merültek fel aggályok, hol korábbi tapasztalatra, hol más forrásból származó információkra hivatkozva. Többen számoltak be arról, hogy tabletta szedése mellett lettek terhesek: „...gyógyszert szedek, januártól. De ez sem biztos, mert hallottam sok olyan esetről, hogy gyógyszer mellett is terhes lett. Már olyat is hallottam, hogy rendszeresen szedte, mégis teherbe esett. "A tabletta beszedésének elmulasztása nemcsak a teherbe esés veszélyével fenyeget: „Nem védekeztünk.

Tablettát nem szabad, mert hallottam, hogy attól is nagyon sok betegséget lehet kapni. Ugyanúgy teherbe lehet esni. Ha nem veszem észre, hogy terhes vagyok, és már nem lehet elvetetni, akkor attól félek, nehogy fogyatékos gyerekem legyen." Többen arra panaszkodtak, hogy nem bírják a gyógyszert: „ Gyógyszert nem tudtam szedni. Rosszul voltam tőle. A gyengébbet szedtem, de nem tudtam szedni.", vagy: „Védekeztünk először. Gyógyszert szedtem. De nem használt, mert hányingerem volt tőle. ...egy levéllel tudtam beszedni..."

A spirál megbízhatóságával kapcsolatban is merültek fel kételyek: „...hat hét után vissza kell menni a kontrollvizsgálatra, hogy nem maradt-e valami. Ha akarom, akkor azt mondom, hogy spirált szeretnék. De nem szeretném, mert állítólag azt mondják, hogy veszélyes. Kinek használ, kinek nem. Van, aki a spirállal együtt is terhes lett. Anyám is így járt, hogy nála volt a spirál, és mégis terhes lett. El kellett vetetni tőle a gyereket..."

A méhen belül felhelyezett fogamzásgátló sokakból idegenkedést, félelmet vált ki: „Nekem azt mondták az orvosok, amikor meglett a második, hogy ha akarja, meg lehet kérni a spirált. Van olyan, hogy be kell tenni két-három évig, és ha akarod, le lehet venni, és lehet csinálni családot. Nem kell nekem, mert úgyis lehet... anyám is úgy járt a spirállal. Le kellett operálni. Én azért félek..." Másik interjúalanyunk is panaszkodik a spirálra: „...ötévente le kell venni. Amikor megjön, tovább tart, meg fáj a derekam tőle. Idegesítő érzés."

Sokgyerekes, 35 éven felüli anyák számára járható út csak a petevezeték elkötése. Ezt az eljárást azonban túl drasztikusnak tartaná egyik válaszolónk, aki hatodik gyermekével terhes: „...lehetett volna, de én nem egyeztem bele... azt mondják, hogy műtéttel lehet ezt csinálni. Félek. "Másikuk, hatgyermekes anya, az orvos javaslatára alávetette magát a műtétnek: „...mondtam neki (a férjnek), hogy mit akarok, és ő belenyugodott... miután ennyi gyerek után kettő császárral lett, úgy csinálták meg, hogy több már ne legyen."

A beszélgetésekben többször felmerült, hogy a védekezés különféle formáira az egészségügy illetékeseinek enyhébb-szigorúbb intelmei nyomán került csak sor: „...már négy és fél hónapos terhes vagyok. Azt mondja a főorvos úr, miért nem védekeztem? Megmondom őszintén, szégyelltem kiíratni a gyógyszert, hallottam már róla, de soha életemben nem próbáltam ilyen védekezőszereket... Vannak ezek a gyógyszerek, amiket adtak terhesség ellen. De én szerettem is volna két gyereket, egy kislányt és egy kisfiút... akárhogy szerettem volna, úgy tartottam, hogy még korai, mert még csak kétéves. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok másodszor, azt hittem, hogy gyulladásom van. És kiderült, hogy nem, hanem terhes vagyok. El lehetett volna vetetni még akkor... megkérdeztem az élettársamat, hogy legyen. Egyet még nagyon szeretnénk, másrészt nem mertük vállalni. Azt mondta, hogy még ezt az egyet tartsuk meg, és aztán védekezzünk. Elmentem az orvoshoz, és mondtam neki, hogy akarok védekezni, írjanak ki nekem gyógyszert. Azt mondta az orvos, hogy ha mindig szégyellni fogom magam, akkor egymás után jönnek a gyerekek. "

A következő beszélgetésrészlet pedig arra szolgáltat jó példát, hogyan igyekszik a roma kliens a többségi elváráshoz igazodni: „...már két hónapos volt ez a gyerek, mikor megbeszéltük az élettársammal, hogy most egy ideig meg kellene szüntetni, mert hát csak egy szobában vagyunk, így nem lesz jó. Akkor jó, azt mondja, tetesd föl a spirált, azt mondja, menjünk el a nőgyógyászaira. Elmentünk, megkértük az egyik nővért, hogy most miképp legyen, és akkor mondták, hogy el kell menni a nagy kórházba, akkor felmentünk, a szülészeten mondtam, és ott kértem, hogy tetessék fel ilyen alanyi jogon. Hát az egyik nővér az olyan volt, hogy nem akarta feltetetni, a másik az tényleg kedves volt, az hallotta, hogy én most mit akarok csinálni, akkor azt mondta, nézd, azt mondja, milyen jó szándékú, magától jött, hogy feltetesse, tegyük fel neki csak így, és nem kellett fizetni."

Talán nem véletlen, hogy egyedül budapesti almintánkban fordult elő, hogy az egészségügy illetékese nem le-, hanem rábeszélni kívánta kliensét a gyermekvállalásra. Igaz, ezekben az esetekben az alternatíva a művi terhesség-megszakítás lett volna. „ Öt hónapos koromig jártam az orvoshoz, hogy vegyék el, mert nem akartam semmiképpen megtartani az elsőt. Tizennyolc éves voltam. Öt hónaposan egy helyen vették volna el, a klinikán, de az orvos azt mondta, hogy vagy az én életem, vagy a gyerek élete megy rá a szülésre. Akkor mondtam, hogy inkább maradjon meg.... Minden orvos arra akart rábeszélni, hogy tartsam meg. Felnevelődik, egy gyerek, nem gyerek. Minden orvos csak rábeszélt. De mind a háromnál. Mert úgy van, hogy amikor terhes az ember, akkor el kell menni a védőnőhöz. Akinél kérni kell, hogy elvetethessem. Neki is alá kell írni egy papírt. Az a védőnő is rábeszélt, hogy ne vetessem el." Másik esetben a hivatkozási alap az egészségügyi törvény volt: „Az elsőnek örültünk. Én fiút szerettem volna, ő kislányt. Fiú lett. A másodikkal, amikor elmentem, akkor már férjnél voltam, és azt mondta az orvos, hogy miután férjnél vagyok, kötelező két gyereket szülnöm... én bementem a polgármesteri hivatalba, már 11 hetes terhes voltam, és minél hamarabb szerettem volna elvetetni. Visszamentem, és akkor közölte, hogy ezt a gyereket ha akarom, ha nem, meg kell tartanom. Már nem lehet elvetetni. Így lett meg a második..."

A cigányokra vonatkozó közvélekedés egyik sztereotipikus megállapítása, hogy a roma családokban a gyermek nem más, mint jövedelemforrás. Igaz, ez az állítás nem konzisztens azzal a szintén elterjedt vélekedéssel, miszerint a cigányság ösztönös, tudatlan nép, termékenységét nem a racionális döntések, hanem a természet törvényei diktálják. Mintánkban csak kevés utalást találtunk a gyermekvállalás gazdasági összefüggéseire. Bár a kutatásba bekerült családok jelentős részében az egyetlen rendszeres jövedelem a családi pótlék, a gyes és a gyed, tehát a gyermekes családokra vonatkozó szociálpolitikai juttatás volt, többnyire a gyermekvállalás érzelmi oldalát hangsúlyozták válaszolóink: „A gyerek, az boldoggá tudja tenni az anyját. Már azzal, hogy létezik", vagy: „Itt nagyon harcolnak a gyerekekért. Még a legszegényebb is. A gyerekeket nem dobják el. Tisztelet a kivétel. De a legtöbb lány a gyerekéért nagyon harcol. Bármi áron nevelik a gyerekeket." Az önálló lakás megszerzését lehetővé tevő szociálpolitikai támogatás volt az egyetlen, ami a beszélgetésekben többször felmerült, igaz, többnyire nem a saját, hanem mások döntésének indoklásaként. „... hát a legtöbb család azért szül minden évben, a családi pótlékért... Aztán jön az anyasági, nem tudom, milyen segélyek... Meg most azért is, mert építkezhetnek. Azért megéri szerintem... hát elég, ha három van. Kap egy ilyen jó kis pénzt, abból fel lehet építeni." Tényszerűen a romungró almintában fordult leggyakrabban elő, hogy a három gyermek után járó összeggel a fiatal családok építkezésbe fogtak, de közülük többen is érzékeltették: rosszindulatú, előítéletes gondolkodással feltételezhető csak, hogy a gyermekvállalás ezért a kedvezményért történik, „...már előre félek, hogy megint azt fogják mondani, hogy no, szocpolra szül. De nemcsak arra lehet szülni. Nálunk két kislány van, most szeretnénk egy fiút. "

Biológia vagy kultúra? [Terhesség-szülés-szoptatás)

Ha már bekövetkezett a terhesség, ha a terhes nő úgy döntött, megszüli gyermekét, ha megszületik a gyermek, olyan folyamatok történnek a nő testében, melyek egy biológiai program szerint zajlanak, és kétségtelenül univerzálisnak tekinthetők. Számtalan jel mutat azonban arra, hogy mégis biológia és kultúra találkozásáról van szó ezekben a folyamatokban is. A terhességet különbözőképpen lehet viselni, a szülés maga minden egyedi esetben másképp zajlik le, és a megszületett gyermek korai gondozása-táplálása sem csupán egy biológiai funkcióhoz társuló ösztönös tevékenység. Hogy kutatásunkban ez a kettősség éles megvilágításba került, éppen azzal függ össze, hogy a biológiai program végrehajtásának kulturális meghatározottsága a magyar társadalom egészén belül, de a többség-kisebbség viszonyának függvényében realizálódik. A roma terhes nő, a roma szülő asszony, a gyermekét tápláló cigány anya egyszerre van kitéve saját kisebbségi csoportja termékenységi folyamatokkal kapcsolatos kulturális hatásainak és az egész magyar társadalom — benne az egészségügy képviselőinek — részben e folyamatokra, részben magukra a cigányokra mint kisebbségre vonatkozó többségi ítéletének.

Amikor elemezni kívánjuk interjúalanyaink saját terhességére, szülésére, az újszülött gondozására-táplálására vonatkozó élményeit, éppen ezeknek a különböző kulturális befolyásoknak a feltérképezésére vállalkozunk. Feltételezésünk szerint a makro- és mikrotársadalmi hatások egy része összhangban áll, egymást erősíti, más részük viszont konfliktusban van egymással, és igazodási kényszert vált ki az egymásnak ellentmondó hatásoknak kitett személyből. Az igazodás történhet a kisebbségi és a többségi hatások mentén, másrészről pedig — akár egyik, akár másik oldalról érkezik a hatás — kényszerként vagy belsőleg elfogadott, interiorizált hatóerőként befolyásolja válaszolóink saját életfolyamataira vonatkozó élményeit.

Terhesség

Kutatásunk tanúsága szerint a terhes roma nő önképe olykor sajátos viszonyítás terméke. Saját terhességét etnikumának tagjaként, a magyar terhesekkel való összehasonlításban éli meg, mintegy identitásának fontos tartozékát látja a többségi társadalom tagjaitól eltérő életvitelbeli, testi-fizikai megnyilvánulásokban.

„Egy magyar terhes nő úgyse csinálja azt meg terhesség alatt, mint a cigány. Fizikailag is. Cigány terhes nő az szívós. Az orvosok is meg tudják állapítani, hogy egy cigány nő mindig szívósabb, mint a magyar." Oláh cigány almintánkban történt leggyakrabban utalás arra, hogy a terhesség nem követel kímélő életmódot, hiszen: „...á, cigányoknál ez nem szokás... azok utolsó percbe dolgoznak, terhesség alatt", illetve cigányok nem engedhetik meg maguknak azt, amit más szociális helyzetben lévők megtehetnek: „Rengeteg munka van. Csináltam olyan dolgokat, amit nem lett volna szabad egy terhes nőnek. Kapáltam, hordtam a vizet, de nem volt semmi bajom. "Nem etnikai sajátosságként, hanem gazdasági kényszerként említette egyik romungró fiatalasszony, hogyan dolgozta végig terhességét: „Eljártam napszámba. Nem engedélyezték, de én olyan akaratos voltam, hogy nem maradtam itthon, mert nagyon kellett a pénz. Tengerit jártunk törni, aztán paradicsomot szedtem. Meg az otthoni munka, takarítás... attól a perctől kezdve, hogy megmozdult, már nem is éreztem magam rosszul. "Budapesti beszélgetőpartnereink közül is utaltak néhányan arra, hogy cigányoknál nem szokás a terhesség alatti kímélő életmód: „...én nagyon sokat dolgoztam vele. Piacoztam. Pakoltam vele. emelgetni kellett, de ez nálunk szokás. Előtte való napig piacon voltam...", mégha tudták is, hogy terhesség alatt a kemény fizikai megterhelés nem helyes: „Pihenni kellett volna sokat, nem hajolgatni, emelgetni... Dolgoztam sokat... többet mozogtam, mint pihentem."

Hogy hogyan kell élni terhesség alatt, azt válaszolóink két, egyformán fontos forrásból is meríthették: a védőnők és az anyák adtak legtöbbször tanácsot erre vonatkozólag. Ezek a tanácsok többnyire egymást erősítették, de nem feltétlenül tartották be őket: „A védőnő is olyan volt számomra, hogyha akart, adott tanácsot. De én úgy éreztem, hogy nem igazán tanácsokat ad... Ezek a védőnői dolgok, pihenjek, nem kell annyit emelni, nem kell annyit mozogni. Én örökmozgó voltam. Az utolsó pillanatig emeltem, mostam, bicikliztem. Én magamra voltam utalva szó szerint. "Óvatosságra, de tevékeny életmódra buzdította édesanyja egyik válaszolónkat: „...magyarázgatta, hogy olyan túlzottan ne emeljek, mert annyira nem szabad, de az se árt, ha dolgozok, mert annál könnyebben fogok megszülni."

Az anyák, anyósok nemcsak tanácsot adnak, hanem segítenek is a terhek levételében: „...nem sokat kapáltam ebben a kertben, amikor terhes voltam, mert hát az anyósom nem engedett, azt mondta, hogy ne erőltessem meg magam annyira, mert azt mondta, hátha baja lesz a picinek. ... Olyankor nem nézik, hogy ez most fáradt vagy lusta, hát megértik. Legalábbis itt ebbe a házba így van, hogy megértették. Hogy mondom, egy kicsit elfáradtam, akkor az anyósom mondta, hogy pihenj le, feküdj le. És így lefeküdtem. Aludtam is."

Az interjúk alapján megismert terhességek azonban nem mind illenek abba az akár maguk a cigányok által is hangoztatott, de a többségi társadalom oldaláról is jól ismert sztereotipikus képbe, miszerint a roma nők könnyen, „természetesen" viselik a terhességet. „Nagyon rosszul voltam. Nem szeretnék még egyet. Nagyon rossz a terhesség. Az ember mikor hány, akkor nagyon rossz. Én végig hánytam, a kilenc hónap alatt végig. És ha az ember nem is eszik semmit, akkor is hányingere van." Vagy egy másik interjúrészlet szerint: „Elég sokáig dolgoztam, majdnem hét hónapos koromig. Rosszul lettem a buszon is nagyon sokat, meg otthon is. Alacsony volt nagyon a vérnyomásom, vérszegény is voltam. Amikor sokáig álltam, nagy volt a tömeg, akkor elszédültem, elsötétült előttem minden." Egyik fiatal budapesti válaszolónk pedig így emlékezik vissza terhességére: „jaj, hát én nagyon beteg voltam terhesség alatt. Hogy mondjam? Be is jött, amit mondott anyu, csak még rosszabb volt. Nagyon, de nagyon rosszul voltam. Hánytam, fájt a gyomrom, amit megettem, azért fájt a gyomrom... "Volt, aki kórházba is került rosszullétei miatt: „Én nagyon beteg voltam. Már a kiszáradás határán voltam. Állandóan hánytam, semmi nem maradt meg bennem. Be is kerültem kórházba."

Szülés

Nemcsak a terhesség, hanem a szülés könnyű, „természetes" lefolyása is olyan sztereotípia cigány nőkre vonatkozóan, amelyet maguk az érintettek is szívesen fogalmaznak meg, mintegy büszkén hivatkozva csoportjuk genetikai vagy viselkedésbeli „másságát" alátámasztva. ,,... már mindennap várhattam. Elértem a sarokra, elindult a magzatvíz. Majdnem az utcán szültem a kicsit. De olyan erős szervezetem van, ha hiszi, ha nem, hazamentem, megfürödtem, a ruhám elő volt készítve. Az jó előre be van pakolva, mert soha nem tudta az ember, hogy mikor visz a mentő. A szomszédasszony szólt a mentőnek, bevittek, épphogy leborotváltak, máris megszültem. Olyan könnyű szülésem volt, hogy észre se vettem. Mert sokat dolgoztam, mert mozogni kell. Aki nem mozog, az nehezen szül... hamar meglett a pici. "Olyan interjúalanyunk is volt, aki könnyű szülését a magyarok szüléséhez viszonyítva értékeli: „Ha mi megszülünk, bevisznek a szobába és felkelünk. Ezek meg alusznak, fekszenek. Ezek kényesek, a parasztok. Nem a cigányok. Mi azon a napon haza is jönnénk... ugyanúgy, mintha nem szült volna. Hoznak egy kis vörösbort, azt megisszuk."

Minden egyes szülés máshogy zajlik le, egyazon anya szülései is különböznek egymástól, és a mintánkba került kisszámú válaszolótól származó információk alapján talán nem is jogos általánosító megállapítást tennünk, de mégis úgy tűnik, a „könnyű" szülés mítosza inkább a két tradicionális cigány közösségben élt. Mindkét csoportban számszerűen többen hivatkoztak arra, hogy náluk nem szokás a szülésből nagy ügyet csinálni, mint a másik két alminta tagjai körében. Az viszont mindegyik csoportban visszatérő motívum volt, hogy a cigány kismamák igyekeztek a kórházba jutást az utolsó pillanatra időzíteni. Indoklásként hol az otthoni teendőkre hivatkoztak, hol — explicit vagy csak a szavakban megbúvó módon — a kórháztól való idegenkedés volt a késleltetés oka.

A kórházi tartózkodás nemcsak magának a szülési folyamat lezajlásának helyszíne, hanem egyúttal olyan szociális tér, amelyben a cigány szülőnő saját közösségéből kiszakadva egyedül szembesül a többségi társadalom képviselőivel, méghozzá egy olyan erősen hierarchizált közegben, ahol a többségi társadalom tagjai is jórészt kiszolgáltatottak, idegenek. A kórház még a szülő nők — tehát nem betegek! — számára is sokszor félelmet, szorongást keltő hely, ahol a berendezés, a felszerelés, a műszerek, az orvosi személyzet magatartása mind a hétköznapitól eltérő viselkedést követelnek. „Annyira buta voltam, úgy féltem, mikor bevittek a szülőszobára az első kislánnyal. Hogy minek vannak a műszerek, meg hogy mi lesz", mondta egyikük, másik interjúalanyunk pedig így mesélte el első szülését: „...a vajúdóba mentünk, oda bevittek, és akkor egy idő után látták, hogy nincsenek fájdalmaim, lecsipeszelték a magzatburkot, akkor folyt a magzatvizelet, és ezután mindjárt el is indították a szülést, mivelhogy magától nem jött... nagyon féltem. Hogy most mit fognak velem csinálni. Láttam azt a sok szerszámot ottan, hát most mit fognak velem csinálni? Kérdeztem is. De volt egy olyan ügyes szülésznő, aki felvilágosított... azt mondta, most felkötjük az infúziót, ilyesmit mondott, meg hogy felkötik a lábamat, mert volt egy olyan, hogy igen-igen magasra kellett feltenni a lábakat, és ilyen kis szíjakkal lekötötték, gondolom, hogy ne tudjunk mozogni..."

Előfordult olyan eset is, ahol a cigány kismama és a kórházi szakember között nyílt konfliktusra került sor, és interjúalanyunk saját megfogalmazása szerint is ütközésbe került az otthoni, családi érdek és az egészségügy szempontjából követendő racionális viselkedés: „...hét hónaposan bevéreztem vele, bekerültem kórházba. Ott voltam egy hétig. Mondtam az orvosnak, hogy ha nincs semmi bajom, akkor engedjen haza, mert én vidékre való vagyok. Saját felelősségemre alá kellett írnom egy papírt... Itthon megint bevéreztem, mert olyan akaratos voltam, még elmentem vízért. Reggelre bevéreztem, Ny-re bekerültem, ott is feküdtem egy hetet. Mondta az orvos, hogy hazaenged estére, ha másnap bejövök. De reggelre meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy nem maradok. Mindig a nagyobbikon törtem a fejem. Ez is érdekelt, aki bennem volt, de legjobban az, aki itt volt. Akkor az orvossal nagyon összevesztünk, kiabált, hogy hogy képzelem én ezt, és ha további problémák lesznek? Mondtam, hogy egy percet sem maradok, megyek. Azt mondta, szedjem a cókmókomat, és menjek. Fogtam magam és mentem. Mondta, hogy őt nem érdekli, ha az utcán fogom megszülni a gyereket, de oda nem tehetem be a lábam. Mondtam, akkor megszülök az utcán, biztos lesz valaki, aki segítsen.,,

Egyik beszélgetőpartnerünket első szülésekor riasztó élmény érte: „Amikor bent voltam az elsővel, akkor kaptam egy injekciót. Várni kellett. Ott volt egy szülőszoba, az ablakon át lehetett látni. Jézus Mária! Ott egy nőt császároztak, de lehetett látni. Nem tettek oda egy függönyt sem. ... én tudtam, hogy sima szülésem lesz, de megijedtem. Az a sok vér nagyon undorító volt, vágtak is ott. Az nem érzett semmit, mert elaltatták", és emiatt második szülésekor nem is jutott időben kórházba: „Nem feküdtem le, csináltam a munkámat. Megfőztem. Nem szóltam a férjemnek, hogy mi bajom van... egy picit leültem pihenni. A lábaim is dagadtak, a derekam fájt, akkor már tudtam, hogy nekem a vesztem van... eljött az éjfél. A fájások jöttek először négy órakor... Tudtam, hogy ha jön a mentős, ha megkérdezi, hány percenként jön a fájás, akkor mit mondjak neki. ..hogyne, hát a második gyereknél már kiabálnak, hogy maga nem tud semmit... Felkel a férjem, te, ne hívjak mentőt? Te nekem ne hívjál. Mert nem te fogsz bemenni. ... Azért féltem, mert az a sok injekció, amit belém tettek, nagyon félek az injekcióktól. Vissza feküdt a férjem, én meg járkáltam egész éjjel... fél négy felé aztán nem volt mese. Szóltam a férjemnek, hogy hívd ki nekem a mentőt, mert már nem bírom tovább, már kint van a feje. ... igen, mert ahogy mentem, tágultam. Meg csak nyomtam... Amikor kiért a mentő, már kint volt a feje a kislánynak. Fogtam a tenyeremben a fejét. ... álltam. Nem az ágyban. Egy betonos rész volt a kisszobában, és akkor valahogy kiment belőlem a magzatvíz. Nagyon rossz érzés jött rám. Mondtam az anyósomnak, hogy én itthon megszülök. És úgy is volt. Egyet nyomtam, már kint volt... Nagyon félt ő is. Megfogta a kislányt, a feje a kezemben volt, és kicsúszott a kezemből. Nem volt már erőm megfogni sem. Elszakadt a köldökzsinór, és azon keresztül folyt a vér. Anyósom gyorsan hozott be cérnát, megkötötte, hogy ne folyjon el a vér. Es akkor mire kijött a mentő, megszültem... Bejött a doktor, és elkezdte mondani, hogy hogy volt, hányadik gyereke ez? Mondom, a második. Jézus Mária, magának lehetett annyi esze, hogy itthon megszült? És hogyha belehalt volna a szülésbe? Nem haltam bele, mert élek. És ha a pici halt volna meg? Az nem halt meg, mert anyósom segített. "

Maguk a válaszolóink is többször megfogalmazták, hogy érzékelték-érzékeltették velük, milyen viselkedést vár el a szülő nőtől a kórházi személyzet, és hogy ennek a viselkedésnek nem mindig lehet eleget tenni. Ha sikerül arra, ha nem, esetleg éppen arra lehet büszke a kismama: „Besétáltam. Eléggé az utolsó pillanatokban, este hét órakor, és este kilenc órakor már megvolt a lányom. Két óra hossza. Otthon elég sokáig húztam a fájást, nem akartam olyan hamar bemenni... Bementem, fogadtak a nővérkék, megkaptam a beöntést... felfektettek a szülőágyra. Nem mutattam ki, hogy sírok, vagy nagyon félek, mert szégyelltem magam... Az orvosok előtt, hogy olyan fiatal vagyok. ... szégyelltem, hogy sikítok. Igaz, hogy nagyon nagy fájdalmaim voltak, de összeszorítottam a fogam. Volt olyan, aki mellettem feküdt, nagyon hisztizett, lefogták a lábát. Elég szépen viselkedtem a koromhoz képest. "Az egészségügyisek és a közvélemény által is gyakran hangoztatott, cigányokra jellemző teatralitás, a szülés közbeni jelenetek, kiabálás néhány ízben felmerült, hol öntudatosan, hol csak tárgyilagosan említve: „Délben elkaptak a fájások, kihívtuk a mentőt, mire beértem. Este tízig csak szenvedtem. Jöttek a fájások, a nővér sincs ott mindig, hogy segítsen, de azért szerencsésen megszültem. Az orvosok rendesek voltak, csak mondták, hogy ne ordítsak... Az embernek vannak fájásai, ilyenkor, még jó, hogy kiabáltam. ... ilyenkor az ember kiabál. Levezeti a fájdalmat", vagy egy másik esetben: „... rendesek voltak, de amikor jajgattam, akkor nem tetszett nekik. Kiabáltam."

Hogy a könnyű szülés cigányoknál csak mítosz, arra igencsak sok példát kaphattunk. Vákuumos szülés, császármetszés, rohamszülés és egyéb komplikációk ugyanúgy előfordultak mintánkban, mint akármilyen más közegben előfordultak volna. A kis elemszám, illetve az előzmények és a kórtörténet az egészségügyben megkívánt exploráció szempontjából nem szakszerű feltárása miatt arra nem tudunk választ adni, hogy a különböző beavatkozások, komplikációk gyakorisága eltér-e az átlagostól, és arra sem, hogy azok összefüggtek-e interjúalanyaink káros szokásaival, elhanyagoltságával vagy tudatlanságával. Olyan esettel találkoztunk, ahol a túl fiatal kori szülés okozott nehézséget: „...úgy lett nekem a Zsoltika, hogy a szülőcsatornába beszorult a feje. Jött volna a gyerek, már bele is helyezkedett, de olyan szűk volt a medencecsontom. Egy tizenöt éves lány, aki lelkileg-testileg alig volt kifejlődve. Belehelyezkedett a feje, mert mondta a doktor is, utána elmagyarázta, hogy miért kellett megcsászározni, csak nem tágultam ki..."

A kórházi tartózkodás nemcsak az orvosok, az egészségügyi személyzet jelenléte és a félelmetesnek ítélt orvosi szerszámok beavatkozások (injekció, infúzió, a szülőágy szíjai, a szike, borotva stb.) miatt lehetett feszélyező és szorongást keltő, hanem olykor cigány válaszolóinknak szembesülniük kellett a többi beteg elutasító magatartásával is:,,.. .megjegyzést tettek a betegtársak" — ahogy egyik interjúalanyunk mondta.

A szülés kórházi elidegenedett gyakorlatát próbálja oldani, valamint a szülőpárnak a gyermek születésével kapcsolatos együttes élményét kívánja elősegíteni a magyar kórházakban a közelmúltban — kívánság szerint — lehetővé tett apás szülés. Ez a lehetőség interjúalanyaink egyértelmű elutasítására talált a minta mindegyik csoportjában. Igaz, egyedül az oláh cigányok csoportjában hivatkoztak válaszolóink valamiféle hagyományból eredő visszautasításra. Mint a menstruáció férjek-apák előli titkolásával kapcsolatban már megjegyeztük, ebben a közösségben a férfi és a női világ radikálisan kettéválik, és a nők testi folyamatai a férfiak előtt szégyennek minősülnek. Még a terhesrendelésre sem szokás elkísérni a feleséget: „...például ha elmegyünk a nő-gyógyászatra, és azt mondja az orvos, hogy jöjjön be a férje is, mert ki akarjuk vizsgálni. Őneki ez szégyen. Nem tudom, miért. Nem akarom részletezni." Ahol olyan erős ez a tiltás, hogy „...a férfiak csak a saját ruhájukhoz nyúlhatnak. Mindenkinek külön van a ruhája. Mi sem nyúlunk a férfiak ruhájához, csak ha mossuk. Ha családban nézem, ha én kérem, akkor a férjem hozzányúlhat az én ruhámhoz. De ha közösségben vagyunk, akkor már nem. A mi fehérneműnket is úgy teregetjük ki, hogy a nagyobb ruhák alá, tehát hogyne lássák az udvaron * ott nehezen képzelhető el, hogy a férj jelen legyen felesége szülésénél: „Én nem szeretem az ilyet. Én undorodom. Csak a nő menjen be, minek a férfi. Szerintem hülyeség az... az alatt az időszak alatt csak a szenvedés, kínlódás van. Más nincs. Aki szereti a feleségét, az másképp is ki tudja mutatni. A szüleim és a férjem mindig kint vártak a folyosón, míg megszületett a baba. Én még azt is szégyelltem, hogy az édesapám ott volt... mi a férfiak előtt nem szeretjük mutatni, hogy szenvedünk. Csak egyedül az édesanyám, ő megérti." Egyik, közösségéből kiszakadt — budapesti — oláh cigány fiatalasszony is állítja: „én nem bírnám elviselni, hogy ott legyen. Egy nő legyen nő, amikor szül, az egy női dolog. Elég, ha az orvosok ott vannak."

A többi csoportban is egyértelmű volt az apás szülés lehetőségének elvetése, többnyire azért, mert válaszolóink szerint a férfiak nem bírják a vért, a szenvedést, vagy pedig „lehet, hogy megundorodott volna tőlem egy életre".

Egyik fiatalasszonynak mégis megadatott, hogy a férje mellette volt, mikor a mentőautóban megszülte második gyerekét: „De ott sem a mentőorvos volt mellettem, hanem a férjem. Mondtam, hogy segítsen levetkőzni, mert a feje már félig kint volt. Harisnyanadrág volt rajtam. Akkor cserélt a mentőorvos a férjemmel helyet, akkor ültette előre ... nem tudott semmit, olyasmit ő még nem látott. Meg is volt ijedve... annyira zavarba jöttem, hogy tudtam, ott ül a férjem. Megrestelltem magam, hogy a férjem ül mellettem, és annak szülöm meg a fiút, nem pedig az orvosnak ... ő is megszégyellte magát, de most már mindegy. Mondtam, legalább ezen is túlestél, tudod, hogy milyen a szülés... "

Szoptatás

Az újszülött szoptatása, a szoptatás módja, időtartama, szégyenkezés nélküli nyíltsága a harmadik lényeges eleme a „cigányok mint természeti nép" sztereotípiának. Ez a többségi sztereotípia olykor az érintettek önképében is fellelhető, pozitív, identitásképző erővel, a saját csoport viselkedésmintáinak a másik, többségi csoporthoz képest történő felértékelésével: „...mert némelyik nő azért nem akarja szoptatni a gyereket, hogy formásak maradjanak a mellei. Nem a kisgyerek érdekét nézi, hanem a saját érdekét. De ilyet egy anya nem tehet. Maga vállalta a gyereket, megszüli, akkor azt is vállalnia kell, hogy ez azzal jár, hogy szoptatni kell a kisbabát, hogy egészséges legyen... Végül is a gyerek akárhol megéhezik, az utcán, a buszon, annak ennie kell. És én azt ajánlom a magyar lányoknak, asszonyoknak, hogy nem kell szégyellni. Ez inkább büszke dolog. Az anyatejtől nem lesz beteg a kisbaba."

Ugyanakkor a csecsemő gondozása-táplálása az a terület, amelyen a családi szokások, anyai-rokoni útmutatások a leggyakrabban ütköznek a gyermekgondozás hivatásos szakértőinek javaslataival. Mint már a bevezetőben bemutattuk, lényeges különbséget találtunk négy almintánk tagjainak szoptatási szokásai között. A cigány közösségek közül legtovább az oláh cigányok szoptattak. Lényegesen rövidebb ideig, de ez idő alatt szinte kizárólag anyatejjel táplálták csecsemőiket a beás cigány édesanyák, a romungró és a budapesti csoportban pedig rövidebb átlagos szoptatási időkkel és vegyesebb táplálási szokásokkal találkoztunk. Ahol a szoptatás korlátlan, rendszertelen és hosszú évekre kitolódik, ott éppen ez váltja ki a védőnők-gyermekorvosok rosszallását, ahol viszont nem, vagy csak rövid ideig szoptat a kismama, ott a táplálás családban tanult, illetve tudományosan megalapozott mintái között keletkezik a konfliktus.

Természetesen a két eltérő (családi-tradicionális és szakmai-racionális) csecsemőgondozási mód nem mindig kerül konfliktusba. A körzetét jól ismerő védőnő elfogadja és alkalmazkodik a helyi szokásokhoz, legfeljebb tanácsaival megpróbálja a többségi, „szakszerű" gondozási-táplálási módozatokat elfogadtatni roma klienseivel.: (addig szopik) „...ameddig bírja a picike. Ha hároméves korig, akkor addig... a védőnő inkább azt mondja, hogy hadd szopjon, ameddig bírja. Ő nem tiltsa... a védőnő tudja, mikor kigyün, hogy a kisgyerekek hogy esznek, és amellé még szopnak... " Másfelől pedig maga a roma kliens sem él a többségi hatásoktól elzártan, nem feltétlenül veszi át a családi szokásokat, némelyikük szívesebben hallgat a szakértő védőnőre, mint az „elmaradottnak" tartott anyára-anyósra. A konfliktusok egy része különben sem válik nyílttá, tanúskodva a roma kliens alkalmazkodóképességéről: „...én úgy csinálom, ahogy a Marika néni mondja. Én jónak látom. Mondta, hogy vegyem ki a pólyából, ki is vettem. Tényleg jobban érzi magát. (K: És mit mond az anyósa?) Nem, ő nagyon hagyományos. Három hónapi pólyát mond. A mai gyerekek másak, mint az ő régebbi fiai, mondja mindig nekem. De én nem csinálom úgy... három hónapig pólyázta, és nem ilyen pólyában, hanem az tollas volt. A dereka, a csípője végett. Ó nem ilyen ingeket adna rá, meg nem adna rá rugdalózót... Én csinálok jóformán mindent, anyósom csak irányít. Igaz, hogy nekem kell hozzá viszonyulni. De azért annyira nem engedem magam."

A gyermeküket hosszú ideig szoptatni tudó édesanyák közül többen hivatkoztak is a családi-közösségi hagyományokra, szembeállítva azokat a többségi társadalomban látott gyakorlattal: „...láttam a többieket, aki már régebben volt, az asszonyok a kórházban, hozták a szájkötőt, aztán a vattát, ahogy megmosták a cicit... otthon már nem csináltam. Nálunk nem szokás a cigányoknál így csinálni. Vagy a szánkkal valamit csinálni. Úgy adtuk nekik, mint most. ...úgy csináltam, hogy mindig odaadtam, mikor sírt, mindjárt odaadtam. Nekünk nincs olyan szokásunk, hogy betartsam azt a három órát." A szoptatás-etetés védőnő által javasolt módszerét nem kívánta betartani következő válaszolónk sem: ,A védőnő azt mondja, hogy ne etessem meg a kislányt, amíg nem lesz három-négy hónapos. Mind a két gyereket korán megetettem. Két hónapos koruktól... amit mi is eszünk, csak húst még nem ettek. Azt még nem adok nekik... hál' isten semmi bajuk. Bevált mindegyikkel... ők azt mondják, hogy háromóránként szoptassak. De én nem tartom be a szabályt. Amikor kéri, akkor adom neki... (a védőnő) mondja, hogy nem szabad, Terikém, mert terhelődik a kis gyomor. De hát ő tudja. Nem a védő néni."

Különösen a két „tradicionális" roma közösségben tapasztaltuk, hogy válaszolóink szoptatási-táplálási szokásait elsősorban az anyák-anyósok irányították: „...énnekem minden gyerekkel nagyon sok tejem volt. Van, amelyik iszik sört, hogy legyen neki teje, de én soha nem ittam szeszes italt. Rántott levest vagy tojásos levest ettem. Az édesanyámtól és az anyósomtól tanultam meg, mert ők mondták, hogy az anyatej mindig jobb, minta tápszer vagy a bolti tej", vagy: „...aztán már én folyamatosan adtam neki, amikor sírt... anyám is azt mondta, mikor sír, akkor csak nyomjam a szájába a kisbabának, ne sírjon fölöslegesen, ne erőltesse magát. "Nem feltétlenül sugall persze mást a család, mint a védőnők: ,,... kérdezte, hogy szoptatom-e még. Meg hogyha hasfájós, akkor ezt a köménymagos teát adjam neki. Anyósom is mondta, milyen teát adjak... Anyósom az, aki a legtöbbször szokta mondani, hogy mit kell csinálni a gyerekkel. "A védőnő tanácsai sokszor csak akkor érkeznek, amikor a kismama a családban már megtanulta a szükséges eljárást: (védőnő) „...elmondott mindent, amit én már tudtam. Az édesanyám nekem elmondta. Csak azt az egyet kérdezzem meg tőle, hogy fönn van-e a köldöke. Mondom, miről beszél? Azt mondja, akkor viszek alkoholt. Hát az minek? Én nem tudtam, azt mondja, azzal kell kezelni. Megnéztem, mert nem csináltuk addig, nehogy azt mondja, hogy nem is vagyok kíváncsi arra, hogy ő mit mond."

Tudják az anyák, hogy a szoptatás több mint táplálás, a gyermek számára érzelmi biztonságot jelent: „...ha sír, odateszek neki valami játékot, hanem fogadja el, magamhoz veszem, megszoptatom, és így sokkal jobb... mindjárt, ahogy felébred, keresi...", vagy „... azon nyugszik meg inkább, ha sír... Hát neki úgy volt jó, nekem is." Egyik budapesti, gyermekét hosszan szoptató kismama is utalt a szoptatás érzelmi-kapcsolati jellegére: „...mondták, hogyne szoptassam, mert vérszegény vagyok. Igen, de hiába, a nagylányomat nem lehetett leszoktatni. Az olyan anyás, még a mai napig is fogja a mellemet, pedig hatéves lesz."

Míg a hosszan szoptató kismamákon a rendszerességet, vagy a csecsemőkorból kinőtt gyermekek esetében a fehérjékben gazdagabb, változatosabb táplálást kérték számon az egészségügy képviselői, a szoptatni nem tudó anyáknál éppen a táplálás minősége, tartalma, módja volt az a terület, ahol a családi és a szakértői vélemények összeütköztek, „...volt, hogy a védőnő mondta, hogy a gyereknek ezt nem szabad adni, azt nem szabad. Volt olyan, hogy nem tartottam be. Láttam, hogy az idősebbek mit adnak a pici gyereknek enni, és mindegyik nagyon jól van. Én ahhoz tartottam magam. Nekem kezdő asztmával született a gyerek. Pici korában görcsös légcsőhurutja volt. Nyolc hónapos korában bekerült a kórházba kétoldali tüdőgyulladással és magas lázzal. A védőnő mondta, hogy mit kell csinálni, én meg úgy csináltam, ahogy eddig láttam... állítsam át tápszerre, a bolti tej nem jó neki. Jól van, Magdika néni, megpróbálom, de soha nem változtattam." A tápszerrel kapcsolatban közismert tévhitek, félelmek válaszolóink némelyikében is éltek: „...a legtöbb gyereknek olyan nagyfeje van tőle. Néhány gyereknek olyan deformált a feje... Mondom, ezért adjam a gyerekemnek a tápszert?"

A tápszerellenesség többször visszatért, de nyíltan deklarált indoka általában nem költségessége vagy a beszerzés, elkészítés bonyolultsága volt, hanem a tápszerrel kapcsolatos tévhitek, hallomások, esetleg rossz tapasztalatok: „...egyiket sem szoptattam sokáig, a kisfiút másfél hónapig, Erzsikét két hónapig, mert nem volt tejem. ... hiába fejtem, nem volt.... Tejet adtam, amit a boltban lehet kapni... a gyerekorvos meg is szidott, hogy meg akarom mérgezni a gyereket, hogy bolti tejet adok neki. Készítményt írt fel. ...hozott is a védőnő, de az olyan büdös volt. A lányom mégis ivott egy egész üveggel, de azon percben ki is hányta. A fiú meg nem is itta. Felnőttek így is."

A tehéntej — akár hígítva is — a csecsemőtáplálás legújabb szakértői felfogása szerint semmiképpen nem adható a kisdedeknek. Ezt a szokást viszont érzékelhetően nagyon nehéz megtörni interjúalanyaink körében: „...a védőnő mondja pl. hogy a bolti tejet nem szabad a gyerekeknek korán adni. Inkább tápszert adjunk. De valahogy a gyerek nem bírja. Abból nem hiszem el, hogy nem egészséges, mert régen, amikor az emberek gyereket szültek, dolgozni kellett nekik menni, akkor csak a tehéntejet adták neki. Meg ami főtt éppen otthon. Mondják, hogy ha már adjuk, akkor felesen adjuk." Másikuk is elmondta, hogy a tehéntejes táplálást „...a védőnő ellenezte. Anyukánk is ezen nevelt fel minket, és mégsem volt semmi bajunk tőle. Nem szeretem a tápszert. Én akkor sem adnék neki, ha nem szopna."

Egyik budapesti kismama az anyai és a védőnői tanácsok között vergődve utóbb kénytelen volt belátni, hogy a szakértőnek kellett volna hinnie: „...például a tejet nem szabadott volna adni. Nekem nem mindegyik szopott olyan sokat. A Bandikám három hónapig, a Márió két és fél hónapig, Alexem az négy hónapig. Mivel nem sokat szoptak a gyerekek, valamit kellett adni nekik. A védőnő tápszert írt, anyu tejet. A kettő közül nem tudtam eldönteni, melyik a jobb. Anyu azt mondta, adjak neki tejet. Anyósom is ezt mondta. Ahogy főzöm a teát, felforralom a tejet, és fél tea, fél tej. A védőnőnek meg azt hazudtam, hogy tápszert adok. Kérdezte, hogy adom a tápszert, és akkor ebből rájött, hogy a gyerek mit eszik, ha be sem járok és nem íratok. Akkor mondtam neki, hogy tejet. A végén ráfáztam, mert a Bandika tejérzékeny is lett. Hat hónaposan jött ki rajta a tejérzékenység."

Összegzés

Szinte lehetetlen vállalkozás számszerűsítve összegezni, esetleg tipizálni mintánk egészének, illetve a négy almintának termékenységgel kapcsolatos attitűdjeit, a női szerep prokreatív funkciójára vonatkozó tényeit. Ha mégis megpróbálkozunk vele, inkább a teljes interjúk összességét, mintsem az egyes terhességek vállalására vagy elutasítására, a gyermekek tervezett vagy nem tervezett voltára, a családtervezés sikerességére, hosszú vagy csak rövid távú gyakorlatára, esetleg teljes hiányára vonatkozó konkrét információkat érdemes figyelembe vennünk. Hiszen válaszolóink eddigi termékenységi történetüket életük más-más állomásán, de egy adott pillanatában úgy kell, hogy egy interjúszituációban összefoglalják, hogy saját maguk, de az interjút készítő számára is elfogadható, kerek narratíva alakuljon ki e történetekből. Ha több gyerek született, mint azt a család (vagy legalább az egyik fél) tervezte, vagy ha kevesebb, ha kudarcba fulladtak védekezési kísérletek, ha nem várt események — gyermekhalál, méhen belüli elhalás, fogyatékos gyermek születése, gyermekintézeti elhelyezése stb. — következtek be, mindezek a történések beleíródtak az egyén életrajzába, és konkrétságukkal elhomályosíthatták a korábbi vágyakat, stratégiákat, ideológiákat, illetve pszichológiailag e történéseknek megfelelő ideológiák gyártására késztették válaszolóinkat.

Tehát inkább impresszióinkra hagyatkozva úgy látjuk, hogy a mintánkban megszólaltatottak összességükben eltérnek a többségi társadalom tagjaitól termékenységi szokásaikban. Ez az eltérés azonban csak az oláh és a beás cigányok almintájában erőteljes, de a két csoportban nem egyforma súllyal vesznek részt a különböző faktorok. A korábban említett tradicionalitás-skálán az oláh cigányok csoportja tűnik leginkább hagyománykövetőnek, azokban a családokban, ahol sok gyerek van, többnyire a magas gyerekszám tudatos döntés eredménye. Ugyanakkor ez a csoport a védekezés és a terhességmegszakítás eszközével gyakrabban élt, mint a másik, többségitől jelentősen eltérő alminta tagjai. Talán a helyi adottságoknak (elsősorban a városi ellátási körülményeknek) is köszönhető, hogy az egészségügy képviselőivel intenzívebb kapcsolatba kerülhettek, mint például a nagyvárostól viszonylag messze fekvő faluban élő beás alminta tagjai, és ez a testi folyamatok megértésére és irányítására fogékonyabbá tette őket. A beás cigányok csoportja a biológiai létnek inkább kiszolgáltatottnak tűnik. A terhességmegszakítás körükben elő sem fordult, a fogamzásgátlás többségük számára ismeretlen vagy idegen fogalom, vagy csak sokadik terhesség, szülészeti esemény után kerül sor rá az egészségügy képviselőinek intenzív és nem mindig tapintatos befolyása nyomán. A romungrók csoportja — hasonlóan a budapesti almintához — ha átlagos gyerekszám tekintetében meg is haladja a magyar országos átlagot (de ilyen kis minta esetében ez a különbség a véletlennek is betudható), termékenységi attitűdjeiben nem látszik különbözni az iskolázottság, regionális adottságok, szociális feltételek szempontjából hasonló háttérrel rendelkező többségi társaitól. A budapesti csoportnál találkoztunk a legnagyobb mértékű tudatossággal a gyermekvállalásra vonatkozólag, igaz, ez a tudatosság az ő körükben is inkább az első — többnyire véletlenül bekövetkezett — terhesség utáni időszakra vonatkozott. Miután e csoport tagjai igencsak vegyes etnikai háttérrel és közülük sokan hányatott, stabil család nélküli gyermekkorral rendelkeznek, felnőttkori termékenységi szokásaikat inkább a nagyvárosi környezetben könnyebben hozzáférhető, nem tradicionális hatások alakították: a kortársak, szomszédság, az iskola és az egészségügyi ellátás képviselői, média stb. érzékelhetően a többségi társadalom termékenységi normái felé terelték őket.

Kutatásunk egyik tanulsága, hogy a roma populációnak még egy életciklusa, szerepteljesítése szempontjából viszonylag homogén részhalmazát sem szabad egységes csoportként szemlélni, a fiatal cigány nőkről-anyákról bármifajta általánosító képet festeni. Egy ilyen kép könnyen válik egy, a többségi társadalom szemében Másikként definiálódó kisebbségi csoport sztereotipikus és előítéletes megközelítésévé, ami — éppen tárgyalt területünkön, a roma nők termékenységi szokásai esetében — leggyakrabban a „természeti nép", „vadember" mítosz keretében jelenik meg. Ezzel szemben tradicionalitás és racionalitás, illetve a családi hagyományok és a modern szakértelem, az iskola, a média és a különböző intézmények képviselői által közvetített normák közötti konfliktusokról, összeütközésekről, de sokszor mindezek összehangolásáról tanúskodnak azok a beszélgetések, amiket fiatal roma anyákkal folytattunk. Ezek a nők, mint egy-egy kisebbségi csoport tagjai egyszerre kötődnek saját szűkebb etnikai-családi közösségükhöz, de ugyanakkor részei az egész magyar társadalom tágabb közösségének is. Konfliktust okozhat számukra, ha a saját, szűkebb közösségük normáit megtagadva a többségi elvárásrendszerhez igazodnak, de az is, ha a többség normáit átvéve saját csoportjuk szokásaival kell szembefordulniuk. Miután a termékenység, az anyasággal kapcsolatos nemi funkciók betöltése az a terület, ahol a családitradicionális hatásokkal a leginkább lehet számolni bármely közösség esetében, nyilván a többségi és kisebbségi kulturális befolyások közti konfliktusok itt a leghevesebbek, esetenként a legdrámaibbak. Mégsem valószínű, hogy a szűk közösségbe való bezárkózás, egy archaikus állapot fenntartása lenne a fiatal roma nők számára a legjárhatóbb út. Ahogy a mintánkba bekerült interjúalanyok termékenységre, anyaságra vonatkozó stratégiáit látjuk, a négy almintában némileg különböző mértékben, de összességében mégis láthatóan a racionális-modern megoldások elfogadása, optimális esetben ezeknek a saját hagyománnyal való összeegyeztetése tűnik számukra követhetőnek. A saját gyermekkori családhoz képest radikálisan, mintegy felére csökkent gyermekvállalási hajlandóság, a családtervezés egyre inkább tudatossá válása azt a „modern" szemléletet tükrözi, hogy ezek a fiatal nők a biológiai sorsnak való alávetettségből egy tervezett, a családjuk és gyermekeik jövőjét racionálisan is mérlegelő életút irányába mozdultak el.