HAVAS GÁBOR

A kistelepülések és a romák

Az 1993-1994. évi országos reprezentatív vizsgálat adatai is egyértelműen bizonyítják, hogy a romák területi elhelyezkedésének és településhierarchiában elfoglalt helyének a mutatói jelentősen eltérnek a teljes népességet jellemző arányoktól. A romáknak a teljes népességnél lényegesen nagyobb része él az ország fejletlen infrastruktúrájú, depressziós, válság sújtotta régióiban, illetve kedvezőtlen helyzetű, az átlagosnál rosszabb életfeltételeket kínáló településein. Esetükben az alacsony iskolázottságból, szakképzetlenségből, általában a szociokulturális jellegzetességekből eredő társadalmi és a lakóhely jellegéből, földrajzi elhelyezkedéséből adódó területi, települési hátrányok kölcsönösen felerősítik egymást. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a területi, települési hátrányok az esélyegyenlőtlenség egyik meghatározó elemévé válnak.

Településtípusok és romák

Tudjuk, hogy az ország kettészakadóban van, vagy már ketté is szakadt, a tartós recessziótól gyötört keleti és egy dinamikusabb, elevenebb, versengőbb, több tőkéhez, több esélyhez jutó nyugati részre. Nos, a romáknak 56, míg a teljes népességnek csak valamivel több mint 40 százaléka él a keleti országrészben. Különösen válságos helyzetben van a Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyét magában foglaló északi régió — itt a teljes népességnek csak 12,6 százaléka, a romáknak viszont 24,3 százaléka él — és a Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Békés megye alkotta keleti régió, amelyhez lakóhelye szerint a teljes népesség 14,7, a romák 19,8 százaléka tartozik. (A két régióban együtt a teljes népesség 27,3, a romák 44,1 százaléka él. Külön is érdemes kiemelni a két, talán legmélyebb válsággal küszködő megyét: Borsod-Abaúj-Zemplént és Szabolcs-Szatmárt. Teljes népesség: 12,7 százalék, romák: 26 százalék.) Hasonló nagyságrendű különbséget mutat a romák és a teljes népesség településtípusok közötti eloszlása.

Még jelentősebb különbségeket találunk, ha a legkisebb településekre vonatkozó adatokat külön is szemügyre vesszük. A 2000 fő alatti lélekszámú településeken a teljes népességnek csak 16,8, a romáknak viszont 40 százaléka él, míg az 1000 fő alatti lélekszámú aprófalvakban a megfelelő arányok 7,8, illetve 20 százalék.

A teljes népesség és a romák településtípusok közötti eloszlása

1. táblázat

A jellegzetesen aprófalvas régiókban (Észak-, Dél-Dunántúl) és Keleten, ahol csak Szabolcs-Szatmárban találhatók nagyobb számban 1000 fő alatti lélekszámú falvak, az arányok a következők:

A régió népességének hány százaléka él (1000 fő alatti) aprófalvakban

2. táblázat

Annak, hogy a romák területi és települések közötti eloszlása jelentősen eltér a teljes népességre jellemző arányoktól, messzire visszanyúló társadalomtörténeti előzményei is vannak. Ilyen előzmény például, hogy a romák a kevésbé polgárosuló vidékeken inkább találtak maguknak helyet a lokális munkamegosztásban. Ennek is tulajdonítható, hogy a Nógrádtól Szabolcsig húzódó északkeleti sávban már az 1893. évi országos „czigányösszeírás" idején is feltűnően magas volt a romák aránya.1 Ám a mai arányok kialakulásában az elmúlt évtizedek társadalompolitikai törekvései, társadalmi és migrációs folyamatai is jelentős szerepet játszottak.

A közelmúlt történéseinek befolyásoló szerepét és a jelenlegi helyzet ellentmondásait csak akkor érthetjük meg, ha a romák lakóhelyi szegregációjában bekövetkezett változások hatását is bekapcsoljuk az elemzésbe.

Az 1971. évi országos cigányvizsgálat idején a romák kétharmada (egészen pontosan 65,1 százaléka) elkülönült telepeken élt.2 Az időközben lezajlott változásokat jól érzékelteti, hogy 1994-ben az elkülönült telepeken élők aránya már csak 13,7 százalék volt. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a lakóhelyi szegregáció is hasonló mértékben csökkent volna. Az 1994. évi országos vizsgálat adatai szerint a romák közel 30 százaléka olyan környezetben lakik, ahol kizárólag vagy túlnyomórészt roma családok élnek, további 30 százalékuk közvetlen környezetében pedig nagyjából egyenlő arányban találhatók roma és nem roma családok. Összefoglalóan megállapítható tehát, hogy a romák csaknem 60 százaléka ma is erősen szegregáltnak minősíthető körülmények között él. S ha a térbeli elkülönültség mértéke a korábbi állapotokhoz és különösen a telepi viszonyokhoz képest valamelyest csökkent is, a közelmúlt migrációs folyamatai olyan új sűrűsödési pontokat hoztak létre, ahol megint csak etnikai gettók kialakulása fenyeget.

Az új típusú szegregációs mechanizmusok vizsgálata kapcsán a kutatók két alapvető fontosságú tendenciára hívták fel a figyelmet. Az egyik az alacsony státusú, leromló, slumosodó városi lakónegyedek, a másik a sorvadó kistelepülések (aprófalvak) egy részének gyors ütemű „elcigányosodása".3 Atovábbi-akban az 1000 fő alatti lélekszámú kistelepüléseken élő romák helyzete és a szegregáció összefüggéseit vizsgáljuk.

Az aprófalu a dombvidékek jellegzetes települési formája. Kialakulásában az esetek többségében jelentős szerepet játszott, hogy a domborzati viszonyok vagy más földrajzi tényezők (pl. lápos vidékek) szűk határok közé szorították a megművelhető földterület nagyságát, s így csak kevés számú család számára biztosították a megélhetést. Sok aprófalu valamikor úgy jött létre, hogy a környező, földhiánnyal küszködő településekről kirajzó szegényebb családok az erdőtől elhódított irtásföldek „betörésével" és megművelésével próbáltakjobb megélhetéshez jutni.4 A településtípus létrejöttében és fennmaradásában valószínűleg mindigjelentős szerepe volt az egzisztenciális kényszereknek, annak, hogy az itt élőknek nem volt jobb lehetőségük.

Erdei Ferenc a két háború között úgy jellemezte az apró parasztfalvakat, hogy azok fogyatékos önállóságú részfalvak, mert csak más településekkel kiegészülve, közösen tudják biztosítani a szükséges funkciók és szolgáltatások ellátását, fenntartását.5 Hiány volt a mezőgazdasági népesség szükségleteit kielégítő iparosokból, kereskedőkből, nem volt saját orvosuk, állatorvosuk, ügyvédjük jegyzőjük. Lakóik kényszerek szorításában éltek: vagy lemondtak olyan igényekről, amelyek a nagyobb települések számára magától értetődőek voltak, vagy — vállalva a többletráfordítást — a környék nagyobb községeiben, esetleg a legközelebbi városban biztosították a maguk számára azt, amit feltétlenül szükségesnek tartottak. Bár Erdei is elismeri és elemzi az eltérő történelmi előzmények, a földrajzi adottságok és a forgalmi helyzet differenciáló szerepet, összességében mégis úgy ítéli meg, hogy az aprófalvak túlnyomó többsége képtelen megbirkózni a kicsiny méretekből adódó strukturális problémákkal, és a kényszerű körülmények teremtette zártságból nem képes kitörni. Igazán pozitív kivételnek csak a városok szomszédságában fekvő kistelepüléseket tekintette, mert ezekben a méretekből adódó hátrányokat ellensúlyozni tudta a kedvező forgalmi helyzet, és a közeli várossal kialakított sokirányú, kölcsönösen előnyös kapcsolatrendszer révén dinamikus fejlődés indulhatott meg. 

Az egyes falvakra vagy kisebb tájegységekre vonatkozó kutatásokból azonban az Erdei által bemutatottnál lényegesen árnyaltabb kép rajzolódik ki. Ezek a vizsgálódások azt bizonyítják, hogy az apró parasztfalvak világa éppen olyan színes, változatos világ volt, mint a szabályos parasztfalvaké, s az előbbieket éppúgy az egymástól eltérő változatok sokfélesége jellemezte, mint az utóbbiakét. Erdei, amikor az ormánsági Kemsén végzett korabeli kutatásra hivatkozva a vizsgált települést a magába roskadt, világtól elzárt kisfalu klasszikus példájaként említi, egyúttal vitába is száll a kutatók végkövetkeztetéseivel. Szerinte ugyanis nem „a nagybirtok fojtogató kereteiben" kell keresni a torz és megrekedt állapotok legfőbb magyarázatát, hanem egy ennél egyetemesebb hatású tényezőben: a kisfalu megváltoztathatatlan zártságában. Ugyanakkor Andrásfalvy Bertalan kimutatta,6 hogy az Ormánságtól 50 km-re, az ugyancsak Baranyában fekvő és hasonlóan aprófalvas szerkezetű Hegyháton a környezeti feltételekhez maximálisan alkalmazkodó, célszerű gazdálkodás és a rendkívül racionális tájegységi munkamegosztás révén már a múlt század végén igen erőteljes ütemű, a változásokra nyitott és fogékony paraszti polgárosodás bontakozott ki.

Kétségtelen, hogy az aprófalvaknak voltak olyan, többé-kevésbé általánosnak tekinthető vonásaik, amelyek már évszázadok óta elősegítették, hogy a közigazgatásilag hozzájuk tartozó területekre az átlagosnál nagyobb arányban költözzenek be és telepedjenek meg cigányok: Az egyik ilyen tényező az volt, hogy ezek a falvak korábban nagyobb arányban tartoztak azoknak a kuriális telepeknek a sorába, ahol az úri hatalom közvetlen jelenléte nyomta rá a bélyegét a mindennapokra, határaiknak is arányosan nagyobb része volt uradalomként funkcionáló úri birtok, ugyanakkor a földrajzi adottságoknak, domborzati viszonyoknak megfelelően, ezeknek a birtoktesteknek egy része nemcsak mezőgazdasági, hanem hatékony erdőművelésre sem volt alkalmas. Ezért az ilyen területeken gyakrabban fordult elő, hogy az úri birtokos az olcsó kiegészítő munkaerő biztosítása érdekében cigányokat telepített, vagy kisebb cigány közösségeknek engedélyezte a megtelepedést. A Dél-Dunántúlon például a múlt század végétó'l számos, addig még vándorló teknővájó közösség talált ilyen módon többé-kevésbé állandó lakóhelyet magának, vagy kényszerült a hatósági nyomás és zaklatás elől menekülve ezt az utat választani.7 A másik tényező — erre Erdei is felhívja a figyelmet —, hogy az aprófalvakban a kicsi lélekszám miatt szabad munkavállalóként gyakorta még a nélkülözhetetlen iparosok sem tudtak megélni. Az érintett települések a problémát úgy oldották meg, hogy egész évre kialkudott fix bérrel szegőd-menyest alkalmaztak, például kovácsként. A kedvezőtlenebb feltételek miatt az ilyen településeken több esély kínálkozott a cigány iparosoknak, mint a nagyobb falvakban szabad munkavállalóként, A két háború között hasonló logika alapján egyre több aprófaluban alkalmaztak cigányokat az állatok legeltetésére.

Általában is elmondható, hogy a kistelepülések szegényesebb életviszonyai, a helyi munkamegosztás stabil egzisztenciát nem biztosító, de valamiféle kielégítetlen keresletet mégiscsak támasztó rései lehetőségeket kínáltak a cigányság leginkább nélkülöző, legkiszolgáltatottabb csoportjainak. Többek között azoknak a csoportoknak is, amelyek a gazdasági kényszerek, a növekvő társadalmi és hatósági nyomás hatására a két háború közötti időszakban az addigi vándorló életformát és a hozzá szükségszerűen kapcsolódó megélhetési módokat feladva letelepedésre kényszerültek.8

Természetesen attól függően, hogy az együttélés milyen múltra tekinthetett vissza, hogy milyen társadalomtörténeti előzmények és milyen politikai, gazdasági hatások, milyen hatalmi tényezők határozták meg a különböző aprófalvas térségek, tájegységek arculatát, hogy az ott élő vagy odatelepülő cigányok mentalitását milyen tradíciók formálták és hogy ennek megfelelően milyen szerepeket, milyen pozíciókat tölthettek be vagy tudtak maguknak megszerezni a helyi munkamegosztásban, a cigány-nem cigány viszonynak, mint mindenütt, úgy az aprófalvas térségekben is nagyon sokféle változata jött létre.9 Eszerint változhatott az egy-egy ilyen település közigazgatási hatálya alá eső területen élő cigányok száma és összlakossághoz viszonyított aránya is. Annyit mindenestre megállapíthatunk, hogy ez a szám és ez az arány csak ritka kivételként lépte túl azt a nehezen számszerűsíthető, de mégiscsak létező határvonalat, amely már a helyi cigány és nem cigány népesség viszonyát jellemző törékeny egyensúly felborulásával fenyegetett.

Mivel a cigányok megélhetését olyan tevékenységek fedezték, amelyek iránt egy-egy településen csak nagyon szűkös kereslet mutatkozott, egzisztenciális érdekké vált, hogy számuk sehol se haladjon meg egy bizonyos, az adott település nagyságától és termelési viszonyaitól függő szintet. Annál is inkább, mert egyes kiegészítő jövedelemforrások (koldulás, házaló cserekereskedelem, kántálás, betlehemezés, jóslás stb.) megléte vagy hiánya igen nagy mértékben a nem cigány lakosság „jóindulatától" függött, amit nem lehetett volna megnyerni, ha a cigányok száma meghaladta volna a nem cigányok által elfogadhatónak tartott mértéket.10 Ha speciális okok miatt ez a relatív túlnépesedés mégis bekövetkezett, akkor a viszonyok romlása többnyire kikényszerítette az egyensúlyt helyreállító továbbköltözéseket. Ahol ez az arányeltolódás tartósnak bizonyult, ott az érintett település általában erősödő szegregációval válaszolt, és az elkülönült telepek növekvő létszámú cigány népessége egyre nyomorultabb viszonyok között tengődött.11

Az apró falvak elsorvasztása

Az aprófalvak helyzetét a 20. század nagy történelmi kataklizmái és az ezekhez kapcsolódó politikai változások is jelentős mértékben befolyásolták. A trianoni békeszerződés nyomán kialakított új határok a továbbra is Magyarországhoz tartozó aprófalvas térségek jelentős részét (Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs, illetve Baranya) elvágták a korábbi városközpontjaiktól (Kassa, Beregszász stb.), és ezzel számos, a határ menti sávba tartozó falu vált perifériális forgalmi helyzetű zárványtelepüléssé. A „bécsi döntések" átmeneti határrevízióját követően a II. világháborút lezáró békeszerződések ezt az állapotot véglegessé tették.

A többszöri határmódosítások, az ezzel és a katonai erőviszonyok változásával összefüggő politikai és etnikai konfliktusok már a háború vége előtt jelentékeny népmozgásokat indukáltak (a bukovinai székelyek menekülése Bácskába, majd onnan Baranyába, a menekülő bácskai, vajdasági magyarok beáramlása a trianoni országhatáron belüli déli területekre stb.). Majd a háború után a potsdami békeszerződés „felhatalmazása alapján" az egész közép-európai térségben megkezdődtek a kollektív bűnösség elve alapján végrehajtott szervezett ki- és áttelepítések. A bennünket érdeklő régiók közül ez elsősorban a Dél-Dunántúlt — azon belül is főként Baranyát — érintette, ahol 1945-ben megindult a németek kitelepítése.

Az így megüresedő házakba a környék uradalmi pusztáiról beköltöző cselédek és az ország különböző területeiről ideirányított falusi szegények mellett szép számmal kerültek bukovinai székelyek és más délvidéki menekültek.12 A németek első kitelepítési hullámát később — egészen 1947-ig — újabbak követtek, mert kellett a hely a Felvidékről a lakosságcsere-egyezmény keretében kényszerűen áttelepülő magyar családoknak. Ez az összességében igen jelentős mértékű népességcsere szétverte a korábbi faluközösségeket, radikálisan átalakította a helyi társadalmakat, és mint fontos előzmény, erőteljesen befolyásolta a későbbi társadalmi — különösen a migrációs — folyamatokat.

Az 1940-es évek végétől a déli jugoszláviával érintkező, határ menti sávot, ahol a falvak többsége kistelepülés, a Rákosi-rendszernek az egész falusi társadalmat rettegésben tartó terrorja mellett még a Tito-ellenes politika helyi következményei is sújtották. Egy szabályos „militarizált övezet" alakult ki, ahol katonai objektumokon kívül semmilyen fejlesztés, beruházás nem volt lehetséges, és ahol az általános bizalmatlanság jegyében a jelentős létszámú délszláv népcsoportok (sokácok, bunyevácok) képviselői etnikai megfontolások alapján is állandó zaklatásnak voltak kitéve. A dél-baranyai Ormánságban mindez felerősítette az évszázados egykézés következtében kialakult bezárkó-zási és leépülési folyamatokat.

A területi különbségeken túl a vizsgált típushoz tartozó valamennyi település helyzetét és további lehetőségeit alapvetően meghatározták a centralizáció és a tervgazdálkodás településpolitikai vonatkozásai. „Már a tervgazdálkodás bevezetésekor felmerült, hogy a »népgazdasági tervezés« mellett — vagy annak részeként — életre kell hívni a területi és településhálózat-tervezést. Ez a feladat az 1949-ben felállított Területrendezési Intézetre hárult. Az intézet feladata »a szocialista építőmunkát szolgáló, szocialista településpolitika kidolgozása volt."13

Az ekkor született koncepció a településfejlesztést erőteljesen összekapcsolta a gazdaság, a politikai struktúra és a társadalom átalakításának volun-tarisztikus céljaival, eszközeivel, és teljes mértékig alárendelte a tervszerű szocialista iparosítás követelményeinek. A településeket három nagy osztályba sorolták. Az I. osztályba az országos jelentőségű városok, a II.-ba a további, városi szerepkört betöltő települések kerültek. A III. osztályt a községek alkották. Az ebbe a kategóriába tartozó települések között éles különbséget tettek aszerint, hogy fejleszthetőek-e, vagy sem. A tervezet egyértelműen megfogalmazta, hogy a „gazdaságos" településméret 3000 lakosnál kezdődik, s csak az ezt a nagyságrendet elérő falvakat lehet és érdemes megfelelő intézményekkel, közművekkel ellátni. Külön csoportba sorolták azokat a községeket, amelyek lélekszámuknál, gazdasági helyzetüknél, közlekedési adottságaiknál, területi elhelyezkedésüknél fogva nem illeszthetők bele a kialakítandó szocialista községhálózatba, és ezért nem is fejleszthetők. E községekben a koncepció szerint beruházás csak kivételesen lett volna engedélyezhető, s csak a termelés érdekeit közvetlenül szolgáló vagy a lakosság legelemibb szükségleteit biztosító beruházásokat (bekötőút, villanyszolgáltatás stb.) végezhettek volna.14

Ezek az elképzelések akkor nem emelkedtek állami határozattá, nem születtek a koncepciót a gyakorlatba átültetni szándékozó rendeletek, mégis a tervezetnek az a pontja, amely szerint: „A C csoportba sorolt települések területére építési engedélyt lakóépületre kiadni nem szabad. A jelentkező építési szándékot — kellő politikai felvilágosítás útján — az A csoportba sorolt település felé kell irányítani, amelyhez a település kapcsolódik" — a közigazgatási apparátus csatornáin leszivárogva, különösen az 1960-as évektől kezdve az ország számos kistelepülésére nézve következetes gyakorlattá vált.

Az 1960-as években más vonatkozásokban is egyre jobban érvényesült a tervezet szellemisége. Egy-két évvel a mezőgazdaság teljes kollektivizálása után, már az 1960-as évek első felében megkezdődött a racionálisabb üzemméret kialakítására hivatkozva a kisközségi téeszek összevonása, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a fejlesztések, az új beruházások az ún. székhely községekbe koncentrálódtak. Nem sokkal később megkezdődött a tanácsok összevonása, és a 3-5 községet tömörítő ún. községi közös tanácsok kialakítása, ami az érintett települések számára egyet jelentett a helyi ügyintézés mindenféle formájának a felszámolásával.15 A tanácsok összevonásának logikus folytatásaként megkezdődött az általános iskolai felső tagozatok körzetesítése és a körzeti művelődési házak rendszerének kialakítása. Ez a minden vonalon erőteljesen érvényesülő centralizáció az aprófalvas vidékek településeinek kb. kétharmadát már az 1960-as években a fejlesztés legcsekélyebb esélyétől is megfosztott, vegetáló „társközséggé" fokozta le, lakóikat megalázó létfeltételek közé kényszerítette, és az önbizalmukat is megrendítette. Ez a település- és területfejlesztési politika viszont teljes mértékig megfelelt a központosító hatalmi logika és a szocialista iparfejlesztés kívánalmainak. A társközségek népe a teljes kollektivizálás, az intézmény- és forráselvonás következményeire ugyanis már az 1960-as években erőteljes ütemű elvándorlással válaszolt, ezzel jelentős utánpótlást biztosítva a csillapíthatatlan étvágyú ipari nagyvállalatoknak.16

Amikor 1971-ben megszületett a további terület- és településhálózatfejlesztési elképzeléseket formába öntő Országos településhálózat-fejlesztési koncepció (OTK), akkor ez a dokumentum tulajdonképpen csak jóváhagyta és felerősítette az 1960-as években elindított folyamatokat. A tervezés legfontosabb eszközének az OTK is a települések hierarchikus kategóriákba sorolását tekintette. Ezt a célt szolgálták az egymás alá rendezett hierarchikus szintek és a hozzájuk rendelt kategóriák az országos központtól a „felső-, közép- és alsófokú központokon" át le egészen a „központi szerepkör nélküli" településekig. A „központi szerepkör nélküli" kategóriába sorolták a települések közel kétharmadát (64,5 százalék), az aprófalvak, kistelepülések túlnyomó többségét. Maga az elnevezés pontos kifejezője a nekik szánt státusnak.

Noha „tervszerű felszámolásukat" az OTK nem írta elő, a koncepció szemlélete és annak gyakorlati érvényesülése szükségszerűen felgyorsította a korábban elindult leépülési folyamatot: „Ki kell jelölni azokat a településeket, centrumközségeket, amelyek a nagyüzemek gazdasági központjait és egyúttal azoknak az ellátási intézményeknek a telepítési helyét képezik, amelyek gazdaságos üzemeltetése meghatározott népességszámhoz kötött. Ezek vonzásközpontként a terület szervező centrumaivá fejlődhetnek." Ráadásul egyes megyék a maguk lebontott terveinek az elkészítésekor túlteljesítették az irányelveket, különleges könyörtelenséggel ültették át a gyakorlatba a koncepció szellemiségét, és ezzel még súlyosabb következményeket idéztek elő. Baranyában például összeállították az életképtelennek tartott és ezért megszüntetésre ítélt települések listáját is. Az 1970-es években az OTK megszületésével és az ágazati racionalitás érvényesülésével szoros összefüggésben felgyorsult a körzetesítés, az intézmények összevonása. Egyre nagyobb tanácsi körzetek, egyre nagyobb téeszek jöttek létre, az alsó tagozatok felszámolásával egyre több helyen került sor az iskola bezárására, és így újabb és újabb kistelepülések váltak marginális helyzetűvé. A hierarchikus elv merev alkalmazása, a fentebb idézett centrumközség koncepciója a települési egyenlőtlenségek rohamos mértékű növekedéséhez vezetett. Gyakran előfordult, hogy két azonos induló helyzetű település között egyetlen intézmény (például az iskola) körzetesítésével néhány év alatt jelentős különbség alakult ki: az egyik fejlődésnek, a másik sorvadásnak indult. Hiába voltak meg sok helyen a tárgyi és személyi feltételei annak, hogy ne mindegyik körzeti intézmény ugyanarra a településre kerüljön és így kiegyensúlyozottabb viszonyok jöjjenek létre, a „centrumközség-logika" az intézmények nagyfokú koncentrálódását eredményezte. Gyakran megtörtént, hogy az intézmények összevonása az egyik „ágazatban" gyorsabban haladt előre, mint a másikban (például egy-egy téesz több község földjein gazdálkodott, mint ahány a közös tanácshoz tartozott), de ez is csak a centralizáló, hierarchikus logika erősítését jelentette, mert sokszor kikényszerítette a lemaradt ágazat „felzárkózását".

A legnagyobb problémát azonban nem maguk az összevonások, a körzetesítések jelentették, hiszen ezek egy részét valóban indokolttá tehették a gazdaságossági vagy egyéb, méltányolható ésszerűségi szempontok, hanem az, hogy az egész folyamatot a politikai rendszer antidemokratikus keretei határozták meg. A legfontosabb döntéseket csak a felsőbb szintek (a megyei, járási tanácsok, a pártbizottságok) jóváhagyásával lehetett meghozni, majd e döntések következményeként az egyes településkörzetekben is megvalósult a hatalom és a döntési mechanizmusok végletes koncentrációja. A „központok" diktáltak, a társközségek pedig kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy képtelenek az érdekeiket érvényesíteni, hogy nem képesek befolyásolni az őket is érintő döntéseket, és így sorsuk alakulásáról tőlük független, általuk befolyásolhatatlan erők döntenek.

A közműves ivóvízzel ellátott lakosság aránya Baranya megyében

3. táblázat

Forrás: A Baranya Megyei Tanács kimutatása 1982.

Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a beruházások, fejlesztések is a centrumokba, a székhely községekbe koncentrálódtak. Az 1970-es években a településfejlesztési források 90 százaléka a városokhoz került, és csak a fennmaradó rész jutott a falvaknak, ahol pedig abban az időben még az ország lakosságának a fele élt.17 A szerepkör nélküli kategóriába sorolt kistelepülések azonban még ebből a csekély hányadból sem részesültek. A téeszek a közös tanácsokhoz fizették be a községfejlesztési hozzájárulást, és a központi forrásokból is csak idáig csurogtak le a pénzek. Miközben a mezőgazdaság kemizálása, a gyorsuló ütemben növekedő műtrágya-felhasználás a kívánatos technológiai fegyelem hiányával párosulva elnitrátosította, emberi fogyasztásra alkalmatlanná tette a hagyományos kutak vizét, a társközségekben az 1980-as évek második feléig nem fúrtak artézi kutakat, nem építettek törpevízműveket. Ezért ezeknek a településeknek a boltjaiba műanyag zacskóban kellett szállítani az elfogadható minőségű vizet — persze csak korlátozott mennyiségben, hogy legalább a leginkább veszélyeztetett csecsemőknek jusson elég.

A közlekedés, az úthálózat fejlesztése, karbantartása is a centralizáló logikának megfelelően alakult. Miközben megkezdődött a korábban többirányú összeköttetést biztosító vasúti szárnyvonalak fölszámolása, a társközségeknek a sugaras szerkezet megerősítése jegyében továbbra is legfeljebb a saját központjuk felé biztosítottak közúti kapcsolatot, és a többirányú összeköttetés kiépítésének még a lehetősége sem merült fel. Pedig a más irányú közlekedési kapcsolatokat is biztosító összekötő utak megépítésével számos elzárt, perifériális helyzetű település kerülhetett volna sok-sok km-rel közelebb a megyeközponthoz és más nagyobb településekhez, ami jelentősen megnövelte volna az ott élő népesség választási lehetőségeit. Így viszont az ezernél is több zsákutcás kistelepülés csak egyetlen, számára kényszerűen kijelölt szállal kapcsolódott a külvilághoz, ami lakóinak választási lehetőségeit a munkavállalás terén — éppúgy, mint számos más területen — a minimumra csökkentette.

Az 1950-es évek falu- és parasztellenes politikája, a szovjet típusú kolhozo-sítás, majd az 1960-as évek elejétől a diszkriminatív, centralizáló településpolitika anélkül számolta fel a kistelepüléseken a helyi környezeti feltételekhez igazodó tradicionális gazdálkodási rendet és az intézményeket, hogy helyükbe új, életképes struktúrát állított volna. A változások megrendítették a faluközösségek egzisztenciális helyzetét, önbecsülését, és elfogadhatatlan, megalázó életfeltételek közé kényszerítették a lakosságot. Az érintett falvak lakóinak, ha nem akarták tétlenül nézni helyzetük kétségbeejtő romlását, egyetlen választási lehetőségük maradt: az erőteljes ütemű elvándorlás. De ez is csak azoknak jelentett reális alternatívát, akiknek erre intézményes lehetőséget biztosítottak, vagy képesek voltak összegyűjteni a szükséges tőkét.

A körzetesítés, a helyi intézmények elsorvasztása, megszüntetése majdnem automatikusan maga után vonta annak a néhány értelmiséginek, átlagosnál magasabb iskolázottságú középvezetőnek, szellemi foglalkozásúnak az elköltözését, akik korábban ezekben a falvakban éltek. Nekik, az elköltözést ezzel is ösztönözve és megkönnyítve, többnyire szolgálati lakást is biztosítottak a magasabb státusú új lakóhelyen. Rajtuk kívül elsősorban azoknak a korábbi módosabb gazdacsaládoknak sikerült kitörniük a csapdahelyzetből, amelyek a birtokos paraszti tradíciókra és az „öröklött" szakértelemre támaszkodó intenzív háztájizással meg tudták teremteni az elköltözés anyagi feltételeit. Kíméletlen szelekció lépett működésbe: akik tehették, hanyatt-homlok menekültek, és csak azok maradtak ott, akiknek nem volt más választásuk. A szelekció szükségszerűen úgy működött, hogy zömmel a magasabb státusú társadalmi csoportok képviselői mentek el, és a szegényparasztok, nincstelen agrárproletárok leszármazottai, illetve a változtatásra már képtelen öregek maradtak helyben.

Mindez együtt járt a közösségi szervezőerők meggyengülésével, a faluközösség szétesésével, hiszen a közösség azokat a tagjait veszítette el, akik korábban a helyi társadalom meghatározó szereplői voltak, akik hatékony gazdasági modelleket, a társadalmi mobilitást elősegítő kulturális és életmódmintákat kínáltak a szegénységből kikapaszkodni próbáló rétegek számára is. S miközben a kényszerű elvándorlás jelentősen megcsapolta az aprófalvak társadalmát, megindult egy ellentétes irányú mozgás is. A vázolt okok következtében ugyanis a sorvadó településeken a megüresedő házak értéke zuhanásszerűen csökkent, s ez megkapaszkodási esélyt kínált a falusi szegénység legelesettebb rétegeinek: a hajdani uradalmi puszták cselédlakásaiban élő szakképzetlen mezőgazdasági bérmunkásoknak, a környező cigánytelepek lakóinak és más, hányatott sorsú, saját ingatlannal nem rendelkező, falusi, tradicionálisan szegény csoportok képviselőinek.18

Az ő beköltözésük csak felerősítette a bomlási tendenciákat. Egy ép és egészséges faluközösség hosszabb idő alatt talán képes lett volna integrálni a magyar társadalomnak ezeket a marginális helyzetű, kisemmizett páriáit, de a többszörösen „kivérzett" és amúgy is súlyos működési zavarokkal küszködő aprófalvak erre képtelenek voltak. Így az őslakosok és az újonnan jöttek közötti konfliktusok csak újabb feldolgozhatatlan feszültségeket, és a falvak életét még inkább megbénító újabb diszfunkciókat eredményeztek. Az érintett települések jelentős részében a ma már visszafordíthatatlannak tűnő bomlási és sorvadási folyamatok következtében olyan önszerveződésre képtelen csonka társadalmak jöttek létre, amelyek életében az öröklött kulturális tradíciók hiányából, az iskolázatlanságból és szakképzetlenségből, vagyis a tradicionális szegénységből eredő és a települési hátrányok összeadódnak.

Az 1980-as években, amikor ennek a településpolitikának a tragikus követ- kezményei már világosan láthatóak voltak, anélkül hogy ehhez érdemi koncepciót dolgoztak volna ki vagy jelentősebb forrásokat biztosítottak volna, egyszer csak hivatalos körökben is elkezdtek arról beszélni, hogy növelni kellene e falvak népességmegtartó erejét. Ehelyett pontosabb lett volna a szegénység településmegtartó erejét emlegetni. A vizsgált aprófalvak lakói ugyanis kevés kivételtől eltekintve mind társadalmi, mind gazdasági, mind kulturális értelemben zárványhelyzetbe kerültek. Ezeknek a migrációs folyamatoknak lett az egyik szembetűnő következménye az aprófalvak népességén belül a cigányok arányának jelentős növekedése és számos kistelepülés gyorsuló ütemű elcigányosodása.

1987-ben Az elcigányosodó kistelepülések társadalma címmel kutatást végeztem Baranya és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében.19 A vizsgálatba 10 települést20 vontam be — hat baranyait és négy borsodit — azok közül a községek közül, amelyek megfeleltek az alábbi kritériumoknak:

1. Lélekszámuk nem haladta meg az ezer főt.
2. Nem volt helyben sem tanács, sem tsz-központ.
3. A cigányok aránya elérte a község népességének az egyharmadát.

Baranya és Borsod elcigányosodása

A megyei tanácstól kapott községsoros adatokból kiderült, hogy Baranyában a megye akkori teljes népességének 15 százaléka lakott ezer főt meg nem haladó lélekszámú, helyben működő tanáccsal és tsz-központtal nem rendelkező társközségekben. A megye cigány lakosságának viszont csaknem 37 százaléka élt ilyen településeken. Még jelentősebb a különbség, ha csak a legrosszabb helyzetű területeket, a volt siklósi, szigetvári és sásdi járást vesszük figyelembe. (Nyilvánvalóan mások egy Pécstől néhány km-re lévő és egy Dráva mentén vagy a Zselic valamelyik eldugott zugában fekvő társközség lakóinak lehetőségei és esélyei.) Az említett három járás területén fekvő, a vizsgálat kritériumainak megfelelő társközségekben a megye összlakosságának mindössze 8,6 százaléka élt 1987-ben, míg a megye cigányságának 28,9 százaléka.

A megye falvai közül 1987-ben 148 tartozott ebbe a kategóriába. A cigányok aránya a 148 közül

3 településen haladta meg a 75 százalékot,

6 településen haladta meg az 50 százalékot,

16 településen haladta meg az egyharmadot,

32 településen haladta meg a 25 százalékot,

49 településen haladta meg a 20 százalékot.

A számok halmozottan értendők. Tehát lefelé haladva az egyes kategóriákhoz tartozó településszámok mindig tartalmazzák a náluk magasabb számarányú kategóriába tartozó települések számát is.

Borsodból csak azoknak az ezer fő alatti lélekszámú társközségeknek a listáját kaptam meg, ahol a cigányok aránya 1984-ben elérte a 25 százalékot. Akkor összesen 16 ilyen község volt a megyében. Tapasztalataim szerint a 20% az a kritikus határ, amelyet elérve a konfliktusok megsokszorozódnak, a nem cigányok elköltözésének üteme jelentősen felgyorsul, és éppen ezért az elcigányosodás folyamata nagy valószínűséggel visszafordíthatatlanná válik.

A kutatásba bevont tíz településen a háztartások 36,4 százaléka, a 14 éven felüli népesség 41,8 százaléka és a teljes népesség 52,6 százaléka volt cigány.21

A cigány népességnek ez az átlagosan igen magas aránya azonban az egyes községek vonatkozásában jelentős szóródást mutat. A kutatás terepei közé bekerült egy minden szempontból határesetet jelentő község (a Borsod megyei Makkoshotyka) is, ahol a lélekszám 1987-ben éppen a felső határként megszabott ezer fő körül volt, a cigányok aránya viszont az alsó határt jelentő egyharmad körül mozgott. A másik végletet az a két, lényegesen kisebb (jóval 500 alatti) lélekszámú település (a baranyai Piskó és a borsodi Kiscsécs) képviselte, ahol a cigányok aránya meghaladta a 80 százalékot.

Abban is jelentős különbségek mutatkoznak, hogy milyen előzmények után jutottak el ezek a falvak az 1987-es helyzetig, hogy mekkora volt az adott településen a cigányok aránya a két világháború között, majd a II. világháborút követő évtizedekben, hogy milyen arányú volt a különböző időszakokban a nem cigány őslakosság elvándorlása, illetve milyen politikai és egyéb tényezők befolyásolták a helyi népesség összetételének változásait meghatározó demográfiai és migrációs folyamatokat.

A más településről származó szülők aránya

1. ábra

Az első kérdés az, hogy a vizsgált települések 1987-es népessége milyen múltra tekinthet vissza az akkori lakóhelyén. Másként fogalmazva: milyen arányt képviselnek az „őshonosnak" tekinthető és a közelmúltban bevándorolt társadalmi csoportok. Ebből a szempontból igen jelentős különbség mutatkozik a két megye között. Míg a baranyai falvak 14 éven felüli lakóinak közel 60 százaléka esetében egyik szülő sem azon a településen született, ahol ők 1987-ben éltek, addig a borsodi falvak lakóinak ez csak a bő negyedére igaz.22 Megyei szinten a cigányok és nem cigányok adatai e tekintetben alig térnek el egymástól. Baranyában mindkét csoport 57 százalékára egyformán igaz, hogy egyik szülő sem helybeli születésű, Borsodban pedig a nem cigányok körében valamivel nagyobb arányt képviselnek a máshonnan származottak (30,2, illetve 24,2 százalék), de a különbség itt sem jelentős.

Hasonló eltéréseket mutatnak a megkérdezett 14 éven felüliek születési helyére vonatkozó adatok. A két megye között e tekintetben is igen nagy a különbség. A baranyai falvak 1987-es lakóinak közel kétharmada még maga sem helyben született, hanem csak később költözött oda, míg a borsodiaknál lényegében fordított a helyzet: csaknem 70 százalékuk helyi születésű. A megyéken belül a nem cigányok és a cigányok adatai itt sem térnek el lényegesen egymástól.

A nem helyben születettek aránya

2. ábra

A faluközösségek védtelenné válása

A két megye közötti különbség magyarázata a hozzájuk tartozó falvak 20. századi történetének azokban az eltéréseiben rejlik, amelyekről korábban már szó volt. A dél-baranyai Ormánságban (a vizsgált községek közül három tartozik ide) az egyke következtében már a két háború között csökkenni kezdett a falvak lélekszáma. Az 1940-es évek elején szervezett állami szociálpolitikai akció keretében az ország egyik legszegényebb vidékéről, Szatmárból agrárproletár családokat telepítettek ide, hogy nekik jobb megélhetést biztosítsanak és megállítsák a népesség fogyását.23 1945 után a ki- és betelepítések Baranya-szerte számos település lakosságának az összetételét változtatták meg néhány év alatt igen jelentős mértékben. Majd az 1940-es évek végétől a jugoszláv határ közelsége miatti fokozott éberségnek és a délszláv (sokácok, bunyevácok) kisebbséghez tartozókkal szembeni fokozott bizalmatlanságnak köszönhetően a falu- és paraszt-, de legfőképpen a kulákellenes intézkedéseket is különös szigor és kíméletlenség jellemezte, ami sok helyen a módosabb gazdák kitelepítését, bebörtönzését eredményezte.

Ezek a radikális változások és durva beavatkozások szétverték az eredeti faluközösségeket és a helyi népesség jelentős mértékű kicserélődése révén olyan állapotot teremtettek, amely leginkább a tradíciók és a közösségi tartópillérek megrendülésével, a stabilitás hiányával, a képlékeny, bizonytalan helyzet tartós fennmaradásával jellemezhető. Korábban e falvak életét és így a migrációt, a kiés beköltözéseket is szigorú korlátok közé szorította a közösségi ellenőrzés. A népesség összetételének lassú változásait leginkább a ki- és beházasodások, illetve a bizonyos funkciók (iparosok, kereskedők, pásztorok, napszámosok, cselédek) betöltéséhez kapcsolódó gazdasági érdekek szabályozták.

Az 1940-es évektől az egymást követő erőszakos politikai beavatkozások ezeket a mechanizmusokat egyszerűen kiiktatták, és a faluközösségeket teljesen védtelenné tették a külső hatásokkal szemben. A ki- és betelepítések'által erősen érintett körzetekben a földosztás, a birtokviszonyok átrendezése is más feltételek között zajlott le: nemcsak a felosztott nagybirtokok, hanem az elkobzott, lefoglalt, erőszakkal elvett kis- és középbirtokok, a hozzájuk tartozó ingatlanok és ingóságok is új tulajdonosokhoz kerültek, sokszor szabad teret engedve az erre vonatkozó rendeleteket és szabályokat is semmibe vevő önkénynek.

A történelmi igazságszolgáltatás nevében 1945-ben kiadott országos rendelkezések (földosztás, németek kitelepítése)24 és az ezek jegyében kezdeményezett intézkedések a szóban forgó térségekben nagyon ellentmondásos következményekkel jártak. Miközben kétségtelenül a felemelkedés esélyét kínálták a környékbeli uradalmi puszták volt cselédeinek, a lehetőségek hírére távolabbról ideérkező falusi nincsteleneknek, határon túlról menekülteknek,25 akik így beköltözhettek az érintett falvakba és ott földhöz, paraszti portához jutottak. Ennek az volt az ára, hogy az évszázadok óta ott élő németek közül sokan, akik addig biztos vagy elfogadható egzisztenciával rendelkeztek, földönfutóvá váltak és elvesztették emberi méltóságukat, gyakran akkor is, ha sem volksbundosok nem voltak, sem egyéb bűnt nem követtek el a magyarság ellen.26 Gyakran olyan, máshonnan idekeveredett „szerencselovagok" juthattak hatalmi pozícióhoz, akik az országos rendelkezések helyi végrehajtása során a leggátlástalanabb eszközöktől sem riadtak vissza: az „őshonos" németek megfélemlítettségéből és az újonnan jöttek gyökértelenségéból eredő bizonytalan helyzetet kihasználva önkényeskedtek, raboltak, terrorizálták a lakosságot.27

Az új viszonyokat mindenképpen nehéz lett volna konszolidálni. Az eltérő társadalmi hátterű, eltérő kultúrájú és előtörténetű csoportokat jelentős távolság választotta el egymástól. A megmaradt helybéliek túlságosan féltek, túlságosan bizalmatlanok és bezárkózóak voltak, túl sok sérelmet szenvedtek el ahhoz, hogy az újonnan jöttek adaptálódásának, integrálódásának a katalizátorai lehessenek. Ráadásul, alighogy elültek a háború utáni átrendezés kavarta hullámok, az 1940-es évek végén megkezdődtek a kulákellenes intézkedések, az „osztályharcos" kitelepítések, a Jugoszlávia elleni hidegháborúval összefüggő atrocitások. Nem volt mód és idő a történtek feldolgozására és megemésztésére, mert újabb súlyos problémákkal és konfliktusokkal kellett szembenézni. Újabb kitelepítésekre került sor, az újonnan jöttek közül sokan nem bírták a beszolgáltatási terheket, feladták az önálló gazdálkodást, s mivel még nem nagyon kötődtek új lakóhelyükhöz, ha tehették, könnyen tovább-álltak, hogy máshol próbáljanak szerencsét.

így a kényszerű vagy spontán ki- és beköltözések révén, ha lassuló ütemben is, de folytatódott a lakosságcsere. Az érintett kistelepülések egy része a továbbiakban sem tudott stabilizálódni. A mezőgazdaság kollektivizálása, majd a településpolitika egyre erőteljesebben érezhető hatása következtében újabb és újabb családok választották az urbanizáltabb településekre költözés útját. Helyüket a falusi szegénység legkülönbözőbb forrásvidékeiről, többek között a távoli kelet-magyarországi megyékből érkezők foglalták el.

Ezt a folyamatot erősítette, amikor 1965-ben megszületett „a szociális követelményeknek meg nem felelő telepek felszámolásáról" szóló rendelet,28 amely „a telepek felszámolása során az ott élő lakosok elhelyezéséről" többek között „az állampolgárok tulajdonában lévő, üresen álló családi házak megvásárlásának lehetővé tételével" kívánt gondoskodni. Az ehhez biztosított 25 éves lejáratú, kamatmentes kölcsönnel, amelynek összegét a rendelet megszületésekor 150 ezer forintban maximálták, fizetőképes keresletet teremtettek az addig ott élő, de elköltözni szándékozó családok megüresedő házai iránt. Aki el akart költözni, az ettől a pillanattól kezdve biztos lehetett benne, hogy a házát az addigi keresleti viszonyokhoz képest jó áron el tudja adni.

A rendelet ugyan általánosságban beszélt „szociális követelményeknek meg nem felelő telepekről", és csak az egyik alváltozatként, zárójelben tett említést a cigánytelepekről, mégis mindenki számára világos volt, hogy az új jogszabály elsősorban a környékbeli cigánytelepek lakóinak teremti meg a faluba költözés és ezzel az életformaváltás lehetőségét. A rendelet azt sem mondta ki, hogy a házvásárlási kölcsönt elsősorban a fogyó népességű kistelepülések további lélekszámcsökkenésének a megállítása érdekében kell fölhasználni, a gyakorlatban főként mégis ezt a célt szolgálta. Egyrészt azért, mert elsősorban ezeken a településeken voltak „üresen álló" (pontosabban: megüresedő) házak, másrészt azért, mert a maximált összegű kölcsön elsősorban ezeken a településeken tette reálissá a vásárlási szándék megvalósítását.

1974-ben — nyilván nem függetlenül a településpolitika negatív hatásainak a felerősödésétől, az aprófalvak sorvadási folyamatának a felgyorsulásától — újabb rendelet látott napvilágot,29 amely az üresen álló házak megvásárlásához biztosított kölcsön intézményét elszakította a telepfelszámolásoktól, és a nem telepeken élők számára is hozzáférhetővé tette: „Az értékesítésre elfogadott családi házak vevőit — a lakás-, a szociális, és a jövedelmi viszonyuk figyelembevételével — a községi tanács végrehajtó bizottsága jelöli ki. Ennek során előnyben kell részesíteni az állami vállalatoknál dolgozó munkásokat, továbbá a három vagy annál több gyermeket eltartókat." Ez a rendelet még szigorúbban szabta meg a folyósítható kölcsön összegének felső határát (50 ezer, illetve a három és több gyereket eltartók esetében 100 ezer Ft), és azt is kikötötte, hogy értékesítésre elfogadni csak olyan házat lehet, amely legalább fél éve üresen áll. Ezzel még inkább az aprófalvak irányába terelte a keresletet.30

Lényegében mindkét rendelet azt a célt szolgálta, hogy olyan házakat is értékesíteni lehessen, amelyek iránt nincs piaci kereslet. Ezek a házak sorvadó kistelepüléseken voltak, mert lakóik ki akartak törni a településpolitika által mesterségesen előidézett hátrányos létfeltételek szorításából, és ha tehették, kedvezőbb helyzetű településekre költöztek. Akik képesek lettek volna a saját erejükből megvásárolni az így megüresedő házakat, azoknak eszük ágában sem volt ilyen településekre költözni, akiknek viszont a még nyomorúságosabb helyzetük miatt ez a lehetőség is megfelelt volna, a maguk erejéből nem voltak képesek előteremteni az ehhez szükséges pénzt, vagyis nem támaszthattak fizetőképes keresletet. A két rendelet úgy biztosította ez utóbbiak számára a házvásárlás lehetőségét, hogy intézményesítette a korábban spontán módon megindult társadalmi szelekciót, és az aprófalvak jelentős részét a falusi szegénység gyűjtőhelyévé tette.

Borsod megyében 1945 után nem érték a baranyaihoz hasonló megrázkódtatások a kistelepülések lakosságát. Konszolidáltabban, kevesebb konfliktussal, az egy-egy falun belüli erőviszonyokat csak nagyon kis mértékben módosítva zajlott le a földosztás, és a nagyobb paraszti birtokok elenyésző száma, valamint a paraszti polgárosodás kevésbé előrehaladott volta miatt az 1950-es évek parasztellenes politikai intézkedései és a kuláküldözések sem jártak olyan súlyos következményekkel. A faluközösségek összetételében, a különböző társadalmi csoportok pozíciójában és egymáshoz fűződő viszonyában egészen az 1960-as évek elejétől meginduló nagyobb ütemű elvándorlás kezdetéig nem következett be lényeges változás.

Amikor a mezőgazdaság kollektivizálása és az intézmények körzetesítése nyomán megindult a helyi népesség legmagasabb státusú képviselőinek — közülük is elsősorban a fiatalabbaknak — az elköltözése, a távozók helyét a megmaradt szegényebb családokból kirajzó családalapító fiatalok és a faluszéli telepekről beköltöző cigányok vették át. Így csak a helyi hierarchiában lépett mindenki egyet előre, más településekről alig volt egész családokat érintő beköltözés.31

Elköltözők és helyben maradók

Összességében tehát Borsodban inkább az volt a jellemző, hogy a magasabb társadalmi státusú családok elköltöztek, az alacsonyabb státusúak pedig helyben maradtak, és a máshonnan beköltözők aránya csekély volt (nagy elköltözés, kicsi beköltözés), míg Baranyában mindkét irányú mozgás igen erőteljes volt (nagy elköltözés és nagy beköltözés). Baranyában nemcsak azoknak az aránya lényegesen magasabb, akik nem helyben születtek, hanem azoké is, akik nem is abból a térségből, hanem távolabbi (olykor egészen távoli) vidékekről származnak.

Ha megvizsgáljuk, hogy a baranyai falvak 1987-es lakóinak szülei hol születtek, akkor azt találjuk, hogy az anyák 43,4 százalékának és az apák 39,4 százalékának a születési helye a városkörnyéken32 kívül fekszik, 30,7, illetve 29,3 százalékuké pedig másik megyében, vagy a jelenlegi országhatárokon túl. Borsodban az anyák 19 százaléka, az apák 19,3 százaléka született a városkörnyéken kívül és csak 9,4, illetve 9,0 százalékuk más megyében vagy az országhatáron kívül. A távolabbról származó szülők aránya a baranyai falvakban tehát háromszorosa a borsodiakénak. Bár a következő generáció már közelebb került az 1987-es lakóhelyhez, a megkérdezett baranyaiak 26,2 százaléka még a városkörnyéken kívül, 17,5 százaléka pedig másik megyében (országban) született. A borsodiak születési helyeinek viszont csak a 12,2 százaléka fekszik a városkörnyéken kívül és 4,7 százaléka másik megyében (országban).

A borsodiak 63,7 százaléka egész életét ugyanazon a településen élte le, míg a baranyaiaknak ez csak 26,1 százalékára igaz. Ugyanakkor a baranyaiak 14,6 százaléka költözött valamilyen külterületről (volt uradalmi pusztáról, tszvagy állami gazdasági majorból, tanyáról, a községtől távol fekvő, elkülönült cigánytelepről) az 1987-es lakóhelyére (a borsodiak között ez az arány csak 2,4 százalék). Ez arra utal, hogy a baranyai aprófalvak egyes időszakokban a sajátos történelmi előzményeknek, a településpolitikának és a házvásárlási kölcsönnek köszönhetően mobilitási lehetőséget kínáltak a falusi szegénység legelesettebb, legmarginálisabb helyzetű csoportjainak is.

Születési hely

3. ábra

Ez még akkor is igaz, ha később a feltételek megváltozásával ez az út az esetek többségében zsákutcának bizonyult. Baranyában a távolabbról érkező, helyüket kereső, nincstelen falusi családok földrajzi mobilitásának sokszor jellegzetes állomása volt valamelyik tsz vagy állami gazdasági major szolgálati lakása (többnyire a volt cselédházakban). Innen próbáltak aztán később bekerülni valamelyik sorvadó kistelepülésre és ott saját házhoz jutni. Ám a legnagyobb arányt (36 százalék) a baranyai falvakban azok képviselik, akik hasonló helyzetű, társközségi státusú kistelepülésről költöztek az 1987-es lakóhelyükre (Borsodban az ilyenek aránya is csak 11,8 százalék). Ez az adat is tanúsítja, hogy a baranyai családok ugyan mobilabbak, de hiába keresnek maguknak új lakóhelyet a jobb lehetőségek reményében, a leghátrányosabb helyzetű települési kategóriából nem nagyon tudnak kitörni.33

Viszonylag sokan kerültek az elcigányosodó aprófalvakba magasabb státusú településekről (önálló tanácsú, közös tanácsi székhelyű, illetve nagyközségekből és városokból) is. Baranyában 23,4 százalék, Borsodban 21,9 százalék az arányuk. Közöttük vannak olyanok, akik a jelenlegi lakóhelyükről elindulva próbáltak jobb pozícióba kerülni, de kudarcot vallottak, és kénytelenek voltak visszatérni, vannak olyanok, akik lecsúsztak, és az olcsóbb élet reményében jöttek ide, és vannak olyanok, akik itt remélték megoldani a magasabb státusú településen megoldhatatlannak tűnő lakásproblémájukat.

Előző lakóhely

4. ábra

A két megye összehasonlításából az is leszűrhető, hogy a baranyai apró-falvak világa az összes negatívumával együtt mozgékonyabb, dinamikusabb, nyitottabb világ, míg a borsodi kistelepüléseké merevebb, zártabb, mozdulatlanabb, beletörődőbb.

A cigányok arányának növekedése az aprófalvak, kistelepülések kategóriájában és az ehhez a kategóriához tartozó egyes településeken az eddig leírt migrációs folyamatok része, és az ehhez kapcsolódó szelekciós mechanizmusok egyik következménye. Vannak kistelepülések, amelyek népességében a tradicionális falusi szegénység alacsony iskolázottságú, marginális helyzetű csoportjai úgy kerültek túlnyomó többségbe, hogy ez nem járt együtt a cigányok arányának jelentős növekedésével.34 Ugyanakkor az elmúlt évtizedek migrációs folyamataiban szerepet játszottak olyan tényezők is, amelyek a cigányok helyzetét, lehetőségeit és települések közötti mozgását másként befolyásolták, mint a nem cigány többségét. Többek között erre utal az is, hogy a cigányok jelenlegi aránya és a népesség korábbi összetétele között nincs szoros összefüggés. Vannak települések, ahol a cigányok döntő többségükben a régebben is ezen a településen élt cigányok leszármazottai, és van ahol korábban egyáltalán nem éltek cigányok, tehát a mai arányokat döntően a más településről történő beköltözések alakították ki.

Természetesen e tekintetben is jelentős különbség van Baranya és Borsod megye között. Az előbbiben 1987-ben a cigányok között csak 21,4 százalék volt azoknak az aránya, akik az egész addigi életüket a kutatásba került településen élték le, és így „helybelinek" számítottak, míg az utóbbiban a „helybeliek" aránya 66,1 százalék volt.

De a megyéken belül, az egyes településeken is jelentős különbségek mutatkoztak. A baranyai községekben 39,8 százalék (Piskó) és 0 százalék (Vázsnok), a borsodiakban 79,7 százalék (Makkoshotyka) és 42,4 százalék (Fáj) között szóródott a helybeliek aránya. Nem sokat változtat a képen, ha a helybeli születésűeket vesszük figyelembe, függetlenül attól, hogy közben el-majd visszaköltöztek, és így volt más lakóhelyük is.

A helyben születettek aránya

5. ábra

Baranyában a helyi születésűek aránya 23,1 százalék, Borsodban 69 százalék. A baranyai községekben 0 százalék (Vázsnok) és 41,4 (Piskó), a borsodiakban pedig 43,3 százalék (Fáj) és 87,6 százalék (Makkoshotyka) között szóródik az arányuk.

A Baranya megyei Siklósnagyfaluban például az 1940-es évek végén csak két cigány család lakott. Mindkét családfő pásztor volt és a községi pásztorházban laktak. 1987-ben viszont a cigányok aránya már meghaladta a 40 százalékot, de az akkor ott élők csaknem 80 százaléka 1970 után, 43,2 százaléka pedig 1980 után került a községbe. Még szélsőségesebb példa az ugyancsak baranyai Vázsnok, ahová 1960 után költöztek be az első cigányok, ennek ellenére 1987-ben az arányuk már itt is meghaladta a 40 százalékot. Borsodi méretekkel mérve Fájban is igen jelentős (40 százalék) az 1970 után beköltözőitek aránya.

A felsorolt adatok azt tanúsítják, hogy a kistelepülések „elcigányosodása", vagyis a cigányok népességen belüli arányának jelentős mértékű növekedése többféle módon is bekövetkezhetett, és az egymástól eltérő változatok elemzése árnyalhatja az eddig kialakult képet.

Általánosságban elmondható, hogy a 20. század első felében a magyarországi cigányok lakóhelyi szegregációja erősödött. A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1893. évi összeírásának adatai szerint az akkor összeírt cigányok 60 százaléka lakott a nem cigány többségtől elkülönülten. Az 1971. évi Kemény István-féle országos reprezentatív vizsgálat idején az elkülönült telepeken élő cigányok aránya ennél magasabb volt, megközelítette a kétharmadot, holott akkor már több mint 5 éve megkezdődött a „szociális követelményeknek meg nem felelő telepek felszámolásáról" szóló rendelet végrehajtása. Ebből kiindulva joggal feltételezhetjük, hogy közvetlenül 1945 után a szegregáció mértéke, az elkülönült telepeken élők aránya lényegesen nagyobb volt.

A két háború között a cigányok által (is) űzött foglalkozások egy részének a különböző okokra visszavezethető elsorvadása, a jogszabályok és a hatóságok növekvő szigora és a növekvő agrárszegénység miatt egyre ridegebbé váló cigány-nem cigány viszony egyre erősödő mértékben kényszerítette letelepedésre a még vándorló csoportokat, és kényszerítette elkülönített, kiszorított helyzetbe a cigányság jelentős részét.35 Korábban már utaltunk arra, hogy milyen tényezők befolyásolták a két háború között a cigányok földrajzi mobilitását, települések közötti mozgását az aprófalvas térségekben, hogy miként jöttek létre sűrűsödési pontok, és hogy miként próbálták a cigányok a felduzzadó létszámú telepek rájuk nézve rendkívül hátrányos, a megélhetési lehetőségeket erősen beszűkítő következményeit továbbköltözésekkel kivédeni. Az ország fasizálódása, a jogszabályok és a hatóságok erősödő szigora36 megmerevítette az állapotokat, nagyon erőteljesen korlátozta vagy éppenséggel ki is zárta ezeknek a földrajzi mobilitásra (lakóhely változtatására) épülő, egyensúly-helyreállító stratégiáknak az érvényesítési lehetőségeit. E tényezők eredményeként Borsodban inkább a falvakhoz szorosabban kapcsolódó, Baranyában pedig inkább a falvaktól távolabb fekvő, de mindenképpen erősen szegregált telepek jöttek létre, számos helyen erősen felduzzadt létszámú népességgel.

1945 után, noha a cigányok döntő többségének az életviszonyaiban még hosszú ideig nem következett be érdemi változás, újra megnövekedett az esélye az egyéni stratégiák érvényesítésének. Az 1945 és 1960 közötti lakóhely-változtatások egy részéről mindenképpen elmondható, hogy azok egyéni (családi) döntések eredményei voltak, és külső kényszerek, hatósági beavatkozások, vagy államilag szervezett intézményes megoldások nem játszottak bennük szerepet. Akiknek ebben az időszakban sikerült a telepekről valamelyik aprófalu belterületére költözni, azok ezt a saját elhatározásukból, kizárólag a saját erejükre támaszkodva tették. Előbbre akartak jutni, integrálódni szerettek volna valamelyik település társadalmába. Éppen ezért fontos szempontnak tartották, hogy olyan helyre költözzenek, ahol egyáltalán nincsenek cigányok, vagy csak nagyon kevés cigány él.

Erre a leginkább megvalósítható lehetőséget a pásztornak szegődés kínálta, mert szolgálati lakással járt,37 de akadtak más változatok is. Baranyában törekvéseik megvalósítását elősegítették az erőszakos politikai intézkedések által kikényszerített népességmozgások, sőt az ormánsági falvakban a népesség természetes fogyása is, mert így rendszeresen voltak megüresedő házak és a településen belüli költözések nyomán a legrosszabb állapotú házakhoz lakásokhoz ők is hozzájuthattak. De arra is volt példa, hogy a legtörekvőbb családok házat építettek maguknak.38 Később segítették ezt a folyamatot az állami gazdaságok majd az első tsz-ek kínálta munkalehetőségek és szolgálati lakások. Sok kistelepülésre ebben az időszakban és ilyen módon költöztek be az első cigány családok, de ha nem is ők voltak az elsők, az ilyen típusú lakóhely-változtatások csökkentették a szegregációt, és az érintett családok számára akkor is megteremtették az integrálódás esélyét, ha sokszor súlyos konfliktusokkal, megaláztatásokkal és kiszolgáltatottsággal jártak is.

Az 1987-ben megvizsgált tíz községből háromba az akkor ott élő cigányok közül senki sem költözött be 1945 előtt. További két községben az 1945 előtt beköltözöttek aránya nem haladja meg az egy százalékot, és csak egy településen lépi túl az 5 százalékot (Piskó: 6,9 százalék). (Érdemes ezzel összevetni, hogy a tíz falu 1987-es teljes 14 éven felüli cigány népességében — 2116 fő — az 1945 előtt helyben születettek — 94 fő — összesen 4,4 százalékos arányt képviselnek.) Az 1945 és 1960 között beköltözöttek aránya nyolc községben lényegesen magasabb, mint az 1945 előtt beköltözötteké (Piskón valamivel alacsonyabb, Vázsnokon pedig egyik időszakban sincs beköltözés), és két településen a 10 százalékot is meghaladja. Különösen feltűnő az egyik ormánsági falu, Luzsok esete, ahova az 1987-ben ott élő cigányok 27 százaléka költözött be 1945 és 1960 között. Itt valamennyi későbbi időszak (1961-1970, 1971-1980,1980 után) beköltözői ennél kisebb arányt képviselnek.

A változó arányoktól függetlenül megállapíthatjuk, hogy az 1945 és 1960 közötti beköltözések még nem az elcigányosodás perspektíváját készítik elő. Kicsit hangzatosán fogalmazva sokkal inkább tekinthetők a felemelkedés első, tétova lépéseinek, és sokkal kedvezőbb jövővel kecsegtettek, mint amilyen végül is az akkori beköltözőknek és leszármazottaiknak osztályrészül jutott.

Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy éppen a legkeményebb diktatúra éveiben semmiféle nyomás nem nehezedett a cigányokra lakóhelyük megválasztásában. Egy 1953-as Baranya megyei rendőrségi jelentésből megtudhatjuk például, hogy Komló város területéről mely községekbe javasolták kitiltani az ott lakó teknővájó cigányokat. Ugyanebben a jelentésben az a javaslat is szerepel, hogy a pécs-üszögpusztai kóbortelepen található 18 családot „szükséges lenne a Hetvehelyi Állami Gazdaság mellé kitiltani".39 Már akkor koncepcióként fogalmazódott meg, hogy a forgalmas városi útvonalak mentén található és kellemetlen látványt nyújtó cigánytelepek lakóit — akár erőszakkal is — a városoktól távol fekvő, kisebb településekre kell kiszorítani.40

Mióta laknak itt a beköltöző cigányok?

6. ábra

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, az aprófalvakba irányuló beköltözések egy része később is a szegregált helyzetből való menekülést szolgálta. Akik az elsők között költöztek be a telepről a telep falujába vagy egy másik községbe, ahol nem, vagy alig laktak cigányok, ezt nemcsak azért tették, mert emberibb létfeltételek, jobb lakásviszonyok közé akartak kerülni, hanem azért is, mert szabadulni akartak attól a megbélyegzettségtől és űzöttségtől, ami a telepi léttel szükségszerűen együtt járt, és amit az idézett rendőri jelentés oly pontosan fogalmaz meg.

Amikor az 1960-as évek elejétől felgyorsult a falubeli nem cigányok elköltözése, majd az 1965. évi rendelet nyomán megkezdődött a telepek szisztematikus felszámolása, és megindult a telepiek gyorsuló ütemű beáramlása a megüresedő házakba, az „úttörők" kénytelenek voltak azzal szembesülni, hogy erőfeszítéseik kárba vesztek, mert újra szegregált helyzetbe kerülnek. Sokan közülük erre úgy reagáltak, hogy továbbköltöztek egy másik társközségbe, ahol lényegesen kevesebb cigány élt. Példájukat aztán mások is követték és ezzel újabb kistelepülések „elcigányosodása" kezdődött el. Jó példa erre a baranyai Siklósnagyfalu, amely ugyanannak az Egyházasharaszti központú tanácsi körzetnek volt a társközsége, mint az első „tiszta" cigányfalu. Alsószentmárton. Alsószentmártonban már az 1960-as években többségbe kerültek a cigányok, ezért néhány ottani család átköltözött Siklósnagyfaluba, ahol akkor még csak nagyon kevés cigány élt. Az átköltözések azonban egyre gyorsuló ütemben folytatódtak, és 1987-ben már Siklósnagyfaluban is 40 százalék fölé emelkedett a cigányok aránya.

Ezek a költözési folyamatok persze a településpolitika hátrányos következményein túl elsősorban azért váltak az esetek túlnyomó többségében kényszerpályává, mert az 1965. évi telepfelszámolási rendelet végrehajtása során a közös tanácsok, és a rájuk gyakorolt nyomás révén a körzet magasabb státusú társadalmi csoportjai többnyire a cigányok érdekei ellenében, a saját vélt vagy valós érdekeiknek megfelelően hozták meg, illetve befolyásolták a döntéseket. Bár a jogszabály világosan megfogalmazta a házvásárlási kölcsön folyósításának és felhasználásának a szabályait, a gyakorlatban mégis az érintett tanácsok döntötték el, hogy kinek, mikor, hol és melyik ház megvásárlását teszik lehetővé, azt pedig a házak tulajdonosai, hogy kinek adják, vagy nem adják el.

Mivel az aprófalvas térségekben egy-egy tanácsi körzethez már az első (1960-as évekbeli) körzetesítések után legalább 2-3, de néha 4-5 társközség tartozott, majd a későbbi összevonások nyomán ezek száma tovább nőtt, a rendelet adta lehetőségeket kihasználva egy-egy körzetben befolyásolni lehetett az odatartozó falvak beköltözési arányait. Voltak települések, amelyeket a helybeliek feladtak, és voltak, amelyeket legalább egy darabig igyekeztek megvédeni a nagyobb arányú beköltözésektől. Ahol az eredeti faluközösség az 1960-as évek elejéig, a mezőgazdaság kollektivizálásának a befejezéséig többé-kevésbé megmaradt, ott többnyire közös stratégiák születtek. Amíg a többség a maradás mellett döntött, addig nagyon erősen korlátozták a beköltözéseket, majd az első elköltözéseket hamarosan és egyre gyorsuló ütemben követték a továbbiak. Ekkor már örültek, hogy a házaikra van vevő, s örömest eladták. Ahol az 1940-es években jelentős mértékben kicserélődött a lakosság, ott sem a beköltözésekkel szembeni ellenállás nem volt olyan erős, sem az elköltözéseknek nem volt semmiféle szabályozottsága, hosszú időn át folyamatosan cserélődött a népesség, és ezen belül volt egyre nagyobb a beköltöző cigányok aránya.

Különös védelemben részesültek a székhely községek. Eleve komoly szűrőt jelentett, hogy ezekben a házak értéke a jobb infrastruktúra és intézményi ellátottság következtében magasabb volt, és a maximált összegű kölcsön a megvételükhöz nem feltétlenül bizonyult elegendőnek. A kevesebb eladó házra nagyobb kereslet volt, mert a társközségekből sokan akartak ideköltözni. Ezt a problémát azonban meg lehetett volna oldani telkek kijelölésével és építési kölcsön folyósításával, hiszen az 1965. évi rendelet erre is lehetőséget biztosított. Ám a községi tanács a helybeliekkel együttműködve gyakran nemcsak azt igyekezett megakadályozni, hogy máshonnan cigányok költözzenek a faluba, hanem a már ott élő cigányokat is megpróbálta kiszorítani a társközségekbe. A baranyai Vázsnokra például csak az 1960-as években költöztek be az első cigány családok. Akkoriban kezdték meg ugyanis a nagyközségi besorolású körzeti székhely községhez, Sásdhoz tartozó nagyméretű és erősen felduzzadt létszámú gálykúti cigánytelep felszámolását. (Sásd akkori 420 főnyi cigány lakosságának kb. a fele itt élt.41) A felszámolás során a családok egy részét a felkínált megoldással a sorvadó társközségekbe terelték. A másik példa erre a borsodi Kiscsécs, ahol 1987-ben már 80 százalék fölött volt a cigányok aránya, és amelynek Girincs volt a tanácsi központja. Az 1987-ben ott élők közel negyede Girincsről költözött Kiscsécsre. A girincsi tanács egyik alkalmazottja be is vallotta: eltökélt szándékuk elérni, hogy a helyben megüresedő házak ne juthassanak cigány kézre.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a tíz vizsgált község közül háromban (Luzsok, Siklósnagyfalu, Vázsnok) 1945 előtt egyáltalán nem éltek cigányok. Egyben (Gyöngyösmellék) elenyésző számban éltek cigányok. (Ezek mind baranyai falvak.) Öt településen (Pettend, Piskó, Fáj, Kiscsécs, Tornanádaska) már 1945 előtt jelentősebb létszámú cigányközösség élt, de az arányuk sehol sem haladta meg a 10 százalékot, és a későbbiekben jelentős arányú beköltözés is volt. Egy községben (Makkoshotyka) csak minimális mértékű beköltözés volt, a ma ott élő cigányok családjainak túlnyomó többsége több generáció óta itt él. Makkoshotykán a népesség mostani arányai kizárólag az egyenlőtlen mértékű elköltözésre és a születésszám különbségeire vezethetők vissza.42

A beköltözők születési helye

7. ábra

Az őshonosak" és a beköltözők változó arányától függetlenül feltűnő azonban, hogy a tíz község mai lakói közül a cigányok mennyivel szorosabban kapcsolódnak a közvetlen környékhez vagy a szűkebb tájegységhez. Ha koncentrikus körökkel próbáljuk ábrázolni, hogy ki milyen messziről került a jelenlegi lakóhelyére, illetve hogy a felmenői honnan származnak, akkor azt tapasztaljuk, hogy a cigányok múltja egy sokkal kisebb sugarú körhöz köthető, mint a nem cigányoké. Akár az anyák, akár az apák, akár a megkérdezettek születési helyét vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a helyben születettek között ugyan még több a nem cigány (legalábbis Baranyában), de a tanácsi körzet valamelyik társközségéből vagy az adott városkörnyékről származók között már lényegesen magasabb a cigányok aránya. Ugyanakkor a nem cigányok között lényegesen többen vannak azok, akik a megye távolabbi vidékéről vagy ennél is messzebbről származnak. Az ő esetükben többnyire olyan, helyüket kereső, tradicionális szegényekről van szó, akik a nagy távolságot áthidaló földrajzi mobilitást is vállalták annak érdekében, hogy helyzetükön legalább valamelyest javítani tudjanak.

A cigányok viszont sokkal kevésbé mobilak, egy viszonylag szűk földrajzi térségen belül maradva keresik a jobb boldogulás útját. Költözéseikben sok a többségi társadalomhoz fűződő viszonyuk által meghatározott, kényszerű elem. Az 1993-1994. évi országos cigányvizsgálat adataiból az derült ki,43 hogy a főként Dél-Dunántúlon élő beások gyakrabban változtatnak lakóhelyet, mint a magyarországi cigányság más csoportjai. Ez a valamivel nagyobb mértékű lakóhelyi mobilitás azonban egy szűk földrajzi térhez, egy kisebb tájegységhez való erős ragaszkodással párosul, és csak nagyon ritkán irányul (mert a szükséges feltételek hiányában nem nagyon irányulhat) a településhierarchia magasabb státusú települései felé.

Az 1987. évi vizsgálatban is lényeges különbség mutatkozott a borsodi és baranyai falvak népességének lakóhelyi mobilitása között. Borsodban az eddigi lakóhelyek átlaga 1,4 volt, Baranyában 2,4. A cigányok és nem cigányok adatai között viszont egyik megyében sincs lényeges különbség (a nem cigányok átlaga Borsodban 1,6, Baranyában 2,5), ugyanakkor mindkét megyére érvényesek a környékről és a távolabbról származottak arányára vonatkozó különbségek. (A borsodi falvakban sokkal több a helybeli, a különbségek természetesen a beköltözőkre vonatkoznak.)

Csonka társadalmak - halmozott hátrányok

Az elemzett társadalmi és migrációs folyamatok eredményeként a sorvadó kistelepülések jelentős részében, de mindenekelőtt az elcigányosodó aprófalvakban, önszerveződésre képtelen, eltorzult szerkezetű csonka társadalmak jöttek létre.

Eltorzult szerkezetűek ezek a társadalmak tagjaik családi tradícióit, származását, társadalmi meghatározottságát illetően. Nincsenek jelen sem a régi falusi középosztály, sem a szocializmus időszakában felemelkedett új középosztály tagjai, illetve azok leszármazottai. Egyáltalán nem, vagy alig vannak képviselve a paraszti társadalom valamikori magasabb pozíciójú szereplői, a módos gazdák és a középparasztok, illetve azok leszármazottai.

Noha az aprófalvak lakóinak 93 százaléka falusi származású volt, 82,5 százalékuk esetében a szülőknek nem volt soha földje, és további jelentős arányt képviselnek azok a volt cselédcsaládok, amelyek csak az 1945-ös földosztáskor kaptak néhány hold földet. A földtulajdonnal soha nem rendelkezett családok aránya még a nem cigányok között is eléri a 70 százalékot. A felnőtt népesség 23,2 százaléka lakott korábban a településtől távol fekvő cigánytelepen, uradalmi pusztán, illetve az ezekből kialakított tsz-majorokban vagy állami gazdasági telepeken, és 69,4 százaléka egész életében csak (az 1987-es besorolás szerinti) társközségekben és/vagy a fent említett külterületi lakóhelyeken lakott.

Ehhez a szerkezeti torzuláshoz szorosan kapcsolódik a demográfiai csonkaság, az eltérő származású társadalmi csoportok radikálisan különböző életkori összetétele. A birtokos paraszti származásúak közül jórészt csak a változtatásra már képtelen vagy nem hajlandó öregek maradtak helyben. (A ritka ellenpéldát az a néhány fiatalabb korú, még életerős paraszt jelenti, aki a faluba beköltöző szegényekben, cigányokban üzleti lehetőséget látott, és ezért döntött a maradás mellett. Ők bögrecsárdák üzemeltetésével, a gyűjtögetésből és háztájizásból származó javak felvásárlásával, olcsó napszámosok foglalkoztatásával próbálták megtalálni a számításukat.) A tíz községben az 57 éven felüli nem cigányok 50,3 százalékáról, a 27-56 évesek 26,4 százalékáról, a 27 év alattiak 4,6 százalékáról mondható el, hogy a családnak volt korábban földje. Többek között ezért sem működnek a hétköznapi értelemben vett kultúraátadásnak azok a legegyszerűbb formái sem, amelyek az együttélés, a mintaadás révén hatást gyakorolnak az alacsonyabb státusú társadalmi csoportokra is.

A különböző társadalmi forrásvidékű, eltérő kultúrájú, sokfelől érkezett társadalmi csoportok amúgy is sok feszültséggel terhes érintkezését még inkább megnehezítette és konfliktusossá tette, hogy egyúttal különböző korosztályok is álltak szemben egymással. A tendenciák érzékeltetésére itt és a későbbiekben többször említeni fogjuk egy észak-borsodi aprófalu, Csenyéte 1989-es adatait, mert azok kétféle értelemben is egy későbbi fázist mutatnak. Egyrészt azért, mert két évvel későbbiek, és így a rendszerváltásba torkolló válság következményeit is tükrözik, másrészt azért, mert Csenyéte akkor már előbbre tartott a gettósodás, a leépülés útján, mint az 1987. évi vizsgálatban szereplő települések.44 Csenyétén 1989-ben, amikor a cigányok aránya a helyi népességben már megközelítette a 80 százalékot, a nem cigányok átlagéletkora 61 év, a cigányoké pedig 23 év volt. A nem cigányok között nem volt egyetlen 14 éven aluli sem. Ugyanakkor a nem cigányok 76,5 százaléka volt 60 évesnél idősebb, míg a cigányoknak csak 12,2 százaléka.

Csonkák ezek a társadalmak az iskolázottság vonatkozásában is. 1987-ben a 15 éves és idősebb népesség 11 százaléka volt analfabéta (az országos adat 1,2%), és 41 százaléka nem végezte el az általános iskolát (az országos adat 22%). Mindehhez hozzátehetjük, hogy a valamilyen végzettséggel rendelkezők 18%-a kisebb-nagyobb megszakítás után esti tagozaton fejezte be iskolai tanulmányait. Baranyában a nem cigányok átlagos iskolai végzettsége 7,4, a cigányoké 5,8 osztály. Borsodban 7,8, illetve 6,2 osztály.

Nem cigányok iskolai végzettsége

8. ábra

Cigányok iskolai végzettsége

9. ábra

Hozzá kell tenni, hogy az iskolázottság tekintetében azért elég jelentős különbségek voltak az egyes falvak között. Hogy mit jelentett a kistelepüléseknek az intézmények elvonása, azt jól mutatja, hogy abban a két községben a tízből, ahol megmaradt a teljes 8 osztályos iskola, néhány értelmiségi is lakik helyben. Azokban a falvakban viszont, ahol még alsó tagozat sincs, egyetlen felsőfokú végzettséggel rendelkező sem él. Gyöngyösmelléken és Luzsokon a 14 éven felüli népesség 24 százaléka analfabéta. Az iskola nélküli falvakban élő cigány népesség iskolázottsági szintje még a teljes cigány népességéhez hasonlítva is katasztrofálisan alacsony. Csenyétén 1989-ben az ott élő 14 éven felüliek 16 százaléka, nem járt iskolába, 47,2 százalékuk nem végezte el a 8 osztályt. A legfeljebb 8 osztályt végzettek aránya, beleértve a teljesen iskolázatlanokat és a 8 osztálynál kevesebbet végzetteket is, 95 százalék volt. Ez 14 százalékkal magasabb, mint az 1987-es vizsgálat teljes mintájának hasonló adata.

Az alacsony iskolázottság logikus következménye az alacsony szakképzettségi szint is. A 14 éven felüliek 63,4%-ának nincs semmilyen, még gyorstalpaló tanfolyamon szerzett szakképzettsége sem. A valamilyen képzettséggel rendelkezőknek is csak a 40,2 százaléka szerezte képzettségét nappali iskolai képzés keretében, 13,3 százalék estin végzett, 30,4 százalék munka mellett, további 15,2 százalék pedig a családban vagy ismerősöktől tanulta meg azt, amihez ért.

Az alacsony iskolázottság és a szakképzettség hiánya a túlnyomó többség számára eleve hátrányos helyzetet teremtett a munkapiacon. Ehhez társulnak a lakóhely perifériális helyzetéből és a rossz közlekedési viszonyokból eredő hátrányok. A vizsgált falvak lakói tulajdonképpen csak két rossz közül választhattak a vizsgálat idején: vagy megelégedtek a közvetlen környék kínálta munkaalkalmakkal, és akkor meg kellett elégedniük a hihetetlenül nyomott bérekkel, vagy a valamivel nagyobb kereset reményében vállalták az ingázást, és akkor minden energiájukat felemésztette a hosszú és fáradságos utazás. A napi 8 órás munkabeosztásban dolgozók 20%-ánál a munkába indulástól számítva több mint 12 óra telt el, mire hazaértek. S annak ellenére, hogy ilyen tetemes időt töltöttek az otthonuktól távol, kimaradtak mindazokból a többletjövedelemszerzési lehetőségekből (túlóra, vgmk stb.), amelyeket a munkahelyük elvileg lehetővé tett, hiszen kötötte őket a busz vagy a vonat indulása. Jellemző, hogy a megkérdezetteknek — beleértve a vgmk-t is — csak 0,8%-a volt tagja 1987-ben valamilyen kisvállalkozási formának.

Kitörési lehetőségek

A felsorolt hátrányokat legfeljebb a háztáji gazdálkodás ellensúlyozhatta volna. Valamennyi megművelhető földterülettel (legalább kerttel) a családok jelentős része rendelkezett. Ám a követhető modellek, a megfelelő családi tradíciók és a tőke hiánya, az elmaradott infrastruktúra és egy sor egyéb tényező' csaknem lehetetlenné tette a gazdálkodás igazán hatékony és gyümölcsöző formáinak kialakulását. Ritka kivételektől eltekintve csak kezdetleges színvonalú és rendkívül alacsony hatékonyságú önellátó háztájizás folyt, amely a legelemibb megélhetési gondokat is csak alig enyhítette. A gazdálkodás színvonalát jól érzékelteti, hogy a háztartások 65%-ában nem volt semmilyen, a mezőgazdasági tevékenységet segítő gép, még terménydaráló sem. A vizsgált háztartások 3,1%-ában volt kerti traktor, 2,3%-ában fejőgép, 1,7%-ában lovas fogat, és csak 0,3%-ában fűthető fóliasátor. Ez a rendkívül szegényes technikai felszerelés is mutatja a vizsgált települések zárványhelyzetét. Ide nem hatolt be sem a technikai modernizáció, sem a háztáji innováció, sem az intenzív árutermelés szelleme, és többek között emiatt sem volt esélye e falvak lakóinak arra, hogy a megalázó és megnyomorító létfeltételek szorításából kitörjenek.

A művelhető földterület hiánya

4. táblázat

A háztáji jövedelemforrás hiánya

5. táblázat

E tekintetben azonban elég lényeges különbség mutatkozik a két megye között. A borsodi falvakban inkább a proletár mentalitás volt az uralkodó, a munkajellegű jövedelmeknek lényegesen nagyobb része származott az első gazdaságból, a főállásban vagy idénymunkásként végzett bérmunkából. Borsodban lényegesen nagyobb volt azoknak az aránya is, akik életük során rövidebb-hosszabb ideig a lakóhelyüktől távol vállaltak munkát, és csak hetenként vagy kéthetenként jártak haza. A baranyai falvak népességére inkább a parasztizáló életforma volt a jellemző, a munkajellegű jövedelmeknek nagyobb része származott a háztájizásból.

A baranyai cigányok ilyen vagy olyan jogcímen sokkal nagyobb arányban rendelkeztek megművelhető földterülettel, mint a borsodi cigányok. A baranyaiak közül lényegesen többen voltak jogosultak háztáji földre, ami arra utal, hogy sokkal nagyobb eséllyel jutottak munkához a környék mezőgazdasági nagyüzemeiben, mint a borsodiak.

Jövedelemszerző termelési formák

6. táblázat

A fenti táblázatból közvetve az is kiderül, hogy a baranyai háztartások 1987-ben mind kiadáscsökkentő (önellátás), mind jövedelemszerző (eladásra termelés) céllal sokkal inkább éltek a mezőgazdasági termelés lehetőségével. Baranyában minden mutató tekintetében lényegesen kisebb volt a különbség a cigányok és nem cigányok között, mint Borsodban. A baranyai cigány háztartások számos mutató tekintetében elérték vagy megközelítették a borsodi nem cigány háztartások aktivitási szintjét. Összefoglalva: a borsodiak inkább proletarizálódtak, a baranyaiak inkább parasztizálódtak, s ennek a rendszerváltás után különösen nagy lett a jelentősége.

Az eddig elmondottakat csak megerősíti, ha a vizsgált falvak vonatkozásában kiugrónak számító „mezőgazdasági teljesítményeket" vesszük szemügyre.

A megélhetési módok különbségeitől függetlenül az átlagos jövedelmek mindkét megyében meglehetősen alacsonyak voltak, amiben igen jelentős szerepet játszott a rendkívül alacsony foglalkoztatottsági szint. A foglalkoztatottsági ráta több településen már 1987-ben lecsúszott arra a szintre, amelyet az országos statisztikák 1993 végén, 1994 elején, a rendszerváltás utáni ma-gyarországi munkanélküliség tetőzésekor mutattak.45

Foglalkoztatottak aránya

10. ábra

A foglalkoztatási szintre vonatkozóan is érdemes az 1987-es adatokat Csenyéte 1989-es adataival összevetni. 1989-ben Csenyétén a 14 éven felüliek 18,9 százaléka volt foglalkoztatott, 43 százaléka munkanélküli és 38,1 százaléka inaktív. Ez az adatsor pontosan érzékelteti, hogy a legrosszabb forgalmi helyzetű, sorvadó és elcigányosodó kistelepülések lakói milyen drámai mértékben szorultak ki a munkaerőpiacról már az 1980-as évek végén, a rendszerváltást megelőzően. Ez a kiszorulás aztán drámai módon felgyorsította a már jóval korábban elindult leépülési tendenciákat.

A kistelepülések, aprófalvak világa a rendszerváltás előtt sem volt egységes. Valamennyit sújtották a településpolitika hátrányos következményei, de a regionális elhelyezkedés, a földrajzi fekvés, a forgalmi helyzet, a lakosság összetételében bekövetkezett változások mértéke, és jellege jelentős különbségeket is eredményezett. Az elcigányosodó kistelepülés csak egy altípus, és ennek is több válfaja jött létre. Az 1987-es vizsgálatba bekerült tíz község sem mutatott egységes képet. Némelyiknél még látszott esély a leépülési folyamat megállítására, másoknál a folyamat visszafordíthatatlannak tűnt.

A rendszerváltozás után a még erőteljesebb differenciálódás jeleit lehetett fölfedezni. A volt „társközségek" nagyon különbözően reagáltak a megváltozott körülményekre, és ennek következtében a korábbinál lényegesen nagyobb különbségek alakultak ki. Az aprófalvak egy része az elmúlt években a helyi önkormányzatok megnövekedett cselekvési terét és más új lehetőségeket megragadva példátlan megújulási képességről tett tanúbizonyságot. Vannak viszont olyan régiók és települések, ahol a rendszerváltozást követően katasztrofális mértékben tovább romlott a helyzet, mert helyben a változtatásnak egyetlen emberi és tárgyi feltétele sem volt adott.

Foglalkoztatottak aránya

11. ábra

A különbségeket jól illusztrálja a Népjóléti Minisztérium által kidolgozott mutató, amit a települési önkormányzatoknak fizetendő, a szociális kiadások fedezését szolgáló, ún. szociális fejkvóta differenciált elosztásához használtak. Kiszámításához három adatot vettek figyelembe: az inaktív lakosok arányát, a munkanélküliek arányát és a személyi jövedelemadót fizetőknek a teljes aktív korú népességhez viszonyított arányát. Minél magasabb a mutató értéke, annál nagyobb a rászorultság mértéke, és így annál nagyobb az egy lakosra jutó éves támogatás összege. A támogatás összegét maximálták, a legrosszabb helyzetben lévőnek azok a települések tekinthetők, amelyek ezt a maximumot kapják.

Az ebbe a kategóriába tartozó települések szinte kivétel nélkül 1000 fő alatti kisközségek, és túlnyomó többségük volt társközség. Területi eloszlásuk azonban nagyon egyenetlen, több jellegzetesen aprófalvas szerkezetű megye (pl. Vas, Veszprém) alig van, vagy egyáltalán nincs képviselve. Az 1993-as adatok alapján (ebből számolták az 1994-es fejkvótát) összesen 64 kisközség tartozott ebbe a kategóriába. Területi megoszlásuk a következő:

Borsod-Abaúj-Zemplén             41

Baranya                                   11

Szabolcs-Szatmár-Bereg             3

Szolnok                                     2

Veszprém                                  2

Zala                                          2

Bács-Kiskun                               1

Somogy                                     1

Tolna                                         1

Ha tovább finomítjuk a területi eloszlást, akkor megállapíthatjuk, hogy a 41 borsodi településből 40 a megye északi sávjában található, ebből 28 az encsi városkörnyéken, s közülük 18 a Csereháton. A 11 baranyai település közül pedig 8 a megye déli sávjában, a volt siklósi járás területén fekszik.

Nyilvánvaló, hogy ezek a települések és még jó néhány, amelyik a minisztérium paraméterei szerint a maximális pontszámot ugyan nem érte el, de erősen megközelítette — Ladányi János és Szelényi Iván kifejezésével élve46 —, a szegény-cigány „gettófalvak" sorába tartozik, és az általunk elemzett folyamatok végeredményeként jutott el a mai, kilátástalannak tűnő helyzetbe. A gettófalvak népessége azonban nem egyenlő az aprófalvak népességével. A cigányoknak is jelentős része él olyan aprófalvakban, ahol egyelőre nyoma sincs a gettósodásnak, és a rendszerváltás utáni változások megállították a leépülést. 1987-ben Baranyában számos olyan kistelepülés volt, ahol laktak cigányok, de arányuk nem haladta meg az 5 százalékot.

Ha a kutatás adatai segítségével összehasonlítjuk az 1000 főnél kisebb lélekszámú kistelepüléseken, az 1000 és 2000 fő közötti lélekszámú falvakban és a 2000 fő feletti, de az 5000 főt meg nem haladó lélekszámú településeken élő cigányok helyzetét, akkor azt tapasztaljuk, hogy az aprófalvakban élő teljes cigány népesség nincs egyértelműen rosszabb helyzetben, mint a nagyobb településeken élők. Életkörülményeik ugyan bizonyos vonatkozásokban kétségtelenül hátrányosabbak — rosszabb a lakások minősége, hiszen a kisközségekben a lakásállomány jelentős része régi, korszerűtlen házakból áll, kevesebb a fürdőszoba, rosszabbak a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottság mutatói stb. —, de a megélhetési viszonyokra vonatkozó adatok nem mutatnak az átlagosnál kedvezőtlenebb képet. Ebből a szempontból sokkal nagyobb jelentősége van a regionális különbségeknek. A foglalkoztatási ráta és a településnagyság között például csak a keleti régióban47 mutatkozik szoros összefüggés, a többi régióban nem.48 Ugyanez a helyzet a mezőgazdasági termelés szintjét mérő összevont mezőgazdasági mutatóval is.49

Ha a mezőgazdasági termelés szintjét az 1987. évi vizsgálat erre vonatkozó adataival vetjük össze, akkor megállapíthatjuk, hogy annak szintje mindenütt jelentősen visszaesett. Ennek elsősorban az az oka, hogy a tsz mint támogató háttér megszűnt, és ezzel együtt elvesztek azok az előnyök is (olcsó művelés, garantált értékesítési lehetőségek, a közös tulajdon megcsapolása stb.), amelyek korábban jelentős mértékben járultak hozzá a háztájizás hatékonyságához. A cigányok mezőgazdasági termelésének a volumene tehát általában kisebb lett, de ebben — megint csak a keleti régió kivételével — a településnagyság szerint nem mutatkoznak lényeges eltérések, viszont ha összességében lényegesen szerényebb szinten is, de megmaradtak azok a regionális különbségek, amelyeket az 1987. évi vizsgálat is kimutatott.50

Az 1993-1994. évi országos vizsgálatban nincsenek adatok az egy-egy településen belüli arányokról. Feltettük viszont azt a kérdést, hogy „A kérdezett család közvetlen környezetében milyen arányban laknak cigányok?"51 A válaszokból következtetni lehet arra, hogy a mintába került család szegregált környezetben él-e, vagy sem, és hogy milyen mértékű ez a szegregáció. Az aprófalvak esetében az erős szegregáció nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy elcigányosodó kistelepülésről van szó.

Ha az adatok elemzésénél a szegregáció mértékét is figyelembe vesszük, akkor igen éles különbségeket találunk. Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy összességében a cigányok lakóhelyi szegregáltsága nem nagyobb mértékű az aprófalvakban, mint a nagyobb településeken. A gettófalvak száma még viszonylag kicsi, és az 1000 fő alatti lélekszámú kistelepülések mennyiségéhez (összesen kb. 1700 ilyen község van az országban) viszonyítva egyelőre az elcigányosodóban lévő aprófalvak száma sem túl magas (nagyjából 100 és 200 közé tehető). A kistelepüléseken a „szociális körülményeknek meg nem felelő telepek" felszámolása során sokkal ritkábban éltek a Cs-lakás építésének eszközével, mint a nagyobb falvakban, hiszen bőségesen álltak rendelkezésre a megüresedő régi parasztházak. Amíg a cigányok aránya még nem volt túl magas az adott településen, addig a lakásváltásnak ez a módja kevésbé szegregált helyzetet eredményezett, mint a többnyire egymás mellé épített Cs-házak. Ahol és amikor viszont megindult a cigányok kistelepülésen belüli arányának a rohamos mértékű növekedése, ott és akkor természetesen a szegregáltság mértéke is igen jelentőssé vált.

Ha a különböző nagyságú településeken élő cigányok közül csak azoknak az adatait vizsgáljuk, akiknek a lakóhelyi szegregációja is erős, akkor az aprófalvak lakóinak lényegesen kedvezőtlenebb helyzete számos vonatkozásban egyértelművé válik. Az iskolázottság, a foglalkoztatottság és a mezőgazdasági termelés szintjére vonatkozó adatok egyaránt ezt tanúsítják. A keleti régióban például a kistelepüléseken élő és „tiszta" cigány környezetben lakó cigányok foglalkoztatási rátája 4 százalék, míg az ugyanennyire szegregált körülmények között lakó, de 1000 és 5000 fő közötti lélekszámú falvakban élők körében ennek a kétszerese, az 5000 fő feletti településeken pedig a három és félszerese.

Mindent egybevetve azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a településnagyság szerinti különbségeknél lényegesen jelentősebbek a szegregáció mértéke szerinti különbségek. Azoknak a cigányoknak, akiknek a lakóhelyi szegregációja erős, valamennyi településkategóriában minden fontos mutatójuk lényegesen rosszabb, mint azoknak, akik kevésbé szegregált vagy egyáltalán nem szegregált lakókörnyezetben élnek.

Mindebből logikusan következik, hogy a gettó- és gettósodó falvakban, illetve az egyéb kistelepüléseken élők esélyei nem azonosak. A fő kérdés tehát az, hogy a jövőben milyen mértékben halad előre az aprófalvas térségekben az elcigányosodás és az ezzel együtt járó gettósodás. Olyan erőteljes elvándorlásra, mint amilyen az 1960-as, 1970-es és 1980-as években bekövetkezett, már nem kell számítani. A demográfiai helyzet (elöregedő vagy kifejezetten idős nem cigány és lényegesen fiatalabb korösszetételű cigány népesség, a 14 éven aluli népesség etnikai összetétele, a várható születési arányszámok) viszont számos kistelepülésen előrevetíti a cigányok arányának rohamos mértékű növekedését. Ha nincs átgondolt társadalompolitikai koncepció, akkor ezek a kistelepülések is menthetetlenül a gettófalvak sorsára fognak jutni. Márpedig ez a sors emberhez méltatlan tengődésre, megalázó vegetálásra kényszeríti az ott élőket.

Jegyzetek:

1. Az 1893. évi összeírás szerint a — részben vagy teljes egészében — ma is Magyarországhoz tartozó területek közül Abaúj-Torna, Szatmár, Nógrád, Szabolcs, és Zemplén vármegyékben volt a legmagasabb a cigányok összlakossághoz viszonyított aránya. A Magyarországban 1893. január 31-én végrehajtott czigányösszeírás eredményei. Szerkeszti és kiadja az Országos Magyar Kir. Statisztikai Hivatal, Budapest, 1895.
2. Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról. Szerk. Kemény István. MTA Szociológiai Kutató Intézete, Budapest, 1976.
3. Az előbbire lásd pl. Ladányi János: A lakásrendszer változásai és a cigány népesség térbeni elhelyezkedésének átalakulása Budapesten. Valóság, 1989. 8. sz., az utóbbira lásd Havas Gábor: Beszámoló az "Elcigányosodó kistelepülések társadalma "című kutatásról. (Tájékoztató a TCT által támogatott, folyamatban lévő kutatásokról. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Budapest, 1988.)
4. Emmanuel Le Roy Ladurie Les paysans de Languedoc című művében (Flammarion, 1969)részletesen ír arról, hogy a relatív túlnépesedés időszakaiban a dél-franciaországi vidékek lakossága hogyan próbált a magasabban fekvő területeken kővel elkerített teraszocskák (az ún.garrigue-ok) révén kicsiny megművelhető földdarabokhoz jutni. Magyarországon is számos példa van az erdőtől elhódított földek kényszerű művelésbe fogására. Az erdőtől elhódított irtásföldek révén jött létre a Zselicben a Csebény község fölötti dombra települt, ma már kihalófélben lévő Szabás. A földeket az uradalom cserébe a feltörésért többéves ingyenes használatra átengedte a csebényi parasztoknak. Lásd Havas Gábor: Vadkelet. In Magyar Mozaik. Minerva, 1987.
5. Erdei Ferenc: Magyar Falu. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974, 92. p.
6. Andrásfalvy Bertalan: Ellentétes értékrendek összeütközése és a polgárosodás. Dunántúli Regionális Kutató, 1974.
7. Pomogyi László idéz több példát arra, hogy Baranyában a múlt század végén különböző rangú és rendű földbirtokosok megtelepedési lehetőséget biztosítanak addig vándorló vagy helyüket gyakran változtató teknővájó közösségeknek. Ugyanakkor azt is dokumentálja, hogy a vármegyei közigazgatás sokszor igen erőteljes hatósági eszközökkel lép fel a letelepítés megakadályozása érdekében. Lásd különösen a Letelepedés a gyakorlatban című fejezetet. Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég,Budapest, 1995.
8. A Baranya megyei teknővájó cigányoknál pontosan nyomon követhető, hogy a kényszerű letelepedéssel párhuzamosan hogyan sorvad el a mesterség. Lásd Havas Gábor A baranyai teknővájó cigányok 73. p. In Cigányvizsgálatok. Szerk.: Andor Mihály, Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1982.
9. Havas Gábor i. m.
10. Francoise Cozannet arra a következtetésre jut, hogy a cigányok migrációjában igen nagy szerepet játszik a kívánatos arányok felborulásával kialakult helyzet egyensúlyának a helyreállítási szándéka. F. Cozannet: Mythes et coutumes religieuses des tziganes. Payot, Párizs, 1973. Ez a szempont magyar viszonyok között is jelentős szerepet játszik a továbbköltözésekben. Lásd Havas Gábor: A cigányközösségek történeti típusairól. Kultúra és Közösség, 1989.4. sz.
11. Az 1893. évi összeírás szerint a mai Magyarország területéhez tartozó legcigányosabb megyében, a jellegzetesen aprófalvas Abaúj-Tornában csak egy olyan 1000 fő alatti lélekszámú település volt, ahol a cigányok aránya meghaladta a 10 százalékot, miközben a megye teljes népességében a cigányok aránya csaknem 2,5 százalék volt. Ez a két adat együtt viszonylag egyenletes eloszlást feltételez.
12. Lásd erről pl. Albert Gábor: Emelt fővel. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983.
13. Beluszky Pál: Ország a rajzasztalon. Beszélő, 1998. február.
14. Uo.
15. 1970-ben Baranya akkori 316 községe 116 közös tanácsot alkotott. A Borsod megye északi sávjába tartozó 4 akkori járás (edelényi, encsi, ózdi, sátoraljaújhelyi) területén fekvő 247 község 116 körzeti tanácshoz tartozott. Hasonlók voltak az arányok a tsz-ek vonatkozásában is. 1970. évi népszámlálás, 1. Előzetes adatok, KSH, Budapest, 1970.
16. Baranyában a sásdi járás 61 községe közül például 16-ban volt 1960 és 1970 között 20 százaléknál nagyobb negatív vándorlási különbözet (1970-ben már valamennyi társközségi státusú volt), és összesen 5 olyan község volt, ahol pozitív volt a vándorlási különbözet (ebből háromban csak minimális — 0 és 2 százalék közötti -— mértékben). A járás egészében 9,3 százalékos negatív vándorlási különbözet mutatkozott. A szigetvári járás 45 községe közül ugyancsak 16-ban volt 20 százalékot meghaladó negatív vándorlási különbözet, a járás egészében pedig a negatív vándorlási különbözet 15,1 százalék volt. 1970. évi népszámlálás, 1. Előzetes adatok, KSH, Budapest, 1970.
17. Beluszky Pál: i. m.
18. 1974-ben a Baranya megyei Ibafa tanácsi körzetében (ehhez öt község tartozott, bár az egyikből,Gyűrűfűről éppen abban az évben költözött el az utolsó lakó) az ott élők fele egykori uradalmi cseléd vagy azok leszármazottja volt, további 30 százaléka pedig az agrárproletariátus más csoportjaiból származó, örökös nincstelen. Lásd Havas Gábor: Ibafa. Kultúra és közösség, 1981/1.
19. A kutatás az Országos Közművelődési Központ Művelődéskutató Intézetének égisze alatt folyt a TCT támogatásával.
20. A tíz község: Gyöngyösmellék, Luzsok, Pettend, Piskó, Siklósnagyfalu, Vázsnok (Baranya) és Fáj,Kiscsécs, Makkoshotyka, Tornanádaska (Borsod).
21. A kutatás a tíz település valamennyi háztartására kiterjedő, teljes körű kérdőívezésre épült.(Természetesen néhányan megtagadták a választ, és a kérdezés egyéb okok miatt néhány további háztartásban is meghiúsult.) A kérdezettek önmagukat sorolták be cigánynak vagy nem cigánynak. Volt egy harmadik csoport is, amelybe a vegyes összetételű háztartások kerültek, ahol a házaspár egyik tagja cigánynak, a másik nem cigánynak vallotta magát. A kérdőívezést követően hosszabb terepmunkával szociológiai mélyinterjúk és megfigyelési jegyzőkönyvek is készültek.
22. Az 1960-as évektől egyre gyakoribb kórházi szülések zavaró hatásának kiszűrése érdekében születéskori lakóhelyet kérdeztünk. Meg kell jegyezni, hogy a cigányok közül többen voltak olyanok, akik nem tudták mindkét szülőjük születési helyét megnevezni, így az ő esetükben a két születési hely összevetésére nem volt lehetőség. Bz némileg torzítja az erre vonatkozóan közölt adatoknál a cigány-nem cigány arányokat.
23. Az akcióra az ún. produktív szociálpolitikai program keretében került sor, részben az ONCSA által biztosított anyagi forrásokra támaszkodva...... Horvát István, Baranya vármegye alispánja, a hulló magyarság földjén (...) az áttelepítés nehéz és felelősségteljes munkáját indította meg, hogy az egykés falvak temetői csendjét újra vidám gyermekkacagás zaja verje fel." Lásd Somogyi Ferenc: Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap létesítésének előzményei, szervezete és működése. Szociálpolitikai értesítő, 1990.1. sz.
24. A németek kitelepítése csak Baranyában 203 községet érintett.
25. Hajdú Gyula Baranya megyei országgyűlési képviselő 1946. október 23-án interpellált a belügy-és földművelésügyi miniszterhez a svábok kitelepítésének a megakadása és a telepesek katasztrofális helyzete tárgyában. Ebben többek között a következőket mondta: „...a panaszok legnagyobb része azt tárgyalta, hogy a földek, amelyeket a svábok elhagynak, műveletlenül maradnak, mert nincsenek telepesek. ...Ezek a panaszok is elültek azonban, mert a telepeseket egyre-másra hívták, a telepesek jöttek, a telepesek megtelepedtek..." Az interpellációban Biharból és Gyöngyös környékéről érkezett telepeseket is említ.
26. Ismét Hajdú Gyula interpellációjából idézünk: „Ha a kitelepítésnek bármilyen akadályai vannak,gondoskodjék a kormány arról, hogy ezeket a németeket, akiknek földje jogilag el van véve, akiknek a földhöz semmi közük sincsen, szállítsák el ezekről a vidékekről, valamilyen helyen szedjék őket össze és bármiféle munkával foglalkoztassák őket addig, amíg az országot elhagyják. De a falvakban a telepesek nyakán ott hagyni őket, ez teljesen lehetetlen, ez telepesellenes, antiszociális és magyarellenes intézkedés..." Hajdú hangvétele jól érzékelteti az akkori, helyenként szélsőségesen, németellenes hangulatot.
27. Hajdú Gyula erre a problémára is kitért: "Tetézi a bajt, hogy azok a közegek, amelyeknek feladata és rendeltetése lenne, hogy a telepesek hóna alá nyúljanak, a telepfelügyelők és mindenféle címet és rangot viselő egyéb megbízottai a földművelésügyi minisztériumnak (...) nem támogatják a telepeseket, hanem nyomorítják, harácsolják őket, egyenesen úgy kezelik őket, mintha az ő rabszolgáik lennének. (...) Hogy csak egy konkrét példát mondjak, Baranyában van egy telepfelügyelő (...) aki ellen bűncselekmények egész sora miatt kellett feljelentést tenni, mert zsarolta a telepeseket, magának összeharácsolt lovakat, állatokat és egyebet. Le kellett tartóztatni, de persze a vádtanács szabadlábra helyezte. (...) Ez csak egy eset, de említhetnék még másik három négy telepfelügyelőt is csak a mi vármegyénkből, akik hasonló legények." Jegyezzük meg, hogy Hajdú csak a telepesek sérelmeiről beszél, de a németeknek még rosszabb bánásmódban volt részük.
28. A 2/1965. ÉM-PM együttes rendelet a szociális követelményeknek meg nem felelő telepek fölszámolásáról.
29. A Minisztertanács 46/1974. számú, valamint a pénzügyminiszter és az építésügyi miniszter 30/1974. PM-ÉVM számú együttes rendelete az állampolgárok tulajdonában levő, üresen álló családi házak értékesítéséről.
30. 1983-ban dokumentumfilmet forgattunk a Baranya megyei Horváthertelenden. A film egyik szereplője, egy tradicionális falusi szegény családból származó, a Békés megyei Gádorosról néhány éve odaköltözött segédmunkás elmondta nekünk, hogy annak idején a munkahelyén hallotta: errefelé, Baranyában olyan olcsón lehet házat venni, amennyiért ott, Gádoroson még egy kutyaólat sem.
31. Ladányi János és Szelényi Iván egy észak-borsodi aprófalu (Csenyéte) történetével foglalkozó tanulmányukban írják le ezt a mechanizmust. Ladányi János-Szelényi Iván: Adalékok a csenyétei cigányság történetéhez. In Csenyéte-antoló-gia. Bár könyvek, Csenyéte-Budapest-Szombathely, 1998.
32. A városkörnyék azokat a településeket jelenti, amelyek az 1987. évi közigazgatási besorolás szerint ugyanahhoz a városhoz tartoztak. (A járásokat mint térségi közigazgatási egységeket az 1980-as évek elején váltották fel a városkörnyékek.) Ha valaki a városkörnyéken született, ez azt jelenti, hogy a születési helye ugyanannak a városnak a vonzáskörzetéhez tartozik, mint amelyikhez a mostani lakóhelye, ahol a kérdőívezés történt. A városkörnyék tehát a megyénél lényegesen szűkebb területi egységet ír körül.
33. 1975-ben feldolgoztuk az ibafai tanácsi körzethez tartozó községek 1949 és 1974 közötti ki- és beköltözési adatait. Ebből kiderült, hogy míg a magasabb státusú társadalmi csoportok képviselői (főként a kitelepítés után itt maradt német gazdák és leszármazottaik) túlnyomó részt Pécsre, Szigetvárra (a legközelebbi városba) vagy a megye egyik legdinamikusabban fejló'dő, legurbanizáltabb nagyközségébe, Szentlőrincre költöztek, addig a később betelepült volt agrárproletárok és leszármazottaik, ha el is költöztek, többnyire az ittenihez hasonló helyzetű társközségekbe kerültek. Havas Gábor: Ibafa. i. m.
34. A már többször említett ibafai körzetben ez a helyzet.
35. Ladányi és Szelényi már hivatkozott tanulmányukban az adatok elemzéséből arra a következtetésre jutnak, hogy a 20. század elejétől a csenyétei cigányok a telepi viszonyoknak köszönhetően egyre erőteljesebben szegregálódnak, és a korábbi állapotokhoz képest egyre inkább kiszorulnak a falu társadalmából.
36. Karsai László szerint 1944-ben született olyan rendelet, amely megtiltotta a cigányoknak lakóhelyük elhagyását. Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Budapest, 1992.Pomogyi László már korábbról említ több olyan esetet, amikor évek óta más településen élő cigányokat az illetőség címén visszatoloncoltak korábbi lakóhelyükre. Ezen túl számos más korlátozó rendelkezést és hatósági intézkedést is bemutat. (Pomogyi i. m.)
37. Lásd Havas Gábor: A baranyai teknővájó cigányok  i. m.
38. Csenyéte tanulmányukban Ladányi és Szelényi is említenek ilyen esetet az 1950-es évekből.Ladányi-Szelényi: i. m.
39. Idézi Márfi Attila: A baranyai cigányok az 50-es években című tanulmánya. In Pillanatképek a romák múltjából. Romológiai Kutatóintézet Közleményei, Első évfolyam, 1. sz.
40. „A megye területén ellenőrzéseim alkalmával megállapítottam, hogy majdnem minden város vagy nagyobb település szegélyeinél kóborszemélyek (cigányok) vannak letelepülve, különösen Pécs város területén 6-8 ilyen kóborteleppel találkozhatunk. (...) Ezek a települések, mivel az út mellett vannak, a városunk szépségét nagymértékben befolyásolják, mivel a szutykos apró putrik közel a város üzemeihez és a rendes építkezésekhez vannak felállítva." Idézi Márfi Attila: i. m.
41. Lemle Géza: Gálykút, 1965. In: Március (szociográfiai írások). Kiadja a Baranya Megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya, dátum nélkül.
42. Az 1893. évi összeírás eredményeit ismertető tanulmány említi Makkoshotykát (Makkos-Hotykát) azon községek sorában, amelyekben a cigányok aránya meghaladja a 10 százalékot. Ekkor Makkoshotykának 462 lakosa volt és ebből 68 (14,6 százalék) volt cigány. Makkoshotyka esetében tehát a mai 33 százalék körüli arányt és a közben eltelt majdnem 100 évet figyelembe véve semmiképpen sem beszélhetünk rohamos elcigányosodásról. A makkoshotykai cigányok erősen integrálódtak falujuk társadalmába, közöttük a minta egészéhez képest lényegesen több a szakképzett.
43. Lásd Janky Béla e kötetben szereplő tanulmányát: Lakóhely-változtatások a cigányok körében.
44. 1989 őszén Ladányi János kezdeményezésére, Ladányi János és Szelényi Iván vezetésével revitalizációs program indult Csenyétén, az akkor már katasztrofális állapotokat előidéző leépülés megállítása érdekében. A programba egy időre többen, így Nagy Gyula és én is, bekapcsolódtunk. 1989 októberében a program megalapozása érdekében teljes körű összeírást végeztünk. Az adatok ebből származnak. Ezúton szeretném megköszönni Ladányi Jánosnak és Szelényi Ivánnak, hogy az adatok felhasználását lehetővé tették számomra.
45. A KSH 1993. évi harmadik negyedévi munkaerő-felvétele alapján a 15-74 éves nem cigány népesség foglalkoztatási rátája 48,4 százalék.
46. Ladányi és Szelényi egy Csenyétéről szóló esettanulmányban használja ezt a kifejezést, mert úgy ítélik meg, hogy a Csenyétén kialakult állapotok nagyon sok mindenben emlékeztetnek az amerikai nagyvárosi fekete gettókéra. Mindkét esetben olyan, létszámfelettivé vált, „leselejteződött", a munkapiacról kihulló társadalmi csoportokról van szó, amelyeket az etnikai szegregáció szabályosan kiszorít a társadalomból. Kapcsolatuk a külvilággal megszűnik, legfeljebb a segélyezés és a kényszerű hatósági kontaktusok révén érintkeznek vele. Véleményem szerint azonban van nem cigány gettófalu is. János Ladányi-Iván Szelényi: Making on the rural underclass: the gypsy village ghetto-poor of Csenyéte. Department of Sociology University of California-Los Angeles and Budapest University of Economics, 1994.
47. A kutatás az országot hat régióra osztotta (a megyei szintű adatok a kis esetszámok miatt nem voltak reprezentatívak). Ezek a következők: Keleti régió: Békés, Hajdú és Szabolcs-Szatmár megye, Északi régió: Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Alföldi régió: Bács-Kiskun, Csongrád és Szolnok megye, Központi régió: Budapest, Fejér, Komárom és Pest megye, Dél-dunántúli régió: Baranya, Somogy, Tolna, Veszprém és Zala megye, Nyugat-dunántúli régió: Gyó'r-Sopron és Vas megye.
48. Még az északi, a dél-dunántúli és a nyugat-dunántúli régióban vannak aprófalvas térségek. Az összevetés ezekre nézve értelmes.
49. Az adatok feldolgozása során kiderült, hogy igazán jelentős mezőgazdasági termelést csak nagyon kevés család folytat. Ezért a „komolyabb mezőgazdasági termelés" kritériumait úgy határoztuk meg, hogy abba minden háztartás beleférjen, ahol a fogyasztásban a háztáji gazdálkodás eredményének már érzékelhető súlya van. Idesoroltuk azokat a háztartásokat, amelyek az alapvető zöldségfélékből (krumpli, bab, hagyma) a család teljes évi szükségletét megtermelték vagy legalább 50 csirkét, vagy legalább 10 libát felneveltek, vagy legalább 2 disznót vágtak stb.
50. Mivel a megyei szintű adatok nem voltak reprezentatívak, Borsod és Baranya megye adatainak összehasonlítására nem volt módunk. így az északi és a dél-dunántúli régiók adatait hasonlítottuk össze. Pontosan érzékelteti a visszaesés mértékét, hogy a két régió összes háztartását reprezentáló adatok lényegesen alacsonyabb szintű gazdálkodásról tanúskodnak, mint a tíz elcigányosodó kistelepülés 1987. évi adatai.
51. A kérdésre a kérdezőbiztosnak kellett válaszolnia a megszerzett információk és a saját megfigyelései alapján. A kérdés a következőképpen szólt: „A kérdezett család közvetlen környezetében (nagy bérház, telep, kolónia, falusi utca stb.):kizárólag vagy túlnyomórészt roma családok laknak (1),

• vegyesen laknak roma és nem roma családok (2),
• van néhány roma család, de többséget a nem roma családok alkotják (3),
• a közelben nem lakik több roma család (4),
• az arányokat nem lehet megállapítani (9).